20. fejezet

20. fejezet

Cornelia

Fél lábbal a helyes úton

Még mindig a döntések körül kavarognak a gondolataim, de ezúttal biztosan tudom, hogy mit kell tennem, még annak ellenére is, hogy ez a legnehezebb dolog, amibe valaha belefogtam. Azt mondják, a jó szándékkal kövezték ki a Pokolba vezető utat, szerintem ez igaz, de úgy vélem, ha már rájöttél hová vezet az út, nem muszáj végigmenned rajta. Vissza is fordulhatsz, hogy letérj az egyik ösvényen, ami talán nem olyan hívogató, mint a főút, és lehet, hogy tele van szakadékokkal és veszéllyel, mégis azt kell választani, mert csak az vezet a jó irányba. Végül is ez a lényeg, nem igaz? Hibázol, elkövetsz olyan dolgokat, amiket nem érzel hibának, később mégis kiderül, hogy az volt, viszont mindent jóvá lehet tenni. Mindig van egy másik út, amelyikre ráléphetsz, még akkor is, ha fél lábbal még a helytelenen taposol. Rossz emberbe szerettem bele, így most másik ösvényt választok. Egy helyesebbet, mondták többet is, egy másikat felelem rá én, azt, hogy helyesebb-e vagy sem, nem ők és nem is én döntöm el. Talán az idő, ami meghatározza, milyen úton haladok, az egyszer biztos, hogy most a fél lábam már a jó úton van. Szurkoljatok, hogy azon is maradjon. Kígyót, békát, galambvért!

O.O

Mi vagyok én az egész univerzumhoz képest? Egyetlen, sápadt kukoricaszem, még arra sem méltó, hogy a világ vagy akár ez a kis városka összeesküdjön ellene, igyekeztem nem is hibáztatni senkit sem.

Colin a testvérem és én olyan bűnös érzelmeket táplálok iránta, amilyeneket nem lenne szabad. Hát hol igazság ez? Miért nem derült ki mondjuk egy héttel ezelőtt, amikor még… Á, kár is lenne ilyesmin emészteni magam. Ez az egész nem az univerzum összeesküvése ellenünk, csupán egy véletlen (oké, erre mondhatjuk, hogy a kozmikus fajtából). Egyszerűen képtelenség, hogy Colin vér a véremből… nos, félvér, de akkor is! Lehetetlen! Azonnal látnom kell annak a vizsgálatnak az eredményét, sőt, el kell végeztetnem a tesztet, függetlenül a nagynénéimtől. Ki tudja, lehet, hogy ők találták ki ezt az egész testvéresdit. Ha igen, akkor sosem bocsátom meg nekik!

Tettre készen felugrottam, majd kirohantam a szobámból, hogy számon kérjem őket. Pechemre nem vettem észre Barnie Úrfit, akiben megbotlottam, és lezuhantam a lépcsőn. Egész életemben ebben a házban laktam, de még sosem gurultam le egyik lépcsőről sem. Próbáltam a karommal tompítani az esést, ám csak azt értem el, hogy éles fájdalom hasított bele, és így is úgy is a lépcső alján kötöttem ki.

Flora felsikoltott, majd mellém rohant.

- Corn! Nem esett bajod?

- Tök jól vagyok! – morogtam szédülő fejjel, de amikor megmozdítottam a karom, fájdalmak új dimenziója hasított bele. Felszisszentem, kintről pedig Colin kiáltását hallottam.

- Ne mozdulj, kis boszorkányom – sopánkodott Flora. – Szerintem eltört a karod.

Nem érdekelt a karom, az érdekelt, hogy a fájdalom mellett rémületet éreztem, ami mintha nem az enyém lett volna. Colin rémülete, amiatt, hogy olyan fájdalmat érez, ami tőlem érkezett. De nem, mégsem a fájdalom miatt, valami máshoz köthető, valami sokkal gyomorszorítóbb félelmet érzett, fontosabbat holmi kis fájdalomnál, valami… engem féltett. A felismerés úgy vágott kupán, mint Flora könyöke, amikor az ajtón berobbanó Colinra pillantva felkaptam a fejem. A karját markolta azon a helyen, ahol nekem fájt, és azzal a rémülettel, amit eddig csak éreztem, de most láttam is rajta, meredt rám.

- Corn, mi történt?

- Nem kellene itt lenned! – morogta neki Daphne, belépve a nappaliba. – Corn, mi van veled?

- Szerintem eltört a karja – tájékoztatta Flora.

- Csak leestem a lépcsőn – vágtam rá Colin megnyugtatására, de azt hiszem, nem jött össze.

Gyorsan odarohant hozzám, és letérdelt mellém. Láttam, hogy kíméli a karját.

- A tiéd is fáj, ha megmozdítod? – kérdeztem, mire rázott egyet a karján, amitől én azt hiszem, összepisiltem volna magam.

- Nem, csak érzem.

Ez megnyugtató volt olyan szempontból, hogy ha legközelebb véletlen leszúrom magam, legalább nem kezd ő is vérezni, egyszerűen csak érzi a sebeim. Amíg nem halok meg, nem lesz súlyos gondunk.

- Maradj fekve, kis boszorkányom, mindjárt csinálok egy főzetet, amitől…

- Bemegyek a kórházba – ráztam meg a fejem.

- De sokkal egyszerűbb lenne…

- Bemegyek a kórházba Colinnal – szakítottam félbe Daphnét. – Úgyis szeretnék egy vizsgálatot csináltatni.

- Hát menjetek – legyintettek a nénikéim, azonban Flora hozzátette, hogy ha mindenképp hagyományos gipszben gyógyulást akarok, legalább hadd adjon egy csésze fájdalomcsillapító teát. Ezt elfogadtam, ugyanis tényleg nagyon fájt a karom és amúgy is várni kellett a taxira.

- Nem lesz anyukád mérges, amiért megint velem vagy? – kérdeztem Colint, de nem néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam rá, netalán a szemébe nézni.

- Nem érdekel – felelte, és óvatosan belém karolt, de elhúzódtam.

- Colin…

- Ne kezdd! – kérte az állam alá nyúlva. – Semmi rossz nincs benne, ha hozzád érek!

- Tudom – ismertem el, szerettem volna elmondani, hogy szerintem sincs, sőt, hogy egyenesen imádom, amikor hozzám ér, mégis… - De…

- Nem, nincs de! – vágott közbe. – Megcsináltatjuk a vértesztet, addig nem beszélünk róla!

- Rendben – egyeztem bele, mert ezzel ki tudtam egyezni.

Amikor megérkezett a taxi, beültünk, és együtt mentünk be a kórházba.

O.O

Ha valaki megkérdezné, melyik volt életem leghosszabb hete, biztosan a múlt hetet mondanám. Hétfő reggel Colin és én suliba mentünk. Normális hétköznap délelőttnek ígérkezett, kivéve, hogy olyasmi állt mögöttünk, amit senkinek sem kívántam volna.

A jó hír, hogy megszabadultunk a vendégeinktől, legalábbis egy kivételével, ugyanis Vale beköltözött hozzánk. Mint mondta koszt-kvartély fejében segít rendbe hozni a nénikéim üzletét meg a házunkat, plusz a kertünkön is végigmegy kéthetente egyszer a fűnyíróval. Nem sok, de mi mást várhatnék el egy bukott angyaltól? Már így is elkezdte kicsinosítani a házat, kicserélt pár korhadt parkettát, megjavított egy beszorult ablakot, és a padláson megtalálta Daphne rég elveszettnek hitt üvegcsekészletét. Nem mondom, jó egy angyal a háznál, még ha bukott is. Különben sem zavar túl sok vizet, kivéve mikor Sophie átjön – és biztos vagyok benne, hogy sokszor jön majd hozzánk, lévén az ő „szobájában” kicsit túl necces lenne smárolniuk. Merthogy már csinálják, mint ahogy Sophie csinálta minden sarkon Logannel, úgy csinálja most Vale-lel. Esküszöm, egész megrontotta a srácot csupán egyetlen hétvége alatt. Amúgy nincs okom panaszra Sophie egész emberi, amikor Valeriannel van, kivéve persze, hogy egy sellő, de hát senki nem lehet tökéletes.

Rufus, Tita, Georgina és Roland is elutaztak péntek este, Tita szombaton írt is egy e-mailt, hogy szerencsésen megérkeztek a kastélyba, Rufus és Gina édelegnek, ő pedig elhatározta, hogy Roland minden titkát ki fogja fürkészni. Azt válaszoltam neki, hogy kezdje azzal, hogy kideríti csókol-e olyan mámorítóan a vámpírja, mint ahogyan vért szív. Már el is képzeltem, ahogyan dúl-fúl az elolvasása után. Különben csodálkoztam, hogy a kastélyban van internet, de azon még inkább, amikor kiderült Rolandról, hogy rendszeres olvasója a blogomnak, korábban már írt is néhány hozzászólást, csakhogy hülyének néztem, ugyanis a főboszorkányosdi előtt történt minden, és kicsit furcsának éreztem a megnyilvánulásait SexyVampire216 felhasználónéven. De most már legalább tudom, hogy nem szabad elzárkóznom az ilyenek elől.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi lett Hoccával és Harlammal, de azt kell mondanom, nem igazán tudom. Egyik percről a másikra eltűntek. Abban biztos vagyok, hogy nem a tenger felé távoztak, ugyanis Sophie apja kicsit megorrolt Harlamra a szigonyos eset miatt, és ráküldte az összes vérszomjas sellőzsoldost, amit Hocca vészriadónak vett és rávette az „úrfiját”, hogy szökjenek el, nemcsak a sellők, de Harlam főnökei elől is. Mivel Harlam belement, nem tudtam róla elképzelni, hogy később majd visszatér bosszút állni vagy ilyesmi, inkább hagytam a fenébe. A lényeg, hogy megszabadultunk tőlük, az egy szem angyalka és a sellő már igazán nem sok vizet zavarnak.

A suliban főleg nem, habár eléggé felkavarták az állóvizet, amikor mindenki szeme láttára smároltak – szegény Logant teljesen meg is sajnáltam – utána pedig Colinnal és velem dumáltak. Ráadásul keringett valami pletyka egy bizonyos buliról, amikor is mi négyen elloptunk egy hajót és hatalmas zűrt csináltunk szárazföldön és vízen, de ezt mind egy emberként letagadtuk, ha kérdezték (ugyanakkor senki nem vette be, hogy úgy tört el a kezem, hogy leestem a lépcsőn, biztosra vették, hogy köze van a nénikéim üzletének felrobbantásához).

Az elmúlt hét történései miatt, legfőképpen Colin miatt újra kellett gondolnom a jövőmet. Bár még vártunk a vérvizsgálat eredményére, mindketten eléggé biztosak voltunk benne, hogy féltestvérek vagyunk. Korábban sosem vettem észre azokat a hasonlóságokat, amik most szúrták a szemem, akárhányszor csak Colinra néztem. Tehát arra gondoltam, hogy jót tenne némi külön töltött idő, mivel a legijesztőbb az egészben, hogy nem zavarta, hogy közös az apánk. Néhányszor megpróbált megcsókolni, de mindig hárítottam, amennyire csak tudtam. Megcsókolni a bátyámat borzalmas bűnnek tűnt, vágyni rá és még többre a legeslegborzalmasabbnak, ugyanakkor ő volt a szerelmem, akarni őt az egyik legtermészetesebb dolog volt, amit csak létezhet.

Tehát a jövőm távol Colintól kellett volna terveznem, de csak nem vitt rá a lélek. Kiderült, hogy a főboszorkányság nem átruházható, a nénikéim szerint én leszek az életem végéig, még annak ellenére is, hogy nem mutatkozott egy fia mágikus képességem sem. Ariana könyve és lánca nélkül – Flora és Daphne mindkettőt elkobozta tőlem, és elzárták az összes hasonló könyvet is, amihez csak hozzáférhettem volna, nehogy bajt okozzak – nem tudtam varázsolni, még a „Repül-e a seprű, avagy kis trükkök kezdő bosziknak” olcsó mutatványai sem működtek. Igazából már kezdtem megszokni a varázslást, de azért nem mondanám, hogy szomorú lettem, amikor kiderült, hogy képtelen vagyok rá. Nénikéim még reménykednek, hogy talán a tizennyolcadik születésnapommal robban ki belőlem a varázslat, de én nem teszek fel mindent erre a lapra.

 Normális szakma után kell néznem. Kár, hogy semmiből nem vagyok valami jó. Ahogy szegény Colin sem boldogult, főleg Miss Veerrel, aki csúnyán fejbe vágta egy romantikus regénynek látszó könyvvel, és vadul gesztikulálva magyarázott neki. Fájt Colinnak, még én is megéreztem, de nem mutatta különösebb érdeklődését a dolog felé. Messze állt tőlem, egy szót sem hallottam abból, miket vág Miss Veer fejéhez – már a könyvön kívül – viszont hirtelen rám nézett, a tekintetünk pedig összekapcsolódott.

Igazi, mély szerelmes pillantás volt, izgatottságot éreztem, amiről nem tudtam eldönteni, hogy csak az enyém-e, vagy olyan erős a kötelék közöttünk, hogy egy-egy felkavaró érzelem csak úgy átcsúszik. Abban viszont biztos voltam, hogy nem érdekelt semmi más, csak ő. Képtelen voltam másra gondolni, másról álmodni, vagy egyszerűen csak…

- Szia! – lépett elém egy nagy alak kitakarva Colint a képből. – Sajnálom, ami a nénikéid üzletével történt.

Felnéztem, és rájöttem, Logan Maxwell áll előttem, akiről múlt héten még azt mondtam volna, életem szerelme, most csak… hát, most csak egy helyes srác volt, aki nagy meglepetésemre érdeklődést mutatott irántam.

- Öhm… köszi – mormoltam. Logan rám mosolygott.

- Milyen órád lesz? Elkísérlek a termedhez. – Ez határozottan fura volt.

- Történelem, mint neked – feleltem. – Négy éve egy osztályba járunk, nem rémlik? – Arra gondoltam, mekkora… tuskó. Még olyan is volt, hogy kölcsönadtam neki egy tollat!

- Á, akkor jó – vigyorgott tovább.

Hol van ez a srác Colinhoz képest? A fenébe, mit ettem rajta? Colin sokkal, de sokkal… a bátyám. A belém hasító gondolattól összerezzentem. Miért álmodozom hát róla? Jó, nincs meg még a vérvizsgálat eredménye, de tudom az igazságot, nem áltathatom magam. Jobb lesz, ha már most elfelejtem Colint. El kell felejtenem!

O.O

Óvatosan lépkedtem a sírok között vigyázva, nehogy felzavarjak valakit. A kezemben tartott koszorút Nicholas sírjára vittem. Emlékeztem rá, mennyire elhanyagolt volt, arra gondoltam, kigazolok körülötte, és feldíszítem, elvégre, ha csak holtában is, de a barátom volt. Odaérve azonban láttam, hogy valaki más már megcsinálta helyettem, a sírt megtisztították, a tetején friss virág volt, nem kellett mást csinálnom, csak odatettem a koszorúmat.

- Remélem, hogy valami jó helyen vagy – érintettem meg a hideg követ az ép kezemmel.

- Szerintem tutira ott van.

Ijedten megfordultam. Colin volt az, fázósan húzta össze magán a dzsekijét, és átható pillantással méregetett.

- Te tisztítottad meg? – böktem a sírra. Két nap telt el az elhatározásom óta, azóta nem sokat beszéltünk, a kényelmetlen csendek valahogy megnyugtatóbbak voltak, mint amire számítottam. Legalább nem jött olyasmivel, hogy ne törődjünk azzal, hogy féltestvérek vagyunk.

- Nem, biztos a Nicholas exnője volt – vont vállat.

- Igen, biztos – motyogtam. Annyira hiányzott Colin! Azt kívántam, bárcsak sosem szerettem volna bele, akkor talán még örülnék is annak, hogy közös az apánk.

- Corn, te reszketsz – sétált mellém, átkarolva a vállam. Megdermedtem. Legszívesebben hozzábújtam volna, de az elhatározásom megállított. Utáltam ezt.

Kicsit húzódozva néztem Colinra, aki szintén engem fürkészett. A száján keresztül vett levegőt, ami fehér páraként gomolygott elő, könnyedén elérve az arcomat. Visszatartottam a lélegzetem, és behunytam a szemem. Nem, ennyitől csak nem szédülhetek meg!

Colin ajka hozzáért az enyémhez. Átfutott az agyamon, hogy jobban kellett volna vigyáznom, aztán már csókolóztunk is, először lágyan, finoman, majd kétségbeesetten kapaszkodva a másikba, míg végül sikerült ellöknöm magamtól.

- Hagyd abba! – könyörögtem neki, és magamnak is.

Zihálva nézett rám, a szemeiben ugyanazt a vágyat láttam, amit én éreztem, de közben dühös is volt.

- Miért csinálod ezt, Corn? – kérdezte számon kérően. – Tudod, hogy nem számít, mi van, én sze…

- Nem! – vágtam közbe. – Nem, Colin, hát nem látod, milyen mocskos dolog ez? – Az a helyzet, hogy nem látta, ahogy én sem, én csak egyszerűen… tudtam, mi a helyes.

- Ha tudnád, mit érzek, sosem mondanád rá, hogy mocskos – vágott vissza. Ez fájt, hiszen én ugyanúgy szerettem őt, ahogyan ő engem, sőt lehet, hogy jobban is. De épp ezért kellett megtennem.

- Figyelj, azért ez annyira nem nagy szám. Fiatalok vagyunk, mindkettőnknek lehetnek még mások.

Megdöbbenést láttam a szemeiben.

- Én nem akarok másokat. – Ja, ahogy én sem, de nem volt jobb megoldásom.

- Mindig is szeretni foglak valamilyen szinten, Colin. De Logan és én… hát, randira hívott a hétvégén, és igent mondtam neki, ráadásul egy hónapig nem leszek itthon.

- Maxwell egy bájgúnár! És milyen randi az, amelyik egy hónapig tart? Öt perc után rá fogsz unni a fickóra!

- Nem emlékszel, milyen sokáig szerelmes voltam Loganbe? – kérdeztem. – Most itt az alkalom, hogy összejöjjek vele, miután Sophie olyan csúnyán elhagyta.

- Hallod, mit beszélsz? – lépett közelebb megint, mire elhátráltam, majdnem átesve Nicholas sírján. – Szerelmes voltál. Már nem vagy az. Tudom, hogy engem szeretsz, szoktam érezni is, amikor este rám gondolsz, vagy amikor rólam álmodsz. Te is szoktad?

- Nem! – hazudtam gondolkodás nélkül. A szívem úgy fájt, hogy azt hittem, menten belehalok.

- És most? Most nem érzed, ahogy darabokra töröd a saját szívedet? – Érezte hát ezt is. Fene ebbe a hülye kötelékbe!

- Elmegyek egy hónapra – váltottam témát. – Lemegyek az óceánba a sellőkhöz. Meghívót kaptam a királytól, és elfogadtam, hétfőn indulok is – hadartam.

- Úgy érted, megint sellővé akarsz változni?

- Nem csak akarok, fogok is – vágtam rá. – A nénikéim szerint most biztonságos lesz, a tengerláz amúgy is csak először ragadja el annyira az embert, és… szeretnék menni. Unatkozom itt Dullville-ben, unalmas az iskola, a helyek, és egyszerűen minden. Jó tapasztalat lesz nekem.

- És velem mi lesz? – kérdezte halkan.

- Elsősorban azért megyek, hogy távol maradjak tőled, Colin – mondtam ki. – Ami köztünk van, nem egészséges, képtelen vagyok…

- De még nem is biztos, hogy…– nem tudta kimondani a testvérek szót. – Még nincsenek meg az eredmények, és ha negatív lesz…

- Akkor sem biztos, hogy ez működne köztünk. Nézd, az ilyen fellángolások nem tartanak örökké, minek tovább bonyolítani most, amikor ott a nyakunkon a kötél, ami bármikor megfeszülhet? Nem éri meg az egész, nem igaz?

Persze, hogy nem igaz, tudtam, hogy hazudok, talán ő is tudta, mindenesetre kiérezhette a hangomból, hogy mondjon bármit az a hülye szívem, a döntésem végleges.

- Szerezz valami lányt, Colin, és felejts el engem örökre, így lesz a legjobb – mondtam még utoljára, mielőtt sarkon fordultam, és futásnak eredtem.

Elég távol akartam érni tőle, mielőtt sírni kezdek.

O.O

Sophie-nak van egy kisöccse, ő jött értem, mert Sophie bulira készült Vale-lel, nem akart meguszonyosodni. Kicsit ellenemre volt, hogy csókot kell váltanom a kissráccal, aki tizenháromnak, ha kinézett, de ez kellett nekem, vissza kellett kapnom a csodaszép sellőfarkam és hozzá azt a könnyedséget, amit utoljára a tenger mélyén éreztem.

Csodálatos volt. Versenyeztem Sophie kisöccsével, játszottam egy csapat delfinnel, halrajokat kergettem, és épp néhány sellőlánnyal igyekeztem megértetni, milyen kagylókból szeretnék ékszereket, amikor hallottam a hívást.

Corn!

A fejemet forgattam.

Ti is hallottátok? – kérdeztem a lányoktól, de ők csak a fejüket rázták.

Corn! – Colin hangja volt. Természetesen emlékeztem rá, ahogyan az egész kinti világra, emlékeztem a fájdalomra, a kétségbeesésre, a haragomra. Emlékeztem rá, hogy mit jelent nekem Colin.

Jövök – gondoltam, és úszni kezdtem arrafelé, amerről őt éreztem.

A part közelében volt, egy szörfdeszkán. Úgy látszott, örül nekem, amiért felbukkanok a hívására. Én is örültem. És fájt a hasam is a látványától.

- Hallottalak – közöltem vele. – Hogy lehet ez?

- Kiabáltam – felelte. Szebb volt, mint emlékeztem rá. Mosolyogtam, annyira szép volt. – Mi az? – kérdezte.

Megtámaszkodtam a deszkája szélén, és fél kézzel megsimogattam az arcát.

- Szép vagy!

- Te is – mondta, megérintve a kezem. – Hiányoztál.

- Mióta vagyok itt lent? – kérdeztem összezavarodva. Talán egy-két napja lehet. Vagy nem is, háromszor-négyszer is aludtam már. Összefolynak a dolgok, ha ennyi gyönyörűség veszi körül a sellőt.

- Két hete – felelte. – Az eredmények…

- Nem akarok erről beszélni – vágtam közbe, a hasfájásommal küzdve. – Fáj tőle a hasam.

Megértően bólintott egyet.

- Miről akarsz beszélni?

- Én… semmiről. Semmi sem szebb nálad. Hadd nézzelek egy kicsit!

Az arcom ráfektettem a sima deszkára, és csak gyönyörködtem Colinban. Egyszerűen nem értettem, mitől olyan szép, amikor nem különlegesebb a többi embernél. A fehér szárnyú repkedő Vale például sokkal szórakoztatóbb, amikor felrepül velem, vagy Sophie-val aztán magasból visszadob minket, de Colin ő… egyszerűen jó vele lenni, még akkor is, ha semmit nem csinál csak játszik a hajammal, vagy az arcomat simogatja.

Amikor az új barátnőim értem jöttek, már majdnem sötét volt. Észre sem vettem, Colin és én mennyire elsodródtunk a parttól, és mennyire kék lett a szája. Elfelejtettem, hogy emberi mértékkel nézve, milyen hideg van, még akkor is, ha rajta van az a ruha, amiben állítólag nem fázott… annyira.

- Segítek kijutni a partra, jó? – Sokkal gyorsabban haladhattunk, miközben a deszkáját toltam magam előtt, és heves uszonycsapásokkal igyekeztem minél intenzívebben haladni, míg végül elég közel értünk ahhoz, hogy kényelmetlenül alacsony legyen nekem a víz. Képtelen voltam mélyre merülni benne, ettől nem éreztem magam biztonságban.

- Innen már kitalálok – mondta Colin. – Érzem, mennyire rossz itt neked.

- Jó – mosolyogtam rá. – Menj, és melegedj fel, nem akarom, hogy bajod essen.

Nevettem, amikor becsobbant a vízbe, majd az egyik kezemnél fogva közelebb húzott magához.

- Szoktak a sellők csókolózni? – kérdezte.

- Nem nagyon – ismertem el. – De ha azt kérdezed, én szoktam-e…

- Szoktál?

- Sosem vagy ott a vízben.

- Most itt vagyok!

- Akkor jó. – Végül is igaza volt, és már nagyon fájt a hasam egy csókjáért. Amikor az ajka az enyémhez ért, olyan volt, mintha egy delfin csapott volna arcon a farkával (ami egyszer megtörtént velem, de csak véletlenül tette). Szédültem, de Colin erősen tartott, így nem esett bajom.  

- Szeretlek – mondta végül, mikor elengedett, és majdnem a fenékig süllyedtem.

- Tudom. Én is szeretlek. Ezért vagyok itt.

Ez valahogy nem stimmelt, mégis helyes volt. Hol vétettem a számításban?

- Gyűlölni fogsz ezért, ha letelik az egy hónap – folytatta.

- Sosem gyűlölnélek. De nem értem, miről beszélsz.

A fejemet megdöntve gondolkodtam. Lejöttem ide a vízbe, mert fájt Colinnal lenni, fájt, hogy nem lehetünk együtt, pedig azt akartam, viszont itt a vízben már együtt lehetünk. Miért ne lehetnénk, ha semmi rossz nincs benne?

- Nem baj – felelte gyorsan. – Holnap is eljövök. Meghallod, ha kiabálok?

- Biztos vagyok benne – bólogattam.

Megint megcsókolt, majd fogta a deszkáját és kiment. A hónap hátralévő részében minden nap találkoztunk – egy idő után titokban, mert Sophie és Valerian nem szerették, amikor Colinnal vagyok –, de igazán tényleg csak akkor értettem meg, mit tett Colin, amikor újra emberré váltam.

A felejtés-mint-sellő akció csúfos kudarcot vallott, tudtam, hogy még hosszú út áll előttem, amíg kitalálok valamit, ami talán elfelejteti velem, mit érzek Colin iránt. Csak a napokban kezdtem újra a boszorkányság felé fordulni. Mi van, ha kitalálok valamit, amitől szabadon szerethetem Colint? Ariana arra tette fel az életét, hogy a holtak kórságának ellenszerét keresse, az is elég lehetetlen volt, mi baj van az én célommal? Az égvilágon semmi. Neki is állok a kutatásnak. A szabad-szerelem akció indul.