4. fejezet

4. fejezet

Colin

Én szívok, te szívsz, ő szív…

Hé, Barnie, gyere, hagy vegyelek fel. Ne félj, nem ejtelek el, mint múltkor, mikor a tölgyfa úgy hátba vágott, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. És nem is viszlek be a lakókocsiba, hogy összezárjalak a patkánnyal, tudom, hogy félsz tőle. Anyám valamiért nem pártolja a háziállatok elrablását. Múltkor azt mondta, elégedjek meg a patkánnyal, az is van olyan jó, mint bármely másik: sokat eszik, hangos, néha még látni is. Már megszoktam, az igaz, de dühít, hogy nem lehet így felvenni, mint téged, és nem szabad jól megszorongatni, mert ki tudja, milyen ragályt terjeszt. Barnie, neked Corn illatod van! Vagy Cornnak van olyan, mint neked? Mondjuk lehet, már nincs, úgy megváltozott mindene, biztos az illata is. Rég nem ölelgettem. Rossz idők járnak, én szívok, te szívsz, ő szív… azt hiszem, mindent egybevetve még te jársz a legjobban. Macskának lenni jobb, mint Colinnak, abban biztos lehetsz. Sőt, macskának lenni ezerszer jobb, mint bárki másnak, halandónak vagy boszorkánynak. Hiába menőzünk vele, mi, emberek, hogy mennyivel jobban vagyunk nálatok, marhára nem igaz, ti vagytok a nyerők ebben a játékban. Na, jól van, menj, Corn hív! Aú, most miért karmoltál meg?

O.O

Legszívesebben valami őrültséget tettem volna, fel akartam borongatni az asztalokat, széttörni a székeket, két ököllel esni a nevetséges öreg nyanyáknak, akik játszadoznak Corn érzelmeivel, de az egyik mögöttem álló nagynéni olyan erővel szorította vállamat, hogy abból éreztem, komoly dolgok folynak itt.

Nem tudtam, merre nézzek, szinte mindenfelől megvető pillantásokat kaptam. Volt néhány gyűlölködő is, ezért, akármennyire is rühelltem, végül a terembe érkező Kieranra szegeztem tekintetemet. Jöttére a zsivaj elült, a nagynéni pedig elengedett, és hátralépett. Hirtelen az eddig asztalok előtt és között álló boszorkák hátrahúzódtak, mire az egész hely olyan lett, mint valami bíróság, én álltam középen, körülöttem két méter kihagyással a bírók. Annyi volt a különbség, hogy a Biblia helyett másra esküdtek fel.

Körülnéztem, azt vártam, Corn is bejön, és megáll valahol a fal mellett, de sehol se láttam.

- Colin Grey – hallottam meg a nevemet. Kieran odament a középső, másik kettőnél jóval rövidebb, mégis főhelyen álló asztalhoz, azonban nem ült le. Azt hittem, utálkozó pillantást várhatok tőle, ehelyett tökéletesen kifejezéstelen maradt az arca. – A boszorkánytanács előtt le kell tenned az inasesküt.

Ha tudtam volna, mi az az inaseskü, talán jobban viseltem volna a dolgot, de úgy, hogy vagy száz boszorkány rám meredt, mintha erre a felszólításra azonnal rá kellene kezdenem egy ősi szövegre, nem csak zavarban voltam, meg is ijedtem. Odakint Corn életéről beszéltek, és azzal ijesztgettek, hogy rajtam múlik a sorsa. Nem hittem, hogy megölnék, ha elrontanék valamit, de ezeknél sosem lehetett tudni, ezért nem törődve a Cornból áradó rémülettel kihúztam magam.

- Leteszem.

De milyen esküt, basszus, akartam hozzátenni, erősen bámulva Kierant, hogy legyen szíves, árulja már el, mibe keveredtem. Nem nézett rám, egy csúnya, öreg tekercset vett el az egyik csúnya, öreg boszorkánytól.

- Az eskü magában foglalja, hogy az eskütevő élete végéig hűséggel tartozik mesterének, vele marad, és minden erejével szolgálja. – Amíg az asztal engedte, közelebb lépett, majd kinyújtotta felém a tekercset. – A tekercsben foglaltak nem hagyhatják el a szádat, mint ahogy a teremben senkiét. Aki megszegi ezt az intézkedést, az a halál fia.

Idegesen indultam meg felé, nem tetszett a halál fiás szövege. Szinte kitéptem a kezéből a tekercset. Ezúttal nem volt szándékos, azért tettem, mert éreztem, ahogy Corn egyre nagyobb és nagyobb erővel próbál bejutni. Eddig kétszer vettem észre éjfél óta, hogy érzem, amikor varázsláshoz készül vagy varázsol: enyhén bizseregni kezd körülöttem a levegő. Figyelmen kívül hagyva új riasztórendszeremet tekertem szét a tekercset. Nem tudtam elhinni, hogy sebtében firkantották le számomra, ördögien cikornyás volt.

- Ki dönti el, mi áll az esküben? – kérdeztem.

- A tanács kijelölt tagjai szavaznak arról, hogy az ősi eskü 1852-ben módosított változatából mi legyen rád érvényes. Az eskübírák a főasztalon ülnek.

Vagyis ő is egy volt közülük. Ilyet még nem pipáltam, a majdnem csajom új pasija ítélkezik felettem. Félelmem mulandóban volt, dühös lettem, jelenleg Kieranra. Némán pillantottam le újra a tekercsre, és észrevettem, hogy ők öten a főasztalnál is ezt teszik. A többi boszorkány csendben figyelt minket.

- Nem vonulnának ki azok, akik nem érintettek? – tettem fel újabb kérdésemet.

Azt hiszem, kezdtem kiakasztani őket. Kieran nagy adag bosszúsággal nézett fel, mintha minél előbb le akarta volna tudni az egészet, azután jelezvén, hogy nem akar hozzászólni a témához, leült. Na, ja, nem ő lesz az, akit ki tudja, hogy mire köteleznek.

Egy idősebb némber tájékoztatott rikácsoló hangon, hogy halandó létemre hogyan merem kétségbe vonni a tanács rendelkezéseit, mások meg azért hőzöngtek, amiért ki akartam őket kergetni a bál csúcspontjából, miközben boszorkányvérük jogán igenis érintettek. Mást nem tudván csinálni megadtam magam, és visszatértem a tekercsben írtakhoz.

Alulírott Colin Grey boszorkányinassá szegődik Cornelia Holloway Főboszorkány mellé. A boszorkányinas azonfelül, hogy életében s holtában egyaránt szolgálja a felülírottat, köteles teljesíteni az eskü ezen pontjait:

I. A halandókhoz fűződő kapcsolatait haladéktalanul, végérvényesen meg kell szakítania.

Nyitottam számat, hogy tiltakozzak, de aztán bezártam, mert eszembe jutott, hogy előbb meg kell szavazniuk a dolgot. Amikor felnéztem, vártam, hogy feltegyék a kezüket, vagy egyéb módon jelezzék egymásnak véleményüket, ehelyett annyit kaptam, hogy Kieran újra felállt. Ezek szerint a boszorkányok számomra észrevehetetlen módszerrel kommunikáltak. Lehet, azért csinálták így, hogy ne tudjam, ki áll mellettem, és ki nem. Igaz, ami igaz, érdekelt volna, Kieran kinek a pártján áll.

- Esküszöl? – kérdezte.

Az egész helyzet annyira abszurd volt, hogy remegő kézzel lejjebb engedtem a tekercset. Azt akarja valami őrült, hogy szakítsam meg a kapcsolatot az anyámmal? Egyébként is, mit jelent az, hogy megszakítom velük a kapcsolatot? Azt, hogy soha többé nem randizhatok majd senkivel? Cornnak itt lesz ez a Kieran, én meg egyedül maradok? Leforrázva néztem körül, Flora nénihez fordultam segítségért, aki a két nagynéni közül egy parányival megértőbb volt hosszú évek tapasztalata szerint. Most semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kiálljon értem. Helyette egy zöldruhás boszorkány állt fel helyéről.

- Időszakos kapcsolatokra szükség lehet a Főboszorkány védelme során, az esküben a tartósakról van szó. Ugye nem szükséges kifejtenem, mit értek ezalatt?

Nemet intettem, mire leült. Már értettem, miben nem lehet részem: családban, barátságban és szerelemben. Nem is kérnek sokat, mi? Mélyet lélegeztem.

Komolyan meg kéne ezt tennem Corn boszorkányságáért? Vagy, hogy tovább menjek, Cornért? Jó, a barátom volt, rendben. Szerettem, és szeretem. De most többről volt szó, az életemről. Ő sem akarhatja, hogy ezt tegyem.

Mikor idáig értem, akkor ugrott be, hogy nem, nem akarja. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy el tudjon távolítani, akár így, akár úgy, hogy még a saját nagynénje ellen is képes volt varázslatot használni. Kétségbeesetten meg akart menteni, közben nekem olyasmik járnak az eszemben, hogy megéri-e megtennem érte? Kénytelen voltam elismerni, hogy jelenleg nem volt más értékes az életemben, csak ő, anyámon kívül pedig alig vesztettem valamit. A jövőben persze akartam randizni, reméltem, hogy esküm ellenére majd csak találok kiskaput. Mindig van, akár a halandók világát nézzük, akár ezt a rejtettet.

- Esküszöm – mondtam bizonytalanul.

Néhányan hangosan felszusszantak, mintha nem hitték volna, hogy megteszem, de a legtöbb boszorkány csak még kíváncsibb lett, mi lehet az eskü következő pontja. Én ugyan nem, ennél rosszabb nem jöhetett.

II. A szolgálat tisztaságának megóvása érdekében a Főboszorkánnyal nem létesíthet szoros kapcsolatot.

Bambán meredtem a második pontra. Azt már nem kellett magyarázni, mit értenek szoros kapcsolat alatt, nyilvánvaló volt, hogy a szerelemre gondolnak, talán még a barátságra is. Azt akarták tőlem, hogy esküdjek meg, soha az életben nem engedem magamhoz Cornt, bármit is érzek. Módszeresen el akartak vágni tőlem mindenkit, hogy ne legyen más az életemben, csakis a szolgálat, aztán meg akarták követelni, hogy érzelmileg maradjak távol az egyetlen embertől, akihez szabad kötődnöm. Az egészben az volt a legmorbidabb, hogy a boszorkák ezt a pontot nem találták túl érdekesnek, unatkozni kezdtek, még a bírók sem fordítottak rám túl nagy figyelmet Kierant kivéve, aki idegesítően semleges ábrázatával még jobban felhúzott.

Közben Corn már olyan erősen próbálkozott valami varázslattal, hogy a levegő csípte bőrömet, és mikor hirtelen kihunyt a forróság, úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Semmit sem tehetett értem. Nem tudtam, mit csináljak, tényleg nem. Corn egykor az életén osztozott meg velem, és önként adtam volna oda érte a sajátomat, ha úgy hozza a sors, de az, hogy őt elvegyék tőlem, túl sok volt.

Hosszan kifújtam a levegőt, majd gyorsan kimondtam a szót:

- Esküszöm.

Elkezdtem bebeszélni magamnak, hogy semmi jelentősége, azután nyugalmat erőszakolva magamra néztem meg a következő pontot, ami már egészen biztosan nem lehetett az előtte lévőknél rosszabb. Nem, és kész.

III. Nem hagyhatja magára a Főboszorkányt, nem mehet tőle messzebb ötven méternél.

- Ötven méternél? Az mennyi is? – fakadtam ki akaratlanul. Eszméletlen kevésnek tűnt.

- A Holloway-kert szélessége – tájékoztatott egy jóakaróm.

Összeszorítottam számat, nehogy elkáromkodjam magam. Legbelül szitkokra fakadtam.

- Nyilvánvaló, hogy ez káros hatással lenne a küldetés eredményességére – vélte Daphne néni. Nem voltak illúzióim afelől, hogy Corn érdekeit védi, de azért megkönnyebbültem, ötven méterre lenni tőle folyton, méghozzá úgy, hogy közben nem mutathatok ki iránta semmit... Ha tudnák, milyen nehéz még a távolból is kontrollálnom magamat, nem kérnének ilyet. Vagy lehet, mégis. Amilyen kegyetlenek, lehet, összekötöznének minket.

Kieran tudhatott valamit, mert egyetértett Daphne nénivel. Kellett lennie rajta kívül még legalább két olyan boszorkány, aki helytelenítette a pontot, mert ezt megúsztam, ahogyan a soron következőt is, ami az érintés szentségéről szólt, és nem is vacakoltak azzal, hogy elmagyarázzák, mi van benne, leszavazták.

Az ötös pont szerint, ha szükséges, gondolkodás nélkül fel kell érte áldoznom az életemet, ezzel nem volt gondom, meg egyáltalán, választásom sem. Már régebben felvilágosítottak, ha Corn meghal, vele halok, szóval lényegében a saját életemet védtem az ő megmentésével, így felesküdtem rá.

A boszorkák zúgolódtak, mikor megtudták, hogy mindössze – Hah! Mihez képest? – öt pontos az eskü, mire egyik társuk elmondta, ilyen kis nyeszlett halandóként ő kétli, hogy egyáltalán ehhez az öthöz tartani fogom magam.

- Kénytelen lesz – pillantott rá a zöldruhás boszorkány.

- Különben meghal – bólogatott társnője.

- Mi számít szoros kapcsolatnak? – kérdeztem gyorsan, arra gondolva, mitől halok meg, ha mit csinálok, megfogom Corn kezét? Mi van, ha életmentő kézfogásról van szó? Vagy, ha meg kell csókolnom, máskülönben meghal?

Azt hitték, az első pontra vonatkoztatva kérdezem, megint őrült lárma támadt. Végül egy maszkulin vénség ragadta magához a szót.

- Csendet! – üvöltötte, mire mindenki elhallgatott, és éreztem, hogy Corn megijed, hozzá is kiszűrődhetett a hangja. – Az eskübírák ereje határoz halálod felől!

- Nem maguk a bírák? – kiabálta be valaki.

- Mi lesz, ha az erő tévútra tér? – kérdezte megint más.

Jobbra-balra forogtam, hátha így könnyebben megértem a helyzetet. Mikor a két nagynéni előrelépett, és azt mondták, szeretnék, ha az egyik eskübíra személyesen kezeskedne értem, nagy csend lett, mind a főasztalnál ülőkre pillantottak. A két szélen lévő végignézett az összegyűlteken, majd mindketten Kieranra néztek.

- Nem fogadhatom el a felkérést – akarta hárítani a srác a dolgot.

A nagynénik és még néhány boszorkány kérlelni kezdték, egyesek valami törvényből, vagy miből idéztek – ami egyébként legkevésbé se hangzott törvényszerűen, de az volt a lényege, hogy Kierannak, akár Főboszorkány, akár nem, csínján kell bánnia a ’nem’ szócskával -, de ő nem akart ráállni..

- Kérlek – mondtam neki végül fogcsikorgatva.

- Rendben, legyen – felelt percek múltán a sokadalom nagy örömére.

Intett kezével, mire nagyjából elhallgattak, csak néhány fiatalabb lány húzódott arrébb csevegni, reméltem, ezzel véget is értek az izgalmak.

- Felügyelni fogom, betartják-e az eskütételben ígérteket, és ha azt tapasztalom, hogy szabályszegés történt, jelentem a boszorkánytanácsnak. – Rám nézett. – Ezentúl Cornelián kívül nekem tartozol engedelmességgel, minden parancsomat késlekedés nélkül végre kell hajtanod.

Olyan jól estek szavai, mintha tányérokat tört volna szét a fejemen. Azért bólintottam.

- Távozhatsz – mondta Kieran.

Örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük, mindannyiuktól, ezért ügyetlenül az egyik asztalra dobtam az eskütekercset, majd elindultam az ajtó felé, hogy hátrahagyjam őket.

Még utoljára visszafordultam.

- Maguk gonoszak. Igaz, hogy nem tisztelem a világukat, de maguk sem az enyémet, és mi legalább nem kérünk ilyesmiket a boszorkányoktól. Kívánom, hogy mind, ahányan itt vannak, nyuvadjanak ki a következő holdtölténél.

Most az egyszer senki sem próbált megátkozni vagy megkarmolni, csend kísérte lépteimet. Mikor lenyomtam a kilincset, és végre kijöhettem a nyomasztó teremből, alig engedtem el az ajtót, hogy az becsapódjon mögöttem, Corn izgatottsága új szintet ért el, majdnem odaugrott hozzám, alig bírta fékezni magát.

- Megtetted? – kérdezte a sírás határán.

- Meg. Asszem, gyakrabban fogjuk látni egymást – játszottam a flegmát, és feltettem a lehető legképtelenebb kérdést, ami csak eszembe juthatott. – Tetszett, amit neked vettem?

- A fenébe is! – átkozódott Corn, és láttam, ahogyan megrándul a szája a keserűségtől. Hátrasimította néhány tincsét, amik folyton visszahullottak vállára. Csak most vettem észre, milyen csinos ruhát viselt, de az efféle élvezetekre nem volt időm, újra kérdezgetni kezdett. – Miért tetted? Nem kellett volna!

- Te többet is megtettél értem – emlékeztettem. – Még akár bele is halhattál volna a kötés létrehozásába.

- Igen, de az egész az én hibám volt! – kiabálta, és tehetetlenségében toporzékolni kezdett.

Le akartam csillapítani, mert éreztem, ahogy a dühe átcsúszik szomorúságba. Észrevettem még az év elején, hogy a haraghoz közeli szenvedéllyel jobban bánt, mint a szomorúsággal határos gyengédséggel és féltéssel, ezért léptem egyet hátrébb, de úgy, mintha az ablakon át megakarnám csodálni a kertet, majd felé fordítottam fejemet.

- Meg sem dicsérsz, amiért tudom, van olyan, hogy kötés? Mágikus izét akartam mondani, aztán rájöttem, hogy az inasodként nem beszélhetek így.

- Ez a beszéd – szólalt meg a teremből kilépő Daphne néni, megelőzve Corn hisztériáját. Emberibben szólt hozzám most, hogy vállaltam az inaskodást. - Intenzív tanulásnak kell alávetned magadat, hogyha meg akarsz védeni egy Főboszorkányt. Fel kell ismerned a gonosz formáit, nem csak az olyan nyilvánvalókat, mint amilyenek például a vérfarkasok, a démonok vagy a…

- A vérfarkasok nem is gonoszak – vetetettem neki ellent. Közben szemem sarkából Cornt figyeltem, aki elfordult, és kezeibe temette arcát.

A megjelenő Flora néni odament hozzá, ezért úgy láttam jónak, ha most lelépek. Végül is hajnali négy körül járhatott az idő, és ennyi boszorkány között aligha támadhatta volna meg bárki is Cornt.

- Akkor én megyek – jelentettem be halkan. Daphne néni arca elfelhősödött, ami fura volt, mert általában örülni szokott annak, ha hazatakarodok.

- Kérj engedélyt a távozásra Corntól!

- Szóval ez a módi – mondtam halkan, aztán léptem egyet Corn felé. – Engedélyt kérek a távozásra!

Úgy meredt rám, mintha most látna először, mire vállat vontam, jelezve, hogy nem én találtam ki. Végül bólintott. Újra nekilendültem, hogy elhagyjam a boszorkányfészket, de Daphne néni másodszor is megállított.

- Megkaptam az engedélyét! – háborogtam, és titokban reméltem, nem arról van szó, hogy még attól a tetű Kierantól is meg kell kérnem, hagy húzhassak már el.

- Igen, de nem lenne tanácsos elhagynod a házat. A boszorkány-inas kapcsolat kezdetekben törékeny, különösen, ha harag mételyezi. – Lesújtó pillantást vetett Flora nénire, mintha őt okolná. Ez olyan új volt, hogy meglepetésemben egy helyben maradtam. Daphne néni pedig folytatta. – A távolságra vonatkozó pontot törölték, mégis jobb, ha a közelben maradsz.

- A lakókocsi is közel van – mondtam neki.

- Igen, de…

Nem fejezhette be, mert ekkor Vale röpült be közénk.

- Elnézést, nem akarok ilyen válságos pillanatban zavarni. A vérfarkaslányról van szó. Ragaszkodott hozzá, hogy távolabb vigyen a boszorkányoktól, ezért átkísértem a lakókocsiba, mivel tudtam, hogy már ismeritek egymást. Ott vár.

- Menj csak – szólalt meg hirtelen Corn. Csak onnan tudtam, hogy hozzám intézte a szót, mert senki mást nem küldött volna el ilyen fásult hangszínnel. Nem fűztem hozzá semmit, biccentettem Vale felé, és elhagytam a házat.

O.O

A lakókocsihoz érve jutott eszembe, hogy el kell búcsúznom anyámtól, kétszeresen is: egyszer azért, mert hamarosan vándorútra kellett mennem Cornnal, másodszor meg, mert nem tarthattam fent vele az anya-fia kapcsolatot. Igaz, hogy nem ragaszkodtam úgy hozzá, mint ahogy a gyerekek szoktak az anyjukhoz, de ahogy álltam az ajtó előtt, pocsékul éreztem magam, ha lehet, még jobban, mint korábban. Nem akartam itt hagyni az anyámat.

Fáradtan nyitottam ki az ajtót, de azonnal hátrébbugrottam, mikor meghallottam egy sikolyt. Belülről jött. Széthúztam egy pókhálót, ami az ajtókereten terpeszkedett, majd nadrágomba törölve kezemet bentebb kerültem. A hálószobában találtam rá Mikaylára, akinek véres volt a szája, és kezeit háta mögé dugva nézett rám.

- Mi volt ez? – kérdeztem gyanakodva.

- Semmi – mondta gyorsan.

- Elárulnád? – kértem szépen, miközben körülnéztem. Vonakodva csóválta meg fejét, majd fancsali képet vágva sóhajtott fel. Leültem mellé az ágyra, és megnéztem kezeit, amiket most már előreengedett. Véresek voltak ezek is.

- Nagyon éhes voltam, ezért ettem a patkányból, amit itt találtam, pedig nem akartam! – hadarta bűntudatos arccal. Nem bírtam visszafogni magam, pár másodpercig elszörnyedve nézett rá. Emberalakban evett egy patkányból!

- Ha nem akartad ezt tenni, hogyan történt meg?

- Előszaladt, és úgy… kellette magát… de én nem akartam!

Mivel ezt már hallottam, csak legyintettem, majd megkértem, mutassa meg, hova hajította el a patkánytetemet, amikor meghallotta, hogy jövök. Megmutatta. Egy félig megrágott, eléggé undorító trancsírt találtam az éjjeliszekrény mögött. A feje épen maradt, de a belek meg más egyebek kilógtak belőle.

Keresni akartam egy műanyagzacskót, amibe beletehetem, amikor észrevettem, Mikayla milyen mohón nézi a patkányt. Amint meglátta, hogy figyelem, szégyenkező pillantást vetett rám.

- Bocsi! – vinnyogta.

- Kéred? – böktem a patkány felé próbálva nem túlságosan rosszul lenni a gondolattól, hogy a kislány mindjárt ráveti magát a dögre.

- Nem – mondta pár másodperces hezitálás után.

Felállt az ágyról, és kivonult a szobából. Reméltem, hogy kezet most, és nem újabb préda után néz, mert azzal nem tudtam volna mit kezdeni. Miért csinálta ezt, ember alakban miért nem csillapítja le éhségét mondjuk egy steakkel? Igaz, patkányból többet tartunk itthon, mint steakből.

- Hát eljött a kilakoltatás ideje – fordultam a patkányhoz, hátha attól, hogy beszélek hozzá, kevésbé fogok iszonyodni véres tetemétől.

Nagy nehezen kiszedtem az éjjeliszekrény mögül, anyám egyik régi táskájába tettem, hogy kivigyem a kertbe, és elássam. Kiléptem a lakókocsi átjárójába, bekopogtam a fürdőbe, de Mikayla nem hallhatta meg, mert folyatta a vizet. Reméltem, nem csinálja túl sokáig, mert a számlákat nem tudom, miből fizettük volna, most, hogy még a vándorutat is finanszíroznom kellett. A hideg levegő egy kicsit felfrissített, jobban éreztem magam tőle, már amennyire ez lehetséges volt jelen helyzetben: alig-alig. Fogtam azt az ásót, amit anyám már nem tudom, honnan emelt el, és elkezdtem vele felásni a lakókocsi hátulja alatti részt, amin Vale nem hajtott végre semmiféle szépítő beavatkozást.

Alig ástam fel akkora területet, hogy a táskának megfelelő lyukat alakíthattam volna ki, mikor érezni kezdtem, hogy valaki figyel. Körbepördültem, van-e a közelben ember vagy más, de a nagynénik egyik macskáján kívül senkit nem láttam. Újból kiemeltem egy adagnyi földet, és lehajoltam, hogy mélyíteni kezdjem az igen sekély gödröt, amikor Kieran hangját hallottam meg a lakókocsi ház felől eső oldalától.

- Mit csinálsz?

- Hullát rablok – feleltem neki szemforgatva, és tovább ástam. Nem hagyta el pozícióját, így kénytelen voltam berekeszteni az ásást. – Mit akarsz?

- Ha lehet, egy szemernyivel több tiszteletet irányomba, most mentettelek meg titeket – mondta. Normálisan beszélt, kerülte a nagyképűsködést, de tőlem maga a megtestesült Jóság is lehetett volna, akkor is utáltam.

- De csak egy szemernyivel – mutattam hüvelyk- és mutatóujjammal a picinyke mértéket, azután folytattam a munkát. – A táskában lévő döglött patkányt akarom eltemetni, szóval, hogyha elárulnád, miért jöttél, megköszönném.

- Azért jöttem, hogy megismerjem Corneliát. Ám te tettél róla, hogy az este elromoljon, és alig beszélhessek vele.

- Nézd… - kezdtem. Félbeszakított.

- Ugyanakkor hálás is vagyok azért, amiért elintézted nekem, hogy maradhassak, és szemmel tarthassam. Remélem, az elkövetkező hetek alatt bizalmasabba fordul a viszonyunk – mondta keresetlenül, miközben megkerült, és szemügyre vette a terebélyesedő gödröt.

- Azt meghiszem – feleltem, mert más nem jutott eszembe.

- Lesz alkalmam megérteni a felfogását a boszorkányok világát illetően, tapasztatot cserélni vele, és megtanítani egy sor új dologra. Biztos vagyok benne, hogy élvezetes lesz vele együtt dolgozni, nagyon nagy potenciál van benne, ha fejlődni akar, fog is.

Egy helyen lefaragtam a gödör széléből pár centit, majd az ásóra támaszkodva Kieran felé fordultam. Még ellenszenvesebb volt, mint a boszorkánytanácson. Igaz, hogy hálás lehettem azért, amit a boszorkánytanács főmuftijaként tett értünk, mármint, hogy nem csaphat le rám egy átok csak azért, mert visszafelé sül el valami, de eszem ágában sem volt megbízni benne. Udvarias, kedves és bizalomkeltő volt, pontosan emiatt veszélyes is. Tudtam, hogy számot tart Cornra. Nekem már nem volt rá jogom – nem mintha az utóbbi időben lett volna esélyem nála -, de ettől még utáltam a helyzetet. Mogorván néztem rá.

- Azért jöttél, hogy ezt elmondd?

Megrázta a fejét.

- Nem, természetesen nem tartanálak fel ilyen apróságok miatt. Arra lennék kíváncsi, mi ez az egész a DNS-es dologgal.

- Tessék?

Gőzöm sem volt róla, mire gondol, nekem a DNS-ekről egy iskolai beadandó ugrott be, amit nem csináltam meg, és ami miatt Miss Veer megint nekem állt, hogy tönkreteszem a jövőmet. Erről eszembe jutott az, hogy holnap suli, és hogy alighanem mi Cornnal ki is hagyhatjuk a következő tanítási napokat, ha már nemsokára el kell tűznünk küldetésre.

Kieran sáros cipőjét törölgette a fűben, azután érdeklődve nézett be a táskába.

- Ez tényleg egy patkány volt – állapította meg.

- Miért, mit hittél? – kérdeztem elképedve.

- Visszatérve a DNS-re, Cornelia azt mondta a boszorkánytanácsnak, hogy a DNS-ekről szeretne kutatást végezni. Úgy gondolom, összefüggésben lehet azzal, hogy ti ketten rokonok vagytok. Annak szeretne utánanézni, hogy miként hat a boszorkánygénekre, hogyha az illető boszorkányanyja halandó férfival kerül össze? A leveleiből kiderült számomra, hogy igencsak nyugtalanítja a kérdés.

Elvörösödtem, ami a sötétben azt hiszem, nem látszott. Semmiképp nem akartam beszélni neki arról, hogy régen miattam akart a DNS-ek megváltoztatásáról megtudni minél többet, mert volt egy olyan érzésem, hogy ártanék Cornnak, ha a köztünk lévő szerelem is kiderülne.

- Miért, annyi boszorkányfiú van? Még soha nem bukkant fel senki, csak te – mondtam neki, próbálva leplezni zavaromat. – A boszorkányok, ha gyereket szeretnének, varázsolnak egyet, vagy mi?

- Dehogy. Voltak bizonyos kezdeményezések, de nem sokat értek, ócskák. Sokkal több a boszorkányfiú, mint gondolnád, de nem lesz mindből Főboszorkány, így nem ismerik hírből.

- Ja, értem – bólogattam kínomban. Gyorsabban kezdtem el ásni, hogy minél korábban be tudjam fejezni, és otthagyhassam. Már majdnem készen lettem a patkánysírral.

- Tudod, olvastam Cornelia blogján a hozzászólásaidat. Boszorkánygyűlöletről árulkodtak.

- Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – tanácsoltam neki kedvesen, mikor csak arra vágytam, hogy leüthessem az ásómmal. Keményebben nyomtam bele ásómat a földbe.

- Elbizonytalanítottad.

Mikor készen lettem, és felnéztem, láttam, hogy szemöldökráncolva néz rám. Gondoltam, beviszek neki egy lövést, amíg van hozzá erőm, így, míg felkaptam, és a gödörbe dobtam a kiszolgált táskát benne a patkánytetemmel, odaszóltam neki.

- Te is. Minden leveled után mást gondolt – füllentettem, pedig fogalmam sem volt róla, Corn miket gondolt róla. Levelezésük elején még mesélt róla, de amint rájöttem, hogy egy fiúról beszél ilyen lelkesen, morcosabb lettem, és már nem beszélt róla szívesen, tavasz óta pedig egy árva szót se szólt vele kapcsolatban.

Ez elnémította Kierant, csendben maradt, amíg befedtem földdel a táskát. Csak akkor szólalt meg, amikor készen lettem, és az ásóval lelapogattam a földkupacot.

- Ugye Cornelia nem szeretett beléd?

- Unokatestvérek vagyunk – válaszoltam hűvösen, majd felkaptam ásómat, és bementem.