3. fejezet

3. fejezet

Colin

Meg Cabot: Mediátor

Avagy a kísértet mindig a legrosszabbkor jönnek

Szerzői megjegyz.: Tanárnő, inkább ne is kérdezze, hogyan olvashattam el ezt a könyvet fiú létemre. Fogjuk ezt rendkívüli irodalmi tájékozottságomra. És kérem, ne adja ki senkinek, hogy ennyire… bennfentes vagyok a témában.

Ez a könyv egy lányról szól, aki látja a szellemeket, pedig nem akarja. Ez még nem elég egy jó könyvhöz, sőt egy rosszhoz sem, ezért a szerző beletett neki pár küldetést, konkrétan Hermészt játszik a kísértetek mellett, és segít nekik átmenni a túlvilágra. Én mondom, ha rám tapadna így egy szellem, mint rá ez a Jesse fickó, és be tudnám törni az orrát, nem várnék vele fél percig sem! Gyalázatos, hogy ez a szegény lány ki van téve a kísértetek zaklatásának, arról nem szólva, hogy az iskolaigazgató, vagyis az életében jelen lévő legnagyobb hatalom a szellemek pártján áll. Hihetetlen! A regény főbb fordulatai…

Házi dolgozatait kizárólag a tárgyat tanító tanár, az igazgatónő és a felügyelőbizottság tagjai tekinthetik meg, ám saját érdekében remélem, utóbbiak nem fognak rá számot tartani, mert gyászos a produkciója. Úgy körmöl, hogy azt alig lehet elolvasni, mintha az egyik szünetben vetette volna papírra a gondolatait. Miért nem tudja jobban odatenni magát, fiatalember? Ez egyes.

O.O

A lábam továbbra is úgy égett, mint a ménkű, és még csak nem is káromkodhattam. A papi iroda előtt ültem már vagy fél órája, és azt lestem, mikor osonhatok el. Semmi kedvem nem volt Bernard atya pszichológiai okfejtéseihez és kéretlen tanácsaihoz.

Kellemetlen volt odakint várakozni, főleg, mert a mindenki által rajongott Sophie sikítozását kellett hallgatnom, aki odabent nagyon nem bírt magával. A titkárnő végül beavatott a titokba, hogy a „leányka” enyhén paranoiás, nem szereti az idegeneket, ezért jött Dullville néptelen iskolájába. Nekem mindegy volt, csak húzzon már el, hogy bemehessek lebeszélni a dolgot Bernard atyával, és szünetre visszaérve szabadon elmesélhessem Cornnak, mi történt. Az atyának persze nem beszélhettem róla, isteni csodának vélte volna, hogy alakot öltött előttem egy kísértet.

Isteni csoda egy frászt.

Inkább pokoli balszerencse volt, főleg ha reakciómból indulunk ki. Nem a hidegvéremről vagyok híres, amikor valami fenyegetőt látok, azonnal ki akarom iktatni. Többnyire nem vesztegetem az időmet szépelgésre, hanem bunyóba kezdek, de itt mindenképpen én voltam a vesztes fél. Amikor a kísértet felpislákolva, remegve, mint a gyertya lángja, megjelent az emelet plafonig érő ablaka előtt, az állam leesett, annyira bámultam. Nem vagyok egy gyáva srác, de azért ember, egy kísértetről volt szó! Olyan tisztán láttam, mint bárki mást, épphogy nem volt hús-vér! Vészcsengőmet még csak nem is ez indította be, hanem az, hogy engem bámult. Akkor aztán elpattant valami az agyamban. A gondnoknőnek segítettem székeket ide-oda pakolni, amikor megpillantottam, így könnyedén nekilódíthattam az egyiket.

Addig a percig még azzal álltattam magam, hogy valami marha lehet, aki a suliban is a halloweeni jelmezével akar menőzni, de úgy átsuhant rajta a szék, mint annak a rendje, aztán lármás üvegtörés közepette kirepült az egyik hátsó futópályára. A testnevelés tanár megdicsért a szép dobás miatt, de a gondnoknő már nem volt ily elnéző, előbb mentem az igazgatónőhöz, aztán ide. Az igazgatónő egy sort kiabált velem, de nem nagyon zavart, egész jól tartottam magam ahhoz képest, hogy az előbb láttam kísértetet. Balsorsom okozója az incidens után felszívódott, így amúgy se tudtam volna mit tenni. De ha maradt volna, akkor se mentem volna oda hozzá. Jó, rendben, a könyvek csacska tinilányai szeretnek kísértetekkel dumálni, de én nem. Kezdjük azzal, hogy nem kéne létezniük.

Vagyishogy nem léteznek.

A fejemet fogva hajoltam előre. Lehet, hogy annak az izének a harapása jobban kihat rám, mint gondoltam? Sokkot kaptam volna, és szellemlátással próbálom elterelni figyelmemet? Mi tagadás, pár másodpercig még be is jött, de most újra vakarni kezdtem térdemet. A bokám felső részéhez már nem mertem hozzányúlni, olyan vörös és duzzadt lett, hazaérve kénytelen voltam borogatást tenni rá, ahogy Corn javasolta.

Erről eszembe jutott Corn. Neki is megvolt a maga baja, a nagynénjei mindig kitalálnak valami új őrültséget, ráadásul errefelé a csoda nem csak három napig tart. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is normálisan fogunk éldegélni, mint más emberek, egy életre ránk ragadt a flúgos címke. Örültem, hogy egy rövid időre színtiszta elragadtatást tudtam csalni az arcára azzal a nyaklánccal. Igaz, azt nem tudom, honnan került a könyvbe – anyám kétes szokásaiból kiindulva kölcsönvehette, és aztán soha nem adta vissza -, sőt a könyvet is anyám egyik réges régi ládájának mélyén találtam, mikor keresgéltem a vámpírkosztüm gallérrészét, de nem számít, anya nem hiányolta, más meg nem tudott róla, és legalább kicsit felvidíthattam vele a legjobb barátomat.

Bejött az iroda előtti keskeny helyiségbe két lány, és a fal mellé helyezkedve, suttogva arról kezdtek el beszélgetni, hány új diák érkezett a hétvégén. Új diákok? Fancsali képet vágtam. Na, ne. Anyám mindig azzal viccelt, hogy egyszer majd betoppan a féltestvérem, felismer, és újra egyesül a nagycsalád. Mivel ilyesmi csak a mesékben fordul elő a legkisebb királyfival, nem idegeskedtem magam halálra, de azért mindig figyeltem az újakra. Most a pletyka szerint egyből három is jött. Persze a pletykák azért pletykák, mert nem kell őket komolyan venni. Például ott van mindjárt az, hogy valami harmadikos csajt a saját vérében fetrengve találtak egy buli tán. Mi a garancia rá, hogy nem ő művelt magával valamit? Annyi volt köztünk a fojtogatásban, könyökvagdosásban gyönyört lelő, hogy könnyen el tudtam képzelni.

Ekkor nyílt az ajtó, kijött a szép Sophie, majd - egy pillantást se pocsékolva rám, a lányokra vagy a titkárnőre - már itt se volt. Bernard atya hívatott.

- Atyám – hajtottam meg fejemet. – Vétkeztem. A tengerparton hagytam tegnap egy kólás flakont, mert Corn sürgetett, hogy menjünk tortát enni.

- Ne szólítsd így, Colin, van rendes, keresztényi neve – mondta fáradtan az atya. Öreg kora ellenére máskor mindig életerőtől duzzadt, most kimeríthette a szőke ribanc. – Mégis mihez kezdjek veled, Colin? Nem hívathatom be édesanyádat, múlt hónapban négyszer kértem, hogy jöjjön be az iskolába, nem terhelhetem le még jobban. Ideje megtanulnod felelősséget vállalni tetteidért.

Úgy mondta, mintha én kértem volna, hogy behívassa. Kis korom óta tudtam, hogy simán megteheti, de nem volt értelme. Annyit ért el vele, hogy anyám még jobban aggódott értem, ráadásul rémálmai voltak a bűntudat miatt, hogy csúfosan megbukott a szülőszerepben. A karosszékben hátradőlve néztem le a pöttöm Bernard atyára.

- Úgy lesz, felelősséget tanulok. – Csak hagy menjek már, mindjárt kicsöngetnek, tettem hozzá magamban.

Az atyát viszont minden bizonnyal nem ajándékozta meg az Úr gondolatolvasással, ugyanis igen hosszú és igen unalmas erkölcsi prédikációt intézett hozzám. Néhány intelmét fel is jegyeztem, és rímeket faragtam belőlük. Már bőven benne jártunk a második óra elejében, amikor elszabadultam, így nem volt más választásom, mint csatlakozni kínkeservesen varrogató társaimhoz.

- Grey, csak nem befáradt? – ripakodott ránk a háztartástan tanárnő.

- Örülök, hogy beválik az új szemüvege, Mrs. Valessen – mosolyogtam rá udvariasan, igyekezve legyűrni a vakarózás iránti vágyat. Amíg Bernard atyánál voltam, legalább el volt takarva két lábam, így azt csináltam velük, amit akartam, de a gyerekméretű asztalok mellett nem volt hely elbújni.

- Majd meglátjuk, mennyire lesz kedve szájaskodni varrogatás közben! Ma a pelenkaöltés a soros, rajta!

A srácok összerezzentek kiáltásától, mindenki munkához látott. Nem igen törődtek velem, mindenki a maga szövetdarabjával volt elfoglalva. Én még odáig se jutottam, mert már a tűnél leragadtam, nem bírtam befűzni a cérnát. Húsz kínos percet töltöttem a cérna nyálazásával, sodorgatásával és tűhegynek préselésével, mikor Mrs. Valessen megelégelte szenvedéseimet, és példát statuálva úgy kapta ki a kezemből a tűt, hogy közben jól megszúrt. A vén szipirtyó ezután három másodperc alatt levágott egy darabot a cérnából, majd könnyedén a tűbe fűzte. Diadalmasan nyújtotta át, hogy vegyem el, és kössek csomót a végére.

- De gyorsan ám! – nógatott ezerrel, mire kötöttem egy akkora csomót, hogy az még a tanárnő kötött díszsáljának szemein se fért volna át. Mrs. Valessen adott egy darab vásznat, és figyelte, hogyan boldogulok.

A többiek örültek, hogy felszabadultak a varrás alól, és minket nézhetnek. Észrevettem, hogy Chip, az egyik legnagyobb hatökör előveszi mobilját, és lefényképez vele, ahogy kissé remegő kézzel beleszúrok az anyagba. Magasról tettem rá, sőt a pelenkaöltés sem érdekelt, azt se tudtam, milyen. Találomra szurkáltam tele az anyagot, mire a tanárnő rám ordított, újfent el akarta venni tőlem a tűt. Félig már oda is adtam neki, amikor észrevettem egy alakot az ablak előtti derengő fényben. A fényben csillámló porszemek lustán hömpölyögtek át a pasas testén, én meg ámulatomban a kelleténél erősebben nyomtam Mrs. Valessen kezébe a tűt.

- Ááááááá, te égetnivaló ördögfattya! – visított fel a széles asszonyság, ahogy elnézte a tenyeréből kiálló tűt. – Hát nem volt neked gyerekszobád?!

- Nem, még csak szobám sem – feleltem úgy fél perccel később, mikor a tanárnő már kiviharzott az ajtón, és a kísértet is köddé vált.

Lehet, hogy újra csak hallucináltam, most nem láttam olyan élesen, mint korábban, viszont arcvonásai tagadhatatlanul egyeztek. Tényleg beszélnem kellett Cornnal.

O.O

Persze ezt mondani könnyebb volt, mint megtenni. A második óráról kiáramló tömeg még akkor is elszakított volna minket egymásról, ha ugyanabból az osztályteremből kézen fogva jöttünk volna ki, így meg egyenesen reménytelenbe fordult a helyzet. Mivel ez a mostani vészhelyzet volt, fel sem merült bennem, hogy leállok kajtatni őt a tömegben, ezért egy rövid kézmosás után a régi találkozóhelyünk felé vettem az irányt.

Volt egy időszak életünkben, amikor mindkettőnkre rájárt a rúd, méghozzá sokkal inkább, mint most. Bármibe is kezdtünk, az balul sült el, mindenki utált minket, és mi is mindenkit. Amikor a közös ebédlőben való étkezéseket is rühellni kezdtük a tarthatatlan helyzet miatt, úgy döntöttünk, hogy ezentúl a kajálások alkalmával a kihalt főfolyosó egyik beugrójánál álló táblát fogjuk irányba venni, ami péntek kivételével minden nap szabad volt. Négy oldalra kihajtható hirdetőtábla volt, amit mi tálcának használtunk. Egymással szembe helyezkedve, a falnak dőlve enni klasszisokkal jobb volt, mint mikor közben kenyérdarabkákkal dobáltak, és szószt löttyintettek az ölünkbe. Most is oda tartottam.

Corn már ott volt, és egyrészt kétségbeesetten nyújtogatta a nyakát engem keresve, másrészt igyekezte elkerülni a többi diák pillantását. A szokott félszegség mellett még valami ült zöld szemében, amit nem tudtam hova tenni, de arcára nézve nyilvánvalóvá vált számomra, milyen pocsék napkezdése volt.

Mikor észrevett, egyből hátrébb húzódott, hogy ki tudjak válni a tömegből. A csorda tovább csörtetett az ebédlő felé, én pedig megálltam Corn mellett.

- Láttad az új srácokat? – kérdezte levegővétel nélkül.

- Hát igaz a pletyka? – húztam el a számat. Kivettem uzsonnás dobozomat. Corn nem fáradt ilyesmivel, annyira izgatott volt, hogy még azt is elfelejtette, hogy tízórai szünet van. – De miért lep meg? Pár új diák felbukkan a félév közepén, na és? Ismered az igazgatónőt, egy szebb summáért magát az antikrisztust is beinvitálná iskolánkba.

- Nem is tudom, ez valahogy más – idegeskedett Corn. Mikor meglátta, hogy nyugisan beleharapok a kovászos uborkás szendvicsembe, rám csattant. Olyan vörös lett az arca, mint mikor kislánykorában elvettem tőle a kedvenc labdáját, és nem adtam vissza. – Figyelsz?!

- Igen, és nem akarom alábecsülni az új srácokkal kapcsolatos aggályaidat, de az a helyzet, hogy… - Megálltam egy pillanatra, szétnéztem, és közelebb hajolva folytattam. – Ma már kétszer is kísértetet láttam. Sőt, ugyanazt a kísértetet.

- Ne hülyülj már, ez most komoly! Mind a három tudja a nevemet! Ugye nem lehet, hogy a nénikéim híre a városhatárokon túlra is elterjedt? Hogyan fogok tudni elhúzni ebből a lökött városból, ha mindenki egyből meg fog bélyegezni a boszorkányosdi miatt?

- Tudod, Corn, nem mindenki olyan előítéletes, mint ezek itt – intettem fejemmel három nagyban hahotázó, a suli falának röplabdát vagdosó srácra. – Vannak normálisak is. Akkor térjünk vissza egy kicsit a szellem megjelenésére. Komolyan mondtam, olyan komolyan, mint ahogy itt állok. Felé dobtam egy széket, de átrepült rajta, szerinted ennél jobban mi győzhetne meg arról, hogy ez egy szellem volt?

Corn felemás pillantást vetett rám, mint aki nem tudja, higgyen-e nekem vagy sem. Igaz, néha hecceltem a boszorkányosdival, de most még véletlenül se rándult felfelé a szám széle. Ha nem erőltettem volna magamra nyugalmat, valószínűleg idegbeteg módjára rugdostam volna a folyosón álló műanyag székeket. Előbb a viszkető harapásnyom, aztán ez.

- Mit is mondtál a buliról, hogy átestél egy síron? – kérdezte. – Nem lehet, hogy beütötted a fejedet? El kéne menned orvoshoz, Colin, ki tudja, hogy mi…

- Átestem egy síron… Ez az! – Mintha egyszerre gyúlt volna fény a fejemben és zártak volna sötét kamrába. Nyilvánvaló volt a válasz, és mégis olyan - mondjuk ki - gügye. Azért Cornnal megosztottam újdonsült ráébredésemet. – Emlékszel arra a könyvre, aminek sötétkék borítóján egy szerinted csúnya, szerintem is csúnya, de jóseggű zombilány volt? Ott írtak olyat, hogy aki átesik egy síron, az látni fogja a sírban fekvő elhunyt szellemét. Nos?

Lesajnáló pillantást vetett felém, mint aki már biztos benne, hogy csak hülyítem, és nem várta meg, hogy tovább bizonygassam igazamat, inkább elmesélte, mivel telt délelőttje.

- A kémia maga volt a megtestesült rémálom. Az első tíz percre Sophie mellé ültettek, de aztán szerencsére bejött az egyik új srác, és Sophie se szó, se beszéd, kirohant. Örültem is, mert azon nyafogott, hogy a kémiai vegyszerek mindig felpuhítják a műkarmait. A srác alapból szimpatikus volt, hiszen Sophie elszelelt tőle, és utána volt olyan rendes, hogy leült mellém a padba. Próbáltam nem törődni azzal, hogy honnan a csudából tudja a nevemet, aztán elmesélte, hogy hallott a nagynénéimről meg a blogomról, onnan ismer, ez egy kicsit megnyugtatott. A tanár megint azzal kezdte az órát, hogy az elit képzésről hablatyolt, de még cöcögni is elfelejtettem, annyira meredten bámult rám a fiú. Ilyen közelről.

Olyan közel hajolt hozzám, hogy előrehulló vörösesszőke fürtje szinte a homlokomat verte. Mikor úgy gondolta, elég ideig prezentálta a dolgot, a tábla széléig hátrált.

- A tanár rá is szólt egy kitérő erejéig, mire arrébb ment úgy öt centivel. Nekem már ez is nagy megkönnyebbülés volt, de az nem, mikor Mr. Erving kijelentette, hogy kísérletezünk. Nem húzom tovább a csattanót, figyelmetlen voltam, előbb tettem a vízbe a sóssavat, és csak utána a nátriumhypokloridot, így a srác képébe robbantottam a kémcsövet.

- Legalább lerobbantottad a fél fejét? – kérdeztem rosszindulatúan. Bár nem akarta, az arcára volt írva, hogyha nem rettegne annyira attól, hogy mások csak bántani akarják, örülne a fiú figyelmének.

- Persze, hogy nem! Volt rajta védőszemüveg. Csak a haja sült meg egy kicsit, meg poros lett az arca – mesélte. Félrefordulva nekidőltem a vízszintesbe tett táblának.

- Akkor meg? Mindenkivel előfordulnak balesetek. Szellemjárás már kevésbé.

- Már megint kezded! – Bosszúsan sóhajtott fel, majd melle előtt keresztezve karjait rám nézett. – Hogy is volt ezzel a te szellemeddel?

- Nem az én szellemem, már azért sem, mert férfiú.

- Ugye most csak ugratsz? – kérdezte elkerekedő szemekkel. – Kérlek, ne mondd, hogy te is hiszel a természetfölöttiben!

- Hidd el, én sem szívesen hangoztatom.

Az egyik baromállat közbeszólt.

- Ne is, mert gond lesz!

Nem jött közelebb, továbbra is a falnak ütögette labdáját. A rohadék hallgatózhatott, mert szándékosan halkan meséltem Cornnak, tudtam, ezeknek egy félrehallott szó is elég, hogy bunyóba kezdjenek. Más szájából baráti figyelmeztetésnek, szívélyes heccelődésnek hangzott volna, de nem az övéből.

- Én a helyedben nem püfölném a falnak az okosabb felemet – mondtam neki, aztán Corn felé fordultam. – Az utolsó, amit akarok, hogy egyet kelljen értenem a nagynénéiddel. Nem is arról van szó, hogy mindent beveszek, mert ritka nagy szamárságokat is mondanak, de ez a kísértet história, hát nem tudom, lehet, hogy el…

Nem folytathattam, mert Corn szeme még jobban elkerekedett, ahogy vállam fölött elnézve valamit nagyon bámult. Azt hittem, az egyik új fiú tért körünkbe, de csak a labdás volt, aki alattomban akarta megtorolni gyenge beszólásomat.

Teljes erőből a csempézett padlónak vágta labdáját, ami erősödő lendülettel pattant fel egészen a mennyezetig, majd onnan lecsapódva süvített felém. Még megfordulni se lett volna időm, máris képen talált volna, ha valaki nem kapja el a labdát játszi könnyedséggel.

Még sosem láttam a srácot, és ami azt illeti, eddig jártam jól. Faltörőkosképe volt, és közeli szerettét veszthette el, mert annyira gyászolt, hogy még a cipőfűzője is fekete volt. Úgy kapta el a röplabdát, mintha a meccs sorsdöntő pillanatában lépett volna színre elmarva a többi játékostól, és most várná a jutalomfalatkáját.

- Én hős lovagom – adtam meg neki a dicsőséget. Nem értékelte, egyszeriben összehúzott szemmel kezdett el méregetni, mintha eddig észre se vett volna.

- Colin! – sziszegett rám Corn, és karomnál fogva hátrébb húzott. Igaz, ami igaz, az új srác extrém módon fejezte ki irántam érzett ellenszenvét, kevés hiányzott, hogy rám vicsorogjon. De hát ez jobb körökben is előrefordul.

- Mi a baj? Csak megköszöntem, hogy megmentett egy röplabdától.

- Nem téged védtelek – felelte fennkölten a srác, villogni kezdett szeme. Beszéd közben hanyag módon hátradobta az eddig kezében tartott röplabdát. – Hanem Corneliát.

- Szóval Corneliát – húztam el Corn keresztnevének utolsó szótagját. – Igaz is, ha nem kapod el, a labda nyilván áthatolt volna testemen, és belecsapódott volna szegény, védtelen Corneliába... Ejnye, hanyagoljuk a fizika leckét?

- Köszönjük – mondta gyorsan Corn, aki utálja a konfliktusokat, és sose érti, körülöttem miért terem annyi. Ezt különben én sem vágom.

- Te talán – néztem rá. – Nekem nem ártott volna egy kis észhez térítés.

- Betört volna a fejed! – Corn megfeledkezett a srácról, teljes testével felém fordult, és közel lépve hozzám elkezdett szidni. – Miért talál rád mindig a baj? És nehogy azt mondd, hogy…

-…színtiszta véletlen – mondtuk egyszerre.

A srácot zavarhatta ez a nagy összhang, de az is lehet, hogy szimplán herótot kapott tőlem, mert közelebb jött, és a pofázásért be akart húzni egyet. De hiába volt Corn szerint hihetetlen jóképű és az előző eset szemtanúi szerint elképesztően gyors, ha nem ismerte a terepet. Mikor elég közel ért, és fenyegetően felemelte jobb öklét, se perc alatt pofán vágtam a táblával.

Ahelyett, hogy betört volna az a fitos orra, haja szála sem görbült, sőt mintha egy kicsit még tökéletesebben nézett volna ki. Szerintem olyan tökéletes volt, hogy az már undorító, nem is néztem tovább, helyette a tábla másik oldalát szemléltem meg. Behorpadt, pedig Sophie-nk műkörmével ellentétben ez nem puhul meg a melegtől.

Mi lesz itt, kérdeztem magamtól. Ha ez behúz nekem egyet, utána nem lesznek problémáim a szellemlátással, mert én is egy leszek közülük.

Tűréshatárom végére értem. A mai napon kísértetet láttam, el kellett viselnem egy majdnem teljes ördögűzést (Bernard atya épphogy csak nem fröcskölt rám szentelt vizet), és ketten egymásután rám támadtak. Igaz, hogy Colin Grey vagyok, aki földre tud vinni szinte bárkit, aki nem gusztustalanul tökéletes, de azért ez már nevetséges. Így hát nevettem.

A srác, aki még csak nem is fájlalta arcát, megvetően nézett rám, aztán Cornra pillantott.

- Miért időzöl egy ilyen társaságában? Gyere ki velem a kertbe, találtam egy rejtett zugot, ahol rengeteg őszi kikerics nyílik!

- Most toppantál be, és máris volt időd kikémlelni a suli titkait? Elég fura egy figura vagy – hajoltam előre. Corn újra átfogta két kezével karomat, és olyan erővel kezdett el húzni, hogy majd’ kitépte.

- Sajnos most nem érek rá, szia! – vetette oda a csalódott arccal utána bámuló fiúnak. - Colin, siess már!

Amint az egyik mellékfolyosóra értünk, elég messze voltunk ahhoz, hogy ne hallhassanak minket, megállítottam Cornt, és rávigyorogtam.

- Gratulálok, az első komoly udvarlód! Hogy adod be a nagynénéidnek? Fedezzelek?

Eddig is kicsit ki volt pirulva, de most vérvörös lett. Már nem hasonlított egy kukoricára, inkább olyan volt az arca, mint egy természetellenesen karcsú alma.

- Nem kell, biztos nem is érdeklem annyira.

- Szerintem meg igen. Egész idő alatt téged bámult. Még csak nem is mellmagasságban! Mi más kell az igaz szerelemhez?

- Állj már le, azt se tudjuk, kicsoda – szólt rám. A kedvéért visszafogtam magam.

Azt azért túlzás lenne mondani, hogy csalódott voltam, amiért nem akar randizni vele. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kezd egy ilyen tenyérbemászó alakkal, de sajnáltam, hogy nem segíthetem ki, és így nem adhatom vissza azt a sok segítséget, amit akkor adott nekem, mikor Brigitte-tel jártam. Nem baj, tudtam, majd eljön az ideje.

- Kérsz az uborkás szendvicsemből? – kínáltam meg. - Nem egy kikericskert, de azért…

Felnevetett, és elfogadta a felét. Leültünk az emeletre vezető lépcső tövébe, enni kezdtünk. Megnyugtattak az ismerős szürke falak és a rájuk szögezett ronda festmények, magamhoz képest jó hangulatban voltam. Ki gondolta volna, hogy a kísértet belerondít?

O.O

- Ott van! – ismételtem meg hatodjára. – Ott áll a Vízköpők frigye című festmény mellett, és minket néz! Most épp a szendvicset, ami a kezedben van! Dobd el, hátha azt akarja!

Dulakodni kezdtünk, ugyanis én komolyan hittem benne, hogy a kísértet a szendvicsért jött, ha már olyan állhatatosan nézte – hacsak nem ékszercsempész, és Corn nyaklánca tetszett meg neki -, Corn viszont úgy felhúzta magát azon, hogy már megint nem a legjobb pillanatban „viccelődök”, hogy nem engedte el.

Már azon voltam, hogy leteperem a lépcsőre, kitépem kezéből a szendvicset, és a kísértet elé vetem, amikor a szellem szelíden rám szólt.

- Fiatalember, egy jó tanács. Nem szokás így bánni azzal a hölggyel, akinek a társaságát a közeljövőben is élvezni óhajtjuk.

Erőtlenül hullott le karom, elengedtem Cornt, aki haját arcából kirázva nézett fel rám.

- Feladtad! – kiáltott fel, nagyon meglephette a dolog.

- A kísértet megszólalt.

- Tényleg? – Maradék szendvicsfelét dajkálva, gyanakodva nézett rám. – Mit mondott?

- Azt, hogy ne csináljam ezt veled, mert megutálsz.

Miután átestem a sokadik sokkon, vakargatni kezdtem lábszáramat. Corn most úgyis mással volt elfoglalva, nem szólhatott rám. Ösztönösen elhúzta kezemet lábamtól, és az ablak felé nézett. Most se láthatott semmit, mert bár a megnevezett festmény felé pillantott, szeme oda-vissza az ablak szélességében.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem mogorván a szellemtől. Ha nem zaklatott volna, akár még sajnáltam is volna azért, hogy olyan ifjan halt meg. Tíz évvel, ha idősebb volt nálunk. Mikor kimondta a következő mondatot, egyből megváltozott róla a véleményem, és nem épp pozitív irányba.

- Magától semmit. A kedves kisasszonytól annál inkább.