10. fejezet

10. fejezet

Cornelia

                      A hulla már nem is ember?

A közelmúltban olyan események történtek velem, melyek újabb nagy kérdéseket vetnek fel, ezeket szeretném most megosztani veletek. Átéltem életem első vámpírharapását. Furcsa, de nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, viszont nem is ajánlom, hogy otthon, felügyelet nélkül is belevágjatok. A vámpírok bűvereje nagyon erős, pipás is voltam a vérszívómra, amíg… nos, amíg bele nem gondoltam. Haragudhatunk az oroszlánra, amiért megeszi a gazellát? Utáljuk a jegesmedvét, ha elejt egy fókabébit? Vámpíréknál ugyanez a helyzet, valamit csak enniük kell, nem?

A másik nagy kérdés: Van-e jogom ugráltatni egy szellemet, csak mert úgysincs jobb dolga? Talán kezd elszaladni velem a ló és bunkón viselkedtem vele? Ja, ez a személyes problémám, az igazi dilemma, az, hogy érdemel-e egy kísértet teljesen emberi bánásmódot? Szerintem igen, hiszen ha halott, akkor is ember. Lehet, hogy bocsánatot kellene kérnem.

Ti mit gondoltok erről? Majd jövök a fejleményekkel, addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

Flora egyszer azt mondta, hogy azért illik rám a kukorica becenév, mert pontosan olyan vagyok, mint egy szál kukorica a hatalmas táblában, amelyik egy cseppet sem tér el a többiektől. Szerinte lehetnék mondjuk napraforgó is, ami a tavalyi vetésből kelt ki, akkor ott pompázhatnék a többi unalmas kukorica között. Eddig úgy voltam vele, hogy jó nekem kukoricaként is, de miután Colin megcsókolt meggondoltam volna.

Hogy merészelte, hogy csak úgy megcsókol, aztán levegőnek néz, mintha én tehetnék az egészről? Jó, persze nem nézett levegőnek, beszélt velem meg minden, de a csók után illett volna legalább megmagyaráznia, hogy miért tette.

Nevetséges, hogy egy nehéz nap után, miért pont ez volt a legsúlyosabb problémám – a nyomozással nem jutottunk semmire, Roland harapásának helye még lüktetett a nyakamon –, de csak erre tudtam gondolni. Ha Colin nem hordozta volna a holtak kórságát, ha nem fenyegetett volna a veszély, hogy zombivá változik akármelyik percben, talán pofon is csapom, amiért legjobb barátom létére így viselkedik velem. Ellopta az első csókom! Ehhez nem volt joga!

Mindezen gondolatokat szigorúan a fejemben tartottam, miközben azt próbáltam kisütni, hogyan adjam be Colinnak a főzetet, ami neki készült el. Illetve nem készült el, igaz, megfőztem nála, de Ariana elejtett egy apró megjegyzést arról, hogy ha hagyjuk állni egy éjjel, miközben végig rásüt a Hold fénye, hatékonyabb lehet az eredmény, így arra gondoltam, mit veszíthetek, legalább lesz egy éjszakám kigondolni, mi, hogyan merre. Mivel a főzetet egész későig kotyvasztgattam, úgy döntöttem, akár haza is ugorhatok vacsorázni meg átöltözni. Kérdeztem Colint, hogy akar-e jönni – nem festett túl jó, a seb a lábán csúnyának tűnt, a foltjai is megvoltak még –, de azt mondta, hogy inkább marad, borogatást tesz a lábára és talán még durmol is pár órát.

- Akkor majd beszélünk – hagytam rá kicsit duzzogva, és egy ruhával megfogva a még forró főzetes lábast elindultam hozzánk.

- Hé, mi volt ez a hang? – szólt utánam döbbenten.

- Megcsókoltál! – fordultam vissza azzal a lendülettel. – Miért csináltad?

Eltátotta a száját, mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy még előjövök a témával. Jó, órák is elteltek azóta, mindenfélét megtárgyaltunk – még az anyja által gyűjtögetett bébiholmijait is, amik egy kosárból kerültek elő –, de nem várhatta, hogy egyszerűen elfelejtem a csókot. Főleg életem első csókját.

- Nem hagyhattam, hogy a vérszívó… – dadogott végül, ami tőle szokatlanul hatott, ezért kicsit ellágyultam.

- Csak Roland miatt? – kérdeztem. Pislogott. Hogy utáltam ezt, azt jelentette, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni.

- Mi másért? – kérdezett vissza végül.

Ennyit az ellágyulásomról. Szinte rávicsorogtam, mintha elkaptam volna Rufustól a farkaskórt.

- Mondjuk, mert csinosnak találsz! Vagy, mert akarsz tőlem valamit! Esetleg féltékeny voltál! Normális esetben ez történik fiú és lány között, nem csókolóznak „mi másért”!

Nem vártam a válaszára, egyszerűen becsaptam magam mögött a lakókocsi ajtaját és elindultam a házunk felé. A lépteim magányosan surrogtak, Colin nem jött utánam, aminek egyrészt örültem, másrészt meg szomorú voltam miatta. Megtorpantam, amikor két macskánk ugrott ki elém, majd farkukat vidáman lengetve elindultak előttem, mintha a kíséretem lennének. Sóhajtva folytattam az utam. Már majdnem elértem a verandát, ahol a szélcsengők gyorsabb dallamban kezdtek csengeni, amikor észrevettem, hogy távolabb, a kerítésünkön kívül Nicholas áll, és kezét-lábát lóbálva igyekszik felhívni a figyelmem. Ja, el is felejtettem, hogy a kísértetek nem jöhetnek be hozzánk. Letettem az edényt a teraszra, elhajtottam a macskákat a közeléből, és elrobogtam a kerítésig.

- Cornelia Főboszorkány – sóhajtotta unottan –, a kompánia kérdezteti, hogy mik a következő lépések.

- Kell egy éjszaka a főzetnek, úgyhogy majd reggel találkozunk, Rolandnak üzenem, hogy tudom hol a húga, de reggel még egyszer megcsinálom a varázslatot egy pontosabb térképen, lehetőleg addig ne nyírják ki egymást.

- Ennyi? – kérdezte Nicholas fintorogva.

- Igen. Mondd, valami problémád van? Mindig olyan undok arcot vágsz, amikor kérek tőled valamit – nézegettem.

Elsötétült a pillantása, egy másodpercre a szemembe nézett, aztán kerítésünk léceit kezdte vizsgálni.

- Te nem kérsz, Főboszorkány, hanem parancsolsz. Életemben sosem parancsolt nekem senki, bocsásd meg hát, ha nem viselem túl jól.

Nagy szemeket meresztettem rá.

- Most azt akarod mondani, hogy megbántottam az érzéseid? – kérdeztem, aztán magamban monologizáltam tovább.  – Végül is tényleg csicskáztatlak, de még csak észre sem vettem. Colin meg én ide-oda küldözgetünk az üzenetekkel…

- Miközben az ügyem elhanyagolod, Főboszorkány – mondta óvatosan. Igaz, ami igaz, bár megígértem neki, hogy segítek, még nem tettem semmit. Ki sem kérdeztem rendesen. Hát milyen Főboszorkány vagyok én? Ja, nem is vagyok az.

- Sajnálom, Nicholas – sóhajtottam, és tényleg sajnáltam. – Nem kellett volna így viselkednem. Végül is te pont nem tehetsz róla, hogy Colin átesett a sírodon. Bocs, hogy eddig nem nagyon vettelek emberszámba.

- Valójában már kísértet lennék – mondta halkan, pironkodva. – Aligha nevezhető emberinek ez a fajta lét – mutatott magára.

- Azért én sajnálom, Nicholas – veregettem volna vállon, ha nem csúszik bele a kezem az alakjába. – Hoppá, bocsi ezért is!

- Azért ne ess túlzásokba, Főboszorkány – mosolyodott el. – Elég volt a bocsánatkérésekből.

- Szólíts Corneliának, vagy még jobb a Corn – mosolyogtam vissza, és nekitámaszkodtam a kerítésnek. – Most nyugodtan vagyunk, elmondhatod, hogy mit is tudok segíteni. Milyen kincsed van és hol?

- Egynéhány családi ékszer – mondta szerényen, de láttam rajta, hogy hálás, amiért kivételesen csak rá figyelek.

Igaz, ilyen nem is volt még, legalábbis, ahogy emlékszem. Ami elég nagy szemétség volt tőlem. Nyilván én se örülnék, ha halálom után mindenféle népek zargatnának meg, ami miatt ki kell kelnem a sírból – valamilyen formában –, aztán úgy bánnának velem, mint egy rabszolgával. Nem rémlett, hogy egyszer is megköszöntem volna, akárhányszor segített. Nem csoda, hogy olyan undokul nézett rám, én is így néznék magamra.

- A legnagyobb problémát azt jelenti, hogy a területet azóta eladták, így a kincs magánterületen van – melegedett bele lelkesen Nicholas a mesélésbe. – Szerencsére nem építettek rá semmit, de bajos lehet bejutni, ugyanis nappal tele van emberrel, éjszaka pedig biztonsági őrök és kutyák védik.

Bevallom, leesett az állam. Hé, erről eddig nem volt szó! Kíváncsi voltam, mikor akarta közölni az információt.

- Úgy gondolom, éjjel egyszerűbb lenne érte menni, könnyebben ki lehetne kerülni az őröket, ha az árnyékok és a sötétség is a segítségedre van.

- Értem – mondtam, megbánva, hogy egyáltalán idejöttem Nicholashoz. Miért nem mentem be a házba egyszerűen figyelmen kívül hagyva őt? Akkor most nem kellene ajánlkoznom. Én meg a nagy szívem! – Ma éjjel megpróbálom, jó? Találkozzunk itt, mondjuk… éjfélkor, aztán elvezetsz a kincshez.

- Csak mi ketten? – nézett nagyot.

- Csak mi ketten – hagytam rá. – Lopakodni kell, nem? Biztos vagyok benne, hogy nem fogok hangoskodni egymagam. Téged meg úgy általában nem hallanak az emberek – próbáltam viccelni, de miután kimondtam, már meg is bántam. Nem tudtam, nem sértődik-e meg megint.

Nem tette.

- Való igaz. Ugyanakkor a segítségedre sem tudok sietni, ha bajba kerülsz.

Bajba? Vajon Nicholas észrevette a vámpírt, a vérfarkast, a tündér, a sellőt és a bukott angyalt a társaságomban? Nem mellesleg az ő légnemű hátsóját és Colin egyre terjedő kórságát? Már bőven benne voltam a bajban, nem számított, mit csinálok.

Mivel jó Főboszorkány vagyok, megígértettem vele, hogy átadja az üzenetem a többieknek, aztán kimenőt adtam neki éjfélig, szórakozzon csak, ahogy azt a kísértetek csinálják.

O.O

- Daphne néni, abbahagynád? – kérdeztem felnézve a második tál levesemből.

Az a nagy helyzet, hogy megéltem azt is, hogy nem én kapok sokkot a nénikéim viselkedésétől, hanem ők döbbennek meg annyira tőlem, hogy szólni sem tudnak, csak bámulnak, mint boszorkány a magától repülő seprűre. Daphne kezében a „apa pici fia vagyok” feliratú babapólóval, némán meredt rám.

Leginkább azon akadt ki, hogy megkértem Florát, keressen már egy olyan helyet a főzetemnek, ahol egész éjjel rásüthet a Hold, másodsorban a többi dolog miatt, ugyanis nagy vonalakban elmeséltem a napomat. Meg Roland harapását, meg hogy Colin megcsókolt. Ez utóbbit nem kellett volna, mert Daphne csak annál inkább szorongatta azt a babaholmit, amivel a forró edényt fogtam, amikor eljöttem Colintól, és bámult rám.

- Meg is van – jött vissza Flora a konyhába. – Kitettem, most már csak a Holdra kell várni. Annyira büszke vagyok rád, Corn! Az első főzeted! Bárcsak ott lettem volna, hogy lefényképezhesselek, amikor készen lett. Ez családi szokás, van rólam is, édesanyádról is, még Daphne képe is megvan valahol, csak nem szereti mutogatni, mert úgy néz ki rajta… Daphne, mi a baj? Miért vágsz ilyen képet?

Erre Daphne megmutatta a babaruhát, amire Flora vetett egy pillantást, és felsikkantott.

- Honnan van ez? – kérdezte rám majd a ruhára meredve.

- Coliné – feleltem. – Miért? Mi van vele? Csak nem átkozott, vagy mi? – vicceltem, de mindketten úgy néztek rám, hogy kezdtem megijedni. Hát az ember már egy szimpla babaholmihoz sem nyúlhat?

- Pontosan ugyanolyan – mormolta Flora, mire Daphne bólintott, majd egyszerre néztek megint rám.

- Mi van? – ismételtem letéve a kanalam.

- Semmi – válaszolták a nénikéim teljesen egyszerre.

- Ne csináljátok – néztem egyikükről a másikukra. – Mondjátok el, mi a nagy szám egy babaruhán.

Csak néztek, úgyhogy úgy döntöttem, kijátszom a kártyát.

- Ha én vagyok a Főboszorkány, tudnom kell, el kell mondanotok!

- Ó, kicsim! – kiáltott fel Flora, majd odaugrott hozzám, hogy átöleljen. – Olyan boldog vagyok, hogy végre használod a hatalmadat!

- Cornelia! – hallottam hirtelen egy nagyon ismerős, mégis kellemetlen hangot. Sophie? Mit keres itt ez a halfarkú?

- Á, vendégeid jöttek – mondta Daphne mézédesen, gyorsan eldugva a babaholmit.

Megjegyeztem, hogy erről még kérdezősködnöm kell, aztán felugrottam, hogy az ajtóhoz menjek. Odakint szép sorjában – tippeljetek! – az egész brancs várakozott.

- Mi van? – léptem ki a küszöbre, mintha a testemmel próbálnám megakadályozni, hogy bejöjjenek.

- Bocsi a zavarásért F. B. – kezdte Rufus –, de közösen arra jutottunk, jobb lesz, ha itt töltjük az éjszakát a közeledben.

- Hocca ágyban akar aludni! – csattant fel a tündér, mire Tita gyorsan lepisszegte.

- Gondoltuk – folytatta Rufus –, nem bánnád, ha meghúznánk magunkat itt a kertben, ha már be úgysem mehetünk.

- Lenne hely Hoccának! – bámult fel Hocca a házunkra. – Főboszorkány engedje csak őt be, Hocca megígéri, nem foglal sok helyet.

Sóhajtottam. A pillantásom elidéződött Valerianen és Rufuson, akiket kedveltem, Titán és Hoccán, akiket nem annyira, aztán Rolandra néztem, aki legtávolabb állt, de ott volt, valamiért pedig nem is nehezteltem rá, amiért lyukat ütött a nyakamon. A legfurább Sophie jelenléte volt.

- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Nem igaz, azt hittem, legalább egytől megszabadultam már!

- Köt a becsületem – felelte nem éppen vidáman. – Mi sellők nem maradunk adósa azoknak, akik segítettek nekünk. Jöttem, hogy lerójam a tartozást.

- Remek – mormoltam magamnak, majd félreléptem az ajtóból. – Gyertek be! De most vegyétek úgy, hogy szabadságon vagyok egy kicsit. Csak reggel folytatjuk a mókát.

Lelkesen beözönlöttek a házunkba, mire Flora bejelentette, hogy főz még levest. Akármennyire is a hátam közepére kívántam az egész bagázst, odakint mégsem hagyhattam őket, nem igaz?

O.O

   Oké, annyira nem is zavartak a paranormális lények, bár Daphne nem repesett az örömtől, Flora mindenkit szívesen elszállásolt, sőt jó barátságot kötött Hoccával, aki egy egész tincsnyi hajat ígért neki a fejéről (merthogy az állítólag ritka és nagyon drága alapanyag valami főzethez).

A magam részéről visszavonultam a szobámba Barnie úrfival, és lemondva a nyugodt alvásról, Ariana könyvét olvasgatva vártam az éjfélt, amikor is majd kiszököm valahogy, hogy segítsek végre Nicholasnak. Reméltem, hogy visszaérek még hajnal előtt és akkor majd aludhatok pár órát, mielőtt húgkeresőbe indulok. Néhány gondolatom még mindig az első csókom körül csapongott, arra gondoltam, nem is voltam olyan béna. Persze nem vagyok egy csókmester, de nem is szúrtam el, amivel legalább kipipálhattam a leghülyébb félelmeim listájának egyik előkelő helyet elfoglaló pontját. Ugyanakkor, ha már Colin képes volt és megcsókolt, legalább csinálta volna egy kicsit hosszabban, hogy legyen időm kiélvezni. Merthogy nem rémlik, hogy valami észveszejtő hatása lett volna, ahogy annak lennie kell. Komolyan meg fogom fojtani Colin! Kivéve persze, ha zombivá változik, mert akkor amúgy is elég rossz lesz neki.

Inkább nekiugrottam az olvasásnak.

„Miért tennék természetem ellen?” – kérdezte a vámpír, amikor feltettem neki a kérdést, miért nem hagy békét a falubeli hajadonoknak. Két napja már, hogy nála jártam, mégis még mindig a fejemben zakatolt a kérdése, melyre meg kellett találnom a saját válaszom. Tudomásom van róla, hogy csakis emberi vér képes kielégíteni a vérszívó szomját, és bár ez bűnös dolognak tűnik, boszorkány vagyok, akinek más szemszögből is meg kell vizsgálnia minden feltevést.”

Ariana ezután félbehagyta a történetet, újabb receptek és mágikus trükkök leírásai következtek, a következő oldalon pedig egy másik történetbe fogott bele, amiben egyetlen szóval sem említette, mi történt a vámpírral. Böngésztem az oldalakat, és egyedül ez a mondat utalt az esetre:

„Megfontoltan kellett ígérgetnem, nehogy elkövessen azt a hibát, mint az előző faluban, ahol az ajtón dörömbölő, dühös elöljárók elől az ablakon át kellett menekülnöm.”

De miért nem írta le, mire jutott? Úgy okoskodtam, hogy a falu elöljárói azért voltak olyan dühösek, mert Ariana nem végzett a vámpírral, ugyanakkor jó lett volna biztosra tudni. Azt sejtettem, Ariana is úgy lehetett velem, mint én Rolanddal, haragudni haragudtam rá, mégsem akartam a halálát, sőt, biztos voltam benne, amint megtaláljuk a húgát, valahogy visszatartom Rufust és Titát a megölésétől. Hiszen nem gyilkos, miért kellene meghalnia? Megelőzésből? Vajon a mai nap rosszabbul is elsülhetett volna? Ha nincs a láncom…

Tényleg, a lánc! El is felejtettem, hogy jobban is meg szerettem volna vizsgálni. Félretettem a könyvet, és már épp nyúltam volna a láncomhoz, amikor felnézve észrevettem, hogy áll valaki a szobámban. Nem is akárki, maga Roland volt az, mintha a gondolataimmal idéztem volna meg.

- Mit keresel itt? – szisszentem fel ijedten, lenézve az ágytakaróra. A fenébe, elfelejtettem a foghagymát!

- Nem akartalak megijeszteni – mondta egykedvűen.

- Ja, csak tudod, a normális emberek kopognak, mielőtt belépnek más szobájába. Vagy legalább kiadnak valami hangot!

- Nem vagyok normális ember, Cornelia! Vámpír vagyok.

Önkéntelenül is a nyakamra szorítottam a kezem, hogy érezzem a két pici sebhelyet.

- Vettem észre – néztem fel a mellkasáig. – Gonosz volt, hogy úgy elbűvöltél ma, remélem, hogy tisztában vagy vele!

- Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem, Főboszorkány – hajolt meg, amitől a szeme egy vonalba került az enyémmel. Belenéztem és nem történt semmit. Legalábbis nem éreztem, hogy más lennék, mint aki vagyok. – Meg akarlak újra kérni, hogy keresd meg a húgomat, ne térítsen el a mai udvariatlan viselkedésem.

Udvariatlan? Ez egy kicsit gyenge szó rá, de nem vitatkoztam.

- Nem gondoltam meg magam azzal kapcsolatban – sóhajtottam. – De remélem, hogy elnézed, hogy kerülni fogom, hogy kettesben maradjunk, és a fokhagymát is be fogom vetni.

Láttam, hogy megrándul a szája az elfojtott mosolytól.

- Ó, Cornelia, naivságod üdítően hat az ilyen öreg szívekre, mint az enyém.

- Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem rosszat sejtve.

- A fokhagymától legfeljebb csak tudni fogom, hogy tisztában vagy vele, hogy vámpírral van dolgod. Régóta hallgatólagos megállapodás ez közöttünk, nem szólunk a vadászoknak a fokhagymáról, sőt úgy teszünk, mintha zavarna, de valójában így a legkönnyebb kideríteni az ártó szándékot. Csak azok, akik félnek tőlünk, kenik be magukat vagy akasztanak a nyakukba fokhagymafüzért.

- Micsoda? – hebegtem megmarkolva Ariana könyvét. Tévedett volna? – De hát… ha ez igaz, miért mondod el nekem?

- Hogy kifejezzem irántad a bizalmamat, Főboszorkány – hajolt meg ismét. – Lehet, hogy a bizalmadat ma elvesztettem, de én még mindig bízom benned.

- Azért eddig se bíztam benned annyira – legyintettem. – És hagyd ezt a Főboszorkányozást, Cornelia vagyok. Vagy csak Corn.

- Sosem vetemednék olyan alpáriságra, hogy úgy nevezzelek, mint valami közönséges gabonát, Cornelia!

Már épp rá akartam volna hagyni, amikor kivágódott az ajtóm, Tita vetődött be rajta, és egy szabályos tigrisugrással Roland meg közöttem landolt.

- Tudtam, vérszívó! Azt hiszed, hogy átverhetsz, ördögfajzat?! – fröcsögte Rolandnak, aki felvonta a szemöldökét.

- Parancsolsz, vadász kisasszony?

- Ne kisasszonyozz itt nekem! Menj ki, boszorka, ha nem akarod látni, ahogy kikotrom a szívét a karómmal! Hogy mersz még egyszer befurakodni a Főboszorkány bizalmába…

- Nyugi, Tita! – szólaltam meg kicsit kuncogva. Persze komoly volt a helyzet, de akkor is! Tita csak egy kis pántos topot és boxeralsót viselt, mintha épp az ágyából ugrott volna ki. Valahogy gyanítottam, hogy így is van. – Csak dumálgattunk, menj csak nyugodtan aludni.

- Dumálgattatok? – vetett hátra egy hitetlenkedő pillantást. – Azok után, amit művelt veled?

Megrántottam a vállam.

- Nem vagyok haragtartó. Ráadásul nem biztos, hogy tehet róla.

- Micsoda? – kérdezte egyszerre mindkettő vendégem döbbenten.

Roland úgy bámult rám, mintha soha senki nem mondott volna neki még hasonlót.

- Soha, senki nem mondott nekem még hasonlót – suttogta közelebb lépve. Hú, arckifejezés-elemzőnek kellene mennem. Vagy jósnak.

- Maradj, ahol vagy! – figyelmeztette Tita.

- Hagyj békén, ledér nőszemély! – förmedt rá Roland, és a szupersebességével kikerülte a lányt, hogy a közelembe jöhessen.

- Ledér? Ledér?! – kapkodott levegő után Tita, miközben egyszerűen az ágyam szélére huppant, hogy ha máshogy nem, hát úgy ékelje magát kettőnk közé. – Nem vagyok ledér!

- Mutogatod magad, mint valami…– Roland egy olyan szót mormogott az orra alatt, amit nem értettem, de Tita érthette, mert fogta a takaróm és a mellkasához rántotta.

Mikor nyitotta a száját, gyorsan megszólaltam.

- Elég volt! Nincs veszekedés, csak kulturált beszélgetés.

Tita csúnya pillantást küldött felém, Roland azonban előrehajolt, és már nem is figyelt másra, csak rám.

- Sosem találkoztam még olyannal, aki nem nevezte a fajtámat mindenféle neveken, Cornelia. Mondd, komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál?

- Komolyan – hagytam rá. – Nem sokat tudok a vámpírokról. Te meg a húgod öltök embereket?

Roland önkéntelenül is felnevetett.

- Dehogy, Istenem, ha ismernéd Georginát, sosem kérdezted volna ezt! Ő még az önkéntes véradóktól is bocsánatot kér.

Tita tátott szájjal bámult a vámpírra, és osztanom kellett a véleményét. Egy vámpír azt mondja: Istenem? Nem semmi.

- Ó, nem – folytatta Roland. – Nehéz lenne titokban tartani a létezésünk, ha lépten-nyomon holttesteket hagynánk hátra. Georgina és én csak desszertevők vagyunk.

- Micsodák? – horkant fel Tita.

- Ezt én sem értem – ismertem el.

- Desszertevők – ismételte Roland. – Arra mondják, amikor a vámpír inkább többször eszik, de kevesebbet. Nem fogyasztjuk el a teljes fogást, csupán a desszertet, ami természetesen szintén laktató, de mégiscsak többször kell enni belőle, hogy pótolja a főfogást is. Nem vagyunk veszélyesek.

- Mondd ezt a kórházban lévő lányoknak! – sziszegte Tita ellenségesen.

- Épp emiatt eszem minden nap! – csattant rá Roland. – Ha nem vigyázom a rendszerességre, a vérszomj kerekedik felül, és előfordulnak csúnyább esetek, ez igaz, de ritkán végződik halállal a vacsorám! Csakis szélsőséges esetekben, és már száz éve, hogy nem történt ilyesmi!

- Hiszem, ha látom! – Úgy tűnt, Tita képtelen befogni. Roland úgy nézett rá, mintha nála visszataszítóbb nőszemélyt még nem látott volna, mire Tita elvörösödött. Ezt nem gondoltam volna.

- Én elhiszem – dobtam be egy kis feszültségenyhítést. – Engem is csak azért haraptál meg, mert…

- Azt hittem, később még dolgunk lesz, és a tündérből mégsem fogyaszthattam, Cornelia – mondta bocsánatkérően. – A te véreddel kihúzom most akár két napig is.

- Ó – mondtam megint megérintve a nyakamat. – Jól van, felejtsük el ezt a harapásügyet. Megbocsátok meg minden. Reggel pedig megkeressük a húgodat.

Roland rám ragyogott, mintha nálam csodálatosabb személyt nem ismerne, de a mosolya csak addig tartott ki, amíg Tita rá nem kezdte.

- Te nem vagy normális, Főboszorkány létedre…

- Jó, tudom, eltérő véleményen vagy – sóhajtottam. – Ez van. Kinek a pap, kinek a papné. Lehetne, hogy most hagytok aludni? Komolyan fáradt vagyok.

És mivel én vagyok a Főboszorkány, hagytak. Roland vagy négyszer jóéjt kívánt, Tita pedig megvárta, amíg tényleg elhúz, csak aztán ment ki ő is, de végső soron egyedül maradtam, és csak ez számított.

Csendes volt a ház, éjfél előtt tíz perccel sötét ruhákba öltözve osontam ki, és szerencsére senki nem vette észre, ahogy kilopakodom. Még a szélcsengők sem indultak be, így elégedetten rohantam a Nicholasszal való találkozóra, amikor hirtelen kemény falba ütköztem és hanyatt vágódtam. Nem is fal volt az, hanem egy személy.

- Corn?

- Colin?