16. fejezet
Colin
Pertu az ördöggel
*a nagy kőnél*
Itt az ideje
levelet írnom Kierannak. Hogy is kezdjek neki? Kedves Kieran? Na, persze. Ó, én
mesterem? Vagy egyszerűen írjam rá, hogy Kieran Hargrowe Főboszorkány kezébe?
Oké, a megszólítás megvan, már csak maga a levél hiányzik.
Első verzió: Elmentem pertut inni az ördöggel, szóval
hogyha jót akarsz, akkor ne keress. Aláírás: Cornelia Holloway Főboszorkány
inasa és mágiahordozója Nem, ez nem jó, erről a levélről ordít, hogy aki
elolvassa, arra rájön a kereshetnék.
Második verzió:
Ha utánam mersz jönni, rád küldöm a pokol
kutyáit! Én már csak tudom, milyen hatásosak. De nem, ez azért nem jó, mert
még felnyom a boszorkánytanácsnál, amiért fenyegetőzöm. Semmi esetre se akarom
ezt, hogyha jól sikerülnének a dolgok.
Harmadik
verzió: Ne lepődj meg, hogyha egyszer
hiába keresel, sehol se találsz, senki se rabolt el, magamtól indultam útnak,
hogy útmutatásaidat követve felkutassam Cornt. Mivel Corn ereje nagyobb a
tiédnél, ezért nem fogsz tudni a nyomára lelni. Tovább minden jót! C. Mi
van, hogyha nagyobb a hatalma, mint amennyit felfed belőle, vagy össze tudja
tenni a sajátjával Sammiét és Kittyét? Talán még a gonosz boszival is leállna
paktálni, hogyha rólam meg Cornról van szó. Nem kéne neki ötleteket adni.
*a
tengerparton*
Negyedik
verzió: Be akartam rejteni ezt a levelet
a boszorkánykönyvedbe, de nem tudom, mert Sammi mindenhova viszi magával, ezért
Ariana könyvébe teszem, remélem nem bánod. Maradj ott, ahol vagy, és figyeld a
tengert. Ha visszajön Corn, add neki a könyvet, és mondd meg neki, hogy
szeretem. Corn? Szeretlek. Mindent miattad teszek, szóval, ha hülyeségnek is
látod, kérlek, bocsásd meg.
Colin. Ha ezt Kieran elolvassa, úgy felhúzza magát rajta, hogy a könyvvel
együtt a tengerbe hajítja az üzenetet.
Ötödik verzió: A soha viszont nem látásra! C.
Eddig ez a
legszimpatikusabb.
Csak félő, hogy
tényleg így lesz.
O.O
Elhatároztam magam. Azt nehezen lehetne mondani, hogy
szabad akaratomból, de ez most mit sem számított, Corn volt a legfontosabb,
pontosabban mondva az egyetlen fontos, érte bármit képes voltam megtenni, nem
csak a legmagasztosabb tettet, de a legaljasabbat is. Kész voltam eladni a
lelkem egy démonnak. Egy utolsó napot adtam Cornnak. Hogyha napszálltáig
visszatér hozzánk, nem teszem meg, de ha nem, akkor az ítélet harsonái sem
állíthatnak meg.
Eltettem a kezemben szorított üvegcsét – tündérbarátném
ajándékai közül az utolsót -, aztán csatlakoztam Kieranhoz, aki nélkülem nem
akarta vallatni a gonosz boszorkányt. Ugyan nem mondta ki, de biztos voltam
benne, hogy kezd beleroppanni a Corn miatt érzett aggodalomba, napról napra
sápadtabb lett. Már a hatodik napon jártunk, elfogtuk a boszorkányt, nyomára
akadtunk az alakváltónak, ám Cornnak híre-nyoma se akadt. Nagy lélegzetet véve
sétáltam oda hozzájuk. Kieran egy nagyobb kövön ült, míg a vallatásnál kötelező
jelleggel jelen lévő boszorkány egy kisebben, körülöttük ott álltak az egymást
váltó őrök. Most Broncho és Rufus voltak a sorosok, aminek nagyon örültem,
ennél már csak az vidított fel jobban, hogy Sammi ült Kieran mellett, nem
Kitty.
Utóbbi akármilyen segítőkész, helyes kislány volt, egy
életre leírta magát nálam azzal a csókkal. Később elmondta, hogy mivel
Mikaylával olyan „édesen” viselkedtem, azt hitte, szabad vagyok, és hogyha
tudta volna, hogy nem, sose tett volna ilyet. Ez mit sem változtatott azon,
hogy felkavart csókjában az, hogy nem kavart fel. Ez így ostobaságnak tűnik,
mégis így éreztem: maga a csók semmitmondó volt, ajka harmatgyenge, össze se
mérhető Corn édes szájával. Egyetlen másodpercig se fogott rajtam az illúzió,
hogy Cornt csókolom, azonnal ellöktem magamtól a lányt, és meg sem álltam
Kieranig, akit kérdőre vontam, miért nem szólt, hogy tetszem Kittynek. Olyan
döbbenten meredt rám, hogy az önmagában is elég válasz volt, tényleg nem
látott, nem hallott, hacsak nem volt nagyon muszáj.
Most, ahogy ott ült a kövön, megemberelte magát. Jöttömre
felpillantott, és intett, üljek le. Távolabb helyezkedtem el, messze a
banyától, aki a kitörésbiztos ketrecben kislányalakban szopogatta az ujját, és
nem volt hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre.
Az volt a bevett gyakorlat, hogy Barnie úrfival kapcsolatos
kérdésekkel ellenőriztük le egymást. Mivel kétszer ugyanazt soha nem kérdeztük,
újabb és újabb emlékek törtek fel a mélyből, olyanok, amik még fájdalmasabbá
tették Corn hiányát.
- Hányszor harapta le Barnie a gyík farkát? – kérdezte
Kieran.
- Kétszer. Harmadjára nem hagytam neki – feleltem.
Miután nyugtázta, hogy tényleg én vagyok az, hátrább dőlt,
és a banyára nézett.
- Milyen körülmények között került alkalmazásra a
vadászoknál?
Amaz nem válaszolt neki, még csak rá se nézett.
- Mi vezette rá, hogy mások – halandók – szolgálatába
álljon? – Mikor a kérdezett továbbra is hallgatott, Sammihez fordult. –
Jegyzőkönyvezd, hogy a fogoly megtagadja a válaszadást. Ha nem lenne
halaszthatatlan az ügy, a boszorkánytanács elé vinnénk, így viszont kénytelen
kelletlen más eszközökhöz nyúlunk.
- Milyen eszközök ezek? – fordultam felé, mielőtt
továbbmondhatta volna.
- Legálisak, még csak B kategóriásnak se minősülnek.
Abbahagytam a faggatást, noha kíváncsi lettem, mégis milyen
kategóriák vannak még, és minek minősült az, amit velem műveltek odahaza. A
banyára néztem, aki kivette szájából az ujját, és engem figyelt. Utána Kieranra
mosolygott.
- Annyiszor szegtétek már meg a szabályt, most miért ne
tennétek? – kérdezte kislányosan csilingelő hangon, és ruhájába törölte az
ujját.
Kieran mérges lett rá, ki tudja, mit mondott volna neki,
hogyha nem jönnek meg a suhancok az új hírekkel. A vallatás csigatempóban
haladt, és meglehetősen idegesítő volt, ezért mind megkönnyebbültünk, hogy az
alakváltóval kapcsolatos információk egy időre elhívnak minket a boszorkány
ketrece mellől. Sammi a tábortűzhöz küldte a gyerekeket.
- Én még befejezem ezt, és átnézek néhány javaslatot, ti
csak menjetek – mondta, miközben Kieran boszorkánykönyvét kinyitotta a végén.
Felálltunk, biccentettünk az őrt állóknak, és a tábortűzhöz
mentünk. Közben Kieran valamit morgott az orra alatt, ami nagyon ismerősen
csengett, de bárhogy is figyeltem rá, nem tudtam kitalálni, honnan.
- Most belelátok mindenkinek a gondolatába – válaszolt
kimondatlan kérdésemre. – Ez a varázslat segít abban, hogy természet adta
képességeimet néhány percig még jobban tudjam kamatoztatni. Nem kell félned,
nem a te fejedbe nézek bele, hanem az övékbe, ellenőrzöm a pecsétjüket, aztán
átnézem az újonnan szerzett híreket.
Ezzel el is fordult, hogy tegye, amit mondott.
Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amiért az én fejemet kihagyta a muriból,
bármennyire is sikerült kiismernem az eltelt napok alatt, azt nem szerettem
volna, hogy megtudja, mit tervezek. Cornt képtelen volt megállítani, de engem
meg tudott volna, ezért nem szóltam neki egy árva szót se. Egyébként sem volt
sok kedvem hozzászólni, Cornon és a mágián kívül nem volt közös témánk. Így hát
a kommunikációs tevékenységem a napokban elsősorban Rufusra és Mikaylára
korlátozódott.
Már Corn apján kívül, mert vele rengeteget beszélgettem.
Most is hozzá tartottam.
O.O
Miután megtudta, hogy mi ketten rokonságban állunk, és
ismerem a lányát, úgy határozott, velünk tart, hivatalosan, mint a
boszorkánysuhancok felügyelője, egyébként, mint az apa, aki meg akarja találni
soha nem látott gyermekét. A nap nagy részében a legkevésbé se figyelt a
gyerekekre, egyre azt a könyvet bújta, ami egykor Arianáé volt, és a Corn által
margóra irkált jegyzeteket olvasgatta. Eleinte igyekeztem úgy tenni, mintha
teljesen véletlen lenne a köztünk való nagyfokú hasonlóság, okos ember lévén
viszont úgy kombinálta a keresztkérdéseket, hogy végül kénytelen voltam
kinyögni, az unokaöccse vagyok. Jól éreztük magunkat együtt, én meséltem neki
Cornról, ő cserébe nekem az apámról, jó üzletnek tűnt az egész.
Ezúttal a tengerparton találtam. Mint a lánya, úgy imádta a
tengert, részben miatta találtunk rá a boszorkányra, mert arra kért minket,
haladjunk a víz mellett. Odasétáltam hozzá, és mögé álltam. Még nem vett észre,
a délelőtti fényben sütkérező tengert nézte. Ahogy ott álltam, az egész világ
szebbnek látszott, tervem pedig bődületes marhaságnak. Megráztam a fejemet. Az
utóbbi hetekben volt időm kitapasztalni, hogy a szépség és a tisztaság olykor
mit takarhat.
Ökölbeszorított kézzel érintettem meg vállát. Hátranézett
rám, és elkerekedett a szeme. Nem azon lepődött meg, hogy én vagyok, hanem hogy
milyen állapotban vagyok. Eddig sikerült magam azzal áltatnom, hogy Corn
nemsokára visszatér, de mostanra a reménytelenség egy újabb állomására
érkeztem. Fogalmam sincs, honnan jött a felismerés, de ma reggel, amikor
felébredtem, tudtam, a lány, akit szeretek, nem fog visszatérni. Nagybátyám
megütögette a homokos talajt maga mellett.
- Mi ez a nyomott világvége hangulat? – tette fel azt a
kérdést, ami mindenkinek a nyelve hegyén volt. Két napja volt velünk, mégis
jobban bíztam benne, mint a többiekben. Talán nem kellett volna, de
megnyugtatóan hatott rám jelenléte. A mosolya Cornét idézte. – Megvan még a
boszorkány?
Sok minden bajom volt vele az utóbbi napokban, kezdetben
nem tudtam, hogyan szóljak hozzá, hogyan tálaljam a történetünket, annyi volt a
jó, hogy nem nekem kellett beavatnom a természetfeletti világába, sokat tudott
róla. Elmondása szerint Corn édesanyja miatt vágott bele a boszorkánysuhancok
felügyelésébe. Többet nem mondott róla, de olyan benyomásom volt, hogy elhagyni
kényszerült Cornékat, amit mai napig nem tudott feldolgozni. Corn anyjának a
halálhíre is tőlem jutott el hozzá, ami tovább nehezítette a dolgot, mert ezek
után tényleg nem kérdezhettem rá csak úgy, mi a frász történt velük.
- Tudtommal igen – ültem le mellé. Ugyanúgy karolta át
felhúzott térdeit, mint én szoktam, ezért inkább kinyújtottam lábaimat.
- Akkor? A lányom miatt aggódsz?
A lányom. Folyton így hívta. Talán idegen lett volna neki azt
mondania, hogy Cornelia vagy Corn. Fürkésző tekintete elől nem volt menekvés,
bár egy olyan természetfeletti képessége se volt, mint mondjuk Kierannak, gond nélkül
kitalálta, mire gondolok, úgy, ahogyan arra is rájött, hogy odavagyok a
lányáért.
- Igen. Már itt kellene lennie. Bárcsak tudnám, hol marad.
- Ha olyan, mint az anyja, akkor sok mindent kibír – nézett
a tengerre.
- Van egy határ, amit a legjobbaknak se szabadna
feszegetnie – idéztem Kieran szavait. Még mindig hallgatott arról, hova ment
tulajdonképpen Corn, de annyit elmondott, hogy veszélyes vállalkozásba kezdett,
és azért hagyott hátra minket, mert nem akarta, hogy belekeveredjünk.
- Milyen igaz.
Hallgattunk. A tenger sokszínű hullámait bámultam, eszembe
jutott egy sor emlék.
A nap, amikor először hoztam le a tengerpartra… korábban
nem jöhetett, a nagynénjei nagy veszedelemre hivatkozva nem engedték – most már
sejtem, hogy a sellők áldatlan hatására gondoltak -, de velem leszökött.
Kislány volt, tátott szájjal nézte a vizet, a szemét dörzsölte. Mikor
kérdeztem, miért sír, azt mondta, nem sír, csak homok ment bele, aztán
elmesélte, ha nagylány lesz, és elköltözhet innen, tengerparton szeretne lakni.
Azt mondtam, én is, és mi ketten barátok lettünk.
Olyan sok dolog történt velünk a parton, oda menekültünk a
minket szekálók elől, ott gondolkoztunk arról, hogyan lehetne megejteni, hogy
Barney összejöjjön egy macseklánnyal, a homokban fekve ígértem meg neki, hogyha
nem jön el érte a szőke herceg, feleségül veszem, és veszünk egy fehér
kerítéses házat, a parton próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el velem rohadt
paradicsommal dobálni a diri autóját, egek, még azt is ott magyaráztam el neki,
milyen érzés csókolózni.
A sors iróniája, hogy akkor is a tengerpartra jöttünk,
amikor ki volt akadva a nénikéire, amiért nem akarnak mesélni az apjáról.
Sohasem hittem volna, hogy egyszer az apja mellett fogok ülni a homokos
fövenyen. Belemarkoltam a homokba. Ha miattam nem is, az apja miatt haza
kellett jönnie.
- Nagyon szereted, igaz? – kérdezte anélkül, hogy felém
fordult volna.
- Mint az életemet. Sőt, jobban. Bármit megadnék érte, hogy
visszajöjjön. – Ilyesmit máskor butaságnak tartottam volna mondani a mágia
különös világában, de most már nem érdekelt, tényleg bármit megtettem volna,
hogy megmeneküljön.
Megszorítottam a bodzafa kérgét rejtő üvegcsét. Ha alkut
tudtam volna kötni egy démonnal, ami magába foglalja, hogy eltépi a Corn és
köztem lévő köteléket, majd felhozza őt, bárhol van, egy kivételével mindent
megtettem volna neki: az ő parancsára se bántottam volna Cornt. Azt hiszem, még
így is elég jó vásárt ajánlottam.
- Tudtam, hogy Madeleine gyermeket vár – kezdte hirtelen. –
Amikor azt mondta, vissza kell mennie a nővéreihez, vele akartam tartani, de
nem tudtam, akkor vittek kiküldetésem. Úgy terveztem, amint végzek, megyek, de
megbetegedtem, és nem engedtek el. A doktorok szerint szikrányi élet maradt
bennem betegségem második hetén napján, két további két hetet kómában
töltöttem, és amikor felébredtem, ködösek voltak az emlékeim. Olykor feltűnt
álmaimban egy arc, egy hang, többnyire rémisztőek, szörnyűségesek. Sok időbe,
fél évembe telt teljesen kihevernem a betegséget, felépülésemet nehezítette
ikerbátyám halálának híre. Úgy határoztam, új életet kezdek. Önző voltam, meg
se próbáltam felkutatni Madeleine-t és a gyereket, a régi kedves emlékeket már
borzalmasnak láttam, hogy újra halandók körében éltem. Örültem, hogy… hogy
megszabadultam tőlük. A többit már te is tudod.
Igen, tudtam. Teltek az évek, nem találta meg a helyét a
halandók világában, sokat gondolt a boszorkányokra, bűntudata volt Madeleine és
Corn cserbenhagyása miatt. Végül, amikor már nem bírta tovább, felfedte
történetét a helyi boszorkánytanács előtt, akik éppen felügyelőt kerestek.
Benne megtalálták azt az elhivatott embert, akire szükségük volt, így lett a
csekély mágiával bíró kiskorúak felügyelője.
- Ezt világot nem könnyű elfelejteni – mondtam neki.
- Bámulatos forgatagba nyerhetünk általa mi, halandók
bepillantást, de egy idő után nem bírjuk el a sok csodát – felelt egyetértve
velem.
- Szeretném, ha olyan lenne, mint egy legyező.
- Egy legyező? – kérdezte meghökkenten.
- Az ember összecsaphatná, és eltehetné, amikor elege van
belőle – feleltem. Corn mágiája csiklandozni kezdett, asszem kiröhögött. Azt se
tudtam, hogy ilyet is tud. Bizonytalanul néztem a nagybátyámra. – Tudom, meredek
hasonlat.
- Van benne valami – ismerte el. – De az ő világuk soha nem
ereszt, én ostoba a végén mégis veszett egérként menekültem előlük, mintha
lenne kiút.
Hallgatott egy sort, majd megtörten folytatta.
- Őket is elhagytam, most még a boszorkánytanács bizalmát
is eljátszottam azzal, hogy szó nélkül útra keltem veletek és a pártfogoltjaim
egy részével. Már te is láthatod, hogy az összes esélyemet elpuskáztam. Utolsó
mentsváram a tenger.
- Nincs késő újrakezdeni – mondtam neki. Hülye ötlet volt,
könnyek gyűltek szemében.
- Nekem és Madeleine-nek végünk van. Ő volt nekem a
legfontosabb, holtában is az marad, ezen semmi és senki nem változtathat.
Váratlanul felém fordult, és hevesen megragadta vállamat
kéz kezével.
- De te, fiam, sokra viheted, semmi nincs veszve számodra.
Fiatal vagy, bármit elérhetsz. Adok neked egy tanácsot: soha ne ragadj le az
élet egyes számú problémájánál, mert ha túl tudsz lépni rajta, csodálatos
dolgok várnak.
Ja. Meg a kettes számú probléma.
- De én csak Cornt…
- Ahogy sejtettem, semmi újdonság! – kiáltotta bele
mondatomba a felénk szaladó Kieran egy cseppnyi tapintat nélkül. – Nincs más
hátra, meg kell csinálnunk az erőelszívó főzetet, hogyha azt megitatjuk a
boszorkánnyal, betörhetek a gondolataiba.
A bájitalösszetevőkkel kapcsolatos ismereteim azon csekély
tudáson kívül, amit Cornnal való együttműködés útján nyertem, kimerültek a
Hupikék törpikékben hallott légynyálban és patkányvelőben. Akármily nagyot
alkotott Hanna-Barbera, hitelességük azért enyhén szólva is megkérdőjelezhető
volt. Semmire nem vágytam kevésbé, mint jelen körülmények között belemélyedni a
kotyvalékkészítésbe, amit Kieran láthatott arcomon, mert azt mondta, majd ő
elkészíti a lányokkal, addig én figyeljek a boszorkányra.
O.O
A boszorkány, mintha érezte volna vesztét, úgy
izgett-mozgott szűk ketrecében.
- Segíts! – kiáltozta minden tízedik másodpercben. –
Segíts!
Zsongott a fejem a sok gondolattól, pihenésre volt
szükségem. Délelőtt alig gyakoroltam a mágiát, mégis ki voltam merülve.
Fáradtságomon nem sokat segített sipítozása. Mikor látta, hogy nem figyelek rá,
mással próbálkozott. Kidugta két vékonyka karját a ketrec rácsain, és felém
nyújtózkodott.
- Segíts, és ígérem, meghálálom! – próbált csábító hangot
megütni, elfelejtkezve róla, hogy épp kislány alakban van.
- Kösz, nem – mondtam neki, és hátat fordítottam neki. Az
őrt álló Ace furcsálló pillantást vetett a boszorkányra, aztán elnézett
messzebbre. Néhány másodpercig csend honolt, majd a banya boldogan felnevetett.
Felcsattantam. – Mi az?
- Rájöttem, mit tehetnék érted. Megmutathatnám neked, mit
gondol a Főboszorkány.
- Így is tudom – mondtam fásultan. Kieran arcára minden gondolata
rá volt írva.
- Azt hittem, tetszik neked a kicsike – vonta fel
szemöldökét a boszorkány.
Lélegzetemet kapkodva ültem fel, csak ekkor esett le, hogy
Cornról beszél. Mint az álomból ébredő, úgy pattantam fel, odarohantam a
ketrecéhez. Arra vigyáztam, hogy ne érjen el, de közel helyezkedtem, hogy
minden szavát hallhassam.
- Szóval tetszik. – Nagyot nevetett, kis kezeivel
megmarkolva a rácsokat. Utána suttogva folytatta. – Fel tudom előtted tárni az
elméjét.
- Trükközik – mondta undorodó hangon Ace, aki amúgy se
állhatta a boszorkányokat, mióta tudomására jutott, az egyikük mit művelt
Mikaylával. A boszorkány nem törődött vele, egyre engem nézett.
- Természetesen csak részben. Nem minden gondolata nyílhat
meg előtted, messze van, nehezen érem el. De ha elkapja az álom, akkor eljön a
mi időnk. Csak ki kell várnunk. – Észre se vettem, mikor váltott többes számra.
Teljesen rá figyeltem, le se vettem róla pillantásomat, nem törődtem az engem
zargató Ace-szel. – Be se kell törnöm az elméjébe ahhoz, hogy megtudjuk, mire
gondol. Amikor alszik, könnyen megy, mint az egyszeregy. Ki kell mennünk a
tengerpartra, ahol közelebb lehetünk hozzá, és…
- Jöjjön valaki! Baj van! – kiabált ekkor már a nyamvadt
vérfarkas. - Behálózza!
Eltéptem tekintetemet a boszorkányétól. Kieran érkezett
futva. A francba, francba, francba, francba, káromkodtam magamban, villogó
szemmel nézve az áruló Ace-re, akit szívesen kihívtam volna bunyózni.
- Ebbe most ne avatkozz bele – mondtam gyorsan Kierannak.
Erre győzködni kezdett, hogy nem mehetek bele egy sötét
varázserővel átitatott egyezségbe, még el is rángatott a ketrec közvetlen
közeléből. Mikor pedig nem hallgattam rá, szabályosan megfenyegetett.
- Hogyha elfogadod az ajánlatát, jelenteni fogom a
boszorkánytanácsnak, hogy mi történik közted és a Főboszorkány között.
Tudtam! Úgy tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz. Most be is
jött, amit vártam. Már dühösen ráordítottam volna, hogy a fenébe nem sül le a
képéről az a bababőre, amikor a boszorkány éktelen sikítozásba kezdett.
- Te! Te gazfickó!
Azt hittem, ő is Kieran fejét akarja leordítani,
meglepetésemre azonban felém fordult. Szikrázott a levegő kinyújtott keze
körül, és tudtam, hogy meg fog átkozni. Corn mágiája izgatottan ellenkezett, de
kezeimet valami megbénította, nem tudtam őket kinyújtani. Kieran vagy szintén
nem tudta, vagy nem akarta, úgy állt mellettem, mint egy rongybaba.
- Ha nem
segítesz, hát jó, de ennek is meglesz a böjtje! Lásd azt, amit ő!
Ezt mondta. Lásd azt, amit ő. Mondhatom, hatalmas
nagy átok! Hisz pontosan ezt akartam, minden vágyam volt tudni, hogy mi jár az
eszében. A boszorkány ezt sejthette, mert gúnyosan elmosolyodott, aztán Kieran
felé nézett, aki most az egyszer mintha megijedt volna. Miután otthagytuk a
rácsot rázó kislányt, odajött hozzám azzal, hogy a boszorkány pokoli veszélyes,
és hogy az átkától nem kellene a hetedik mennybe repülnöm, mert nem azt fogom
kapni, amit hiszek, hogy fogok.
- Kőkeményen
manipulál majd – mondta még mindig rémülten, mintha attól félne, hogy a
boszorkány megbabonázott, és ennek hatására neki fogok ugrani. Tényleg kicsi
választott el attól, hogy behúzzak neki, de nem a banya áldásos hatása miatt,
hanem azért, mert nem bírt békén hagyni. Már az ideúton is egyfolytában ki
akarta magának sajátítani Cornt, bánthatta, hogy most én kapok belőle. Tettem a
megszeppent arckifejezésére és a szemében ülő alig titkolt félelemre, ezerszer
jobban érdekelt Corn sorsa, mint ő.
Otthagytam, berohantam a sátorba, és ledőltem. Öt perce még
hullafáradt voltam, most meg nem bírtam aludni, úgy felpörgettek a boszorkány
szavai. November vége ellenére melegem volt, izzadtam, időnként felültem, hogy
kinézzek a sátor ajtaján, nem Kieran tart-e ébred egy varázslattal. Ebédelni se
mentem, végigkínlódtam a délutánt. Corn nyugvó mágiája ismét felsziporkázott
bennem, mikor ledőltem, a fejem alatt lévő párnát kővé varázsolta, mikor
felültem, kicsapta a sátorlapot, össze akarta rogyasztani a sátrat. Annyira
ragaszkodott gazdájához, mint én magam. Józan ésszel tudtam, mit kell tennem,
mégse bírtam magam ehhez tartani, az egyedüli, amibe kapaszkodtam, az volt,
napnyugtáig nem indulok semerre. Amikor azonban a napot a tenger hullámai
kezdték nyaldosni, képtelen voltam nyugton maradni, magamhoz vettem táskámat,
és felkészültem az indulásra.
O.O
Elkészültem a levéllel. Így szólt:
Gondoskodnál Corn
macskájáról, ha nem jönnék vissza? Elvileg nekem kell. Tudom, Corn nagynénjei
is képesek rá, de jobb szeretném, ha olyan gondozná, aki kábé olyan, mint mi,
arra az esetre, ha nem jönnénk vissza. Szereti a zsályás marhahús konzervet, de
a zsálya nagy részét ki kell belőle szedegetni neki, mert a hús különleges
ízesítését szereti, nem a nyers zsályát. Vizet sokat iszik, de azt talál, tejet
ne adj neki, mert akkor addig járkál a nyomodban, amíg nem utalsz ki neki még
három adagot belőle. Szárazkajából a hármas mixet szereti, tartok belőle az
ágyam alatti dobozban, ott találsz, rázd fel neki jól, és mehet a tálba.
Kösz, hogy
vállalod!
Colin
Miután tökéletesnek ítéltem, elindultam keresni egy nyugodt
helyet, ahol elégethetem a bodzafa kérgét. A tengerpartra esett választásom.
Corn apja már elvonult a két boszilánnyal felhúzni a suhancok rögtönzött
sátrát, így egyedül lehettem. A napnyugta fájdalmasan szép volt a tengeren, de
nekem semmi más nem lett volna szebb a képnél, amint Corn kiválik a habokból.
Mivel erre hiába vártam, elővettem az üvegcsét. Mielőtt a gyufát is
előkaphattam volna, valaki nekem csapódott hátulról. Azt hittem, Kitty az, de a
következő pillanatban Mikayla hangját hallottam.
- Ne menj el! – kérte. Nem kiabált, szinte súgva mondta,
aminek örültem. Semmiképp se akartam, hogy mindenki idecsődüljön. Lefejtettem
karjait rólam, és szembefordultam vele. A szeme dacosan csillogott,
lebiggyesztette száját, nehezen beszélt, mintha félne, hogy mindjárt
megbicsaklik a hangja. – Szükségem van rád!
Inkább nem feleltem neki, de pillantásomból így is
megértette, mire gondolok. Még jobban elszomorodott, hüppögni kezdett. Olyan
hatást keltett, mint első találkozásunkkor, védtelen volt és kétségbeesett.
Akkor és ott vállaltam, hogy mellette maradok, de most szó se lehetett róla.
Ezt ő is tudta. Nyelt egy nagyot.
- El kell menned. – Bólintottam. – Mehetek én is?
Továbbra is hallgattam.
- Miért nem?
- Adok neked valamit – mondtam válasz helyett, és kivettem
zsebemből a villámkövet. – Az egyik barátomtól adtam, és szeretném neked
ajándékozni, mert a barátomnak tartalak. Tudom, hogy félsz a villámlástól, ahogy minden… - Kutyát akartam mondani, aztán észbe kaptam – vérfarkas. Ez taszítja a
mennydörgést, sose csap majd le a közeledbe, ha magadnál tartod.
Úgy nézett rá, mint egy felbecsülhetetlen ajándékra, aztán
felém vetette magát, szorosan megölelt. Visszaöleltem, tartottam egy ideig,
majd szelíden eltoltam. Elvette a követ, markába zárta, majd ismét a dac
védelmébe hátrálva köszönés nélkül elszaladt.
Míg néztem, hogyan szalad vissza táborhelyünkre,
letérdeltem a homokba. Előkaptam a gyufát, majd az üvegcse tetejét lecsavarva
kezembe szórtam a bodzafa kérgét. A gyufát meggyújtottam, és a lángba tartottam
a kérget, aminek lassan felgöndörödött a vége, koromfekete füstje az ég felé szállt,
azonban nem bomlott szét, ahogyan az lenni szokott, ehelyett egy helyre gyűlt.
A gomolyag addig terebélyesedett, míg kispárnányi tömör feketeség nem lett
belőle, akkor felvillant, és egy semmi máshoz nem fogható lény kelt ki
belőle:áttetsző, folyton kavargó démon. Úgy nézett ki, mint egy utálatos sötét
felhő, semmi antropomorf nem volt benne, nem láttam se száját, se szemét, de
nyilvánvalóan voltak neki, mert hozzám szólt. Rekedt hangja mindenfelől szállt felém,
olyan volt, mint a füst, mindent ellepett, végül körém telepedett a levegőbe.
- Te is üdvöz légy, boszorkány.
Félreértette térdelésemet, azt hitte, előtte akarok
hajbókolni. Azt hitte, Corn ereje miatt, hogy boszorkány vagyok. Ez
megnyugtatott, azt mutatta, nem gondolatolvasó.
- Nem félsz tőlem? – kérdezte egyszer csak.
- Tisztellek – mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Elég
szürreális volt, hogy a körülöttem lévő feketeséghez szónokolok, de lehetett
volna rosszabb is. – Azért hívtalak, hogy a segítségedet kérjem.
- Nem dzsinn vagyok, fiú – búgta fülembe rekedt hangja.
- Tudom, hogy ára van annak, amit kérsz – szögeztem le
gyorsan továbbra is térdelve. – Megadom neked, ami erőmben áll, csak kérd.
- A mágiád kifejletlen – ütött fel hirtelen teljesen más
témát.
Nyugtalan lettem. Nem vártam, hogy ez is szóba kerül,
reméltem, így vagy úgy, elfogadja a felkínált szolgálatot, és valami közepesen
nehezet kér tőlem. Folytatta.
- Egy mágiában
járatlant megkárosítani nem jó móka. – A démon elrebbent körülem, és a víz felé
siklott. Rohanvást követtem, nem akartam elszalasztani a lehetőséget. A
tengernél megállt, és amennyire észrevettem, testének egy része levált róla,
hogy körém szálljon. Úgy tűnt, apró gomolyagokra tudná tépni magát, ha akarná.
– Mást ajánlok neked. Mi, démonok szeretünk játszani, játssz hát velem!
Nyeltem egyet. Játsszak vele? Ideje lenne már felébrednem,
és otthon találnom magam!
- Ahogy kívánod. Milyen játékra gondoltál?
- Fogócskázz velem.
Dermedten meredtem a körülöttem örvénylő feketeségre,
egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ezt mondta. Még egy része körém
csavarodott.
- Hogyan? Én fogjalak meg téged vagy te engem? – kérdeztem
óvatosan.
- Nem veled, fiú, hanem a mágiáddal. Előcsalom. Hogyha elég
erős, akkor nem fogom tudni elkapni az időhatár letelte előtt, ha viszont nem,
akkor elkapom.
- És mit csinálsz vele?
- Felfalom. – A hang úgy mondta ezt, mintha mi sem lenne
természetesebb, kicsit mintha még meg is lett volna sértve, hogy erről se
tudtam. Lefagyott az agyam, így azt kérdeztem meg tőle, mekkora az időhatár. –
Fél perc. Hogyha fél percig sikerül meglógnia előlem, akkor visszaengedem
hozzád, és lehet bármilyen kívánságod, teljesítem.
- Bármilyen? – visszhangoztam.
- Szeretnéd, ha kedves halottad újra kacagna? Visszaadom
neked. Fáj, hogy egy lány nem tüntet ki szerelmével? A tiéd. Makacs átok fonta
be lelkedet? Megszabadítalak tőle. Készen állsz a játékra?
Tátogtam, nem tudtam, mit mondjak. Hogyan tehetném kockára
Corn mágiáját? Igaz, hogy nekem nem kell, és nem is szeretem, de Cornnak annyit
jelent… hogyha elveszíteném, nem tudom, mit tennék. Azt mondta, hogy megbíz
bennem, tudja, hogy megőrzöm neki. Mi a fenét tegyek? Fél perc nem a világ,
mégis, Corn mágiája egyre beljebb húzódott bennem, mintha rosszat sejtene.
Félhetett is, én is féltem.
Végül azt tettem, amit döntéshelyzetben tenni szoktam.
Kiszámolóztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése