15. fejezet

15. fejezet

 

Cornelia

Ha nem jól alakulnak a dolgok…

      

Colin, nem szépítem, ha ezt olvasod, akkor meghaltam. Valószínűleg már tudod is, eléggé biztos vagyok benne, hogy megéreznéd, ha odavesznék, aminek meg is van az esélye. Szóval azért írom ezt a levelet neked, hogy tudd: sajnálom, hogy meghaltam. Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe a sok őrültségbe, utána pedig magadra hagytalak. Sajnálom, hogy nem tölthettünk el még több időt együtt, és sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy meg is halhatok.

Azt hiszem, hogy nagyon szomorú vagy most, és talán dühös is, épp ezért szeretném elmondani, miért csináltam. Szeretlek, Colin, és ez nem csak azt jelenti, hogy örökké veled akarok lenni, hanem más dolgokat is. Akkor is szeretlek, ha nem lehetek veled, ahogy tudom, te is szeretsz, még akkor is, ha már nem vagyok. Nem tudom elképzelni milyen érzés lehet, még csak el sem merném képzelni, de azt elmondom, mit várok el tőled, most, hogy nem vagyok.

Szeretném, ha boldog, normális életet élnél. Menj haza anyukádhoz, ismerkedj meg az apáddal és vigyázz, kérlek Barnie Úrfira. Igazság szerint őt majdnem annyira szeretem, mint téged. És talán megmondhatnád a nénikéimnek, hogy őket is nagyon szeretem, és hogy köszönöm mindent, amit tettek értem. A lényeg Colin, hogy élned kell, tovább kell lépned és egyszerűen boldognak kell lenned. Tudom, hogy nehéz, hogy lehetetlennek látszó dolgot kérek, de ez az utolsó kívánságom, fogd fel hát úgy!

Ó, tudom, hogy szörnyű vagyok, amiért még a búcsúlevelemben is utasításokat adok neked, ne haragudj, Colin, de tényleg szeretlek, és ha valamilyen formában újra láthatlak, mosolyt szeretnék látni az arcodon. Meg tudnád tenni, mondjuk most? Mosolyogj, Colin, nem tudhatod, mikor figyellek…

/egy kitépett lap Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Mi sem bizonyíthatta volna jobban Fehér Istennő erejét, mint az, hogy egyszerűen beúsztam a barlangjába, szárazföldre zuhantam, és mire feltápászkodtam a sellőuszonyom helyén újra a saját lábaim voltak, az öltözékem pedig egy fehér, régies ruhakölteménnyé változott. Sőt még a hajam is bonyolult kontyba csavarodott a fejem tetején.

Igyekeztem a fejemben tartani Sophie tanácsait, amikkel az idefelé úton bombázott. Először is figyeljek oda mindenre, mondta, így hát körülnéztem. A barlang kábé három méter széles és ugyanilyen magas volt, és ameddig elláttam nem ágazott el semerre. Tudom, fura, hogy láttam idelent nem is tudom hány száz méterre az óceán alatt, de nem volt sötét, köszönhetően a barlang falán megtelepedett foszforeszkáló (vagy fluoreszkáló?) növényszerűségektől, amiket nagyjából a moha és a korall közé tudtam volna sorolni. A meztelen talpam alatt is volt belőlük, puhák voltak, mint valami szőnyeg, de ellenállóak. Amikor elindultam előre, és visszanéztem, nem láttam, hogy akármi bajuk lett volna. Ami még ezeknél a növényeknél is furább volt, hogy a barlang bejárata, mintha egy akvárium fala lett volna. Láttam odakint a tömény vízfalat. Önkéntelenül is kinyújtottam a kezem felé, hogy megnézzem, mi tartja kint a vizet, és frászt kaptam, amikor az ujjam beleért a jéghideg óceánba.

Fehér Istennő egyetlen varázslata volt, ami megakadályozta, hogy bezúduljon az a rengeteg víz. Ilyesmire én sosem lennék képes. Főleg nem az erőm nélkül, jutott eszembe megint. Az ujjaim folyamatosan viszkettek a hiányától, és megint figyelmeztetnem kellett magam, hogy most nem vagyok más, mint egy egyszerű lány, mindenféle varázsképességek hiányában. Nem volt túl jó kilátás, de mikor volt olyan, hogy minden a lehető legjobban alakult? Már az is nagy dolog, hogy itt vagyok, Sophie szerint Fehér Istennő már attól haragra gerjed, ha valakinek a képe nem tetszik neki. Szerencsére nekem egész helyes arcom van, legalábbis most már.

Lassan indultam meg előre, a kezemmel megragadva a ruhám alját, nehogy megbotoljak benne. Túl hosszú volt, hátul egészen a földig leért. Magas sarkú cipő kellett volna hozzá, de aztán az jutott eszembe, hogy azzal kész öngyilkosság lenne végiggyalogolni a süppedő világító izészőnyegen. Így hát maradt az úrilányos szoknyaemelgetés.

Mivel nem volt órám nem tudom, mennyi ideig sétáltam, de talán negyed óra lehetett, amire végre megláttam, hogy a barlang egyre inkább kiszélesedik, és mindjárt átlépek egy nagyobb helyiségbe. Volt néhány elágazás az utamon, amelyek mindenféle kisebb, sötét járatokba vezettek, de nagyon nem akartam arra menni, reméltem, hogy nem lesz rá szükség.

Végül elértem a hosszú barlang végét, és beléptem a hatalmas fogadócsarnokba. Olyan volt, mintha egy palotába léptem volna, nem olyan kis mezei kastélyba, mint Rolandé, hanem egy igazi, mesebeli csodába. A  padló itt már rózsaszín kőből volt, legalábbis ezt hittem róla, amíg jobban meg nem néztem, és rá nem jöttem, hogy kagylókból rakták ki, és az egész simára van csiszolva. Gyönyörű volt, de a padló semmiség a többi csodálatos dologhoz képest. A gyertyatartók is kagylókból voltak, az óriási csillár pedig gyöngyberakásos, aranymunkának látszott. A bútorok – asztalok és székek mintha csontokból lettek volna kifaragva –, de leginkább az ajtók tetszettek, ötöt is láttam belőlük. Hatalmasak voltak, kétszárnyúak és faragott minták díszítették. Sellők, delfinek, medúzák, mind olyan élethű, mintha csak odaragadtak és megkövültek volna. Nagyon reméltem, hogy nem erről van szó.

- Buta gyermek! – Az édes hangra megfordultam, és eltátottam a számat.

A világ leggyönyörűbb nője állt előttem. Sophie elmesélte, hogy valaha férfiak ezrei vesztek a tengerbe és az óceánba csupán a szépsége miatt, és most megértettem, miért érte meg nekik a dolog. Fehér Istennő nem volt túl magas – még én is magasabb voltam nála –, de lerítt róla, hogy uralkodónak született. Ami még érdekesebb, hogy nem volt fehér. A haja fekete volt és fényes, mintha csillámporral lett volna beszórva, a gyertyák fénye csak úgy tündöklött rajta. A bőre mézszínű volt, az alakja tökéletes, a ruhája pedig a leghalványabb zöld, amit csak el tudtam képzelni, hosszú uszállyal. A szemei voltak, amikről akárhogy akartam nem tudtam levenni a tekintetem. Az összes óceán és tenger mindenféle kékjéből és zöldjéből állt, ráadásul folyton változtatta a színét, mire megfogtam egy színt, már el is tűnt, hogy egy másik kapjon helyet ugyanúgy csak egy pillanatnyi időre. Lehet, hogy még sellőagyú maradtam egy picit, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ez a legszuperebb dolog, amit valaha láttam.

- Légy üdvözölve, gyermek! Az ajtóim csupán tehetséges mesterek munkái.

- Értem – motyogtam kicsit megilletődve, majd erőt vettem magamon. – Én is üdvözöllek, Fehér Istennő! – hajoltam meg bénán. – Cornelia Holloway vagyok, azért jöttem, hogy…

- Mind azért jönnek, hogy a segítségemet kérjék! – vágott közbe sértetten. – Fiatalok és szemtelenek, vének és ostobák egyre megy. Nem vagyok szolga, sem pedig tanácsos, gyermek! A vendégem vagy egyelőre, kapsz lakosztályt, a vacsoránál találkozunk, most menj! Eljátszottad a türelmemet!

Nem volt nehéz – gondoltam döbbenten, mire sötétkéken villantotta rám a szemét.

- Öhm, merre…

Kinyílt az egyik sellős ajtó, én pedig gyorsan elindultam arrafelé. – Köszönöm, Istennő! – szóltam vissza, de már nem volt sehol.

Kis híján felsikoltottam, amikor megláttam magam előtt.

- Szemtelen gyermek! Türelmetlenség! Hová sietsz? Azt hiszed, képtelen lennék itt tartani téged az idők végezetéig? Ha annyira akarod, megkapod az első kérdésedet! Mi az igazi nevem?

- Hogy? – Ez lenne a kérdése? De hát honnan tudhatnám?

- Csakis egy kérdést akartál – ragadta meg fél kézzel az államat, hogy ránézzek. A szemei most zöldeskékek voltak, mint a trópusi óceán. Halványan kókuszillatot éreztem. – Megkaptad, most menj innen, fárasztasz. A választ holnap napnyugtakor várom!

Nem várakoztattam, berohantam a sellős ajtón. Ez határozottan meleg helyzet volt. Mi az igazi neve? Honnan fogom kideríteni?

Azt hittem, hogy találós kérdéseket kapok majd, azt hittem, talán valami filozófia maszlagot esetleg a mi volt előbb a tyúk vagy a tojás dumát, de ez… erre nem fogok tudni válaszolni.

A lakosztályom olyan volt, mint egy hotelszoba. Oké, mint egy hotelszoba úgy ötven évvel ezelőttről, hatalmas baldachinos ággyal, egy szekrénnyel, ami tele volt ruhákkal – régies egészruhákkal, de mind az én méretem - és akadt egy óriási könyves szekrény is tele régi könyvekkel, amelyekről még sosem hallottam. Legnagyobb meglepetésemre ott volt az ágyon a kis batyum is, amiről azt hittem, eltűnt.

A könyvem volt benne, egy váltásruha meg néhány pipereholmi. Eszembe jutott, vajon Fehér Istennő belenézett-e, aztán eldöntöttem, hogy nem gondolok rá, nehogy kihallgasson valahogy. Fura lakosztályom volt, amire csak eszembe jutott, hogy szükségem lenne rá, valahonnét előkerült. Így volt ez az órával is. Amikor azon tűnődtem, hány óra lehet, a sarokban termett egy magas ingaóra, pedig előtte nem állt ott semmi.

Úgy döntöttem, hogy Fehér Istennő (vagy hogyishívják? Miért nem kérdezgettem még róla?) kedvéért kiöltözöm a vacsorára, így a legszebb ruhát vettem fel, amit a szekrényben találtam, aztán csupa gyöngyökből és kagylókból álló ékszereket aggattam magam – amelyek csak úgy ott voltak, miután arra gondoltam, kellenének –, végül pedig belebújtam egy ezüstcipőbe, ami úgy nézett ki, mintha legutoljára Hamupipőkén lett volna.

Amikor végre kész lettem, és úgy éreztem, itt a vacsoraidő, kiléptem az ajtón, és egy hosszú asztal mellett találtam magam, ami annyira meg volt pakolva étellel, hogy csodálkoztam rajta, hogy még áll. Minden volt, ami csak eszembe juthatott volna, és eléggé biztos voltam benne, amint visszaemlékszem még valamire, az is ott terem.  Az egyetlen baj az asztallal a terítékek elhelyezkedése volt. Közel tíz méteres volt, az egyik oldalán Fehér Istennő ült a saját tányérja előtt, vele szemben pedig a kaják másik oldalán az enyém várakozott. Tuti, hogy nem fogjuk látni egymást attól az emeletes pudingtól.

Sóhajtva elsétáltam a helyemhez, majd megragadtam a tányérom, az evőeszközeim és a poharam, aztán odavittem Fehér Istennő mellé. Egyetlen szó sem szólt, amikor arrébb tettem egy óriási pulykát és a helyére terítettem magamnak, de meg mertem volna esküdni, hogy röhög rajtam, amikor a hatalmas trónusnak is beillő székemet rángattam át oda. Csikorogva és hatalmas nyögések – előbbi a szék és a kagylópadló súrlódásától, utóbbi tőlem származott – közepette sikerült is mellémanővereznem.

Amikor leültem, Fehér istennő rám mosolygott.

- Magam sem szeretek egyedül enni.

Visszamosolyogtam aztán enni kezdtünk. Bevallom először eléggé csendben voltam, mert isteni finom volt minden, és a számat inkább rágásra használtam, de aztán találtam egy tálat, amin a kedvenc süteményem – Flora saját receptje volt –, és azon kaptam magam, hogy az otthoniakról beszélek. Nem tehettem róla, otthon Flora és Daphne mindig a vacsoraasztalnál kérdeztek ki, már-már önkéntelenül ömlött belőlem a szó.

Ha úgy látom, hogy Fehér Istennőt zavarja, abbahagytam volna, de még érdekelte is, amikor Sophie és Vale is szóba került. Ő nem evett túl sokat, viszont annál inkább figyelt engem, főleg mikor újra és az újra az asztalnak dörzsöltem az ujjaimat.

Figyelj! – jutott eszembe Sophie utasítása, így hát kihasználtam ezt az önkéntelen reakciómat, és újra meg újra dörzsöltem őket.

- Miért csinálod ezt, idegesítő gyermek?! – csattant rám kábé a századik dörzsölés után.

Elfojtottam a mosolygást. Nem tudta kiolvasni a fejemből, mert nem gondoltam rá. Örültem, hogy így ki lehet játszani őt. Ezt a gondolatom viszont észlelte, metsző pillantást vetett rám.

- Hiányzik a varázserőm – válaszoltam készségesen. – Odaadtam egy időre az inasomnak, de nem gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő lesz a hiánya. Viszketnek tőle az ujjaim.

- Ne csináld többet! – parancsolt rám, és röviden megérintette a kezem, amitől elmúlt a viszketés.

Ezután már nem telt olyan jól a vacsora, Istennő ki volt akadva, amiért kijátszottam, de nem volt mit tenni, miért nem volt résen?

- Szemtelenek a gondolataid, gyermek! – förmedt rám.

- Mikor válthatom be a válaszomat? – kérdeztem rá. Ha már úgyis szemtelennek tart, miért ne.

- Már beváltottad, gyermek! Nem neheztelek rád, amiért megzavartál!

- De Fehér Istennő, eddig sem nehezteltél – jegyeztem meg ártatlanul. – Szórakoztattalak a vacsora alatt, ezt nem lehet zavarásnak venni, azt is mondtad, hogy nem szeretsz egyedül enni.

Oké, most vagy meghalok, vagy…

Fehér Istennő elnevette magát.

- Rendben, gyermek. Nyertél, de ne hidd, hogy még egyszer megkegyelmezek neked. Holnap beválthatod a válaszodat, miután elbuktál a másikkal. Most menj aludni, élvezd ki az ajándékom.

Örömmel távoztam, de fogalmam sem volt, milyen ajándékról beszél, amíg nem feküdtem le aludni.

O.O

- Cserébe megtanítalak szörfözni – mosolygott rám Colin, miután bekentem az arcán levő sebeket. Néhány gyerek már megint elverte, én pedig loptam neki egy kis gyógykenőcsöt otthonról.

Tizenkét évesen minden vágyam az volt, hogy Colin észrevegyen úgy is, mint lány, de ő még nem volt abban a szerelmesedő korban, sokkal jobban érdekelték a bunyók. Azért persze reménykedtem.

- Komolyan? – kérdeztem lelkesen, mire bólogatott, és máris elkezdte az elméleti oktatást.

Csak másnap mentünk ki a partra, ahol néhány másik gyerek is ott volt az iskolából. Hangosan nevettek, amikor meglátták a gyógynövényekből font karkötőt a kezemen, ami nélkül a nénikéim nem engedtek be a tengerbe. Azt mondták, hogy a karkötő megvéd a vízbe fulladástól. Csúf darab volt, de nem vettem le, mert ha valamelyik néni megtudja, sosem engedtek volna ki megint, és én minden nap Colinnal akartam gyakorolni. Minden összegyűjtött zsebpénzem ráment a deszkára, amit vettem magamnak, alig maradt a ruhabérlésre. Elég esetlenül néztem ki az alakomra tapadó cuccban, a karkötő meg csak hab volt a tortán, nem csoda, hogy úgy nevettek.

Colin először még nem törődött velük, de aztán észrevette, hogy alig tudok figyelni a szememet szúró könnyektől.

- Ne törődj már velük, Corn! – karolt át. – Akarod, hogy beverjem a képüket?

Könnyes mosollyal ráztam meg a fejem, majd megrángattam a karkötőt a kezemen.

- Bárcsak valaki más lennék! Utálom a nénikéimet! – Persze ez nem volt igaz, szerettem őket, csak azt utáltam, hogy boszorkányok.

- Nem is olyan rossz – nézegette Colin a karkötőt. Ő volt az egyedüli, aki ránézett, és nem nevetett ki. – És legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy megfulladsz, a banyák meg békává változtatnak. Gyere, menjünk be a vízbe!

Szörfözni nehezebb volt, mint gondoltam, még az is nehezemre esett, hogy guggoljak a deszkán, nemhogy felálljak, de Colin türelmes tanárnak bizonyult. Másnak már rég leordította volna a fejét, de velem szemben még a hangját sem emelte fel soha. Mindezek ellenére le akartam nyűgözni, és csakazértis állni akartam a deszkámon. Ez lett a vesztem is, ugyanis seperc alatt elveszítettem az egyensúlyom, és elzuhantam, szerencsétlenségemre beverve a homlokom és az orrom a deszkába. Amikor kibukkantam a vízből, ömlött a vérem.

- A francba, Corn! – Colin átfogott a melleim alatt, és magával vonszolt a partra, közben azt ismételgetve, hogy francba, francba, francba…

Totálisan ki volt akadva, amíg a vízi mentő azt nem mondta neki, hogy semmi bajom sincsen, akkor ragaszkodott hozzá, hogy menjünk haza. Nagyjából félúton sírtam el magam.

- Sajnálom, Colin! – bömböltem, mint egy gyerek.

- Mit sajnálsz? – kérdezte értetlenül, és gyűrött papírzsepit nyomott a kezembe.

- Nem haragszol rám? – Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a fenébe kíván a bénaságommal együtt.

- Hülyeség volt, amit csináltál, de nem – mondta kedvesen. – Holnap majd újra megpróbáljuk. Legközelebb próbálj meg a deszka mellé esni, jó? A frász jött rám!

Nem tehettem róla, a nyakába vetettem magam, és a vállán sírtam tovább.

- Köszönöm, hogy nem haragszol!

Ő pedig ügyetlenül megpaskolta a fejem, mint valami kiskutyának.

- Nem kell köszönnöd.

- Te vagy a legjobb barátom – vallottam be izgulva.

- Te is az enyém – felelte rá. - Még akkor is, ha csak egy lány vagy.

Akkor mondta ki először. Az egyik legszebb nap volt az életemben.

O.O

- Köszönöm az álmot – mondtam másnap reggel Fehér Istennőnek, ő azonban nem szólt hozzám.

Igaza volt Sophie-nak, olyan szeszélyes, mint a tenger, teljesen el is vette a kedvem attól, hogy beszélgessek vele, de azért megtettem. Mivel nem volt más dolgom egész nap a nyomában jártam, és meséltem neki magamról és a velem történtekről. Úgy vettem észre, a szerelmi történetek nagyon érdeklik, Harlam és Hocca sztoriját például úgy hallgatta meg, hogy egész végig engem nézett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy bár mindene megvan, meglehetősen magányos. Határozottan kellett neki a társaságom.

Különben annál az öt ajtónál nem volt érdekesebb az egész kastélyban. Mindig máshová vezettek, hatalmas konyhába, óriási könyvtárba, egy kertbe, ami tele volt különleges növényekkel, egy olyan barlangba, aminek három fala vízből volt, és odakint delfincsapatok úsztak vagy épp az én lakosztályomba, ha úgy akartam. Legjobban a kincseskamra tetszett, ahol nemcsak gyémántokkal kirakott ládákban álltak az ékszerek, de festmények, szobrok és gyönyörű selymek voltak egymás hegyén hátán.

Előbb este lett, mint gondoltam volna, a vacsora megint bőséges volt, és nekem megint végig kellett csinálnom a procedúrát, és odahúzni a székemet Fehér Istennőé mellé. Mindezek alatt persze képtelen voltam kitalálni a nevét, amit ő is tudott. Elég igazságtalan kérdés volt, de amikor erre gondoltam, csak elégedetten mosolygott. Végül nem volt más, mint előre.

- Akkor hát kívánhatok egyet? – kérdeztem.

- Kívánj, gyermek, teljesítem – nézett rám, mint egy jótevő tündérkeresztanya. Tudtam, hogy gúnyolódik velem. Igazából egész jó humorérzéke volt tengeristennőhöz képest.

- Szeretném, ha Colin és én nem lennénk vérrokonok, kérlek, változtasd meg a DNS-emet!

- DNS? – ismételte, mire gyorsan végiggondoltam, mi is az, hogy értse.

- Rendben, mikor reggel felébredsz, feltéve, ha felébredsz – tette hozzá lekicsinylően – nem lesz többé hasonlóság a DNS-etekben. Bár nem kérted, hogy emberi lény maradhass, nem foglak átváltoztatni semmivé, ugyanaz maradsz – mondta még.

Végiggondolva kérhettem volna körültekintőbben is. Még szerencse, hogy Fehér Istennő nem akart kicseszni velem.

- Most a válaszomat! – parancsolt rám.

Kieranra gondoltam, és arra, ahogy azt mondja, az utolsó pillanatban. Elővettem hát a cetlimet és széthajtottam.

- Szemtelen, szemtelen gyermek! – kacagott fel Fehér Istennő, amíg én átfutottam a sorokat.

Corn, azt kell kérned, hogy hazaengedjen! Nem tudom, hányadik kérdésednél tartasz, de kérd azt, hogy hazajöhess, kérlek! Szeretlek!

Alatta pedig másfajta betűkkel a név volt olvasható.

- Leukothea – leheltem, remélve, hogy jól ejtem ki, de Fehér Istennő nem válaszolt, még a nevetést sem hagyta abba. A gyöngyöző kacagása még sokáig visszhangzott, miután visszavonult.

O.O

- Nem hagyhatjuk itt, Colin – aggodalmaskodtam a kismacskát figyelve, amit egy órája találtunk a parton. Akkor volt, hogy Colin simán elrejthette a markában, és olyan könnyű, mintha csak egy kisegér lenne.

- Hát vidd haza, egy még simán elfér nálatok, nem? – Colin felnevetett, amikor a cica meghazudtolva a méretét, bátran a kezének támadt, és vidáman harapdálni kezdte. Ahogy elnéztem őket, egészen ellágyult a szívem.

- Daphne néni szerint elég macska van már otthon, kiabálni fog – mondtam csüggedten.

- Akkor majd megtartjuk közösen – döntötte el. – Beszállhatsz a kajájába, és majd nálam alszik. Közös macska lesz, mit szólsz? Nevezhetnénk öhm – felemelte a macskát, hogy a hasa alá nézzen. – Egy úrfival van dolgunk. Legyen mondjuk, Barnie, Barnie Úrfi. De nem mehet a többi gyagyás macska közelébe. Nem, túl édes vagy ahhoz – gügyögött a cicának.

Barnie Úrfi bátran kapkodott az arca felé a pöttömnyi mancsával. Abban a percben jutott eszembe, hogy mennyire hasonlít Colinra, ő is folyton bunyózni akar. És persze abban a percben szerettem meg a kis dögöt visszavonhatatlanul.

Aznap este boldog voltam, amikor nénikéim közölték velem, hogy megtarthatom, ha gondoskodom róla, mégis egy pici csalódottság is volt bennem. Lehetett volna közös, egy közös cica, kettőnk titka…

O.O

- Nem volt annyira szép álom, mint a tegnapi, de köszönöm – mondtam másnap reggel Leukotheának. – Inkább mondanám keserédesnek.

- Mi a kérdésed? – kérdezte türelmetlenül.

- Hogyan tudom Colint felszabadítani az inasság alól? – böktem ki.

- Meg kell szabadítanod az esküitől. Ehhez tudnod kell, mire is esküdött meg pontosan, egyenként kell feloldanod őket.

- De hogyan derítsem ki, mit esküdött pontosan? – értetlenkedtem, hiszen ez volt a lehetetlen rész, akárki elmondja nekem, azonnal meghal.

- Buta gyermek, az álmaid nem csak hamis éjszakákra jók – éreztem, hogy fülig vörösödöm. – Ha már az álmoknál tartunk, a következő kérdésem: miről álmodik egy istennő, akinek mindene megvan? Holnap napnyugtakor várom a válaszomat. Ha akarsz, most velem tarthatsz, meglepetésem van a számodra.

A kérdésen tűnődve követtem a szobába, ahol három fal is vízből volt. Miről álmodik egy istennő? Biztosan nem kincsekről és földi javakról, hiszen az megvan neki. Szerelemről? Családról? Gyerekekről? Esetleg egy kiskutyáról? Fogalmam sem volt róla, tudtam, hogy este nem fogok tudni aludni az idegességtől. Igaza volt Kierannak, kérhettem volna, hogy engedjen el, csakhogy fel akartam szabadítani Colint. És még rá is jöhetek a válaszra, nem igaz? Különben is, ha rögtön kérem, hogy engedjen el, biztosan azonnal elküldött volna, azt meg nem akartam egyelőre. Meglepően jól éreztem magam.

- Nos, gyermekem a tieid is jól érzik magukat nélküled – mondta Leukothea, miközben rámutatott a szemben lévő vízfalra. – Múlt, jövő és jelen, gyermekem, egy istennő még ezekbe is beleláthat. Szeretnéd látni, hogy hová vezet a jövőd? Esetleg megnéznéd, milyen jól érzi magát az inasod néhány boszorkánygyermekkel? Vagy ha a múlt egy elfeledett…

- Boszorkánygyermekkel? – vágtam közbe. – Milyen boszorkánygyermekkel?

Leukothea elmosolyodott, és közelebb lépett a vízfalhoz. A mutatóujját előrenyújtva megkavarta a felszínét, ami örvényleni kezdett. Az örvényből színek váltak ki, amik eddig nem voltak ott, majd az egész összeállt egy színes képpé. Colint láttam, ahogyan egy lány mellett fekve nevetgél.

- Cornnak a vérében van a parancsolgatás, olyan, mint valami őrmester.

A lány vihogott, ahogy egymásra néztek, féltékenység hasított belém.

- Én sokkal szelídebb vagyok – susogta a lány, miközben hozzáért Colin kezéhez. – Nem vagyok egy Főboszorkány, de elég jó lennék neked.

Colin ahelyett, hogy tiltakozott volna, megint nevetett.

- Amúgy is elegem van egy időre a Főboszorkányokból – megragadta a lány kezét. – Gyere, keressünk egy helyet, ahol kettesben lehetünk – villantotta rá a sokat mondó vigyorát.

- Kieran nem fogja elmondani neki, ugye? – kérdezte a lány álijedten. Láttam a szemében, hogy csak cicázik. Milyen kis dög!

- Ha megtudná, elmondaná – húzta el a száját Colin. – De ne aggódj, még ha meg is tudja, jobban bír engem, mint hogy sokáig haragudhatna. Kimagyarázlak, ne aggódj!

- Jaj, köszönöm, Colin! – ölelte át a nyakát a lány.

- Kitty…

A lány elengedte, majd a szájára tapadt. Kis híján felsikoltottam, amikor szétfoszlott a kép.

- Micsoda? Ez nem a valóság volt! – jelentettem ki csúnyán nézve Leukotheára.

- Ez pontosan az volt, ami a jelenben történik nélküled, gyermekem – válaszolta fensőbbségesen. – A képeket nem tudom befolyásolni, csakis az igazat láttad, de ne aggódj, a szív útjai rejtélyesek, úgy hiszem, hogy nem ez az a lány, akivel Colin leélhetné az életét. Akarod látni, ki az?

Nem válaszoltam, mert még mindig irtóra dühös voltam. Colin rajtam nevetgél otthon és egy másik csajjal csókolózgat? Méghozzá milyen fiatallal, milyen pedofil hajlamai vannak ennek? Először Mikayla, most meg ez a… Kitty.

Leukothea megint megérintette a vízfalat. Az örvényleni kezdett, majd egy újabb képet láttam. Magas, vékony férfi sétál be egy házba, harminc-negyven év közötti lehet, vörös hajú, és úgy néz ki, mint… Colin? Először Colin apjára tippeltem, de neki sokkal kevesebb haja volt.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát, mire kis sikkantás hallatszott és egy ötéves forma vörös hajú kislány rohant elő.

- Apa! Anya, megjött apa! – Colin nevetve kapta a karjába, és nagy csókot nyomott az arcára. Önkéntelenül is mosolyogtam az édes képen, amíg egy szőke hajú, csinos nő nem követte a kislányt.

- Minden rendben volt ma? – kérdezte tőle Colin gyengéden.

A nő szépen mosolygott rájuk.

- Igen, Kailey nagyon jól viselkedett, bár volt egy kis incidens a sütikkel.

- Csak egyet lett volna szabad ennem – vallotta be bűntudatosan a kislány, és hízelegve Colin nyaka köré fonta a karjait.

- Mit is csináljunk most veled? – forgatta a szemét Colin, a nő pedig a szája elé szorította a kezét, hogy elrejtse a mosolyát…

A kép elkavarodott újra, én pedig megsemmisülve meredtem Leukotheára.

- Ez egy jövőkép volt?

- Egy a milliónyi közül – bólintott. – Ez az egyik legerősebb jövője a fiúnak, gyermekem.

Egy feleség és egy édes kislány. Ez nem is volt olyan rossz. Ha már nem én, akkor…

- Ajánlatom van a számodra, gyermek, olyan, amit nem ajánlottam fel még soha senkinek. Maradj velem, és hagyd a fiút a saját útját járni. Ha elbuksz a próbákon meg kell, hogy öljelek, ami nem szolgálna örömömre. Maradj itt önszántadból, és a fiú megkaphatja a boldog jövőjét. Ha akarod, halálhíredet hallja majd, hogy könnyebben tovább tudjon lépni. Újra normális életet élhet, megkaphatja a kis Kaileyt és a megérdemelt boldogságát.

- Kötődés van közöttünk – ráztam a fejem ijedten. Megijesztett a meggyőző hangja, és az, hogy egy pici részem máris eltervezte a feladást. – Tudni fogja, hogy nem haltam meg, hiszen akkor ő is…

- A kötődésetek megszűnt, amikor ide beléptél, csak egyetlen gondolatomba kerül, hogy örökre megszüntessem. Ha itt maradsz velem, megteszem. Mindentől megszabadul, amit te okoztál neki, a szívén ütött sebek is begyógyulnak majd, és te végig itt maradhatsz, hogy figyeld a fiút. Nem jobb, mint a halál?

Ránéztem, és megszületett bennem a döntés. Tudtam, mit kéne, és hogy mit kell tennem, ahogy azt is, mi az, ami szeretnék tenni. Már csak ki kellett mondanom.