4. fejezet

4. fejezet

Cornelia

                               Paranormális para!

Ex-Samhain lánya, kedvenc Főboszorkányotok új témát hozott! Hisztek a paranormális dolgok létezésében? Mi van a kísértetekkel? Legjobb barátom egy olyan szellemet látott, amelyik tőlem akart valamit, de azt hiszem, csak agyrázkódása van (amin nem lepődnétek meg, annyi, de annyi pofont kapott már életében), szóval biztos, hogy csak hallucinál. Különben is, mit akarna egy kísértet tőlem?

A másik nagy hírem: egy vámpír és egy vérfarkas látogatott meg a szobámban. Azt hiszitek, ijesztő volt? Nem, pedig a „vámpírsrác” még a fogát is hegyesre csiszoltatta. Az említett barátom pedig kezd hinni nekik, inkább ez rémiszt meg egy kicsit. Hiába, őrülteknek állt a világ.

 Ha valamelyikőtök hisz a kísértetek, a vámpírok vagy a vérfarkasok létezésében, kérem, hogy írja meg, hogyan lehet megszabadulni tőlük. Még jelentkezem, ha jutottam valamire, addig is kígyót, békát, galambvért!    

O.O

Colin találó becenevet adott nekem. Corn. Sokszor tűnődöm azon, vajon a név meghatározza-e, mi lesz belőlünk, hogy milyen tulajdonsággal rendelkezünk. Az én esetemben igen. Teljesen olyan vagyok, mint a kukorica. Vegyük például a kukoricát, mint köretet: ugyanaz, mint én. Én vagyok a köret. Hogyan is nyilvánul meg ez? Egyszerű.
Senki nem mondja azt, hogy hé, ma kukorica lesz ebédre. Nem, egy átlagos családban: hé, ma sült karaj lesz ebédre, kukoricával (esetleg: hé, ma sült karaj lesz ebédre. Mivel, apu? Ja, kukoricával). Ugyanez van velem az életben. Rám senki nem kíváncsi, én csak a köret vagyok, ezért is volt meglepő, amikor hirtelen mindenki észrevett.

Rufus a távolból figyelgetett, míg Roland minden alkalmat megragadott rá, hogy a kedvemben járjon. Furcsa volt, hogy a nyakamon lógnak, de még furcsább, hogy más lányok is foglalkozni kezdtek velem, reménykedve, hogy jut nekik a fiúkból. Kezdtem megbánni, hogy faképnél hagytam Colint, hiszen már el is felejtettem a pillanatnyi mérgemet, amiért át akart verni azzal a kísértettel.

Sajnos megint csinált valamit, ami miatt büntetést kapott délutánra, így egyedül indultam haza suli után. Kicsit trükköznöm kellett, mert Roland már kétszer is felajánlotta, hogy hazavisz a kocsiján, és nem akartam, hogy harmadszor is megtegye. Különben is volt valami fura a srácban. Vajon miért viselkedett úgy, mintha tetszenék neki?

Fogalmam sem volt, így otthagytam egy csapatnyi lány társaságában, mondván vécére kell mennem. Aztán kimásztam az ablakon. Legnagyobb meglepetésemre a másik oldalon a szomorú szemű, szőke srác állt, akinek még nem sikerült kiderítenem a nevét. Elbűvölve bámultam rá, ahogy udvariasan lesegített a vécéablakból, majd folytatta korábbi tevékenységét, cigicsikkeket és szemetet szedett egy hatalmas sárga műanyagzsákba. Két lány is figyelte távolabbról, amikor elmentem mellettük, hallottam, hogy azon tanakodtak, melyikük szólítsa meg.

Fura egy nap, annyi biztos. Kocogva indultam haza, csak akkor lassítottam le, amikor a házunk környékére értem. Birs és Naspolya, kettő a nagynénéim macskái közül kísértek az utamon, mintha azt hinnék, macskaeledel van a táskámban, amiből ők kapnak először, ha velem tartanak. Nem szerettem őket, valahogy mindig arra emlékeztettek, mennyire béna az életem. Ismer valaki olyan normális embert, aki huszonkét macskával él együtt?

Kezdtem szánalmassá válni ezzel a normális élet után való törekvésemmel, de az biztos, hogy a fél karom odaadtam volna egy anyáért, egy apáért és egy normális, fehér léckerítéses kedves házért, ahol élhetek. Colin azt mondta egyszer, ha nagyon akarom, és nem akad normális jelentkező, ő majd elvesz feleségül, és beköltözünk egy normális házba, de azt hiszem, csak viccelt. Biztos nem mondta volna, ha tudja, mennyire fáj a szívem érte (mármint a házért, nem azért, hogy Colin elvegyen, bár ki tudja, ha szépen kérné, nem utasítanám vissza).

Szerencsétlenül bámultam fel a háromszintes házunkra, ami olyan régi volt, hogy rossz nyelvek szerint csak varázslat tartotta egyben, mint Weasleyék Odúját, holott, ha igazából is létezne ilyesmi, már rég kivarázsoltam volna magam Dullville-ből. Sóhajtva indultam befelé, a szélcsengők – milliónyi és egy csilingelő kis izé, amiket utálok – úgy zengtek, mintha egyenesen örömódát próbálnának játszani nekem, pedig a szél nem fújt erősebben, mint máskor. Úgy véltem, az egyetlen tudományos magyarázat az, hogy maga a terasz és vele együtt a házunk imbolyog egy picit és az okozza a rezonálásukat. Mi más lehetne?

Öröm az ürömben, hogy az innen-onnan előkerülő macskák nem követhettek a házba, azóta ki vannak tiltva, amióta az egyikük karomreszelőnek használta Daphne festőállványának a lábát. Az egyetlen kivételt Barnie úrfi jelentette, az én külön cicám, akit Colin meg én találtunk két éve a parton és egyszerűen nem volt szívünk otthagyni.

Kikaptam egy almát a hűtőből, és felrobogtam a szobámba, ami a ház egyetlen normális helyisége. Itt nem voltak Daphne borzalmas festményei a falakon, nem hámlott az ezeréves tapéta, porcicáknak és pókoknak is tilos volt a belépés. A szobám egyszerűen úgy nézett ki, mint minden normális lány szobája. Az ágyamon bézs színű ágytakaró, fényes tiszta parketta a padlón néhány rongyszőnyeggel, a laptopom pedig hívogatóan várta, hogy bekapcsoljam.

Eredetileg leckeírást terveztem, de túl sok volt az új srácok megjelenése, így gondoltam egyet, és kinyitottam a Colintól kapott könyvemet, hogy olvasgassak egy kicsit.

Eddig nem történt semmi érdekes szegény Arianával, csak azt tudtam meg, hogy édesanyjával és két nénikéjével lakik együtt, és tökre unalmas az élete. Azonban pár lappal később érdekesebb dolgok következtek.

Ma valami egyben borzasztó és csodálatos történt velem. Egy fiatalember kereste fel a házunkat, és bár csak magam voltam otthon, beengedtem, és hagytam, hogy megvárja őket. Barna szemű daliás férfi, nem hiszem, hogy betöltötte volna a huszonötöt. Drága ruhákat viselt, jómódú lehetett. Kellemes, finom modorról tett tanúbizonyságot, amíg beszélgettünk, ám hamar felforrósodott az arcom, amikor megkérdezte, egyike vagyok-e a boszorkányoknak. Dacosan feleltem nemmel, azt hiszem, illetlenebbül nem is viselkedhettem volna, de ő bocsánatot kért, azt mondta, nem akart megbántani.

Amint nagynénéim hazaérkeztek, kiderült az ok, amiért a fiatalember eljött hozzánk. Az alkarján kutyamaráshoz hasonló sebet mutatott, mely körül a bőre természetellenesre színeződött. Nénéim kiküldtek a szobából, mint holmi gyereket, de sikerült kihallgatnom néhány szavukat. Az idegen egy holtról beszélt, aki mégis élt, az a lény mélyesztette a fogait a karjába. Nénéim jajongtak, majd olyan halkan vitatták a továbbiakat, hogy egy szót sem értettem. A fiatalember végül távozott, én pedig visszamehettem, hogy feltegyem a kérdéseim. Annabelle néni úgy vélte, fiatal vagyok még a tudás súlyához, de Brianna néni elárulta, gyógyíthatatlan kór emészti az idegent, amit a holtak terjesztenek. Bolondság volt, mégis nyugtalanság szállt meg. Nénéim állították, hogy a fiatalember visszatér két napon belül a főzetért, ami enyhíti a tüneteket. Várni fogom.   

Romantika a láthatáron. Izgatottan lapoztam egyet, hogy kiderítsem, mi volt Ariana és a férfi között, de közben csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, igazi naplót tartok-e a kezemben. Úgy gondoltam inkább valami regénykezdeményt, ami ígéretesnek tűnt, főleg, hogy tudtam azonosulni a főszereplővel. Hamarosan bele is merültem a továbbiakba.

Oly régóta írtam utoljára, akkor még csak vártam Ralph visszatérését, most azonban már nap-nap után látjuk egymást, szívünk pedig tüzes szerelemtől nehéz. Nénikéim és édesanyám már többször megfenyegették kedvesemet, hogy nem készítik neki tovább a főzetet, ha nem hagy békén engem, ám én megtanultam, és hogy senki ne vehesse el tőlem, lejegyzem ide a lap aljára…

Lenéztem, valóban ott volt, a holtak kórságának tüneteit enyhítő főzet receptje. Gyűszűvirág szirma, félszázados tölgy kérge és egy csomó más butaság kellett hozzá. Nem olvastam végig, visszanéztem a lap közepére.

Nem érdekel a családom, szeretem Ralphot, és mindent megteszek azért, hogy felleljem az ellenszert, hiszen nem létezik kórság, melyet ne lehetne valahogy gyógyítani. Ha pedig Ralphnak igaza lesz és kifogyom az idejéből, hát arra teszem fel az enyémet, hogy megtaláljam. Mennem kell, szerelmemnek szüksége van rám.

Oldalak következtek, amikre különféle bájitalreceptek voltak felvésve gondatlanul, elmaszatolva. Végiglapoztam őket, amíg nem találtam újra folyékony írásra.

Egy esztendő is eltelt már, mióta elveszítettem Ralphot. A napok lassan, mégis észrevétlenül telnek, ha a szív gyászol. Letelt a szomorúság ideje, most az eltökéltség, a bizonyítás időszaka következik. Bár édesanyám és nénikéim visszatartani próbálnak, utamra kell engedniük. Beszélnek egy asszonyról északra, aki szintén úgy fertőződött meg, mint az én Ralphom. Segítenem kell neki…

Még túl sem tettem magam Ralph halálán, Ariana máris vándorútra indul. Határozottan tetszett a könyv, mindenképp meg kell majd tudakolnom Colintól, hogy honnan szerezte, de egyelőre nem tudtam tovább olvasni, Daphne és Flora hazaértek. Az ágytakaróm sarkát használva könyvjelzőnek, félretettem a kötetet, majd elindultam lefelé a szokásos dumálás órára. Ha nem beszélik ki magukból, mi történt aznap a boltban, képesek éjjel felkelteni, hogy bepótolják.

- Mizu? – toppantam be, épp akkor, amikor Flora előhúzott egy óriási tálat, és tojásokat kezdett el feltörni. Amikor ideges, izgatott, szomorú, jókedve van, vagy csak unatkozik, általában mindig süt valamit. Igen, ez azt jelenti, hogy állandóan süt.

Nem bánom, mert még mindig jobb, mintha nekiállna bájitalokat főzni. A sütivel legalább jóllakok, és vihetek át Colinéknak is.

- Az a mocskos vénember megint mézzel fizetett – mormolta Daphne vádlón meredve Flora hátára. – A drágalátos nénikéd pedig hagyta neki.

- Ha egyszer nincs pénze – legyintett Flora.

- Hát nekünk sincs – vágta rá Daphne. – Miből fogjuk kifizetni Corn taníttatását? Tudod, hogy egyetemre akar menni.

Flora rám nézett, és már tudtam, mi következik.

- Miért akarsz egyetemre menni? Az, amit ott tanítanak csupa haszontalanság. Itthon kellene maradnod és kitanulni a…

- Akkor elmondom ezredszerre is – vágtam közbe –, nem leszek boszorkánytanonc!

- De most, hogy te lettél a Főbosz…

- Ki ne mondd! – sikítottam dühösen, mire becsukta a száját.

- Jól van, Hisztikirálynő, akkor ezentúl menj csak oda Mr. Barnabyhoz, és mondd meg neki, hogy nem kap gyógyszert a reumájára, mert te egyetemre akarsz menni. Egyetemre! A Hollowayek nem járnak egyetemre. Olyan lükeségeid vannak, mint anyádnak…

- Anya egyetemre járt? – kaptam a szavakon, mire Daphne és Flora kelletlenül egymásra néztek.

- Nem, nem járt – felelte halkan Daphne. – De szeretett volna, csakhogy jött az a semmirekellő…

- Apám? – kérdeztem, mire a nénikéim szinkronban köptek egyet a válluk felett. – Ne köpködjetek! Miért nem beszéltek soha az apámról? Ki volt az? Legalább a nevét áruljátok el.

Persze ugyanazt kaptam, mint mindig. A nagy semmit. Ha másban nem is, ebben mindketten egyetértettek, nem kell tudnom, kicsoda az apám. Dühös voltam, így visszarohantam a szobámba.

O.O

  Már épp kezdtem volna halálosan elfáradni a leckeírásban és a sok tanulnivalóban, amikor Colin megérkezett. Tudtam, hogy ő az, mert szokása, hogy úgy rohan fel a szobámba, mintha attól félne, minden elvesztegetett másodpercben nagyobb lesz az esélye annak, hogy valami megmagyarázhatatlan történik vele a házunkban. Bár nem mondtam neki, hogy tisztában vagyok vele, de régóta tudom, hogy tart a házunktól, mintha kísértettanyáról lenne szó, holott kettőnk közül eddig egyedül ő az, aki megpróbálta elhitetni velem, hogy szellemek léteznek.

- Ezt nem hiszem el, Corn! – fújtatott, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. Barnie úrfi felugrott az ágyról, és dorombolva sietett az üdvözlésére. – Hogy hagyhattál ott? Tudod, mennyire idegesítő volt, hogy az a kísértet egész idáig nyaggatott? – Lehajolt, hogy egyik kezével Barnie fülét, a másikkal a sebesült lábát kezdje vakargatni.

- Colin, szerintem komolyan valami bajod van – mondtam némi habozás után. – Mi lenne, ha elmennénk egy orvoshoz? Nem gondolhatod komolyan, hogy kísértetek léteznek.

Úgy nézett rám, mintha legkevésbé tőlem várt volna kételkedést, pedig tudhatná, hogy a Szkeptikus a második nevem.

- Ez a hapsi létezik! – mondta halálosan komolyan.

Sóhajtva körülnéztem.

- És most itt van? – adtam meg magam. – Kérdezd meg tőle, hogy mit akar.

Colin látványosan körülnézett, majd kikukkantott a folyosóra.

- Hé, nincs itt! – mosolyodott el vidáman, majd az ablakomhoz sétált. – Kint sem látom. Várj… uh, ott van! Ott áll a kerítésen kívül. Figyelj, szerintem nem tud bejönni az udvarotokba.

- Hát, persze – bólogattam szánakozva. – Akkor az lesz a legjobb, ha itt maradsz egy ideig, hátha elmegy, oké? Megcsináltad már a leckéidet?

- Kit érdekelnek a leckék, amikor egy kísértet üldöz? – kérdezte még mindig kifelé bámulva az ablakomon. – Tényleg nem tud bejönni… haha, haver erre mit lépsz? – mutogatott ki, majd egy vigyorral az arcán behúzta a sötétítőfüggönyömet.

- Szóval, mit gondolsz az új srácokról? – tereltem el a témát a legjobb barátom ijesztő állapotáról.

- Mit kellene gondolnom róluk? Az a sötét alak, aki körülötted lógott…

- Roland – segítettem ki.

- Az nem tetszett.

- Nem gondolod, hogy olyan… furák? Vajon honnan tudták a nevemet, mielőtt bemutatkozhattam volna?

- Nem tudom, lehet, hogy megkérdezték, ki a legfurább csaj a suliban, és… - a hozzá vágott párna elnémította, de azért volt igazság abban, amit mondott.

- Szóval Roland azért szállt rám, mert boszorkánynak hisz? Talán kötött egy fogadást, hogy randiznia kell a legrémesebb lánnyal, mint abban a filmben – ábrándoztam el, hiszen az ilyen filmekben a srácok mindig beleszeretnek a béna lányba. Ezt nem bánnám, csak ne tűnt volna olyan furának. Az elméletbe beleillett a másik srác, Rufus is, talán ő felügyeli a fogadást. De mi lehet a szomorú szemű szőkével? Lehet, hogy ő is benne van? Valamiért azt kívántam, bár ő lenne az, aki egész nap a nyomomban járt volna.

Észrevettem, hogy Colin már vagy fél perce nevetgél, csak még azért nem szólt vissza semmit, mert újra vakarózott. Felhúzta a nadrágja szárát, és hangosan vakarta a harapás környékét, ami még csúnyábban nézett ki, mint korábban.

- Hú, lehet, hogy meg kellene nézetned egy orvossal – vetettem fel. – Lehet, hogy vérmérgezés, vagy valami fertőzés.

- Mi ez veled meg az orvosokkal? Semmi bajom! – legyintett le, így ebben maradtunk.

Szerencsére nem próbált meg újra győzködni a szelleméről, mert az időközben elment – reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy Colin jobban van -, de hogy nehogy újra kísérteni kezdje, úgy döntött, nálunk marad éjjelre az enyém melletti vendégszobában.

Nem vacsoráztunk együtt a nénikéimmel, mert ők nem esznek egy asztalnál férfiakkal, így felhurcoltam egy-egy tányérnyi levest, majd frissen sült sütiért is leosontam. Észre sem vettem, hogy Colin utána jött, amíg Daphne olyan arcot nem kezdett vágni, ami csakis legjobb barátomnak szólt.

- Mit akarsz? – kérdezte türelmetlenül, szinte rácsattanva Colinra.

- Nem kell felkapni a vizet – mondta ő nem véve magára a nénikém modortalanságát. Megszokta az évek alatt, gondolom. – A kísértetekről szeretnék kérdezni.

- Ó, csak nem léptél át valakinek a sírján? – kapta fel a fejét Flora. – Ezért nem kellene normális embereknek temetőbe járkálni, elég egy rossz mozdulat, és máris nyakadon egy nyavalygós szellem.

Hitetlenkedve néztem Colinra, aki teljesen beleszellemült a kísértetezésbe.

- Mit kell csinálnom, hogy elmenjen? – kérdezte egyik nénémről a másikra nézve.

- Egy szelleműzés túl bonyolult lenne, a legegyszerűbb, ha teljesíted, amit akar – mormolta Daphne.

- Nehogy már – szóltam közbe idegesen. – Szellemek nem léteznek! – Flora csak rám mosolygott, szánakozva, mint mindig, amikor nem hiszek valamiben. Csak még feldúltabb lettem tőle. – Akkor miért nem láttam még egyet sem?

- Szerencséd volt – vont vállat Flora. – Különben meg a házunkhoz nem jöhetnek, védve van ellenük.

- Ezért nem tudott bejönni – bólogatott Colin inkább csak magának.

A fejemet csóválva vettem elő egy tányért, majd halmoztam rá egy csomó sütit, és elindultam vissza a szobámba.

Szerencsére Colin látta, hogy nem vagyok kísértetes kedvemben, így anélkül tértünk nyugovóra, hogy még egyszer felhozta volna a témát.

O.O

Álmomban Colin a lábát vakarta, mire Ariana jelent meg mellette, és sírva fakadt, hogy már túl késő, ha nem találunk gyógymódot, Ralph meg fog halni. Meg akartam mondani Arianának, hogy Colin nem Ralph, de aztán eszembe jutott, hogy Ralph már meghalt, és erősen gondolkodni kezdtem, hogyan mondjam el a hírt lánynak. Hevesen dobogó, aggodalmas szívvel ébredtem Barnie dühös fújtatására.

Felültem, és felkapcsoltam a lámpámat. Barnie az ablak felé meredt, a sötétítőfüggönyöm figyelve, ami ide-oda lengett. Felkeltem, és közelebb érve az ablakhoz már láttam is, hogy résnyire nyitva van, a befújó szél mozgatja az anyagot. Mi más lett volna?

Becsuktam teljesen, majd nem törődve Barnie villogó szemével, visszafeküdtem az ágyamba. Szinte azon nyomban elaludtam, és tovább álmodtam.

Ariana a sápadt, eszméletlen Colin fölé hajolva suttogott valamit, amit nem értettem, majd egy üvegcséből csepegtetett valamit egy anyagdarabra. Közelebb sétáltam, hogy lássam, mit csinál, aztán döbbenten meredtem a Colin bőrét borító különös foltokra. Ariana felém fordult, szólásra nyitotta a száját, és…

Hatalmas csattanásra ébredtem. Felültem, és rögtön érzékeltem, hogy valami van a szobámban. Ijedten kattintottam fel a lámpát, majd azzal a lendülettel a mellkasomhoz rántottam a takarómat. Barnie megint fújtatott.

Az ágyam előtt Roland feküdt a hátán, két karjával a rajta terpeszkedő Rufust ölelve, azonban abból, hogy Rufus vicsorgott, és kezei Roland nyakára fonódtak, rádöbbentem, nem egy romantikus jelenetnek vagyok szemtanúja, ezek épp egymást gyilkolják. Éjnek évadján. A szobámban.

- Mi a fenét műveltek?! – kaptam levegő után hitetlenkedve.

- Ezt jól megcsináltad! – morogta Rufus, és elengedte Roland nyakát. – Mocskos pióca!

- Nem csináltam semmit, te támadtál rám! – vágott vissza Roland méltóságteljesen.

- Aha, azt akarod mondani, hogy nem akartál rámászni, miközben alszik? Na, ne! Ezt nem veszem be!

Roland nyitotta a száját, de gyorsan közbevágtam.

- Mit csináltok a szobámban?! – Az első ijedtség elmúltával már csak dühös voltam rájuk. Annyira, hogy mozdulni sem tudtam az indulattól. Egyelőre.

Rufus gyors pillantást vetett Rolandra.

- A nagynénjei szerint nem tud semmiről.

- De hiszen ő a Főboszorkány – nézett rám döbbenten Roland. – Azt sem tudod, hogy mi vagyok?

- Ja, ijeszd csak halálra rögtön ezzel! – Rufus lassan felállt, majd leporolva magát a nyitott ablak felé intett. – Ne csukjam be, nem fázol?

Ha tudtam volna válaszolni, valami nagyon csúnya dolog jött volna ki a számon, helyette csak hitetlenkedve néztem. Rufus sóhajtott.

- Na, nem akarlak nagyon lesokkolni, de nyilván valami magyarázatot kell adnom, hogy mit csinálok itt. Őt követtem – mutatott Rolandra. – Az ablakodnál ólálkodott, aztán bemászott a szobádba. Csak meg akartalak védeni, mielőtt…

- Cornelia, nem tettem semmit rosszat – lépett előrébb Roland rám szegezve a szemeit, amikről nem tudtam elvenni a tekintetem. – Csupán csak néztelek, ahogy alszol. A bűbájos pihegésed zene volt…

- Láttam, ahogy meresztetted rá a szemed! – vágott közbe Rufus. – Ennyi hiányzott hozzá, hogy megharapd! Ti vámpírok…

- Micsoda?! – találtam meg a hangom. Az ilyen paranormális dolgok említése mindig kiakasztott, most ebbe kapaszkodtam, hogy eszemnél tudjak maradni. – Mit mondtál róla?

- Hát… ő egy vámpír – vakarta meg a fejét Rufus, nem nézve rám. – Nem így kellene, hogy tudomást szerezz róluk, de…

- Ez a kretén pedig egy vérfarkas – árulkodott Roland, mintha mindenáron a rokonszenvem akarná elnyerni. Elárulom, hogy ez száz év alatt sem sikerült volna.

- Ja, mert az ugyanaz, mi? Én legalább nem egy vérszívó hulla vagyok!

- Ugyancsak kellemesebb lehet az élet egy vonyító négylábú bőrében – gúnyolódott Roland.

- Elég! – csattantam fel. – Kifelé mindketten, mielőtt… - Hirtelen nem tudtam semmilyen fenyegetést kitalálni. Álmos voltam, és elegem volt az olyan marhákból, mint ez a kettő.

Nyilván, ha normális életem lenne, akkor jobban felháborodom a felbukkanásukon, de ilyesmi már történt velem, nem is egyszer. Srácok a suliból belopóztak a házunkba, és trágár szavakat festettek a falakra, egyszer még a konyhában is rumlit csináltak, összetörve egy csomó mindent, és volt, hogy autóval tarolták le a kerítésünket. Az, hogy a szobámba lopóztak, még nem volt meg, de nem mondom, hogy nem számítottam rá.

- Kérlek, Cornelia, szükségem van a segítségedre! – nézett rám Roland könyörgőn. – Igaz, vámpír vagyok, de…

- Szerintem nem hiszi el – tűnődött Rufus. – Megnyugszol egy kicsit, ha bebizonyítjuk, hogy nem őrültek vagyunk. Nézd! – Azzal felemelte a fémlábú székemet az íróasztalom mellől, és fél kézzel meghajlította a lábát. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. – Látod, vérfarkaserő! Gyerünk, vérszívó, vigyorogj rá! – lökte oldalba Rolandot, mire a srác kelletlenül elmosolyodott.

A széles, elbűvölő mosolyát még vonzónak is találhattam volna más körülmények között, de így nem igazán tetszett, plusz azzal a mosollyal napvilágra kerültek az eddig rejtegetett hegyes szemfogai, amiknek láttán görcsbe rándult a gyomrom.

Persze biztos voltam benne, hogy nem egy vámpírral van dolgom, és hogy a székhajlítás is csak egy trükk, de túl védtelen voltam egymagam még mindig az ágyamon ülve, így megtettem, amit már elsőre is kellett volna. Sikítani kezdtem.

Elismerem, nem a félelemtől, inkább dühömben, és mert igencsak vágytam rá, hogy a szomszéd szobában alvó Colin átrohanjon, és az öklével rendbe tegye ennek a két idiótának az elméjét. Egyikük sem tett semmit a sikítás ellen, Rufus összerezzent, kiegyenesítette a szék lábát, majd a helyére tette, Roland pedig csak állt rezzenéstelenül, mint egy kőszobor, és intenzíven bámult.

Alig egy pillanattal később összecsuktam a szám, mert Colin rohant be az ajtón.

- Corn? Mi a…

Döbbenten megtorpant, és a látogatóimra meredt. Hallottam, ahogy a nénikéim felfelé dobognak a lépcsőn, majd ők is megjelentek az ajtóban, ám Colinnal ellentétben nem csodálkoztak annyira.

- Corn, nem emlékszem, hogy engedélyt adtunk volna, hogy vámpírokat és vérfarkasokat fogadj a hálószobádban – mondta Daphne élesen, csúnyán Rolandra meredve.

- De meg kell hagyni, szép példányok – nevetgélt Flora, és nem zavartatva magát körbejárta Rolandot. – Negyvenhárom éve, hogy utoljára vámpírral találkoztam, de az nem volt ilyen jóképű.

Roland udvarias hajbókolást mutatott be.

- Szolgálatukra, kisasszonyok.

- Az biztos nem lett volna szolgálatukra, ha megcsapolod a Főboszorkányt! – vágta rá Rufus. – Hölgyeim, kérek engedélyt karót döfni ennek a vámpírnak a szívébe.

- Nem akartam bántani Corneliát – szögezte le Roland. – A segítségét szeretném kérni.

- Azért másztál be az ablakán?

- Hallod ezt? – bökte oldalba Flora Daphnét. – Rég volt már, mikor utoljára mászott be férfi az ablakomon, hogy megnőtt a mi kis Cornunk.

Időközben sikerült kioldalaznom az ágyból, és felkapva a még mindig mérges Barnie úrfit, Colinhoz rohantam, hogy menedéket leljek a háta mögött. Mert akármekkora is a felfordulás, rá mindig számíthatok, még akkor is, ha szellemekkel társalog.

- Mi folyik itt? – kérdezte szinte mozdulatlan szájjal, le sem véve a szemét az őrült bagázsról.

Na, persze, ha én azt tudnám…