9. fejezet

9. fejezet

Colin

Aprillyne Pike: Szárnyak

Avagy a tündérek mégsem virágok

Szerzői megj.: Azt hiszem, igaza volt tanárnőnek, amikor azt mondta, olvassam inkább az amerikai szépirodalmat, mint ezeket a könyveket, de mivel régen kedves barátom nyomására kénytelen-kelletlen elolvastam mindet, veszem a bátorságot, és leírom, mi a véleményem erről a legújabbról.

A könyv egy érdekes…nek szánt biológiai felvetésre épül, rá is kérdeztünk Cornnal anno a biosz tanárnőnél, mit gondol róla, de ő viccnek vélte faggatózásunkat, mondván, nincsenek paranormális lények. Azért mégis figyelemreméltó egy olyan evolúciós elmélet, ami szerint a tündérek emberszabású virágok, és úgy néznek ki, mint mi, de ez merő véletlen.

A baráti köröm összes tagja azon a véleményen van, hogy ha vannak is tündérek, nem így néznek ki, és ha már választani kell, honnan fejlődtek ki, a szitakötőkre szavazok. A könyv szinte összes fordulata erre a merész elméletre van kiélezve, ennek megfelelően…

Jómagam sem tudok egyetérteni a dolgozatában említett teóriával, ám akármennyire is szimpatizálok azokkal, akik egyetértenek velem, meg kell, hogy mondjam, Mr. Grey, a ’biosz tanárnő’, mint kifejezés nem állja meg a helyét egy hivatalos iskolai dokumentumban, legyen szíves javítani. Erős kettes az érdekes témakifejtés miatt, de még mindig rövid!

O.O

Mikor Corn kérésére elmentem megkeresni Rufust és Titát, határozottan megkönnyebbült egyik felem, hogy nem kell tovább időznöm a vámpír környékén, mert lehet, hogy csak én képzeltem be, de mintha szokatlanul villant volna meg a szeme a fényben. Másik felem azért replikált, miért nem rángattam magammal legjobb barátnőmet is, legalábbis addig, amíg meg nem nyugtattam azzal, hogy Valerian majd gondot visel rá, mint minden elesett lényre.

Végigtrappoltam a mellékösvényen lekaszálva egy seregnyi virágot, arra gondoltam, így legalább részben el tudom tüntetni a többiek nyomait, és vadkancsapásnak fogják nézni az erre járó emberek. Eddig egy szál halandóval sem találkoztam, ezért elengedtem magam, és igyekeztem az előttem álló feladatra koncentrálni. Hol keressem először Titát és Rufust? Nem akartam Cornék üzletébe menni, a nagynénjei úgyis csak kiutálnának, és egy a tízezerhez, hogy nem találnám ott őket. Akkor hol lehetnek? Sebességem lassulni kezdett, lábam meg remegni. Remek. A lábamnak is pont akkor kell tropára mennie, amikor be kell járnom a várost. Nagy szerencse, hogy Dullville töpörödött volt, különben éjszaka nagy fájdalmak elé nézhettem volna. Így sem lesz sétagalopp, gondoltam, már ha egyáltalán alszunk. Talán Corn éjszakára tervezi a kincskereső akciót, mert bármennyire is bele van merülve ezekbe az új misztériumokba, gyorsan le akarta tudni az ügyet, hogy mehessünk már a suliba és legyen újra normális az életünk. Normális élet? Azt hiszem, túl sokat kér.

Messzire elrúgtam egy követ, és számba vettem, még mi jöhet. Angyal már van, akkor egy démon? Kentaur? Az most jól jönne hátasnak. Egy wendigo? Vagy az a kecskevérszívó izé, amin múltkor a Dr. Csontban annyit nevettünk? Megborzongtam. Ha volt vámpír meg minden más lény (még tündér is, ami annyira meseszerűnek tűnt!), akkor miért ne létezhettek volna ezek? De ha ez igaz, és egy vérengző vadállat bukkan fel, mi a frászt fogunk csinálni? Tokán vágjuk a varázskönyvvel?

Száz és száz kérdés zsibongott fejemben, de a legaggasztóbb Cornnal volt kapcsolatos. Kora délelőtt azt bizonygattam neki, hogy egész biztosan van varázsereje, meg, ha a többiek azt mondják, hogy ő a Főboszorkány, az úgy is van, de nem tudok hinni benne. Corn, aki még a babkonzervet sem tudja felbontani, mégis hogy bírhatna varázserővel? Nem kellett volna már elvarázsolnia minket a Bahamákra? Ha ennek az egésznek vége lesz, majd megkérem, hogy próbálja meg.

Tovább futottam az erdőben, most minden olyan volt, mint amilyennek szerintem kellett volna egy kocogás alkalmával. Nem mintha valaha is lett volna időm kocogni, de úgy tűnik, a minden napra új dolog nem csak Cornra áll - míg ő vámpírt tájolni tanul, én megtapasztalom a kocogás örömét. Kivéve talán, hogy egy macska ugrott lábamnak.

- Hát te meg mit keresel itt, kis öreg? – néztem le rá. Púpozott háttal nézett rám. – Sicc, mielőtt meglát a vámpír, és kiszívja a véredet! Mondom, sicc!

Szavaimat nyomatékosítandó rúgtam felé egyet, mire a szerencsétlen állat rossz irányba menekült, pontosan Cornék irányába. Nem mentem utána, mert közel jártam a liget széléhez.

Fél órával később tanácstalanul néztem szét a temető körüli park egyik padja mellett állva. Mindenhol megfordultam, ahol csak járhattak, de sehol se voltak. Közbe szereztem Hoccának ruhát, a turkálós néni meg is mondta, hogy édesanyám jobban tenné, ha nem akarna ilyen kényszeresen fiatalosnak látszani. Ezek után úgy döntöttem, nem várom meg az éhhalált, hanem veszek valamit nekem és Cornnak is, aki utoljára egy szem kockacukrot evett még éjjel. Bementem a gyorsétterembe. Gyomrom már előre mozgolódni kezdett, hogy „Kaja, kaja, kaja!”. Kértem egy kartonnyi energiaitalt meg hat burgert (a tündérből nem néztem ki, hogy megenné), ott is hagytam nehezen összegyűjtött vagyonomat, amiből anyámnak akartam venni valamit eredetileg, de most jó szolgálatot tett.

- Kösz – vigyorogtam rá a kiszolgálólányra.

- Váljon egészségedre – mosolyodott el, de mintha valami bántotta volna. Már nagyon jól benne voltam a Nem-is-olyan-vagyok-akinek-tetettem-magam dologban, ami jobb, ha előbb derül ki, mint ha utóbb. Látásból ismertem is. Kérdő pillantásomra felnézett a pénztárgépről. – Valami probléma van? Szeretnél panaszt tenni?

- Nem. – Elvettem a két nagy csomagot, és rátettem a kartonra. – Hát neked?

- Nem illik panaszkodni a vevőknek…

- Ugyan már, Dullville olyan kicsi, hogy lefogadom, alig akad ember, aki ne kajált volna itt.

- Ugye tudod, hogy kicsavarod a szavaimat? – kérdezte, de újra elmosolyodott. Még jó, hogy tudtam, ebben voltam jó, és ezzel dühítettem fel az iskolában skacokat. Rendben, ezzel meg a puszta létezésemmel. – Mindegy, gondolom úgyis hallottál róla, hogy mit történt a húgommal, elég friss hír.

A húgával. Egy idevalósi fiatal lánnyal történt valaki. Ez csak Daria lehet.

- Hallottam – bólogattam. – Hogy van, javult az állapota?

- Testileg igen, ugyanakkor annyira különös, néha elfogja valami, és maga elé bámul, mint aki transzba esett. Főleg akkor, amikor szellőztetünk nála, annyira fura, tiszta állott a levegő, papa mégse hagyja kinyitni, mert Cecily attól csak rosszabbul lesz.

- Cecily? – ismételtem meg a lánynevet. Mi van? – Nem Daria?

Öt perccel később mérgesen jöttem ki a boltból, a kezeim között hánykolódó italos kartonra és öt hamburgerre ügyet sem vetettem. Rolandét bosszúból a kárvallott kiszolgálókánynak adtam, amiért képes volt az a nyavalyás vámpír az éjjel újabb áldozatot ejteni, pedig ígérte, hogy ez nem fog bekövetkezni! Idegesen néztem körül, minél előbb meg akartam találni a két jómadarat, hogy visszaspurizzunk Cornhoz, mielőtt az az állat rátámadna. Tetteti a szegény húganincs vámpírt meg Corneliázik, közben ki tudja, mi jár a fejében!

- Haver, ne segítsünk? – hallottam meg a hátam mögül egy hangot. Azt hittem, a fiúk azok a suliból, és el akarják venni cuccomat, de Rufus volt az.

- De. Kész csoda, hogy előkerültetek – halmoztam mindent a karjába, majd Titára néztem. – Hol a fenében voltatok?

A démonvadász kihúzta magát, mintha a hadsereg jelentést tevő tisztje lenne. Észrevettem a jobb kezében azt a ráragasztott gallyakkal és virágszirmokkal díszített kis táskát, amit bárhol felismertem volna. A nagynénik üzletéből való volt, eszerint bevásároltak.

- Láttunk egy gyanús oroszt, őt követtük – mondta Tita halál komolyan.

- Egy oroszt – visszhangoztam, és próbáltam megfékezni a kitörő dührohamot. – Ti egy orosz embert követtetek, amíg mi magunkra maradtunk egy őrült vámpírral?

- Azt mondtátok, nem lesz baj vele – vont vállat Rufus. – Mi csak követtük a Főboszorkány utasítását.

- Igen, de a Főboszorkány akkor még nem tudta, hogy Roland éjszaka újra lecsapott. - Két éjszaka egymás után csak nekem tűnik soknak? Ennek a vámpírnak még annyi fegyelme sem volt, mint nekem kémiatanulás közben.

- Mi erről nem értesültünk – rezzent össze Tita. – De gondunk lesz rá, hogy soha senkit ne bánthasson többé.

Közben elindultunk, mert mindannyiunkat nagyon nyugtalanított a dolog. Szerettem volna náluk rákérdezni, mit lehet még tudni a vámpírokról, de már a talpamon is égett a bőr, minden lépés merő kín volt. Már olyan képtelenség járt fejemben, minthogy az energiaitallal kéne lemosnom lábamat, hátha akkor történne valami – bármi! A francba is, miért nem mentem be a gyógyszertárba? -, mikor Tita megszólalt.

- Különben Colin, azt a férfit nem lehetett volna embernek nevezni. Ezért mondtam rá azt, hogy orosz, nem, hogy halandó.

- Mert, hogy mi volt? – kérdeztem alig figyelve rá. Az járt a fejemben, ha ez így megy tovább, a lógásból tényleg kórházi kezelés lesz.

- Szerintem le kéne ülnöd – fordult felém megtorpanva.

Megálltam, de továbbra is menetirányba néztem.

- Mi az, amit szerinted nem bírnék idegekkel? Egy trollt? Egy lidércet?

 Felfelé kunkorodó szájjal nézett rám, valamit nagyon viccesnek találhatott. Mikor dühösen rámordultam, lehervadt szájáról a kis mosoly.

- Nem az oroszra gondoltam, hanem a lábadra. Alig bírsz menni, és van egy új sebed.

- Mi? Hol? – néztem végig magamon.

- Minek pátyolgatod? – szólt rá Rufus. – Tud menni, látszik rajta, hogy kibírt már egyet s mást. Már régen meg akartam kérdezni, ezt hol szerezted, haver? – mutatott a karomon lévő széles hegre.

- Egy utcai verekedésben. Nem mennénk tovább?

Meg se hallotta, mit mondtam, sőt a démonvadász csaj is közelebb jött, és elkezdtek úgy nézni, mintha még soha nem láttak volna. Más helyzetben ez megrémített volna – mégis róluk volt szó -, most viszont csak meglepődtem.

- És ezt? – bökött rá Tita egy másikra, ami a nyakamnál kezdődött, és – bár ők ezt nem látták pólómtól – egészen az egyik alsó bordámig ért.

- Ezt Corntól. Még mikor kicsik voltunk, és azt játszottuk, hogy én vagyok a férje, aztán felmásztunk a… de ezt minek mesélem pont nektek? Menjünk már!

- Jól van – indult meg Tita, és odasiklott Rufushoz. Szándékosan hangosan súgta oda neki. – Hallottad? A férje. Én tudtam.

- Mit tudsz te? – mordultam rá. Még csak azt hiányzott, hogy ebbe is beleszóljanak. Egy pillanatig attól tartottam, visszaszól, de megvonta a vállát, úgy kezdett el beszélni. Tovább mentünk.

- Sokat az oroszról. Nem tisztán természetfeletti lény, mint ez itt – veregette meg Rufus hátát -, de nem is halandó, mint te vagy én. Kevert génjei vannak.

- Szóval egy félig ember, félig más? – kérdeztem.

- Génmanipulációs kísérleti eredmény lehet – válaszolt Tita.

Döbbenten meredten rá, így majdnem átestem egy faágon. Mi? Génmanipuláció? Corn ezzel jött nekem már mióta, hogy az efféle genetikai szárnypróbálgatásokból indul ki az egész paranormális hiszti. Valahogy mégis olyan groteszk volt az egész. Na meg egy génmanipulált fickó csak nem hinne a boszorkányosságban, ugye?

- De mindegy, elhúzott – vette át a szót Rufus véletlenül kidöntve egy fiatalabb facsemetét. – Követtük egy darabig, de mikor hajóra szállt, úgy véltük, jobb elengedni.

- Jól tettétek – játszottam a magabiztost. – Menjen innen Isten hírével, és vissza se jöjjön! Amúgy szerintetek ezek a lények már mind-mind itt voltak korábban is, csak Cornnal mi nem tudtunk róla?

- Nem hinném – rázta meg a fejét Rufus. – Jól körülnéztünk, én a hölgyekkel is beszéltem, és azt mondták, a sellőlányon kívül más mágikus lény be nem dugta ide a fejét. Persze olykor mindenhol feltűnnek kísértetek, a zombikat pedig lehetetlen elkerülni, nem szokott ekkora csődület lenni egy kisvárosban.

Válaszolni akartam, hogy a csődület szó helyett én inkább csőcseléket használnék, amikor Nicholas feltűnt előttem a semmiből. Tita nem vette észre, vígan átugrott rajta, amit a kísértet zokon vett. Ha nem nyavalygott volna ennyit, kértem volna Cornt, hogy tartsuk meg, jól lehet vele üzengetni. Mielőtt panaszkodhatott volna, megmondtam neki, hogy szóljon a többieknek, mindjárt ott vagyunk, és viszünk magunkkal sok jó dolgot. Arra nem tértem ki, hogy az én tarsolyomban ezen kívül még van egy-két dolog Roland számára úgy, mint: fojtogatás, karóba húzás.

- Átadom – tűnt el Nicholas, én pedig a türelmetlenül ránk hátranézegető Tita után mentem.

- Miután az orosz kihajózott, láttuk a vízben a sellőt – mondta a mellettem haladó Rufus. – Odaszóltunk neki, hogy minden okés-e. Először háborgott, hogy miért nem az angyal jött el érdeklődni egészségügyi állapota felől, aztán mondta, hogy este hatkor visszaváltozik, és tud nekünk segíteni, de csak azért, mert ideje, mint a tenger.

- Stílusos.

- Valami pappal beszélgetett – tálalt ki Tita.

- Pappal? Ezt meg hogy…

Nicholas újbóli felbukkanása belém forrasztotta a szót. Megtorpantam. A szellem feldúltnak tűnt, de most nem a hírnök hálátlan szerepe miatt, hanem valami másért.

- Cornelia azt üzeni, hogy szerelmes – közölte gyászos hangon.

- Mivanhogyhogykibemost? – kérdeztem egy szusszanásra, majd választ sem várva futni kezdtem abba az irányba, ahol sejtettem őket. Ha Corn megtalálta élete szerelmét, és azt jelentette be ilyen rendhagyóan, akkor is sürgősen meg kellett találnom, hogy megmondjam neki… mit is? Fogalmam se volt, mit mondtam volna, csak rohantam, amennyire lábam bírta.

Tita és Rufus gyorsabbak voltak nálam, de mikor odaértünk az ismerős tisztásra, megálltak. Kikerültem őket, és ekkor meghallottam legjobb barátom ijedt kiáltását.

- Aú!

A vámpír a nyakára borulva szürcsölte a vérét.

- Aú… hagyd abba!

Az egész jelenet horrorba illő volt, a fejemben dübörgő vér hangjától zúgni kezdett a fülem, azt se igen észleltem, hogy Corn elrántja a fejét, teljesen önkéntelenül kiáltottam fel.

- Mi a jó büdös franc?!

O.O

Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. A fejemben monoton ritmusra zakatolt a vér, a vámpír megsemmisítése egyszerre vált sürgős, azonnali feladattá és életcéllá. A bosszú annyira feltüzelte véremet, hogy gondolkodás nélkül felé rohantam.

Evidens volt, hogy mivel ivott a legjobb barátom véréből, nem érdemelte meg az evilági létet. Sőt a túlvilágit sem, de egyelőre beértem annyival, hogy megtisztítom tőle Dullville-t.

- Colin! – kiáltott felém Corn, mintha ennyivel megállíthatna. Egy normálisabb napomon be is jött volna, de most felé sem néztem. Nem csak azért, mert ha rápillantok, megpuhultam volna, hanem azért is, mert nem bírtam nézni a bőrén gyöngyöző vért. Mikor megláttam véres nyakát, már az felért egy óriási pofonnal. Automatikusan beindult az agyamban a Védd meg Cornt funkció, és nem voltam hajlandó leállítani még az ő lelki nyugalmáért sem.

Gondolhattam volna, hogy nem fogok kibírni két teljes napot verekedés nélkül. Ezek meg csak tovább rontottak verekedőkedvemen. Egyedül Corn állíthatott volna le, de ő nem volt beszámítható állapotban. Láttam, hogy a göthös vámpír újra az uralma alá akarja vonni, visszataszítóan puha hangon susogott neki, amitől révületbe esett. Méghogy szerelmes! Mikor közelebb értem, már én is értettem, mit beszél az a bestia.

- Add nekem az első csókodat!

Erre már tényleg felment bennem a pumpa. A testem magától cselekedett, egyik pillanatban még a földet bámultam erős faág után kutatva, amivel leüthetem a vámpírt, a másikban pedig Corn mellett termettem, tenyerembe fogtam állát, annál fogva magam felé emeltem arcát, és megcsókoltam. Nem volt túl kiadós, de a lényeg, hogy csóknak nevezhető csók volt.

- Na, az első csók kérdése egyszer és mindenkorra eldőlt – mondtam fennhangon, aztán a vámpírhoz fordultam. – Most pedig végzek veled.

Az úgy meghökkent Cornnal váltott csókomtól, mint maga Corn, ezért mikor magamhoz vettem egy kerítésléc nagyságú fadarabot, és erősen felé suhintottam, kevesen múlott, hogy el ne találjam. Még így is arrébb tudott ugrani, metszőfogait kivillantva fújt rám.

- Két választási lehetőséged van – kiáltott oda neki a közelebb érő Rufus. – Vagy engeded, hogy Colin leüssön, vagy mi vetjük rád magunkat, és kitekerjük a nyakadat a Főboszorkány megharapásáért.

Nem vártam meg a vámpír válaszát, újabbat ütöttem felé a léccel, ezúttal hangsúlyozottan csodálatos orrára célozva. A fadarab hangos csattanással egyesült arcával, és nagy örömömre végre annak a vérét láttam, akiét eredetileg is akartam: a vérszívó fajzatét.

- Ezzel is megvolnánk – dörzsöltem össze kezemet, miután elhajítottam a lécet. A többiek felé néztem. – Jó voltam, mi?

Legjobb barátomtól, esetleg Valeriantól vagy Rufustól vártam választ, ezért amikor a tündér lépett előre, megdöbbentem. Szárnyai még annyira sem takarták testét, mint korábban, így a fényben fürdő ösvényen szemlére tette mindenét, amije csak volt.

- Colin bátor, halandó létére elbírt egy vámpírral! Megcsókolhatja Hoccát!

Kedves volt tőle, hogy így megengedte, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy cseppet sem érdekelt. Leírt egy kísértet miatt, amit nem felejtettem el neki, és különben is más dolgom volt. Így ahelyett, hogy boldog ölelésben egymáshoz forrtak volna testeink, kitértem előle, és visszamentem Cornhoz.

- Add azt a könyvet! – mordultam rá, választ sem várva kirángattam kezéből varázskönyvét. – Vámpírok, vámpírok… hol itt a tartalomjegyzék?!

- Mit csinálsz? – kérdezte hisztérikus hangon Corn.

- Próbálom kitalálni, hogyan végezhetnék én magam a vámpírral. – Nem találtam benne semmilyen iránymutatót, sőt két szakadozott lap kihullott a földre, ezért összecsaptam, Corn ölébe dobtam, és Titához fordultam. – Kölcsönadod a karódat?

- Erre semmi szükség! – hallottam meg Valerian hangját. Corn eddigre már felugrott, és egyik kezével vérző nyakát fogva, másikkal a karomat szorítva nézett rá.

- Igaza van – suttogta. – Nincs semmi bajom, alig ivott a véremből, megmentett a…

- Nyilván a sokk elvette az eszed – vágtam szavába. – Olyan nagy kortyokban nyakalt a véredből, hogy akármelyik pillanatban összeeshetsz. Beviszlek a kórházba.

- Colin! – sikoltott fel tehetetlen dühében Corn, és életében először kevésre állt attól, hogy behúzzon nekem egyet. – Mit mondanánk a kórházban, hogy valaki két apró lyukon keresztül akarta kiszivattyúzni a véremet?

- Ez az igazság!

Ingerültebb voltam a kelleténél, de csodálkozik ezen bárki is? Corn annyira megbabonázódott, hogy a támadója pártját fogta!

- Nem ivott belőle sokat – szólt bele ismét magánbeszélgetésünkbe az angyal. Fenyegetően néztem rá egy pillanatra elpillantva Cornról.

- Veled nem állok szóba, itt ültél tőlük pár méterre, és hagytad, hogy nem csak a közelébe férkőzzön, de igyon is belőle! Ha nem lennél már eleve kihajítva a mennyből, kérelmezném, hogy dobjanak ki! Tudjátok, mi lesz? Itt maradtok az erdőben estére, várjátok a megváltást, amíg én a Főboszorkányotokkal hazamegyek. Ez így nem állapot, késő délután óta miattatok gürcölünk, erre ezt kapjuk! Gondoljátok ezt át! Különösen a vámpír.

- Hiába beszél neki Colin, a vámpír alszik – mondta a tündér nagy okosan, majd hozzátette. – Hocca megcsókolja gyorsan, és ő lesz átkozott!

- Micsoda nimfomániás lélek vagy te – förmedtem rá. – Még most is csak magadra tudsz gondolni!

- A tündéreknek nincs lelkük – javított ki halkan Rufus.

- Hocca nem akarja az átkot… - folytatta volna a tündér, de most Corn pisszegte le.

- Ha annyira le akarod tudni az átkot, csókolj meg egy zombit! Buta liba. – Mintha kicsit visszanyerte volna új önmagát, úgy nézett a többiekre. – Ne hallgassatok Colinra, hagyjátok életben a vámpírt, és adjatok ide mindent, amit beszereztetek, hogy otthon haladhassak.

Tehát elfogadta, hogy hazajön velem. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, innen már csak egy lépésbe került rábeszélni, hogy soha többé ne jöjjünk vissza ehhez a hálátlan csürhéhez. Tita odament hozzá a boltban vásároltakkal, váltottak pár szót, aztán indultunk.

O.O

- Muszáj volt megállnunk a térképnél?

- Te is tudod, hogy igen. Meg kell keresnem azt a szegény lányt, ő nem tehet semmiről, arról sem, hogy milyen a bátyja.

- Ha engem kérdezel, ha egy család…

- Ne gyere ezzel a családossal, tudod, hogy a mi családjaink is milyenek!

Erre befogtam, és inkább tovább húztam magammal a lakókocsi felé. Igen, tudtam, hogy a családok tökéletlenek, és a miénk még ennél is rosszabb kezdve az én anyámmal folytatva az ő nagynénjeivel. Soha nem ismert apáink még rajtuk is túltettek, szóval mi aztán egy szót se szólhattunk mások famíliájára, még ha azok vámpírokkal is voltak tele.

Corn már nem tűnt olyan fáradtnak, sőt feldobta, hogy másodjára sikerült a térképmágia. Nekem mondjuk gyanús volt, hogy a nyílt vízre esett le a vércsepp, amit Rolandtól szereztünk, viszont nem akartam őt kiábrándítani, ezért civakodni kezdtem vele hülyeségeken. Jó rég nem veszekedtünk, de nem bántam, hogy most így egymásnak ugrunk, főleg, mivel kezemben nyugvó keze biztosított róla, hogy annyira nem veszi komolyan szemrehányásaimat, hogy megsértődjön.

- Megkajálunk, lezuhanyozunk, vértől és földtől mentes tiszta ruhát húzunk, aztán gyorsan megbeszéljük, mi legyen ezekkel.

A csókra szándékosan nem tértem ki, és örültem, hogy nem firtatja. Most minden olyan volt köztünk, mint régen – nem nagyon régen, mikor belém volt zúgva, és hülyeségekről akart velem beszélni, hanem mint kicsit régen, vagyis mostanság.

Odaértünk a lakókocsihoz, ami otthonomul szolgált. Hallgatólagosan megegyeztünk, hogy – mivel a nagynénjei már hazajöhettek az üzletből, anya meg már elment dolgozni – ide jövünk az ő házuk helyett.

- Hazaértünk! – nyitott be hozzánk Corn, mintha azt várná, hogy valaki válaszolni fog.

- Üdv itthon, drágám! – feleltem neki elváltoztatott hangon. Fellépett a lépcsőn, és annyira nevetett, hogy nem vette észre, mennyire nehézkesen mentem utána. Mikor a konyhába ért, kíváncsiskodva nézett vissza rám.

- Ez ki akart lenni? Anyukád?

- A patkány – tájékoztattam, és miután letettem az alig egy méter széles pultra a burgereket meg az energiaitalt, kiszórtam a padlóra egy kis maradék chipset. – Gyere, patkány, Cornelia eljött megnézni!

- Úristen, Colin!

- Inkább erre jöjjön, mint a mi kajánkra, nem? Tényleg, majd kölcsönkérem Barnie úrfit, hátha ő bírni fog vele.

Még mindig nevetett, azután kibontott egy energiaitalos dobozt. Kivettem a táskámból a temetőből szerzett poharakat, és beleállítottam őket a mosogatóba. Hazai pályán egészen jól éreztem magam. Ivott az energiaitalból, és ahogy hátradöntötte nyakát, megláttam az alvadt véres kis sebeket. Közelebb léptem hozzá, és lehajoltam, hogy megnézzem. Corn lenyelte az innivalót, aztán köhögni kezdett.

- Fáj még? – kérdeztem hozzáérve sebéhez.

- Kicsit csíp. Mindjárt lemosom. – Mintha szabadulni akarna tőlem, úgy húzódott félre, még a hamburgerét sem ette meg. Utána indultam.

- Nem eszel előbb?

- Nem – felém sem nézve ment oda a mosdóhoz. – Fontosabb dolgunk is van, például össze kell írnunk a teendőket. El kell készítenem a bájitalt, ki kell találnunk, mit kereshet Georgina a tengeren, meg kell törölnünk a tündér átkát, fel kell kutatnunk Nicholas kincsét…

- Látod, nem is kell összeírnunk, ha így fejből tudod – mosolyogtam rá, és kedveskedve fogtam meg a kezét, hogy ne menjen már el, hanem együnk, és felejtsük el negyedórára a ligetben tanyázókat.

Tétován mosolygott vissza rám. Szerettem volna neki elmondani, mennyire örülök, hogy kicsit magunk vagyunk, amikor neszelést hallottam meg. Patkány koma megtért. A hang felé pördültem, aztán felordítottam.

- AZT NE!

Odarohantam az újszülött holmimat tartalmazó nádból font kosárhoz. Az megrázkódott, és mikor a patkány felcsapta tetejét, kihullott belőle a belégyömöszölt cuccok színe-java. Most már tényleg mérges voltam a dögre, én itt invitálom, ő meg telebogyózza az apámtól kapott egyetlen emléket. Felkapva az egyik szék leszedhető támláját rohantam a patkány után. Szemem sarkából még láttam, hogy Corn lehajol a földre szóródott tárgyakhoz.

- Colin… - hallottam meg halk hangját.

- Mi van? – kérdeztem vissza jó hangosan, miközben a támlával püfölni kezdtem azt a beépített szekrényt, ami mögé a rohadék bemenekült.

- Izé... ezek itt a tieid?