17. fejezet

17. fejezet

Cornelia

A boszorkányok hazudnak

Kedves Leukothea!

Tényleg sajnálom, hogy hazudtam, de nekem ellentétben veled borzalmas az erkölcsi érzékem, majdnem teljesen könnyed szívvel hazudhatok. És semmi bajom nem lesz tőle, kivéve persze a bűntudatot. Te istennő vagy, miért bíztál meg bennem ennyire? Nem kellett volna.

A fenébe, most emiatt talán még zárkózottabbá válsz, mint eddig voltál, és elkönyveled magadban, hogy mindenki hazug a világon, de ez nem igaz. Vannak jó emberek – és mindenféle más lények – odakint, akik szívesen megismerkednének veled. Tudom, hogy magányos vagy idelent, ezért is akartál itt tartani, de akármekkora erőd is van, nem teheted meg másokkal, hogy megfosztod őket a szabadságuktól. Ne is próbáld tagadni, ezt akartad tenni! Fogalmam sincs, miért pont én, hidd el, ha barátokat akarsz, odakint több ezer jobbat is találhatnál, mint én. Talán egyszer eljöhetnél hozzánk is, a nénikéim tutira odalennének az örömtől, hogy egy igazi istennő jön hozzánk, meg minden. Szerintem tetszene neked a felhajtás, amit csinálnának. Meg aztán Colinnal is megismerkedhetnél.

Oké, róla nem mondom, hogy elsőre megszeretnéd, mert azt elég nehéz, ezt el kell ismernem, de talán szórakoztatónak találnád a társaságát. És ha szereted a cicákat, akkor pedig nálunk 22 is rendelkezésedre áll, még haza is vihetnél egyet, vagy….

/részlet Cornelia Holloway - Főboszorkány tízoldalas bocsánatkérő leveléből, ami ott hever valahol egy mélytengeri barlangban/

O.O

- Rendben, beleegyezem – mondtam elszakítva a pillantáson a vízfelszínről, ahol alig másodperce Colint és a jövőbeli kislányát láttam. – Itt maradok veled, de akkor bontsd fel kérlek az a kötést.

- Készen van – Leukothea úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ilyen könnyen igent mondtam. Meglepettnek tűnt, ráadásul úgy tűnt, örül, amitől kicsit összefacsarodott a szívem… nem, erre nem fogok gondolni!

A következő napok határozottan érdekesen teltek, Leukothea igyekezett mindenbe beavatni, megmutatta, hogyan működnek az ajtók, hogyan kívánhatom oda magam, ahová csak akarom, ráadásul megengedte, hogy akkor használjam a víztükröket, amikor csak akarom, természetesen az ő felügyeletével. Kész mozidélutánnak tűnt, amikor megnéztünk néhány vicces emléket a múltamból. Időnként rá-ránéztem Titáékra, Hoccára, Sophie-ra és Vale-re vagy épp nénikéimre. Colint nem akartam látni, mert nem tudtam, milyen érzéseket keltene bennem.

- Miért? – kérdezte Leukothea a harmadik napon, amikor épp Daphnét bámultam, ahogy komor arccal tésztát gyűr.

Meglepetten néztem Fehér Istennőre. Bár már nem játszottunk, még mindig nehezére esett kérdéseket feltenni nekem, mintha attól félne, hogy valamit kell adnia a válaszért cserébe. Őszintén sajnáltam őt, amiért évszázadokig csak hülye boszorkányoknak kellett kérdéseket kitalálnia, és senki nem akart barátkozni vele. Mármint persze majdnem mindenható istennő meg minden, de azért mindenkinek szüksége van valakire, akinek szólhat.

- Mert nem akarok több olyan képet látni, amivel megbánthat – sóhajtottam. – Úgy akarok emlékezni rá, mint a fiúra, akit szeretek, nem pedig… tudod, látni, hogy mással csókolózik…

Nem mondtam többet, Leukothea pedig magamra hagyott, hadd nézegessem csak Daphne nénit. Igyekeztem nem gondolni Colinra, ahogy azzal a kis ribivel csókolózik, de annyira dühös voltam rá, hogy meg tudtam volna fojtani. Elhatároztam, hogy amikor kiszabadulok innen, első dolgom lesz szétrúgni azt a hűtlen hátsóját. Aztán talán megengedem, hogy kimagyarázza magát. De… hú, ajánlom, hogy jó magyarázata legyen, különben komolyan békává változtatom. Vagy valami szőrös kisállattá, amit dédelgetni is lehet. Mert bármennyire is haragszom, azért még szeretem azt a disznót. És nem engedem, hogy ennyi minden után, amit érte tettem, és amit együtt átéltünk, egyszerűen dobjon valami csitri miatt. Nem, nem Colin Gray, az enyém leszel akkor is, ha nem akarod! Már látom, milyen szép kis tengerimalac lesz belőled, ha ellenkezel! Kieran biztos segít majd átváltoztatni. Kellett neked más lányokkal csókolózgatni! Ajánlom, hogy legyen magyarázatod!

Mikor meguntam Daphne nénit bámulni gyorsan kivertem a fejemből Colint. Nem tudtam pontosan, hogy hány napom van még ameddig vissza nem kapom az erőmet, de amint visszatér, meg fogok szökni. Csak nem olyan nehéz, nem igaz? Főboszorkány vagyok, Kieran szerint különleges, és borzalmasan dühös is Colinra, tutira kiszabadulok, hogy megrángathassam a csitri haját. Hm, szép kilátások.

Két nappal később történt, vacsora közben, hogy hirtelen megéreztem, az erőm engem keres. A viszketés az ujjaimból amit Leukothea elmulasztott pár napja, most újult erővel támadt rám, legszívesebben megint az asztalhoz dörzsöltem volna, de nem akartam felkelteni vele az asztaltársam érdeklődését.

- Alig ettél – mutatott rá, amikor végül felálltam az asztaltól.

- Nincs étvágyam – feleltem ártatlanul. – Azt hiszem, inkább járok egyet.

Éreztem, hogy a közelben van, és tudtam, meg kell szereznem mielőbb. De miért nem tud idejönni hozzám? És hogyhogy máris otthagyta Colint? Letelt volna a tíz nap? Nem tűnt annyinak, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi is telt el. Végül a folyosón kötöttem ki, ahol bejöttem pár nappal korábban. A vízfal mögött volt, és rám várt. Egyszerűen muszáj volt megszereznem, mert nélküle furcsábbnak éreztem magam, mint valaha. Hülyeség volt, hiszen a varázslat miatt volt a legtöbb problémám, mindig is utáltam a gondolatát, hogy boszorkány vagyok, és most egyszerűen úgy éreztem, nem lennék többé egész a varázserőm nélkül. Olyan, mintha egy kezemet veszítettem volna el. Borzalmasan vágytam rá!

Talán csak bele kellene mennem a vízbe. Igaz, nem vagyok sellő, a víznyomás és az oxigén hiánya rövid úton végeznének velem, ugyanakkor a varázserőm segíthetne. Képes lenne segíteni valahogy, nem igaz?

- Gyermek, mégis mi jutott eszedbe! – termett mellettem Leukothea és elrántott a vízfaltól. – Azt hittem, okosabb vagy ennél! Azonnal meghalsz, amint kilépsz innen, akkor még én sem tudok majd segíteni rajtad! És emlékezz, megígérted, hogy itt maradsz velem, nem lehetek rosszabb társaság a halálnál! Most menj lefeküdni, mielőtt még több ostobaság lepné el a fejedet!

Úgy beszélt, mintha a nénikéim hallottam volna. Persze általában nem hallgatok a nénikéimre, de Leukotheára muszáj volt. Nem gondolhattam semmire, nehogy megint kiolvassa a fejemből, de a varázserőm megérezte, hogy most nem lehet. Azt üzente később, és hogy várni fog rám.

- Megyek – feleltem, és elindultam a szobámba. Majdnem biztos voltam benne, hogy mint minden éjjel Fehér Istennő újabb álommal kedveskedik nekem.

O.O

Nekem volt a leggyönyörűbb uszonyom a világon. Sophie egyik kis unokatestvére szép kis uszonylánccal kedveskedett nekem, ami feldobta a napomat. Már csak egy valamitől lehetett jobb. Látni akartam az én kis titkomat.

Figyeltem rá, hogy senki ne láthasson meg, aztán már úton is voltam a halandómhoz. Nekem volt a legkülönlegesebb szeretőm, legalábbis ha nem számítjuk Sophie-ét, aki egy angyal. De Colin ezerszer jobb volt, mint egy angyal, hiszen ember volt, nem pedig valami szintén természetfeletti lény, mint mi. Az emberek pedig veszélyesek, annyira, hogy a kicsi sellőket hálós férfiakkal ijesztgetik. Ők úgy gondolják, minden ember hazug szörnyeteg, akik ahelyett, hogy egy olyan csodálatos világban élnének, amilyen pedig lehetne nekik, büdös levegőt szívnak és betonkockákban laknak. Kivágják a fákat, és elpusztítják az állatokat. Még az óceánt is beszennyezik, még a víz felszínén is járnak a hatalmas fémházaikban. Én, aki valaha ember voltam, tudtam, hogy mindez igaz, kivéve, hogy… nos, hogy Colin nem volt ilyen. Ő az enyém volt, kedves, szép és mindig csak várt rám. Akárhányszor odamentem, ott volt, ahogy aznap is.

A szörfdeszkáján lebegett és azt a vicces ruhát viselte, ami teljesen rátapadt az alakjára. Szerettem az alakját, még a lábai is egész helyesek voltak. Lebuktam a víz alá, hogy hirtelen felbukkanva halálra ijesszem. Magamban nevetgélve készültem a műveletre, de mielőtt megijeszthettem volna, ő volt az, aki rám vetette magát a deszkáról, én pedig halálra rémültem, és sírni kezdtem.

Az volt a legijesztőbb élmény egész sellőlétem alatt, mert akárhogy is ismertem az embereket a lényem egy pici része nagyon félt a felszíntől, hiszen onnan jött az egyetlen dolog, ami árthatott az olyanoknak, mint én.

- Ne csináld, Corn! – kiáltott utánam Colin, amikor sértődötten arrébb úsztam. – Nem akartalak megbántani!

De engem nem érdekelt, mit akar mondani, a víz alá buktam, és amikor legközelebb feljöttem…Egy fürdőszobában voltam.

Hirtelen realizálódott bennem, hogy csak álmodtam, ahogy most is azt teszem. Ezt a fürdőszobát nem ismertem, de nagyon tetszett a hatalmas kád, amiben… Úristen, amiben egy kislány lebegett! A vörös haja szétterült a feje körül, de azért láttam, hogy arccal lefelé van és nem mozdul egyáltalán. Segíteni akartam neki, oda akartam ugrani, hogy kihúzzam, de rájöttem, hogy nincsen testem.

Kinyílt az ajtó, és Colin lépett be rajta egy rózsaszínű törölközővel a kezében. Csak ekkor vettem észre, hogy ő az idősebb Colin, akit már láttam Leukothea varázstükrében. Akkor a kislány… Colin kislánya a kis Kailey? Nem, ez nem lehet! Ez lenne a jövő? Olyasmit látok, ami be fog következni.

- Kailey? – hallottam Colin hangjában az értetlenséget és a rettenetet. – Kailey!

Éveknek tűnt, de végre odarohant a kádhoz, és kirántotta a kislányt a vízből. Olyan félelem ült az arcán, amilyet még sosem láttam, maga felé fordította Kailey arcát a kislány pedig kinyitotta a szemét.

- Apa, mit csinálsz!? – kiáltotta, és próbálta ellökni magát Colintól. – Te nem Harlam vagy!

- Mi a fenét művelsz?! – csattant fel Colin is. – Azt hittem, hogy belefulladtál a vízbe!

- Tudok úszni! – vágott vissza a kislány egy kábé ötéveshez képest meglepően fölényesen. – És add ide a törölközőmet, meztelen vagyok!

Colin egy pillanatig úgy tűnt, legszívesebben pirosra verné a kislány fenekét, de aztán sóhajtva letette a még mindig vergődő kislányt, és megfordult a törölközőért, amit leejtett, miközben a kádhoz rohant, a kislány két kézzel takarta magát, és közben az apjának magyarázott.

- Mondtam már, hogy ne gyere be, amikor fürdöm! Nem vagyok már olyan kicsi, hogy meztelenül nézegessél, apa! A nagyi azt mondta, már nagy lány vagyok. Szerinted nem?

Colin a szemét forgatta, majd színpadiasan félrenézve hajtotta ki a nagy törölközőt, amibe a kislány gyorsan beburkolózott. Colin vetett egy pillantást a tócsára a kád mellett, lenézett az ingére, ami szintén teljesen átázott, majd a lánya tocsogó loknijait vette szemügyre, amikből még mindig fojt a víz egyre csak növelve a tócsát.

- De, már igazi hölgy vagy, ne haragudj! – mondta teljesen komolyan, miközben benyúlt az egyik kisebb szekrénybe és elővett egy másik sötétkék törölközőt, amiből ügyes kis turbánt varázsolt Kailey fejére. A kislány hátrahagyva az apját, kirohant a fürdőből.

Colin elővette a felmosót, és ügyesen összetakarította a kifolyt vizet, majd kiszedegette a játékokat a fürdővízből – egy sellőt, egy kiskacsát és egy óriási hajót – és végezetül kihúzta a dugót. Ezután nekiállt levetkőzni…

Fura álom volt, ugyanis ott voltam, és mégsem voltam ott. Testem továbbra sem volt, de tudtam gondolkodni, és bámulni a meztelen Colint, amíg ő megfürdött. A teste meglepően férfias volt, erősebb, mint amilyennek én láttam tizennyolc évesen, de határozottan vonzó volt. Közelebb akartam lenni hozzá, amikor hátradőlt és behunyta a szemét, hirtelen ott voltam leheletnyire tőle.

- Corn? – mormolta és zavartan kinyitotta a szemét.

Szétnézett, de természetesen nem láthatott engem, pedig próbáltam felelni. Meg akartam mondani, hogy ott vagyok, hogy látom őket, érzem, milyen finom illata van annak a férfisamponnak, amit használt, de nem tudtam válaszolni.

Colin felállt, megtörölközött, majd pólót és alsónadrágot vett, amire egy fekete köntös vett fel, majd elhagyta a fürdőszobát. A nappaliba ment, ahol korábban is láttam már őt, Kaileyt meg a feleségét. Most csak Kailey volt ott még mindig törölközőben. A fejéről már félig lejött a turbán, de nem úgy tűnt, hogy törődik vele. Valamit motyogott, majd egy hatalmas akvárium üvegfalának nyomta az arcát.

- Kailey, mit csinálsz? – kérdezte Colin fáradtan, de láttam rajta, hogy szórakoztatja a lánya játéka.

- Én most anya vagyok – legyintette le a kislány, majd rátette a tenyerét az akváriumra. Inkább fulladok a vízbe a varázserőmmel együtt, minthogy börtönben éljek! – kiabálta, és úszó mozdulatokat imitálva átbújt az akvárium alatt, és közben szörcsögő hangokat hallatott. Colin most már leplezetlenül nevetett rajta.

Kailey látványosan levegő után kapkodott.

- Meg… fogok… fulladni – hörögte, és Colin felé kezdett kapálózni. Mivel Colin csak nevetett, egy pillanatra kiesett a szerepéből. – Apa, most te vagy Harlam, ments meg!

- Jaj, bocsánat! – szabadkozott Colin, majd amikor Kailey megint hörögni kezdett, gyorsan megragadta, és a kanapéra menekült vele.

Az elragadtatságomat leszámítva valami derengeni kezdett az agyam hátuljában. Ez a játék…

- Ez jó volt! – ujjongott Kailey, miközben Colin a fején lévő törölközőért nyúlt, és dörgölni kezdte a kislány haját. – Szerinted én hasonlítok anyára?

- Pont olyan vagy, mint ő – felelte Colin, és megpuszilta a nedves haját.

- Szerinted tudok majd varázsolni? – Varázsolni? De hiszen…

- Naná! Ha nagyobb leszel…

- De én most akarok! Olyan unalmas, hogy nem tudok semmi csinálni! Bárcsak anya nekem is kölcsönadná az erejét, mint neked! Szerinted odaadná? – A sokkos felismerés teljesen elvette az eszem. Nem arról a szőke nőről beszéltek! Nem lehet, hogy én…

Hirtelen kiszúrtam egy fényképet a kanapé mellett. Három vörös hajú alak volt rajta, Colint és Kaileyt rögtön felismertem, és a nő, aki mellettük állt…

Felültem az ágyamban, és letöröltem a könnyeket az arcomról. Ez nem lehet igaz! Kailey! Mindig is tetszett nekem ez a név! Az én lányom! A Colinnal közös kislányom! Furcsa zokogó hangot hallattam, pedig nem voltam szomorú, egyáltalán nem. Inkább… istenem, mennyire szerettem őket! De hol voltam én? Ez tényleg a jövő lenne? És mi van a szőke nővel? Én… nekem tudnom kellett!

Az első itt töltött éjszakám volt, amit nem aludtam végig. Nem érdekelt már Leukothea, az erőmre volt szükségem, hogy kijuthassak innen. Ha ilyen lehet a jövőm, akkor akartam! Kailey és Colin! A jövőm!

Mezítláb rohantam végig a barlangon hátra sem nézve, amíg oda nem értem a vízhez, ami most sötét volt, mint feldúltan kavargott. A túloldalon ott volt a varázserőm. Habozás nélkül nyújtottam át a karom, mire lágyan megcsiklandozott majdnem, mint mikor Barnie bújik oda hozzám, miután egész nap nem találkozunk. Csak be kell ugranom, nem igaz? Nem fogok megfulladni! Visszakapom a varázserőm, és az segíteni fog. Ha pedig meghalok, inkább…

Idiótán felkuncogtam a deja vu érzéstől, ami megkörnyékezett.

- Inkább fulladok a vízbe a varázserőmmel együtt, minthogy börtönben éljek! – kiabáltam, majd belevetettem magam a vízbe.

Jéghideg volt, sötét, és fájdalmasan erős. A varázserő visszatért a testembe, újra egésznek éreztem magam, és teljesen feldobódtam… úgy két másodpercre. Aztán rájöttem, hogy még mindig nincs levegőm, megfagyok, mielőtt megfulladhatnék, ráadásul fogalmam sincs róla, hogy merre ússzak, már ha egyáltalán képes vagyok megmozdítani a lábamat, hogy ússzak. Jobb lett volna, ha felöltözöm – gondoltam elgyengülve. Az erőm melengette a belsőmet, de kívül hideg voltam.

Vajon nyitva van a szemem vagy csukva? Meddig elég a levegőm? Hiszen már annyira ég a tüdőm, hogy csak na! Nem fogok kijutni innen, Leukotheának igaza volt. Éreztem, hogy kiszáll az energia a tagjaimból, mégsem bántam meg, hogy kijöttem, ki kellett szabadulnom. Ha meghalok, hát meghalok, legalább próbálkozás közben történt. Önkéntelenül is kinyílt a szám, hogy levegőt vegyek, helyette jéghideg vizet nyeltem, ami olyan volt, mintha kést döftek volna belém. Nem fogok kijutni… nem fogok kijutni… de hát, mi lesz így a jövőmmel? Nem kellene Harlamnak itt lennie?

Ezt nem értem! – gondoltam dacosan, mielőtt az elmémet is elborította a sötétség.

O.O

Egy ismeretlen ágyban ébredtem szédelegve. A belsőmben forróság gyúlt, a varázserőm üdvözölt engem. Rájöttem, hogy nagyon hiányzott, ahogy én is neki. Nem szeretett Colinnal lenni. Próbáltam rájönni, hol vagyok és mi történt Colinnal, de az erőmmel nem lehetett ilyen beszélgetéseket folytatni. Amikor felültem, látta, hogy még mindig azt a hálóinget viselem, ami Leukotheánál volt rajtam.

Jaj, ne! Ugye nem kerültem vissza hozzá? Lehetséges lenne, hogy elkapott? Nem… ez a hely más.

Körülnéztem, és láttam, hogy nem valami luxuskörülmények uralkodnak itt. Az ágyon kívül csak egy asztal meg egy óriás láda volt a szobában. És erős halszag. Felültem, és kiszúrtam egy kerek ablakot, amin keresztül világosság szűrődött be. Leukotheánál nem voltak ablakok!

Nagy nehezen kiugrottam az ágyból, és az ajtó felé vetettem magam. A szédelgésem még mindig nem múlt el, de nem is tőlem származott, ez hajón voltam, az hánykolódott! Harlam!

Hát mégis igaz! Ő jött el értem, ez az ő hajója!

Hocca kedves, az orosz származású génmanipulált fickó nem tartozott a legjobb barátaim közé, sőt inkább mondanám az ellenségemnek, de ha ő mentett meg…

- Harlam! – kiáltottam, mint valami eszement.

Felrohantam a lépcsőn, és valóban megláttam őt, magasan, borotválatlanul gyanakvó tekintettel.

- Harlam! – ismételtem, és odarohantam, hogy megöleljem.

Már körülmények között nem örültem volna ennyire neki, viszont most már nem számított a múlt, a részemről mindent jóvá tett.

- Boszorkány – morogta üdvözlés gyanánt. – Jól tudom, hogy most tartozol nekem, így van?

Hú, jól a közepébe vágott.

- Valóban így van – ismertem el.

- Akkor segíts – mondta habozás nélkül. – Ígérd meg, hogy segítesz!

- Jó… de, hm – zavartan hátrább léptem tőle –, előbb magamhoz térek egy kicsit, aztán beszélgetünk.

Én és a varázserőm a majdnem megfulladás ellenére jó formában voltunk. Mit jó formában, egyenesen kicsattantunk, és amikor megláttam a szárazföldet, hatalmas szélvihart gerjesztettünk, ami extra gyorsan vitt előre a part felé. A tenger nem volt a legnyugodtabb, és bevallom, alaposan be voltam tojva attól, hogy Leukothea felbukkan és visszarángat magához, de amikor kiértünk a partra, megnyugodtam.

Újra és újra megpróbáltam érezni Colint, hogy megtudjam, mégis mi van vele, de rá kellett jönnöm, a kötelékünk valóban felbomlott. Hiányzott, hogy nem érezhetem, amit ő. Ugyanakkor végre nem vagyunk egymáshoz kötve, és rokonságban sem állunk. Hé, muszáj lesz elvégeztetni egy újabb vértesztet a biztonság kedvéért, de aztán tényleg minden rendben lesz végre!

- Tehát, segítesz? – kérdezte Harlam türelmetlenül.

Általában veszélyes fickónak tűnik, de most csak szomorú volt, sőt egyenesen depressziósnak látszott.

- Segítek – sóhajtottam, mert mégiscsak Főboszorkány lennék, kötelességem segíteni. – Mondd el, mi bánt.

És elmondta. Röviden, meg akarta tudni rajta vagy Hoccán van-e az átok, ami megöli a hordozóját. Ha nincs rajta, fel akarta keresni Hoccát, hogy átvegye, és belehaljon.

- Öngyilkos akarsz lenni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Nem, meg akarom menteni – felelte csökönyösen.

Ja, úgy, hogy öngyilkos lesz. Ez nem tűnt túl értelmesnek nekem, de gondoltam majd később foglalkozom a helyzettel. Most Colint kellett megtalálnom.

Kérlek, segíts megtalálni! – könyörögtem az erőmnek, de erre nem volt hajlandó. – És Kierant? – Persze erre már felkapta a fejét. – Igen, Kieran is jó lesz – bíztattam abban reménykedve, hogy Colin is a közelben lesz.

Az erő, mintha sóhajtott volna, majd megmutatta, hova kell mennem. Hihetetlen, de olyan közel voltunk!

- Gyere! – kiáltottam Harlamnak, aztán rohanni kezdtem amerre a varázserőm vezetett.

Olyan volt, mint egy mozifilmben, amikor a hősök végre egymásra találhatnak. Csak rohantam és rohantam fáradhatatlanul, amíg oda nem értem arra a helyre.

Ahol Colin és Kieran épp verték egymást, a vérfarkasok pedig ordítva szurkoltak nekik. Idegen alakokat – köztük a csitrit! – is láttam, akik nem tűntek olyan lelkesnek, de nem avatkoztak vele a bunyóba.

Kieran nem használta a varázserejét, ököllel ugrott Colinnak, aki állta a sarat. Úgy véltem, neki van nagyobb tapasztalata, de azért mindketten elég megviseltnek néztek ki.

- Mi a fenét műveltek?! – ordítottam, de nem voltam dühös. Túl boldog voltam ahhoz, hogy dühös lehessek.

Mindenki elhallgatott, Kieran és Colin abbahagyták a bunyót, és rám bámultak.

- Corn! – kiáltott fel Kieran legelőször kapcsolva, és ellökve a döbbent Colint, felém kezdett rohanni.

A vöröses haja összevissza állt, vérzett az orra és az egyik szeme bedagadt, de szélesen vigyorogva kapott a karjába, hogy megpörgessen, majd melegen a nyakamba fúrja az arcát.

- Azt hittem… azt hittem, meghaltál! – mormolta hitetlenkedve.

Tökre romantikus jelenet lett volna, ha ő a jó srác, de csak Kieran volt, nem tudtam mit kezdeni vele. Colin még mindig ugyanott állt, és nézett, mintha ő sem hinne a szemének. Gyengéden megpaskoltam Kieran hátát, mire végre elengedett.

- Corn! – lelkendezett Mikayla. – Hogyhogy élsz?

Vállat vontam, és Colin felé indultam. Fogalmam sem volt róla, hogy miért nem örül nekem jobban így eszembe jutott a kis csitri, akivel csókolózott. Hogy merészeltek ilyet tenni a hátam mögött. Colin, te szemét áruló!

Vérzett a szája, és zihált, de nem törődtem vele, durván belemarkoltam a hajába, és magamhoz rántva, keményen megcsókoltam. Azt hiszem, kicsit fájt a szája, de megérdemelte a fájdalmat, a hűtlen kis… Kailey emléke melegséggel töltött el. Akárhogy is, de nekem fogja adni azt a kislányt! Csókoltam még pár percig, aztán elhúzódtam.

Még mindig úgy nézett rám, mintha az hinné, hogy egy álom az egész. Hevesen meglöktem.

- Hogy a francba mersz másokkal csókolózni?! Tudod, mit éreztem, amikor láttam, hogy ilyen kis csitrikkel smárolsz a hátam mögött?! Válaszolj, mielőtt behúzok egyet!

Lehet, hogy ez egy kicsit durván hangzott, de nem voltam igazán dühös, és zavart, hogy nem vagyok az. Oké, túléltük, megszabadultunk a köteléktől meg a vérrokonságtól, és nagyon valószínű, hogy születni fog egy nagyon-nagyon édes kislányunk, de tutira nem fogom elfelejteni azt a csókot. Mondjuk egy-két napig!

- Corn….

- Cornelia, lányom! – Az ismeretlen hangra úgy fordultam meg, mintha dróton rángattam volna. Ki a franc ez a fickó? És minek nevezett?

- Elnézést, de… - Olyan ismerősnek tűnt. A lelkem mélyén éreztem az igazságot, de nem akartam elfogadni. – Ismerjük egymást?

- Cornelia, én a te…

Kimondta, de az egésznek semmi értelme nem volt. Colinra néztem.

- Mit mondott? – kérdeztem, mert tőle is akartam hallani. Akármi is van, azért még benne bíztam a legjobban. Ha ő mondja, akkor elhiszem.

- Corn, ez az apád – mondta halkan, még mindig elég meglepettnek tűnve.

Visszanéztem a fickóra, és bevillant Colin apja aki legalább egy fa volt a kertünkben. Hozzá tudtam valahogy kötődni, de ez az idegen…

- Köszönöm szépen, de nekem nincs apám! – közöltem vele hidegen, majd hátat fordítva elsétáltam.

Persze Colin karját azért szorosan markoltam. Elszámolnivalónk volt.

16. fejezet

16. fejezet

Colin

Pertu az ördöggel

*a nagy kőnél*

Itt az ideje levelet írnom Kierannak. Hogy is kezdjek neki? Kedves Kieran? Na, persze. Ó, én mesterem? Vagy egyszerűen írjam rá, hogy Kieran Hargrowe Főboszorkány kezébe? Oké, a megszólítás megvan, már csak maga a levél hiányzik.

Első verzió: Elmentem pertut inni az ördöggel, szóval hogyha jót akarsz, akkor ne keress. Aláírás: Cornelia Holloway Főboszorkány inasa és mágiahordozója Nem, ez nem jó, erről a levélről ordít, hogy aki elolvassa, arra rájön a kereshetnék.

Második verzió: Ha utánam mersz jönni, rád küldöm a pokol kutyáit! Én már csak tudom, milyen hatásosak. De nem, ez azért nem jó, mert még felnyom a boszorkánytanácsnál, amiért fenyegetőzöm. Semmi esetre se akarom ezt, hogyha jól sikerülnének a dolgok.

Harmadik verzió: Ne lepődj meg, hogyha egyszer hiába keresel, sehol se találsz, senki se rabolt el, magamtól indultam útnak, hogy útmutatásaidat követve felkutassam Cornt. Mivel Corn ereje nagyobb a tiédnél, ezért nem fogsz tudni a nyomára lelni. Tovább minden jót! C. Mi van, hogyha nagyobb a hatalma, mint amennyit felfed belőle, vagy össze tudja tenni a sajátjával Sammiét és Kittyét? Talán még a gonosz boszival is leállna paktálni, hogyha rólam meg Cornról van szó. Nem kéne neki ötleteket adni.

*a tengerparton*

Negyedik verzió: Be akartam rejteni ezt a levelet a boszorkánykönyvedbe, de nem tudom, mert Sammi mindenhova viszi magával, ezért Ariana könyvébe teszem, remélem nem bánod. Maradj ott, ahol vagy, és figyeld a tengert. Ha visszajön Corn, add neki a könyvet, és mondd meg neki, hogy szeretem. Corn? Szeretlek. Mindent miattad teszek, szóval, ha hülyeségnek is látod, kérlek, bocsásd meg. Colin. Ha ezt Kieran elolvassa, úgy felhúzza magát rajta, hogy a könyvvel együtt a tengerbe hajítja az üzenetet.

Ötödik verzió: A soha viszont nem látásra! C.

Eddig ez a legszimpatikusabb.

Csak félő, hogy tényleg így lesz.

O.O

Elhatároztam magam. Azt nehezen lehetne mondani, hogy szabad akaratomból, de ez most mit sem számított, Corn volt a legfontosabb, pontosabban mondva az egyetlen fontos, érte bármit képes voltam megtenni, nem csak a legmagasztosabb tettet, de a legaljasabbat is. Kész voltam eladni a lelkem egy démonnak. Egy utolsó napot adtam Cornnak. Hogyha napszálltáig visszatér hozzánk, nem teszem meg, de ha nem, akkor az ítélet harsonái sem állíthatnak meg.

Eltettem a kezemben szorított üvegcsét – tündérbarátném ajándékai közül az utolsót -, aztán csatlakoztam Kieranhoz, aki nélkülem nem akarta vallatni a gonosz boszorkányt. Ugyan nem mondta ki, de biztos voltam benne, hogy kezd beleroppanni a Corn miatt érzett aggodalomba, napról napra sápadtabb lett. Már a hatodik napon jártunk, elfogtuk a boszorkányt, nyomára akadtunk az alakváltónak, ám Cornnak híre-nyoma se akadt. Nagy lélegzetet véve sétáltam oda hozzájuk. Kieran egy nagyobb kövön ült, míg a vallatásnál kötelező jelleggel jelen lévő boszorkány egy kisebben, körülöttük ott álltak az egymást váltó őrök. Most Broncho és Rufus voltak a sorosok, aminek nagyon örültem, ennél már csak az vidított fel jobban, hogy Sammi ült Kieran mellett, nem Kitty.

Utóbbi akármilyen segítőkész, helyes kislány volt, egy életre leírta magát nálam azzal a csókkal. Később elmondta, hogy mivel Mikaylával olyan „édesen” viselkedtem, azt hitte, szabad vagyok, és hogyha tudta volna, hogy nem, sose tett volna ilyet. Ez mit sem változtatott azon, hogy felkavart csókjában az, hogy nem kavart fel. Ez így ostobaságnak tűnik, mégis így éreztem: maga a csók semmitmondó volt, ajka harmatgyenge, össze se mérhető Corn édes szájával. Egyetlen másodpercig se fogott rajtam az illúzió, hogy Cornt csókolom, azonnal ellöktem magamtól a lányt, és meg sem álltam Kieranig, akit kérdőre vontam, miért nem szólt, hogy tetszem Kittynek. Olyan döbbenten meredt rám, hogy az önmagában is elég válasz volt, tényleg nem látott, nem hallott, hacsak nem volt nagyon muszáj.

Most, ahogy ott ült a kövön, megemberelte magát. Jöttömre felpillantott, és intett, üljek le. Távolabb helyezkedtem el, messze a banyától, aki a kitörésbiztos ketrecben kislányalakban szopogatta az ujját, és nem volt hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre.

Az volt a bevett gyakorlat, hogy Barnie úrfival kapcsolatos kérdésekkel ellenőriztük le egymást. Mivel kétszer ugyanazt soha nem kérdeztük, újabb és újabb emlékek törtek fel a mélyből, olyanok, amik még fájdalmasabbá tették Corn hiányát.

- Hányszor harapta le Barnie a gyík farkát? – kérdezte Kieran.

- Kétszer. Harmadjára nem hagytam neki – feleltem.

Miután nyugtázta, hogy tényleg én vagyok az, hátrább dőlt, és a banyára nézett.

- Milyen körülmények között került alkalmazásra a vadászoknál?

Amaz nem válaszolt neki, még csak rá se nézett.

- Mi vezette rá, hogy mások – halandók – szolgálatába álljon? – Mikor a kérdezett továbbra is hallgatott, Sammihez fordult. – Jegyzőkönyvezd, hogy a fogoly megtagadja a válaszadást. Ha nem lenne halaszthatatlan az ügy, a boszorkánytanács elé vinnénk, így viszont kénytelen kelletlen más eszközökhöz nyúlunk.

- Milyen eszközök ezek? – fordultam felé, mielőtt továbbmondhatta volna.

- Legálisak, még csak B kategóriásnak se minősülnek.

Abbahagytam a faggatást, noha kíváncsi lettem, mégis milyen kategóriák vannak még, és minek minősült az, amit velem műveltek odahaza. A banyára néztem, aki kivette szájából az ujját, és engem figyelt. Utána Kieranra mosolygott.

- Annyiszor szegtétek már meg a szabályt, most miért ne tennétek? – kérdezte kislányosan csilingelő hangon, és ruhájába törölte az ujját.

Kieran mérges lett rá, ki tudja, mit mondott volna neki, hogyha nem jönnek meg a suhancok az új hírekkel. A vallatás csigatempóban haladt, és meglehetősen idegesítő volt, ezért mind megkönnyebbültünk, hogy az alakváltóval kapcsolatos információk egy időre elhívnak minket a boszorkány ketrece mellől. Sammi a tábortűzhöz küldte a gyerekeket.

- Én még befejezem ezt, és átnézek néhány javaslatot, ti csak menjetek – mondta, miközben Kieran boszorkánykönyvét kinyitotta a végén.

Felálltunk, biccentettünk az őrt állóknak, és a tábortűzhöz mentünk. Közben Kieran valamit morgott az orra alatt, ami nagyon ismerősen csengett, de bárhogy is figyeltem rá, nem tudtam kitalálni, honnan.

- Most belelátok mindenkinek a gondolatába – válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Ez a varázslat segít abban, hogy természet adta képességeimet néhány percig még jobban tudjam kamatoztatni. Nem kell félned, nem a te fejedbe nézek bele, hanem az övékbe, ellenőrzöm a pecsétjüket, aztán átnézem az újonnan szerzett híreket.

Ezzel el is fordult, hogy tegye, amit mondott. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amiért az én fejemet kihagyta a muriból, bármennyire is sikerült kiismernem az eltelt napok alatt, azt nem szerettem volna, hogy megtudja, mit tervezek. Cornt képtelen volt megállítani, de engem meg tudott volna, ezért nem szóltam neki egy árva szót se. Egyébként sem volt sok kedvem hozzászólni, Cornon és a mágián kívül nem volt közös témánk. Így hát a kommunikációs tevékenységem a napokban elsősorban Rufusra és Mikaylára korlátozódott.

Már Corn apján kívül, mert vele rengeteget beszélgettem. Most is hozzá tartottam.

O.O

Miután megtudta, hogy mi ketten rokonságban állunk, és ismerem a lányát, úgy határozott, velünk tart, hivatalosan, mint a boszorkánysuhancok felügyelője, egyébként, mint az apa, aki meg akarja találni soha nem látott gyermekét. A nap nagy részében a legkevésbé se figyelt a gyerekekre, egyre azt a könyvet bújta, ami egykor Arianáé volt, és a Corn által margóra irkált jegyzeteket olvasgatta. Eleinte igyekeztem úgy tenni, mintha teljesen véletlen lenne a köztünk való nagyfokú hasonlóság, okos ember lévén viszont úgy kombinálta a keresztkérdéseket, hogy végül kénytelen voltam kinyögni, az unokaöccse vagyok. Jól éreztük magunkat együtt, én meséltem neki Cornról, ő cserébe nekem az apámról, jó üzletnek tűnt az egész.

Ezúttal a tengerparton találtam. Mint a lánya, úgy imádta a tengert, részben miatta találtunk rá a boszorkányra, mert arra kért minket, haladjunk a víz mellett. Odasétáltam hozzá, és mögé álltam. Még nem vett észre, a délelőtti fényben sütkérező tengert nézte. Ahogy ott álltam, az egész világ szebbnek látszott, tervem pedig bődületes marhaságnak. Megráztam a fejemet. Az utóbbi hetekben volt időm kitapasztalni, hogy a szépség és a tisztaság olykor mit takarhat.

Ökölbeszorított kézzel érintettem meg vállát. Hátranézett rám, és elkerekedett a szeme. Nem azon lepődött meg, hogy én vagyok, hanem hogy milyen állapotban vagyok. Eddig sikerült magam azzal áltatnom, hogy Corn nemsokára visszatér, de mostanra a reménytelenség egy újabb állomására érkeztem. Fogalmam sincs, honnan jött a felismerés, de ma reggel, amikor felébredtem, tudtam, a lány, akit szeretek, nem fog visszatérni. Nagybátyám megütögette a homokos talajt maga mellett.

- Mi ez a nyomott világvége hangulat? – tette fel azt a kérdést, ami mindenkinek a nyelve hegyén volt. Két napja volt velünk, mégis jobban bíztam benne, mint a többiekben. Talán nem kellett volna, de megnyugtatóan hatott rám jelenléte. A mosolya Cornét idézte. – Megvan még a boszorkány?

Sok minden bajom volt vele az utóbbi napokban, kezdetben nem tudtam, hogyan szóljak hozzá, hogyan tálaljam a történetünket, annyi volt a jó, hogy nem nekem kellett beavatnom a természetfeletti világába, sokat tudott róla. Elmondása szerint Corn édesanyja miatt vágott bele a boszorkánysuhancok felügyelésébe. Többet nem mondott róla, de olyan benyomásom volt, hogy elhagyni kényszerült Cornékat, amit mai napig nem tudott feldolgozni. Corn anyjának a halálhíre is tőlem jutott el hozzá, ami tovább nehezítette a dolgot, mert ezek után tényleg nem kérdezhettem rá csak úgy, mi a frász történt velük.

- Tudtommal igen – ültem le mellé. Ugyanúgy karolta át felhúzott térdeit, mint én szoktam, ezért inkább kinyújtottam lábaimat.

- Akkor? A lányom miatt aggódsz?

A lányom. Folyton így hívta. Talán idegen lett volna neki azt mondania, hogy Cornelia vagy Corn. Fürkésző tekintete elől nem volt menekvés, bár egy olyan természetfeletti képessége se volt, mint mondjuk Kierannak, gond nélkül kitalálta, mire gondolok, úgy, ahogyan arra is rájött, hogy odavagyok a lányáért.

- Igen. Már itt kellene lennie. Bárcsak tudnám, hol marad.

- Ha olyan, mint az anyja, akkor sok mindent kibír – nézett a tengerre.

- Van egy határ, amit a legjobbaknak se szabadna feszegetnie – idéztem Kieran szavait. Még mindig hallgatott arról, hova ment tulajdonképpen Corn, de annyit elmondott, hogy veszélyes vállalkozásba kezdett, és azért hagyott hátra minket, mert nem akarta, hogy belekeveredjünk.

- Milyen igaz.

Hallgattunk. A tenger sokszínű hullámait bámultam, eszembe jutott egy sor emlék.

A nap, amikor először hoztam le a tengerpartra… korábban nem jöhetett, a nagynénjei nagy veszedelemre hivatkozva nem engedték – most már sejtem, hogy a sellők áldatlan hatására gondoltak -, de velem leszökött. Kislány volt, tátott szájjal nézte a vizet, a szemét dörzsölte. Mikor kérdeztem, miért sír, azt mondta, nem sír, csak homok ment bele, aztán elmesélte, ha nagylány lesz, és elköltözhet innen, tengerparton szeretne lakni. Azt mondtam, én is, és mi ketten barátok lettünk.

Olyan sok dolog történt velünk a parton, oda menekültünk a minket szekálók elől, ott gondolkoztunk arról, hogyan lehetne megejteni, hogy Barney összejöjjön egy macseklánnyal, a homokban fekve ígértem meg neki, hogyha nem jön el érte a szőke herceg, feleségül veszem, és veszünk egy fehér kerítéses házat, a parton próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el velem rohadt paradicsommal dobálni a diri autóját, egek, még azt is ott magyaráztam el neki, milyen érzés csókolózni.

A sors iróniája, hogy akkor is a tengerpartra jöttünk, amikor ki volt akadva a nénikéire, amiért nem akarnak mesélni az apjáról. Sohasem hittem volna, hogy egyszer az apja mellett fogok ülni a homokos fövenyen. Belemarkoltam a homokba. Ha miattam nem is, az apja miatt haza kellett jönnie.

- Nagyon szereted, igaz? – kérdezte anélkül, hogy felém fordult volna.

- Mint az életemet. Sőt, jobban. Bármit megadnék érte, hogy visszajöjjön. – Ilyesmit máskor butaságnak tartottam volna mondani a mágia különös világában, de most már nem érdekelt, tényleg bármit megtettem volna, hogy megmeneküljön.

Megszorítottam a bodzafa kérgét rejtő üvegcsét. Ha alkut tudtam volna kötni egy démonnal, ami magába foglalja, hogy eltépi a Corn és köztem lévő köteléket, majd felhozza őt, bárhol van, egy kivételével mindent megtettem volna neki: az ő parancsára se bántottam volna Cornt. Azt hiszem, még így is elég jó vásárt ajánlottam.

- Tudtam, hogy Madeleine gyermeket vár – kezdte hirtelen. – Amikor azt mondta, vissza kell mennie a nővéreihez, vele akartam tartani, de nem tudtam, akkor vittek kiküldetésem. Úgy terveztem, amint végzek, megyek, de megbetegedtem, és nem engedtek el. A doktorok szerint szikrányi élet maradt bennem betegségem második hetén napján, két további két hetet kómában töltöttem, és amikor felébredtem, ködösek voltak az emlékeim. Olykor feltűnt álmaimban egy arc, egy hang, többnyire rémisztőek, szörnyűségesek. Sok időbe, fél évembe telt teljesen kihevernem a betegséget, felépülésemet nehezítette ikerbátyám halálának híre. Úgy határoztam, új életet kezdek. Önző voltam, meg se próbáltam felkutatni Madeleine-t és a gyereket, a régi kedves emlékeket már borzalmasnak láttam, hogy újra halandók körében éltem. Örültem, hogy… hogy megszabadultam tőlük. A többit már te is tudod.

Igen, tudtam. Teltek az évek, nem találta meg a helyét a halandók világában, sokat gondolt a boszorkányokra, bűntudata volt Madeleine és Corn cserbenhagyása miatt. Végül, amikor már nem bírta tovább, felfedte történetét a helyi boszorkánytanács előtt, akik éppen felügyelőt kerestek. Benne megtalálták azt az elhivatott embert, akire szükségük volt, így lett a csekély mágiával bíró kiskorúak felügyelője.

- Ezt világot nem könnyű elfelejteni – mondtam neki.

- Bámulatos forgatagba nyerhetünk általa mi, halandók bepillantást, de egy idő után nem bírjuk el a sok csodát – felelt egyetértve velem.

- Szeretném, ha olyan lenne, mint egy legyező.

- Egy legyező? – kérdezte meghökkenten.

- Az ember összecsaphatná, és eltehetné, amikor elege van belőle – feleltem. Corn mágiája csiklandozni kezdett, asszem kiröhögött. Azt se tudtam, hogy ilyet is tud. Bizonytalanul néztem a nagybátyámra. – Tudom, meredek hasonlat.

- Van benne valami – ismerte el. – De az ő világuk soha nem ereszt, én ostoba a végén mégis veszett egérként menekültem előlük, mintha lenne kiút.

Hallgatott egy sort, majd megtörten folytatta.

- Őket is elhagytam, most még a boszorkánytanács bizalmát is eljátszottam azzal, hogy szó nélkül útra keltem veletek és a pártfogoltjaim egy részével. Már te is láthatod, hogy az összes esélyemet elpuskáztam. Utolsó mentsváram a tenger.

- Nincs késő újrakezdeni – mondtam neki. Hülye ötlet volt, könnyek gyűltek szemében.

- Nekem és Madeleine-nek végünk van. Ő volt nekem a legfontosabb, holtában is az marad, ezen semmi és senki nem változtathat.

Váratlanul felém fordult, és hevesen megragadta vállamat kéz kezével.

- De te, fiam, sokra viheted, semmi nincs veszve számodra. Fiatal vagy, bármit elérhetsz. Adok neked egy tanácsot: soha ne ragadj le az élet egyes számú problémájánál, mert ha túl tudsz lépni rajta, csodálatos dolgok várnak.

Ja. Meg a kettes számú probléma.

- De én csak Cornt…

- Ahogy sejtettem, semmi újdonság! – kiáltotta bele mondatomba a felénk szaladó Kieran egy cseppnyi tapintat nélkül. – Nincs más hátra, meg kell csinálnunk az erőelszívó főzetet, hogyha azt megitatjuk a boszorkánnyal, betörhetek a gondolataiba.

A bájitalösszetevőkkel kapcsolatos ismereteim azon csekély tudáson kívül, amit Cornnal való együttműködés útján nyertem, kimerültek a Hupikék törpikékben hallott légynyálban és patkányvelőben. Akármily nagyot alkotott Hanna-Barbera, hitelességük azért enyhén szólva is megkérdőjelezhető volt. Semmire nem vágytam kevésbé, mint jelen körülmények között belemélyedni a kotyvalékkészítésbe, amit Kieran láthatott arcomon, mert azt mondta, majd ő elkészíti a lányokkal, addig én figyeljek a boszorkányra.

O.O

A boszorkány, mintha érezte volna vesztét, úgy izgett-mozgott szűk ketrecében.

- Segíts! – kiáltozta minden tízedik másodpercben. – Segíts!

Zsongott a fejem a sok gondolattól, pihenésre volt szükségem. Délelőtt alig gyakoroltam a mágiát, mégis ki voltam merülve. Fáradtságomon nem sokat segített sipítozása. Mikor látta, hogy nem figyelek rá, mással próbálkozott. Kidugta két vékonyka karját a ketrec rácsain, és felém nyújtózkodott.

- Segíts, és ígérem, meghálálom! – próbált csábító hangot megütni, elfelejtkezve róla, hogy épp kislány alakban van.

- Kösz, nem – mondtam neki, és hátat fordítottam neki. Az őrt álló Ace furcsálló pillantást vetett a boszorkányra, aztán elnézett messzebbre. Néhány másodpercig csend honolt, majd a banya boldogan felnevetett. Felcsattantam. – Mi az?

- Rájöttem, mit tehetnék érted. Megmutathatnám neked, mit gondol a Főboszorkány.

- Így is tudom – mondtam fásultan. Kieran arcára minden gondolata rá volt írva.

- Azt hittem, tetszik neked a kicsike – vonta fel szemöldökét a boszorkány.

Lélegzetemet kapkodva ültem fel, csak ekkor esett le, hogy Cornról beszél. Mint az álomból ébredő, úgy pattantam fel, odarohantam a ketrecéhez. Arra vigyáztam, hogy ne érjen el, de közel helyezkedtem, hogy minden szavát hallhassam.

- Szóval tetszik. – Nagyot nevetett, kis kezeivel megmarkolva a rácsokat. Utána suttogva folytatta. – Fel tudom előtted tárni az elméjét.

- Trükközik – mondta undorodó hangon Ace, aki amúgy se állhatta a boszorkányokat, mióta tudomására jutott, az egyikük mit művelt Mikaylával. A boszorkány nem törődött vele, egyre engem nézett.

- Természetesen csak részben. Nem minden gondolata nyílhat meg előtted, messze van, nehezen érem el. De ha elkapja az álom, akkor eljön a mi időnk. Csak ki kell várnunk. – Észre se vettem, mikor váltott többes számra. Teljesen rá figyeltem, le se vettem róla pillantásomat, nem törődtem az engem zargató Ace-szel. – Be se kell törnöm az elméjébe ahhoz, hogy megtudjuk, mire gondol. Amikor alszik, könnyen megy, mint az egyszeregy. Ki kell mennünk a tengerpartra, ahol közelebb lehetünk hozzá, és…

- Jöjjön valaki! Baj van! – kiabált ekkor már a nyamvadt vérfarkas. - Behálózza!

Eltéptem tekintetemet a boszorkányétól. Kieran érkezett futva. A francba, francba, francba, francba, káromkodtam magamban, villogó szemmel nézve az áruló Ace-re, akit szívesen kihívtam volna bunyózni.

- Ebbe most ne avatkozz bele – mondtam gyorsan Kierannak.

Erre győzködni kezdett, hogy nem mehetek bele egy sötét varázserővel átitatott egyezségbe, még el is rángatott a ketrec közvetlen közeléből. Mikor pedig nem hallgattam rá, szabályosan megfenyegetett.

- Hogyha elfogadod az ajánlatát, jelenteni fogom a boszorkánytanácsnak, hogy mi történik közted és a Főboszorkány között.

Tudtam! Úgy tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz. Most be is jött, amit vártam. Már dühösen ráordítottam volna, hogy a fenébe nem sül le a képéről az a bababőre, amikor a boszorkány éktelen sikítozásba kezdett.

- Te! Te gazfickó!

Azt hittem, ő is Kieran fejét akarja leordítani, meglepetésemre azonban felém fordult. Szikrázott a levegő kinyújtott keze körül, és tudtam, hogy meg fog átkozni. Corn mágiája izgatottan ellenkezett, de kezeimet valami megbénította, nem tudtam őket kinyújtani. Kieran vagy szintén nem tudta, vagy nem akarta, úgy állt mellettem, mint egy rongybaba.

- Ha nem segítesz, hát jó, de ennek is meglesz a böjtje! Lásd azt, amit ő!

Ezt mondta. Lásd azt, amit ő. Mondhatom, hatalmas nagy átok! Hisz pontosan ezt akartam, minden vágyam volt tudni, hogy mi jár az eszében. A boszorkány ezt sejthette, mert gúnyosan elmosolyodott, aztán Kieran felé nézett, aki most az egyszer mintha megijedt volna. Miután otthagytuk a rácsot rázó kislányt, odajött hozzám azzal, hogy a boszorkány pokoli veszélyes, és hogy az átkától nem kellene a hetedik mennybe repülnöm, mert nem azt fogom kapni, amit hiszek, hogy fogok.

- Kőkeményen manipulál majd – mondta még mindig rémülten, mintha attól félne, hogy a boszorkány megbabonázott, és ennek hatására neki fogok ugrani. Tényleg kicsi választott el attól, hogy behúzzak neki, de nem a banya áldásos hatása miatt, hanem azért, mert nem bírt békén hagyni. Már az ideúton is egyfolytában ki akarta magának sajátítani Cornt, bánthatta, hogy most én kapok belőle. Tettem a megszeppent arckifejezésére és a szemében ülő alig titkolt félelemre, ezerszer jobban érdekelt Corn sorsa, mint ő.

Otthagytam, berohantam a sátorba, és ledőltem. Öt perce még hullafáradt voltam, most meg nem bírtam aludni, úgy felpörgettek a boszorkány szavai. November vége ellenére melegem volt, izzadtam, időnként felültem, hogy kinézzek a sátor ajtaján, nem Kieran tart-e ébred egy varázslattal. Ebédelni se mentem, végigkínlódtam a délutánt. Corn nyugvó mágiája ismét felsziporkázott bennem, mikor ledőltem, a fejem alatt lévő párnát kővé varázsolta, mikor felültem, kicsapta a sátorlapot, össze akarta rogyasztani a sátrat. Annyira ragaszkodott gazdájához, mint én magam. Józan ésszel tudtam, mit kell tennem, mégse bírtam magam ehhez tartani, az egyedüli, amibe kapaszkodtam, az volt, napnyugtáig nem indulok semerre. Amikor azonban a napot a tenger hullámai kezdték nyaldosni, képtelen voltam nyugton maradni, magamhoz vettem táskámat, és felkészültem az indulásra.

O.O

Elkészültem a levéllel. Így szólt:

Gondoskodnál Corn macskájáról, ha nem jönnék vissza? Elvileg nekem kell. Tudom, Corn nagynénjei is képesek rá, de jobb szeretném, ha olyan gondozná, aki kábé olyan, mint mi, arra az esetre, ha nem jönnénk vissza. Szereti a zsályás marhahús konzervet, de a zsálya nagy részét ki kell belőle szedegetni neki, mert a hús különleges ízesítését szereti, nem a nyers zsályát. Vizet sokat iszik, de azt talál, tejet ne adj neki, mert akkor addig járkál a nyomodban, amíg nem utalsz ki neki még három adagot belőle. Szárazkajából a hármas mixet szereti, tartok belőle az ágyam alatti dobozban, ott találsz, rázd fel neki jól, és mehet a tálba.

Kösz, hogy vállalod!

Colin

Miután tökéletesnek ítéltem, elindultam keresni egy nyugodt helyet, ahol elégethetem a bodzafa kérgét. A tengerpartra esett választásom. Corn apja már elvonult a két boszilánnyal felhúzni a suhancok rögtönzött sátrát, így egyedül lehettem. A napnyugta fájdalmasan szép volt a tengeren, de nekem semmi más nem lett volna szebb a képnél, amint Corn kiválik a habokból. Mivel erre hiába vártam, elővettem az üvegcsét. Mielőtt a gyufát is előkaphattam volna, valaki nekem csapódott hátulról. Azt hittem, Kitty az, de a következő pillanatban Mikayla hangját hallottam.

- Ne menj el! – kérte. Nem kiabált, szinte súgva mondta, aminek örültem. Semmiképp se akartam, hogy mindenki idecsődüljön. Lefejtettem karjait rólam, és szembefordultam vele. A szeme dacosan csillogott, lebiggyesztette száját, nehezen beszélt, mintha félne, hogy mindjárt megbicsaklik a hangja. – Szükségem van rád!

Inkább nem feleltem neki, de pillantásomból így is megértette, mire gondolok. Még jobban elszomorodott, hüppögni kezdett. Olyan hatást keltett, mint első találkozásunkkor, védtelen volt és kétségbeesett. Akkor és ott vállaltam, hogy mellette maradok, de most szó se lehetett róla. Ezt ő is tudta. Nyelt egy nagyot.

- El kell menned. – Bólintottam. – Mehetek én is?

Továbbra is hallgattam.

- Miért nem?

- Adok neked valamit – mondtam válasz helyett, és kivettem zsebemből a villámkövet. – Az egyik barátomtól adtam, és szeretném neked ajándékozni, mert a barátomnak tartalak. Tudom, hogy félsz a villámlástól, ahogy minden… - Kutyát akartam mondani, aztán észbe kaptam – vérfarkas. Ez taszítja a mennydörgést, sose csap majd le a közeledbe, ha magadnál tartod.

Úgy nézett rá, mint egy felbecsülhetetlen ajándékra, aztán felém vetette magát, szorosan megölelt. Visszaöleltem, tartottam egy ideig, majd szelíden eltoltam. Elvette a követ, markába zárta, majd ismét a dac védelmébe hátrálva köszönés nélkül elszaladt.

Míg néztem, hogyan szalad vissza táborhelyünkre, letérdeltem a homokba. Előkaptam a gyufát, majd az üvegcse tetejét lecsavarva kezembe szórtam a bodzafa kérgét. A gyufát meggyújtottam, és a lángba tartottam a kérget, aminek lassan felgöndörödött a vége, koromfekete füstje az ég felé szállt, azonban nem bomlott szét, ahogyan az lenni szokott, ehelyett egy helyre gyűlt. A gomolyag addig terebélyesedett, míg kispárnányi tömör feketeség nem lett belőle, akkor felvillant, és egy semmi máshoz nem fogható lény kelt ki belőle:áttetsző, folyton kavargó démon. Úgy nézett ki, mint egy utálatos sötét felhő, semmi antropomorf nem volt benne, nem láttam se száját, se szemét, de nyilvánvalóan voltak neki, mert hozzám szólt. Rekedt hangja mindenfelől szállt felém, olyan volt, mint a füst, mindent ellepett, végül körém telepedett a levegőbe.

- Te is üdvöz légy, boszorkány.

Félreértette térdelésemet, azt hitte, előtte akarok hajbókolni. Azt hitte, Corn ereje miatt, hogy boszorkány vagyok. Ez megnyugtatott, azt mutatta, nem gondolatolvasó.

- Nem félsz tőlem? – kérdezte egyszer csak.

- Tisztellek – mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Elég szürreális volt, hogy a körülöttem lévő feketeséghez szónokolok, de lehetett volna rosszabb is. – Azért hívtalak, hogy a segítségedet kérjem.

- Nem dzsinn vagyok, fiú – búgta fülembe rekedt hangja.

- Tudom, hogy ára van annak, amit kérsz – szögeztem le gyorsan továbbra is térdelve. – Megadom neked, ami erőmben áll, csak kérd.

- A mágiád kifejletlen – ütött fel hirtelen teljesen más témát.

Nyugtalan lettem. Nem vártam, hogy ez is szóba kerül, reméltem, így vagy úgy, elfogadja a felkínált szolgálatot, és valami közepesen nehezet kér tőlem. Folytatta.

- Egy mágiában járatlant megkárosítani nem jó móka. – A démon elrebbent körülem, és a víz felé siklott. Rohanvást követtem, nem akartam elszalasztani a lehetőséget. A tengernél megállt, és amennyire észrevettem, testének egy része levált róla, hogy körém szálljon. Úgy tűnt, apró gomolyagokra tudná tépni magát, ha akarná. – Mást ajánlok neked. Mi, démonok szeretünk játszani, játssz hát velem!

Nyeltem egyet. Játsszak vele? Ideje lenne már felébrednem, és otthon találnom magam!

- Ahogy kívánod. Milyen játékra gondoltál?

- Fogócskázz velem.

Dermedten meredtem a körülöttem örvénylő feketeségre, egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ezt mondta. Még egy része körém csavarodott.

- Hogyan? Én fogjalak meg téged vagy te engem? – kérdeztem óvatosan.

- Nem veled, fiú, hanem a mágiáddal. Előcsalom. Hogyha elég erős, akkor nem fogom tudni elkapni az időhatár letelte előtt, ha viszont nem, akkor elkapom.

- És mit csinálsz vele?

- Felfalom. – A hang úgy mondta ezt, mintha mi sem lenne természetesebb, kicsit mintha még meg is lett volna sértve, hogy erről se tudtam. Lefagyott az agyam, így azt kérdeztem meg tőle, mekkora az időhatár. – Fél perc. Hogyha fél percig sikerül meglógnia előlem, akkor visszaengedem hozzád, és lehet bármilyen kívánságod, teljesítem.

- Bármilyen? – visszhangoztam.

- Szeretnéd, ha kedves halottad újra kacagna? Visszaadom neked. Fáj, hogy egy lány nem tüntet ki szerelmével? A tiéd. Makacs átok fonta be lelkedet? Megszabadítalak tőle. Készen állsz a játékra?

Tátogtam, nem tudtam, mit mondjak. Hogyan tehetném kockára Corn mágiáját? Igaz, hogy nekem nem kell, és nem is szeretem, de Cornnak annyit jelent… hogyha elveszíteném, nem tudom, mit tennék. Azt mondta, hogy megbíz bennem, tudja, hogy megőrzöm neki. Mi a fenét tegyek? Fél perc nem a világ, mégis, Corn mágiája egyre beljebb húzódott bennem, mintha rosszat sejtene. Félhetett is, én is féltem.

Végül azt tettem, amit döntéshelyzetben tenni szoktam. Kiszámolóztam.

15. fejezet

15. fejezet

 

Cornelia

Ha nem jól alakulnak a dolgok…

      

Colin, nem szépítem, ha ezt olvasod, akkor meghaltam. Valószínűleg már tudod is, eléggé biztos vagyok benne, hogy megéreznéd, ha odavesznék, aminek meg is van az esélye. Szóval azért írom ezt a levelet neked, hogy tudd: sajnálom, hogy meghaltam. Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe a sok őrültségbe, utána pedig magadra hagytalak. Sajnálom, hogy nem tölthettünk el még több időt együtt, és sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy meg is halhatok.

Azt hiszem, hogy nagyon szomorú vagy most, és talán dühös is, épp ezért szeretném elmondani, miért csináltam. Szeretlek, Colin, és ez nem csak azt jelenti, hogy örökké veled akarok lenni, hanem más dolgokat is. Akkor is szeretlek, ha nem lehetek veled, ahogy tudom, te is szeretsz, még akkor is, ha már nem vagyok. Nem tudom elképzelni milyen érzés lehet, még csak el sem merném képzelni, de azt elmondom, mit várok el tőled, most, hogy nem vagyok.

Szeretném, ha boldog, normális életet élnél. Menj haza anyukádhoz, ismerkedj meg az apáddal és vigyázz, kérlek Barnie Úrfira. Igazság szerint őt majdnem annyira szeretem, mint téged. És talán megmondhatnád a nénikéimnek, hogy őket is nagyon szeretem, és hogy köszönöm mindent, amit tettek értem. A lényeg Colin, hogy élned kell, tovább kell lépned és egyszerűen boldognak kell lenned. Tudom, hogy nehéz, hogy lehetetlennek látszó dolgot kérek, de ez az utolsó kívánságom, fogd fel hát úgy!

Ó, tudom, hogy szörnyű vagyok, amiért még a búcsúlevelemben is utasításokat adok neked, ne haragudj, Colin, de tényleg szeretlek, és ha valamilyen formában újra láthatlak, mosolyt szeretnék látni az arcodon. Meg tudnád tenni, mondjuk most? Mosolyogj, Colin, nem tudhatod, mikor figyellek…

/egy kitépett lap Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Mi sem bizonyíthatta volna jobban Fehér Istennő erejét, mint az, hogy egyszerűen beúsztam a barlangjába, szárazföldre zuhantam, és mire feltápászkodtam a sellőuszonyom helyén újra a saját lábaim voltak, az öltözékem pedig egy fehér, régies ruhakölteménnyé változott. Sőt még a hajam is bonyolult kontyba csavarodott a fejem tetején.

Igyekeztem a fejemben tartani Sophie tanácsait, amikkel az idefelé úton bombázott. Először is figyeljek oda mindenre, mondta, így hát körülnéztem. A barlang kábé három méter széles és ugyanilyen magas volt, és ameddig elláttam nem ágazott el semerre. Tudom, fura, hogy láttam idelent nem is tudom hány száz méterre az óceán alatt, de nem volt sötét, köszönhetően a barlang falán megtelepedett foszforeszkáló (vagy fluoreszkáló?) növényszerűségektől, amiket nagyjából a moha és a korall közé tudtam volna sorolni. A meztelen talpam alatt is volt belőlük, puhák voltak, mint valami szőnyeg, de ellenállóak. Amikor elindultam előre, és visszanéztem, nem láttam, hogy akármi bajuk lett volna. Ami még ezeknél a növényeknél is furább volt, hogy a barlang bejárata, mintha egy akvárium fala lett volna. Láttam odakint a tömény vízfalat. Önkéntelenül is kinyújtottam a kezem felé, hogy megnézzem, mi tartja kint a vizet, és frászt kaptam, amikor az ujjam beleért a jéghideg óceánba.

Fehér Istennő egyetlen varázslata volt, ami megakadályozta, hogy bezúduljon az a rengeteg víz. Ilyesmire én sosem lennék képes. Főleg nem az erőm nélkül, jutott eszembe megint. Az ujjaim folyamatosan viszkettek a hiányától, és megint figyelmeztetnem kellett magam, hogy most nem vagyok más, mint egy egyszerű lány, mindenféle varázsképességek hiányában. Nem volt túl jó kilátás, de mikor volt olyan, hogy minden a lehető legjobban alakult? Már az is nagy dolog, hogy itt vagyok, Sophie szerint Fehér Istennő már attól haragra gerjed, ha valakinek a képe nem tetszik neki. Szerencsére nekem egész helyes arcom van, legalábbis most már.

Lassan indultam meg előre, a kezemmel megragadva a ruhám alját, nehogy megbotoljak benne. Túl hosszú volt, hátul egészen a földig leért. Magas sarkú cipő kellett volna hozzá, de aztán az jutott eszembe, hogy azzal kész öngyilkosság lenne végiggyalogolni a süppedő világító izészőnyegen. Így hát maradt az úrilányos szoknyaemelgetés.

Mivel nem volt órám nem tudom, mennyi ideig sétáltam, de talán negyed óra lehetett, amire végre megláttam, hogy a barlang egyre inkább kiszélesedik, és mindjárt átlépek egy nagyobb helyiségbe. Volt néhány elágazás az utamon, amelyek mindenféle kisebb, sötét járatokba vezettek, de nagyon nem akartam arra menni, reméltem, hogy nem lesz rá szükség.

Végül elértem a hosszú barlang végét, és beléptem a hatalmas fogadócsarnokba. Olyan volt, mintha egy palotába léptem volna, nem olyan kis mezei kastélyba, mint Rolandé, hanem egy igazi, mesebeli csodába. A  padló itt már rózsaszín kőből volt, legalábbis ezt hittem róla, amíg jobban meg nem néztem, és rá nem jöttem, hogy kagylókból rakták ki, és az egész simára van csiszolva. Gyönyörű volt, de a padló semmiség a többi csodálatos dologhoz képest. A gyertyatartók is kagylókból voltak, az óriási csillár pedig gyöngyberakásos, aranymunkának látszott. A bútorok – asztalok és székek mintha csontokból lettek volna kifaragva –, de leginkább az ajtók tetszettek, ötöt is láttam belőlük. Hatalmasak voltak, kétszárnyúak és faragott minták díszítették. Sellők, delfinek, medúzák, mind olyan élethű, mintha csak odaragadtak és megkövültek volna. Nagyon reméltem, hogy nem erről van szó.

- Buta gyermek! – Az édes hangra megfordultam, és eltátottam a számat.

A világ leggyönyörűbb nője állt előttem. Sophie elmesélte, hogy valaha férfiak ezrei vesztek a tengerbe és az óceánba csupán a szépsége miatt, és most megértettem, miért érte meg nekik a dolog. Fehér Istennő nem volt túl magas – még én is magasabb voltam nála –, de lerítt róla, hogy uralkodónak született. Ami még érdekesebb, hogy nem volt fehér. A haja fekete volt és fényes, mintha csillámporral lett volna beszórva, a gyertyák fénye csak úgy tündöklött rajta. A bőre mézszínű volt, az alakja tökéletes, a ruhája pedig a leghalványabb zöld, amit csak el tudtam képzelni, hosszú uszállyal. A szemei voltak, amikről akárhogy akartam nem tudtam levenni a tekintetem. Az összes óceán és tenger mindenféle kékjéből és zöldjéből állt, ráadásul folyton változtatta a színét, mire megfogtam egy színt, már el is tűnt, hogy egy másik kapjon helyet ugyanúgy csak egy pillanatnyi időre. Lehet, hogy még sellőagyú maradtam egy picit, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ez a legszuperebb dolog, amit valaha láttam.

- Légy üdvözölve, gyermek! Az ajtóim csupán tehetséges mesterek munkái.

- Értem – motyogtam kicsit megilletődve, majd erőt vettem magamon. – Én is üdvözöllek, Fehér Istennő! – hajoltam meg bénán. – Cornelia Holloway vagyok, azért jöttem, hogy…

- Mind azért jönnek, hogy a segítségemet kérjék! – vágott közbe sértetten. – Fiatalok és szemtelenek, vének és ostobák egyre megy. Nem vagyok szolga, sem pedig tanácsos, gyermek! A vendégem vagy egyelőre, kapsz lakosztályt, a vacsoránál találkozunk, most menj! Eljátszottad a türelmemet!

Nem volt nehéz – gondoltam döbbenten, mire sötétkéken villantotta rám a szemét.

- Öhm, merre…

Kinyílt az egyik sellős ajtó, én pedig gyorsan elindultam arrafelé. – Köszönöm, Istennő! – szóltam vissza, de már nem volt sehol.

Kis híján felsikoltottam, amikor megláttam magam előtt.

- Szemtelen gyermek! Türelmetlenség! Hová sietsz? Azt hiszed, képtelen lennék itt tartani téged az idők végezetéig? Ha annyira akarod, megkapod az első kérdésedet! Mi az igazi nevem?

- Hogy? – Ez lenne a kérdése? De hát honnan tudhatnám?

- Csakis egy kérdést akartál – ragadta meg fél kézzel az államat, hogy ránézzek. A szemei most zöldeskékek voltak, mint a trópusi óceán. Halványan kókuszillatot éreztem. – Megkaptad, most menj innen, fárasztasz. A választ holnap napnyugtakor várom!

Nem várakoztattam, berohantam a sellős ajtón. Ez határozottan meleg helyzet volt. Mi az igazi neve? Honnan fogom kideríteni?

Azt hittem, hogy találós kérdéseket kapok majd, azt hittem, talán valami filozófia maszlagot esetleg a mi volt előbb a tyúk vagy a tojás dumát, de ez… erre nem fogok tudni válaszolni.

A lakosztályom olyan volt, mint egy hotelszoba. Oké, mint egy hotelszoba úgy ötven évvel ezelőttről, hatalmas baldachinos ággyal, egy szekrénnyel, ami tele volt ruhákkal – régies egészruhákkal, de mind az én méretem - és akadt egy óriási könyves szekrény is tele régi könyvekkel, amelyekről még sosem hallottam. Legnagyobb meglepetésemre ott volt az ágyon a kis batyum is, amiről azt hittem, eltűnt.

A könyvem volt benne, egy váltásruha meg néhány pipereholmi. Eszembe jutott, vajon Fehér Istennő belenézett-e, aztán eldöntöttem, hogy nem gondolok rá, nehogy kihallgasson valahogy. Fura lakosztályom volt, amire csak eszembe jutott, hogy szükségem lenne rá, valahonnét előkerült. Így volt ez az órával is. Amikor azon tűnődtem, hány óra lehet, a sarokban termett egy magas ingaóra, pedig előtte nem állt ott semmi.

Úgy döntöttem, hogy Fehér Istennő (vagy hogyishívják? Miért nem kérdezgettem még róla?) kedvéért kiöltözöm a vacsorára, így a legszebb ruhát vettem fel, amit a szekrényben találtam, aztán csupa gyöngyökből és kagylókból álló ékszereket aggattam magam – amelyek csak úgy ott voltak, miután arra gondoltam, kellenének –, végül pedig belebújtam egy ezüstcipőbe, ami úgy nézett ki, mintha legutoljára Hamupipőkén lett volna.

Amikor végre kész lettem, és úgy éreztem, itt a vacsoraidő, kiléptem az ajtón, és egy hosszú asztal mellett találtam magam, ami annyira meg volt pakolva étellel, hogy csodálkoztam rajta, hogy még áll. Minden volt, ami csak eszembe juthatott volna, és eléggé biztos voltam benne, amint visszaemlékszem még valamire, az is ott terem.  Az egyetlen baj az asztallal a terítékek elhelyezkedése volt. Közel tíz méteres volt, az egyik oldalán Fehér Istennő ült a saját tányérja előtt, vele szemben pedig a kaják másik oldalán az enyém várakozott. Tuti, hogy nem fogjuk látni egymást attól az emeletes pudingtól.

Sóhajtva elsétáltam a helyemhez, majd megragadtam a tányérom, az evőeszközeim és a poharam, aztán odavittem Fehér Istennő mellé. Egyetlen szó sem szólt, amikor arrébb tettem egy óriási pulykát és a helyére terítettem magamnak, de meg mertem volna esküdni, hogy röhög rajtam, amikor a hatalmas trónusnak is beillő székemet rángattam át oda. Csikorogva és hatalmas nyögések – előbbi a szék és a kagylópadló súrlódásától, utóbbi tőlem származott – közepette sikerült is mellémanővereznem.

Amikor leültem, Fehér istennő rám mosolygott.

- Magam sem szeretek egyedül enni.

Visszamosolyogtam aztán enni kezdtünk. Bevallom először eléggé csendben voltam, mert isteni finom volt minden, és a számat inkább rágásra használtam, de aztán találtam egy tálat, amin a kedvenc süteményem – Flora saját receptje volt –, és azon kaptam magam, hogy az otthoniakról beszélek. Nem tehettem róla, otthon Flora és Daphne mindig a vacsoraasztalnál kérdeztek ki, már-már önkéntelenül ömlött belőlem a szó.

Ha úgy látom, hogy Fehér Istennőt zavarja, abbahagytam volna, de még érdekelte is, amikor Sophie és Vale is szóba került. Ő nem evett túl sokat, viszont annál inkább figyelt engem, főleg mikor újra és az újra az asztalnak dörzsöltem az ujjaimat.

Figyelj! – jutott eszembe Sophie utasítása, így hát kihasználtam ezt az önkéntelen reakciómat, és újra meg újra dörzsöltem őket.

- Miért csinálod ezt, idegesítő gyermek?! – csattant rám kábé a századik dörzsölés után.

Elfojtottam a mosolygást. Nem tudta kiolvasni a fejemből, mert nem gondoltam rá. Örültem, hogy így ki lehet játszani őt. Ezt a gondolatom viszont észlelte, metsző pillantást vetett rám.

- Hiányzik a varázserőm – válaszoltam készségesen. – Odaadtam egy időre az inasomnak, de nem gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő lesz a hiánya. Viszketnek tőle az ujjaim.

- Ne csináld többet! – parancsolt rám, és röviden megérintette a kezem, amitől elmúlt a viszketés.

Ezután már nem telt olyan jól a vacsora, Istennő ki volt akadva, amiért kijátszottam, de nem volt mit tenni, miért nem volt résen?

- Szemtelenek a gondolataid, gyermek! – förmedt rám.

- Mikor válthatom be a válaszomat? – kérdeztem rá. Ha már úgyis szemtelennek tart, miért ne.

- Már beváltottad, gyermek! Nem neheztelek rád, amiért megzavartál!

- De Fehér Istennő, eddig sem nehezteltél – jegyeztem meg ártatlanul. – Szórakoztattalak a vacsora alatt, ezt nem lehet zavarásnak venni, azt is mondtad, hogy nem szeretsz egyedül enni.

Oké, most vagy meghalok, vagy…

Fehér Istennő elnevette magát.

- Rendben, gyermek. Nyertél, de ne hidd, hogy még egyszer megkegyelmezek neked. Holnap beválthatod a válaszodat, miután elbuktál a másikkal. Most menj aludni, élvezd ki az ajándékom.

Örömmel távoztam, de fogalmam sem volt, milyen ajándékról beszél, amíg nem feküdtem le aludni.

O.O

- Cserébe megtanítalak szörfözni – mosolygott rám Colin, miután bekentem az arcán levő sebeket. Néhány gyerek már megint elverte, én pedig loptam neki egy kis gyógykenőcsöt otthonról.

Tizenkét évesen minden vágyam az volt, hogy Colin észrevegyen úgy is, mint lány, de ő még nem volt abban a szerelmesedő korban, sokkal jobban érdekelték a bunyók. Azért persze reménykedtem.

- Komolyan? – kérdeztem lelkesen, mire bólogatott, és máris elkezdte az elméleti oktatást.

Csak másnap mentünk ki a partra, ahol néhány másik gyerek is ott volt az iskolából. Hangosan nevettek, amikor meglátták a gyógynövényekből font karkötőt a kezemen, ami nélkül a nénikéim nem engedtek be a tengerbe. Azt mondták, hogy a karkötő megvéd a vízbe fulladástól. Csúf darab volt, de nem vettem le, mert ha valamelyik néni megtudja, sosem engedtek volna ki megint, és én minden nap Colinnal akartam gyakorolni. Minden összegyűjtött zsebpénzem ráment a deszkára, amit vettem magamnak, alig maradt a ruhabérlésre. Elég esetlenül néztem ki az alakomra tapadó cuccban, a karkötő meg csak hab volt a tortán, nem csoda, hogy úgy nevettek.

Colin először még nem törődött velük, de aztán észrevette, hogy alig tudok figyelni a szememet szúró könnyektől.

- Ne törődj már velük, Corn! – karolt át. – Akarod, hogy beverjem a képüket?

Könnyes mosollyal ráztam meg a fejem, majd megrángattam a karkötőt a kezemen.

- Bárcsak valaki más lennék! Utálom a nénikéimet! – Persze ez nem volt igaz, szerettem őket, csak azt utáltam, hogy boszorkányok.

- Nem is olyan rossz – nézegette Colin a karkötőt. Ő volt az egyedüli, aki ránézett, és nem nevetett ki. – És legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy megfulladsz, a banyák meg békává változtatnak. Gyere, menjünk be a vízbe!

Szörfözni nehezebb volt, mint gondoltam, még az is nehezemre esett, hogy guggoljak a deszkán, nemhogy felálljak, de Colin türelmes tanárnak bizonyult. Másnak már rég leordította volna a fejét, de velem szemben még a hangját sem emelte fel soha. Mindezek ellenére le akartam nyűgözni, és csakazértis állni akartam a deszkámon. Ez lett a vesztem is, ugyanis seperc alatt elveszítettem az egyensúlyom, és elzuhantam, szerencsétlenségemre beverve a homlokom és az orrom a deszkába. Amikor kibukkantam a vízből, ömlött a vérem.

- A francba, Corn! – Colin átfogott a melleim alatt, és magával vonszolt a partra, közben azt ismételgetve, hogy francba, francba, francba…

Totálisan ki volt akadva, amíg a vízi mentő azt nem mondta neki, hogy semmi bajom sincsen, akkor ragaszkodott hozzá, hogy menjünk haza. Nagyjából félúton sírtam el magam.

- Sajnálom, Colin! – bömböltem, mint egy gyerek.

- Mit sajnálsz? – kérdezte értetlenül, és gyűrött papírzsepit nyomott a kezembe.

- Nem haragszol rám? – Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a fenébe kíván a bénaságommal együtt.

- Hülyeség volt, amit csináltál, de nem – mondta kedvesen. – Holnap majd újra megpróbáljuk. Legközelebb próbálj meg a deszka mellé esni, jó? A frász jött rám!

Nem tehettem róla, a nyakába vetettem magam, és a vállán sírtam tovább.

- Köszönöm, hogy nem haragszol!

Ő pedig ügyetlenül megpaskolta a fejem, mint valami kiskutyának.

- Nem kell köszönnöd.

- Te vagy a legjobb barátom – vallottam be izgulva.

- Te is az enyém – felelte rá. - Még akkor is, ha csak egy lány vagy.

Akkor mondta ki először. Az egyik legszebb nap volt az életemben.

O.O

- Köszönöm az álmot – mondtam másnap reggel Fehér Istennőnek, ő azonban nem szólt hozzám.

Igaza volt Sophie-nak, olyan szeszélyes, mint a tenger, teljesen el is vette a kedvem attól, hogy beszélgessek vele, de azért megtettem. Mivel nem volt más dolgom egész nap a nyomában jártam, és meséltem neki magamról és a velem történtekről. Úgy vettem észre, a szerelmi történetek nagyon érdeklik, Harlam és Hocca sztoriját például úgy hallgatta meg, hogy egész végig engem nézett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy bár mindene megvan, meglehetősen magányos. Határozottan kellett neki a társaságom.

Különben annál az öt ajtónál nem volt érdekesebb az egész kastélyban. Mindig máshová vezettek, hatalmas konyhába, óriási könyvtárba, egy kertbe, ami tele volt különleges növényekkel, egy olyan barlangba, aminek három fala vízből volt, és odakint delfincsapatok úsztak vagy épp az én lakosztályomba, ha úgy akartam. Legjobban a kincseskamra tetszett, ahol nemcsak gyémántokkal kirakott ládákban álltak az ékszerek, de festmények, szobrok és gyönyörű selymek voltak egymás hegyén hátán.

Előbb este lett, mint gondoltam volna, a vacsora megint bőséges volt, és nekem megint végig kellett csinálnom a procedúrát, és odahúzni a székemet Fehér Istennőé mellé. Mindezek alatt persze képtelen voltam kitalálni a nevét, amit ő is tudott. Elég igazságtalan kérdés volt, de amikor erre gondoltam, csak elégedetten mosolygott. Végül nem volt más, mint előre.

- Akkor hát kívánhatok egyet? – kérdeztem.

- Kívánj, gyermek, teljesítem – nézett rám, mint egy jótevő tündérkeresztanya. Tudtam, hogy gúnyolódik velem. Igazából egész jó humorérzéke volt tengeristennőhöz képest.

- Szeretném, ha Colin és én nem lennénk vérrokonok, kérlek, változtasd meg a DNS-emet!

- DNS? – ismételte, mire gyorsan végiggondoltam, mi is az, hogy értse.

- Rendben, mikor reggel felébredsz, feltéve, ha felébredsz – tette hozzá lekicsinylően – nem lesz többé hasonlóság a DNS-etekben. Bár nem kérted, hogy emberi lény maradhass, nem foglak átváltoztatni semmivé, ugyanaz maradsz – mondta még.

Végiggondolva kérhettem volna körültekintőbben is. Még szerencse, hogy Fehér Istennő nem akart kicseszni velem.

- Most a válaszomat! – parancsolt rám.

Kieranra gondoltam, és arra, ahogy azt mondja, az utolsó pillanatban. Elővettem hát a cetlimet és széthajtottam.

- Szemtelen, szemtelen gyermek! – kacagott fel Fehér Istennő, amíg én átfutottam a sorokat.

Corn, azt kell kérned, hogy hazaengedjen! Nem tudom, hányadik kérdésednél tartasz, de kérd azt, hogy hazajöhess, kérlek! Szeretlek!

Alatta pedig másfajta betűkkel a név volt olvasható.

- Leukothea – leheltem, remélve, hogy jól ejtem ki, de Fehér Istennő nem válaszolt, még a nevetést sem hagyta abba. A gyöngyöző kacagása még sokáig visszhangzott, miután visszavonult.

O.O

- Nem hagyhatjuk itt, Colin – aggodalmaskodtam a kismacskát figyelve, amit egy órája találtunk a parton. Akkor volt, hogy Colin simán elrejthette a markában, és olyan könnyű, mintha csak egy kisegér lenne.

- Hát vidd haza, egy még simán elfér nálatok, nem? – Colin felnevetett, amikor a cica meghazudtolva a méretét, bátran a kezének támadt, és vidáman harapdálni kezdte. Ahogy elnéztem őket, egészen ellágyult a szívem.

- Daphne néni szerint elég macska van már otthon, kiabálni fog – mondtam csüggedten.

- Akkor majd megtartjuk közösen – döntötte el. – Beszállhatsz a kajájába, és majd nálam alszik. Közös macska lesz, mit szólsz? Nevezhetnénk öhm – felemelte a macskát, hogy a hasa alá nézzen. – Egy úrfival van dolgunk. Legyen mondjuk, Barnie, Barnie Úrfi. De nem mehet a többi gyagyás macska közelébe. Nem, túl édes vagy ahhoz – gügyögött a cicának.

Barnie Úrfi bátran kapkodott az arca felé a pöttömnyi mancsával. Abban a percben jutott eszembe, hogy mennyire hasonlít Colinra, ő is folyton bunyózni akar. És persze abban a percben szerettem meg a kis dögöt visszavonhatatlanul.

Aznap este boldog voltam, amikor nénikéim közölték velem, hogy megtarthatom, ha gondoskodom róla, mégis egy pici csalódottság is volt bennem. Lehetett volna közös, egy közös cica, kettőnk titka…

O.O

- Nem volt annyira szép álom, mint a tegnapi, de köszönöm – mondtam másnap reggel Leukotheának. – Inkább mondanám keserédesnek.

- Mi a kérdésed? – kérdezte türelmetlenül.

- Hogyan tudom Colint felszabadítani az inasság alól? – böktem ki.

- Meg kell szabadítanod az esküitől. Ehhez tudnod kell, mire is esküdött meg pontosan, egyenként kell feloldanod őket.

- De hogyan derítsem ki, mit esküdött pontosan? – értetlenkedtem, hiszen ez volt a lehetetlen rész, akárki elmondja nekem, azonnal meghal.

- Buta gyermek, az álmaid nem csak hamis éjszakákra jók – éreztem, hogy fülig vörösödöm. – Ha már az álmoknál tartunk, a következő kérdésem: miről álmodik egy istennő, akinek mindene megvan? Holnap napnyugtakor várom a válaszomat. Ha akarsz, most velem tarthatsz, meglepetésem van a számodra.

A kérdésen tűnődve követtem a szobába, ahol három fal is vízből volt. Miről álmodik egy istennő? Biztosan nem kincsekről és földi javakról, hiszen az megvan neki. Szerelemről? Családról? Gyerekekről? Esetleg egy kiskutyáról? Fogalmam sem volt róla, tudtam, hogy este nem fogok tudni aludni az idegességtől. Igaza volt Kierannak, kérhettem volna, hogy engedjen el, csakhogy fel akartam szabadítani Colint. És még rá is jöhetek a válaszra, nem igaz? Különben is, ha rögtön kérem, hogy engedjen el, biztosan azonnal elküldött volna, azt meg nem akartam egyelőre. Meglepően jól éreztem magam.

- Nos, gyermekem a tieid is jól érzik magukat nélküled – mondta Leukothea, miközben rámutatott a szemben lévő vízfalra. – Múlt, jövő és jelen, gyermekem, egy istennő még ezekbe is beleláthat. Szeretnéd látni, hogy hová vezet a jövőd? Esetleg megnéznéd, milyen jól érzi magát az inasod néhány boszorkánygyermekkel? Vagy ha a múlt egy elfeledett…

- Boszorkánygyermekkel? – vágtam közbe. – Milyen boszorkánygyermekkel?

Leukothea elmosolyodott, és közelebb lépett a vízfalhoz. A mutatóujját előrenyújtva megkavarta a felszínét, ami örvényleni kezdett. Az örvényből színek váltak ki, amik eddig nem voltak ott, majd az egész összeállt egy színes képpé. Colint láttam, ahogyan egy lány mellett fekve nevetgél.

- Cornnak a vérében van a parancsolgatás, olyan, mint valami őrmester.

A lány vihogott, ahogy egymásra néztek, féltékenység hasított belém.

- Én sokkal szelídebb vagyok – susogta a lány, miközben hozzáért Colin kezéhez. – Nem vagyok egy Főboszorkány, de elég jó lennék neked.

Colin ahelyett, hogy tiltakozott volna, megint nevetett.

- Amúgy is elegem van egy időre a Főboszorkányokból – megragadta a lány kezét. – Gyere, keressünk egy helyet, ahol kettesben lehetünk – villantotta rá a sokat mondó vigyorát.

- Kieran nem fogja elmondani neki, ugye? – kérdezte a lány álijedten. Láttam a szemében, hogy csak cicázik. Milyen kis dög!

- Ha megtudná, elmondaná – húzta el a száját Colin. – De ne aggódj, még ha meg is tudja, jobban bír engem, mint hogy sokáig haragudhatna. Kimagyarázlak, ne aggódj!

- Jaj, köszönöm, Colin! – ölelte át a nyakát a lány.

- Kitty…

A lány elengedte, majd a szájára tapadt. Kis híján felsikoltottam, amikor szétfoszlott a kép.

- Micsoda? Ez nem a valóság volt! – jelentettem ki csúnyán nézve Leukotheára.

- Ez pontosan az volt, ami a jelenben történik nélküled, gyermekem – válaszolta fensőbbségesen. – A képeket nem tudom befolyásolni, csakis az igazat láttad, de ne aggódj, a szív útjai rejtélyesek, úgy hiszem, hogy nem ez az a lány, akivel Colin leélhetné az életét. Akarod látni, ki az?

Nem válaszoltam, mert még mindig irtóra dühös voltam. Colin rajtam nevetgél otthon és egy másik csajjal csókolózgat? Méghozzá milyen fiatallal, milyen pedofil hajlamai vannak ennek? Először Mikayla, most meg ez a… Kitty.

Leukothea megint megérintette a vízfalat. Az örvényleni kezdett, majd egy újabb képet láttam. Magas, vékony férfi sétál be egy házba, harminc-negyven év közötti lehet, vörös hajú, és úgy néz ki, mint… Colin? Először Colin apjára tippeltem, de neki sokkal kevesebb haja volt.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát, mire kis sikkantás hallatszott és egy ötéves forma vörös hajú kislány rohant elő.

- Apa! Anya, megjött apa! – Colin nevetve kapta a karjába, és nagy csókot nyomott az arcára. Önkéntelenül is mosolyogtam az édes képen, amíg egy szőke hajú, csinos nő nem követte a kislányt.

- Minden rendben volt ma? – kérdezte tőle Colin gyengéden.

A nő szépen mosolygott rájuk.

- Igen, Kailey nagyon jól viselkedett, bár volt egy kis incidens a sütikkel.

- Csak egyet lett volna szabad ennem – vallotta be bűntudatosan a kislány, és hízelegve Colin nyaka köré fonta a karjait.

- Mit is csináljunk most veled? – forgatta a szemét Colin, a nő pedig a szája elé szorította a kezét, hogy elrejtse a mosolyát…

A kép elkavarodott újra, én pedig megsemmisülve meredtem Leukotheára.

- Ez egy jövőkép volt?

- Egy a milliónyi közül – bólintott. – Ez az egyik legerősebb jövője a fiúnak, gyermekem.

Egy feleség és egy édes kislány. Ez nem is volt olyan rossz. Ha már nem én, akkor…

- Ajánlatom van a számodra, gyermek, olyan, amit nem ajánlottam fel még soha senkinek. Maradj velem, és hagyd a fiút a saját útját járni. Ha elbuksz a próbákon meg kell, hogy öljelek, ami nem szolgálna örömömre. Maradj itt önszántadból, és a fiú megkaphatja a boldog jövőjét. Ha akarod, halálhíredet hallja majd, hogy könnyebben tovább tudjon lépni. Újra normális életet élhet, megkaphatja a kis Kaileyt és a megérdemelt boldogságát.

- Kötődés van közöttünk – ráztam a fejem ijedten. Megijesztett a meggyőző hangja, és az, hogy egy pici részem máris eltervezte a feladást. – Tudni fogja, hogy nem haltam meg, hiszen akkor ő is…

- A kötődésetek megszűnt, amikor ide beléptél, csak egyetlen gondolatomba kerül, hogy örökre megszüntessem. Ha itt maradsz velem, megteszem. Mindentől megszabadul, amit te okoztál neki, a szívén ütött sebek is begyógyulnak majd, és te végig itt maradhatsz, hogy figyeld a fiút. Nem jobb, mint a halál?

Ránéztem, és megszületett bennem a döntés. Tudtam, mit kéne, és hogy mit kell tennem, ahogy azt is, mi az, ami szeretnék tenni. Már csak ki kellett mondanom.