11. fejezet

11. fejezet

Colin

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

Avagy ha ennyi angyal lebukott hozzánk, hány maradt fent?

A bukott angyal témaköre mindig is közel állt hozzám, főleg, mivel kisebb koromban az óvónők rám is előszeretettel mondták, hogy bukott angyal vagyok, azt is hozzátették, hogy szerintük engem még karon ülő koromban kizavartak volna a mennyekből, mert biztosan megzavartam volna az angyaltanácsot. A regény kapcsán felmerülő kérdésem a következő: ekkora bukási statisztikával hányan ússzák meg a kizárást? Milyen bűnöket kivehetnek el, hogy kirakják őket odafentről? Akkor még ott van a…

A könyvről szerettem volna olvasni, ami ebben az esetben még annyira sem valósult meg, mint előző kísérleteinél. Azt tanácsolom, próbáljon a cselekménynél, a karakternél és a mondanivalónál maradni, ne menjen bele efféle vitás kérdésekbe. Egyes.

O.O

Sosem értettem, miért van az, hogy amikor már azt hiszed, ennél nem lehet rosszabb, beléd üt a ménkő, de eddig kivétel nélkül bejött, ahogy most is. Az ágyon ülve próbáltam behajlítani jobb lábamat, ám az térdemnél annyira bedagadt, hogy még a pár szöges hajlítás is nagy fájdalmakkal járt. Cornnak végül igaza lett, be kellett volna mennem vele a gyógyszertárba vagy a kórházba. Mivel ezek nagyon messze voltak, én meg a fájdalmak miatt be voltam gyulladva, hogy nem érnék el odáig, és valahol a park környékén összepisilném magam a kíntól, úgy határoztam, Corn nagynénjeihez fordulok segítségért. Az nem kétséges, hogy vajákosok voltak a legrosszabb fajtából, amikről a Trónok harca után tudom, hogy messziről kerülendők, de ezúttal nem volt más választásom.

Nem sokat problémáztam azon, hogyha átmegyek, valószínűleg megölnek egyrészt azért, mert zaklatom őket a problémámmal, másrészt, mert megcsókoltam az unokahúgukat – Corn már biztos beszámolt nekik arról, ilyen tekintetben nem bírja tartani a száját, és mivel ki volt akadva, hozzám meg nem jöhetett, hiszen én voltam a kiakasztó fél, nekik tálalt ki -, végül, mert az ő szavaikkal élve ragyát kapnak tőlem. Jobban érdekelt, hogy jutok ki a lakókocsiból.

Ülő helyzetben is fájt mindkét lábam, de csak mikor a stabilabbal leléptem a padlóra, akkor jöttem rá, korábban milyen úri dolgom volt. Egy pillanatig elmerengtem rajta, mi lenne, ha úgy maradnék, ahogy vagyok, félig az ágyon ülve, de lustaságomnak elkezdett dirigálni túlélési ösztönöm. Azt kiabálta, hogyha most nem állsz fel, és mész segítségért, meghalsz! Mivel legutóbb, mikor ilyesmiket sugallt, és nem hittem neki, majdnem belenyuvadtam, ezért most kijárt neki egy kis figyelem. Másik lábammal is leléptem a földre, és hangos énekszóba fogtam, hátha akkor nem kezdek el folyékonyan káromkodni… mert ha egyszer belekezdek ilyen állapotban, ma éjjel már abba nem hagyom.

Így hát szívós munkával felserkentem, és körülnéztem valami mankóért. Az egyedüli, ami megfelelt a célra, a kerítés egyik kilazult léce volt, amivel anya ráérős idejében csépelte a patkányunkat, azt vettem hónom alá, és énekelgetve hagytam el a lakókocsit. A lépcsőnél elestem, és belepottyantam az egyik szörnynövénybe, amit még a nagynénik is csak a háztól biztos távolságra mertek termeszteni, de ez se zavart, feltápászkodtam, és hangosan énekelve folytattam az utat.

Úgy terveztem, hogy Cornnak egy szót se szólok egyre erősödő bajaimról, titokban megyek a nagynénjeihez. A Holloway ház csendes megközelítésével nem fért meg éneklésem, ezért befogtam a számat, és csak magamban kezdtem el káromkodni.

A kerítéslécet lépésenként a földbe cölöpölve haladtam előre, és volt egy olyan érzésem, ha világos lenne, a fájdalomtól így se látnék semmit. Nem csoda, ha elmulasztottam észrevenni az egyik mellékúton pihenő macskát. Jóformán belesétáltam, amit a szegény jószág annyira nem díjazott, hogy beleengedte karmait rosszabb lábamba. A rosszullét környékezett, ahogy lerúgtam magamról a macskát, de amint földet értem, kicsit jobban lettem. Gondoltam, ha már így esett, ejtőzök egy kicsit a nehézszagú boróka árnyékában, amikor éreztem, hogy egy macska arcomhoz nyomja a pofáját a benne lévő tetemmel együtt.

Hörögve löktem el magamtól, hogy aztán ráeszméljek, a kedvenc macskám az.

- Bocs, Barnie úrfi – köhögtem. – De szép izét fogtál!

Barnie egy kicsit csalódottnak tűnt, mert nem dorombolt úgy, ahogy máskor egy ilyen fogás után szokott, letette mellém a leölt állatot, és puha léptekkel elsétált. Ne kérdezzétek, miért tapogattam meg a tetemet, félájultan feküdtem az úton egy kerítéslécet szorongatva, ennyit csak megengedhettem magamnak, nem? Madár volt az istenadta, egy varjú, amiről eszembe jutott az, amikor Cornnal varjúkat dobáltunk. Szét akarták kaparni a homokvárunkat, de mikor móresre akartuk tanítani őket pár rohadt krumplival, Corn nagynénjei azzal jöttek ki, hogy mit művelünk, a varjút nem szabad bántani, fontos hírnök, a rossz ómenek földi futára.

Már azon kezdtem gondolkodni, ez a mostani vajon mit akart előre jelezni, mikor arcomba hullott a csőréből pár mag meg egy meleg, tenyér nagyságú izé. Megforgattam, de a nagy sötétben sem tudtam kitalálni, mi lehet az, ezért zsebre tettem, hátha jó lesz még valamire.

Feltápászkodtam, és tovább folytattam a kellemes egészségügyi sétát, amibe hosszútávon simán bele tudtam volna dögleni, rátértem a kerítésbejáratot házzal összekötő útra, és a kerítéslécet mélyen a földbe döfve léptem egyet, mikor valaki nagy sebességgel belém jött. Erre már csillagokat láttam a fájdalomtól, csak az tartott vissza a káromkodástól, hogy nagy eséllyel Corn lehetett merénylőm – ki más mászkálna ilyenkor?

- Corn? – kérdeztem bizonytalanul.

- Colin? – nyögött fel csalódottan.

Tudtam, hogy még mindig bánja, hogy megcsókoltam. Ha tudom, hogy ennyire taszítja a dolog, eszembe se jut, most már én is sajnáltam a csókot, pedig nem volt rossz. Hogy ilyen szépen lebuktam, fedősztori után kutattam, mikor Corn egyszer csak felugrott, és nagyot lökött rajtam. A kerítésléc kirepült a kezemből, én meg hátraestem a nadragulyába.

- Corn! – kiáltottam fel, de sehol se láttam. A nadragulya ágai összezárultak körülöttem, és szurkálni kezdtek. – Uh. Neked is szép jó éjszakát.

O.O

Miután az események ilyen drámai fordulatot vettek – értsd: a legjobb barátom összeszedte magát, és belelökött az első útjába kerülő bokorba -, kemény negyedórámba került, amíg eljutottam a Holloway-ház főbejáratáig. Jöttömre a szélcsengők vadul csilingelni kezdtek, ami már csak azért is idegesített, mert Corn lelépésekor még totális mozdulatlanságba forrtak, és ez emlékeztetett arra, hány percet vesztegettem el bénaságommal. Utána akartam küldeni két nagynénjét, hátha visszahozzák, de mikor megfogtam az ajtó kilincsét, az a kezemben maradt. Nem volt más választásom, dörömbölni kezdtem.

- Mi van? – nyitott ajtót Sophie. Corn egyik szívecskés pizsamáját viselte. Megrökönyödött tekintetemre vállat vont. – Cornelia megengedte, hogy maradjunk ma éjszakára. Mit akarsz tőle, halandó?

- Én… ööö… a nagynénjeihez jöttem, hívd ki őket ide – feleltem neki. Először gondoltam arra is, hogy megosztom vele Corn távozását, de a szemében csillogó rosszindulatú fény nem tetszett, ezért maradtam ez eredeti tervnél.

- Rendben – mondta, majd becsukta az ajtót. Döbbenten meredtem utána. Úgy viselkedett, mintha ő is itt lakna. Ha Cornnak lenne egy kiállhatatlan nővére, biztosan róla mintáznák.

Tíz percet kellett várnom arra, hogy a nagynénik kijöjjenek. Fura hálóruha volt rajtuk, és egyikük se vidult fel láttomra, ráadásul Flora néni mintha keresztet vetett volna.

- Hogy merted megcsókolni Cornt? – esett nekem még mielőtt annyit kinyöghettem volna, hogy helló. – Ugye tudod, mekkora szerencséd van, hogy nem változtatott át csótánnyá?

- Kár, hogy mi nem tehetjük meg – sziszegte felém a másik jóakaróm. – Mégis mi jutott eszedbe?!

- Jobb lett volna, ha a vámpír csókolja meg? – kérdeztem idegesen. Egyszerre bólintottak. Nem értem rá ilyenekkel foglalkozni, elmondtam, miért jöttem. – Corn elruccant kirándulni egyet az éj sötétjébe. Valamelyikük menjen utána, és hozza vissza!

Ettől úgy láttam, egy kicsit felderültek, legalábbis nem néztek rám olyan gyilkos undorral, mint korábban. Igaz, nem is nézhettek, mert egymás reakcióját lesték, úgy dumáltak, mintha ott se lennék.

- Végre önálló akciókba kezd! – Flora néni kifejezetten elégedettnek tűnt.

- Nem is akármilyenbe! Nem mondom, az éjszakai erdőnél nincs szebb.

- Maguk megőrültek? – kiabáltam rájuk. Hozzá akartam tenni, hogy dilis szipirtyók, de nem mertem, mert a dilis után folyt volna még a rohadt, eszetlen, bolond és még ki tudja, mi más. – Egyedül mászkál egy olyan városban, ami vérfarkasok és vámpírok vadászterülete!

- A társaság most a mi vendégszeretetünket élvezi – nézett vissza rám hűvösen Daphne néni, megvillant a szeme. – Ha már így összejöttünk, Colin, mondd csak, van egyéb modorbeli defekted, amit apádtól örökölhettél?

- Nem, mindet az anyámtól szedtem fel – válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Akkor nem is emlékszel sem apádra, sem az első évedre?

Ezt úgy kérdezte, mintha hű, de fontos lenne. Még sosem traktáltak effélékkel, és nagyon fájt a lábam, ezért csak vállat vontam, hátha abbahagyják. Nem jött be, kettejük közül a banyábbik tovább erősködött.

- Nem emlékszel semmire? Sem egy bölcsőd felém hajló arcra, sem egy plüssre, ami kaptál, se egy járókádba besikló kígyóra, se…

Leesett az állam.

- Kígyó? Mi van?

- Ha egy kígyó belenyal egy újszülött fülébe, az ezúton megkapja az állatok nyelvén való értés áldott képességét, de úgy látom, neked semmilyen különleges képességed nincsen a bajkeverésen túl. Hagyd békén Cornt, menj vissza az ágyba, és gondolkodj el azon, hogy milyen alávaló dolgot műveltél vele! Kisírja miattad a szemét!

- Hogy mi? – tátogva lestem rájuk, ezek a váltások már tényleg sokak voltak nekem. Előbb valami kígyókról hadováltak, aztán a síró Cornról. Bamba lépemet látva Flora néni egyetértő pillantást váltott a másik nagynénivel, majd rám vágta az ajtót.

O.O

A méltóságomat már rég elvesztettem hetedik osztályban, ezért nem az tartott vissza attól, hogy újra bekopogtassak Cornékhoz, hanem az, hogy a nagynénik kikiabálták, hogy ma már nem akarnak többet látni. Ha rájuk gyújtottam volna a házat, akkor se jöttek volna ki, így hát elindultam vissza a lakókocsihoz.

Menet közben a meglelt kerítéslécre támaszkodtam. Nagyon nyomorultul éreztem magam. Máskor is voltam már szarban, de ennyire még sosem voltam sajnálatra méltó, mindig elértem azt, hogy senki ne merjen szánni. Most örültem volna egy ’Szegény Colin!’ siratókórusnak, talán öntöttek volna belém egy csepp lelkierőt.

Corn nagynénjeiben volt annyi erkölcsi tartás, hogy égve hagyták a kinti lámpát. Az erkölcsi tartásról eszembe jutott az irodalom, és egyből rossz kedvem lett. Kora este néztem a postaládát, és Miss Veer nem kevesebb, mint három házit tett bele. Hármat! Azt írta, péntekig adjam le őket.

Már azt se tudtam, milyen nap van. Leültem a lépcsőre, és elnéztem a szélcsengők táncát. Éjfél múlt, szóval szerda lehetett, mégis úgy éreztem, legalább egy hét telt el a halloween-i buli óta.

Eltüsszentettem magam. Zsebkendő után kutattam, de mivel nem volt nálam, csak a varjú csőréből kiesett valamit vehettem ki nadrágom zsebéből. Most láttam, hogy egy különösen öreg papírlap, amire folyós tintával a következőket írták:

T. Főboszorkány!

Minden szépet és jót, sok sikert kívánunk beavatása alkalmából. Mindannyian örvendünk, hogy sorainkban üdvözölhetjük. Családunk a téli napforduló alkalmával egy hónapos turnust indít, az összejövetel célja a legfontosabb elsőfokú ismeretek elsajátítása.

Kérjük, varjúfordultával jelezze jelentkezési igényét!

Tyver-hegyi Dianikus Wiccák Családja

- Mi a frász ez? – szaladt ki számon. – Sítábor?

Még egy darabig nézegettem a jópofa varjúfigurát, ami a meghívó bal felső sarkában kapott helyet, és mintha három furán összefonódó holdsarlóra szállt volna le. Fura hely a pihenésre, igaz, de kicsit sem rosszabb Hollowyék lépcsőjénél. Eltettem a meghívót, felálltam, és egy öblöset káromkodtam. Azt hittem, jobban lettem tőle, de mikorra elértem a főkaput, annál is rosszabbul voltam. Felmerült bennem, hogy segítséget kellett volna kérnem Rufuséktól, de lehetetlennek tűnt, hogy visszajussak a házig, és még be is jussak, ezért Nicholast szólítottam.

- Igen? – jelent meg a kaputól úgy két méterre. Elgyötörtnek és ijedtnek tűnt.

- Bocs a zavarásért, meg hogy már megint egymáshoz szalajtunk, de meg tudnád mondani, hova rohant el úgy Corn?

- Hogyne tudnám, ez csak természetes – válaszolta még mindig rémült hangon.

Úgy rémlett, még sose láttam ijedtnek, csak bosszúsnak. Kezdtem gyanút fogni, hogy Corn körül valami már megint nem tiszta. Miket művel az a lány? Nicholas megerősítette gyanúmat azzal, hogy elárulta, Corn éppen az életét teszi kockára néhány ékszer miatt. Ez önmagában nem lepett meg, mégiscsak lány volna a szentem, de azért az jócskán felidegesített, hogy egy árva szót sem szólt róla. Az a csók nem volt elég ok arra, hogy kizárjon az akciókból! Mérges pillantást vetettem a kísértet felé.

- Hol van most?

- A bányató mellett fekvő elkerített magánterületen.

Haragomat mintha a nem létező szél fújta volna el, úgy meredtem magam elé.

- Talántán valami gond van? – kérdezett rá Nicholas.

- Talántán igen, nagy gond van. Az a birtok nem biztonságos. – Ez még enyhe jelző rá, a tulaj teljesen elbarikádozta a helyet szögesdrótos kerítéssel, éjjeli őrökkel, dobbermanokkal. Mintha a körülvevő mély bányató nem rémítene el minden normálisabb embert. – Hívd ki onnan, de most azonnal!

- Nem tudom – rebegte a szellem. – Nem hallgat rám.

- Azt a jó… - Majdnem azt mondtam, hogy édesanyját, de még Corn távollétében se akartam halott anyját szidni, ezért teljesen más káromkodásokkal folytattam.

Kibicegtem az utcára, hogy erőt véve magamon elzarándokoljak Cornhoz, és segítsek rajta. Ide nem volt elég egy csodával határos dolog, csoda kellett.

Ahogy elindultam, a kísértet is elillant. A járás továbbra se ment könnyen, enyhén jobbra dőltem menet közben, és attól féltem, elbotlom saját lábamban, mégsem lassítottam a tempón. Dullville éjszakája paródiába illően élénk volt, nem is csodálom, hogy a vérszívó könnyen elkapta a lányokat, a szomszédság csajai éberebbek nehezen lehetett volna. Az egyik utcában egy csajszi kiabálta a másiknak, hogy „Elsa, hol vetted a meggypiros körömlakkot?”, máshol egy részeg tyúk a papucsát szedte fel az árokpartról, a templom melletti padokon is lányok bújtak össze fázva, viháncolva mustráltak minden arra járót. Amikor befordultam az egyik sarkon, néhányan a nyomomba szegődtek. Na, gondoltam magamban, mégsem egy démon visz majd a sírba, hanem egy utánam loholó tizenéves.

- Szia! – kiáltotta felém egyikük. Úgy tettem, mint aki nem hallja, de ez nem érdekelte őket. Fél perccel később már végtelenül bántam, hogy nem vágtam hozzájuk ideiglenes mankómat, mert közelebb jöttek. – Szia! A barátnőm kérdezi, hogy hogy hívnak.

Ennyit a tinik legendás bátorságáról.

- Azt nem tudom, hogy téged hogy hívnak, de nem is vagyok rá kíváncsi, ahogy a barátnőd nevére sem. – Kicsik kiakadtam, hogy milyen alacsony már a lányok mércéje. Ma különösen ramaty állapotban voltam, egy rendes lánynak nem lettem volna elég jó.

- De goromba – mondta az egyikük. Igen, az voltam, méghozzá szánt szándékkal. Elégedett mosollyal mentem tovább, arra gondolván, ez milyen könnyen ment.

- Nézzétek, milyen aranyosan mosolyog! – hallottam meg egy másik vékonyka hangját.

Egy kicsit felment bennem a pumpa, és a kelleténél egy fokkal szemetebb módon küldtem el őket a fenébe.

- Az atyaúristeneteket, hát ti még nem hallottatok az erkölcsös viselkedésről?! Abban biztosak lehetettek, hogy éjszaka az utcán egy férfi molesztálása nem tartozik bele! Mars haza!

Ettől beijedtek, és bár nem mentek haza, egy kicsit lemaradva követtek. A méreg kiadásától erőre kaptam, gyorsabban mentem. Nem nagyon figyeltem a lányok értekezését, ami többé-kevésbé arról szólt, vagyok-e olyan cuki, mint Simon Buttenhill – bárki is a szerencsétlen -, de mikor a vékony hangú csalódottan mondott valamit, arra figyelmes lettem, mert benne volt Corn neve.

- Jaj, ne, nézzétek, Holloway erre jön. Miért övé minden jó srác?

- Valerian is úgy ott hagyott minket miatta – búsongott barátnője.

- Mákja van – mondta a harmadik – Szerintem…

Azt már nem tudtam meg, szerinte mi van Cornnal, mert viharos sebességgel rohantam az említett felé. Ő is úgy futott, mint akit egy egész sereg űz, a haja kibomlott, szemében könny csillogott, és valami ruhaneműt szorított magához. Nem döbbentette meg, hogy az utcán lát engem, céltudatosan felém szaladt. Mikor már közel járt hozzám, lassítottam, és megálltam, be akartam várni. Mellém ért, majd megragadta a karomat, annál fogva húzott maga után.

- Corn, mi a… - kérdeztem, mikor észrevettem, hogy a háta mögé nézeget. Én is arrafelé néztem, de senkit nem láttam, egy dobberman sem ügetett nyomában.

- Gyere már! – mondta kifúlva. – Majd később elmondom!

Elfutottunk a lányok irányába, pontosabban én bukdácsoltam, Corn meg mit sem törődve a közönséggel rohant. Két utcával arrébb lassított le, akkor is csak azért, mert nem bírtam tovább menni, sőt állni sem, le kellett ülnöm az egyik kéznél lévő kidöntött mérföldkőre.

- Ez meg mi volt? Hol voltál? – néztem fel rá. Alig kapott levegőt, de válaszolt.

- A… a kincskeresés közben… találtam pár emlékművet… és rájöttem, ha azok átlépek, akkor is megbolydul a lélek… szóval… a nyomomban voltak… és most félek.

Összeszorította száját, könnyek gördültek le arcán. Tátott szájjal néztem rá, valahogy olyan más volt most. Máskor is éreztem már azt, hogy az előttem álló Corn egy pillanat erejéig nem az, akinek évek óta ismertem, de mindig elűztem magamtól ezeket a gondolatokat, mert akkor sem érezhettem volna rosszabbul magam, ha lett volna testvérem, és róla gondolok ilyeneket.

Látszott rajta, hogy tényleg fél, ezért kinyújtottam felé a karom. Félreértette szándékomat, felhúzott a kőről, és kézen fogva kezdett el vezetni a folyó irányába. Kezét fogva éreztem, hogy egész testében remeg, de nem mertem megölelni, mert még mindig idióta gondolatok jártak a fejemben, és azt sem tudtam, nem venné-e ezt is bántásnak, mint a múltkori csókot. Múltkori! Úgy beszélek lassan, mintha többször is megcsókoltam volna.

Hogy túllendüljek ezen a nyűgös témán, azon gondolkodtam, hogyan védjem meg őt és magamat. A környékbeli fiúktól nem volt nehéz, de a szellemek más lapra tartoztak, nem voltam túl jártas az elűzésükben, na meg nem én ébresztettem fel őket, így látni se láttam volna egyiküket sem. Hanyagoltam a témát.

- Hazamegyünk, és megérdeklődjük a többiektől, mi a teendő, jó? – kérdeztem kedvesen.

- Nem – felelt halkan. – Előtte szeretném odaadni ezt Nicholas szerelmének.

Egy pillanatra elvonta magától a karjában dajkált batyut, ami csörömpölni, zörögni kezdett.

- Ez a családi ékszer, amiről Nicholas beszélt. Elég könnyen megtaláltam, csak ki kellett ásni, és már meg is volt. Szeretném én magam odaadni annak, akit megillett, ha már… - Nem fejezte be a mondatát, helyette újat kezdett. – Remélem, még nem késő.

- Nagyon is időben vagyunk, Cornelia – mondta a közöttünk előbukkanó szellem. Elnézést kérve hátrált ki intimszféránkból. – Köszönöm nektek, neked is, Colin.

- Szívesen – mondtam, bár lényegében semmit se tettem érte. – Neked is kösz, hogy olyan sokat segítettél.

Nicholas szerényen mosolygott, és elégedetten nézte, ahogy Corn megigazítja a batyut. Fura volt látni a boldogságát. Nem hittem volna, hogy ilyen jó érzés segíteni valakin, és hogy már majdnem úgy éreztem, megérte, de csak majdnem, mert még mindig ott volt a szellemhorda meg úgy általában gallyra ment életünk.

- Mutatom, merre lakik Suzette – mondta halkan Nicholas, és pár méterre elénk lebegett, hogy úgy mutassa az utat.

- Haza kéne menned – aggodalmaskodott Corn. – A lábad tönkremegy ebbe az egészbe.

- Veled megyek – mondtam egyszerűen, és rá mosolyogtam, tudtam, annak úgyse tud majd ellenállni. Most mégis ellent tudott, láttam rajta, de valamiért így is meggondolta magát. Az egyik kezével magához ölelte az ékszereket, a másikkal kezemet lóbálva indult el.

O.O

Egy alacsony fa enyhén ívelő legalsó ágán ültem Cornnal. Az ölemben foglalt helyet, mert mindenképpen meg akarta vizsgálni a lábamat, de ehhez nem tudott olyan ágat keresni, ami jó rálátást nyújtott volna, én pedig továbbra sem nagyon hajlítgattam fáradt végtagomat.

- Csak öt percre szállj le a fáról – kérte hátranézve rám. Feszélyezte a helyzet. Ez máskor vicces lett volna, de most gáz volt.

- Öt percre csak azért sem.

- Akkor fél órára. Utána lefekhetsz a fűbe.

- Hogyne, harmatos lennék. Tényleg, kell harmat a főzethez, nem?

Ma éjjel először mosolyodott el, igaz, nagyon halványan. Azért örültem neki, hiányzott már a mosolya. Kicsit balra dőltem, hogy jobban lássam.

- Már rég elkészítettem a főzetet, most párlódik. Utána kipróbáljuk. Szerintem jó lett, az előírtnak megfelelő az állaga. Az lesz a legjobb, ha mindenkin leteszteljük.

- Mi? Miért? – kérdeztem. – Használd csak természetfölötti barátainkat kísérleti nyúlnak, nehogy rajtam kísérletezz!

Szóra nyitotta a száját, aztán mégis meggondolta magát, és lábam felé fordult. A nadrágszár felgyűrése után felsikoltott, majd befogta a száját, nehogy felverje az alvó Mrs. Fayorst, aki – mint ahogy Nicholastól megtudtuk – úgyis hajnali fél ötkor kel, hogy eljusson a fánkoshoz. Nagyot ásítottam, három óra után járt az idő. Már beszélgettünk arról, Sophie hogy veszett össze Valeriannal, mi lehetett a suliban, milyen nehéz holdsugaras helyet találni a Holloway házban, melyik fajta patkánymérget próbáljuk ki legközelebb és így tovább. Az egészségügyi állapotom azért került terítékre, mert mostanra kifogytunk a témákból.

- Nagyon csúnya a lábad, Colin – tájékoztatott Corn remegő hangon. Fel akartam vidítani, de semmi jó nem jutott eszembe, ezért csak vállat vontam, hogy nincs nagy baja. – De van! Nézd meg! Vagy inkább mégse… elég baj neked, hogy a tiéd.

- Hát, igen, ezzel jól összefoglaltad a probléma lényegét – mondtam neki. Mikor lehuppant a fáról, és leült törökülésbe a fűre, lenéztem rá. – Nem vagy álmos? Ma meg tegnap alig aludtál valamit.

- Kicsit igen – bólintott.

Egy ideig hallgattunk. Corn az alvás helyett a fűszálakat simogatta, én meg meglestem, mi lehetett olyan rossz a lábamon, hogy úgy kivolt tőle. Mikor megláttam, mennyire torz lett a lábam, én is majdnem felkiáltottam, ha hirtelen láttam volna meg, próbáltam volna lesöpörni.

- Colin… - Corn abbahagyta a gondolkodást, felnézett rám. – Bocsi, hogy ellöktelek. Ugye nem ütötted meg nagyon magad?

- Nem – hazudtam. – Minden rendben.

Bólintott, és elhasalt a fűben. Azért csak nem aludt, a ház melletti fánál álló Nicholast nézte, aki szerintem másodjára köszönt el magában a kedvesétől. Mivel jó messze volt, beszélhettem Cornnal. Pisszegni kezdtem.

- Pszt, gyere ide! – suttogtam.

Döbbenten nézett fel rám, vörös haja vállát söpörve hullott le a fűben heverő ékszerekre.

- Mit találtál ki már megint? – Ezt úgy kérdezte, mint régen, amikor kíváncsi is volt rám, meg félt is attól, mit ötlöttem ki.

- Gyere ide, másképp nem mondom el.

Felállt, és mellém jött a fához. Lehajoltam, hogy könnyebben tudjak beszélni hozzá. Arra gondoltam, ha már van fölös időnk, és egyikünk sem alszik, jó lesz tisztázni pár dolgot. Kicsit idegenül nézett rám, ami bosszantott, mert elvileg én vagyok az egyik legközelibb ismerőse, de csak belekezdtem.

- Szeretnék kérdezni tőled valamit, amit lehet, hogy nem akarsz hallani, de én mégis felé akarom tenni. – Rábólintott. - Tényleg annyira borzalmas a tudat, hogy tőlem kaptad az első csókodat?

Úgy nézett rám, mint aki nem tudja, mit mondjon.

- Nem akartalak bántani vele, tényleg csak az járt az eszemben, hogy ne az a kurafi kapja meg, amikor jobbat érdemelsz. Hocca nem használta a cseppnyi agyát, amikor azt mondta, csúf vagy, mert nem vagy az. Legalábbis emberi mértékkel, már… ööö… érted… – tettem hozzá. Kábé nyolc éves korom óta nem mondtam neki, hogy szép, el is pirult. - Ha akarod, tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, csak egy rakás paranormális lény látta, nem annyira hivatalos. A végzős bálon kaphatsz valakitől, úgyis mindig arról álmodoztál, hogy ott majd megcsókol egy srác, de előre szólok, hogy ne Derek Wattingsot válaszd, mert egy görény, akinek miattam olyan fura az álla. Ha szerelmet is vall neked, azért majd ne…

Befogtam a szám, és felhagytam a szerelmi tanácsadással, úgyse akadályozhattam meg, hogy bárkivel együtt legyen, még ha azt az idióta Wattingsot is választja, aki már három éve epekedik érte. Igyekeztem a régi Colint hozni, ezért Cornra vigyorogtam.

- Nehogy azt hidd, hogy nekem bajom lenne azzal a csókkal, én örülnék, ha megtartanád az enyémet, de ha nem akarod, az se baj, nézd, itt egy színtiszta szeretet puszi helyette.

Mikor odahajoltam hozzá, hogy nyomjak egy puszit az arcára, egy női hang felénk kiáltott.