- fejezet
Colin
Cornon kívül senki
Helló, akárki
is vagy, apám vagy nagybátyám. Mindketten jól megszenvedjük ezt az egész
helyzetet, nem? Te azt, hogy Corn miattam egy életre meggyűlölte a
családfakutatást, ezért nem érdekli, mi lesz veled, én azt, hogy a te kölköd
vagy unokaöcséd kellett, hogy legyek. Semmit se tudok rólad, még azt sem, mi a
neved. Corn említett két nevet, de azokat már elfelejtettem, nem érdekeltek
annyira. A név semmi Miss Veer szerint, múltkor is azt mondta, hogy „Mr. Grey,
nem érdekel, hogy hívják a barátját, ez egyes!”. A nevedből semmit se tudnék
meg rólad. Meg már engem se nagyon érdekelsz, csak azért jövök néha hozzád,
mert nincs más, akihez fordulhatnék. Tudod, hogy nincs egyetlen barátom sem? Reccs. Szóval tudod. Cornon kívül nincs
senki, aki számítana, de neki meg én nem számítok, ez a cudar igazság. Jól a
képedbe vágtam, mi? Ez a bosszúm, amiért a múltkor rávertél a hátamra, csak
mert kiabáltam valamit Corn után, amit egyébként nem is a te fülednek szántam!
Csak, hogy tudd, meg van rád sértve az ablaktörős incidens óta, ezért egyikünk
se várhat tőle mostanság semmi jót. Jobb, ha meghúzom magam, és inkább kilesem,
ki az a ficsúr, akit Corn ölelget. Mi a fenéért nyomakodik ilyen közel hozzá?!
O.O
Corn megérintett.
Ezen mélázva hallgattam a rádiót.
Blabla.
Blablabla. Bla. A műsorvezető csak mondta, és mondta a hajnali egyes híreket,
amik semmivel se voltak érdekesebbek az éjjel tizenegyesnél, pedig azóta mennyi
minden történt! Csak ők nem tudtak róla. Az egész a Hollowayek miatt volt,
kellett is nekünk még mindig a közvetlen közelükben laknunk.
Próbáltam
rávenni anyámat, hogy menjünk el valahova máshová a lakókocsival, a szent cél
érdekében még meg is javítottam a motorját, és kicseréltem az egyik kerekét, de
az emberek azok után csak még furcsábban néztek rám, mióta Corn menő lett. Azt
hiszem, azt várták, hogy egyszeriben én is a társadalmi hierarchia csúcsára
kerülök, de mivel a változás elmaradt, besoroltak a legbénábbak alá, merthogy
én voltam az egyetlen, aki menő ismerőse ellenére is lúzer maradt. Ha jóképű
lettem volna, bocsánatot nyerhetett volna bűnöm, de nem voltam az a kifejezett Adónisz. Attól tartok, a mostani karmolás nyomok se
sokat javítottak fizimiskámon.
Nem siettem
haza, azért se, mert Corn és a társasága ott volt pár méteres távolságban. A
másik ok az volt, hogy nem várt rám otthon más, csak paradicsom. Ja, rágó volt
még raktáron, de az nálam is volt. Ahogy eszembe jutott, gyorsan bekaptam
egyet, mielőtt megint elfogott volna a vágy cigi után. A dohányzás költséges
szórakozás volt, ezért nem engedhettem meg magamnak. Ahogyan rágózni kezdtem,
bűntudat éledezett bennem Corn miatt. Tönkretettem a szülinapját, még ajándékot
sem adtam neki, pedig nagy nehezen sikerült vennem egy jót.
Míg Corn a tengerben
hűsölt, egész nyáron dolgoztam, mint az őrült állat, egyrészt, hogy a saját
kiadásaimat ezentúl fedezni tudjam, másrészt, hogy neki normális ajándékot
vehessek, ha többi ismerősétől úgyis boszorkányos marhaságot kap.
Az egyik netes
ismerősöm nyomán, akit még DragaBarbieként ismertem meg – konkrétan
lehülyéztem, mire nekem állt, két álló hétig szidtuk egymást, majd megbékéltünk
-, találtam ki a rágógumi papírból készült karkötőt, de ahogy közeledett Corn
szülinapja, úgy kezdtem elbizonytalanodni magamban, arra gondoltam, ha
egyébként nem nézett hülyének, ezek után annak fog. A karkötő ment az egyik
fiókom mélyére, az alsógatyáim alá, új ötlet kellett. El is mentem a
látványkereskedésbe, ami a jelmezbolt helyén üzemel. Láttam mindenféle jópofa
dolgot, amit meg is vettem volna neki, ha még mindig jóban lettünk volna, de
nem voltunk. Legjobb barátomból egyszerű baráttá, majd ismerőssé vált. Mivel
sok ismerősöm van, de nem veszek nekik ajándékot, fogalmam se volt, mit
adhatnék neki.
Végül egy
véletlen folytán anyám ládájában megtaláltam a családi címerüket, azt tettem rá
egy kulcstartóra. Nem tudtam, hasznát veszi-e, a partin látottak alapján többé
nincs szüksége kulcsokra, ott van neki a mágia. Ugyanúgy eldobhatja a
kulcsokat, mint ahogy annak idején engem. Szegény kulcsok, át tudom érezni a
helyzetüket, még mit sem sejtenek, mikor...
Megráztam
fejemet. Tényleg holmi kulcscsomókon gondolkozok? Corn most aztán tényleg
kiszippantotta belőlem az életörömöt. Az egészet azzal fejelte meg, hogy nem
hívott meg a szülinapjára, pedig
régen mindig azt beszéltük, ha egyszer végre bulit rendez, azon én leszek a
társszervező. Bezzeg a bőszen emlegetett Kierant elhívta, és – szó szerint –
tárt karokkal fogadta. Mélyet lélegeztem, hogy a felhorgadó féltékenység
visszakússzon szokásos helyére. Haragosan néztem magam elé,
pedig a düh nem a sajátom volt.
Remek. Corn
egyre dühösebb. Erre innom kellett.
- Lennél olyan
kedves? – pillantottam a pult mögé.
Hocca rám
vigyorgott. Hosszú ujjú felsőt és bokáig érő szoknyát viselt, ami eltakarta őt
a kíváncsi szemek elől, befedve helyenként különös árnyalatú bőrét. Erős smink
volt rajta, amin Sophie fanyalgott, de mi Hoccával meg Sophie láttán
fintorogtunk, szóval kvittek voltunk.
Mióta itt
dolgozott Dullville-ben Corn nagynénjeinek boltjában, és esténként kocsmát
üzemeltetett, közelebb kerültünk egymáshoz – na nem úgy, mint ahogy
megismerkedésünk hajnalában a ligetben -, és nagyon sokat dumáltam vele. Igaz,
a legtöbb alkalommal oda se figyelt arra, mit mondok, de puszta jelenléte is
elég volt nekem. Legalább ő nem szökött meg előlem.
- Colin úrfi
már megint rossz fát tett a tűzre – állapította meg, miközben vidáman nézett
rám, és eltörölgetett egy poharat, amibe italomat szánta. – Mi volt az?
- Lássuk csak…
- Elgondolkodtam. Tudtam, hogy előtte nem kell takargatnom az igazságot, mert a
dolgok valódi oldalát látva amúgy is rájönne, hogy hazudok, ezért kitálaltam
neki. – Azt mondtam Cornnak, hogy randim lesz, pedig csütörtökön lemondtam. Nem
tartottam be az anyámnak tett ígéretemet, a halloweeni buli helyett Corn
meglesését választottam, és…
- Miért? –
kérdezte a tündér, aki mindig is furcsállta, hogy Cornhoz húzok. Annak
ellenére, hogy Corn legnagyobb sajnálatomra még a szépnél is szebbé vált, ő még
mindig régi, csúf kedvesként emlegette, amikor nem akarta mások előtt felfedni,
kiről van szó.
- Mert eljött
hozzá az a srác, tudod, akiről már meséltem. Az a Kieran. – Úgy köptem az
utolsó szót.
Corn blogján
már korábban láttam ennek a srácnak a hozzászólásait, őt bezzeg nem tiltotta
le, sőt élénk levelezésbe kezdtek. Kieran ismerhette a tükrözős trükköt, mert
Corn elmesélte Sophie-nak, mennyire hasonlítanak egymásra, mennyire bírja. Csak
arra nem számított, hogy ezt Sophie továbbadta Vale-nek, aki meg elmondta
nekem. Én Hoccának számoltam be róla.
- Hogy az a
srác! Nagyon jóképű, szeretném újra látni – ácsingózott Hocca.
- Előbb heverd
ki Harlamot – tanácsoltam neki.
- Bagoly mondja
verébnek – mondta sértődötten. – Colin úrfi az, aki lányokat csábít el, pedig
nem megy ki a fejéből régi, csúf kedvese.
- Ezt ennél
szebben nem is fogalmazhattad volna meg. Szóval meglestem őket, és láttam, hogy
a srác túlságosan közeli kapcsolatba került Cornnal. Letérdelt előtte, mint
valami olcsó történelmi szappanopera béna lovagja. Kíváncsi voltam, mit fog még
csinálni, ezért Barnie segítségével beosontam.
Kis túlzással
ez így volt igaz. Ráuszítottam az öt legféktelenebb Holloway macskára Barnie-t,
így a boszik nem rám figyeltek, hanem a szoknyáik alatt kergetőző vadakra.
- Aztán
lebuktam, de Corn megvédett. Ez nem nyugtatta le a boszikat, még mindig nekem
akartak jönni, mire a Főboszorkányuk elmondta neki, hogy nem bánthatnak, mert
az unokatestvére vagyok. Erre elszörnyedtek, hogy rokonságban áll egy szimpla
halandóval. Megragadtam az alkalmat, és távoztam.
- Semmi más nem
volt, Colin úrfi? – nézett rám gyanakodva, miközben kitöltötte az italt. Mintha
tudta volna, mekkora hatással volt rám Corn egyetlen érintése. A fenébe is, nem
akarok szerelmes lenni!
Átnyújtotta a
poharat, én meg kortyoltam belőle, addig se kellett beszélnem. Édes íze volt,
és úgy hatott rám, mint az energiaital, nem bódult, hanem élénk lettem tőle,
ami most jól jött.
- De. Azt
mondtam nekik, hogy miért engem akarnak meglincselni, mikor ők a bolondok, ha
hisznek a mágiában, meg hogy mekkora sületlenség valakinek seprűt ajándékozni,
ha van a háznál már vagy öt, aztán elárultam nekik, hogy Corn ugyanúgy utálja
őket, mint én. – Hocca elkerekedett szemmel bámult maga elé, abbahagyta a pulttörlést.
- Ezután távoztam. Vagyis kidobott az egyik nyanya, de ez már…
- Colin úrfinak
most mennie kell! – kiáltott rám a tündérem. – Ha idejön egy boszorkány, Hocca
nem tudja megvédeni!
- Nyugi, engem
igazán nem kell megvédened – csitítottam.
- Hocca magát
félti! Colin úrfi bűne nem Hoccáé!
Megkerülte a
pultot, és elkezdett kifelé lökdösni. Engedtem neki, nehogy megint lebénítson
az erejével, mint egyszer, mikor verekedésbe bonyolódtam. Próbáltam szép szóval
hatni rá.
- Hahó, várj
már, nem fognak idejönni, mert nem léphetik át a birtok határát a látogatás
időtartamára, csak akkor, hogyha Corn hogyishívjákot mond rájuk, de nem hiszem,
hogy fog.
Ez megnyugtatta
valamennyire, már csak kicsit rémülten pislogott az ajtó felé. Amikor azon nem
rontott be negyven boszorkány, visszament a pult mögé, és szigorú hangon azt
mondta:
- Colin úrfi ma
nem kap több tündérkoktélt.
- Szánj meg,
bűbájos éjfény! – kértem tőle kedvesen.
Egy ideig
habozott, majd szélesen rám vigyorgott, és újratöltötte poharamat.
Akár örülhettem
is volna annak, hogy végre valahára szótértek a csajokkal, de nem fűződtek
mostanában hozzájuk túl kellemes élményeim. Mikor Corn elmondta, hogy nem tud
mit kezdeni a köztünk lévő vérségi kapcsolattal, az életét nem szándékozik arra
áldozni, hogy ilyesmi után kutasson, mérges lettem rá. Egyébként is ideges
voltam aznap, jött a sok idióta a szokásos viccekkel, mint például, hogy
„Létezik barátság fiú és lány között?”, „Csak, ha testvérek.”. Ez érthető módon
nem derített jobb kedvre, ezért vállaltam be egy csajt.
Stílusban
hasonlított a régi Cornra, ezért nagyon kedves voltam vele, aminek láthatóan
örült. Jól éreztük magunkat, és az este végén – vagy az elején, attól függött,
mennyire tudom levenni a lábáról – csókolóztunk. Amikor csók közben ujjaimmal
hajához értem, pont olyan selymes tapintású volt, mint Corné. Egy idő után én
vesztettem el lábam alól a talajt, belegondoltam, milyen lenne Cornt csókolni,
már olyan régen volt benne részem. Szóval elképzeltem, hogy ő az, aki velem
szemben ül, és felcsúsztattam kezemet a lány combján.
Mélyen
elmerültem az öröm eme ritka forrásában, amikor hirtelen kirobbanó dühöt
éreztem, olyat, hogy rögtön meg kellett szakítanom a csókot. Corn mérges lett.
Tudtam, elpuskáztam az esélyt, hogy közelebb kerülhessek bármelyik lányhoz is,
mert a Corn-hasonmást faképnél hagytam, Cornnal pedig összevesztem. Egy teljes
hónapig próbálkoztam nála, mindennap átmentem, az ablakában lógtam, amíg el nem
hajtottak, de ahogy teltek a napok, úgy kezdtem el meggyűlölni. Tudtam, hogy én
is hibás voltam az események még rosszabbra fordulásában, mikor két nappal
később ebédszünetben megláttam az iskolában régi találkozóhelyünknél, felhúztam
magam. Hozzám ne ereszkedjen le, ha eddig nem bírta megtenni, egyen csak a
rengeteg menő barátjával! Rápillantottam, megfordultam, és ellógtam azt a keddi
napot.
Ahogy megittam
a második pohár tündérkoktélt, már azon töprengtem, mit nyújthatnék neki. A
szerelmemet élből elutasította, biztonságot meg nem adhattam neki, hiszen a
mágia terén erősebb és tapasztaltabb volt nálam. Semmi nem volt, amiben
szükséget szenvedett volna, nélkülem jobb lett az élete. Józan paraszti ésszel
tudtam, hogy jobb lesz, ha nem kerülök újra közel hozzá, mert a legutóbbi
próbálkozásom azzal zárult, hogy fogta magát, és megszüntette a blogját.
Miattam. Utáltam az egész helyzetet.
Utáltam
anyámat, mert nem volt hajlandó Cornról beszélni.
Utáltam a két
nyanyát, mert kiutasítottak a házukból.
Utáltam
Sophie-t, mert mindig beárult a nyanyáknál.
És utáltam
Cornt is, mert nem szerethettem.
- Tudom, hol
rontottam el a dolgot – mondtam, mert Corn érzelmeinek intenzivitásából
sejtettem, hogy úton van ide. Arra gondoltam, ha átváltoztatna valamivé,
Hoccával előtte meg kell, hogy osszam a tanulságot. – Másokkal is kellett volna
barátkoznom.
- Ez igaz
lehet, Colin úrfi.
- Neki ott van
a fazekasdi – Ez volt a kódnevünk a boszorkánykodásra -, de nekem nincs más,
csak ő. Tudom, tudom, találnom kéne egy hobbit, de mit?
- Colin úrfi
elkezdhetne tanulni – mondta Hocca.
- Inkább a
halál.
Vége lett a
murinak, megérkezett Corn. Éreztem, ahogy növekvő haragját próbálja elfojtani.
Neki is volt még mit tanulnia. Felálltam, és a pulttól átültem egy ablak
melletti asztalhoz, hogy végszükség esetén a virágosládákon keresztül
menekülhessek. Most, hogy valódi boszi lett belőle, tudta fene, mit lehetett
várni tőle. Berohant az ajtón, észre se vette az elszórtan mulatozókat, egyenesen
hozzám rohant.
- Colin!
Bármennyire be
voltam tőle rezelve, el kellett ismernem, hogy látványnak nem utolsó. Erősebben
kezdett dobogni a szívem, úgy elborítottak az érzelmek, mint valami kamaszlányt,
mikor arra gondoltam, hogy annyi idő után megérintett. Ettől ideges lettem,
enyhén remegő kézzel markoltam meg az apró ajándékot, amit a mai napon
mindenhova magammal vittem (emiatt lett sáros, az udvarukban összetalálkoztam
egy farkasszerű izével).
- Isten és
minden egyéb, általad tisztelt teremtmény éltessen! – harsogtam, majd egy
lendülettel álltam fel, adtam neki puszit, és nyomtam kezébe ajándékomat.
Az ajtó felé
indultam. Az ablak visszatükröződésében láttam, hogy Corn nem mozdul. Tartottam
tőle, hogy ezzel elvetettem a sulykot, hogy mindjárt megpördül, és felém vágja
az ajándékát, de ekkor olyan heves szeretetroham tört rá, hogy még én is
fulladoztam tőle. A harag ott kavargott benne sötéten, most már nem is próbálta
elnyomni, mindennél jobban vágyott arra, hogy eltűnjön belőle a szeretet.
Illetve, hogy ne vegyem észre az irántam táplált érzéseit. De észrevettem, és
ezt tudatni akartam vele.
Biztos
távolságba mentem tőle, majd visszafordultam, és felé kiáltottam:
- Én is
szeretlek!
Felszabadultan
rohantam ki a szabadba, majd örömködve át a kis téren, hihetetlenül meg voltam
könnyebbülve, amiért túléltem a haragvó Cornnal való találkozást, és semmi
rossz nem történt velem. Szaladtam tovább a padok mentén, amikor egyszer csak
elém ugrott egy alak.
Egyedül az volt
a durva, hogy nem volt semmi, ahonnan előugorhatott volna. Egyszerűen a
semmiből jött elő.
- Tetszik a
halloweeni trükköm? – mosolygott rám.
Egyből
megismertem a nyomorultat, bár a bokrok közül leginkább a ruháját vettem ki.
Most már láttam, micsoda tenyérbemászó képe van. A haja az a fajta vörös volt,
amit én kreáltam magamnak egy éve ilyenkor paradicsomsűrítménnyel, a szeme
pedig fekete, mint az ördögé. Olyan mosolya volt, hogy attól sarokba szorítva
éreztem magam. Mintha tudott volna valamit, amit én nem.
Nyilvánvaló,
hogy mit tudott: átjönni a birtokhatáron! Sürgősen körül is néztem több
boszorkány után kutatva, de csak az idült alkoholista haveromat láttam, aki
újságpapírral takargatta be a kutyáját. A srác még jobban elvigyorodott.
- Na, mit
gondolsz?
- Észvesztő –
válaszoltam neki, aztán kikerültem. Nem vicceltem a nevével, az túl sablonos
lett volna, már ezren megcsinálhatták vele előtte, helyette tudomást sem vettem
tőle, úgy kezdtem el rohanni a temető felé.
O.O
Hajnali kettő
volt, a buli heve csillapodott, hogy aztán háromkor új lendületet kapjon. Pont
a holtidőben estem be. Nagyon vigyáztam, el ne hagyjam a bár környékét. Nem
merészkedtem a sírok közelébe, a tavaly történtek után még a saját nagyanyám
sírját is óvatosan látogattam volna, nehogy felkeltsem ott nyugvó szellemét.
Összességében
kellemesen éreztem magam, nem gondoltam a holnappal, amikor is iskola volt. Ez
azért volt többet között rossz, mert Sophie addigra már ki kellett, hogy szedi
Cornból szemtelenségemet, és megtudva, mit csináltam, megint olyanokat mond
majd a háta mögött és az egész iskola színe előtt rám, ami után még nagyobb
vesztesnek fognak tartani. Vale-re se számíthattam. Általában jóban voltam
vele, de a ’Corn és Colin együtt’ cuccot nem támogatta, mert angyalként
helytelenítette a vérfertőzés legcsekélyebb eshetőségét is.
- Szia! –
köszönt rám egy csaj, aki mintha meglett volna a nyáron. A szervezetébe bevitt
nagy mennyiségű alkohol ezt elfelejtethette vele, mert új husinak nézett. – Mi
ez a maskara?
- A hétköznapi
szerelésem.
- Miért nem
vettél fel valami bevállalósabbat?
- Tavaly
szívtam a vámpírjelmezemmel – mosolyogtam rá, azután elfordultam.
A másik
oldalamon egy olyan csaj volt, aki a kezén számolgatott valamit magában. Nagyon
rákoncentrálhatott, mert némán mozogtak ajkai, miközben a semmibe bámult.
- Mi az? –
böktem oldalba könyökömmel.
Rám nézett, és
elsírta magát. Megölelt.
- Szeretlek! -
bőgte.
- Bocsáss meg,
ki kell, hogy ábrándítsalak. – Kíméletesen átpasszoltam az egyik ismeretlen
srácnak, aki vigasztalni kezdte. Visszatértem az első számú leányzóhoz. –
Láttál mostanság valaki érdekeset?
- Csajszit? Nem
nagyon. Rajtam kívül az egyetlen értékelhető a Természetnek öltözött, és ennek
jegyében meztelenül sétált be a kapun, viszont őt a tiszteletes pár órája
hazaküldte közszeméremsértésre hivatkozva.
- Srácra
gondolok – pontosítottam, arra gondolván, hátha Kieran ide is beugrik. Az
átkozott.
- Ja! Uncsik.
Mivel ő meg
nekem volt unalmas, megpaskoltam a hátát, és eljöttem a pulttól. Tíz percnyi
mászkálás után arra jutottam, az éjszaka tökéletes a tenger lesésére. Mindig
megnyugtatott a hatalmas víztömeg. A rajta táncoló holdsugarak. A szél hangja.
Mióta nem voltak vérszomjas dögök a városban, nyugodtan üldögélhettem a
homokban.
Az utak
elhagyatottak voltak, mindenki a buli helyszíne körül sűrűsödött azokat
leszámítva, akik betértek egy-két koktélra Hoccához. Ha sokan tolongtak volna a
parton, az se lett volna baj, tudtam egy helyet, ahol magamra maradhattam.
Cornnak se árultam el, hol van, ezért az ő váratlan felbukkanásától se kellett
tartanom. Szívesebben mentem volna a kertükbe a fához, ami az utóbbi időszakban
nem egyszer megvigasztalt – szabályosan lenyúlt az egyik ágával, és kicsit
hátba veregetett -, jobb híján mégis a partot választottam.
Egyenesen
odamentem a rejtekhelyhez, levettem cipőmet, és a hideg homokban lépkedve bementem a kicsiny, széltől óvott helyre.
Lefeküdtem a homokba. Mobilom továbbra se volt, az órát meg, amit anya expasija
vett nekem, a vízbe kellett dobnom az összes többi cuccával egyetemben, amikor
szakítottak, ezért a hajnalra bíztam magam. Amúgy is csak reggelre akartam
hazaérni, amikor már az összes banya eltakarodott, és a farkasszerű fenevad
sincs a közelben.
Azonnal
elszundítottam, ami nem is csoda, napok óta alig aludtam, annyira ideges voltam
Corn születésnapja miatt. Álmodtam, de kivételesen nem róla. Egy hatalmas
szökőkút alatt futkostam Barnie-val, valamiért el kellett kapnom, de nem ment,
folyton meglógott előlem. Aztán vörössé vált bundája, és fente rám a karmát,
belém is kapaszkodott, nem sikerült leráznom magamról. Éreztem, ahogy a
nyakamba liheg.
Az álom ezen
szakaszában arra ébredtem, hogy valaki a valóságban is a nyakamba liheg. Egy
kiscsaj feküdt mellettem. Nem lehetett több tizennégynél, és öltözéke egyetlen
lepedőből állt. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak. Még a végén
erre járnak a járőrök, és lecsuknak engem liliomtiprásért, miközben hozzá se
nyúltam! Megragadtam a vállánál fogva.
- Ki vagy? –
kérdeztem tőle. Ismeretlen volt számomra, ahogy a suliba járó alsóbb évesek
általában. Sötétbarna haját hátrarázva nézett rám, és hátrébbhúzódott.
- Mi… Mikayla –
felelt riadtan.
- Miért nincs
rajtad ruha, Mikayla? Nem tanított meg a mamád arra, hogy…
- Nekem nincs
mamám.
Ebbe jól
belenyúltam. Azt hittem, felzokog, mint a lány a buliban, de a rémülete
ellenére meglepően jól tartotta magát. Engem már semmi sem lepett meg, ezért
indítványoztam, hogy számoljon be róla, hogy került mellém.
- Na, jó,
világosíts fel, hogy mit keresel itt! – kértem tőle a lehető legkedvesebben,
közben levettem a pulóveremet, hogy odaadjam neki.
Félreérthetett,
mert erre elhúzódott, és még jobban megijedt, akkor nyugodt csak le, mikor
átnyújtottam neki a pulcsimat. Kicsit lejjebb csúsztatta a lepedőjét, mire
gyorsan elkaptam pillantásomat. Felvette a pulóveremet, és a lepedőből szoknyát
csavart magának. Ügyetlenül csinálta, nem lett valami csinos, de a célnak megfelelt.
Amikor megvolt vele, mesélni kezdett.
- Tizenöt éves
vagyok, és nincsenek szüleim. Átutazóban voltam az egyik városon, farkas
alakban mentem, mert telihold volt, amikor elkapott egy boszorkány. Sokáig ott…
- Várjunk csak!
– Döbbenten néztem rá. – Egy boszorkány?
- Igen –
mondta, és bólintott hozzá.
- Te lány, ezt
nem kéne ilyen szabadon hirdetned – hajoltam közelebb hozzá, mire a karjait
összefonta maga előtt. – Dullville-ben nincsenek oda a mágiáért.
- Tudom, hogy
te halandó létedre megértesz minket.
- Valóban? –
Gyanús volt, nem is kicsit.
- Nagyon örülök
neki, hosszú ideje nem beszéltem már halandóval, mert az emberek nagyon félnek
a vérfarkasoktól.
Pislogtam
kettőt, aztán nyeltem egyet. Egy vérfarkas. Számtalan mendemondát hallottam
róluk, amik közül alig bizonyult valamelyik igaznak, de azért… hű. Egy
vérfarkaslány. Rufus egy fajtársa.
- Félsz tőlem?
– kérdezte. Látszott rajta, hogy ő az, aki fél.
- Nem. Szóval
elkapott egy boszorkány. Mit tett veled?
- Rám tett
valamit, amitől nem tudtam visszaváltozni. Az átváltozások egyébként is minden
erőnket fel szokták őrölni, az meg, hogy nem tudtam ismét emberi alakot ölteni,
veszélyes volt. Az emberek könnyen észrevehették, hogy más vagyok, mint a többi
farkas, az igazi farkasok pedig bánthattak. A boszorkány egy erdőben tartott,
és néha megfenyített, amivel eltörte néhány csontomat. Gyorsan gyógyulunk,
ezért nem aggódtam miatta, de elegem volt az egészből, én csak jobb életet
akartam magamnak.
- Milyen
életet? – kérdeztem kíváncsian. Árvának lenni önmagában nem habos torta, én már
csak tudom, de az, hogy mellé még vérfarkas is az illető… gáz.
Mikayla ettől
érezhetően izgatottabbá vált. Nem mondtam volna lelkesnek, de az biztos, hogy
jobban szeretett beszélni róla, mint eddig sorsáról.
- Nekem soha
nem volt senkim, mindig kiközösítettek, bárhol is voltam, árvaházban,
nevelőszülőknél, iskolában… Ezért is örültem meg, amikor megtudtam, hogy az
egyik vérfarkas társunk falkát akar alapítani.
- Falkát? Tele
vérfarkasokkal? – tudakoltam tőle a legkevésbé sem lelkesen. Ez több, mint
rossz ötlet lett volna.
- Tudom, hogy
furán hangzik. – Nem furán. Szörnyen. – A farkasok falkákban élnek, de a
vérfarkasok magányos teremtmények. Ugyanakkor emberi alakunkban ugyanúgy
szükségünk van a társaságra, mint bárki másnak. Akinek ez nincs meg, az farkas
alakban veszélyesebbé, kezelhetetlenebbé válik. A Főboszorkányoktól nem
várhatjuk el a sok más teendő közepette, hogy még nekünk is falkákat
szervezzenek, ezért örültem meg, amikor hallottam az új falkáról – arra
gondoltam, hogy talán… engem is…
- Értem már.
Lehet, hogy bejön.
- Lehet. Ezért
is kell továbbindulnom, amint lehet. Nem akarok itt maradni, félek, hogy az a
boszorkány megint elfog, és visszavisz az erdőbe.
- Hogy tudtál
elszabadulni? – kérdeztem, de csak azért, mert láttam, hogy nagyon szeretné
kibeszélni magából a történteket. Igazam lett, beszélni kezdett, mint a
vízfolyás, elmondta, hogy ma jött érte a boszorkány az erdőbe, és idehozta.
Összeráncolt homlokkal néztem rá. – Idehoztak téged… csak nem a partira?
- Milyen
partira? – kérdezett vissza.
- Hé, nem te
voltál az a farkasszerű valami, ami jól rám ijesztett ma? – Elhűlve meredtem
rá. Cornnak hozták el. Szóval mégsem a seprű volt a legrosszabb ajándék.
Mikayla
elvigyorodott.
-
Megijesztettelek?
- Ó, de még
mennyire! – vágtam rá.
Gondoltam,
elmondom neki, mennyire betojtam tőle, nem árt neki az önbizalom, esetleg még
arra is felbiztathatnám, hogy legközelebb ne hagyja magát, suttyomban menjen
oda a boszihoz, és harapjon bele a fenekébe. Idáig nem jutottam el, mert ekkor
belém hasított Corn érzelme. Kétségbeesett volt, valami nagyon bántotta. Nem
ajándékom vagy viselkedésem lehetett, azt már megtudtam volna korábban, más
baja volt. Nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda? Miben lehetnék én a segítségére?
Meg aztán hagyjam magára ezt a kislányt?
- Át tudsz
változni farkassá? – kérdeztem tőle.
Megrázta a
fejét. A fenébe, gondoltam, akkor teljesen védtelen, nem hagyhatom itt. Pedig
egyre sürgetőbbé vált a Cornban égő kétségbeesés, oda kellett mennem.
Felállítottam a
lányt, megnéztem, hogy a szoknya nagyjából takarja-e, majd visszaindultam vele
az éjszakában. Alig aludhattam fél órát, mert a temetőben még mindig tombolt a
buli. Ahogy befordultam a sarkon, Mikayla belém kapaszkodott, és ijedten
suttogni kezdett.
- Itt a
boszorkány!
Valóban ott
volt, már én is láttam. A boszorkány, aki
láncra verte, és kínozta szegény lányt. A boszorkány, aki megkarmolt.
Egyelőre nem vett észre minket. Arra gondoltam, meglepem. Már épp összeállt a
fejemben egy jó kis terv, amiben szerepelt némi szentelt föld, a rágóm és egy
villanypózna, amikor meghallottam magam mögött egy ismerős fiúhangot.
- Nem
ajánlanám.
Mikayla remegni
kezdett mellettem. Átkaroltam, és lassan hátrafordultam.
- Micsodát? –
kérdeztem tőle.
- Tudod te azt.
- Mi a fene,
gondolatolvasó vagy? – törtem ki.
Mikayla még
közelebb húzódott, de közben érdeklődve nézegette a boszorkányfiút. Úgy
látszott, valamiért nem fél tőle. Kieran nem törődött velem, a kislány felé
nyújtotta kezét.
- Gyere velem,
visszaviszlek Corneliához.
Eldöntöttem,
hogy Kieran mindenki másnál utálatosabb, és nem fogom hagyni, hogy bárhova is
vigye a pártfogoltamat. Nem fogom megengedni neki, hogy még valakit elvegyen
tőlem, legyen az akár tizenöt perce az ismerősöm. A vérfarkaslány elé léptem,
és rávágtam egy nagyot Kieran kinyújtott kezére.
- Nem viszed te
sehova!
Nemrég akadtam rá a sztoritokra és nagyon tetszik! Remélem, hamarosan folytatjátok, mert most egyhuzamban olvastam el az egészet, és elég rossz, hogy ezentúl csak egyesével juthatok hozzá a fejezetekhez :)
VálaszTörlésCsak így tovább!
Olyan ritkán lehet találni a neten igényes, igazán jó önálló regényeket, hogy egészen meglepődtem, amikor rátok bukkantam. Nagyon tetszik a sok-sok különböző egyéniség. Én úgy gondoltam, hogy elegem van a sok vámpíros, vérfarkasos vagy éppen angyalos regényből, de így összezsúfolva a rengeteg vicces, érdekes faj... lenyűgözött. Hocca a nagy kedvencem, de a szervezkedő nagynéniket is imádom. Meg persze Colin elbeszélésmódját. Kicsit sajnálom, mert tudom, hogy mindketten szenvednek, de ez Colinnál jobban lejön. Ráadásul Cornnak itt van az új udvarló is... Csak annyit tudok mondani, hogy hajrá, így tovább, várom nagyon az új fejezetet!
VálaszTörlésKedves első hozzászóló, megértjük, hogy úgy jobb volt olvasni, reméljük így is örülni fogsz azért egy-egy fejezetnek. :) Kisebb kihagyásokkal fognak érkezni, ugyanis befejezett történetről van szó, csak fel kell tölteni a fejezeteket.
VálaszTörlésPanni, eredetileg paródiának szántuk a mitikus lényt találkozót, csak aztán magával ragadott ez a világ, és úgy döntöttünk, kiszélesítjük Corn és Colin perspektíváját. Jaj, Hocca, ugye milyen egyéniség? Nekem is ő volt az egyik legkedvesebb (őt Lana hívta életre). Hát, azért Colint se kell annyira sajnálni, neki is meglesz, amivel borsot tud törni Corn orra alá. :D
Köszönjük, hogy írtatok! Natty