12. fejezet
Colin
Utáljuk együtt az alakváltókat
Mikayla, hé! Nem
várnál meg? Értem én, hogy farkas alakban nyargalni jó, de nem bírja mindenki
úgy az iramot, mint te! Hallod? Hogyha versenyezni akarsz, akkor előbb szól,
mert ez így nem fair! Gyors vagyok, de ennyire nem! Nem lófrálhatsz ilyen
felelőtlenül, mikor nem tudjuk, hogy kicsoda az alakváltó, világos? Nem is
értem, hogy tudsz ilyen gyerekes lenni, mikor viszonylag felnőttesnek tűntél,
úgy értem, ellátod magad, és a többi, ki gondolta volna, hogy csak úgy elfutsz.
Jó, hogy örülsz, amiért végre át sikerül átváltoznod farkas alakba a telihold
hatása nélkül, Rufus is büszke lenne rád, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne
ezt most gyakorolni. Amíg egy alakváltó van közöttünk, nem lehetünk elég
óvatosak. Ki tudja, hogy mikor csap le ránk. Utáljuk együtt az alakváltókat.
Hallod, minket keresnek, ideje visszamenni. Nézd, hogyha van valami
elintéznivalód, felőlem menj, megvárlak, de légy gyors, és utána tűnjünk el
innen. Nem tetszik az erdő. Dél van, mégis olyan sötét. Ajjaj…
O.O
Mindenki
felbolydult körülöttem. Rufus parancsszavakat vakkantott, a farkasai izgatottan
rohangáltak ide-oda, egyfolytában egymásnak és a vámpíroknak ütközve, Roland a
nehéz vasajtóhoz iramodott, Kieran Cornhoz lépett, én pedig felkerestem a WC-t.
Muszáj volt, nagyon kellett már.
Miközben
végeztem a dolgomat, próbáltam hallgatózni, de semmi hang se szűrődött ki, és
mire készen lettem – kétszer is kezet mostam bő szappannal, mert meg akartam
ölelni Cornt -, és kijöttem, a többiek mintha teljesen felszívódtak volna.
Kintebb sétáltam, ott vettem észre Kierant, aki üveges szemekkel maga elé
meredt, és valamit mormolt. Mikor közel hajoltam hozzá, hirtelen rám nézett.
- A boszorkány
meglógott, érzem, ahogy távolodik. Amilyen körmönfont, biztosan visszatér
bosszút állni. Az alakváltója pedig itt kell, hogy legyen valahol. –
Homlokráncolva újra maga elé meredt. – Őt nem érzem.
- Miért nem? Ez
is valami trükk?
- Az
alakváltókat nem könnyű lekapcsolni – felelt sóhajtva, és megdörzsölt a karját,
amire ráesett, mikor a boszorkány támadásától próbálta védeni a többieket. – Ez
a boszorkány már több éve taníthatja az inasát, és nagy hatalma révén tudása
legjavát adta át neki. Nem biztos, hogy a fiú is bír mágikus képességekkel az
alakváltáson kívül, de megeshet.
- A fiú? Honnan
tudod, hogy fiú? – kérdezősködtem. Én csak annyit láttam, hogy kifelé lohol az
én bőrömben.
- Az alakváltó
nem fajt takar, hanem képességet. A fiúk születnek ezzel, a lányok csupán
elnyerhetik. Mivel ez az alakváltó profin űzi mesterségét, alighanem
születésétől fogva bírja. Éppen ezért kicsi rá az esély, hogy le tudjuk
buktatni. Úgy lehetne megcsípni, hogyha látnánk, ahogy átváltozik.
- Mi sem
könnyebb! – vágtam rá gúnyosan, de aztán komolyan elkezdtem rajta törni fejem,
mi segíthetne.
Inasként hű a
boszorkához, tőle függ, ezért nemigen fogja elárulni. Még azt se tudtuk, a
boszorkány mennyire törődik vele. Igaz, kitanította, de ki tudja, megérné-e
neki megmenteni. Az igazat megvallva nagyjából semmit se tudtam. Még mindig
sajgott a fejem, de szerencsére nem annyira, mint korábban, Corn nem érezhette
meg. Corn! Rossz érzésem támadt, amikor arra gondoltam, mennyire fájhatott
neki, hogy valaki megtámadta az én bőrömben. Igaz, hogy nem én voltam, de így
is, úgy is nagyon szerencsétlenül jött ki az egész. Megfordultam, hogy
megkeressem, még tartoztam neki egy öleléssel.
Közben Roland
is előkerült, kezdte összeszedegetni az embereket. Megkért, hogy segítsek neki,
és mindenkit hívjunk Kierannal a főcsarnokba. A farkasok meg a vámpírok kezdtek
magukhoz térni. A többségüket eltalálta a boszorkány varázslata, de a sérüléseik
nem voltak súlyosak. Miután felkapartam Mikaylát a padlóról, és Ace-re bíztam,
hogy vigye be magával, Corn hangját hallottam meg a hátam mögül.
- Colin!
Felé fordultam,
és meg akartam ölelni, de Roland annyira sürgetett minket, hogy menjünk már,
mert sosem lehet tudni, mikor csap le az alakváltó, hogy csak egy mosolyra
futotta. Egy apró mosoly volt csak, de a számba mintha villám csapott volna. El
sem tudtam képzelni, a riasztó hogyan érzékelte, hogy milyen viharos érzéseim
támadtak Cornnal kapcsolatban, de figyelmeztetett minket, hogy ne tovább.
Szétömlött bennünk a csalódottság, viszont nem volt mit tenni, engedtünk Roland
hívásának, és bementünk a többiekhez.
- Az lenne a
legjobb, hogyha együtt maradnánk – szólalt meg nagy hangon Roland. – Nem tudhatjuk,
hol bujkál az alakváltó. Hogyha mind egy helyen leszünk, egymás szeme előtt,
nem fog tudni átváltozni.
- Ez igaz,
viszont így az alakváltó nyugodtan kihallgathat minket – tette karba kezét
Corn, aki túllépett az előző jelenet okozta sokkon, és gyorsan magára talált.
Kicsit talán túl gyorsan. – Meg mire megyünk azzal, hogyha itt maradunk? Nem
tudjuk elfogni se a boszorkányt, se az inast, és semmi mást se csinálhatunk.
- Corneliának
igaza van – bólintott Kieran. – Ez így nem fog menni.
- Vagy csak
azért ellenkeztek, mert egyikőtök alakváltó – nézett rájuk Roland hűvösen, a
pillantásából hiányzott a szokásos hódolat, amivel Cornra tekintett.
- Ez így nem
lesz jó – avatkozott be az oldalamon álló Rufus is. – Nem gyanúsítgathatjuk
egymást. Lássuk be, egy helyben toporgunk. Mit tud tenni ez az alakváltó? Oké,
le tud döfni a tőrével, hogyha hátat fordítunk neki, de hát ne fordítsatok
egymásnak hátat. Ha hármasban maradunk, akkor nem történhet semmi baj, a másik
kettő le tudja győzni a harmadikat.
Ésszerűnek tűnt
tanácsa, egyedül Roland kiabált még mindig arról, hogy inkább együtt kéne
maradnunk. Corn egyből felém fordult, de amikor meglátta a bizonytalanságot
szememben, úgy nézett rám, mint akinek meghasad a szíve. Összeszedtem magam,
majd közelebb léptem hozzá.
- Mit szólnál
ahhoz, ha együtt maradnánk? Mi ketten és Kieran – sandítottam a nevezett felé.
Arra gondoltam, hogyha az alakváltó Cornként jelenik meg előttem, Kieran meg
tud védeni, ha meg Kieranként, akkor Corn. Tökéletesen bebiztosítottam magamat,
csak arra nem számítottam, hogy Corn megrázza a fejét.
- Inkább velük
leszek – mondta, és átállt Rolandhoz, aki épp Mikaylát próbálta meggyőzni, hogy
nem túl szerencsés elmászkálni.
Leforrázva
álldogáltam. Remekül elpuskáztam a nagy alkalmat, hogy együtt legyek vele a
hülye akadékoskodásommal. Az alakváltó lehet mégoly jó színész, akkor sem tudja
hitelesen megjátszani Cornt, hiszen fiú. Már, hogyha Kieran igazat mondott az
alakváltók képességéről, és nem ő maga az, akit keresünk. Száműztem paranoid
gondolataimat, de még így is kicsit megugrottam, mikor Kieran megveregette a
vállamat. Most először láttam kárörvendőnek. Így is hamar komolyba váltott,
ahogy észrevette Corn sápadt arcát. Rufus monológját hallgattam, aki arról
beszélt két farkasának, hogy a legjobb, amit tehetnek, gyakorolni az
átváltozást, mert észrevette, hogy sokkal erősebbek farkas alakban. Én ezt nem
tartottam jó ötletnek, hiszen a vérfarkasok legendásan szomjazzák a vért és a
harcot igazi alakjukban – hacsak nem bántalmazzák őket olyan gyakorta, mint
Mikaylát fogva tartó boszorkánya -, azonban nem volt rá lehetőségem, hogy ezt
kifejtsem nekik, mert Kieran megkocogtatta vállamat, azután megtisztelt azzal,
hogy hozzám szólt.
- Mit szólnál,
hogyha együtt maradnánk?
Körülnéztem. A
három vámpír összeállt, és gyanakodva figyelték egymást, Rufus és a két farkas
most már egymást marták, hogy ki legvalószínűbben a hunyó, Roland, Corn,
Mikayla hármasa már remekül elvolt. Szóval ketten maradtunk.
- Kell egy
harmadik is – mutattam rá a tényre.
- Nem kell –
jelentette ki határozottan.
- Nem félsz
tőlem?
Úgy nézett ki,
mint aki menten elneveti magát, de aztán visszafogottabbá vált, és csak nemet
intett fejével. Ez rám nézve kissé megalázó volt, ám sajnos most nem verhettem
be a fejét, mert jobb dolgom volt. Azt figyeltem, ahogyan Rolandék odamennek az
egyik padsorhoz, és leülnek. A többiek mentek a dolgukra.
- Figyelj, az
alakváltó nem lehet olyan ostoba, hogy felhasználja a te alakodat, aztán rögtön
újra belebújik, mert arra nem gyanakodnánk – magyarázta. Én kevésbé bíztam
benne, hogy az alakváltó ilyen nagy koponya, de megvontam a vállamat. Tényleg
nem én voltam a hunyó, de azt nem tudtam, vele mi a helyzet. – Ha pedig én
lennék az, az azt jelentené, hogy nem tudok varázsolni. Leszúrhatnálak a
tőrrel, de mint egyszer kifejtetted, mágia nélkül nem vehetném fel veled a
versenyt, le tudnál birkózni… ha nagyon akarnál. Szóval maradhatunk együtt.
- Hát jó –
egyeztem bele, aztán gyorsan hozzátettem. – Megint ki kell mennem a WC-re,
megvárnál kint? Vagy oda is bejössz utánam?
- Bemegyek –
mondta. Még kevésbé volt szimpatikus, de ez nem sokat nyomott a latban, sosem
szerettem. Így mindketten bementünk a mosdóba. Ő a tükör előtt állva figyelte,
nem töri-e ránk az ajtót a boszorkány, én pedig bementem az egyik fülkébe.
Kivettem az
üvegcsét, amit Hocca adott nekem, és lecsavartam a tetejét. Emlékeztem rá, hogy
a balzsamtól látni fogom a dolgok valóját, és pontosan ez volt a célom: látni,
hogy ki az alakváltó. Belenyúltam két ujjammal a balzsamba, és szemhéjamra
kentem. Akartam belőle adni Cornnak, miután leellenőriztem, rendben van-e, de
nem maradt az alján semmi. Vállat vonva hagytam a WC kagyló mellett, és
kikiáltottam. Kieran visszakiáltotta, hogy ne kiabáljak, mire kijöttem. Kieran
kétkedve mért végig.
- Miért akartál
idejönni egyáltalán?
Védekezően
beállt az egyik fülke ajtaja mögé, és két kezét felemelte, hogyha kell, neki
tudjon vágni az ablaknak, de mindegy volt, már tudtam, hogy nem ő az alakváltó.
- Szereted
Cornt? – csúszott ki a számon a kérdés, amire már rég választ akartam kapni.
Erre már
leengedte a karját, és kilépett a fülkeajtó mögül. Bizonyára az járt a fejében,
hogy ez csakis nekem juthatott eszemben ilyen válsághelyzetben. Fintorában
kiolvastam, mennyire gyerekesnek tart. A mérhetetlen nem volt rá kifejezés.
- Szeretem –
mondta végül.
A nyomorult
igazat mondott.
Nem
reagálhattam le a dolgot, mert ekkor Corn és Mikayla sikolya zavart meg minket.
Éreztem, ahogy Corn a viszonylag békés, miattam enyhén szomorkás állapotából
eszeveszett félelembe vált át, és Mikayla ritmikus sikoltozása se jelentett sok
jót. Kierannal egyszerre kezdtünk el rohanni, és belebotlottunk Bronchóba, aki
az ellenkező irányba futott. Tovább szaladtunk. Mikor a lányok megláttak
minket, kiabálni kezdtek.
- Roland bőrébe
bújt! – így Corn.
- A
Főboszorkány leleplezte, mire elinalt! – visította Mikayla.
- Mindenki
nyugodjon meg – csitítgatta őket Kieran feltartva kezét. Lehet, egy kis
hókusz-pókuszt is használt, mert a lányok könnyebben kezdtek lélegezni, és
mintha bennem is tőlem idegen nyugalom áradt volna szét. – Azt már tudjuk, hogy
mi nem lehetünk azok. A többieket kell átvi…
A terembe
rohanó Rufus beléforrasztott a szót.
- Már megint
sikerült elszöknie! Broncho hibája az egész!
Az említett is
megérkezett, és üvöltözni kezdett, hogy nem kéne ráfogni mindent, mert már az
energiaitalnál is ő vitte el a balhét, pedig nem nyúlt hozzá. Nem értettem,
miről beszél, de Corn és Mikayla úgy láttam, igen. Azt mondták, az inas már
korábban is jelen volt, csak várta a megfelelő alkalmat. Ez nem volt túlzottan
kedvező fordulat, mint ahogy azt sem, hogy nem menekült el Roland képében,
hanem megpróbálta meggyilkolni Cornt.
- De akkor hol
van Roland? – kérdezte szegény drágám, aki valahogy nem látszott olyan
megviseltnek, amilyennek kellett volna lennie. Szerencsére láttam, hogy nem ő
az alakváltó, oda is mentem hozzá, és észrevétlenül megsimítottam a hátát.
Hálás pillantást vetett rám, majd a többiekhez fordult. – Meg kell keresnünk. Remélem
nem esett baja.
Én viszont
inkább Cornért aggódtam. Legszívesebben kimentem volna körülnézni. Az igaz
látásával hatalmamban állt megtalálni az alakváltót. Imádtam a hatalmat, és nem
örültem neki, hogy titokban kell tartanom a többiek előtt, de jobb volt így.
Egyedül Cornt nem akartam magára hagyni. Aztán, leküzdve féltékenységemet, ami
felhorgadt bennem, akárhányszor csak egy szobában tartózkodott Kierannal, arra
jutottam, hogy ő megvédené. Hiszen szereti. Erre gondolva surrantam ki.
Az nem jutott
eszembe, hogy mindenki arra jutott valamilyen agyament oknál fogva, hogy én vagyok
az alakváltó, de ez történt, és egy kis idő múlva Cornon meg Kieranon kívül
mindenki össze-vissza rohangált. Összetalálkoztam Rolanddal – ezúttal az
igazival -, aki azt mondta, hogy a Főboszorkányokon kívül legerősebbként a
csapatban a boszorkány nyomába eredt, de az olyan gyorsan mozgott kislány
létére, hogy még az emberek által használt sebesség nyolcszorosával se tudta
elkapni. Ezek után észrevettem két vámpírt, akik az egyik ablakon át vizslatták
a tájat, lehet, Rolandot keresték, amikor megláttam az alakváltót. Most a
harmadik vámpírt játszotta, de nem sokáig maradt egy helyben: úgy őrizte
sérthetetlenségét, hogy folyamatosan váltogatta az eljátszott személyeket.
Máris átment egy másik terembe, ezúttal Kieran képében.
Azonnal
utánaeredtem, arra gondolva, nehogy megkörnyékezze Cornt – vagy bárki mást.
Szerencsére csak elhaladt a magában puffogó Broncho mellett, és az én alakomat
magára vetve ment be egy terembe. Igen ám, de nem tudta, hogy a többiek azt
hiszik, hogy én vagyok ő, ezért meglepődött, amikor rávetették magukat. A gond
csak az volt, hogy ekkor meg én nyargaltam be a terembe második Colinként.
Corn, aki eddig a többiekkel ordibált, hogy szálljanak le az alakváltóról
(rólam), most megdermedt, és ide-oda kapta a szemét köztünk. A többiek is összezavarodtak,
nem tudták, kit kapjanak el. Jobbnak látták mindkettőnket elfogni, és később
valahogy kideríteni, ki az igazi.
- Nyugodj meg,
Colin! – kiabálta Corn egyszerre mindkettőnknek. – Rá fogok jönni, melyik vagy
te!
Akartam mondani
neki, hogy ne hülyéskedjen már, hát nem látja, hogy az a másik mennyire máshogy
mozog a testemben, amikor az alakváltó kitört. Mivel a többiek megosztották az
erőiket, könnyű dolga volt, ahogy nekem is. Jó is volt, hogy utána indultam,
mert a többieket annyira megdöbbentette, hogy mindketten távoztunk, hogy egy
ideig nem indultak utánunk.
Ez pont elég
volt ahhoz, hogy a teremből a kertbe, majd a kis erdőbe érjünk. Az alakváltó
most Mikayla farkas alakját vette magára, amivel két legyet ütött egy csapásra:
gyorsabban szaladt, mint én és az újabb átváltozással megzavarja a többieket.
Nem lévén más lehetőség, úgy kellett tennem, mintha tök hülye lennék, és
elvesztettem volna a nyomát, majd Mikaylát meglátva örvendezésben törtem volna
ki. Végül is egy hozzá hasonló inas mit tudhat rólam? Még csak most álltam a
Főboszorkányom szolgálatába, ráadásul semmilyen képességem nem volt, egyszerű
halandó voltam. Meg kellett, hogy vessen.
- Mikayla, hé!
– kiáltottam el magam. – Nem várnál meg? Értem én, hogy farkas alakban
nyargalni jó, de nem bírja mindenki úgy az iramot, mint te! Hallod? Hogyha
versenyezni akarsz, akkor előbb szól, mert ez így nem fair! Gyors vagyok, de
ennyire nem!
Életemben
először örültem, hogy bolondnak néztem. Az alakváltó lassított, aztán felém
fordult még mindig farkasként. Úgy tűnt, beveszi azt, hogy nem tudom, kicsoda.
- Nem
lófrálhatsz ilyen felelőtlenül, mikor nem tudjuk, hogy kicsoda az alakváltó,
világos? Nem is értem, hogy tudsz ilyen gyerekes lenni, mikor viszonylag
felnőttesnek tűntél, úgy értem, ellátod magad, és a többi, ki gondolta volna,
hogy csak úgy elfutsz. Jó, hogy örülsz, amiért végre át sikerül átváltoznod
farkas alakba a telihold hatása nélkül, Rufus is büszke lenne rád, de nem
hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt most gyakorolni. Amíg egy alakváltó van
közöttünk, nem lehetünk elég óvatosak. Ki tudja, hogy mikor csap le ránk.
Utáljuk együtt az alakváltókat.
Az alakváltó
szemének villanásából láttam, azon morfondírozik, hogyan végezzen velem. Igaz,
amit Kieran beszélt arról, hogy ő nem bírna velem, de egy vérfarkas… na, igen,
ezt jobban is átgondolhattam volna, mielőtt egyedül kijöttem vele az erdő
szélére. Távolról hangokat hallottam.
- Hallod,
minket keresnek, ideje visszamenni. Nézd, hogyha van valami elintéznivalód,
felőlem menj, megvárlak – mondtam neki nagylelkűen, remélve, hogy nem harapja
le a fejem, amíg a többiek ideérnek. Gondoltam, hogyha menekülési utat hagyok
neki, akkor majd nem rág be annyira rám. – De légy gyors, és utána tűnjünk el
innen. Nem tetszik az erdő. Dél van, mégis olyan sötét.
Fogalmam sem
volt, mi mást mondhatnék. Ekkor váratlanul a kislányboszorkány tűnt fel egy fa
mögül.
- Ajjaj... –
adtam hangot aggodalmamnak.
- Ajjaj, bizony
– kezdett vihorászni. – Gondolatolvasó vagyok, Vöröske, tudom, hogy min törted
a fejem. Bántani akartad hű inasomat.
A vérfarkasra
nézett, aki felé bökött orrával, majd rám vicsorított a fogait. Ettől
tartottam. Ráadásul a boszorkánynak eszébe se jutott leállítani, úgy tűnt,
mindegy neki, élek-e vagy halok. Sietősen előálltam a C tervvel, ami sugallat
formájában jött. Ignorálva Corn növekvő idegességét, szólaltam meg:
- Alkut
ajánlok.
Kíváncsian
nézett rám, azt hiszem, nem várt volna tőlem ilyesmit. Ami azt illeti, én sem
magamtól, de hogy is mondják? Teher alatt nő a pálma? Nos, én a sok pofontól
nőtten. Ez már meg se kottyant, akarta elhitetni velem ezt egy belső, ravasz
hangocska, akit én csak Léleknek neveztem.
- Alkut? Miért
akarnék én tőled bármit is? – kérdezte engem fürkészve. Úgy éreztem, hogy
mindent tud, és mindent lát, de mivel a tündérbalzsam továbbra is hatott, azt
éppígy éreztem, hogy vannak olyan dolgok, amiket még ő se tud. Azok, amik
hirtelen merülnek fel az ember fejében. Erre alapoztam a továbbiakat.
- Mert, ha nem
hallgatsz rám, akkor hamarosan a környék két legerősebb Főboszorkánya fog
széjjelátkozni. Mint tudod, az egyik szeret engem, a másik pedig őt, és
mindketten nagyon utálnak téged. – Láttam arckifejezéséből, hogy ezt sikerült
kiolvasni elménkből. A többiek hangja egyre közeledett. Legyőzhették
félelmüket, hogy még mindig köztük van az alakváltó, és a keresésünkre
indultak. – Akarod vagy nem?
- Mit akarsz
tőlem? – kérdezte.
- Hogy elmenj.
Még fizetek is érte, hogyha egyszer, és mindenkorra békén hagysz minket.
- Jól van –
mondta lassan, és nyújtotta a kezét. Kivettem a zsebemből az átláthatatlan
üvegcsét, amit Hocca nekem ajándékozott. A boszorkány örömteli kiáltást
hallatott. – Ejnye, tündérhaj, ezt meg hol szerezted? Ügyes fiú vagy, úgy
látszik. Pedig elsőre reménytelenül butának tűntél, azt hittem, meghatódsz a
kislányalaktól. – Megvillant a szeme. – Tudod, mit? Adok cserébe egy kis
ajándékot. Tudom, hogy ki minden vágyad, ezzel megkaphatod.
Nem hittem
volna, hogy tényleg tudja, de kíváncsian néztem, hogyan oldja meg kendőjét,
hogy a belső béléséből kiszedjen egy pergamenlapot. Nagyon kicsinek tűnt, de
tudtam, ha kitekerjük, jó hosszúra nyúlik. Olyan papírra íródott volt, mint a
boszorkányinas szerződés. Mertem reméltem, hogy van rajta valami hasznos.
- Soha többé ne
lássalak – mondtam neki, miközben elvettem a pergament.
Amint kimondtam
a szavakat, a kislány helyében egy hihetetlenül dögös nő állt, több volt már
negyvennél, de még így is észvesztően vonzó volt, a farkas pedig fiúvá
változott, ahogy azt Kieran megjósolta. Forró fuvallatot éreztem, és valami
belement a szemembe, muszáj volt megdörzsölnöm. Mikor kinyitottam, nem voltak
sehol, szőrén-szálán eltűntek. A pergamen viszont a kezemben volt.
- Na? –
kérdeztem a hozzám rohanó Kierantól.
- Elég ideig
feltartottam őket, hogy rájuk tegyem a nyomkövető átkot, és jól felbőszítetted
a boszorkányt, hogy ne vegye észre mesterkedésemet. Most már tudjuk követni
őket, hogyha kell, és ha valahol bajt kevernek, egyből lecsaphatunk rájuk.
Bólintottam.
Nem gondoltam volna, hogy be fog jönni a terve, de sikerült. Igaz, hogy nem
volt veszélytelen, de még egy pergamentekercset is hozott a konyhára. És
legalább rájöttem, hogy Kieran is gondolatolvasó.
O.O
Teltek a napok,
de Corn nem szólt sem Kieranhoz, sem hozzám. Először azt hittük, amiatt, amit
tettük (a beavatása nélkül veszélyes dolgokat hajtottunk végre, pedig az
ellenfelünk a térség egyik legfurfangosabb boszorkánya volt), azután rájöttünk,
hogy a tekercs tartalma bántja. Távol tartotta magát tőlünk, és a tekercsnek se
engedett a közelébe, így fogalmunk se volt, min tűnődik ennyire. Ekkor már
sajnáltuk, hogy Rolandtól elváltak útjaink, ő mindig rendesen tudott vele
beszélni, bármi is történt, de vámpír ismerősünk a boszorkányveszély elmúltával
úgy döntött, a többi vámpírral együtt hazatér, szabadon engedi Tita
ártalmatlanná tett rokonságát, és kirakja őket mondjuk egy helyes kis szálló
előtt. A tőle megszokott lelkes udvariaskodással megkérdezte Cornt, igényt
tart-e a szolgálataira, de ő azt mondta, menjen csak. Így maradtunk mi meg a
farkasok – holott utóbbiak nem Rufus parancsára.
Kiderült, hogy
a falka még nem hallgat kifejezetten rá, Mikayla vette át a parancsnokságot, és
ő velem akart tartani ki tudja, miért. Broncho az oldalára állt, mert remélte,
ezzel meg tudja békíteni, Ace pedig érdekesebbnek vélte a kalandozást, mint az
otthon ülést és a tréningezést. Én mondtam Rufusnak, hogy fogja őket
szorosabban, de egyelőre más terve volt, azt mondta, majd kicsit később befűt
nekik, és egy ideig még velünk jönnek. Cornt, akinek jogában lett volna
hazaküldenie őket, ez egyszer nem zavarták, így maradt minden úgy, ahogy volt.
- Nincs más
választásom – motyogtam magamban az egyik dombtetőn ülve.
A többiek a
sátrak körül tevékenykedtek. A mi négyszemélyesünk mellett immár ott állt a
három fiúfarkas sátra, ami rozoga volt amiatt, hogy éjszakánként átlag
háromszor-négyszer szétrugdosták. Mikayla vidám volt, hogy ilyen kalandos
életet él, a füle botját se mozdította Rufus szólítására, amíg meg nem mondtam
neki, hogy Rufus bármikor kiteheti a falkából. Erre megijedt, és most egészen
kulturáltan bólogatott, amikor barátunk kért tőle valamit. Az más kérdés, hogy
Bronchóval végeztette el a kapott feladatot. A farkasok háza táján tehát
nyugalom volt, nem úgy a miénken. Kieran négyszer szólította meg Cornt, mire ő
az arcát felé fordította, de akkor se reagált sokkal élénkebben. Hogyha nem
szorongatta volna a tekercset, azt hittem volna, beteg.
Végül nyugovóra
tértünk, számomra pedig eljött a cselekvés ideje.
O.O
- Nem vagyok
elég erős - suttogta Corn. Csak egy könnyű felső és kedvenc nadrágja volt
rajtam, úgy feküdt mellettem. Nem tudott elaludni. Megsimogattam a karját.
- A karizmod
még tényleg nem az igazi, de ettől nem kellene így elszontyolodnod – súgtam
neki, mire felnevetett. A másik karját feje alá téve nézett rám, szeme vidáman
csillogott, majd hagyta, hogy a haját arrébb simítsam a sátor alapjáról, és
melléfeküdhessek. Mikayla álmában is morgolódva húzódott félre.
- Nem így
értettem – válaszolt halkan, és közelebb húzott magához. Rájöttünk, hogyha nem
simogatjuk egymást, fájdalom nélkül érintkezhetnek bőrfelületeink.
- Hát hogy?
Tétovázott,
elmondja-e. Türelmesen néztem rá. Végül felsóhajtott, és kinyúlt a tekercs
felé, amit mindig magánál tartott. Nem mutatta meg nekem, helyette meglengette
arcom előtt.
- Itt vannak
ezek a próbatételek. Négy van belőlük, és hogyha tudnám teljesíteni őket…
- Mi lenne
akkor?
Csak megrázta a
fejét. Villámgyorsan ajkához préseltem számat, majd aztán már vissza is húztam
fejemet, hogy elkerüljük a riasztót és a vele járó fájdalmat. Újabban így
csókolóztunk. Nem nagyon lehetett igazi csókolózásnak nevezni, de jobb volt a
semminél, és mindketten felvidultunk tőle. Most azonban nem használt, Corn
olyan komor maradt, mint volt, habár egy szemernyivel engedékenyebben nézett
rám.
- Minden
rendben lesz – mondtam neki azt az üres frázist, amit gyerekként annyira
utáltam. Mióta elindultunk vándorolni, ezerszer kimondtam, és egyszer se
gondoltam komolyan. Most se, de jól esett mindkettőnknek. Éreztem, ahogy a
gyomrában a görcs fellazul, megnyugszik. Duruzsolva hajoltam hozzá. – Elhiszed
ezt nekem?
- Igen -
mosolyodott el, és engedte, hogy megcsókoljam. Gyorsan elrántottam a fejemet. –
De nem hagynak nyugodni, tudod?
- Mesélj róluk
– kértem. Tényleg érdekeltek a tekercsben foglaltak, szerettem volna tudni,
miről van szó, mi az, ami miatt Corn alig eszik, iszik és alszik, plusz nem
szól hozzánk. Ekkor hirtelen Cornnak is eszébe jutott, milyen fura, hogy már
beszél velem, mire álmunk álomjellege nyilvánvalóvá vált, a sátorfal hullámozni
kezdett.
- Hé! –
kiáltotta egyszerre álmában és a valóságban.
Kiáltásától
felébredtem, ahogyan Mikayla is. Mikayla bambán nézte, ahogy Corn feláll, és
kimegy. Nem hagyhattam egyedül, azonnal felpattantam, és utánamentem. Amúgy is
beszélni szerettem volna vele, nem volt állapot, hogy vándoroltunk, amerre ő
mondta, nulla cél nélkül. Leült tábortüzünk maradványa mellé, a tengerpartot
nézte.
Egy pillanatra
megálltam, öklömmel megdörzsöltem szememet. Szerettem az álombeli Cornt,
könnyebben ellazult és kikotyogta a dolgokat, amiért utána haragudott magára.
Ezt a mostani, fura Cornt nem tudtam kezelni, mert gőzöm se volt, mi lesz a
következő lépése.
Lassan
odasétáltam hozzá, körülnéztem, hogy a farkasok alszanak-e, aztán leültem
mellé.
- Ne haragudj,
hogy az álmodban szedtem ki belőled infókat… öhm… már másodjára.
Előző
alkalommal nem volt hajlandó szóba állni velem, de most rám nézett, és
kinyitotta a száját. Mivel nem jött ki hang a torkán, azt hittem, mindjárt
nyelvet ölt rám, de ehelyett kezét szája elé kapva felzokogott.
Erre nem
számítottam, az előző napokban olyan erősnek tűnt. Kiegyensúlyozatlannak, igen,
de egyúttal keménynek is.
- Kérlek, ne
sírj! – Közelebb ültem hozzá, és óvatosan átöleltem, majd mikor jött a riasztó,
elhúztam kezeimet. Még mindig körülötte tartottam őket, de most fél centire a
bőrétől. Úgy tűnt, a bennünk munkáló érzelmektől még a riasztó is kiakadt, és
nem működik úgy, ahogy kellene. Már csak ez hiányzott. – Mondd, miért vagy
ennyire kétségbeesve? Mi bánt? Mik ezek a próbák, amikről meséltél?
Összeráncolt
homlokkal nézett rám, leeresztette kezeit, és belemarkolt a homokba. Láttam
rajta, hogy kínlódik, szeretné is elmondani, meg nem is. A középutat
választotta.
- A boszorkány
igazat mondott, tényleg nála volt a titok nyitja, és ez az, amit átadott: a
pergamen. Nem mintha jót tett volna velem, inkább még egyszer utoljára belém
szúrt. Már korábban is mondta, hogy nem vagyok igazi Főboszorkány, csak egy
elveszett kislány, és ezzel aztán végképp azzá tett. Vitathatatlanul megvan rá
az esélyem, hogy azt szeressem, akit akarok. Téged – tette hozzá lágyan, aztán
újra a földdel kezdett szemezni. Lassan rátettem a vállára kezemet, de megrántotta,
nem akarta, hogy most hozzáérjek. Arrébb húzódtam. Azért figyeltem, és
reméltem, legyőzi a benne kavargó elkeseredettséget. – De hogyha egyet is
elvétek, szörnyű árat fizetek.
- Akkor ne
csináljuk – mondtam neki, és megsimogattam az arcát. Most nem húzódott arrébb.
– Nem muszáj. Van óvszerünk. Nem kell egyből gyerekcsinálásra hajtani.
- Oké, de itt
az esküd, az inasom vagy – villantotta rám szemét, amiben megint azt az óriási
határozottságot láttam, mint amit mostanában a jobb pillanataiban szoktam.
Térdemre tettem a kezem, úgy néztem rá. – Ezekkel a próbákkal minden akadálytól
megszabadulhatnánk, szabadon szerethetnélek, akár az unokatestvérem, akár az
inasom vagy.
De én
szerethetném-e őt az inasaként, kérdeztem magamtól. Hangosan nem tettem fel,
csak várakozóan néztem rá, mit szeretne még mondani. Nagy levegőt vett, és
folytatta.
- Tudom, hogy
sokszor mondtam már neked, hogy valami életveszélyes, a halálba sodorhat
minket, de itt tényleg erről van szó. Nincs kibúvó. Hogyha az egyiket elvétem,
meghalok. És te velem halsz.
Sziasztok!
VálaszTörlésRemélem, mostmár jó helyre írok. :)
Nagyon köszi, hogy feltettétek a folytatást!
Ez is egy nagyon izgalmas fejezet lett, csak kapkodtam a fejemet. Ez az alakváltó nagy ötlet, és Colin is cseles volt, hogy használta a szérumot. Remélem, ez nem valami csel, hanem tényleg megszabadultak a boszitól. A tekercs tartalmára meg nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet az, amitől ennyire megrettent Corn, gondolom, nem lesz egy egyszerű menet, de nagyon drukkolok nekik. :)
Várom a folytatást!
Puszi:
Tulámi
Halihó lányok!
VálaszTörlésMikorra várható, hogy felteszitek a folytatást? Engem nagyon furdal a kíváncsiság, hogy hogy lesz tovább!
Tulámi