Colin
Ha ez egy tündérmese lenne
Ha ez egy
tündérmese lenne, akkor én lennék a herceg, szőke lenne a hajam, és nem ájulnék
el többször, mint szívem hölgye. Corn is Cornelia lenne, királylányszerűen
viselkedne, nem pedig olyan makacsul, magabiztosan és szenvedélyesen, ahogyan
igazából. A végén minden helyre lenne téve, és a legaprócskább nyűgünk is
eltűnne. Minden tökéletesen és meseszépen alakulna, mi pedig boldogan élnénk,
amíg meg nem halnánk. De ha ez egy tündérmese lenne, halálra unnánk magunkat
benne.
O.O
Kieran és Corn varázsereje megfeszült, és egymást segítve
igyekeztek megtörni a két átkot. Hocca mellett ültem, és fogtam a kezét,
miközben izzadtam a félelemtől, mint egy ló, attól tartottam, hogy mikor
elroppantják az átkokat, velük együtt minket is megölnek. Harlam erős kezekkel
tartotta el egymástól Kierant és Cornt, hogy nagy erőfeszítésüktől egymásba ne
csapódjanak varázsereik, elégetve a másikat. Biztos marokkal fogta őket, de
láttam rajta, hogy nehezére esik. Hiába volt génmanipulált, emiatt elképesztően
ütős, boszorkányokkal még ő se vehette fel a versenyt. Márpedig két
Főboszorkányunknak az átkokra kellett figyelnie.
- Colin? – kérdezte Hocca félelemtől fehér arccal. Abban a
tudatban lehetett ő is, mint én, hogy míg irtják átkainkat, addig elájulunk,
vagy ilyesmi. Mi tagadás, észnél lenni ebben az esetben sokkal rosszabb volt,
mint eszméletlenül feküdni. Köhögni kezdett, mire még jobban megszorítottam a
kezét. Most először hagyta el az úrfizást. – Mi a történet vége?
Úgy követelte a
Cornnal közös történetünket, ahogy a kisgyerek az esti mesét. A számat összeszorítva
tízig számoltam, majd próbálva nem aggodalmaskodni belefogtam. Így legalább nem
idegesítettem magam tovább azon, hogy a gonosz boszorkány - akit egyszer
jóhiszeműen elengedtem, és aki utána megátkozott – volt az, aki Hoccát bezárta
a tölgybe. Inkább arra se gondoltam, mi van, ha Kierannak igaza lesz, és Corn
nem fog bírni az én átkommal. Azt tudtuk, hogy csak akkor fog Hocca életben
maradni, ha mindkét átkot sikerül annyira legyengíteniük, mert azok komolyabb
varázst már nem bírnak ki, de volt valami női-férfi varázsellentét, ami a
boszorkány átkát ellenállóvá tette Cornnal szemben. Az a szerencse, hogy
közvetlenül egymás mellett voltunk Hoccával, a két átok nehezen maradt meg a
másik közvetlen közelében, ráadásul még mindig emésztették az alávalóbanya
erejét.
Elmeséltem
Hoccának, hogyan ébredtem arra, hogy egy alakváltó inas jár köztünk, aki az én
alakomat használva rászedte a többieket, mikor hirtelen azt éreztem, mintha
Corn mágiája belém akarna bújni. Ellenálltam neki, nem akartam, hogy már megint
el kelljen vennem, hátra is néztem Cornra, hogy mit csinál. Lehunyt szemmel
szavakat ismételgetett, nem úgy nézett ki, mint aki belém akarná passzírozni
mágiáját. Arca merő szenvedés volt, amitől megijedtem. Fel akartam ugrani, és
hozzá rohanni.
- Ne! – préselt
ki magából Harlam egy kiáltást. – Hogyha odamész hozzá, Hocca meghal!
Előbb Corn
megvonagló arcára néztem, aztán Hocca halálsápadt vonásaira, látszott, hogy
mind a ketten egyformán szenvednek. Összeszorított fogakkal fordultam a tündér
felé, aki ajándékaival nem egyszer megmentette az életemet, és segített
visszaszereznem Cornt. Az adósa voltam, ennyit meg kellett, hogy tegyek érte.
Folytattam a történetet, és közben hagytam, hogy Corn mágiája azt tegyen
bensőmben, amit csak akar, reméltem, nem csapja ki bennem a biztosítékot.
A tartalékaim
végén jártam. Kieran még nem tudta leszedni rólam az átkot, hiszen haza se
értünk, máris sürögnünk-forognunk kellett, nem aludtam ki magam. Nagyon
szerettem volna, hogy végezzenek, és hagy menjen mindenki, amerre lát. Sajnos
nem úgy nézett ki a dolog, mintha valaha is véget akarna érni, Corn egyre
inkább erőlködött, és Kieran arca sem volt olyan kisimult, mint máskor, és
Harlam már ordított az erőfeszítéstől. Hocca nem tudott figyelni a történetre a
kiáltozástól, minduntalan fel akart ülni, nekem kellett visszanyomnom.
Aztán egyszer
csak Hocca teste elernyedt, feje félrehanyatlott. Borzalmas gyanúm támadt,
hátra akartam fordulni, hogy ráordítsak a többiekre, hiába volt az egész, mikor
kifutottak alólam a szék lábai, és hanyatt vágódtam, bele az öntudatlanságba.
O.O
Arra ébredtem,
hogy Corn simogat. Ez még nem lepett volna meg, de hogy a mágiája is ezt tette,
az már igen. Azt hittem, utál engem. Kinyitottam, majd azonnal becsuktam
szememet, mert éreztem, hogy Corn arcomnak nyomja orcáját.
- Forró –
mondta valakinek megkönnyebbülten.
- Az jó jel –
hallottam meg Kieran hangját.
Ezután Harlamon
volt a sor, hogy hallassa hangját, felkiáltott.
- Ébredezik!
Mikor eszembe
jutott, mi történt, gyorsan felültem, és az ágy felé néztem. Nem láttam a benne
fekvőt, Harlam hatalmas teste az egész ágyat kitakarta. Árnyék vetült rám, és
amikor odanéztem, Kieran vigyorával találtam magam szemközt. Lihegve nézett le
rám, mintha most futotta volna le a maratont.
- Látom,
magadhoz tértél.
- Fogd be! –
morogtam rá.
Rosszul éltem
meg, hogy megint én voltam az, aki elvesztette az eszméletét. Miért van az,
hogy mindig velem történik ez? Senki se mondhatja, hogy lányos alkat lennék,
verekedésben kemény vagyok, hogyha kell, több állkapcsot, sípcsontot és fogat
is kitörtem már, néhány agyrázkódást is okoztam, méltatlan hozzám az ájulás!
Corn tudhatta, hogy miken járhat az eszem, mert nagyon mosolygott. De lehet,
csak örült, hogy mind megúsztuk.
- Úgy látszik,
újra a régi vagy – állapította meg.
- Soha nem is
voltam más – kötöttem az ebet a karóhoz, majd újra az orosz felé fordultam. –
Hocca jobban van már?
Egy vékony
hangocskát kaptam válaszul.
- Hocca jól
van!
- Remek, akkor
most, ha nem bánjátok, félrevonulok, és alszok pár órácskát, mert már nem bírok
fennmaradni. – Nosztalgiával tekintettem a rémálmok nélküli csodás órákra,
örültem, hogy hamarosan újra üdvözölhetem őket.
Corn megfogta a
kezemet, és segített felállni.
- Rendben, de
ne itt, hagyjuk őket magukra. Nekem se ártana egy kis pihenés ezután a sok
izgalom után. Kieran, velünk tartasz?
Naná, hogy
jött. A hazafelé vezető utat végigbeszélgették, de nem figyeltem oda, hogy mi a
téma, elég volt arra koncentrálnom, hogy melyik lábamat tegyem le melyik után,
a függőleges állapotban maradás is komolyan erőfeszítésembe és lelkierőmbe
került. Hozzánk mentünk, mivel az volt közelebb. Becsörtettem az egyik szobába
– még nem sikerült megjegyeznem, melyik kié -, és az ágyra vetettem magam. Corn
is bejött, de Kieran megállt a küszöbön.
- Azt hiszem,
itt a búcsú ideje – mondta halkan.
- Majd csukd be
az ajtót – ásítottam öblöset, és el akartam fordulni, de meggondoltam magam.
Arra jutottam, néhány szót megérdemel. – Kösz, hogy Corn mellett voltál, amíg
én nem lehettem.
Ebben nagyjából
benne volt minden, amit mondani akartam neki. Bólintott, aztán Cornra nézett. Ő
előbb leguggolt hozzám, adott egy puszit, aztán kiment vele elbúcsúzni. Mikor
tíz órával később felébredtem, mellettem ült, és a boszorkánykönyvébe írt.
O.O
A nagynéniket
idegesítette, hogy lakókocsink helyén semmi nincs, ezért a visszatérésünk
előtti héten, hogy ne őrüljenek meg az unokahúguk miatt érzett aggodalomtól,
eltereljék a figyelmüket, egyszersmind feljavítsák a hátsóudvar képét,
beruháztak egy hintaágyra. Egy napba tellett, hogy a macskák felavassák, és
nagy kedvencükké váljon. Amikor végre mi is lélegzethez jutottunk, és le
akartunk ülni, tizenöt percig hajkurásztam a dögöket, hogy takarodjanak a
hintaágy közeléből, de még így minduntalanul visszataláltak. Erre én még
ingerültebb lettem.
- Hagyd, hagy
maradjanak – mondta Corn, majd nemes egyszerűséggel lenyomott a párna nélküli
hideg rácsra, és más hely nem lévén a macskáktól az ölembe ült. Most inkább nem
taglalnám, hogy milyen érzés, amikor a vágyott lány még fel is veszi az egyik
rusnya macsekot, hogy annak a súlya még inkább hozzászegezzen a rácsokhoz,
annyi biztos, hogy fél óra üldögélés után már a boszorkány átka után sírtam,
annyira nyomta a fenekemet a rácsozat.
- Sicc! – szólt
rá Corn az egyik macskára, a másikat meg, akit eddig akarata ellenére dajkált,
leeresztette a földre, és feltette a lábait a combjaim mellé. Az ember azt
hinné, hogy így a súlya egy része áthárult a hintaágyra, de nem. Valahogy úgy
helyezkedett, hogy teljesen én viselhessem ezt a terhet. Befogtam a számat, és
ügyesen a hátára csúsztattam kezemet, a felsője alá.
Felháborodottan
nyúlt oda, és arrébb lökte.
- Colin, ne
már! Bármikor kinézhetnek az ablakon a nénikéim!
- Na, és? Ennél
jobban már nem utálhatnak.
Visszatettem
kezem hátára, de ő, ahogy sejtettem, már meg is sértődött, kibújt ölemből, és
arrébbhúzódott. Óvatosan kinyújtottam lábaimat, hogy még saját súlyomat se
nekem kelljen tartanom, és jólesően nyújtózkodtam. Hát nem felugrott az egyik
dög az ölembe? Miután – bevallom, tényleg csúnyán – lelöktem, Corn még jobban
felhúzta magát.
- Végre itthon
vagyunk, erre így viselkedsz?
- Úgy
viselkedek, ahogy szoktam – löktem félre lábammal Burgonyaszirmot, a legújabb
macskát, akit a nénik még tavasszal fogadtak be. – Miért, azt vártad, hogy
hazajövünk, és hirtelen átmegyek Kieranba?
Erre
elvörösödött, érzékeny témára tapintottam. Máig se tudom, mi okozta a zavart
Corn és Kieran között, de úgy tűnt, próbálják fenntartani a jó kapcsolatot.
Hát, nem kis erőfeszítésbe került nekik. Cornt egyelőre érzékenyen érintette
személye, mégis magabiztosan felelt.
- Igen, örülnék
neki, hogyha egy kicsivel romantikusabb lennél.
- Értem, egy
szőke herceg rendel – pillantottam rá gunyorosan, majd mikor még inkább
durcáskodni kezdett, előrehajoltam, és átkaroltam, egyúttal puszit nyomtam
fülére. – Bocs, tudod, hogy soha nem voltam az a romantikus típus.
- Tudom, hogy
messze elkerül a szentimentalizmus, de mégis, a többi lánnyal milyen voltál?
Egy olyan
kérdést tett fel, amire nem nagyon akaródzott válaszolnom. Rajta kívül egy lány
tetszett nagyon, az első szerelmem, meg az a csaj, aki annyira hasonlított
Cornhoz, velük a szex, a csiklandozás és a mozi volt az állandó program. Ezt
szerintem ő sem akarta volna tudni, ezért inkább tereltem a témát.
- Beszéljünk
inkább arról, veled milyenek voltak a srácok. Kierant hagyjuk, meg az ő „Ó, te
törékeny rózsaszál!” dumáját, mert már átbeszéltük, hogy kukorica vagy, és
kész, de mi van mondjuk Maxwellel?
- Logannel? –
kérdezett vissza, mintha nem tudná. Szerintem csak időt akart nyerni a kis
okos, és azt hitte, nem jövök rá.
- Aha. Na? –
unszoltam. – Ő romantikus alkat?
A macskák
közben körénk ültek, három a hintaágyra, hat a lábunkhoz, kettő alánk, még
néhány félkörben körénk, egy a mögénk eső bokorban. Olyanok voltak, mint a
nagypapit és nagymamit hallgató kisunokák, már meg se próbáltam őket
elhessegetni.
Összedörzsölte
tenyereit, majd valamit mormolt, azt hiszem, varázslattal melengette meg
kezeit. Kabátja zsebébe dugta őket, és hátradőlt, úgy nézett rám ártatlan
szemekkel.
- Inkább nyálas
– vallotta be hosszú hallgatás után. – Olyan mesterkélt fajta. De te biztos
normális maradnál. Vedd tudomásul, nem foghatod erre, hogy neked se menne!
Egyszerűen lusta vagy!
Ha ennyire
akarta, meg kellett próbálnom. Elgondolkoztam, mi lenne jelen helyzetben a
legromantikusabb. Agyonütni egy macskát aligha, felpattanni, és berohanni
megmelengetni fájó fenekemet még kevésbé. Csókolózni nem számított
romantikusnak, olyan természetesen jött. Egyre csak törtem a fejemet, mi a
fenét csináljak most.
Amíg
gondolkoztam, Corn engem figyelt. Először észre se vettem, de ahogy lesett
felém, egyre felkunkorodó szájjal, ingerültségét, mintha a szél fújta volna el.
Kíváncsi voltam, mire gondol. Ő volt az első, aki feltette kérdését.
- Most mit
csinálsz?
- Semmit –
feleltem meglepetten.
Térdére
támaszkodva hajolt közelebb hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy a hideg csípte-e
pirosra arcát vagy attól jött zavarba, amit mondani készült, mindenesetre
közelebb hajoltam hozzá.
- Arra
gondoltam, milyen romantikus lenne, ha esni kezdene a hó – súgta lágyan.
- Pfff. Ebben
nem vagyok illetékes – Pillantottam el csalódottan, egyik lábammal meglökve a
hintát. Későn jutott eszembe, hogy simán orrba vághatom vele a macskákat, Corn
csizmája már el is találta az egyiket. – Hoppá!
Corn annyira
nevetett, hogy alig bírta felhúzni a lábát, de végül sikerült neki, a macskák
meg úgy megrémültek a hintaágy mozgásától meg a hangos nevetéstől, hogy
elbujdostak. Corn hirtelen megragadta az arcomat, és csókolni kezdett. Hangos
cuppanással váltak el a szájaink. Három centire távolodott csak el, láttam
szemében a csillogást, és éreztem, ahogy meleg ujjait az enyémbe ölti. Csodás
pillanat volt.
- Ez olyan ro…
- szólalt meg Corn szerelemtől átitatott hangon.
- Juhú, szééél!
– szakította félbe az ide-oda rohangászó Mikayla, aki eddig a házban segített a
nagynéniknek, viszont feléledtek az ösztönei a macskák szétfutását látva, és
megveszekedett tempóban száguldozott a kertben.
- Próbáljam úgy
kezelni, mintha a húgod lenne? – kérdezte tőlem Corn feltörő indulattal.
- Igen, légy
szíves – kértem megsimítva kezét.
- Rendben. –
Felállt a hintaágyról, és Mikayla után kiabált. – Ezért még megnézheted magad,
hugica! Ha majd pasit hozol a házhoz, nem garantálom, hogy nem ülök oda
mellétek bájitalt kotyvasztani!
O.O
Reggel hét volt,
elvileg frissnek és fittnek kellett volna lennem most, hogy a banya átka nélkül
hajthattam álomra fejemet, de nem volt egy korán kelő típus, na meg az sem
sokat segített krónikus lustaságomon, hogy Corn mellettem nyújtózkodott, és
félig lehullott róla a takaró. A fenének volt kedve bemenni a nyolcórás kezdetű
irodalomra. „A franc megy ma suliba!” felkiáltással vetettem felé magamat. A
nyújtózást abbahagyva nevetett fel, és még mindig kinyújtott karjaival átölelt.
- Ha akarod,
még maradhatunk – súgta.
- Akarom hát –
feleltem, így el lett döntve a dolog, legalábbis a következő fél óra erejéig,
amit a lehetőségekhez mérten maximálisan, mondhatni százhúsz százalékosan
kihasználtunk.
- Hú – mondta
végül, fáradt mozdulattal magára kapta a takarót, majd kicsiny labdába
gömbölyödött az oldalamon. – Azt hiszem, alszok még egy órácskát.
- Szívemből
szóltál – vigyorodtam el, és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Két kicsi meg
egy nagyobb csók után Daphne néni kezdett el dörömbölni az ajtón, azt harsogva,
ha nem ugrunk ki rögvest az ágyból, majd ő kiugraszt minket új, spéci
bájitalával. Corn durcás arcot vágott, mire megsimogattam a karját.
- Legközelebb
hozzánk megyünk, anyám ilyenkor még alszik, apám meg még nem szokott bele a
szülőszerepbe.
- Mindegy is,
muszáj felkelnünk – ismerte el nénikéje igazát, lehányta magunkról a takarót,
és felkelt. Elsétált ruhát választani, én meg ott maradtam az ágyon hőbörögni,
hogy minek menjek be az órára, amikor úgyis egy havi lemaradásom van. – Majd
behozod, Colin. Ha ez boldogabbá tesz, már meg is kértem Miss Veert, hogy
segítsen felzárkózni.
Cseppet se
meglepő módon ez nem vidított fel, sőt határozottan lelombozott a tudat, hogy
bent kell maradnom az utolsó óra után, mint egy kisiskolásnak. Úgy tűnt, hogy a
következő pár hétben nem elsőnek, hanem utolsó előttinek távozhatok a suliból.
Annyi vigasztalt csak, hogy Corn még nálam is tovább bent marad. Ahogy
elnéztem, lelkesen készülődött, mintha elfelejtette volna, milyen érzés
iskolába járni. Vagy lehet, hogy a menők szívesen mennek? Nem tudhatom, hisz
mindig is közutálatnak örvendtem az átlagos gimisek körében. Ezen mélázva
nyúltam el ágyán, és visszaakartam aludni, de úgy, hogy fel se bírjon
ébreszteni, mikor Barney úrfi fogta magát, és besétált a szobába.
Felugrottam az
ágyról, és felkaptam az első utamba eső ruhadarabot, ami történetesen a kabátom
volt. Corn nevetős szemmel nézett engem a tükörben, láthatólag örült, hogy
máris útra készen állok.
- Mi az?
- Nem érdekel,
hogy mit mondtok, sosem tudhatjuk, hogy Barnie nem egy elátkozott ember-e!
Takard már el magad!
- Barnie egy
teljesen átlagos macska – mondta, miközben bekapcsolta a melltartóját, és a
bugyijai között kezdett keresgélni. – Leellenőriztem, miután Rolandék
hazatértek a kastélyba, szóval nyugi, senki se kukkol minket.
Továbbra is
gyanakodva figyeltem a nyávogó Barnie-t, aki miután nálam nem talált boldog
fogadtatásra, Cornhoz szaladt. Amíg ő felvette megdédelgetni, én az ablakhoz
sétáltam, és kihúztam a függönyt megnézni, nem várható-e olyan viharos szél,
mint amilyet beígértek az időjósok. Ott aztán szembetaláltam magam egy
szorgosan ereszt takarító angyallal. Ereimben megfagyott a vér, annyi
lélekjelenlétem maradt, hogy visszahúzzam a függönyt, mielőtt beles, és
meglátja a tükör előtt félmeztelenül cicát ölelgető barátnőmet.
- Ha úgy
alakul, hogy összeköltözünk, nálunk nem lesz ilyesmi – mondtam neki, miután
összeszedtem magam, és rendesen felöltöztem.
- Milyesmi? –
kérdezte vidáman.
-
Angyalsegítség, ezer macska egy rakáson, rikácsoló nagynénik… - soroltam, és
még hozzá akartam tenni, hogy idegesítő sellőlányok, de még jó, hogy nem
mondtam, mert ekkor az ajtó kicsapódott, és bevágtázott Sophie.
Hozzám vágott
egy zacskó fánkot, aztán tökéletesen figyelmen kívül hagyva Corn zavarát arról
kezdett el beszélni, hogy gatyaszaggató hideg ide vagy oda, muszáj a lila ruhát
vennie, hogyha jól akar debütálni. Megettem egy fél fánkot, mire Sophie rájött,
hogy még mindig ott vagyok, akkor aztán kiküldött. Csak így.
- Corn –
szóltam rá szemrehányóan, kérve, tegye már helyre a barátnőjét.
- Colin – szólt
vissza ugyanolyan hangsúllyal azt üzenve, hogy míg velem a hétvégén sokat volt
együtt, addig Sophie-val gyakorlatilag egyáltalán nem, ezért most nekem kell
takarékra tennem magam.
Hallgattam rá -
annál is inkább, mert Sophie elkezdett az ajtó felé lökdösni -, és lementem a
két nagynénihez az ebédlőbe. A széles franciaablakok tárva-nyitva álltak, így a
szél szabadon söpörhetett végig a földszinten. Jó reggelt kívántam, azután
számban pirítóssal odamentem hozzájuk, hogy megnézzem, mit kotyvasztanak. Flora
nénitől kérdeznem se kellett, már el is kezdte sorolni, miket tesz a főzetbe,
hogy az ne essen össze pár órán belül. Mióta megtudta, hogy összejöttünk, úgy
kezelt, mintha máris biztos lenne benne, hogy egy nap el fogom venni Cornt,
ezért elmagyarázott mindent, amit kérdeztem, meg azt is, amit nem. Daphne néni
is más szemmel nézett rám, mintha felterjesztett volna idegesítő halandó fiúból
idegesítő, férjnek teljességgel alkalmatlan halandó fiúvá. Megbocsátottam neki,
mert az ő szemükben tényleg idegesítő, és minden kétséget kizáróan halandó fiú
voltam. Sokat nyomott a latba, hogy egyszer se próbáltak meg lebeszélni
Cornról, se őt rólam, és még csak Kierannal sem példálóztak, szóval magukhoz
képest jól viselkedtek.
- A december
harmadik napja kiváló a bájitalfőzéshez – tájékoztatott Flora néni.
- Csakúgy, mint
az év összes napja – dörmögtem, miután kivettem a számból a pirítóst.
- Pontosan! A
szerelmi főzetek viszont ekkor érlelhetőek a legjobban, december harmadikán és
tizenharmadikán.
- Értsem úgy…
hogy ez egy szerelmi főzet?
- Éles a
logikád, mint mindig, kisfiam – mondta némi malíciával Daphne néni.
Arra gondoltam,
eltehetnék egy kicsit belőle, Hocca ajándékainak példáján megtanultam, hogy
soha nem lehet tudni, mire lesz szüksége az embernek, de nem tudtam elcsenni
belőle, mert Vale bejött. Sürgősen tisztáznom kellett vele, hogy Corn szobája
felett az ereszcsatornát ugyan ne akkor tisztítsa már, amikor mi odabent éppen
nagyon szeretjük egymást. Hebegni-habogni kezdett, hogy holnapra olyan nagy
szélt ígérnek, hogy az ő erős szárnyaival se fogja tudni egy helyben tartani
magát, ezért akart ma végezni a kinti teendőkkel.
- Rendben,
hagyjuk. De megtennél nekem egy szívességet? – puhatolóztam.
- Micsodát?
- Az a helyzet,
hogy féltem a hírnevemet – foglaltam össze a tényállást. – Imádom Cornt, mint
ahogy… khm… ma reggel talán láttad, na, mindegy, az a lényeg, hogy nem akarom,
hogy engem is úgy istenítsenek, mint titeket. Erre mondjuk nem sok esélyt
látok, tekintve a régebbi eseteket, de biztos, ami biztos, szóltam. Vissza
akarok zökkenni a régi kerékvágásba. Máshol nem fog sikerülni, otthon az
apámmal kell megbarátkoznom, és egy vérfarkaslánynak kell az útját terelgetnem,
itt meg mágikus dolgokkal traktálnak. Te is beláthatod, hogy az iskola az egyetlen
hely, ami maradt. Már a tengerparton kívül.
- De mit akarsz
pontosan? Mindenki tudja, hogy együtt jártok.
- Igen, tudom,
Sophie-nak hála – morogtam, majd elgondolkoztam. – Csak tereld el rólam Corn
figyelmét ebédnél, mert hogyha bemennék veletek kajálni, nem tudnék verekedni.
- Te verekedni
akarsz? – kérdezte őszinte döbbenettel, amilyen csak egy angyal képes
produkálni. De hát miért?
Huh, angyalok.
Soha semmit nem értenek.
- Csak tedd,
amit mondok, jó?
- Mit kell
tennie? – szólalt meg a hátunk mögött Sophie éles hangja.
Hátrafordultam.
A lépcsőn állt Corn mellett, és mindketten ránk bámultak. Reméltem, semmit se
hallottak abból, amit beszéltünk. Cornon egyébként nem lila ruha volt, hanem
könyékig érő ujjú zöld felső és fehér, térdig érő szoknya. Utóbbit a szél
rendesen megpörgette a lábai körül, képzeltem, milyen üdítő lesz vele
végigmennie a főutcán. Mondom én, hogy lesz miért verekednem a nagyszünetben.
- Mint férfi a
férfival beszéltem vele, semmi közöd hozzá – feleltem Sophie-nak, aki továbbra
is vehemensen nézett ránk. Mi lehet ott a sellőknél, nőuralom, vagy mi? Még egy
ilyen túlbuzgó csajjal nem találkoztam.
Sophie
visszaakart vágni, de Corn megfogta a kezét, mire becsukta a száját. Vale
Sophie felé nyújtotta kezét.
- Indulhatunk?
Rendben megérkeztünk
az iskolába, és első utam az internetszoba melletti telefonokhoz vezetett.
Befordultam a folyosón, segítettem felszedni az informatikatanárnak a szél
által széthordott dolgozatokat – Logan Maxwellé kettes lett, hehe -, és
nekiindultam az utolsó oszlopsornak. Egyszer csak valaki megérintette a
vállamat. Azt hittem, szívszélhűdést kapok, de szerencsére Corn volt az. Gőzöm
sem volt, hogy jutott ki a tumultusból, ami Valeriant, Sophie-t és őt várta a
főbejárat előtt.
- Tanultam egy
új trükköt, hogy tetszik? – mosolygott rám, majd puszit nyomott számra. Aha.
Máris megvan a válasz. – Miért bujdostál el? Be akartalak mutatni néhány
embernek.
- Hidd el,
ismerem őket. Csak általában alulról látom az arcukat. – Arckifejezéséből
ítélve nem értette, mire gondolok, ezért tovább magyaráztam. – Tudod, én
fekszem, ők meg ütnek. Nem mintha mindig így lenne! – tettem hozzá hevesen. –
Egy csomószor én vagyok felül!
Idegesen karba
fonta a kezét, megforgatta szemét.
- Jó, elhiszem,
de nem hinném, hogy a suliújság főszerkesztője, Amber valaha is megvert volna.
- Ő nem, de a
bátyja, az a seggfej Fardens igen!
Olyan szemekkel
nézett rám, hogy attól megenyhültem, sőt egyenesen odáig mentem, hogy
megígértem, velük ebédelek, és ott majd bemutatja. Utána már kicsit bántam,
hogy ezt csak így megígértem neki, de mit volt mit tenni, nem akartam
megbántani. Mikorra végeztem a telefonálással, már tisztán láttam a kiskaput:
megígértem, hogy velük eszek, de az nem, hogy a délelőttöt a suliban töltöm.
Amúgy is olyan rég lógtam már egy jót.
Felderülve
szeltem át a folyosót, hogy a hátsó kijáraton kisétáljak a szabadba. Onnan már
játszva sasszéztam el a kerítésig, amin átmászva szabad volt az út haza. Máskor
a tengerpartra mentem volna, de még akadt egy dolog, amit el kellett intéznem.
Ahogy hazafelé
sétáltam, egyszeriben végtelen szeretet fogott el Dullville iránt. Szerettem
ezt a kisvárost, ami a temetőt tette meg a központnak, amit a tenger
nyaldosott, ahol alig volt az embernek egy nyugodt perce – még a holtakat se -,
és aminek legfőbb bevételi forrása Corn nagynénjei boszorkányüzletének
turistaforgalma volt. Korántsem volt minden rendben a várossal, az emberekkel,
velünk, de ez nem számított, így voltak jók a dolgok: rendezetlenül.
Beértem a
házunkba. Még mindig szokatlan volt, hogy kerítés és udvar tartozik hozzánk,
hogy nem botlok pókhálókba jártomban-keltemben, hogy van saját szobám. Jobban
örültem volna, ha anyám megtartja a lakókocsit, ahova félrevonulhatok, amikor
már elegem van mindenkiből.
Nehezen
viseltem, hogy tizenhét évesen próbálnak rólam gondoskodni, pedig már tizenkét
éves koromtól én vagyok az, aki vigyázok anyámra, és próbálom rendezni a
dolgokat. A betolakodót se tudtam még megszeretni. A sors iróniája volt, hogy
Corn olyan remekül kijött vele, mint én az ő apjával, bár lehet, hogyha úgy
tudtuk volna, hogy meg vagyunk cserélve, akkor most a saját apámmal lennék
jóban, és az övét utálnám állhatatosan.
Halkan
nyitottam ki az ajtót, hogy ne ébresszem fel anyámat.
A legújabb
pasija kidobta a munkahelyéről, mikor megtudta, hogy apám visszaért, és mivel
ez egy viszonylag normális munka volt, amit megkedvelt, rosszul viselte, még
nem kezdett el új munka keresésébe. Azt mondták mindketten, hogy kiheverik az
egymásra találást, addig csak a ház körül tesznek-vesznek. Anyám napi tizennyolc
órákat aludt kipihenni az utóbbi tizenhét év fennmaradásait, a maradék hat
órában sütött-főzött, takarított. Visszaadta az elcsórt holmik nagyját, csak
egy néhány szívének kedves dolgot tartott meg, amit hétvégén passzoltam vissza
a tulajdonosoknak. Egy kosárnyit vittem vissza a Holloway házba. Azért az csak
mutat valamit a nagynénik jó szívéről, hogy nem vették zokon anyám kilengéseit,
és továbbra is hagyták, hagy maradjunk a telkükön. Sőt még engem is próbáltak
nevelni egy-két fülessel, ha rosszul is csinálták (mivel én akkor már rég
bunyóztam, csak akkor értek volna célt, hogyha behúznak nekem, arra viszont nem
voltak képesek, mint ahogy Corn sem, pedig őt még tanítgattam is).
Beléptem a
konyhába, és nagy levegőt vettem, de belém fúlt a szó, amikor megláttam, hogy
apám meg Mikayla csendes egyetértésben, egymás mellett ülve borsót fejtenek.
Furább volt ez a látvány, mintha egy kondér felett állva békanyálat pároltak
volna, teljesen fejbekólintott.
- Colin! –
kiáltott fel Mikayla boldogan. – Mit csinálsz itt?
- Csak
beugrottam.
- Milyen a
suli? – lelkesedett fel egyből. Szó volt róla, hogy a tavaszi félévben, amikor
már eléggé szocializálódott, felveszik.
- Elmegy
egynek, majd meglátod – vágtam rá.
- Lyukasórád
van? – kérdezte nyomban apám.
- Nem, de mindjárt
megyek is vissza, csak valamit kérni akarok – mondtam.
Mindketten
kíváncsian néztek rám, hogy mit akarhatok. Magamban tépelődtem, kérjem vagy ne
kérjem. Jobb lesz-e nekünk, hogyha meglépem ezt? A végén a telefonáló örömteli
hangjára gondoltam, és arra jutottam, hogyha Corn varangyos békává is változtat
ezért, akkor is megteszem. Közelebb léptem, mire apám visszaejtette a tálba a
borsókat. Megköszörültem a torkomat.
- Előkészítenél
egy vendégszobát? Látogatót várok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése