18. fejezet

18. fejezet

Colin

Remélem, olyan leszel, mint ő

Kedves kislányom!

Igaz, hogy még nem élsz, és talán soha nem fogsz, mert nem lesz gyerekem, vagy csupa fiú sikeredik be, ráadásul a vérfarkasok sátrához intézem ezt a monológot, de ha mégis leszel, akkor remélem, sosem leszel hozzám olyan idegen, mint Corn az apjához. Nézd… khm… szólítsunk mondjuk Elenának… nagyon elfajzott szülő az, aki nem szereti a gyerekét. Ezzel még én is - a hülye tizennyolc éves fejemmel – tisztában vagyok. El sem tudom képzelni, milyen az, amikor az embernek van valamije, amit szeret, amit bizonyos mértékben birtokol, aztán a dolgok kicsúsznak a kezéből, s azon kapja magát, hogy egy szép fiatal lány néz vissza rá, akit ő teremtett. Izgalmas, nem? Különben ilyeneket soha nem mondanék, hogyha tényleg hozzád beszélnék, mert enyhén megalomániásnak tűnnék tőle. Vagy, hm, mégis? Végül is ismerned kell apádat. Ezt a problémát azt hiszem, egy időre talonba teszem, amíg elbújok itt a sátor árnyékában. Nem hiszem el, hogy Kitty már megint engem keres. Apád nagy duhaj volt ám, kislányom! Közben megjelent a rivális is… vajon mit csinál… Á, látom már, reménybeli anyádnak csapja a szelet. Remek, mondhatom. Alig tér vissza a küldetés legveszélyesebb szakaszából, már őt ölelgeti. Azta! Megpofozta.

Remélem, olyan leszel, mint ő.

O.O

Levegő után kapkodtam, de hiába, fuldokoltam. A víz súlya megbéklyózott, képtelen voltam továbbúszni, még kapálózásra sem maradt erőm. Torkomhoz kaptam, mintha így lélegzethez juthatnék, amikor már-már öntudatlanul levegőért kezdtem kapkodni, víz ment az orromba és a számba. A fájdalom, amit a jeges víz nyalogatása váltott ki, semmi nem volt a levegőhiány okozta kétségbeeséshez képest. Nagyot rúgtam a lábammal, és karjaimmal próbáltam fellökni magam a felszínre, de az elérhetetlen távolságban volt. Felé nyúltam, majd tehetetlenül tovább fuldokoltam, utolsó másodperceim csigalassúsággal teltek. Az agonizálás közben hallucinálni kezdtem, mindenféle alakzatú fekete foltok váltak ki a vízből. Egy utolsó lélegzetet vettem… aztán felébredtem.

Hörögve, levegő után kapkodva ültem fel ágyamban ma éjjel már hatodjára. Amint sikerült elaludnom, utolértek Corn legborzalmasabb emlékei, ez a mostani épp olyan szörnyű volt, mint a korábbiak. Kétszeresen is irtózatosnak tartottam őket: egyszer, amikor álmomban azt hittem, mindez velem esik meg, másszor, mikor felébredve realizáltam, hogy ezek Cornnal tényleg megtörténtek. Sebesen dobogó szívvel, zihálva fordultam alvó alakjához.

Örültem neki, hogy Sammi és Kitty erre az éjszakára felajánlották a sátrukat, ezért nem kell a többiektől tartanom. Mikayla így is halálra aggódta magát éjszakai felriadásaim miatt, még jó, hogy Corn nem tudott róla. Úgy aludt, mint akit kupán vágtak, egyenletesen, édesdeden, egyszer sem kelt fel kiabálásomra. Kinyújtottam kezemet, és óvatosan megsimítottam haját. Még mindig alig akartam elhinni, hogy visszakaptam. Igaz, nem ugyanolyan alakban, az igaz, sokkal bölcsebbé, egyúttal erőszakosabbá vált az elmúlt hétben. Annyi minden történt.

Kinyújtottam lábaimat, majd a sátor falának dőltem. Furcsán éreztem magam, egy részem tudni akart a Cornnal történtekről bármi áron, másik részem viszont nem akarta tudni, hogy a barátnőm miket érzett mindeközben. A barátnőm. Még különös volt így gondolnom rá, az utóbbi időben annyira elhatárolódtunk, az utóbbi hónapban meg mintha a világ is kifordult volna a sarkából. Meg kellett szoknunk ezt az új helyzetet, még jó, hogy időnk, az volt. Mint ahogy enyém volt az éjjel. Alvásra nem gondoltam, összesen ha fél órát bírtam hunyni az éjjel. Arra gondoltam, átrágom magam a nap történésein, és helyükre teszem a dolgokat.

Mai napom fénypontja ott kezdődött, hogy a boszorkány ketrecénél üvöltöztem Kierannal…

- Kell lennie megoldásnak! – ordítottam neki teli torokból, fura gyönyört lelve abban, hogy szabadjára engedhetem hangomat. – Amit elbaltáznak, azt vissza is lehet csinálni!

- Na ne mondd! – kiabált vissza elhagyva minden finomságot, és közelebb lépett. – Mióta vagy ilyen jártas a dolgok helyrehozásában? Eddig abban a tudatban voltam, hogy elrontásuk mestere vagy!

- Még te mondod? – Egy pillanatig alig kaptam levegőt a méregtől. Hogy jött ő ahhoz, hogy efféléket dumáljon? Végül is ő volt az, aki elengedte Cornt! – Ha szóltál volna már indulása napján, akkor hamarabb tehettünk volna valamit!

- És mégis mit? Alkut kötni egy démonnal, aki kishíján megöl, aztán a tengerbe üldözi Corn varázserejét? Örülj, hogy a sellő megmentett, különben téged is belefojtott volna a vízbe nagy haragjában! Szóval halljam, inas, mit mutattál fel? Eltékozoltál egy remek bájital alapanyagot, elveszítetted az egyik nagyhatalmú Főboszorkány erejét, és leálltál egy démonnal! Remélem tudod, hogy az enyéim ezért meg is ölethetnek!

Mindketten a kiakadás szélén álltunk egy arasznyira attól, hogy egymásnak essünk. A boszi a ketrecben gonoszul kacagva nézett ránk, kislányos arca kivirult boldogtalanságunk láttán.

- Lement hozzá? – sápítozta. – Lement?

Dühtől égő fejjel néztem rá, és már bántam, hogy Corn mágiája nincs nálam, azzal most darabokra tudtam volna tépni a rohadékot. Előző nap azon voltam, hogy kiszedjem belőle, hogyan kell leszedni az átkot, most viszont egyet akartam, odahurcolni a tengerhez, és rögvest belefojtani. Mióta Sophie meghozta Corn halálhírét, nem bírtam nyugton maradni, többnyire a parton rohangáltam őt szólongatva vagy a többiekkel ordítoztam. Ezt a bűnös kárörömöt látva elszakadt a cérna.

- Gyere csak ide! – üvöltöttem rá, és közelebb mentem a ketrechez. Mielőtt Kieran bármit tehetett volna, kitártam a ketrec ajtaját, és hajánál fogva megragadtam a kislány boszorkát. – Ha most eltűnsz, személyesen nyírom ki az inasodat! Már most azt kéne tennem azért, amit a boszorkányommal tettél, de lásd, hogy milyen nagylelkű vagyok, egy utolsó sétára előtte még meginvitállak!

- Maradni akarok! – makogta ő próbálva minél kislányosabbnak tűnni, valódinak tetsző, rémült pillantásokat vetett elfogott inasa irányába.

- Az ember annyi mindent akar – sóhajtottam fel bosszúsan, majd rángatni kezdtem.

Kieran közben kiabálni kezdett, hangjára odacsődültek a többiek. Próbáltak beavatkozni, de mivel két kézzel szorítottam a boszorkányt, attól féltek, hogyha elengedem, meglóg, nem volt más választásuk, mint velünk tartani a tengerpartra. Ott meglódítottam a banyát. A homokba esett, és fel akart állni, azonban mielőtt elmenekülhetett volna, újra megragadtam, és a víz felé hurcoltam.

- Nem ölheted meg! – kiabálta Kieran. – Ehhez nincs jogod!

- Most lett elegem a boszorkánytársadalmatok szabályaiból! – szóltam hátra tovább haladva a kéklő tenger felé. Szorosan követtek minket. A víz jéghideg volt, ezt cipőmön keresztül is éreztem, mikor beleléptem az egyik hullámba. Beletaszítottam a boszorkányt, aki térdre esett, és beletenyerelt a habokba.

- Colin! – szólongatott már Rufus is. – Hagyd abba, ezzel nem hozod őt vissza!

- De… igen… - morogtam vissza, majd beljebb lökdöstem a banyát, aki elterült a térd magasságig érő vízben. Zokogást hallottam, és miután felhúztam a nyamvadtat, hátralestem.

Mikayla volt az, aki sírt, úgy látszott, ő se bírja ideggel az eseményeket. Nem törődtem vele, miért nem maradt a táborban? A régi iránta érzett törődés helyén ürességet éreztem, és ez olyan pokoli volt, hogy rögtön kitöltöttem a boszorkány iránt érzett utálattal. Azért azt még észrevettem, hogy a másik két lány is megviselten néz ki, Kitty szeme alatt karikák voltak azok után, hogy Kieran olyan csúnyán kioktatta, Sammi pedig olyan csodálkozva meredt maga elé, mintha nem akarná elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet.

Pedig megtörténhetett, és én akartam, hogy megtörténjen. Újra megragadtam a boszorkány fejét, és ezúttal már tényleg a víz alá nyomtam. Egyből éreztem, hogy Kieran kitépi erejével a kezeim közül, és engem taszít hátra. Elterültem a vízben, kapálózni kezdtem, nyeltem belőle, aztán nagy nehezen felültem. Mikorra felpattantam, a gonosz boszorkánynak már hűlt nyoma volt, én pedig Kierannal néztem szemközt, elém jött a tengerbe, majd mikor meglátta, hogyan nézek rá, kihátrált a habok közül. Megfutamodott a gyáva.

Utána iramodtam. Mielőtt elkaphattam volna, felém pördült, és feltartotta a kezeit. Kiléptem a partra, és felé vetettem magam. Hallottam, hogy valamit mond, de már nem vártam meg, az öklöm magától lendült. Na, jó, egy kicsit rá kellett segítenem.

- Hagyjátok abba! – kiabálta Kitty, majd kezeit rátapasztotta szájára, megijedt, hogy egy Főboszorkányra így rá mert kiabálni.

- Ez nem jó, nem jó… - dünnyögte Sammi elhalóan. Engedelmes boszorkány volt, mindig tette, amit Kieran mondott, és most fogalma se volt, mi legyen.

A vérfarkasok első teljes összhangban végzett falkatevékenysége a nekünk való drukkolás volt, Rufus, Mikayla és Ace nekem szurkolt, Broncho meg Kierannak, mondjuk egy idő után - Mikaylát leszámítva - örültek minden ütésnek. Jó párat behúztam Kierannak azzal mit sem törődve, ő miket művel arcommal, amikor kiáltást hallottam.

Újra az alvó Cornra kellett pillantanom, olyan különös volt hirtelen felbukkanása. Miután a halálhíre elért minket, nem mertem rá úgy gondolni, mint régen, sem azzal szerelemmel, sem azzal a kétségbeesett utálattal, amit éreztem iránta korábban. Elmerültem az ürességben és a dühben, és már ott tartottam, hogy Kieran ütlegelése jó napi elfoglaltság lesz elkövetkezendő éveimben, mikor megjelent. Most így visszagondolva nem nyújtott valami szép látványt, egy majdnem vízbe fúlt ember látszatát keltette, de ez akkoriban eszembe se jutott. Néztem az alakját, vörös haját, láttam, ahogyan néz rám szemével, olyan dühös volt, és annyira örült…

Egyszer csak ott volt. Corn. A többiek felkiáltottak, mozgolódni kezdtek, még Sammi és Kitty - akik nem ismerték Cornt – is izgatottak lettek láttára. Én mindenre figyeltem – arra, hogy Harlam valahonnan felbukkant, hogy Corn apja a verekedés közben a partra tévedt -, csak rá nem. Nem mertem elhinni, hogy él, mint ahogy az előbb azt nem akartam, hogy halott. Közbe ő beszélt a többiekkel. Körülnéztem Kieran után, de mivel nem volt a kezem ügyében, nem tudtam tovább verni, ráadásul közben Corn ismét rám nézett, és most nem tétovázott közelebb jönni.

Megragadott úgy, ahogyan én korábban a boszorkányt, és erősen megcsókolt. A csókja olyan vad és birtokló volt, hogy alig ismertem rá, bármilyen szenvedélyes volt, előtte még soha nem csókolt így, de nem sokáig tartott ez így, észrevétlenül lágyult el. Mintha soha nem akart volna véget érni. Belém nyilallt a felismerés, hogy ez egy álom lehet, ábránd, amit a hozzám hasonló halandók álmodnak zavaros napok után. Erre úgy meglökött, hogy majdnem elestem.

- Hogy a francba mersz másokkal csókolózni?! – kiabálta hangosabban, mint mi előtte bármikor. - Tudod, mit éreztem, amikor láttam, hogy ilyen kis csitrikkel smárolsz a hátam mögött?! Válaszolj, mielőtt behúzok egyet!

Szerettem volna, ha behúz egyet, mert akkor talán felébredtem volna. De nem, a fenyegetés ellenére várakozóan meredt rám, remélte, hogy megmagyarázom a csókot. Észrevettem a szemem sarkából, hogy Kitty összerezzen, és Mikayla mellé húzódik. Biztos nem gondolta, hogy egy Cornhoz hasonló lánytól akart elszeretni.

- Corn…. – kezdtem lassan éledezve az elmúlt napok borzalmából.

Az apja eddig bírta türtőztetni magát, enyhén elbicsakló hangon megszólította őt. Corn megperdült, hosszú haja megsimogatta arcomat.

- Elnézést, de… Ismerjük egymást? – kérdezte elhaló hangon.

- Cornelia, én a te apád vagyok.

Egy darabig csend volt. Corn mellé léptem. A férfi felé bámult, de olyan arckifejezéssel, mintha nem is őt látná, hanem valaki mást. Felém fordult.

- Mit mondott?

- Corn, ez az apád.

Erre már gyorsan reagált, megmondta az apjának, hogy neki nincs apja, aztán megfogva a karomat arrébb hurcolt a többiektől. Még láttam, milyen megrökönyödötten néz utánunk az apja, de mivel erősen fogott, én meg hátrafelé lestem, kishíján kicsavarta a karomat. Hagytam neki még pár másodpercig, hogy húzzon, és mikor elég messzire értünk a figyelő szemektől, nagyot rántottam karomon. Döbbenten engedett el. Szemöldök ráncolva nézett rám. Én még mindig megkukulva néztem rá, majd kinyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott.

- Én nyertem, nem Kieran.

Erre nevetnie kellett.

- Halottnak hittél, visszatértem, és ez az első értelmes dolog, amit mondasz nekem?

- Nem. Az első az volt, amikor bemutattalak az apádnak – mondtam neki.

- Egy szót se erről – suttogta, és mikor ellenkezni akartam volna, mutatóujját a számra tette. Éreztem, ahogy lassan beforr a sebem, és hírmondója se marad. Döbbenten meredtem rá, de ő csak mosolygott, kicsit szégyenlősen. – Igen, visszatért hozzám a varázserőm. Mit csináltál vele, amíg nálad volt? Azt hiszem, nem érezte veled jól magát.

Azt meghiszem, hiszen oda akartam adni egy démonnak. Végül jól pórul jártam, de ezek szerint a mágia utat talált Cornhoz. Nem bántam, örültem neki, hogy jól kijönnek.

- Egyikünk sem érezte jól magát, tudod, amikor jött a halálhíred... borzasztó volt. Sophie még mindig azt hiszi, hogy meghaltál. – Hirtelen észbe kaptam. – Corn, a nagynénjeid azt fogják hinni, hogy meghaltál! Üzennünk kell nekik valahogy!

Indultam volna vissza, hogy szóljak a többieknek, ha tudnak, ötleteljenek, hogyan adjuk a két nagynéni tudtára a jó hírt, de Corn megállított. Bizonytalanul nézett rám, és megfogta a kezemet.

- Colin, itt az esély arra, hogy abbahagyjuk ezt az egészet. Így, hogy azt hiszik, odavesztem, elmehetnénk innen messzire. Nem kellene a boszorkánykodással fáradoznunk, egy olyan helyen lehetnénk, ahol senki sem ismer minket. Tudod, amiről álmodoztunk. Egy rendes ház fehér kerítéssel…

Nagy levegőt vettem, és el akartam mondani neki, hogy ez nem megoldás. Semmi értelme mindent hátrahagyni, a nagynénjeit, az apját, az én szüleimet, Barneyt, a szülővárosunkat. Az ottaniaknak szükségük van rá, hogyha rám nincs is. Nem tagadhatja meg a gyökereit, abból mindig rossz származik. Felelősséggel tartozik a területéért, a boszorkányaiért. Én meg bármi is történjen, mellette állok, akár mágiáról van szó, akár másról. Mégsem ezeket mondtam.

- Ha te mész, én is megyek, de miattam nem kell otthagynunk a város, én megszerettem Dullville-t. Meg tudod, Miss Veer hazavár – tettem hozzá árnyalatnyi humorral, hátha hat rá. Hatott, mély lélegzetet vett, majd megölelt. Visszaöleltem, majd hátát simogatva teremtettem köztünk egy kis távolságot. – A mágiával sincs semmi bajom, amíg kordában tudod tartani. Csak azt ígérd meg, hogy nekem többet nem adod kölcsön.

- Rendben – mosolyodott el, majd újra elkomorult arca. Láttam, hogy nem akar feltenni egy kérdést, amit talán mégis jobb lett volna azonnal átbeszélnünk, ha már együtt voltunk.

- Mi az? – kérdeztem unszolva.

- Csókolóztál azzal a Kittyvel.

- Mondd, honnan tudod? Ezzel a tudással is pimasz mágiád ajándékozott meg?

- Nem – rázta meg fejét, és egy pillanatra szomorúság suhant át arcán. – Valaki más. Tehát akkor megtörtént?

- Igen.

Elfintorodva lepillantott, majd mielőtt elmondhattam volna neki, hogyan történt, már le is guggolt a bokám mellé.

- Már megint mit műveltél magaddal? Nem hiszem el, hogy képes voltál összeverekedni Kierannal. – Leültem mellé a földre, és hagytam, hogy megnézze bedagadt bokámat. Kieran nem átallott belém rúgni, hogy ne vihessem be neki azt a balegyenest.

- Fogalmad sincs, hogy viselkedett az elmúlt napokban, elviselhetetlen volt, egyfolytában összevesztünk. Egyszer Kitty miatt, mert szerinte én bátorítottam, pedig nem is, másszor a mágia miatt, megint máskor miattad, aztán jött a démon, és…

- Démon?! – Erre már felkapta a fejét, bár kezét nem vette le bokámról. Mikor nem akartam válaszolni, megütögette térdemet. – Colin!

- Jó, jó, csináltam egy marhaságot, de Kieran már leüvöltötte a fejemet miatta, különben is azért szabadult ki a varázserőd, és talált hozzád. – Untam már a témát, jobb jutott eszembe. Most, hogy ott ült mellettem, mintha minden aggodalmam elszállt volna, már az sem zavart, hogy a boszorka megszökött, és hogy átkát hagyományozta rám. – Leszel a barátnőm?

A hirtelen váltás megdöbbentette, elkerekedett a szeme. Tördelni kezdte ölébe tett kezeit, mintha gondolkoznia kellene egy ilyen evidens dolgon.

- Nem szereted őt? – kérdezte halkan.

- Melyiket? – provokáltam nevetve, de azért gyorsan folytattam. – Nem, nem szeretem sem Mikaylát, sem Kittyt, soha nem is szerettem őket, ahogyan azokat a lányokat sem, akikkel randiztam, amíg rosszban voltunk. Téged szeretlek.

- Leszek – mondta kis habozás után, majd átölelt, és a fülembe súgta. – Mint a barátom, nem zavarhatnád el azt a férfit, aki az apámnak mondja magát?

- Corn, ő tényleg az apád – simogattam meg haját.

Megrázta a fejét. Felsóhajtottam, előre láttam, hogy ez hosszú menet lesz. Azért indultunk neki, mert bénáztam a boszorkánybálon, senki sem sejtette, hogy a kutatás közben elveszett családtagok kerülnek elő. Kibontakozott ölelésemből, de még mindig mélyen a szemembe nézett.

- Nem az. Komolyan mondtam. Többé nem vagyunk unokatestvérek, ő pedig nem az apám, mert megváltozott a DNS-em.

Ez eddig eszembe se jutott, most viszont bólintottam.

- Oké, lehet, de attól, hogy nincsen genetikai kapcsolat köztetek, elvileg rokonok vagytok. Minthogy a nénikéidre se tekintesz idegenként csak azért, mert megváltoztak a dolgok.

- De őket ismertem világéletemben, az apám meg elhagyott.

Csönd esett ránk. Ismét úgy ültünk a tengerparton, mint hajdanán: szorosan egymás mellett a kéklő messzeséget vizslatva. Átkaroltam.

- Hallgasd meg a történetét, ne ítélkezz olyan gyorsan, mint a nénikéid.

Tudta, hogy ebben van valami, de egyelőre nem bírta beismerni. Egy biccentésre futotta neki, és egy ideig csendben maradtunk, némán élveztük egymás társaságát.

Tétlenül üldögéltem, álmos lettem, és nagyot ásítottam. Nem akartam engedni az alvásnak, ezért ölembe vettem Corn saját Főboszorkányos könyvét, és olvasgatni kezdtem. Most, hogy a barátnőm lett, teljes elánnal bele kellett vetnem magam a mágiába. Nem mintha vágytam volna további kalandokra, kéretlen megkeresésekre, kutatásokra, de hogyha jöttek, kezelnem kellett tudnom őket.

Amíg olvasgattam, eszembe jutott az, Corn apja mennyire szerette volna elkérni Corntól ezt a könyvet, de nem merte. Miután a tulajdon lánya úgy viselkedett vele, ahogy, ezen cseppet se csodálkoztam…

Azt hittem Corn és az apja vízválasztóhoz értek, a helyzethez képest remekül elbeszélgettek, így felálltam, és Mikayla után mentem, hogy beszéljek vele. Mivel az alakváltó még megvolt, őt be kellett szolgáltatnunk a boszorkánytanácsnak, ugyanis félő volt, hogy regisztrálatlanról van szó, jobb szerették őket megjelölni. Ezt én ugyan kissé barbár eljárásnak tartottam, de azok után, amit velünk művelt a srác, nem tiltakoztam ellene. Így is, úgy is véget ért a kutatás, megtaláltuk a DNS manipulálásnak lehetőségét, még ha nem is akartuk nagy dobra verni, a módszer, amit Corn választott, lényegében minden más kívánságot is teljesít.

Szóval megkerestem Mikaylát, beszéltem vele a falkáról meg Ace-ről, éppen ott tartottunk, hogy Rufus kezd beletanulni az alfaságba, mikor Corn megjelent. Feldúltsága láttán Mikayla jobbnak látta elhúzni. Barátnőm leült mellém.

- Mi a baj? Az előbb még olyan jól kijöttetek – mondtam neki.

- Semmi baj nincs – nézett rám. - Ráküldök egy kis felejtéslázat, az majd kiver minket a fejéből. Ne is tiltakozz, Colin! Ő… elmondta, hogy veled sikerült megkedveltetnie magát, de ez annyit számít, minthogy a szobámban milyen színű a függöny. Hogyha velünk jönne, az égvilágon mindent felforgatna. Nem olyan, mint az apád, rá nincs ott szükség, nem tudjuk befogadni, a nagynénéim teljesen kilennének rá akadva.

- Mindenki megérdemel egy esélyt, nézd, abban se vagyok biztos, hogy az apám tartósan ott marad nálunk, talán már le is lépett így november végére, de ha lehet, legalább pár hét erejéig szeretném megismerni, milyen volt, mégiscsak belőle vagyok – és nem, ne gyere megint a megváltozott genetikai állományoddal! – A kezeimbe vettem az arcát, és a hüvelykujjaimmal simogatni kezdtem az állát. Halkan szóltam hozzá. – Figyelj ide. Ha egyszer nekünk lesz majd egy gyerekünk, aztán önhibámon kívül el kell őt hagynom, te nem szeretnéd, hogy akárhány év után is, de rátaláljak?

Megváltozott pillantása, mégsem tűnt meggyőzöttnek.

- Te sem érted – kezdte gyengéd hangon. – Ebben az esetben én szeretném, hogy megtalálj, de hogy a lányunk mit akarna, abban nem vagyok biztos.

Ebben igazat kellett, hogy adjak neki, mégsem egykönnyen tettem meg, pár másodpercig hallgattam, még mindig jobb belátásra akartam bírni, mert sejtettem, hogyha elszalasztja ezt a lehetőséget, később bánni fogja. Nem holnap vagy egy év múlva, hanem amikor idősebb lesz, és még nagyobb szüksége lesz valakire, aki segít neki és támogatja. Mindenki azt mondja, hogy a kamaszkor ilyen meg olyan nehéz, de szerintem a késő középkor még inkább, amikor az ember olykor már nem is igen tudja, mit kezdjen magával. Nem akarom, hogy keserűen gondoljon vissza ezekre a napokra.

Mielőtt megoszthattam volna ezt vele, Kitty sétált fel a dombon. Először azt hittem, hogy véletlenül járkál arra, amerre mi vagyunk, és amint észrevesz, elmegy, de mikor már jól látott minket, akkor se fordult meg. Arra gondoltam, micsoda dolog a büszkeség, furamód mégsem ez hajtotta hozzánk.

- Főboszorkány – mondta halkan, majd meghajolt Corn felé. Corn ezt kelletlen biccentéssel viszonozta.

- Mi járatban, Kitty? – kérdeztem felé fordulva.

- Válthatnék néhány szót a Főboszorkánnyal? – kérdezett vissza.

Meglepett ezzel, nem hittem volna, hogy mer kettesben maradni vele, aztán megvontam a vállamat, és felálltam. Már mentem volna, ha Corn nem ragadja meg karomat, és húz erősen magához, éreztem, hogy mágiájával rásegít egy kicsit a dologra. Röviden megcsókolt, aztán kíváncsi pillantást vetett Kitty arcára, aki azonban, amennyire észrevettem, nem nézte végig a csókot. Vigyorogva jöttem el tőlük, az jutott eszembe, hogy Corn tényleg az én vérem – vagy legalábbis az enyém volt -, egyre jobban hasonlított rám.

Becsuktam Corn könyvét, annyira álmos voltam, hogy már erre se bírtam koncentrálni. Arra jutottam, meg kellene ma éjjel még egyszer utoljára próbálkoznom alvással. Corn ébredezni kezdett, és miközben nyújtózkodott, észrevette, hogy nem fekszem mellette. Hajából gépies mozdulattal kontyot csinált, hogy ne zavarja, aztán ásított.

- Mit csinálsz? – kérdezte tőlem reszelős hangon.

- Semmit – válaszoltam, és visszafeküdtem mellé.

Közelebb húztam magamhoz, és miután átöleltem, kibomló haját félresimítva kezdtem játszani topja spagettipántjával, bőrét cirógatva. Az alvásnak búcsút mondhattam, most, hogy Corn voltaképpen rajtam feküdt, arra még ő is felébredne, ha a fülétől tíz centire kiabálni kezdenék. Maradt a virrasztás.

O.O

- Megviselt az együtt töltött éjszaka, haver? – lökte meg Rufus a vállamat, miközben leült a tábortűz mellé. Mi voltunk a sorosak a vacsora készítésében. Egész nap gyalogoltunk, Corn apjának faluja felé tartottunk, Corn szerint azért, hogy ott leadjuk, szerintünk azért, mert arra van a hazaút.

Borús hangulatban voltam nemcsak azért, mert az alváshiányom a nap végére kiütközött rajtam, hanem azért is, mert a sok gyaloglás teljesen leapasztotta energiáimat, másra nem is nagyon voltam képes, mint az útba eső kereskedőtől vásárolt húst egyenetlen darabokra vágni, majd találomra beledobálni a tűz felé tett vízbe. Ma éjjel kénytelen voltam aludni. Gondoltam arra, hogy megkérem Cornt, bocsásson rám álmot, de féltem, akkor megkérdezné, mi bajom van, márpedig reméltem, hogy az átkot sikerül eltűntetnem magamról Corn tudta nélkül.

- Egyáltalán nem – böktem vissza.

- Pedig kellett volna – mondta, tapintatosan hallgatva a tényről, hogy borzalmasan nézek ki.

- Komolyan? – Hirtelen támadt kedvvel néztem fel rá. – És te hogy állsz Ginával? Nem úgy vettem észre, mikor ott tanyáztunk, hogy túlestetek volna a behatóbb ismerkedésen.

Erre felmordult, de a végén csak megvonta a vállát.

- Bevallom, néha ölni tudnék érte, hogy az ősrégi konvenciók helyett kettőnkben higgyen.

- Nem lehet minden csaj egyforma.

- Ez igaz – ismerte el, és most ő vigyorodott el. – Bár azért ellennék, ha Gina mellett szexis hableányok alkotnak a bolygó női népességét!

Arra gondoltunk mindketten, amikor Sophie megfeledkezve arról, hogy nincsenek emberi lábai, megpróbált a partra vergődni, csúnyán összesározva pikkelyeit. Mégsem azon morgott, hogy hogyan néz ki, örömtelien lógott Cornon, mintha elvárná, hogy ő vigye vissza a vízbe. Annyira örült, hogy épségben viszontlátja, hogy teljesen be volt sózva, én ilyennek még nem láttam. Mikor észrevett, szokásos rosszalló pillantását vetette rám, majd száját kezével takarva súgott valamit Cornnak, aki csúnyán nézett vissza rá, és ennyit mondott neki jó hangosan:

- Barátkozz a gondolattal.

Sophie-val nem kötöttünk hamarjában életreszóló barátságot, de kiabálás nélkül telt az az egy óra, amit velünk töltött. Utána jól megölelgette Cornt, minden jót kívánt Kierannak, majd nagy meglepetésemre kelletlenül hozzám fordult, és bocsánatot kért, amiért elhamarkodottan keltette Corn halálhírét. Megbocsátottam neki, és útjára engedtem.

- Ilyet ne is mondj – figyelmeztettem Rufust. – Még erre téved valaki a falkádból, elmondja a többinek, és gallyra tesznek.

- Ez a mániád, de nem történhet meg! Engem senki se tehet gallyra.

Miközben ezt mondta, büszkén kihúzta magát, olyan vidámnak tűnt, hogy attól nekem is kedvem lett volna falkát alapítani. Megjelentek falkatársai, és vidáman a tűz köré ültek. Ace beleszagolt a bugyborékoló vízbe, de menten hátrahőkölt.

- Mit főztök ti itt?

- Húst – válaszoltam, majd felkaptam egy nyers darabot. – De ha jobb szereted véresen, nesze, itt egy!

- Colin, ne dobálózz az étellel! – szólt rám Mikayla kedvesen.

Bólintottam felé, aztán körülnéztem. Már egy jó ideje nem láttam Cornt. Mikor legutóbb csekkoltam hollétét a sátor mögül, Kierannal volt, éppen felpofozta a srácot. Nem akartam őket megzavarni, önzőségemet visszafogva hagytam, hátha, ha nem megyek oda, kibékülnek, de arra nem gondoltam, hogy ennyi ideig tart náluk egy békülés. Máskülönben fogalmam se volt, mit művelhetnek.

- Nem láttátok Cornt? – kérdeztem.

- Felfokozott idegállapotban van, mint az utóbbi huszonnégy órában egyfolytában.

Broncho válaszolt, miután egyben bekapta a nyers húst. Közben, mivel Mikayla kiéhezetten meredt a maradékra, amit nem vagdaltam össze, udvarias mozdulattal átnyújtottam nekik. Mikor három perc múltán rájuk néztem, már egy sem feküdt előttük a tálcán.

- Mondd csak, éjszaka is ilyen… - kezdett bele a kérdésbe Rufus, de félbeszakítottam.

- Fel ne merd tenni!

- De komolyan, rányomta a pecsétjét az éjjelre ez a…? Úgy értem…

- Nagyon is jól értem, hogy érted, és idegesít, hogy ilyenekről faggatsz!

- Azt hittem, legjobb haverok vagyunk! – háborgott.

Döbbenten néztem rá. Még soha nem volt legjobb haverom, és hogyha választottam volna, akkor nem egy vérfarkassal akartam volna barátkozni, de azt el kellett ismernem, hogy jobb természete van, mint a legtöbb halandónak, akit ismerek.

- Ja, persze, miért ne – bólintottam, és kezet nyújtottam neki. Jó véres volt a kezem a hús vagdosásától, ám megállta, hogy odahajoljon, és megszagolja, kezet fogott velem. Kezdtem hinni benne, hogy tényleg jó alfahím válik belőle. – De azért tényleg hagyjuk ezt a témát, amikor rákérdeztél, komolyan úgy éreztem, mintha csak azt kérnéd, befeküdhetsz-e közénk.

- Ilyen aljasságra sose vetemednék – mondta ünnepélyes arccal, bezzeg hangjából nevetés buggyant ki. A többiek nem gondolták ilyen viccesnek a témát, láthatóan feszélyezte őket az elképzelt kép, amiben Főboszorkányuk szorosan mellettem alszik. Mivel arra gondoltam, nem ártana tovább erősödniük a falkakötelékeknek, ideje volt lelépnem.

- Megyek, megkeresem, ha nem bánjátok – szóltam hozzájuk.

Mikaylán látszott, hogy bánja. Vetettem felé egy mosolyt, és felálltam. Csúfosan bebuktam a vele való flörtöt az utóbbi napokban, de szerencsére nem esett szerelembe Ace-szel, úgy tűnt, jobban bukik a patkánytetemekre, mint a srácra.

Elindultam felkutatni Cornt, de útközben a gonosz boszorkányba botlottam. Ő is onnan leselkedett ránk, ahonnan korábban én, élveteg mosoly ült arcán. Észrevett. Varázserő nélkül, az alvástól legyengülve nem volt más hátra, mint elmenekülni előle.