Colin
Kutyul-kavar
Mit is
mondhatna az ember a benne szunnyadó mágiának, főleg, hogyha az nem is az övé?
Ne bánts. Én aztán jobban örültem volna neki, ha Cornban maradsz, és sose kell
magamban hordanom téged, főleg, amikor ilyen dühösen vibrálsz. Elég volt már
nekem Corn érzelmeit észlelnem, nem vágytam még a mágiájának a pezsgésére is!
Egyszer sem mesélt róla, hogy úgy mocorogsz benne, mint a fedő alatt a gőz,
folyton próbálsz kicsapni, és rávenni, hogy használjon. Kieran szerint meg kéne
téged kötnelek, mint a szelet, hogy ne háborogj folyton, de én idegenkedek
ennek még a gondolatától, mert mi van, hogyha elcseszek valamit, és oda lesz a
mágia? Még csak az kéne, már így is úgy érzem, hogy minden egy nagy
kutyul-kavar.
O.O
Ahogyan ott állt előttem, annyira olyan volt, mint otthon,
hogy mást se szerettem volna, mint felkapni, és hazavinni. Tudtam, hogy ott is
lesnek rá a veszélyek, de azokkal valamivel könnyebben meg tudtam volna
birkózni, mint az itteniekkel, arról nem is szólva, hogy azt várta tőlem, szó
nélkül tűrjem, hogy segítség nélkül nekivág a kutatásnak. Most még annak is
örültem volna, ha legalább Kierant viszi. Egyszerűen nem engedhettem el, a
bennem lévő varázserő fortyogni kezdett.
- Corn… - kezdtem bele egy óvatos mondatba, de nem engedte,
hogy befejezzem, hozzám lépett, és megcsókolt.
Mintha valaki szikékkel szurkálta volna a számat és a
nyelvemet, olyan érzés volt vele csókolózni, de a bennem feszítő vágy és
szeretet miatt képtelen voltam arrébb rántani a fejemet. Sokszor megtettem
korábban, de most nem bírtam. Egyedül arra gondoltam, hogy még sokat, nagyon
sokat akarok vele lenni. Amikor a csók véget ért, nem húzódott el, két centire
voltak egymástól arcaink. A mosolya elemi erővel vágott belém. Annyira szép
volt, hogy utána akartam kapni a kezemmel, de nem tettem, hanem öntudatlanul
szorongattam tovább a követ, amit Kieran nekem hajított.
- Ma éjjel az a legszebb álom volt egész életemben – súgta
nekem Corn. - Most mennem kell, mert Sophie vár. Szeretlek, Colin!
- Én is szeretlek – mondtam neki. Hozzá akartam tenni, hogy
ne menjen el, de nem várta meg, mit akarok, sarkon fordult, és elszáguldott.
Éreztem, hogyan sajog a szíve, és tudtam, valami nagyra
szánta el magát. Egyből utána akartam indulni, máris vettem a lendületet, hogy
a tőle kölcsönzött varázserővel felturbózzam magam, amikor valaki belém rúgott.
A következő pillanatban a sátrunkban ébredtem, és Kieran
ott állt a fejemnél. A sátorlap nyitva volt, így ráláthattam az égre. Még
magasan járt a nap, kora délután lehetett. A délelőtti tanulással töltött órák
úgy kimerítettek, hogy muszáj voltam lefeküdnöm pár percre, aztán úgy tűnik,
elaludtam, Kieran meg azért jött, hogy tovább erőszakolja rám tudását.
A fejemhez kaptam, hasogatott, de nem azért, mert mikor
Kieran belém rúgott, lefejeltem a tartóvasat, hanem mert fizikailag rosszul
voltam amiatt, hogy a szokásos éber álom helyett egyszerűben volt részem. Már
értettem, miért égette annyira a riasztó a számat, ami soha nem történhetett
meg Cornnal közös álmainkban. Csalódott voltam, amiért Corn nem kapcsolódott be
az álomba, de nem róhattam fel neki, még tényleg nagyon korán volt, és ő
valahol a tenger mélyén úszkálhatott. Felültem, és megroggyantott vállal,
fancsali arccal tekintettem körül.
- Úgy nézel ki, mint egy rakás szerencsétlenség –
kedveskedett Kieran a tőle megszokott módon, majd cipője orrával még egyszer
megbökte lábamat. – Siess, jön a következő lecke!
- Ha nem akarod, hogy kitépjem a cipőddel együtt a lábadat
is a helyéről, viselkedj! – rivallt rá a bennem lévő mágia rajtam keresztül.
Ugyanolyan érzékeny volt, mint amikor átvettem Corntól, borzasztóan nehezen
tudtam kontrollálni még az Ariana könyvében tanultak után is. Folyton
dührohamokat indukált nálam, és át akarta venni felettem az irányítást.
Lenyeltem egy adagnyi dühöt, és feltápászkodtam. – Bocs, megyek már.
Kieran egyenesen a fáktól szabdalt tisztás felé vette az
utat, de még nem követtem, előbb körülnéztem, a többiek megvannak-e még. Nagyon
is megvoltak. A farkasok mind körülálltak egy ketrecet, és úgy néztek rá, mint
égi tüneményre, teljesen el voltak tőle ragadtatva. Egy kisebb meg egy nagyobb
fűrész feküdt mellettük, sok lábnyi fahasáb a földön, és mindenhol faforgács.
- Még sose vettem részt ketreckészítésben! – áradozott
Mikayla. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, vidáman felém nyargalt. – Colin,
mindjárt kész a ketrec!
- Úgy értette, a ketrec fája – tette hozzá Ace. – A
varázslatok már rajtatok múlnak, haver.
- Nem emlékszem, mikor hatalmaztalak fel arra, hogy szólíts
havernak! – csattantam rá, majd kényszeredetten szóltam a bennem lévő mágiához.
– Nem bírsz nyugton maradni? Bocs, skacok, eddig fogalmam sem volt, milyen az,
amikor az ember egy dinamót hord magában, de most már tudom.
- Milyen? – kérdezte rögtön Mikayla.
- Mint mikor az
ember viccből a kabátja zsebébe dug egy égő petárdát, és csak az utolsó
pillanatban dobja el. Csak itt nem tudni, a petárda mikor robban.
- Megbirkózol
vele – győzködött engem és egyszersmind Rufus, aki a munka oroszlánrészét
magára vállalta, ezért most a haja és a ruhája tele volt forgáccsal. Arrébb
húzódott, onnan nézett rám. – Van egy perced?
Tétován néztem
a tisztás felé, aztán inkább Rufust választottam. Odaültem mellé, és néztem,
hogyan rázza ki mindenéből a forgácsot, majd öntudatlan mozdulatot tettem, mire
szél söpört át rajta, és a forgácsdarabkák nagyját magával repítette.
- Hohó! –
nézett rám elkerekedett szemmel. – Megy ez neked.
- Nem én voltam
– vallottam be keserűen. – Corn mágiája úgy gondolta, jó ötlet lenne ezt
csinálta, míg nem figyelek oda. Alig bírok vele, elszemtelenedett, mióta nálam
tanyázik. Az ember azt hinné, segítőkész lesz, ha birtokosa szerelmébe
költözik, de Kieran szerint utál engem, amiért régen arra buzdítottam Cornt,
hogy tagadja meg őt, és hagyja az egész varázs-maszlagot a fenébe.
- Hát a mágiája
helyében én is utálnálak – révedezett Rufus, majd témát váltott. – Figyelj
csak, Colin, Corn távollétében nem tudnál egy kicsit kedvesebb lenni
Mikaylához? Meg esetenként mondjuk… udvarolgatni neki?
- Mi van? –
néztem rá értetlenül.
El se tudtam
képzelni, miért kér ilyet tőlem. Még hogy udvaroljak a farkaslányának, amikor
már nyílt titok, hogy úgy bele vagyok esve Cornba, mint más a napfelkeltébe!
Soha nem tudnék ilyet tenni, főleg most, hogy Corn távol van. Újra elfogott az
iránta való vágyódás, a mágiája ezt érzékelve felbuzdult bennem, úgy feszített,
mintha komolyan ki akarna törni. Rufusra néztem, és szorosan összekulcsoltam
kezeimet, nehogy varázsoljak. Haverom kicsit zavarban volt. Azok után, amit
kért tőlem, ez nem is csoda.
- Hát, tudod…
az a helyzet… hogy…
- Mi van már? –
Mikor még erre is habozott, rákiáltottam. - Kinyögnéd végre?!
- Azt hiszem,
Mikayla tetszik Ace-nek, de ezt ő még nem vette észre, és azt szeretném, ha ez
így is maradna. Két lehetőség van, az egyik, hogy a Főboszorkányt kérem meg, ugyan
flörtöljön már egy kicsit vele, a másik, hogy téged. Csodálkozol, hogy rád
esett választásom?
- Mi a fenéért
nem akarod, hogy együtt legyenek? – néztem rá elképedten. – Attól félsz, hogy
végleg magukhoz ragadnák a hatalmat?
- Dehogy! –
morogta vissza. – Az én kezemben van akkor is, hogyha máshogy gondolják. A gond
ott van, hogyha vérfarkasok fajtán belül lesznek szerelmesek, az a nőstény
időszakos gyengüléséhez vezet. Érted már, miért nem szeretném, ha Mikayla most,
a küldetés kellős közepén gyengülne le? Nem szabad beleszeretnie!
Egy ideig szó
nélkül meredtem rá, aztán megráztam a fejemet.
- Látod, Rufus,
ezért nem alapítanak a vérfarkasok
falkát!
- Nem érted,
békeidőben minden rendben megy, akkor az egy hónapos időtartamot minden gond
nélkül át lehet vészelni, de most ezt nem engedhetjük meg magunknak. A két
másik farkasom sincs a legjobb formájában, Corn elment, a másik Főboszorkány se
lát, se hall a haragtól, te maradtál az utolsó reményünk!
- Hát ez igaz –
ismertem el, és rájöttem, hogy utolsó reménynek lenni szívás. Lehangoltan
vágytam Corn után, de a szokásos válaszérzelmekből semmit se kaptam. Nem
működött a kötelékünk, nagyon messze kellett, hogy legyen. – Rendben, meglátom,
mit tehetek.
- Kösz. Igaz
barát vagy – mosolygott rám, és kezet fogott velem.
Miután jól
megszorongattam a kezét, amit visszaadott, visszamentem a farkasokhoz. Gőzöm se
volt, hogyan kezdjem a Mikaylával való flörtölést, olyan kicsi volt, de mivel
láttam, az a perverz Ace hogyan néz rá, arra jutottam, erkölcsi kötelességem
megvédeni tőlem - vagy lehet, Roland tényleg túl sokat írt nekem régen a
férfilét kötelezettségeiről, az hatott rám. Így vagy úgy, odamentem hozzá,
barátian átkaroltam, majd mikor meglepetten felém fordította az arcát, a
ketrecre mutattam.
- Bele fog ebbe
férni a boszorkány?
- Nem egy
fejedelmi lakosztály, de megteszi – válaszolt Broncho. – Majd legfeljebb kicsit
behúzza a nyakát.
Ahogy elnéztem
a ketrecet, inkább a fejét kellett volna behúznia, de nem foglalkoztam tovább a
boszorkány kényelmével, fogcsikorgatva megsimogattam Mikayla hátát, miközben
arra gondoltam, hogy Corn erről úgyse tud, nem fájhat neki. Fájt helyette
nekem, bántott, hogy mást simogatok, mikor őt kellene. A mágiája ettől úgy
beindult, hogy keményen meg kellett vetnem lábamat, nehogy indulásra bírjon.
Mikayla közben azt hitte, mondani akarok neki valamit, felém fordult.
- Igen?
- Nemsokára
érkeznek a boszorkányok, de megtudakoltam Kierantól, egyik sem az, aki téged
elfogott, nem kell félned tőlük – mondtam neki egyszerűen.
- Tudom –
bólintott. – Vagy ha bántani akarnak, majd te megvédsz.
Remek, morogtam
magamban, de ehelyett csak rámosolyogtam, és otthagytam őket, hogy csatlakozzak
drága tanítómhoz, aki, amikor odaértem, éppen fákat döntött ki. Mikor mondtam
neki, hogy a ketrechez nincs szükség több fára, vállat vont, ebből megtudtam,
hogy a Corn távozása feletti stresszt próbálja ily módon levezetni. Jó ötletnek
tűnt, kinyújtottam kezemet, hogy egy fát kidöntsek, de a bennem lévő mágia úgy
döntött, kicsit megtréfál, ezért egy fa helyett Kierant kaszálta el, aki
hátraesett a földre.
- Nem akartam!
– rohantam oda hozzá. Nem fogadta el kezemet, felállt. – Bocsá…
- Semmit nem
tesz – szakított félbe mogorván, aztán már oda is sétált az egyik tönkhöz, és
leereszkedett le. Állva maradtam. – Villámkérdések.
Mielőtt
kinyöghettem volna, hogy ne, már szórta is rám kérdéseit. Volt szó a
védővarázsról, elmetisztító trükkökről, kontrolligézetekről és pár gyakorlati
varázslatról. Harminc kérdést tett fel, amiből hatra tudtam a választ, ami, ha
belegondolunk, elég jó arány – mégiscsak néhány órával hamarabb kezdtem bele a
tanulásba, különben is az első lecke felét az tette ki, hogy a szél megkötését
gyakoroltatta velem büntetésként, amiért néhány héttel ezelőtt kigúnyoltam
miatta -, de ő nem volt megelégedve vele, sőt azt mondta, menthetetlen vagyok.
Elfordult pár
percre, láttam, hogy erőt gyűjt a folytatásra. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, a
tisztás széléhez sétáltam, oda, ahonnan a fákon át el lehetett látni a
tengerig. A mágia húzott, vont arrafelé, szerette volna, ha újra egyesülhet
gazdájával (Hát még én! Másra se vágytam.), de nem engedtem neki. Ha nekimentem
volna vele a tengernek, csak vízbefúltam volna. Na meg azt se tudtam, hol lehet
épp Corn. Kieran mestere ugyan a nyomkövető varázslatoknak, de az már későn
jutott eszébe, hogy a varázslat a boszorkány belső mágiáját követi, ezért mikor
Corn átadta nekem a mágiát, egyúttal rám tapasztotta a nyomkövetőt. Kieran
szerint ez egy végletekig ragyogó fogás volt tőle, szerintem egyszerűen
szerencséje volt, mint olyan sokszor máskor. Reméltem, hogy a mágiával nem
hagyta el az is.
- Nincs semmi
kontrollod a mágiája felett – szólalt meg hirtelen mögöttem Kieran hangja,
ezzel jól lehangolt. Az előbb gátoltam meg a mágia kitörését, erre ilyeneket
mond. – Ezért arra gondoltam, ne ártana jobban megismerned a mágia természetét,
mielőtt megpróbálod az uralmad alá vonni.
Igyekeztem nem
észrevenni enyhén csípős hangsúlyát, és a lényegre koncentrálni.
- Mit kell
tudnom a mágia természetéről?
- Csak a
legfontosabbakat. A mágia a boszorkányok egyenrangú segítője, nem a szolgája,
ezért, hogyha megtöröd a mágia hatalmát, nem fogod tudni olyan jól
hasznosítani. Cornelia részben azért volt képes könnyen megtanulni a kezelését,
mert a mágiája azt akarta csinálni, amit ő. Na, már most, ez a te esetedben
máshogy van, mert bitorlod a mágiát, nem eredendően a tiéd, sosem szunnyadt
benned, ezért nem sok fogalma van róla, bízhat-e benned. Cornelia érzelmein
keresztül kapott rólad hideget-meleget, ezért nem bízhatsz benne. Van, akiknek
a mágia törődik. Ilyenek a rokonok vagy a nagyon közeli, kedves ismerősök.
Engem például kedvel Cornelia mágiája.
- Ezért lökött
fel az előbb, mi? – kérdeztem szarkasztikusan.
- Az csak
erőfitogtatás volt, ami neked szólt, nem nekem. Ha akarod, ne hidd el, de így van,
komolyabb támadást nem tudnál indítani irányomba éppen úgy, minthogy a mágiát
Cornelia irányába se fordíthatnád, légyen bármilyen alakban.
- A mágia
megismeri azt, aki magában hordozta?
- Pontosabban
azt, akié. Miután Cornelia visszakapja, nem vagyok benne biztos, hogy oly
nagyon szeretni fog téged mágiája, valószínűleg ki akar majd ütni. – Ezt úgy
közölte, mintha cseppet se számítana, legyintett hozzá. – Erre majd
visszatérünk kilenc nap múlva.
- Hogy… mi? –
nyögtem ki nagy nehezen.
- Kilenc nap
múlva várhatjuk a visszatérését – feddte fel előttem azt a fontos tényt, amit
Corn egész véletlenül elfelejtett említeni nekem. Hirtelen megharagudtam rá.
Csak így lerázott, lekötött a mágia tanulásával, ő meg ki tudja, mit művel
kilenc napon keresztül! Ez már több volt a soknál.
Nagy
sebességgel kezdtem el rohanni a táborhely felé, hogy néhány cuccot magamhoz
véve máris a tengerpartra rohanhassak. Arról nem volt szó, hogy ennyi ideig
távol marad! Miért nem szólt?
Kieran nem
akart békén hagyni, a nyomomban volt, és kiabált.
- Csak nem
akarsz lemenni, és megkeresni? Úgyse fog menni!
- Kösz szépen a
biztatást! – kiabáltam vissza, és továbbszaladtam.
- Attól még,
hogy nálad van az ereje, nem tudod használni, mert te csak egy inas vagy! –
tett rá még egy lapáttal. Eddig se kedveltem, na, jó, rühelltem, de most iránta
érzett ellenszenvem igaz utálattá kerekedett. Még ekkor se hagyta abba. –
Hallod? Még mágia nélkül is ügyesebb, mint te varázserővel!
Megtorpantam,
és megfordultam. Úgy voltam vele hogyha úgyis lemegyek a tenger mélyére
Cornhoz, ki tudja, mi történik ott, jobb, ha most azonnal elszámolok vele az
eddig engem ért sérelmekért. Ökölbe szorított kézzel néztem rá. Ő is feldúltnak
tűnt, három méterre tőlem helyezkedett el.
- Tudod, mi
vagy te? Egy kétszínű hazug! Behízelegeted magad nála, mert tudtad, hogy a
boszorkánydumával lehet rá hatni, aztán megpróbáltad lecsapni a kezemről
azokkal a gyér módszerekkel, amiket az abnormális gyerekkorod alatt tanultál!
- Te beszélsz
abnormalitásról? Az unokatestvéredbe vagy szerelmes! – süvítette. – Sőt már
akkor is szeretted, amikor a féltestvérednek hitted!
- Hogy mersz
kutlászni a fejembe, te féreg?!
Tettem felé egy
lépést, mire ő is lépett felém egy kicsit. A harag átjárta elmémet, mindent
lángba borított, már nem is nagyon figyeltem a bennem mocorgó mágiára, ami
mintha élvezte volna a helyzetet.
- Nem kellett
belenéznem abba az üres fejedbe ahhoz, hogy ezt megtudjam, maga Cornelia
mesélte nekem, mert tudd meg, a bizalmába fogadott! Jobban bízik bennem, mint
benned!
- Lehet, hogy
eddig így volt, de tudod mit? Teszek rá! – ordítottam vissza. – Mert engem
szeret!
- Ja, persze,
nagyon szeret, ha még annyit se közölt veled, hogy több, mint egy hétre lelép!
Arról már is beszélve, hogy fel se merült benne, hogy esetleg magával vihetne.
- Mert
b-biztosan fontos dolga van. – Az idegességtől és a dühtől most már dadogtam.
Kieran kipirult
arccal, tágra nyílt szemmel nézett rám, és gonoszul elnevette magát.
- Azért nem
akarta, hogy vele menj, mert azt is elrontanád neki, mint mindent!
Ez volt az a
pont, amikor felemeltem a kezeimet. Először be akartam neki húzni egyet, de
aztán észrevettem, hogy védővarázslatot húz fel maga körül, amíg azon át nem
tudtam törni, el se tudtam érni. Ez eszméletlenül bosszantott. Emlékembe
idéztem néhány varázslatot, amit Ariana könyvében találtam, és válogatás nélkül
szórni kezdtem őket a pajzsára. Az egyik át is lyukasztotta, amit csak akkor
vettem észre, mikor a lyukon keresztül rám küldte az egyik farönköt.
Viszonzásképpen egy nagyobb mágikus csapással felé taszítottam a rönköt, ami a
következő varázslatánál kettéroppant. Az egyik felét ő, a másikat én fogtam,
egyikünk se akarta elengedni, úgy civódtunk rajta, mint két buta kölyök az
utolsó muffin felett. Már csak azért se akartam engedni neki, és láttam rajta,
ő is így van vele, aztán eszembe jutott, hogy csodásan kicselezhetném, még
mielőtt bármit tehetett volna, elengedtem a felém eső részt, és egy mágikus
lökéssel a képébe akartam vágni. Csakhogy a mágikus lökés olyan kicsi lett,
hogy a tönk alig repült fél métert, már a földre is zuhant.
Kierannak igaza
volt, Corn hülye mágiája nem akart úgy igazán odacsapni neki, mert szerette.
Ettől úgy felidegesítettem magam, hogy teljes erőmmel arra koncentráltam, hogy
az egyik fához csaphassam. Miközben kerülgettem a nagyobb köveket, amiket nekem
vagdosott, folyton próbálkoztam. A negyedik alkalommal éreztem, ahogy
felforrósodik körülöttem a levegő, a meleg most már nem csak kívülről, de
belülről is nyaldosott, és Kieran egyszeriben a fánál termett. Én dobtam neki.
Rám pislogott,
majd leeresztette a kezét. Én is leengedtem. Most, hogy bánthattam, haragom egy
része elszivárgott, és tisztábban láttam. Már nem gondoltam árulásnak, hogy
Corn neki említette a kilenc napos utat, tudtam, hogy ennek is megvan a maga
célja, mint ahogy azt is, Kierannak sok mindenben igaza volt. Békülékenyen
indultam meg felé, aztán észrevettem, hogy vigyorog.
- Mi van? –
kiáltottam rá.
- Tudtam,
hogyha feldühítelek, rájössz, hogyan parancsolhatnál Cornelia mágiájának, és
így is lett. – Kimondottan elégedettnek látszott, felkelt a földről, és
leporolta a ruháját.
- Szándékosan
csináltad? Nem is gondoltad komolyan, amiket mondtál?
A szemembe
nézett, és egy árnyalatnyival kevésbé vidáman felnevetett.
- Mindent
komolyan gondoltam.
Még volt mit átbeszélnünk.
O.O
- Semleges
területen nem szabadna párbajozni, de itt lehet – magyarázta nekem Kieran. – Ha
például meglátogatnál a területemen, és ott állnál le farönköket reptetni a
fejemhez, azt nem néznék jó szemmel a környék boszorkányai. Viszont meg kell
hagyni, a párbaj remek gyakorlási lehetőséget jelent.
Túl voltunk a
harmadik hosszabb párbajunkon, mikor úgy döntött, hogy délutánra ennyi elé
volt. Azt mondta, az energiám nem esett le olyan alacsonyra, mint azt várta
volna, ezért pár könnyebb varázslatot rám bízott a ketrec körül. Míg ejtőzött,
én azokkal foglalatoskodtam. A farkasok arrébb gyújtottak tüzet, ismervén mágia
feletti hatalmam labilitását, ezért nyugodtan beszélhettünk titkos boszorkány
szabályokról.
Éppen az elfedő
varázslattal küszködtem – baromira nehezen ment – amikor észrevettem, hogy
Kieran ültében kiegyenesedik, és homlokráncolva néz a távolba.
- Megjöttek a
boszorkányok, de hoztak magukkal még valakiket. – Mikor jobban megnézte magának
őket, rájött, kik azok. Felsóhajtott. – Boszorkánysuhancok. Már megint el kell
őket zavarnunk.
És valóban,
ahogy elfordultam a ketrectől, észrevettem a két boszorkányt, és a körülöttük
dongó gyerekeket. A két nagyobb lány boszorkányhoz illő ruhában és tollas
köpenyben volt, az egyikek fél arcát eltakarta szemébe hulló haja, a másik
viszont hátrafogta bodros haját, így látni lehetett szelíd, mosolygós arcát.
Kierannal
elébük mentünk. Kiváltak a gyerekek közül, és odajöttek hozzánk. Nem tudtam nem
észrevenni, hogyan mustrálgatják Kierant, majd engem.
- Elnézést a
késésért – szólított meg minket a hajasbaba. – Jöttök, ahogy tudtunk.
- Köszönjük,
hogy máris idesiettetek, Sammi – fogadta kézcsókkal Kieran, majd meghajolt a
másik lány felé is. – Kitty.
- Már alig
vártuk, hogy újra találkozhassunk – mosolygott rá a boszorkánylány, aztán a
társnőjével együtt rám pillantott. Kieranra néztem segélykérően, reméltem,
nekem nem kell senkinek a kezét megcsókolnom. Bazsalygós mosollyal nézett rám,
mintha örülne neki, hogy kellemetlen helyzetben láthat, majd eszébe jutott a
helyzet komolysága, és a két lányhoz fordult. – Ő Colin Grey, Cornelia Holloway
Főboszorkány inasa és átmeneti mágiahordozója.
Szóval ez
voltam én. Egy mágiahordozó. Jó, hogy nem azt mondta, konténer.
- Üdv –
intettem sután a lányoknak.
- Kedvelem az
inasokat – mosolygott rám Kitty. – Nekem is elkelne már egy, főleg egy ilyen,
mint te.
Inkább nem
mondtam semmit. Közben a farkasok is közelebb jöttek, Rufus köszöntötte a
lányokat. A boszorkánysuhancok ezt az alkalmat ragadták meg arra, hogy
felajánlják nekünk a szolgálataikat. Képzeltem, mennyit tudtak volna segíteni,
el akartam küldeni őket, hogy menjenek békével, amíg lehet, de Kieran az állát
simogatva figyelte őket.
- Még csak
gyerekek – szóltam oda neki fojtott hangon.
- A boszorkány
felkutatásánál hasznosak lehetnek.
Még mindig nem
tetszett nekem a dolog, egyszerűen nem használhattuk ki őket, csak mert úgy
hozta a szükség. Nélkülük is boldogultunk. Karba tett kézzel néztem Kieranra.
- Na és mi lesz
a szüleikkel?
- Velük? Semmi.
Nem ügyelnek túlzottan az ilyen kisebb erejű boszorkányokkal, arról nem is
szólva, hogyha így bandába verődhettek, foglalkozni se sokat foglalkozhatnak
velük. Ki kell kérnünk a felügyelőtől.
- Van ilyen is?
– kérdeztem csodálkozva. Még sosem hallottam ilyesféle felügyeletről.
- A haladóbb
városokban van egy olyan megbízható halandó vagy kisebb erejű boszorkány, aki
az ő ügyeiket viszi. A ti kisvárosotokba se ártana egy ilyen, ki tudja, hány
suhanc kószál el tőletek azért, mert nincs felügyelet.
Arra gondoltam,
hogy így legalább csak mi vagyunk otthon furák, és nem kell pátyolgatni
gyerekeket. Hogy ne tűnjek túl érzéketlennek, bólogatni kezdtem, és
beleegyeztem, hogy másnap elmenjünk beszélni a felügyelőjükkel, mielőtt útnak
indulnánk. Arra gondoltam, csak lesz annyi esze annak az embernek, hogy nem
hagyja magunkkal rángatni a kölyköket. Ennek tudatában ültem le Mikayla mellé a
tábortűzhöz.
O.O
- Colin! Colin!
Hallottam, hogy
valaki engem szólongat, de az álom magához húzott. Mikor eljutott az agyamig,
ki az, aki hozzám szól, felvidultam, és még mielőtt kinyitottam volna szememet,
már nyúltam is felé, hogy minél közelebb vonjam magamhoz. Mikor kinyitottam
szememet, láttam, hogy mosolyog, aztán már nevetett is, mellkasomra tenyerelve
lehajolt, és megcsókolt. Összegyűrte takarómat, ám ez mit sem számított,
egyedül az érdekelt, hogy érzem a teste melegét. Mocorogni kezdett, kellemesebb
pózba tornászta magát, amitől vigyorogni támadt kedvem.
- Elmondom, mi lesz – mondta.
- Szerintem ki tudom találni – válaszoltam neki mosolyogva,
arcáról lepillantva oldalára tettem kezeimet, hogy onnan hátsójára csúsztassam
őket. Elragadtatott nevetést hallatott, és csillogott a szeme, de hátranyúlt,
és elvette onnan a kezeimet, miközben megrovóan nézett rám.
- Nem, te disznó! Ez most komoly, a boszorkány és az
alakváltó után kell mennetek. Tudom, hogy eddig azt mondtam, nem olyan
fontosak, de mégis. A boszorkánynál talán még mindig van a hajamból, egyszerűen
nem érzem biztonságban magam, amíg nincsen rács mögött. Kieran értesített
néhány erősebb boszorkányt, akik becsatlakoznak a kutatásba.
Az első
mondatokat még figyelemmel kísértem, de mikor Kieran neve ütötte meg fülemet,
ellenkezni kezdtem, nem akartam rá gondolni most, egyedül Cornra akartam
figyelni. Már milliószor elképzeltem, milyen lesz megérinteni őt olyan
bensőségesen, ahogyan még soha azelőtt, de minden elképzelésemet felülmúlta az,
amit alatta fekve éreztem. Könnyű felsője szépen simult bársonyos bőréhez,
egyszerű lett volna lefejteni róla, de egyelőre nem akartam, csak egy kis
ismerkedésre vágytam. Ahogyan felcsúsztattam ujjaimat hasára, éreztem, ahogy
egész testében megmerevedik, de nem a félelemtől vagy a haragtól, hanem az
izgalomról. A kezeimet elkapta magáról, és miután a párnára lökte őket, rájuk
nehezedett. Mivel így nem tudta tartani súlyát, teljes testével rám borult, a
szája kényelmes közelségbe került.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – tette fel a kérdést.
Megcsókoltam.
- Persze, Corn.
Naná, hogy figyeltem, le sem tudtam venni róla a szememet.
Láttam rajta, hogy tetszik is neki ez a másfajta figyelem, meg nem is, szerette
volna, ha hallgatom, mit mond. Ezt tettem, és közben jól megnéztem magamnak
arcának minden szegletét.
- Szeretném, ha Kierannal és a farkasokkal tartanál. Te
leszel a helyettesítőm az akcióban…
Elrántottam
kezeimet az övéi alól, megtámasztottam hátát, és oldalamra hengeredtem, hogy a
lendülettől leessen rólam, és alám kerüljön. Még fel se, eszmélt, máris rajta
feküdtem. Meglepetten pislogott rám, majd lassan elmosolyodott.
- Megcsinálok mindent, amit kérsz tőlem, te is tudod –
feleltem ki sem mondott kérdésére, és komolyan gondoltam. Tényleg bármit
megtettem volna érte. A közelségétől teljesen oda meg vissza voltam, óvatosan
megfogtam kezeit, és az összes létező szeretetemet egy halomba gyúrva csókoltam
meg. Hívogatóan viszonozta a csókot, mikor feleszméltem. Egy álom?
- Most álmodunk, igaz?
- Különben már rég kinyírt volna a riasztó – felelt magától
értetődő hangon, és kinyúlt egyik kezével. Megsimogatta az arcomat. - De olyan,
mintha ébren lennénk. Akármit kívánhatsz, és megkapod.
Egyből pörögni kezdett az agyam, de mielőtt bármi mellett
dönthettem volna, Corn otthoni szobájában találtam magam. Ugyanúgy feküdtünk,
ahogy pár másodperccel korábban, mégis minden megváltozott körülöttünk, még a
takaró is más volt, azzá a bézs darabbá változott, ami az ágyán állt
éjjel-nappal. Corn felé fordultam.
- Miért pont a szobád? – kérdeztem. Ha jobban meggondoltam,
én is ezt választottam volna.
- Mert itt álmodoztam arról a legtöbbet, hogy együtt
leszünk. Akarod, nem? Ezúttal senki nem fog felébreszteni minket.
A kérdésére nem válaszoltam, mert érezhette, mennyire
akarom őt, helyette feltevésére koncentráltam. Eddig még soha nem jutottunk el
az álomban addig, hogy lefeküdjünk. Mindig közbejött valami.
- Honnan tudod?
- Egyszerűen tudom – Úgy mosolygott, mintha ő intézte volna
így a dolgot. – Ma este végig akarom álmodni, Colin.
Mondani sem kell, ettől csak még jobban rá voltam indulva,
de visszafogtam magam, és próbáltam kitapasztalni, neki hogy a legjobb. Hozzá
több türelmem volt, mint bárki máshoz, mert minden mosolya mást jelentett, és
amikor rápillantottam, semmi kétséget és félelmet nem láttam szemében. Úgy
ittuk egymás pillantását, mint a csókokat és a simogatást, sorban kerültek le a
ruhák, amíg már semmi sem fedte testünket.
Ekkor jutott eszembe, hogy igaz, álmodunk, de neki ez
nagyon nagy dolog, és a francba is, nekem is! Hogyha elszúrtam volna, éppen
annyira meg fog viselni mindkettőnket, mintha a valóságban történne meg.
- Biztos, hogy akarod? – kérdeztem tőle, és nem is tudtam,
mitől félek jobban, attól, hogy nemet mond, és nem lehetek vele, pedig annyira
akarok, hogy az már nem igaz, vagy igent, és baja lesz miattam.
- Naná, tudod, hogy szeretlek – suttogta, és olyan
pillantással nézett rám, amilyennel még soha. Ez eléggé megrázott, mert azt
természetesen tudtam, hogy szeret, de hogy kíván, azt még sose éreztem, most
viszont tökéletesen nyilvánvalóvá tette. Szinte fájdalmas pillantást vetettem
rá, mert én is nagyon, de nagyon szerettem volna, viszont megfordult a fejemben,
mi van, ha később megbánja, amiért engedett nekem. Mindig is bizonytalan volt
az ilyesmikben.
Arra jutottam, hogy a végletekig szupernek kell lennem.
Közben csókolgatni kezdett, ami feledtette velem aggályaimat, lejjebb
ereszkedtem, majd megsimogattam meztelen derekát. Figyelmesen végigsimítottam
két lábán, aztán félig a vágytól, félig az aggodalomtól őrülten fordítottam
magam felé.
- Nem akarom elrontani, nem akarom, hogy fájjon neked –
súgtam oda neki, mikor kérdő pillantást vetett rám, hogy mire várok. Meglepetés
suhant át az arcán, aztán újra visszatért rá az a feltétlen bizalom, amit már
ismertem.
- Ez egy álom, Colin. Csakis tökéletes lehet, bízz bennem!
Amikor benne
voltam, mégis kiszakadt belőle egy kiáltás. Annyira figyeltem arra, hogyan
közeledek felé, hogy azt nem néztem, mi ül ki arcára. Mikor észrevettem,
bizonytalanul néztem rá, miközben hasát simogattam. Kinyújtotta a karjait, és
átkarolta nyakamat, ezzel még közelebb vonva minket egymáshoz. Éreztem, ahogy
belerándul a mozdulatba, de nem akart elengedni, helyette megcsókolt, és
odasúgta nekem, hogy nem baj.
Mindenféle mást
is súgott, ezért míg homlokát puszilgattam, és vállánál fogva magamhoz öleltem,
lassan kezdtem hozzászoktatni a szeretkezéshez. Hol nyakamnak, hol mellkasomnak
nyomta arcát, de újra meg újra felnézett rám. Egy idő után én mondogattam neki,
hogy szóljon, hogyha valami nem jó, mert nem akarom, hogy bármi is rosszul
essen neki, válaszul mosolyokat, csókokat kaptam. Párszor odébb is húzódott,
hogy valamelyest kellemesebben elhelyezkedhessen, de aztán mindig visszabújt
hozzám.
A végén én nem
voltam álmos, de ő igen, ezért bebugyoláltam a takaróba, úgy öleltem magamhoz.
A hátához simultam, ő hátrahajtott fejét vállamon nyugtatta, egyik karjával
pedig átölelte nyakamat, és időnként finoman megsimogatta hajamat.
- Ha igazából is felébredünk, nem leszek melletted – mondta
álomittas hangon. Ahogy ez eszembe jutott, megdermedtem, de gyorsan
ellazítottam izmaimat, hogy ne vegye észre. – A tengerparton vagyok Kierannal,
de nemsokára indulok vissza. Addig mondd meg a többieknek, hogy a boszorkány
után mentek, készüljetek össze.
Az álom szétbomlott, még éreztem Corn testének melegét,
azonban érintése már nem ért el hozzám. Pedig volt számára egy fontos kérdésem:
- De te hova fogsz menni?
Nem hallotta meg, az egész álomvilág megroggyant, tótágast
állt. A következő pillanatban felültem sátorbeli ágyamban. Mikayla a sátorfal
mellett ült, és furcsán nézegetett.
- Volt egy kis
rémálmom – hazudtam neki, mert nem akartam, hogy megkérdezze, miért forgolódtam
így. Elvörösödött, amikor rájött, hogy tudtam, engem bámult alvás közben, és
nekem is fejembe szökött a vér, mikor arra gondoltam, hogy Kieran meg Cornt
figyelhette. Hiszen Corn az álmában azt mondta, vele van a parton…
Még nem
hűthettem le magam, amikor Mikayla megszólalt.
- Már
hajnalodik, khm, felébredtem, és nem akartam visszaaludni. – A
’felébredtem’-nél elpillantott rólam. Ezek szerint miattam ébredt fel? Remek.
Ennél rosszabb nehezen lehetne. – Nemsokára indulunk.
- Jól van.
Felkeltem én
is, felszedegettem azt a kevés cuccot, ami nálam volt, mert azt, amit Corn nem
tudott vagy nem akart magával vinni a vízbe, és kiiszkoltam a sátorból, el
Mikaylától, az álom után a fenének volt kedve flörtölni vele. Nem ártott volna
egy gyors zuhany, mert még mindig a Corn járt a fejemben, azon gondolkodtam, a
valóságban mi lesz más vele, már ha megérjük az igazi szexet. Arra jutottam, az
lenne stílszerű, ha Barnie a közepén közénk ugrana vagy a nagynénik ránk
nyitnának.
Megráztam a
fejemet, mélyet lélegeztem a kinti hideg levegőből, és csatlakoztam a két
boszorkányhoz, akik egy kicsi közös sátorban töltötték az éjjelt. Elmesélték,
hogy betájolták a felügyelő helyét, a város szélén lakik. Azt mondták, rövid
sétával odaérhetünk a városkához, figyelmeztethetjük az ottaniakat a gonosz
boszorkány veszélyre, egyúttal mehetünk venni magunknak úti elemózsiát. Ezt jó
ötletnek tartottam, felvidulva mentem oda a tisztás felől érkező Kieranhoz, aki
máris talpon volt.
- Szép jó
reggelt! – köszöntem neki, mintha csak táborban lennénk. Már nem nézett rám
olyan lesajnálóan, mint korábban, azt hiszem, kezdett megszokni.
- Gondolkoztam
éjjel, ha már aludni nem tudtam – kezdte köszönés helyett. Erre megint
elvörösödtem, mert én jól aludtam a sok varázslás után. – Arra jutottam, hogy a
mágiája nélkül nem találhatjuk meg Corneliát…
- Várj már! -
Most fogtam fel, hogyha Corn nekem adta a mágiáját, akkor halandónak számít.
Összerezzentem. – A tenger hívása ugyanolyan erősen hat rá akkor, mint legelső
alkalommal! Utána kell mennem!
- Nem várnád
meg, hogy befejezzem a mondatot? A mágiája rá találhat.
- Tessék? Úgy
érted, csak meg kell kérnem a mágiát, mondja meg nekem, hol van, és ennyi? Ezt
még te sem gondolhatod komolyan.
- Nem így
gondoltam – mondta türelmetlenül. – Fáradságos és embert próbáló varázslattal
engedhetjük szabadjára a mágiáját, emellett rengeteg kötést kell tennünk rá,
hogy ne tudjon csak úgy bebújni bárkibe, és rajtunk kívül más ne tudja
megfogni. Rendkívül kockázatos, nem ajánlanám.
- Most
szívatsz, mi? – Dühösen meredtem rá. – Azt mondod, van rá esély, hogy
megtaláljam Cornt, de nem avatsz bele, mert kockázatos!
Most rajta volt
az elvörösödés sora.
- Na, ide
figyelj! – sziszegte. – Ha Cornelia épségben visszajön, mi viszont már hamarabb
elengedjük a mágiáját, az hatalmas problémákhoz vezethet! Kezdjük azzal, hogy
mágiát szélnek ereszteni a boszorkánytanács tudta nélkül szigorúan tilos.
- Azt a
boszorkánytanácsot én még egyszer fel nem keresem! A legutóbbiból is mi lett!
- Nem is lenne
értelme, hetekkel korábban értesíteni kell őket, nem levelet küldeni nekik
arról, hogy ma napnyugtakor elengedjük egy Főboszorkány erejét! Corneliának át
se lett volna szabad tennie beléd az erejét, arról nem is szólva, hogy az ereje
magját milyen nehéz lesz visszavennie. Legyen elég annyi, hogy mindent
elkövetek azért, hogy megcsinálhassuk ezt a varázslatot, de cserébe maradj
velünk, és segíts elfogni a boszorkányt, ez nagyon fontos.
- Fontosabb
Cornnál? – rivalltam rá.
- Ő kért meg rá
– állította töretlen hittel, egyenesen a szemembe nézve. – Hogyha teszed, amit
mond, és teljesítjük a ránk szabott feladatot, utána segítek neked. Ha nem
akarod kivárni, akkor menj csak nyugodtan bele a tengerbe, megnézném, hogy
szörfdeszka nélkül meddig bírnád.
Eszembe jutott
a novemberi hideg, ezért visszafogtam magam. Minél gyorsabban le akartam tudni
a boszorkány és az alakváltó elfogását, hogy a mágia megkereshesse Cornt. Addig
is végignéztem, ahogy Kieran megosztja a boszorkányokkal a Barnie úrfis
infókat. Azt mondta, mágikus pecsétjükről egyébként is megismeri őket, de nem
árt az elővigyázatosság. Oda se figyeltem rá, annyira indulni akartam már a
városba. Végül segítettem neki felszedni a sátrat. Mikorra kész lettünk, Sammi
átkiáltott nekünk.
- Mégse kell
bemennünk a városba, két boszorkánysuhanc elhozta a felügyelőjüket!
Ez egyszer
szerencsénk volt, hogy a gyerekek annyira nyüzsögtek. Engem már az sem
érdekelt, mit szól hozzánk a felügyelőjük, csak menni akartam valamerre, de
aztán megláttam a férfit, akit magukkal hoztak. Úgy nézett ki, mint én, csak
húsz évvel későbbi kiadásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése