Epilógus

Cornelia

- Mi van? – nézett rám Colin, mire gyorsan elkaptam a tekintetem róla. – Mit néztél?

- Semmit – vágtam rá, holott egy ideje Kailey vonásait kutatom rajta. Nem tehetek róla, hetek óta álmodom Kaileyvel és bár nem akarok gyereket tizennyolc évesen, alig vártam már, hogy megkapjam. És ettől a sráctól lesz, aki itt fekszik mellettem alig pár centire.

Na, nem kell perverzségekre gondolni, csupán együtt tanulunk, én pedig elkalandoztam, és nézegetni kezdtem Kailey apukáját.

El sem hittem, hogy már hetek óta minden rendben van közöttünk. Oké, majdnem minden. Colin eléggé kiakadt, amikor megtudta, hogy nénikéim olyan főzetet adtak az anyukájának, amitől nem fogja furcsállni, akármilyen furcsaság is történik körülötte (mint az, hogy a fia hetekre eltűnt, vagy hogy most az unokatestvérével jár, akinek valahogy megváltozott a DNS-e), és az sem volt szép, amikor Colin a hátam mögött meghívta látogatóba az apámat, de végül azzal is megbékéltem valahogy. Beszéltem az apámmal, és meghallgattam az érveit, sőt még vonásokat is felfedeztem benne, amik bizonyítják, hogy tényleg rokonok vagyunk, így nagyjából képes vagyok elviselni őt. Nem úgy a nénikéim, akik új főellenséget találtak maguknak Colin helyett.

Mondjuk Colint amúgy sem szidhatták többé, mert egy kis Főboszorkányos hangsúllyal megkértem őket, hogy ne tegyék. Néha nem is olyan rossz Főboszorkánynak lenni, már kezdek egészen belejönni.

- Á, szóval semmi lennék? – kérdezte Colin közelebb húzódva hozzám. Egy pillanat alatt átkarolt, és a számra nyomta a száját egy másodpercre. – Legalább negyed órája bámulsz, tényleg a semmiért?

- Lehet, hogy azért, mert olyan jóképű vagy – évődtem vele elszántan terelve a témát Kaileyről. Nem akartam, hogy stresszelje, miről álmodozom, nem biztos, hogy jól venné ki magát.

A jövőképben Colin legalább tíz évvel, ha nem többel volt idősebb, mint most, kicsit korai lenne elárulni neki, min gondolkodom rendszeresen. Csókolóztunk egy kicsit, aztán kimentettem magam a kérdezősködés alól azzal az indokkal, hogy hozok fel egy kis sütit.

- Megint leveled jött Kierantól – közölte velem Daphne, amint leértem. Már nem volt olyan lelkes, mint az első levéltől, ugyanis Kieran azóta naponta írogat nekem. Mondjuk én is neki, főleg, ha olyan bosziügyek merülnek fel, amiket nem tudok rögtön megoldani.

- Majd később elolvasom – bólintottam. – Most viszek fel egy kis sütit, nem gond, Flora néni? – néztem másik nénikémre.

- Persze, kis boszorkányom, egyél, amennyit csak akarsz.

- Colin is itt van? – kérdezte Daphne. Ha nem ismertem volna, azt mondom, már semmi különösebb baja nincs Colinnal, de mivel nagyon is jól ismertem, tudtam, hogy csak miattam kedveli.

- Mit szólnátok hozzá, ha megmutatnám, mit láttam a jövőben? – kérdeztem hirtelen ötlettel. – De persze nem mondhatjátok el Colinnak, sem senkinek, rendben?

- Corn, évek óta őrizzük ennek a városnak az összes titkát – felelte Daphne méltóságteljesen. Mondjuk ezt el is hittem, mindenkiről tudták, mi a szennyese ez már biztos.

- Hogyan? – pislogott rám Flora. – A jövőbelátás olyasmi, ami még nekünk is nehezünkre esne, nem lehet, hogy… - elakadt a lélegzete. – De persze, hogy lehet, te Samhain lánya vagy.

Magamban mormogtam valami nem túl szépet, aztán vizet engedtem Flora legnagyobb dézsájába, hogy meglegyen a felületem.

Fehér Istennővel való találkozásom óta foglalkoztat a kérdés, Kieran már küldött is nekem egy könyvet a jövőbelátásról, gondoltam, ideje kipróbálni, mit tudok. Tíz percembe telt, hogy rájöjjek, egyáltalán nem megy nekem a dolog. Bosszúsan borítottam ki a vizet a mosogatóba, és igyekeztem elhessegetni az engem vigasztalni próbáló nénikéimet.

- Akkor csak azt láthatjátok, amit én is láttam – sóhajtottam végül. Az első képet választottam, amit Leukothea is mutatott nekem a szőke nővel, ami félrevezetett akkor.

Nénikéim tágra nyílt szemmel meredtek a tükörre, amit erre a célra használtam – oké, a dézsa felülete lehet kicsit túl nagy volt – majd összezavarodva néztek rám.

- Ez Colin volt? Ki az, a felesége?

- Nem tudom, ki az a nő – ráztam meg a fejem. – De a kislány, Kailey… ő az enyém. Az enyém lesz, és Colin az apja.

- Gyönyörű – lehelte Flora, Daphe pedig sírásban tört ki.

- Daphne néni! – öleltem át meglepetten. Oké, tőle nem számítottam sírásra, Florától igen, de Daphne?

Nem sokáig csodálkozhattam, Flora is átölelt, és együtt sírtak rajtam.

- Mi történt? – robbant be Colin. – Valami baj van?

Nénikéim elengedtek, és rá meredtek. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem azt a Colint látják, aki ott áll előttük, hanem azt az édes jelenetet, ami a fejemben milliószor és egyszer lejátszódott.

- Ó, te bajkeverő gazember! – csattant rá Daphne a könnyeit törölgetve, majd átölelte Colint.

Flora és én eltátottuk a szánkat, Colin pedig meglepetten pislogott Daphne válla felett.

- Most mi van? – tátogta felém.

- Családi ölelés! – kiáltottam fel, majd Flora és én is csatlakoztunk az öleléshez.

Tudtam, hogy szegény Colin valószínűleg azt hiszi, csak álmodja a nénikéim szeretetrohamát, ám engem megelégedéssel töltött el a gondolat, hogy most már nénikéim is értik, a sorsom már annyira összefonódott Colinéval, hogy hiába minden tiltakozás. Biztos voltam benne, hogy ezután már tényleg nem lesz miért aggódnom. De vajon lehetek egyszerűen csak boldog? Naná!  

Colin

- A csudába, miért nem működik? – kérdeztem Barnie-tól mérgelődve, aki eddig mellettem szunyókált, és csak most ébredt fel arra, hogy a ököllel verem a billentyűzetet.

Az én zseniális, egyedi, fantasztikus, remekül kigondolt ajándékom nem akart működni, pedig már Cornnak is bejelentettem, hogy még ma kap tőlem valamit. Hagytam a csudába azt a szolgáltatót, aminél voltam, úgy, ahogy volt, mindenestül bezártam az ablakot, és átmentem egy másikba. Volt egy olyan érzésem, hogy mire végzek vele, kismillió Samhain lánya blog lesz a világhálón. Annyi volt ebből a jó, hogy így nem lophatták el a nevét, mert én már megtettem az összes ingyenes – és három fizetős – oldalon.

- Mi ez a nagy hang? – jött be hozzám az apám.

- Corn ajándékot készíteném, ha tudnám.

Odajött mögém, és csendben nézte, ahogyan profi módon kitöltöm az űrlapot, azután a továbbra kattintok.

- Állj! – tette vállamra kezét.

- Mi az? – néztem rá hátra. Barnie, aki egy ideje ingázott a két ház között, fittyet hányva a köztük lévő távolságra. Most peckesen kisétált szobámból, hogy Corn után nézzen.

- Nem jól írtad be az e-mailcímet.

Döbbenten meredtem az apámra. Kemény egy hónapnyi együttlakás után is képes volt újra meg újra meglepni. Nem kérdeztem meg tőle, honnan tudja egyáltalán, mi Corn e-mailcíme, átírtam arra, amit mondott, és voila! A blog ott volt formázásra készen. Írtam is egyből egy nyitóbejegyzést.

Reneszánszát éli a boszorkányság

Ezennel örömmel tudatom a nagyérdeművel, hogy szeretett Főboszorkányotok visszatért! Az, aki szereti a mágiát, az érdekfeszítő élménybeszámolókat, és a lelkes bejegyzéseket, most azonnal mentse le magának a blogot, annál is inkább, mert nehéz megtalálni a többi, hasonló nevű oldal között. Az, aki  meg nem bírja annyira a mágiát, jöjjön bátran át az én oldalamra: www.howsurvivetheschool.blog.com. Ott garantáltan  mindent megtudhat a gimis túlélésről, plusz olvashat sikettörténetemről, amit, ha minden jól megy, egyszer még rendes könyvformában is ki fogok adatni.

Tetűt, tücsköt, aranyhalat!

- Egész biztos vagy abban, hogy ennek örülni fog? – kérdezte apám bizonytalan hangon.

- Még jó, hogy, én csináltam neki – feleltem fellendítve a lábamat az asztalra, épp csak elkerülve a számítógépet, és kedvtelve legeltettem a szememet a blogon. Szürke volt, rusnya volt, de működött.

- Fiam, ami a családi szalonnasütést illeti…

- Mi van vele?

- Most kezdődik.

- Hogy mi?! Ugye most csak viccelsz?

Elszörnyedt pillantásomat látva hangosan felnevetett. Tudhattam volna, hogy szórakozik velem, már pizsamában volt, és egyébként is este tíz felé járt. Corn valószínűleg a gépe előtt ülve várta, hogy felhívjam, mikor nézheti meg végre az ajándékát. Felháborodott pillantást vetettem apámra, majd visszafordultam a monitorhoz, hogy mentsem a változásokat.

- Aludj jól, fiam! – veregette meg a hátamat apám. – És kösd fel a gatyádat, mert holnap tartjuk a családi összejövetelünket. Itt az ideje elbeszélgetnünk a jövőtökről.

- Ne is számítsatok ránk! – kiáltottam fel kis fáziskéséssel, még az se érdekelt, hogy már rég becsapódott utána az ajtó. – Semmi kedvem összeülni, és Corn se lelkesedik az ötletért!

Ez utóbbi hazugság volt, de reméltem, beveszi. Corn az utóbbi hetekben imádott a jövőről beszélgetni, és észrevettem, hogy a sok beszélgetés sem elég neki, sokat álmodozott róla. Nehéz volt a jelenben tartanom, de végül sikerült botrányos tanulmányi eredményemmel. Szóval csak napi programmá vált a tanulás, folyton maga mellé hívott, könyvet nyomott a kezembe, és kikérdezett az anyagrészből. Az elején még vicces volt, folyton eltereltem a témát, és változatos személyiségem ezer sziporkájával szórakoztattam, de aztán Corn ezt megunta, szóval mással nem tudtam eltéríteni a tanulástól, csak a családi összeröffenésekkel. Én magam nem szerettem ezeket. A nagynénjeivel úgy, ahogy kijöttem, de az apám meg az ő apja, amit leműveltek együtt… jobb volt nem belegondolni.

Felkeltem, hogy felhívjam Cornt. Három méterre voltam a telefontól, mikor az megcsörrent. Mikayla szélvészként rohant el mellettem négykézláb, és már majdnem elérte, azonban nekem sikerült rávetnem magam. Mindketten a földön kötöttünk ki, és kishíján kitéptem a falból a készüléket, de megérte, nálam volt a telefonkagyló.

- Engem hívnak! – rúgkapált Mikayla, aki, mióta egy fedél alatt éltünk, elszemtelenedett.

- Na, ne mondd! – hurrogtam le, majd fülemhez emeltem a kagylót. – Ki az?

- Én – szólt bele Corn. – Mi folyik ott? Egy nagy csattanást hallottam.

- Semmi különös. Kit keresel?

- Téged – válaszolt elképedten.

Egy pillanatra befogtam ujjaimmal a kagylót, kiöltöttem a nyelvem Mikaylára, aki pirosló arccal rohant el, ha jól láttam, ki, a konyhába. Anyám meg fogja ölni, hogy még egyszer késő esti egérvadászatot tart, reméltem, csak tejet akar inni.

- Hát itt vagyok – mondtam vigyorogva. Jobb kedvre derített, hogy hallhattam a hangját. Hátat fordítottam a konyhának, hogy még véletlenül se halljak semmit.

- Szeretlek – súgta Corn.

Pislogás nélkül meredtem magam elé. Mostanában kicsit furán viselkedett, például egyszer, mielőtt beléptem volna a szobájába, azt énekelgette, hogy „Az enyém lesz, az enyém lesz, csak az enyém!”. Az, hogy felhív csak azért, hogy megmondja szeret, miközben jól tudom, hogy így van, ugyanilyen különös beütése volt. De addig nem érdekelt a dolog, amíg a velem kapcsolatos érzelmei törtek elő ilyen formában.

- Ugye tudod, hogy nincs még egy olyan, mint te? – kérdeztem.

Belenevettünk a telefonba, beszéltünk még pár szót, majd letettük. Csak ezután jutott eszembe, hogy eredetileg miért kerestem. Egyből hívtam volna, ha anyám nem rohan le, hogy szerintem melyik fűmag a jobb (én tudjam már), pár percbe beletelt, amíg elküldtem aludni, és hozzájutottam a telefonhoz.

- Colin? – szólt bele összezavarodva, úgy látszik, nem várta, hogy megint hívni fogom.

- Szeretlek – mondtam neki, miközben vigyorogtam, mint a tejbetök. Nevetett, és le akarta tenni, ezért gyorsan folytattam. – Meglepetésem van számodra!

- Ó! Tényleg. Bocsi, olyan sok mindennel van tele a fejem, hogy hirtelen nem jutott az eszembe. Tudod, Flora néni még egy adagot el akar készíteni a nyugtató főzetből, de az a gond, hogy… á, nem számít, inkább áruld el, mit kapok!

- Menj fel a www.daugtherofsamhainforgood.blog.com-ra, és meglátod!

- Ajaj! - csúszott ki a száján.

Erre nem számítottam. Azt hittem, örülni fog neki, hogy készítettem neki egy blogot a régi helyett, amit részben miattam törölt ki, ugyanis túl sokat zaklattam ott, és amúgy is túl sok intim infó halmozódott fel. Ennyit megérdemelt, és tessék, nem is örült neki!

- Nem jó? – kérdeztem elkámpicsorodott képet vágva. Kellett is két óra hosszat blogokkal babrálnom, tanultam volna helyette franciát!... Na, jó, ezt még én se gondolom komolyan.

- De – mondta gyorsan nem túl meggyőzően, majd hallottam, ahogy nagy levegőt vesz. – Maradj egy kicsit vonalban, jó?

- Miért? Corn, mié… Ott vagy még? Halló? Halló?!

Letehette az asztal szélére a kagylót, és elrohanhatott otthagyva engem hiába hallózni. Egy pár másodperccel később Flora néni szólt bele, aki furamód szívélyes lett hozzám, elnézte nekem a kisebb hülyeségeimet, és válaszolt a kérdéseimre. Most, amikor kérdeztem, hogy Corn mit művel, közölte, hogy leült a gép elé, és vadul püföli a klaviatúrát.

- Mi a francnak? – töprengtem fennhangon, de meghallotta.

- Micsoda beszéd ez? Meg ne halljam még egyszer! Hát azt akarod, hogy eltanulják majd tőled a gyerekeid?

- Huh? – Rá akartam kérdezni, mégis honnan jutott ez most eszébe, de ekkorra Corn már vissza vette a telefonkagylót, és pergő nyelvvel elsorolta, mennyire tetszik neki a blog, milyen szép, áttekinthető és praktikus. – Corn, a blog még ronda, mint a bűn, én is tudom! Mi bajod van? Bökd már ki!

Szinte láttam magam előtt, ahogy elvörösödik.

- Tudod, két hete csináltam magamnak egy blogot, de az, hogy te készítettél nekem egyet, jobban tetszik, szóval a sajátomat kitöröltem.

Húha. Most vált végleg bizonyossá, hogy Corn szerelmes belém. Nem volt nekem elég az bizonyítéknak, hogy megmentette az életemet, hogy osztozott velem az életerején, hogy az égvilágon bármit megtett nekem, hogy felfogjam, mennyire szeret, az kellett, hogy kitörölje a blogját, nehogy az kisebbítse az ajándékomat. Egyszersmind az is világossá vált, mennyire szeretem. Persze, erről tudtam korábban is, de most vált világossá, hogy úgy bele vagyok zúgva, mint anyám a dilis apámba. Az ilyesmi pedig többnyire egy életre szól.

Lekellett ülnöm egy percre.

Mivel nem válaszoltam Cornnak, idegeskedni kezdett.

- Miért nem mondasz rá semmit? Izé, még nem tudtam szólni, és…

- Semmi baj, csak rájöttem, hogy lassú a felfogásom – állítottam le, majd hozzátettem -, de ezt te már előre tudtad, nem igaz?

- Tessék? Mit?  – értetlenkedett.

- Hogy mennyire őrületesen szerelmesek vagyunk egymásba.

Corn nem válaszolt. Észrevettem egy árnyékot a falom. Mikor jobbra néztem, kis családom összes tagja ott tömörült, és engem bámultak jobbára tátott szájjal, volt egy olyan érzésem, hogy a vallomásom képesztette el őket ennyire. Mérgesen hessegettem el őket, mire anyám mosolyogva ölelte magához a fűmagos zacskókat, apám meg anyámat, és hívták magukkal a kíváncsian bámuló Mikaylát. Mikor magamra maradtam, hirtelen rájöttem, hogy mindenem lett, amit akartam. Volt családom, egy barátnőm, egy vérfarkas haverom és egy tuti szuper szörfdeszkám. Mi más kelhetett volna?

Újult lelkesedéssel beszéltem meg Cornnal egy éjjeli találkozót a tengerparton. Azt mondta, tud egy tök jó új varázslatot, amivel felmelegszik körülöttünk a víz, így még szörfözhetünk is! Bíztam benne, hogy nem fuccsol be, mint múltkori, ami félidőben bedöglött, és majdnem megfagytunk a hideg víztől. Elfelejtettem kikapcsolni a számítógépet, úgy kaptam magamra a szörfruhát, rá a kabátot, és már rohantam is hozzájuk.

Vége

20. fejezet

Colin

Ha ez egy tündérmese lenne

Ha ez egy tündérmese lenne, akkor én lennék a herceg, szőke lenne a hajam, és nem ájulnék el többször, mint szívem hölgye. Corn is Cornelia lenne, királylányszerűen viselkedne, nem pedig olyan makacsul, magabiztosan és szenvedélyesen, ahogyan igazából. A végén minden helyre lenne téve, és a legaprócskább nyűgünk is eltűnne. Minden tökéletesen és meseszépen alakulna, mi pedig boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk. De ha ez egy tündérmese lenne, halálra unnánk magunkat benne.

O.O

Kieran és Corn varázsereje megfeszült, és egymást segítve igyekeztek megtörni a két átkot. Hocca mellett ültem, és fogtam a kezét, miközben izzadtam a félelemtől, mint egy ló, attól tartottam, hogy mikor elroppantják az átkokat, velük együtt minket is megölnek. Harlam erős kezekkel tartotta el egymástól Kierant és Cornt, hogy nagy erőfeszítésüktől egymásba ne csapódjanak varázsereik, elégetve a másikat. Biztos marokkal fogta őket, de láttam rajta, hogy nehezére esik. Hiába volt génmanipulált, emiatt elképesztően ütős, boszorkányokkal még ő se vehette fel a versenyt. Márpedig két Főboszorkányunknak az átkokra kellett figyelnie.

- Colin? – kérdezte Hocca félelemtől fehér arccal. Abban a tudatban lehetett ő is, mint én, hogy míg irtják átkainkat, addig elájulunk, vagy ilyesmi. Mi tagadás, észnél lenni ebben az esetben sokkal rosszabb volt, mint eszméletlenül feküdni. Köhögni kezdett, mire még jobban megszorítottam a kezét. Most először hagyta el az úrfizást. – Mi a történet vége?

Úgy követelte a Cornnal közös történetünket, ahogy a kisgyerek az esti mesét. A számat összeszorítva tízig számoltam, majd próbálva nem aggodalmaskodni belefogtam. Így legalább nem idegesítettem magam tovább azon, hogy a gonosz boszorkány - akit egyszer jóhiszeműen elengedtem, és aki utána megátkozott – volt az, aki Hoccát bezárta a tölgybe. Inkább arra se gondoltam, mi van, ha Kierannak igaza lesz, és Corn nem fog bírni az én átkommal. Azt tudtuk, hogy csak akkor fog Hocca életben maradni, ha mindkét átkot sikerül annyira legyengíteniük, mert azok komolyabb varázst már nem bírnak ki, de volt valami női-férfi varázsellentét, ami a boszorkány átkát ellenállóvá tette Cornnal szemben. Az a szerencse, hogy közvetlenül egymás mellett voltunk Hoccával, a két átok nehezen maradt meg a másik közvetlen közelében, ráadásul még mindig emésztették az alávalóbanya erejét.

Elmeséltem Hoccának, hogyan ébredtem arra, hogy egy alakváltó inas jár köztünk, aki az én alakomat használva rászedte a többieket, mikor hirtelen azt éreztem, mintha Corn mágiája belém akarna bújni. Ellenálltam neki, nem akartam, hogy már megint el kelljen vennem, hátra is néztem Cornra, hogy mit csinál. Lehunyt szemmel szavakat ismételgetett, nem úgy nézett ki, mint aki belém akarná passzírozni mágiáját. Arca merő szenvedés volt, amitől megijedtem. Fel akartam ugrani, és hozzá rohanni.

- Ne! – préselt ki magából Harlam egy kiáltást. – Hogyha odamész hozzá, Hocca meghal!

Előbb Corn megvonagló arcára néztem, aztán Hocca halálsápadt vonásaira, látszott, hogy mind a ketten egyformán szenvednek. Összeszorított fogakkal fordultam a tündér felé, aki ajándékaival nem egyszer megmentette az életemet, és segített visszaszereznem Cornt. Az adósa voltam, ennyit meg kellett, hogy tegyek érte. Folytattam a történetet, és közben hagytam, hogy Corn mágiája azt tegyen bensőmben, amit csak akar, reméltem, nem csapja ki bennem a biztosítékot.

A tartalékaim végén jártam. Kieran még nem tudta leszedni rólam az átkot, hiszen haza se értünk, máris sürögnünk-forognunk kellett, nem aludtam ki magam. Nagyon szerettem volna, hogy végezzenek, és hagy menjen mindenki, amerre lát. Sajnos nem úgy nézett ki a dolog, mintha valaha is véget akarna érni, Corn egyre inkább erőlködött, és Kieran arca sem volt olyan kisimult, mint máskor, és Harlam már ordított az erőfeszítéstől. Hocca nem tudott figyelni a történetre a kiáltozástól, minduntalan fel akart ülni, nekem kellett visszanyomnom.

Aztán egyszer csak Hocca teste elernyedt, feje félrehanyatlott. Borzalmas gyanúm támadt, hátra akartam fordulni, hogy ráordítsak a többiekre, hiába volt az egész, mikor kifutottak alólam a szék lábai, és hanyatt vágódtam, bele az öntudatlanságba.

O.O

Arra ébredtem, hogy Corn simogat. Ez még nem lepett volna meg, de hogy a mágiája is ezt tette, az már igen. Azt hittem, utál engem. Kinyitottam, majd azonnal becsuktam szememet, mert éreztem, hogy Corn arcomnak nyomja orcáját.

- Forró – mondta valakinek megkönnyebbülten.

- Az jó jel – hallottam meg Kieran hangját.

Ezután Harlamon volt a sor, hogy hallassa hangját, felkiáltott.

- Ébredezik!

Mikor eszembe jutott, mi történt, gyorsan felültem, és az ágy felé néztem. Nem láttam a benne fekvőt, Harlam hatalmas teste az egész ágyat kitakarta. Árnyék vetült rám, és amikor odanéztem, Kieran vigyorával találtam magam szemközt. Lihegve nézett le rám, mintha most futotta volna le a maratont.

- Látom, magadhoz tértél.

- Fogd be! – morogtam rá.

Rosszul éltem meg, hogy megint én voltam az, aki elvesztette az eszméletét. Miért van az, hogy mindig velem történik ez? Senki se mondhatja, hogy lányos alkat lennék, verekedésben kemény vagyok, hogyha kell, több állkapcsot, sípcsontot és fogat is kitörtem már, néhány agyrázkódást is okoztam, méltatlan hozzám az ájulás! Corn tudhatta, hogy miken járhat az eszem, mert nagyon mosolygott. De lehet, csak örült, hogy mind megúsztuk.

- Úgy látszik, újra a régi vagy – állapította meg.

- Soha nem is voltam más – kötöttem az ebet a karóhoz, majd újra az orosz felé fordultam. – Hocca jobban van már?

Egy vékony hangocskát kaptam válaszul.

- Hocca jól van!

- Remek, akkor most, ha nem bánjátok, félrevonulok, és alszok pár órácskát, mert már nem bírok fennmaradni. – Nosztalgiával tekintettem a rémálmok nélküli csodás órákra, örültem, hogy hamarosan újra üdvözölhetem őket.

Corn megfogta a kezemet, és segített felállni.

- Rendben, de ne itt, hagyjuk őket magukra. Nekem se ártana egy kis pihenés ezután a sok izgalom után. Kieran, velünk tartasz?

Naná, hogy jött. A hazafelé vezető utat végigbeszélgették, de nem figyeltem oda, hogy mi a téma, elég volt arra koncentrálnom, hogy melyik lábamat tegyem le melyik után, a függőleges állapotban maradás is komolyan erőfeszítésembe és lelkierőmbe került. Hozzánk mentünk, mivel az volt közelebb. Becsörtettem az egyik szobába – még nem sikerült megjegyeznem, melyik kié -, és az ágyra vetettem magam. Corn is bejött, de Kieran megállt a küszöbön.

- Azt hiszem, itt a búcsú ideje – mondta halkan.

- Majd csukd be az ajtót – ásítottam öblöset, és el akartam fordulni, de meggondoltam magam. Arra jutottam, néhány szót megérdemel. – Kösz, hogy Corn mellett voltál, amíg én nem lehettem.

Ebben nagyjából benne volt minden, amit mondani akartam neki. Bólintott, aztán Cornra nézett. Ő előbb leguggolt hozzám, adott egy puszit, aztán kiment vele elbúcsúzni. Mikor tíz órával később felébredtem, mellettem ült, és a boszorkánykönyvébe írt.

O.O

A nagynéniket idegesítette, hogy lakókocsink helyén semmi nincs, ezért a visszatérésünk előtti héten, hogy ne őrüljenek meg az unokahúguk miatt érzett aggodalomtól, eltereljék a figyelmüket, egyszersmind feljavítsák a hátsóudvar képét, beruháztak egy hintaágyra. Egy napba tellett, hogy a macskák felavassák, és nagy kedvencükké váljon. Amikor végre mi is lélegzethez jutottunk, és le akartunk ülni, tizenöt percig hajkurásztam a dögöket, hogy takarodjanak a hintaágy közeléből, de még így minduntalanul visszataláltak. Erre én még ingerültebb lettem.

- Hagyd, hagy maradjanak – mondta Corn, majd nemes egyszerűséggel lenyomott a párna nélküli hideg rácsra, és más hely nem lévén a macskáktól az ölembe ült. Most inkább nem taglalnám, hogy milyen érzés, amikor a vágyott lány még fel is veszi az egyik rusnya macsekot, hogy annak a súlya még inkább hozzászegezzen a rácsokhoz, annyi biztos, hogy fél óra üldögélés után már a boszorkány átka után sírtam, annyira nyomta a fenekemet a rácsozat.

- Sicc! – szólt rá Corn az egyik macskára, a másikat meg, akit eddig akarata ellenére dajkált, leeresztette a földre, és feltette a lábait a combjaim mellé. Az ember azt hinné, hogy így a súlya egy része áthárult a hintaágyra, de nem. Valahogy úgy helyezkedett, hogy teljesen én viselhessem ezt a terhet. Befogtam a számat, és ügyesen a hátára csúsztattam kezemet, a felsője alá.

Felháborodottan nyúlt oda, és arrébb lökte.

- Colin, ne már! Bármikor kinézhetnek az ablakon a nénikéim!

- Na, és? Ennél jobban már nem utálhatnak.

Visszatettem kezem hátára, de ő, ahogy sejtettem, már meg is sértődött, kibújt ölemből, és arrébbhúzódott. Óvatosan kinyújtottam lábaimat, hogy még saját súlyomat se nekem kelljen tartanom, és jólesően nyújtózkodtam. Hát nem felugrott az egyik dög az ölembe? Miután – bevallom, tényleg csúnyán – lelöktem, Corn még jobban felhúzta magát.

- Végre itthon vagyunk, erre így viselkedsz?

- Úgy viselkedek, ahogy szoktam – löktem félre lábammal Burgonyaszirmot, a legújabb macskát, akit a nénik még tavasszal fogadtak be. – Miért, azt vártad, hogy hazajövünk, és hirtelen átmegyek Kieranba?

Erre elvörösödött, érzékeny témára tapintottam. Máig se tudom, mi okozta a zavart Corn és Kieran között, de úgy tűnt, próbálják fenntartani a jó kapcsolatot. Hát, nem kis erőfeszítésbe került nekik. Cornt egyelőre érzékenyen érintette személye, mégis magabiztosan felelt.

- Igen, örülnék neki, hogyha egy kicsivel romantikusabb lennél.

- Értem, egy szőke herceg rendel – pillantottam rá gunyorosan, majd mikor még inkább durcáskodni kezdett, előrehajoltam, és átkaroltam, egyúttal puszit nyomtam fülére. – Bocs, tudod, hogy soha nem voltam az a romantikus típus.

- Tudom, hogy messze elkerül a szentimentalizmus, de mégis, a többi lánnyal milyen voltál?

Egy olyan kérdést tett fel, amire nem nagyon akaródzott válaszolnom. Rajta kívül egy lány tetszett nagyon, az első szerelmem, meg az a csaj, aki annyira hasonlított Cornhoz, velük a szex, a csiklandozás és a mozi volt az állandó program. Ezt szerintem ő sem akarta volna tudni, ezért inkább tereltem a témát.

- Beszéljünk inkább arról, veled milyenek voltak a srácok. Kierant hagyjuk, meg az ő „Ó, te törékeny rózsaszál!” dumáját, mert már átbeszéltük, hogy kukorica vagy, és kész, de mi van mondjuk Maxwellel?

- Logannel? – kérdezett vissza, mintha nem tudná. Szerintem csak időt akart nyerni a kis okos, és azt hitte, nem jövök rá.

- Aha. Na? – unszoltam. – Ő romantikus alkat?

A macskák közben körénk ültek, három a hintaágyra, hat a lábunkhoz, kettő alánk, még néhány félkörben körénk, egy a mögénk eső bokorban. Olyanok voltak, mint a nagypapit és nagymamit hallgató kisunokák, már meg se próbáltam őket elhessegetni.

Összedörzsölte tenyereit, majd valamit mormolt, azt hiszem, varázslattal melengette meg kezeit. Kabátja zsebébe dugta őket, és hátradőlt, úgy nézett rám ártatlan szemekkel.

- Inkább nyálas – vallotta be hosszú hallgatás után. – Olyan mesterkélt fajta. De te biztos normális maradnál. Vedd tudomásul, nem foghatod erre, hogy neked se menne! Egyszerűen lusta vagy!

Ha ennyire akarta, meg kellett próbálnom. Elgondolkoztam, mi lenne jelen helyzetben a legromantikusabb. Agyonütni egy macskát aligha, felpattanni, és berohanni megmelengetni fájó fenekemet még kevésbé. Csókolózni nem számított romantikusnak, olyan természetesen jött. Egyre csak törtem a fejemet, mi a fenét csináljak most.

Amíg gondolkoztam, Corn engem figyelt. Először észre se vettem, de ahogy lesett felém, egyre felkunkorodó szájjal, ingerültségét, mintha a szél fújta volna el. Kíváncsi voltam, mire gondol. Ő volt az első, aki feltette kérdését.

- Most mit csinálsz?

- Semmit – feleltem meglepetten.

Térdére támaszkodva hajolt közelebb hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy a hideg csípte-e pirosra arcát vagy attól jött zavarba, amit mondani készült, mindenesetre közelebb hajoltam hozzá.

- Arra gondoltam, milyen romantikus lenne, ha esni kezdene a hó – súgta lágyan.

- Pfff. Ebben nem vagyok illetékes – Pillantottam el csalódottan, egyik lábammal meglökve a hintát. Későn jutott eszembe, hogy simán orrba vághatom vele a macskákat, Corn csizmája már el is találta az egyiket. – Hoppá!

Corn annyira nevetett, hogy alig bírta felhúzni a lábát, de végül sikerült neki, a macskák meg úgy megrémültek a hintaágy mozgásától meg a hangos nevetéstől, hogy elbujdostak. Corn hirtelen megragadta az arcomat, és csókolni kezdett. Hangos cuppanással váltak el a szájaink. Három centire távolodott csak el, láttam szemében a csillogást, és éreztem, ahogy meleg ujjait az enyémbe ölti. Csodás pillanat volt.

- Ez olyan ro… - szólalt meg Corn szerelemtől átitatott hangon.

- Juhú, szééél! – szakította félbe az ide-oda rohangászó Mikayla, aki eddig a házban segített a nagynéniknek, viszont feléledtek az ösztönei a macskák szétfutását látva, és megveszekedett tempóban száguldozott a kertben.

- Próbáljam úgy kezelni, mintha a húgod lenne? – kérdezte tőlem Corn feltörő indulattal.

- Igen, légy szíves – kértem megsimítva kezét.

- Rendben. – Felállt a hintaágyról, és Mikayla után kiabált. – Ezért még megnézheted magad, hugica! Ha majd pasit hozol a házhoz, nem garantálom, hogy nem ülök oda mellétek bájitalt kotyvasztani!

O.O

Reggel hét volt, elvileg frissnek és fittnek kellett volna lennem most, hogy a banya átka nélkül hajthattam álomra fejemet, de nem volt egy korán kelő típus, na meg az sem sokat segített krónikus lustaságomon, hogy Corn mellettem nyújtózkodott, és félig lehullott róla a takaró. A fenének volt kedve bemenni a nyolcórás kezdetű irodalomra. „A franc megy ma suliba!” felkiáltással vetettem felé magamat. A nyújtózást abbahagyva nevetett fel, és még mindig kinyújtott karjaival átölelt.

- Ha akarod, még maradhatunk – súgta.

- Akarom hát – feleltem, így el lett döntve a dolog, legalábbis a következő fél óra erejéig, amit a lehetőségekhez mérten maximálisan, mondhatni százhúsz százalékosan kihasználtunk.

- Hú – mondta végül, fáradt mozdulattal magára kapta a takarót, majd kicsiny labdába gömbölyödött az oldalamon. – Azt hiszem, alszok még egy órácskát.

- Szívemből szóltál – vigyorodtam el, és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.

Két kicsi meg egy nagyobb csók után Daphne néni kezdett el dörömbölni az ajtón, azt harsogva, ha nem ugrunk ki rögvest az ágyból, majd ő kiugraszt minket új, spéci bájitalával. Corn durcás arcot vágott, mire megsimogattam a karját.

- Legközelebb hozzánk megyünk, anyám ilyenkor még alszik, apám meg még nem szokott bele a szülőszerepbe.

- Mindegy is, muszáj felkelnünk – ismerte el nénikéje igazát, lehányta magunkról a takarót, és felkelt. Elsétált ruhát választani, én meg ott maradtam az ágyon hőbörögni, hogy minek menjek be az órára, amikor úgyis egy havi lemaradásom van. – Majd behozod, Colin. Ha ez boldogabbá tesz, már meg is kértem Miss Veert, hogy segítsen felzárkózni.

Cseppet se meglepő módon ez nem vidított fel, sőt határozottan lelombozott a tudat, hogy bent kell maradnom az utolsó óra után, mint egy kisiskolásnak. Úgy tűnt, hogy a következő pár hétben nem elsőnek, hanem utolsó előttinek távozhatok a suliból. Annyi vigasztalt csak, hogy Corn még nálam is tovább bent marad. Ahogy elnéztem, lelkesen készülődött, mintha elfelejtette volna, milyen érzés iskolába járni. Vagy lehet, hogy a menők szívesen mennek? Nem tudhatom, hisz mindig is közutálatnak örvendtem az átlagos gimisek körében. Ezen mélázva nyúltam el ágyán, és visszaakartam aludni, de úgy, hogy fel se bírjon ébreszteni, mikor Barney úrfi fogta magát, és besétált a szobába.

Felugrottam az ágyról, és felkaptam az első utamba eső ruhadarabot, ami történetesen a kabátom volt. Corn nevetős szemmel nézett engem a tükörben, láthatólag örült, hogy máris útra készen állok.

- Mi az?

- Nem érdekel, hogy mit mondtok, sosem tudhatjuk, hogy Barnie nem egy elátkozott ember-e! Takard már el magad!

- Barnie egy teljesen átlagos macska – mondta, miközben bekapcsolta a melltartóját, és a bugyijai között kezdett keresgélni. – Leellenőriztem, miután Rolandék hazatértek a kastélyba, szóval nyugi, senki se kukkol minket.

Továbbra is gyanakodva figyeltem a nyávogó Barnie-t, aki miután nálam nem talált boldog fogadtatásra, Cornhoz szaladt. Amíg ő felvette megdédelgetni, én az ablakhoz sétáltam, és kihúztam a függönyt megnézni, nem várható-e olyan viharos szél, mint amilyet beígértek az időjósok. Ott aztán szembetaláltam magam egy szorgosan ereszt takarító angyallal. Ereimben megfagyott a vér, annyi lélekjelenlétem maradt, hogy visszahúzzam a függönyt, mielőtt beles, és meglátja a tükör előtt félmeztelenül cicát ölelgető barátnőmet.

- Ha úgy alakul, hogy összeköltözünk, nálunk nem lesz ilyesmi – mondtam neki, miután összeszedtem magam, és rendesen felöltöztem.

- Milyesmi? – kérdezte vidáman.

- Angyalsegítség, ezer macska egy rakáson, rikácsoló nagynénik… - soroltam, és még hozzá akartam tenni, hogy idegesítő sellőlányok, de még jó, hogy nem mondtam, mert ekkor az ajtó kicsapódott, és bevágtázott Sophie.

Hozzám vágott egy zacskó fánkot, aztán tökéletesen figyelmen kívül hagyva Corn zavarát arról kezdett el beszélni, hogy gatyaszaggató hideg ide vagy oda, muszáj a lila ruhát vennie, hogyha jól akar debütálni. Megettem egy fél fánkot, mire Sophie rájött, hogy még mindig ott vagyok, akkor aztán kiküldött. Csak így.

- Corn – szóltam rá szemrehányóan, kérve, tegye már helyre a barátnőjét.

- Colin – szólt vissza ugyanolyan hangsúllyal azt üzenve, hogy míg velem a hétvégén sokat volt együtt, addig Sophie-val gyakorlatilag egyáltalán nem, ezért most nekem kell takarékra tennem magam.

Hallgattam rá - annál is inkább, mert Sophie elkezdett az ajtó felé lökdösni -, és lementem a két nagynénihez az ebédlőbe. A széles franciaablakok tárva-nyitva álltak, így a szél szabadon söpörhetett végig a földszinten. Jó reggelt kívántam, azután számban pirítóssal odamentem hozzájuk, hogy megnézzem, mit kotyvasztanak. Flora nénitől kérdeznem se kellett, már el is kezdte sorolni, miket tesz a főzetbe, hogy az ne essen össze pár órán belül. Mióta megtudta, hogy összejöttünk, úgy kezelt, mintha máris biztos lenne benne, hogy egy nap el fogom venni Cornt, ezért elmagyarázott mindent, amit kérdeztem, meg azt is, amit nem. Daphne néni is más szemmel nézett rám, mintha felterjesztett volna idegesítő halandó fiúból idegesítő, férjnek teljességgel alkalmatlan halandó fiúvá. Megbocsátottam neki, mert az ő szemükben tényleg idegesítő, és minden kétséget kizáróan halandó fiú voltam. Sokat nyomott a latba, hogy egyszer se próbáltak meg lebeszélni Cornról, se őt rólam, és még csak Kierannal sem példálóztak, szóval magukhoz képest jól viselkedtek.

- A december harmadik napja kiváló a bájitalfőzéshez – tájékoztatott Flora néni.

- Csakúgy, mint az év összes napja – dörmögtem, miután kivettem a számból a pirítóst.

- Pontosan! A szerelmi főzetek viszont ekkor érlelhetőek a legjobban, december harmadikán és tizenharmadikán.

- Értsem úgy… hogy ez egy szerelmi főzet?

- Éles a logikád, mint mindig, kisfiam – mondta némi malíciával Daphne néni.

Arra gondoltam, eltehetnék egy kicsit belőle, Hocca ajándékainak példáján megtanultam, hogy soha nem lehet tudni, mire lesz szüksége az embernek, de nem tudtam elcsenni belőle, mert Vale bejött. Sürgősen tisztáznom kellett vele, hogy Corn szobája felett az ereszcsatornát ugyan ne akkor tisztítsa már, amikor mi odabent éppen nagyon szeretjük egymást. Hebegni-habogni kezdett, hogy holnapra olyan nagy szélt ígérnek, hogy az ő erős szárnyaival se fogja tudni egy helyben tartani magát, ezért akart ma végezni a kinti teendőkkel.

- Rendben, hagyjuk. De megtennél nekem egy szívességet? – puhatolóztam.

- Micsodát?

- Az a helyzet, hogy féltem a hírnevemet – foglaltam össze a tényállást. – Imádom Cornt, mint ahogy… khm… ma reggel talán láttad, na, mindegy, az a lényeg, hogy nem akarom, hogy engem is úgy istenítsenek, mint titeket. Erre mondjuk nem sok esélyt látok, tekintve a régebbi eseteket, de biztos, ami biztos, szóltam. Vissza akarok zökkenni a régi kerékvágásba. Máshol nem fog sikerülni, otthon az apámmal kell megbarátkoznom, és egy vérfarkaslánynak kell az útját terelgetnem, itt meg mágikus dolgokkal traktálnak. Te is beláthatod, hogy az iskola az egyetlen hely, ami maradt. Már a tengerparton kívül.

- De mit akarsz pontosan? Mindenki tudja, hogy együtt jártok.

- Igen, tudom, Sophie-nak hála – morogtam, majd elgondolkoztam. – Csak tereld el rólam Corn figyelmét ebédnél, mert hogyha bemennék veletek kajálni, nem tudnék verekedni.

- Te verekedni akarsz? – kérdezte őszinte döbbenettel, amilyen csak egy angyal képes produkálni. De hát miért?

Huh, angyalok. Soha semmit nem értenek.

- Csak tedd, amit mondok, jó?

- Mit kell tennie? – szólalt meg a hátunk mögött Sophie éles hangja.

Hátrafordultam. A lépcsőn állt Corn mellett, és mindketten ránk bámultak. Reméltem, semmit se hallottak abból, amit beszéltünk. Cornon egyébként nem lila ruha volt, hanem könyékig érő ujjú zöld felső és fehér, térdig érő szoknya. Utóbbit a szél rendesen megpörgette a lábai körül, képzeltem, milyen üdítő lesz vele végigmennie a főutcán. Mondom én, hogy lesz miért verekednem a nagyszünetben.

- Mint férfi a férfival beszéltem vele, semmi közöd hozzá – feleltem Sophie-nak, aki továbbra is vehemensen nézett ránk. Mi lehet ott a sellőknél, nőuralom, vagy mi? Még egy ilyen túlbuzgó csajjal nem találkoztam.

Sophie visszaakart vágni, de Corn megfogta a kezét, mire becsukta a száját. Vale Sophie felé nyújtotta kezét.

- Indulhatunk?

Rendben megérkeztünk az iskolába, és első utam az internetszoba melletti telefonokhoz vezetett. Befordultam a folyosón, segítettem felszedni az informatikatanárnak a szél által széthordott dolgozatokat – Logan Maxwellé kettes lett, hehe -, és nekiindultam az utolsó oszlopsornak. Egyszer csak valaki megérintette a vállamat. Azt hittem, szívszélhűdést kapok, de szerencsére Corn volt az. Gőzöm sem volt, hogy jutott ki a tumultusból, ami Valeriant, Sophie-t és őt várta a főbejárat előtt.

- Tanultam egy új trükköt, hogy tetszik? – mosolygott rám, majd puszit nyomott számra. Aha. Máris megvan a válasz. – Miért bujdostál el? Be akartalak mutatni néhány embernek.

- Hidd el, ismerem őket. Csak általában alulról látom az arcukat. – Arckifejezéséből ítélve nem értette, mire gondolok, ezért tovább magyaráztam. – Tudod, én fekszem, ők meg ütnek. Nem mintha mindig így lenne! – tettem hozzá hevesen. – Egy csomószor én vagyok felül!

Idegesen karba fonta a kezét, megforgatta szemét.

- Jó, elhiszem, de nem hinném, hogy a suliújság főszerkesztője, Amber valaha is megvert volna.

- Ő nem, de a bátyja, az a seggfej Fardens igen!

Olyan szemekkel nézett rám, hogy attól megenyhültem, sőt egyenesen odáig mentem, hogy megígértem, velük ebédelek, és ott majd bemutatja. Utána már kicsit bántam, hogy ezt csak így megígértem neki, de mit volt mit tenni, nem akartam megbántani. Mikorra végeztem a telefonálással, már tisztán láttam a kiskaput: megígértem, hogy velük eszek, de az nem, hogy a délelőttöt a suliban töltöm. Amúgy is olyan rég lógtam már egy jót.

Felderülve szeltem át a folyosót, hogy a hátsó kijáraton kisétáljak a szabadba. Onnan már játszva sasszéztam el a kerítésig, amin átmászva szabad volt az út haza. Máskor a tengerpartra mentem volna, de még akadt egy dolog, amit el kellett intéznem.

Ahogy hazafelé sétáltam, egyszeriben végtelen szeretet fogott el Dullville iránt. Szerettem ezt a kisvárost, ami a temetőt tette meg a központnak, amit a tenger nyaldosott, ahol alig volt az embernek egy nyugodt perce – még a holtakat se -, és aminek legfőbb bevételi forrása Corn nagynénjei boszorkányüzletének turistaforgalma volt. Korántsem volt minden rendben a várossal, az emberekkel, velünk, de ez nem számított, így voltak jók a dolgok: rendezetlenül.

Beértem a házunkba. Még mindig szokatlan volt, hogy kerítés és udvar tartozik hozzánk, hogy nem botlok pókhálókba jártomban-keltemben, hogy van saját szobám. Jobban örültem volna, ha anyám megtartja a lakókocsit, ahova félrevonulhatok, amikor már elegem van mindenkiből.

Nehezen viseltem, hogy tizenhét évesen próbálnak rólam gondoskodni, pedig már tizenkét éves koromtól én vagyok az, aki vigyázok anyámra, és próbálom rendezni a dolgokat. A betolakodót se tudtam még megszeretni. A sors iróniája volt, hogy Corn olyan remekül kijött vele, mint én az ő apjával, bár lehet, hogyha úgy tudtuk volna, hogy meg vagyunk cserélve, akkor most a saját apámmal lennék jóban, és az övét utálnám állhatatosan.

Halkan nyitottam ki az ajtót, hogy ne ébresszem fel anyámat.

A legújabb pasija kidobta a munkahelyéről, mikor megtudta, hogy apám visszaért, és mivel ez egy viszonylag normális munka volt, amit megkedvelt, rosszul viselte, még nem kezdett el új munka keresésébe. Azt mondták mindketten, hogy kiheverik az egymásra találást, addig csak a ház körül tesznek-vesznek. Anyám napi tizennyolc órákat aludt kipihenni az utóbbi tizenhét év fennmaradásait, a maradék hat órában sütött-főzött, takarított. Visszaadta az elcsórt holmik nagyját, csak egy néhány szívének kedves dolgot tartott meg, amit hétvégén passzoltam vissza a tulajdonosoknak. Egy kosárnyit vittem vissza a Holloway házba. Azért az csak mutat valamit a nagynénik jó szívéről, hogy nem vették zokon anyám kilengéseit, és továbbra is hagyták, hagy maradjunk a telkükön. Sőt még engem is próbáltak nevelni egy-két fülessel, ha rosszul is csinálták (mivel én akkor már rég bunyóztam, csak akkor értek volna célt, hogyha behúznak nekem, arra viszont nem voltak képesek, mint ahogy Corn sem, pedig őt még tanítgattam is).

Beléptem a konyhába, és nagy levegőt vettem, de belém fúlt a szó, amikor megláttam, hogy apám meg Mikayla csendes egyetértésben, egymás mellett ülve borsót fejtenek. Furább volt ez a látvány, mintha egy kondér felett állva békanyálat pároltak volna, teljesen fejbekólintott.

- Colin! – kiáltott fel Mikayla boldogan. – Mit csinálsz itt?

- Csak beugrottam.

- Milyen a suli? – lelkesedett fel egyből. Szó volt róla, hogy a tavaszi félévben, amikor már eléggé szocializálódott, felveszik.

- Elmegy egynek, majd meglátod – vágtam rá.

- Lyukasórád van? – kérdezte nyomban apám.

- Nem, de mindjárt megyek is vissza, csak valamit kérni akarok – mondtam.

Mindketten kíváncsian néztek rám, hogy mit akarhatok. Magamban tépelődtem, kérjem vagy ne kérjem. Jobb lesz-e nekünk, hogyha meglépem ezt? A végén a telefonáló örömteli hangjára gondoltam, és arra jutottam, hogyha Corn varangyos békává is változtat ezért, akkor is megteszem. Közelebb léptem, mire apám visszaejtette a tálba a borsókat. Megköszörültem a torkomat.

- Előkészítenél egy vendégszobát? Látogatót várok.

19. fejezet

19. fejezet

Cornelia

Örökség

Drága Kaileym! Én vagyok az anyukád…

Kislányom, édesanyádként kötelességem…

Kailey, biztos vagyok benne, hogy a megfelelő időben oda fogom adni neked ezt a könyvet, hogy tanulhass belőle. Alig pár napja, hogy először láttalak egy víztükörben, amikor… hát, biztos vagyok benne, hogy ezt a történetet már százszor is felmeséltem neked. Feltételezem, hogy mindent tudsz rólam, még olyanokat is, amit én még nem. Fura érzés írni neked, de el akartam mondani, mi az, amit végkövetkeztetésként levontam.

Boszorkány vagyok, ez benne van a véremben, a családom, az édesanyám – akit sajnos soha nem ismerhettem – öröksége. Sokáig nem akartam elfogadni, de most már tudom, hogy hibát követtem el, amikor tagadni akartam. Boszorkány vagyok, és úgy sejtem, te is az leszel, de ne feledd el, hogy ez nem tesz sem kisebbé, sem nagyobbá mások elől. Egyszerűen más leszel, mint a többiek, ám akik igazán szeretnek, el tudják majd fogadni. Ha pedig nem leszel boszorkány hát az sem olyan nagy baj, akkor majd keresünk egy jó egyetemet és valami varázslatmentes szakmát. Még meg sem születtél, de már aggódom érted, elmondom, mi az, amitől mindenképpen tartsd távol magad…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Van egy apám. Nem nagy szám, nem az a hős, akinek képzeltem, még csak nem is jóképű lovag, aki megvédi az olyan kis törékeny hercegnőket, mint én. Egy sima ember, akinek van egy csomó hibája. Egy ember, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy belépjen az életembe. Nem bántam, amikor végre elváltak az útjaink, amúgy is mondta, hogy még keresni fog. Kíváncsi voltam a nénikéim arcára, amikor majd telefonál. Mindegy, ennyit apámról.

Colin és én olyanok voltunk, mint valami idióták, néha egymásra vigyorogtunk, és egy csomószor éreztem azt, hogy ha nem csókolom meg azonnal, meghalok. Szóval sokszor megcsókoltam. Amúgy is jó kedvében volt, amióta rájött, hogy a szerelmem miatt a varázserőm, amit mégis jobban uralok, mint gondoltam, megvédi az olyan veszélyektől, mint egy az életére törő gonosz boszorkány. Még csak ott sem kellett lennem, hogy az erőm létrehozzon egy olyan varázskört, ami csapdába ejtette a boszit, már csak még jobban megerősített ketrecbe kellett zsuppolni, aztán mehetett a tanács elé, már nem volt bennem bosszúvágy iránta, szerettem volna, ha nem kell látnom többet, és kész.

Több dolog kellemesebb dolog is foglalkoztatott, az egyik Colin inasesküinek érvénytelenítése volt. Ehhez nem sok minden kellett csak egy újabb éjszaka, és némi útmutatás egy másik boszorkánytól, csakhogy jelenleg nem volt itt olyan, akivel szóba álltam.

Kieran leírta magát a szememben. Az egész akkor kezdődött, amikor félrehívott, hogy beszélni akar velem.

- Tartozom egy vallomással – kezdte, és én teljesen rosszul lettem a gondolatra, hogy most szerelmet vall, nekem pedig el kell majd utasítanom. Határozottan kedveltem őt, ő volt az egyetlen, aki nagyjából mindent megértett, ami velem történik. Persze Colinon kívül. – Azért léptem kapcsolatba veled, mert a nagyanyám rákényszerített. A kémeink beférkőztek hozzátok, és nagyjából mindent elmondtak rólad. Hogy utálod a boszorkányságot, hogy vérfertőző kapcsolatban voltál Colinnal. Az volt a dolgom, hogy véget vessek mindennek.

- Tessék? – értetlenkedtem. Csak nézett rám, és én lassan felfogtam a szavainak értelmét. – Te csak… átvertél engem?

- Igen.

- Végig hazudtál! – suttogtam felháborodva.

- Nem végig, én…

Ekkor vágtam pofon. Még csak nem is az árulás miatt, hanem mert azon felül is annyira a bizalmamba férkőzött. Hiszen én elmondtam neki mindent magamról! Rá bíztam a titkaimat, még azt is engedtem, hogy érzelmileg is közelebb kerüljön hozzám.

- Corn! – kapta el a kezem. – Érzed ezt?

Kitéptem magam a karmaiból, mert nagyon is éreztem. Az ereje finoman végigsimította az enyémet, bizalmat, törődést és kötődést ígérve, annyira egyformák voltak, hogy egy pillanatig képtelenségnek tűnt megkülönböztetni őket. Egyek voltak, ugyanolyanok és egyáltalán nem akartak ellenségek lenni.

- Érted, miért voltam képtelen rá? – kérdezte Kieran könyörögve.

- Elfelejted, hogy mi uraljuk a varázserőnket, nem pedig fordítva – válaszoltam fagyosan. – Még csak nem is ismerlek téged! Ha minden, amit mondtál, hazugság volt…

- Corn, már az első napon kudarcot vallottam! Amikor rájöttem, hogy Colin és közötted sosem volt szexuális kapcsolat, feldőlt az egész terv, mert csak az alapján tudtak volna megfosztani a Főboszorkány címedtől. Valójában semmit nem tettem ellened, csak figyeltelek…

- És elárultál, Kieran! Én azt hittem, hogy barátok vagyunk!

- Azok vagyunk! Én… nem ismered a nagyanyámat, ő egy igazi hárpia… mármint nem igazi, hiszen azon csak Görögországban honosak, de úgy értem… nem mondhattam ellent neki!

- Azt hittem, hogy te vagy a Főboszorkány!

- Igen, de… ő a családom, és… nem tudtam, hogy lehet ez máshogy, Corn. Az utóbbi napok veled annyira mások voltak, mint az életem odahaza. Mi vigyáztunk egymásra, és úgy éreztem, hogy hasznos vagyok neked, sosem mondtad, milyen csapnivaló Főboszorkány vagyok, sőt, mintha tiszteltél volna engem.

- Múlt időben! – vágtam rá. Megrándult az arca, én pedig kezdtem megsajnálni. Eszembe jutott, amikor mesélt erről a nagyanyjáról, aki megpróbálta belefojtani a kútba.

- Annyira szerencsés vagy, Corn – sóhajtotta letörten. – Ahogy a nénikéid küzdöttek érted a tárgyaláson… értem soha senki nem tenne olyat. Figyelj, ha akarod, azonnal eltűnök az életedből, amint lepasszoltuk a boszorkányt – mondta végül.

Láttam az arcán, hogy ez az utolsó, amit akar, de nem engedtem magam meglágyulni.

- Igen, az lesz a legjobb! – Azzal otthagytam.

Persze akkor még sokkal feldúltabb voltam, mint most, és nem is volt időm végiggondolni. A család tényleg elég nagy dolog, és ha akarnak tőled valamit, annak tényleg elég nehéz ellenállni. Kierannak nehéz lehetett. A varázserőm azt akarta, hogy beszéljek vele, mert máskor is szívesen lett volna a közelében. Már csak le kellett győznöm a saját büszkeségem.

O.O

Colin úgy csókolt, mintha ma estére valami különlegeset terveztünk volna, bár megbeszéltük, hogy ilyesmivel várunk, amíg haza nem érünk (meg persze amíg felszabadítom az inasság alól, de az elvileg nagyjából ugyanakkor lesz), és akármennyire is elhittem, hogy genetikailag semmi közünk egymáshoz, azért szerettem volna leteszteltetni. Meg egy alapos fürdés is ránk fért volna végre igazi luxuskörülmények között – már amennyire luxusnak lehet nevezni az otthoni fürdőszobákat.

- Most már aludnunk kellene – ziháltam és picit elhúzódtam. Még mindig fájdalmat éreztünk egy-egy csók közben, de már egészen megszoktuk azt a hülye riasztót. – Meglepetést tartogatok neked az álmodba.

- Igen? – kérdezte kihívóan. – Miért nem most rukkolsz elő vele?

Látszott rajta, mire gondol, de most nem dőltem be neki.

- Csak aludj el, oké? A többi az én dolgom lesz.

Sóhajtva húzódott arrébb, és engedelmesen lecsukta a szemét.

- Csak, hogy tudd, nem olyan könnyű elaludni, ha az emberre ráparancsolnak.

- Azért próbálkozz meg vele.

Mivel fárasztó nap állt mögöttünk tíz percen belül sikerült elaludnia. Halkan felkeltem, és kiosontam a sátorból. Kierané felé igyekeztem, de az övé tök üres volt, a srácra az erdő szélén bukkantam rá. Meg sem kellett fordulnia, hogy lássa, ki vagyok, az erőm pimaszul előrenyúlt, hogy megérintse.

- Szükséged van valamire tőlem? – kérdezte komoran. Ettől a hangtól deja vu érzésem támadt.

- Ismertem valakit, aki azzal vádolt, hogy kihasználom – hümmögtem, miközben Kieran mellé sétáltam. – Nicholasnak hívták, alig pár napig voltunk csak együtt, de sikerült jól összebarátkoznunk. Jól a képembe vágta, mennyire önző vagyok, és… hát, igaza volt. Tényleg kihasználom az embereket, téged is kihasználtalak, és igazából most is ezért jöttem.

Rám nézett és az arcán megjelent egy cuki mosoly.

- Nem bánom, ha kihasználsz. Az a Nicholas nem mondta, hogy öröm kihasználva lenni általad?

- Figyelj, sajnálom, hogy úgy kiakadtam rád, és köszönöm, hogy annyit segítettél. Szerintem el kéne űznöd a nagyanyádat valahová, nem biztos, hogy jó hatással van rád.

Megvonta a vállát.

- Nem biztos, hogy hagyná magát elküldeni.

- Főboszorkány vagy, Kieran. Engedelmeskednie kell a parancsodnak.

- Igen, elvileg.

- Ha akarod, elmegyek veled, és együtt beszélünk vele. Úgyis meghívtál magadhoz, szívesen megnézném, hogy éltek arrafelé.

Meglepetten nézett rám.

- Komolyan? – hitetlenkedett.

- Komolyan. Csak előbb otthon kell megállnom, hogy lerendezzek pár dolgot. Addig maradhatnál nálunk, aztán majd együtt visszamegyünk hozzátok.

Mire észbe kaptam volna, már át is ölelt, majd felemelt és megpörgetett, mint valami filmben. Felnevettem, egyrészt mert ez nagyon vicces volt, másrészt mert az erőink szintén összeölelkeztek, ez pedig elragadtatottsággal töltött el.

- Szóval, miért van rám szükséged? – kérdezte végül fülig érő vigyorral.

- Be akarok lépni Colin álmaiba – magyaráztam. – Ha megtudom tőle, hogy mik az esküjének szavai, felszabadíthatom belőlük.

- Ez okos – bólintott Kieran elgondolkodva. – Meg se szegsz egyetlen szabályt sem vele. Csináljuk! Hol van most?

- A sátrunkban alszik.

- Ó! – Kieran egy pillanatig levertnek tűnt, aztán hamar erőt vett magán. – Akkor menjünk, de ne ébresszük fel.

Némi előkészület után ott térdeltünk Colin mellett, aki az igazak álmát aludta.

- Be fogsz kerülni az álmába, ott már csak beszélned kell vele – mormolta Kieran halkan. – Érintsd meg a homlokát, és próbálj belépni az erőddel, mint valami ajtón. De vigyázz, hogy…

Nem jutottam odáig, hogy meg kelljen tudnom, mire vigyázzak, mert már ott is voltam. Colin meghalt. A világom teljesen összeomlott nélküle, olyan dühödten lapozgattam egy könyvet, hogy a lap széle megvágta az ujjamat, de nem törődtem vele. Üres voltam legbelül, az alatt pedig valami mély fájdalom volt eltemetve.

- Colin! – próbáltam felébreszteni, de nem ment. – Colin, Colin!

Sírtam. Mi történik? Hogy lehet, hogy Colin meghalt? Hiszen egyszer már megmentettem! Nem lehet, hogy… de hiszen most is csak meg kell mentenem. Oda kell adnom neki minden életerőmet. Igen, itt is van az az oldal. Lassan lefeküdtem Colin mellé, és mormolni kezdtem a szavakat…

- Corn, mit csinálsz?! – Kieran elrántott Colin mellől. – Milyen meggondolatlan vagy! Ez Colin rémálma, ez most nem ő! – mutatott Colin holttestére. – De itt van valahol, ha kiléptem, keresd meg! És ne varázsolj az álmodban!

Alig értettem, mit mond, aztán már el is tűnt. Mi? Hogy ez nem Colin teste? Ennek volt értelme, ugyanakkor miért ne lehetne, hogy csak ideképzeltem Kierant, hogy enyhítse a félelmeim? Nem! Colin, hol  vagy?

- Colin? – szakítottam el a pillantásom a testtől. – Colin, itt vagy?

Hirtelen ott termett. Az arcáról csorgott az izzadtság, a szemei tágra nyíltak. Teljes erejéből átölelt.

- Corn, végre, hogy észrevettél! Ne tedd, nem szabad kockáztatnod az életed miattam! Te is bele fogsz halni!

- Öhm – toltam el kicsit magamtól, és visszanéztem a holttestre. – Azt hiszem, ez csak az álmod. Nem haltál meg. Vagyis igen, de az már régen történt, és visszahoztalak, emlékszel?

Most, hogy nem volt halott, sokkal könnyebb volt koncentrálnom.

- De, meghaltam Corn – bizonygatta. – Rám támadt egy csomó kutya, elestem, és bevertem a fejem…

A fejéhez érintette a kezét, és megmutatta, hogy csupa vér. Megszédültem a látványtól, és rémület hasított belém, de aztán erőt vettem magamon.

- Nem, Colin, ez csak egy álom! Bízz bennem, jó?

Sápadt volt, és a szemében tömény rettenet ült, de bólintott.

- Akkor mondd el, hogy mire esküdtél meg. Pontról pontra tudnom kell, úgyhogy a lehető legjobban emlékezz vissza, rendben?

Újra bólintott, majd akadozva beszélni kezdett.

O.O

Mindent előkészítettem a másnapi szertatáshoz. Végre megérkeztünk Roland kastélyához, ahol Gina olyan elánnal vetette magát Rufus nyakába, hogy mindketten a földön kötöttek ki, aztán Roland és Tita is megjelentek, követelve, hogy meséljünk el mindent. Már eléggé leapadt a társaságunk, Sophie úgy döntött, hogy előreúszik, és közli a nénikéimmel, hogy mégsem haltam meg, Harlam pedig hajóra szállt, mondván nem akarja hátrahagyni a Tündérke nevezetű bárkáját – ami ellentmondott annak a kijelentésnek, hogy meg akar halni Hocca átkától – így már csak Colin, Kieran, Mikayla, a farkasok és én voltunk. Viszont elég társaság ahhoz, hogy tanúi legyenek, ahogyan felmentem az eskü alól Colint.

Mint kiderült, Colin rémálmai egy átoktól származnak, de Kieran megígérte, amint hazaérünk, megszünteti a dolgot, ahogyan Hoccának és Harlamnak is segít valahogy, csak épp kellett hozzá némi hozzávalónak, aminek a beszerzésével nem fáradtunk, otthon úgyis akar belőle elég. Viszont az inasság beszüntetésével nem akartam tovább várni.

- Szóval azért vagyunk itt, hogy megszabadíthassam Colint az inasságtól, ti lesztek a tanúk rá, hogy megtettem – jelentettem be. Colin nagy szemeket meresztett rám, mintha nem tudta volna, hogy ez lesz. – Tehát ezennel felmentelek az esküid alól, mivel a küldetésem elvégeztem, nincs többé szükségem rád, a szolgálatod semmissé nyilvánítom. A halandókhoz fűződő kapcsolataidat akármikor újraélesztheted, a Főboszorkánnyal létesíthetsz akár szoros kapcsolatot is – itt elvigyorodtam, amit ő viszonzott. – És oda mehetsz, ahová csak akarsz ezentúl, semmiben nem függsz tőlem, az életed mostantól a sajátod.

Colin közelebb lépett hozzám, és a szemembe bámult.

- Most már szabadon megcsókolhatlak?

- Eddig is bármikor megtehetted – feleltem. – De igen. Kipróbálhatjuk.

Mikor óvatosan megcsókolt a nézőközönségünk ovációban tört ki. Oké, ez már valóban olyan volt, mint egy Disney rajzfilm. Még csak nem is fájt, és ezúttal nem tört ránk senki és semmi. Miután befejeztük – mégsem csinálhattuk túl sokáig annyi ember, khm lény előtt – rögtön tovább akartam indulni, ami azt jelentette, hogy itt az idő a búcsúzkodásra.

Rufust, Ginát, Titát, Rolandot és a két pasifarkast még csak-csak elintéztük, mind maradnak, és bevárják a boszitanácstagokat, akik elintézik a foglyunkat és persze megbeszélik a szövetség létrejöttének körülményeit, hogy jegyzőkönyvbe lehessen venni. Ehhez már szerencsére nem kellettünk.

A gondok Mikaylával adódtak, aki bánatosan pislogott Colinra.

- Nem akarlak elhagyni – közölte vele végül. A meglepett pillantásomra gyorsan visszakozni kezdett. – Én nem úgy gondolok rá, de ne kényszeríts rá, hogy elhagyjam! Légyszí! – kapta el a kezem, hogy az arcához dörzsölje.

- Mikayla…

- Corn! – nézett rám Colin kérlelőn, mint valami kisgyerek, aki az anyukájának könyörög, hogy hazavihessen egy kiskutyát.

Sóhajtva néztem egyikükről a másikukra.

- Hát, gyere! Majd csak szorítunk neked helyet valahol.

Így esett, hogy négyesben szálltunk fel a vonatra, ami egyre közelebb vitt Dullville-hez. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog az én unalmas kisvárosom, de így volt. Megbeszéltük, hogy alvás helyett egész éjjel talpalunk, hogy mihamarabb odaérjünk. Alig vártam már, hogy a saját ágyamba fekhessek és teleehessem magam Flora sütijeivel. Képtelem voltam elhinni, hogy amikor legutoljára jártunk erre Colin és én jóformán utáltuk egymást.

Kicsit félretippeltem a dolgokat, így már bőven benne jártunk a reggelben, amikor megérkeztünk Dullville határába. Colin és én vigyorogtunk, mint a tejbetök, szerintem neki is nagyon hiányzott már az anyukája. Enyhén rosszul éreztem magam, amiért egyszer sem jutott eszembe erről kérdezni, de most már mindegy volt. A kertünknél elváltak az útjaink, viszont esküdözött, hogy jön, amint beköszönt az anyukájának, így maradtunk hárman.

A házunk ismerős vidám dallamba fogott, ahogy közelebb értem – a szélcsengők hangja volt –, aztán valaki felsikoltott.

- Corn! Corn hazajött! Vale! Holloway nénik! Itt van Corn!

Sophie sikolyához a nénikéim sikoltása is csatlakozott, aztán kirohantak, és vadul ölelgetni kezdtek követelve, hogy mindent meséljek el, holott Sophie már amúgy is elmondta a nagyját. Berángattak a házba, és máris kaptam egy sütit, Vale szintén megölelgetett, aztán Flora néni még egyszer, és Sophie még csak el sem engedte a karom… Szóval tiszta kavarodás volt, amikor Colin berobbant az ajtón.

- Hol a francban van a lakókocsink?!

O.O

Dullville elég kicsi város ahhoz, hogy nagyjából minden házról tudjam, ki lakik benne, és hogy melyik eladó éppen. Az egyik legszebb, legnagyobb házra évek óta keresnek vevőt, legalábbis kerestek, amíg Colin apja – a nagybátyám, vagyis ex-nagybátyám – meg nem vette. Kiderült, hogy ha valaki majd’ húsz évet tölt fa alakban, akkor a bankban lekötött pénze elég sokat gyarapodik, így amikor a bácsi kicsit észhez tért, és elment utána nézni a dolgaink, rá kellett jönnie, hogy elég szépen meggazdagodott. Ráadásul amíg távol voltunk, újra sikerült elnyernie Colin anyukájának szívét, így esett, hogy már be is költöztek a nagy házba. Colin egyik ámulatból a másikba esett – főleg amikor odamentünk, és megláttuk a kertben az anyukáját, aki egy kantáros nadrágban kertészkedett, és egy metszőollóval a kezében ölelgette meg a fiát –, de az apjára meglehetősen szúrósan nézett, pedig az igazán próbálkozott.  

- Fiam, gyere, megmutatom a szobádat. Te is jöhetsz, Corn!

Colin szobája nagyobb volt, mint az enyém odahaza, friss festékszag érződött benne, az ágyán sötét ágyterítő volt, és annyi szekrénye volt, hogy Colin kevéske ruhája hatszoros mennyiségben sem töltötte volna meg őket. Colin még mindig nem tűnt vidámnak, pedig az anyukája már belekezdett a szövegbe, miszerint maradt elég pénz arra, hogy Colin ott tanulhasson, ahol csak akar. Szerintem ez már túl sok volt neki.

Mikayla már körbejárta a házat, a háttérben épp azt magyarázta Colin anyukájának, hogy milyen jól összebarátkozott Colinnal, mire a bácsikám – de fura ezt mondani! – felajánlotta az egyik vendégszobát a házban. Colin úgy festett, mintha legszívesebben az egyik sarokba hányna.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem az egyik rémálmom? – kérdezte, és megszorította a felé nyújtott kezemet. – Kellene egy kis friss levegő!

Így hát kisurrantunk a házból, és kéz a kézben sétálni kezdtünk az utcán. Már épp meg akartam kérdezni, mi bántja ennyire, mikor egy sötétített üvegű kocsi lassított le mellettünk. Rosszat sejtettem, de amikor az ablakot lehúzták, láttam, hogy Harlam az. Honnan szerezte ezt a kocsit?

Ez nem derült ki, mert rám ordított.

- Jönnöd kell! Most! Hocca haldoklik!

Colinnal nem sokat teketóriáztunk, bepattantunk az autóba. Harlam egyenesen a partra vitt minket, ahol a Tündérke kikötött. Colinnal felrobogtunk a fedélzetre, majd be a kabinba, ahol a sápadt tündér barátnőnk feküdt egy ágyban. Kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint valaha, ráadásul szürke volt az arca.

- Hocca, mi ez? Az átok? – kérdeztem, és tehetetlenül megérintettem a homlokát.

- Hamarosan letelik az egy év – bólintott Hocca erőtlenül. – Hocca lopott egy főzetet, ami nem engedte, hogy az átok átmenjen másik Úrfiba. Most már csak…

Vérfagyasztó köhögőroham lett a vége. Ijedten fordultam Harlamhoz.

- Hozd ide Kierant, a házunkban van. Mondd meg neki, hogy mi a helyzet, oké?

  Harlam komoran bólintott, majd elviharzott. Colin részvétteljesen megszorongatta Hocca kezét, és halkan magyarázni kezdett neki, én pedig végigfutattam a varázserőmet Hocca testén. Tényleg nem sokat tehettem, Kieran bizonyára ismer valami bájitalt, gyorsan össze fogja ütni és Hocca már jobban is lesz. Csak ebben bízhattam.

- Miért csináltad ezt? – kérdezgette halkan Colin. – És miért nem szóltál, segítettünk volna!

- Nem! Hocca a szerelem miatt csinálta – ellenkezett a tündér. – Colin úrfinak meg kellene értenie…

- Megértem – ismerte el Colin rám sandítva.

Nem sokat tehettünk, amíg Kieran és Harlam vissza nem értek, Colin adott neki egy kis vizet, én pedig egy nedves ronggyal törölgettem a homlokát.

- Akkor most Colin úrfi és Főboszorkány megint kedvesek? – kérdezte köhögcsélve. Mindketten bólintottunk. – Hocca tudni akarja, hogy ho… ho… hogyan.

- Ez egy jó hosszú történet – mondtam.

- Főboszorkány attól tart Hocca… nem éri meg? – Halványan elmosolyodott, nekem meg összefacsarodott a szívem.

- Dehogy, szívesen elmeséljük.

Tényleg hosszú volt, még a felénél sem tartottunk Colinnal, amikor Kieran betoppant egy óriási kosárral, amiben mindenféle hozzávaló volt. Csak egy pillantást vetett Hoccára, és komolyan nézett rám.

- Corn, mi már itt nem segíthetünk.

- Nem halhat meg! – mordult fel Harlam, és erőszakosan megragadt Kieran ingjének elejét.

Kieran ereje felhorgadt és visszalökte a feldúlt oroszt.

- Nem fog, ha képes vagy megtenni, amit kell – közölte vele Kieran.

- Én?!