19. fejezet

19. fejezet

Colin

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Avagy kinek kellenek a családi titkok?

Említettem már, mennyire gyűlölöm a családi titkokat? Az egy dolog, amikor legalább a család tagjai be vannak avatva, de az, amikor még ők sincsenek, botrányos. Egyáltalán hogy veszik maguknak a bátorságot az ősök, hogy ne áruljanak el valamit, ami óriási kihatással lehet mások életére? Ebben a regényben is a családi titkok a ludasak mindenért, elválasztják a családot a közösség többi tagjától, sőt még egyes családtagok között is mély árkokat ásnak. A családi titkok ugyanis nem mindig olyan kellemesek, mint az elásott kincs vagy a nemesi ős, van olyan, ami tönkreteszi az érintetteket. Lehet, az átlagember a boszorkányságban keres ilyen kétes titkokat, hiszen mi lehetne érdekesebb annál, mint mikor valakiről kiderül, hogy megérzi a hazugságot vagy épp előre látja mások halálát, de nem kell messzire mennünk a saját házunk tájától, ott is elég titokra lelhetünk... sőt többre is, mint az egészséges lenne.

Nagyon szépen rálátott a regény egyik fő szálára, és olyan ügyesen vázolta pár sorban ezt, hogy le a kalappal ön előtt, Mr. Grey. A családi titkok valóban fontos szerepet játszanak a regényben, de mivel a boszorkányképességeken van a hangsúly, erre kevesen figyelnek fel. A kezdő mondat ugyan túlságosan drámai felütést ad a házi dolgozatnak, viszont megpendít egy olyan alaphangulatot, ami illik a regényhez. Így tovább, hosszabbat és alaposabbat! Hármas.

O.O

Nem olyan volt, mint amikor az ember álomból ébred, más. Egész valómat kitöltötte a fásultság, szerettem volna mozogni, de a testem alig engedelmeskedett, mintha már megadta volna magát a halálnak. Az első, amit éreztem kezem alatt, az valakinek a meleg bőre volt, sima és finom, ellentétben az én jéghideg ujjaimmal. Mindenki kiabált, össze-visszarepültek a szavak, amiket nem értettem. A jelentésüket felfogtam, de hogy hogyan jönnek hozzánk, az kész rejtély volt. És nekem eddigre elegem lett a rejtélyekből.

Cornhoz fordultam, aki valamiért mellém feküdt az ágyra, és most szédelegve pillantott fel rám. A szája szedres színben játszott, és alig lélegzett, amikor meglátott, mégis lendületesen felült, és utánam tapogatózva megölelt.

- Colin… - suttogta. – Élsz?

Hirtelen elengedett, majd két kezével megtapogatta arcomat és nyakamat. Azt hiszem, a kórság tünetét kereste, hogy nem lett-e belőlem élőhalott. Nem zavart az, amit csinált, de a két nagynéni jelenlétében nem akartam, hogy végigsimogassa egész testemet, ezért két tenyerem közé zártam arcát, és kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

- Persze, hogy élek – mondtam neki magától értetődő hangon.

Egyszerre indultunk meg egymás felé, majd csókolózni kezdtünk. Ezúttal olyan természetes és könnyű volt csókunk, hogy Daphne néni hangja csak nagy nehezen billentett ki minket a réveteg, egymás száját kereső pillanat varázsából.

- Ezt nem kéne! – Most az egyszer ő ijedt meg, nem Flora néni. Corn kihátrált karjaimból, de ujjai még mindig ki voltak nyújtva, hogy megfogja kezemet.

- Miért, sérül tőle a varázslat? – kérdezte gyorsan.

- Igen – vágta rá.

- Nem – szólt bele Flora néni, és vegyes érzelmekkel nézett ránk. Először odajött Cornhoz, lehajolt, és nyomott egy puszit az arcára. – Annyira büszke vagyok rád, kis boszorkányom, remekül helytálltál! Az utolsó pillanatban még volt erőd, hogy visszatérj a holtak földjéről! Ilyen nem sokszor történik még a boszorkányok között sem!

- Aha… - mondta Corn elhalóan, mint akit teljesen hidegen hagy az efféle dicsőség, majd visszanézett Daphne nénire. – Mi ez az egész a varázslattal?

A nyanyák nagy levegőt vettek, de csak nem szólaltak meg. Flora néni úgy törte a kezét, ahogy Corn szokta, ha nagyon ideges, Daphne néni meg nem nézett a szemünkbe. Egyébként is kerülte pillantásomat, de most feltűnően érdekesnek talált egy gömbvázát.

- Beszélnünk kell veletek – szólalt meg végül. – Úgy készüljetek, hogy hosszú lesz.

- De hát most mentettem meg Colin életét – emelte meg hangját Corn. – Pihennünk kellene!

- Pihentek máskor – tudta le Daphne néni a kérdést.

- Nem érted – csóválta meg a fejét az unokahúga. – Colin meghalt és feltámadt. Gondolod, hogy nem viselte meg a dolog? Ha nem vettétek volna észre, ma éjjel én is meghaltam, majd visszajöttem. Ránk fér egy kis lazulás.

A nagynénikre fittyet se hányva öleltem át Cornt. Nem tudtam, milyen feltámadást emleget, de mikor ő is szóba került, mint valaki, aki meghalt, tettem az egészre, csak az érdekelt, hogy most itt van, él és lélegzik. Szorosan magamhoz öleltem, majd lefektettem az ágyra, és mellé feküdtem – bár… inkább volt az mellé, mint felé. Kényelmesen begubózta magát a takaróba.

- Adjatok egy órát, jó? – kérdezte. – Egy óra múlva lemegyünk, és elmondhatjátok azt, amit szeretnétek. De most hagyjatok békén.

Csodák csodájára hallgattak rá, csendben surrantak ki. A folyosóról izgatott sustorgások hallatszódtak be, az egész társaság ott lehetett, és fülelhetett.

Befordítottam Cornt a fal felé, hogy még véletlenül se halljunk semmit, és rátettem a kezem behajlított térdére. Néma egyezséget kötöttünk arról, hogy az előbbi dolgok megbeszélését máskorra hagyjuk, és most csak élvezzük, hogy élünk. Kint eleredt az eső, a macskák sorban felültek az ablakpárkányokra, onnan bámultak be ránk. Odahúztam a fejemhez a nagy párnát, hogy ne is lássam a bestiákat, és szabad kezemet Corn alá csúsztatva átöleltem őt.

- Azt hiszem, szeretlek – mondtam neki.

Semmi szükség nem volt fejtegetnem, hogy ez nem baráti szeretet, hanem jóval több, elsőre megértette. Csavargatni kezdte a takaró csücskét.

- Én is szeretlek téged – mormolta. – Most már minden rendben lesz. Nem kell elmennünk, mert nem vagy megfertőzve a holtak kórságával, maradhatunk, és mehetünk egy párként a suliba.

- Hú.

Azta! Egy lélegzetre kimondta mindazt, aminek elhangzására vágytam az utóbbi napokban. Felemeltem fejemet, hogy láthassam arcát. Ugyanekkor nézett fel rám, összemosolyogtunk. Lehajoltam, hogy megcsókoljam, és ő kedvesen viszonozta a csókot. Annyi kellemes érzést ébresztett bennem, hogy csak arra tudtam gondolni, mennyire édes, akárhogy is tudtam, hogy nem ez a szó rá a legmegfelelőbb jelző. Inkább volt különleges és zseniális, mégis újra és újra az jutott eszembe, hogy Corn olyan édes.

- Azért maradsz a legjobb barátom? – kérdezte hirtelen.

- Persze, hogy maradok, ha akarod, és nem untál rám a sok kaland közben.

Erre addig fészkelődött, amíg teljes testével felém nem fordult. Kezemet elvettem térdéről, és végigsimítottam vele csípőjén, mire fura hangot adott ki.

- Mi az? Meglepődtél? – tudakoltam vigyorogva.

- Csak egy cseppet – válaszolt mosolyogva az arcára kiülő pillanatnyi döbbenet után, aztán közelebb araszolt hozzám. Ahogy elnéztem arcát, arra gondoltam, hogy most már komolyan oda és vissza vagyok tőle.

O.O

- Ez olyan, mint amikor az Agatha Christie könyvekben mindent kitálalnak – súgtam Corn fülébe, mikor kézen fogva lesétáltunk a szalonba nagynénjeihez.

Mert tényleg úgy nézett ki a szalon, mint ami nagy titkok tudója, el volt sötétítve az egész, csak a kandallóban pislákolt egy kis parázs és az egyik mélyvörös lámpa égett. A karosszékeket félkörbe húzták, a két szemben lévő üres volt, míg a nekünk háttal állókban hárman foglaltak helyet, Corn két nagynénje, meg… az anyám.

Corn egyből eleresztette kezemet, megszeppenten köszönt.

- Csókolom!

Mindhárman hátrafordultak felénk, anyám derűsen integetett, de látszott rajta, hogy ki van sírva a szeme. Hüledezve meredtem rá.

- Te meg mit keresel itt ilyenkor? Nem munkában kéne menned?

- Flora volt olyan kedves, és felhívott. Beszélnünk kell – mondta Daphne nénihez hajszálra pontos, kimért modorban. Úgy intett felénk, hogy üljünk le, mintha ő lenne a vendéglátó.

Gyanakodva húztam magamhoz közelebb Cornt, aki anyám társaságában nem volt túlzottan fogékony erre, de csak sikerült úgy megfognom kezét, hogy az neki se legyen kényelmetlen. Már csak azért sem a két kikészített karosszék felé húztam, hanem a rájuk merőlegesen álló kanapéhoz. Miután leültünk, átkaroltam, dacosan nézve szembe anyám rosszalló pillantásával. Komolyan, mi közük van hozzá? Mi köze van bárkinek is? Corn a jobb kezét a kanapé széles karfájára tette, hogy ne lássák, hogyan simogatom derekát. Én a magam részéről érdeklődést mímelve néztem rájuk, de szerintem lerítt arcomról, hova kívánom őket. Daphne néni hosszan felsóhajtott, majd velünk szembe helyezkedett. Anyám és Flora néni követték példáját.

Egy fél percig csend volt, majd anyám kezdett beszélni.

- Minden azzal kezdődött, hogy Colinnal ideköltöztünk. Sok éve volt már, hogy elvesztettük Colin apját, de én még mindig reménykedtem, hogy egyszer megtaláljuk, és vége szakad ennek az… élhetetlen életnek. – Magyarázkodóan fordult a nagynénikhez. – Ti is tudjátok, hogy minket sehol sem szerettek. Amikor megtudták, hogy lakókocsiban élünk rendezetlen körülmények között, meg hogy alkalmi munkából keresem kenyerünket, nem fogadtak túl jól. Ebből rengeteg problémánk volt, és ami a legrosszabb, azt a kicsit is elvették tőlünk, amink volt, vandálkodtak, szétdúlták a lakókocsinkat, ráadásul nem átallottak ellopni az egyetlen matracunkat…

- Ugorhatnánk? – kérdeztem halkan. A fenének volt kedve felidézni azokat az időket.

- Igen. Egy nap meghallottam, hogy Colin apja ezen a helyen lakott egykor, Dullville-ben, és úgy hittem, valakinek tudnia kell, hova lett, talán egyesek még tartják is vele a kapcsolatot. Városszerte kérdezősködtem, de akárhol próbálkoztam, nemleges választ kaptam. Meg aztán itt sem ment jól a munka, kelletlenkedtek a boltosok a lakókocsink miatt, amit kénytelenek voltunk a tér közelében leállítani. Szerencsénkre jött Cornelia, és…

- Igen, ezt is tudjuk. Jött a kis Corn, megsajnált minket, és ő volt az első, aki kedvesen bánt velünk – hadartam el. Corn lecsúsztatta a karfára tett kezét a derekát átfogó kezemre, mire elhallgattam.

- Megengedtétek, hogy maradjunk, és ezért örökké hálás leszek. Friss hírt nem hallottam Colin apjáról, de azt sikerült kiderítenem a vezetékneve alapján, hogy egykor tényleg itt élt. Sőt arra is rá kellett jönnöm, hogy egypár leszármazottja a közelben él…

- Mondd, hogy nem a fánkos! – kiáltottam fel tettetett rémülettel. Corn nem bírta megállni a kuncogást, de szája elé kapta a kezét. A többiek nem osztották jókedvét.

- Micsoda vásott fiú vagy - sziszegte Daphne néni. – A történet végén nem leszel majd ilyen jókedvű, majd meglátod.

Fenyegetőzése nem érintett meg, közelebb húzódtam Cornhoz, és rámosolyogtam. Eddig anyámat nézte, de most nem tudta megállni, hogy viszonozza a mosolyt. Flora néni nem bírta tovább, felpattant.

- Most rögtön szétültök a kanapé két szélére! – kiáltott ránk.

- De hát Flora… - kezdte Corn, de nénikéje belefojtotta a szót.

- Ezért még hálásak lesztek!

Kiábrándultan ültem arrébb, már annyira sem érdekelt mondókájuk, mint mikor közvetlen magam mellett tudhattam Cornt. Azt sem értettem, hova akarnak kilyukadni ezzel a parttalan történettel.

Flora néni nem ült vissza, az anyámtól átvéve a szót sétálni kezdett fel-alá a kandalló előtt. Mentegetőzve kezdett beszélni, gondolatai összevissza csapongtak.

- Mi igazán megpróbálkoztunk mindennel. Utánatok küldtük a macskákat, hogy figyeljenek rátok, és hogy megtudjuk, miben sántikáltok. Azt álmunkban sem gondoltuk, hogy újra erőt vesz rajtatok az őrület, és szerelmesek lesztek… - Az utolsó szót szinte köpte. – Sok mindent eltűrtünk tőletek, emlékezzetek csak azokra az ostobaságokra, amiket összeműveltetek, aztán itt van ez a kötelék, ami ma éjjel létrejött köztetek. Elfogadjuk és megértjük, szükség volt rá, de… ez már több a soknál.

- Mi több a soknál? – szólalt meg Corn tiszta hangon. Előredőlt a kanapén. – Már megint a szerelmünkkel van bajotok? Tájékoztatlak, hogy ebbe nincs beleszólásotok. Mármint nektek, nem Colin anyukájának… izé, mondjuk…

- Neki sincs – mondtam gyorsan.

Már éppen repesni kezdtem volna a boldogságtól, pont, mint amikor még egymás mellett feküdtünk, de Daphne néni felcsattanása elvonta a figyelmemet örömömről.

- Nekünk talán nincs, de a természetnek nagyon is.

- A természet parancsolt volna szét minket az előbb? – hergeltem felvont szemöldökkel. Nem hiszem el, hogy képes voltam ott üldögélni, és hallgatni a sületlenségeiket! Az előző nagy megrázkódtatás gyengíthetett le ennyire. –  Nem úgy vettem észre, hogy az egyik fa az udvarban kinyúlt volna az ágával, és szétcsapott volna közöttünk!

- Még az is megtörténhet – mondta Flora néni elcsigázott hangon.

Ahogy anyám a szemembe nézett, rossz előérzetem támadt.

- Ne gúnyolódj, Colin – mondta csendesen.

- Miután Corn mesélt rólatok, szívesen láttunk titeket a birtokon, különösen akkor, amikor megtudtuk, hogy egykorúak vagytok – mondta Flora néni, de a hangjából kicsengett, hogy jobban örült volna egy lánynak, mint egy olyan vadóc fiúnak, mint amilyen én voltam. – De aztán elkezdtünk gyanakodni…

- Gyanakodni? – Corn értetlenül nézett rá.

- Volt az egészben egy olyan tényező, amit figyelmen kívül hagytunk. Erica addigra teljesen belefáradt Colin apjának keresésébe, mi pedig nem szívesen emlegettük Corn apját, így hát az ügy elsikkadt. Békésen éldegéltünk egymás mellett, még Colin balhéi sem zavartak minket. De most egy véletlen útján olyan dolgokra jöttünk rá, amik más fénybe helyezik az egész helyzetet. – Rá akartam kérdezni, pontosan mik azok a dolgok, de nem hagyta. – Én mindig is azon az állásponton voltam, hogy testvérekként kellene nevelnünk titeket, hiszen olyan közel álltok egymáshoz, és annyira kevés egyéb köteléketek van, hogy előbb-utóbb fel kellett, hogy merüljön bennetek a vonzalom, ha ez nem is lett volna több pótléknál. Mert nem több! – szólt hangosan, mikor közbe akartam vágni. Karba tett kézzel dőltem hátra, visszafogva magam. – El kell, hogy ismerjétek, ha teljesen ismeretlenül nőttetek volna fel, soha nem kerestétek volna egymást. Erica, nem akarlak megsérteni, de a fiad nem egy szőke herceg, és a mi Corn lányunk is akármilyen okos és szép, nem az a kihívó szépség, aki körül lebzselnének a fiúk.

- Na, ez jól megkaptuk – mondtam halkan Cornnak, aki egyre feszültebbé vált.

- Így hát próbáltunk titeket távol tartani egymástól, vagy legalábbis megőrizni bennetek az ártatlan barátságot, de sajnos Corn… feladatkörének hirtelen megváltozása miatt kikerültetek a felügyeletünk alól. – Anyám előtt nem merte mondani a Főboszorkányosdit, ennyire nem bíztak meg benne. – Aztán kialakult ez a sajnálatos kötelék…

- Már bocsánat, de én semmi sajnálatosat nem látok ebben, elegem van ebből az egészből. Semmi olyan nem mondtak, amit ne tudtunk volna, kivéve talán a macskákat. Még meg kell írnom egy levelet az osztályfőnökömnek, szóval, ha nem baj, mennék.

- Még csak most jön a java. A kedvedért kihagyom az átvezető sorokat, amik enyhítenék a sokkot – intett Daphne néni, fel ne álljak. – Néhány napja megláttuk az egyik kisgyerekkori holmidat, amit apád küldött neked.

- Aha – bólintottam. Gondolom, hogy meglephette őket, hiszen engem is megdöbbentett, hogy az anyám állítólag még azt se tudta, ki az apám, mégis őrzött tőle régi kincseket. Ez nem vetett túl jó fényt ránk, elismerem. – És?

- Cornnak is vannak ilyen holmijai. Nagyon hasonlóak. Igazából csak abban különböznek, hogy lánynak készítették őket, nem fiúnak – mondta a másik nagynéni.

- Na, és akkor mi van? Ilyeneket bárhol lehet kapni – vontam vállat. Nem nagyon akartam arra kitérni, hogy anyám talán ezeket is máshonnan szerválta. Így is holtra váltan nézett ránk.

- Ezeket épphogy nem, egyedi darabok – szólt bele Daphne néni. – Ez így még nem jelent semmit, de mikor pár napja elbeszélgettünk édesanyáddal, rájöttünk valamire, méghozzá egy olyan valamire, amit vérvizsgálattal akartunk hitelesíteni, mielőtt elétek tártuk volna.

- Ezért kellett a vér? Nem azért, mert Colin kórságát akartuk vizsgálni?

- Mondtuk már, Corn, hogy Colinnak semmi baja – mondta Daphne néni az anyámra nézve. – Erica, Colin olyan egészséges, mint a makk, egy kis szömörcekiütéstől eltekintve, de már azt is orvosoltuk.

Visszapillantott ránk. Egyszerre tűnt dühösnek és szomorúnak.

- Amit viszont nem tudunk sehogy se orvosolni, az a köztetek lévő vérségi kapcsolat. – Felpattantam, és ki akartam rohanni a szobából, hogy ne halljam a bejelentés végét, de az ajtóban jártam, amikor folytatta. - A génállományotok nagyfokú egyezése immár bizonyított tény. Testvérek vagytok.

- Nem vagyunk – mondtam érzelemmentes hangon.

- De igen, egy az apátok, féltestvérek vagytok – szólalt meg anyám. – Miénk a felelősség, amiért erre eddig nem jöttünk rá, pedig mindkettőtök haja vörös és mind a ketten…

- Ez nem bizonyít semmit – vágtam szavába. – Corn szeme zöld, az enyém kék. Egyébként is annyi vörös hajú él a világon.

- Colin, a laboreredményt nem fogod tudni kimagyarázni. – Flora néni szinte szelíden szólt hozzám. – Feketén-fehéren áll rajta az eredmény.

- Ha ennyi ideig ilyen sok mindent nem vetettek észre, akkor ott is elszúrhattatok valamit! Nem a labor hibája, hogy tök hülyék vagytok! – Feléjük sem nézve mentem vissza Cornhoz, aki ott ült, ahol hagytam. Maga elé meredt. – Ne hidd el nekik, ez a legújabb trükkjük, amivel szét akarnak ugrasztani minket.

- Nem tudom, mit gondoljak – suttogta még mindig maga elé nézve, majd rádőlt a kanapé karfájára. Azt hittem, sírni kezd, de csak szemét dörzsölte, és valamit motyogott, mintha rossz álomnak hinné az egészet. Megfogtam a könyökénél fogva, talpra húztam. Nem tehettem róla, anyám és a nagynénik bolondságai sem hatottak rám, úgy néztem rá, mint egy lányra, akit mindennél jobban szeretek, és akit a barátnőmnek akarok – nem pedig a barátomnak, vagy basszus, a húgomnak. Éreztem, ahogy rám nehézkedik.

- Minden oké – súgtam neki.

Nem felelt, de megfogta a kezemet, amit jól jelnek vettem. Kivonszoltam őt a szalonból, és felfelé vezettem a lépcsőn. Ott a hálóruhás Georgina és Sophie várt ránk. Utóbbi a korlátnak támaszkodva úgy nézett ránk, mint aki előre sejtette a családi drámát.

- Hittétek volna, hogy testvérek vagyunk? – kérdeztem tőlük keserűen.

- Testvérek? – suttogta Georgina. Alig ismert bennünket, nem sokat tudhatott rólunk, talán ezért mosolyodott el. – Az jó! A testvérek szeretik egymást. – Észrevette, hogy fogom Corn kezét, és még jobban elmosolyodott. – Annyira örülök nektek!

Boldogan táncolt oda hozzánk, már nem is fájlalta lábát, megölelte Cornt, előttem tapsikolt egy sort, majd berohant szobájába, hogy a többieknek is elújságolja a hírt. Sophie bosszús pillantást vetett utána, majd felénk fordult.

- Ne haragudjatok rá, a vámpírok körében más szokások dívnak, mint a halandókéban. Ha vámpírok lennétek, akkor előbb szerethetnétek egymásba testvérekként, mint mondjuk egy… vérfarkasba. – Fintorgott, majd újra ránk koncentrált. – Nézzétek, bocs, hogy olyan voltam veletek a suliban, igazából…

- Szerinted tényleg testvérek vagyunk? – kérdte Corn, megpróbálva kihúzni kezét kezemből.

- De hát te mondtad az előbb – nézett rám szemrehányóan, majd visszanézett Cornra. – Én mindig éreztem rajtatok valami furcsa hasonlóságot, és itt nem csak a számkivetettségetekre gondolok.

- Hocca tudta – csendült fel mögöttünk a tündéri hang. – Tudta, hogy van valami erős a Főboszorkány és Colin úrfi között, de nem tudta, ez milyen. Hoccának nincsen testvére. De ezért kérte meg Harlamot, hogy segítsen az úrfinak hazajönni.

Azt nem vártam volna tőlük, hogy bősz tagadásba kezdenek, na de ez a sok mi már előre tudtuk elég rosszul érintett, főleg, mert nem tudhatták. Paranormális lények, oké, sok minden olyat tudnak, amit mi nem, stimmt, viszont az, hogy ilyesmire is rájönnek, lehetetlen.

Jól megmarkoltam Corn kezét, és húztam tovább a folyosón, el Sophie-tól és Hoccától. Visszanézve láttam, hogy Valerian is megjelenik, és sugdolózni kezdenek Sophie-val. Mielőtt becsukhattam volna magunk mögött az ajtót, Tita termett előttünk.

- Sajnálom – suttogta.

Mind közül halandó révén ő tudta legjobban, mit jelenthet a testvérszerelem, de nekem nem kellett a sajnálata, rávágtam az ajtót, ugyanolyan dühös voltam rá, mint mindenki másra.

Corn rémülten nézett fel rám, próbálta lehámozni magáról ujjaimat, de nem hagytam neki, megragadtam, letettem az ágyra. Ezúttal nem vártam meg, amíg elhelyezkedik, csak öleltem és öleltem, karommal melengettem kihűlt bőrét. Arcomat vöröses hajába fúrtam. Olyan illata volt, mint a levendulának. El tudtam volna aludni, a fejemben kavargó gondolatokat kizárva simogattam meg Corn hátát, aki megfeszült a kezem alatt.

- Ne csináld ezt – kérte Corn. – Colin! Ne csináld!

Átvettem magamban, hogy lehet-e ettől baja, de arra jutottam, hogy nem lehet, véletlenül sem nyomorgatom össze az iránta érzett nagy szeretetemmel, és amennyire észrevettem, elég kényelmes pozícióban fekszik. Arra sem hivatkozhatott, hogy valami csúnyát tettem vele, a világon semmi illetlen nem volt abban, hogy átölelem, ez befért a szimpla baráti – vagy, ha már muszáj, féltestvéri – kapcsolatba. Még csak meg sem csókoltam a nyakát, pedig közel voltam hozzá. Nem akartam testének olyan részére nyúlni, ahol nem volt keresnivalóm, csak öleltem. Így hát nem hallgattam rá, tovább simogattam.

- Nyugi. Nem csinálunk semmi rosszat.

- Nem akarom ezt! – vergődött ölelésemben. Pont olyan volt, mint Sophie, amikor először megláttuk sellőalakban, fékevesztetten próbálta magát odébb lökni tőlem, még annak az árán is, hogy közben megsérülhet. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy alig fél órája még áldott békességben feküdtünk egymás mellett, most meg egy percet nem bír ki úgy, hogy ne akarjon szabadulni tőlem.

Pár másodpercig még öleltem, aztán elengedtem. Azonnal arrébb lökött, és az ágy széléhez húzódott. Felhúzta lábait, úgy nézett vissza rám, arcára fénylő csíkokat húztak könnyei. A végén csak nem a nagynénjei ríkatták meg, hanem én. Felültem.

- Akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem.

- Azt akarom, hogy minden a régi legyen. Hogy ne legyen szerelmes beléd, hogy ne legyünk testvérek, hogy minden vonódjon vissza! – Felsírt, ezért nem is kezdtem bele elmagyarázni neki, hogy a dolgok nem állhatnak helyre parancsszóra. Ehhez még a Főboszorkány is kevés.

- Menjek, vagy ne menjek? – makacskodtam.

 - Ne menj – mondta rövid habozás után. Letörölte könnyeit, majd arrébb húzódott a falhoz, és megfogta a varázskönyvet, eltépett lapjait kezdte javítgatni helyreállító ráolvasásokkal. Egy sorra pillantva elkerekedett szeme. – Vissza lehet csinálni az egészet…

- Hogy érted ezt? – Összezavarodottan néztem rá.

- Ide van írva: eredetmágia. Mindent vissza lehet csinálni vele. Ha vissza tudtalak hozni az életbe, az egész utóbbi hetet is ki tudom törölni. Ha megteszem, soha nem tudjuk meg, hogy testvérek vagyunk, soha nem kell abban a hitben élned, hogy meg fogsz halni, meg se kell halnod, és fel se kell támadnod, semmiről se kell tudnod.

- De neked mindenen át kell menned egyedül, nem? – kérdeztem tőle. – Azon nem tudsz változtatni, hogy Roland eljöjjön hozzád. Ha én nem leszek melletted, és nem szólok bele néhol a dolgok menetébe, meg fognak változni az események. Ha máshol nem, hát Sophie ajánlatánál. Sellővé válsz, és… soha többé nem látlak.

- Megoldom – mondta Corn. – Mindent meg tudok oldani.

- Ne csináld – kértem. Kivettem a kezéből a könyvet, félredobtam, és leültem mellé. – Még nem is tudjuk, igaz-e, és hogy mit lehet itt tenni. Ha féltestvérek vagyunk, az azért nem olyan, mintha testvérek lennénk, feleződnek a gének, vagy mi, ez talán már nem is vérfertőzés. Különben meg miért félünk a vérfertőzéstől, amikor semmi rosszat nem csinálunk? Csak csókolózunk. Nem is kéne elmondanunk senkinek, Sophie ez egyszer befoghatja a száját. Ha meg kiderül, hát, na… így is elítélnek minket, ez már mindegy lenne.

- Itt most rólunk van szó, nem másokról. – Corn ismét letörölte könnyeit, és megemberelte magát. Letett az eredetbűbájról, vagy miről, rám koncentrált. – Szeretlek, Colin, de ez most sok volt. Én… csak annyit akartam, hogy nyugodtan élhessünk, márpedig a nyugodt életbe nem tartozik bele ez. Igen, én hiszek a nagynénéimnek, nem kockáztatnák meg egy ekkora hazugságot, tudják, hogyha rájönnék az igazságra, fognám magamat, és itt hagynám őket, bármennyire is szeretem őket.

- Nem értem, miért kellene bárminek is változnia.

Elfordultam tőle. A vállamnak támasztotta az állát, és azon a lágy hangon szólalt meg, amit annyira szerettem. Most túl közel volt hozzám, félre akartam húzódni, mégse tettem, nem akartam megbántani.

- Én sem értem, miért kellett így lennie, miért derül ki mindig valami, ami miatt nem lehetek átlagos. Ugyanígy nem értem, miért bánnak veletek mindenhol mostohául, és azt sem, miért nem lehetünk egyszerű gimisek, akik legjobb barátokból szerelmespárrá változnak, és hogy miért… - Elfulladt hangja. – Semmit sem értek.

- Akkor tegyük félre ezeket a megválaszolhatatlan kérdéseket, és csókolózzunk – csúszott ki a számon. Gyorsan le is dőltem az ágyra, hogy nehezebben vághasson pofon, ezért is ért meglepetésként, mikor mellém dőlt, és egyik karjával átölelt. Erősen visszaöleltem.

Elengedve minden aggályt, szorongást és félelmet, kezdtünk csókolózni. Ez sem esett olyan rosszul, mint ahogy újdonült testvéri kötelékünk értelmében kellett volna, képtelen voltam egyik másodpercről a másikra elengedni őt. Annyira jó volt, és ügyes, és hihetetlen, hogy iránta táplált szeretetem minden mást kiszorított belőlem.

Ezt nem mondtam így a szobába rontó nagynéniknek és anyámnak, úgyse hatotta volna meg őket, elszörnyedve hátráltak az ajtóhoz.

- Hát titeket még ez sem rettent el? – kérdezte az anyám felháborodottan. - Gyere, Colin, hazamegyünk!

Arckifejezésükből ítélve jobbnak tűnt engedelmeskedni nekik, mielőtt még jobban felhúzták volna magukat. Felkászálódtam, adtam egy puszit Cornnak.

- Holnap találkozunk – intettem neki, miután az ajtóhoz mentem. Anyám a vállamra tette kezét, Flora néni meg heves „Ki, ki, ki!” felkiáltással terelt kifelé.

Távoztunk. Anyám rövid dorgálást követően szabadkozni kezdett, hogy vissza kell mennie a munkahelyére, mert se szó, se beszéd, rohant ide a nagynénik szavára. Megígértette velem, hogy nem mászok be Corn szobájába és őt sem hozom át hozzánk – pedig milyen jó ötlet lett volna -, aztán háton veregetett, és kiment a buszmegállóba.

A kapuig kísértem, majd leültem a kőlépcsőre. Onnan nem lehetett fellátni Corn ablakáig, sőt, ahogy néztem a Holloway házat, mindenhol le volt már oltva a villany. A szélcsengők szokás szerint csilingeltek, a tölgyfa levelei zizegve táncoltak ezen a furcsa, szélcsendes éjjelen. Borzasztóan kellett volna éreznem magam, amiért olyat szerettem, akit nem lett volna szabad, de képtelen voltam úrrá lenni a bennem lévő vad örömön, hogy élek, és hogy szeretek egy lányt, aki viszont szeret. Hogy a féltestvérem? Fene bánja!

Nagy szerencse, hogy nem hangosan monologizáltam, az arra járó Valerian nem hiszem, hogy csípte volna színes káromkodásaimat. Meglapogatta a vállamat, ahogyan az előbb az anyám, és letelepedett mellém. Azt hiszem, lelki segélyt akart nyújtani nekem. Tévedtem, tök másról kezdett el beszélni.

- Úgy döntöttem, itt maradok Dullville-ben. Nincs is hova mennem, egyik városhoz sem köt különösebben erős szál.

- Sophie viszont itt van – bólintottam. – Gondolom, marad az év végéig.

- Le akarja tenni a halandók záróvizsgáját, ami kivételesnek számít a sellők körében. Itt marad, és egy ideig együtt lehetünk a gimnáziumban, az igazgatónő már engedélyt is adott rá, hogy huzamosabb ideig maradjak. Kíváncsi vagyok az iskolai életre, olyan nyakatekertnek tűnik.

- Hidd el nekem, nem az. Ehhez a kalandozáshoz képest az iskola maga a béke és nyugalom szigete – mondtam neki.

Erre elmosolyodott, lehet azért, mert a mennyek békéjére gondolt, amihez hasonlót itt a Földön elképzelni se lehet, majd régi, szomorkás tekintetét vette elő. Most még az átlagosnál is elszontyolodottabbnak tűnt, mint aki teljes mértékben képes átérezni azt a zavart, amit ellentmondásos érzelmeim keltettek bennem. Biztos voltam benne, hogy mindjárt nekikezd egy különösen hosszú és érzelmes beszédbe arról, hogy a felsőbb lények miért is ellenzik a testvérek közötti szerelmet, meg hasonlók.

Már éppen meg akart szólalni, amikor éreztem, hogy fájdalom nyilallik karomba. A minden ok és jel nélkül jött hasogatás nem volt erős, de meglepett. Mint ahogy az is, hogy a Holloway házból hangos sikoly szállt felénk.