19. fejezet

19. fejezet

Cornelia

Örökség

Drága Kaileym! Én vagyok az anyukád…

Kislányom, édesanyádként kötelességem…

Kailey, biztos vagyok benne, hogy a megfelelő időben oda fogom adni neked ezt a könyvet, hogy tanulhass belőle. Alig pár napja, hogy először láttalak egy víztükörben, amikor… hát, biztos vagyok benne, hogy ezt a történetet már százszor is felmeséltem neked. Feltételezem, hogy mindent tudsz rólam, még olyanokat is, amit én még nem. Fura érzés írni neked, de el akartam mondani, mi az, amit végkövetkeztetésként levontam.

Boszorkány vagyok, ez benne van a véremben, a családom, az édesanyám – akit sajnos soha nem ismerhettem – öröksége. Sokáig nem akartam elfogadni, de most már tudom, hogy hibát követtem el, amikor tagadni akartam. Boszorkány vagyok, és úgy sejtem, te is az leszel, de ne feledd el, hogy ez nem tesz sem kisebbé, sem nagyobbá mások elől. Egyszerűen más leszel, mint a többiek, ám akik igazán szeretnek, el tudják majd fogadni. Ha pedig nem leszel boszorkány hát az sem olyan nagy baj, akkor majd keresünk egy jó egyetemet és valami varázslatmentes szakmát. Még meg sem születtél, de már aggódom érted, elmondom, mi az, amitől mindenképpen tartsd távol magad…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Van egy apám. Nem nagy szám, nem az a hős, akinek képzeltem, még csak nem is jóképű lovag, aki megvédi az olyan kis törékeny hercegnőket, mint én. Egy sima ember, akinek van egy csomó hibája. Egy ember, aki túl gyáva volt ahhoz, hogy belépjen az életembe. Nem bántam, amikor végre elváltak az útjaink, amúgy is mondta, hogy még keresni fog. Kíváncsi voltam a nénikéim arcára, amikor majd telefonál. Mindegy, ennyit apámról.

Colin és én olyanok voltunk, mint valami idióták, néha egymásra vigyorogtunk, és egy csomószor éreztem azt, hogy ha nem csókolom meg azonnal, meghalok. Szóval sokszor megcsókoltam. Amúgy is jó kedvében volt, amióta rájött, hogy a szerelmem miatt a varázserőm, amit mégis jobban uralok, mint gondoltam, megvédi az olyan veszélyektől, mint egy az életére törő gonosz boszorkány. Még csak ott sem kellett lennem, hogy az erőm létrehozzon egy olyan varázskört, ami csapdába ejtette a boszit, már csak még jobban megerősített ketrecbe kellett zsuppolni, aztán mehetett a tanács elé, már nem volt bennem bosszúvágy iránta, szerettem volna, ha nem kell látnom többet, és kész.

Több dolog kellemesebb dolog is foglalkoztatott, az egyik Colin inasesküinek érvénytelenítése volt. Ehhez nem sok minden kellett csak egy újabb éjszaka, és némi útmutatás egy másik boszorkánytól, csakhogy jelenleg nem volt itt olyan, akivel szóba álltam.

Kieran leírta magát a szememben. Az egész akkor kezdődött, amikor félrehívott, hogy beszélni akar velem.

- Tartozom egy vallomással – kezdte, és én teljesen rosszul lettem a gondolatra, hogy most szerelmet vall, nekem pedig el kell majd utasítanom. Határozottan kedveltem őt, ő volt az egyetlen, aki nagyjából mindent megértett, ami velem történik. Persze Colinon kívül. – Azért léptem kapcsolatba veled, mert a nagyanyám rákényszerített. A kémeink beférkőztek hozzátok, és nagyjából mindent elmondtak rólad. Hogy utálod a boszorkányságot, hogy vérfertőző kapcsolatban voltál Colinnal. Az volt a dolgom, hogy véget vessek mindennek.

- Tessék? – értetlenkedtem. Csak nézett rám, és én lassan felfogtam a szavainak értelmét. – Te csak… átvertél engem?

- Igen.

- Végig hazudtál! – suttogtam felháborodva.

- Nem végig, én…

Ekkor vágtam pofon. Még csak nem is az árulás miatt, hanem mert azon felül is annyira a bizalmamba férkőzött. Hiszen én elmondtam neki mindent magamról! Rá bíztam a titkaimat, még azt is engedtem, hogy érzelmileg is közelebb kerüljön hozzám.

- Corn! – kapta el a kezem. – Érzed ezt?

Kitéptem magam a karmaiból, mert nagyon is éreztem. Az ereje finoman végigsimította az enyémet, bizalmat, törődést és kötődést ígérve, annyira egyformák voltak, hogy egy pillanatig képtelenségnek tűnt megkülönböztetni őket. Egyek voltak, ugyanolyanok és egyáltalán nem akartak ellenségek lenni.

- Érted, miért voltam képtelen rá? – kérdezte Kieran könyörögve.

- Elfelejted, hogy mi uraljuk a varázserőnket, nem pedig fordítva – válaszoltam fagyosan. – Még csak nem is ismerlek téged! Ha minden, amit mondtál, hazugság volt…

- Corn, már az első napon kudarcot vallottam! Amikor rájöttem, hogy Colin és közötted sosem volt szexuális kapcsolat, feldőlt az egész terv, mert csak az alapján tudtak volna megfosztani a Főboszorkány címedtől. Valójában semmit nem tettem ellened, csak figyeltelek…

- És elárultál, Kieran! Én azt hittem, hogy barátok vagyunk!

- Azok vagyunk! Én… nem ismered a nagyanyámat, ő egy igazi hárpia… mármint nem igazi, hiszen azon csak Görögországban honosak, de úgy értem… nem mondhattam ellent neki!

- Azt hittem, hogy te vagy a Főboszorkány!

- Igen, de… ő a családom, és… nem tudtam, hogy lehet ez máshogy, Corn. Az utóbbi napok veled annyira mások voltak, mint az életem odahaza. Mi vigyáztunk egymásra, és úgy éreztem, hogy hasznos vagyok neked, sosem mondtad, milyen csapnivaló Főboszorkány vagyok, sőt, mintha tiszteltél volna engem.

- Múlt időben! – vágtam rá. Megrándult az arca, én pedig kezdtem megsajnálni. Eszembe jutott, amikor mesélt erről a nagyanyjáról, aki megpróbálta belefojtani a kútba.

- Annyira szerencsés vagy, Corn – sóhajtotta letörten. – Ahogy a nénikéid küzdöttek érted a tárgyaláson… értem soha senki nem tenne olyat. Figyelj, ha akarod, azonnal eltűnök az életedből, amint lepasszoltuk a boszorkányt – mondta végül.

Láttam az arcán, hogy ez az utolsó, amit akar, de nem engedtem magam meglágyulni.

- Igen, az lesz a legjobb! – Azzal otthagytam.

Persze akkor még sokkal feldúltabb voltam, mint most, és nem is volt időm végiggondolni. A család tényleg elég nagy dolog, és ha akarnak tőled valamit, annak tényleg elég nehéz ellenállni. Kierannak nehéz lehetett. A varázserőm azt akarta, hogy beszéljek vele, mert máskor is szívesen lett volna a közelében. Már csak le kellett győznöm a saját büszkeségem.

O.O

Colin úgy csókolt, mintha ma estére valami különlegeset terveztünk volna, bár megbeszéltük, hogy ilyesmivel várunk, amíg haza nem érünk (meg persze amíg felszabadítom az inasság alól, de az elvileg nagyjából ugyanakkor lesz), és akármennyire is elhittem, hogy genetikailag semmi közünk egymáshoz, azért szerettem volna leteszteltetni. Meg egy alapos fürdés is ránk fért volna végre igazi luxuskörülmények között – már amennyire luxusnak lehet nevezni az otthoni fürdőszobákat.

- Most már aludnunk kellene – ziháltam és picit elhúzódtam. Még mindig fájdalmat éreztünk egy-egy csók közben, de már egészen megszoktuk azt a hülye riasztót. – Meglepetést tartogatok neked az álmodba.

- Igen? – kérdezte kihívóan. – Miért nem most rukkolsz elő vele?

Látszott rajta, mire gondol, de most nem dőltem be neki.

- Csak aludj el, oké? A többi az én dolgom lesz.

Sóhajtva húzódott arrébb, és engedelmesen lecsukta a szemét.

- Csak, hogy tudd, nem olyan könnyű elaludni, ha az emberre ráparancsolnak.

- Azért próbálkozz meg vele.

Mivel fárasztó nap állt mögöttünk tíz percen belül sikerült elaludnia. Halkan felkeltem, és kiosontam a sátorból. Kierané felé igyekeztem, de az övé tök üres volt, a srácra az erdő szélén bukkantam rá. Meg sem kellett fordulnia, hogy lássa, ki vagyok, az erőm pimaszul előrenyúlt, hogy megérintse.

- Szükséged van valamire tőlem? – kérdezte komoran. Ettől a hangtól deja vu érzésem támadt.

- Ismertem valakit, aki azzal vádolt, hogy kihasználom – hümmögtem, miközben Kieran mellé sétáltam. – Nicholasnak hívták, alig pár napig voltunk csak együtt, de sikerült jól összebarátkoznunk. Jól a képembe vágta, mennyire önző vagyok, és… hát, igaza volt. Tényleg kihasználom az embereket, téged is kihasználtalak, és igazából most is ezért jöttem.

Rám nézett és az arcán megjelent egy cuki mosoly.

- Nem bánom, ha kihasználsz. Az a Nicholas nem mondta, hogy öröm kihasználva lenni általad?

- Figyelj, sajnálom, hogy úgy kiakadtam rád, és köszönöm, hogy annyit segítettél. Szerintem el kéne űznöd a nagyanyádat valahová, nem biztos, hogy jó hatással van rád.

Megvonta a vállát.

- Nem biztos, hogy hagyná magát elküldeni.

- Főboszorkány vagy, Kieran. Engedelmeskednie kell a parancsodnak.

- Igen, elvileg.

- Ha akarod, elmegyek veled, és együtt beszélünk vele. Úgyis meghívtál magadhoz, szívesen megnézném, hogy éltek arrafelé.

Meglepetten nézett rám.

- Komolyan? – hitetlenkedett.

- Komolyan. Csak előbb otthon kell megállnom, hogy lerendezzek pár dolgot. Addig maradhatnál nálunk, aztán majd együtt visszamegyünk hozzátok.

Mire észbe kaptam volna, már át is ölelt, majd felemelt és megpörgetett, mint valami filmben. Felnevettem, egyrészt mert ez nagyon vicces volt, másrészt mert az erőink szintén összeölelkeztek, ez pedig elragadtatottsággal töltött el.

- Szóval, miért van rám szükséged? – kérdezte végül fülig érő vigyorral.

- Be akarok lépni Colin álmaiba – magyaráztam. – Ha megtudom tőle, hogy mik az esküjének szavai, felszabadíthatom belőlük.

- Ez okos – bólintott Kieran elgondolkodva. – Meg se szegsz egyetlen szabályt sem vele. Csináljuk! Hol van most?

- A sátrunkban alszik.

- Ó! – Kieran egy pillanatig levertnek tűnt, aztán hamar erőt vett magán. – Akkor menjünk, de ne ébresszük fel.

Némi előkészület után ott térdeltünk Colin mellett, aki az igazak álmát aludta.

- Be fogsz kerülni az álmába, ott már csak beszélned kell vele – mormolta Kieran halkan. – Érintsd meg a homlokát, és próbálj belépni az erőddel, mint valami ajtón. De vigyázz, hogy…

Nem jutottam odáig, hogy meg kelljen tudnom, mire vigyázzak, mert már ott is voltam. Colin meghalt. A világom teljesen összeomlott nélküle, olyan dühödten lapozgattam egy könyvet, hogy a lap széle megvágta az ujjamat, de nem törődtem vele. Üres voltam legbelül, az alatt pedig valami mély fájdalom volt eltemetve.

- Colin! – próbáltam felébreszteni, de nem ment. – Colin, Colin!

Sírtam. Mi történik? Hogy lehet, hogy Colin meghalt? Hiszen egyszer már megmentettem! Nem lehet, hogy… de hiszen most is csak meg kell mentenem. Oda kell adnom neki minden életerőmet. Igen, itt is van az az oldal. Lassan lefeküdtem Colin mellé, és mormolni kezdtem a szavakat…

- Corn, mit csinálsz?! – Kieran elrántott Colin mellől. – Milyen meggondolatlan vagy! Ez Colin rémálma, ez most nem ő! – mutatott Colin holttestére. – De itt van valahol, ha kiléptem, keresd meg! És ne varázsolj az álmodban!

Alig értettem, mit mond, aztán már el is tűnt. Mi? Hogy ez nem Colin teste? Ennek volt értelme, ugyanakkor miért ne lehetne, hogy csak ideképzeltem Kierant, hogy enyhítse a félelmeim? Nem! Colin, hol  vagy?

- Colin? – szakítottam el a pillantásom a testtől. – Colin, itt vagy?

Hirtelen ott termett. Az arcáról csorgott az izzadtság, a szemei tágra nyíltak. Teljes erejéből átölelt.

- Corn, végre, hogy észrevettél! Ne tedd, nem szabad kockáztatnod az életed miattam! Te is bele fogsz halni!

- Öhm – toltam el kicsit magamtól, és visszanéztem a holttestre. – Azt hiszem, ez csak az álmod. Nem haltál meg. Vagyis igen, de az már régen történt, és visszahoztalak, emlékszel?

Most, hogy nem volt halott, sokkal könnyebb volt koncentrálnom.

- De, meghaltam Corn – bizonygatta. – Rám támadt egy csomó kutya, elestem, és bevertem a fejem…

A fejéhez érintette a kezét, és megmutatta, hogy csupa vér. Megszédültem a látványtól, és rémület hasított belém, de aztán erőt vettem magamon.

- Nem, Colin, ez csak egy álom! Bízz bennem, jó?

Sápadt volt, és a szemében tömény rettenet ült, de bólintott.

- Akkor mondd el, hogy mire esküdtél meg. Pontról pontra tudnom kell, úgyhogy a lehető legjobban emlékezz vissza, rendben?

Újra bólintott, majd akadozva beszélni kezdett.

O.O

Mindent előkészítettem a másnapi szertatáshoz. Végre megérkeztünk Roland kastélyához, ahol Gina olyan elánnal vetette magát Rufus nyakába, hogy mindketten a földön kötöttek ki, aztán Roland és Tita is megjelentek, követelve, hogy meséljünk el mindent. Már eléggé leapadt a társaságunk, Sophie úgy döntött, hogy előreúszik, és közli a nénikéimmel, hogy mégsem haltam meg, Harlam pedig hajóra szállt, mondván nem akarja hátrahagyni a Tündérke nevezetű bárkáját – ami ellentmondott annak a kijelentésnek, hogy meg akar halni Hocca átkától – így már csak Colin, Kieran, Mikayla, a farkasok és én voltunk. Viszont elég társaság ahhoz, hogy tanúi legyenek, ahogyan felmentem az eskü alól Colint.

Mint kiderült, Colin rémálmai egy átoktól származnak, de Kieran megígérte, amint hazaérünk, megszünteti a dolgot, ahogyan Hoccának és Harlamnak is segít valahogy, csak épp kellett hozzá némi hozzávalónak, aminek a beszerzésével nem fáradtunk, otthon úgyis akar belőle elég. Viszont az inasság beszüntetésével nem akartam tovább várni.

- Szóval azért vagyunk itt, hogy megszabadíthassam Colint az inasságtól, ti lesztek a tanúk rá, hogy megtettem – jelentettem be. Colin nagy szemeket meresztett rám, mintha nem tudta volna, hogy ez lesz. – Tehát ezennel felmentelek az esküid alól, mivel a küldetésem elvégeztem, nincs többé szükségem rád, a szolgálatod semmissé nyilvánítom. A halandókhoz fűződő kapcsolataidat akármikor újraélesztheted, a Főboszorkánnyal létesíthetsz akár szoros kapcsolatot is – itt elvigyorodtam, amit ő viszonzott. – És oda mehetsz, ahová csak akarsz ezentúl, semmiben nem függsz tőlem, az életed mostantól a sajátod.

Colin közelebb lépett hozzám, és a szemembe bámult.

- Most már szabadon megcsókolhatlak?

- Eddig is bármikor megtehetted – feleltem. – De igen. Kipróbálhatjuk.

Mikor óvatosan megcsókolt a nézőközönségünk ovációban tört ki. Oké, ez már valóban olyan volt, mint egy Disney rajzfilm. Még csak nem is fájt, és ezúttal nem tört ránk senki és semmi. Miután befejeztük – mégsem csinálhattuk túl sokáig annyi ember, khm lény előtt – rögtön tovább akartam indulni, ami azt jelentette, hogy itt az idő a búcsúzkodásra.

Rufust, Ginát, Titát, Rolandot és a két pasifarkast még csak-csak elintéztük, mind maradnak, és bevárják a boszitanácstagokat, akik elintézik a foglyunkat és persze megbeszélik a szövetség létrejöttének körülményeit, hogy jegyzőkönyvbe lehessen venni. Ehhez már szerencsére nem kellettünk.

A gondok Mikaylával adódtak, aki bánatosan pislogott Colinra.

- Nem akarlak elhagyni – közölte vele végül. A meglepett pillantásomra gyorsan visszakozni kezdett. – Én nem úgy gondolok rá, de ne kényszeríts rá, hogy elhagyjam! Légyszí! – kapta el a kezem, hogy az arcához dörzsölje.

- Mikayla…

- Corn! – nézett rám Colin kérlelőn, mint valami kisgyerek, aki az anyukájának könyörög, hogy hazavihessen egy kiskutyát.

Sóhajtva néztem egyikükről a másikukra.

- Hát, gyere! Majd csak szorítunk neked helyet valahol.

Így esett, hogy négyesben szálltunk fel a vonatra, ami egyre közelebb vitt Dullville-hez. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog az én unalmas kisvárosom, de így volt. Megbeszéltük, hogy alvás helyett egész éjjel talpalunk, hogy mihamarabb odaérjünk. Alig vártam már, hogy a saját ágyamba fekhessek és teleehessem magam Flora sütijeivel. Képtelem voltam elhinni, hogy amikor legutoljára jártunk erre Colin és én jóformán utáltuk egymást.

Kicsit félretippeltem a dolgokat, így már bőven benne jártunk a reggelben, amikor megérkeztünk Dullville határába. Colin és én vigyorogtunk, mint a tejbetök, szerintem neki is nagyon hiányzott már az anyukája. Enyhén rosszul éreztem magam, amiért egyszer sem jutott eszembe erről kérdezni, de most már mindegy volt. A kertünknél elváltak az útjaink, viszont esküdözött, hogy jön, amint beköszönt az anyukájának, így maradtunk hárman.

A házunk ismerős vidám dallamba fogott, ahogy közelebb értem – a szélcsengők hangja volt –, aztán valaki felsikoltott.

- Corn! Corn hazajött! Vale! Holloway nénik! Itt van Corn!

Sophie sikolyához a nénikéim sikoltása is csatlakozott, aztán kirohantak, és vadul ölelgetni kezdtek követelve, hogy mindent meséljek el, holott Sophie már amúgy is elmondta a nagyját. Berángattak a házba, és máris kaptam egy sütit, Vale szintén megölelgetett, aztán Flora néni még egyszer, és Sophie még csak el sem engedte a karom… Szóval tiszta kavarodás volt, amikor Colin berobbant az ajtón.

- Hol a francban van a lakókocsink?!

O.O

Dullville elég kicsi város ahhoz, hogy nagyjából minden házról tudjam, ki lakik benne, és hogy melyik eladó éppen. Az egyik legszebb, legnagyobb házra évek óta keresnek vevőt, legalábbis kerestek, amíg Colin apja – a nagybátyám, vagyis ex-nagybátyám – meg nem vette. Kiderült, hogy ha valaki majd’ húsz évet tölt fa alakban, akkor a bankban lekötött pénze elég sokat gyarapodik, így amikor a bácsi kicsit észhez tért, és elment utána nézni a dolgaink, rá kellett jönnie, hogy elég szépen meggazdagodott. Ráadásul amíg távol voltunk, újra sikerült elnyernie Colin anyukájának szívét, így esett, hogy már be is költöztek a nagy házba. Colin egyik ámulatból a másikba esett – főleg amikor odamentünk, és megláttuk a kertben az anyukáját, aki egy kantáros nadrágban kertészkedett, és egy metszőollóval a kezében ölelgette meg a fiát –, de az apjára meglehetősen szúrósan nézett, pedig az igazán próbálkozott.  

- Fiam, gyere, megmutatom a szobádat. Te is jöhetsz, Corn!

Colin szobája nagyobb volt, mint az enyém odahaza, friss festékszag érződött benne, az ágyán sötét ágyterítő volt, és annyi szekrénye volt, hogy Colin kevéske ruhája hatszoros mennyiségben sem töltötte volna meg őket. Colin még mindig nem tűnt vidámnak, pedig az anyukája már belekezdett a szövegbe, miszerint maradt elég pénz arra, hogy Colin ott tanulhasson, ahol csak akar. Szerintem ez már túl sok volt neki.

Mikayla már körbejárta a házat, a háttérben épp azt magyarázta Colin anyukájának, hogy milyen jól összebarátkozott Colinnal, mire a bácsikám – de fura ezt mondani! – felajánlotta az egyik vendégszobát a házban. Colin úgy festett, mintha legszívesebben az egyik sarokba hányna.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem az egyik rémálmom? – kérdezte, és megszorította a felé nyújtott kezemet. – Kellene egy kis friss levegő!

Így hát kisurrantunk a házból, és kéz a kézben sétálni kezdtünk az utcán. Már épp meg akartam kérdezni, mi bántja ennyire, mikor egy sötétített üvegű kocsi lassított le mellettünk. Rosszat sejtettem, de amikor az ablakot lehúzták, láttam, hogy Harlam az. Honnan szerezte ezt a kocsit?

Ez nem derült ki, mert rám ordított.

- Jönnöd kell! Most! Hocca haldoklik!

Colinnal nem sokat teketóriáztunk, bepattantunk az autóba. Harlam egyenesen a partra vitt minket, ahol a Tündérke kikötött. Colinnal felrobogtunk a fedélzetre, majd be a kabinba, ahol a sápadt tündér barátnőnk feküdt egy ágyban. Kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint valaha, ráadásul szürke volt az arca.

- Hocca, mi ez? Az átok? – kérdeztem, és tehetetlenül megérintettem a homlokát.

- Hamarosan letelik az egy év – bólintott Hocca erőtlenül. – Hocca lopott egy főzetet, ami nem engedte, hogy az átok átmenjen másik Úrfiba. Most már csak…

Vérfagyasztó köhögőroham lett a vége. Ijedten fordultam Harlamhoz.

- Hozd ide Kierant, a házunkban van. Mondd meg neki, hogy mi a helyzet, oké?

  Harlam komoran bólintott, majd elviharzott. Colin részvétteljesen megszorongatta Hocca kezét, és halkan magyarázni kezdett neki, én pedig végigfutattam a varázserőmet Hocca testén. Tényleg nem sokat tehettem, Kieran bizonyára ismer valami bájitalt, gyorsan össze fogja ütni és Hocca már jobban is lesz. Csak ebben bízhattam.

- Miért csináltad ezt? – kérdezgette halkan Colin. – És miért nem szóltál, segítettünk volna!

- Nem! Hocca a szerelem miatt csinálta – ellenkezett a tündér. – Colin úrfinak meg kellene értenie…

- Megértem – ismerte el Colin rám sandítva.

Nem sokat tehettünk, amíg Kieran és Harlam vissza nem értek, Colin adott neki egy kis vizet, én pedig egy nedves ronggyal törölgettem a homlokát.

- Akkor most Colin úrfi és Főboszorkány megint kedvesek? – kérdezte köhögcsélve. Mindketten bólintottunk. – Hocca tudni akarja, hogy ho… ho… hogyan.

- Ez egy jó hosszú történet – mondtam.

- Főboszorkány attól tart Hocca… nem éri meg? – Halványan elmosolyodott, nekem meg összefacsarodott a szívem.

- Dehogy, szívesen elmeséljük.

Tényleg hosszú volt, még a felénél sem tartottunk Colinnal, amikor Kieran betoppant egy óriási kosárral, amiben mindenféle hozzávaló volt. Csak egy pillantást vetett Hoccára, és komolyan nézett rám.

- Corn, mi már itt nem segíthetünk.

- Nem halhat meg! – mordult fel Harlam, és erőszakosan megragadt Kieran ingjének elejét.

Kieran ereje felhorgadt és visszalökte a feldúlt oroszt.

- Nem fog, ha képes vagy megtenni, amit kell – közölte vele Kieran.

- Én?!