Epilógus

Colin

- Na, hogy érezted magad? – mosolygott rám a lány. Csinos volt, szép arcában barna szeme csillogott, ahogy engem nézett, és még azt sem bánta, hogy randink egyet jelentett a víz hátán való folyamatos eltaknyolással. Néztem rá, és azon gondolkoztam, melyik trükkel rázzam le. Egyikhez sem volt kedvem, mint ahogy magához a lányhoz sem, Corn nélkül minden olyan színevesztett, erőtlen volt. Mosolyogni sem volt erőm.

- Ramatyul, de nem a te hibád. A víz jó, a napsütés jó, te jó vagy… - Megvontam vállamat.

- A jó az nem elég neked? – kérdezte évődve, nem látszódott rajta, hogy csalódott volna.

- Bocsáss meg.

Felkaptam a szörfdeszkámat, majd kikocogtam a vízből. Corn dühe perzselő intenzitással érkezett hozzám. Ilyen mérges még rám sem volt, mikor megtudta, sellőalakban csókolózásra csábítottam, ebből jöttem rá, hogy valami nagy lehet a háttérben. Azt tudtam, ezúttal nem én voltam az oka, Cecily iránt semmi olyat nem éreztem, amitől féltékenynek kellett volna lennie, más bánthatta. Leszálltam a szörfdeszkáról, át sem öltöztem, úgy indultam a birtokuk felé.

Mióta itt találkozgattam vele, még jobban szerettem szörfözni, mert emlékeztetett rá, mikor sellőalakban leplezetlen módon kimutatta azokat az érzelmeit, amiket halandóként letagadott. Az utóbbi egy hónapban feloldódott bennem a szorító érzés, ami akkor telepedett meg, mikor hallottam Cornt sírva elrohanni. Vagyis nem hallottam, nem is láttam, de éreztem, és ez volt a lehető legrosszabb. Teljes szívemmel-lelkemmel átéltem fájdalmát, veszteségét, gyötrődését, ha nem lett volna Miss Veer meg a sok beadandó, fogalmam sincs, hogyan éltem volna túl azt a két hetet, amíg nem jöttem ki hozzá a tengerhez.

Miután Logannel való randija balul sült el, még jól is jött, hogy kimaradt a suliból, a srácok szúnyogok módjára jöttek volna rá, főleg, mert Sophie-val egyszer úgy összevesztek, és olyan bizalmas dolgokat vagdostak egymás fejéhez, hogy gimnáziumunk apraja nagyja azt hitte, kebelbarátnők lettek. Engem, még ha akartak volna, se tudtak volna kegyeikbe fogadni, mert amikor tehettem, lógtam, meg is kaptam Miss Veertől a magamét miatta. Nem zavart, sok gondolatot nem fecséreltem rá, azon agyaltam, hogyan magyarázatnám el neki, mennyire jó, hogy nem féltestvérek vagyunk, ahogy nagynénjei mondták, hanem unokatestvérek. Ez azért mégis más.

Ahogy végigfutottam a térhez vezető úton, bennem is egyre növekedett a harag. Mindig azt éreztem, amit Corn, lényem egy része osztozott vele, de azt már megtanultam szabályozni, ki felé irányítsam ezeket a nem hozzám tartozó érzéseket. Most például mérges lettem arra, aki így felhúzta. Utáltam, amikor kínzó érzelmek gyötörték, főleg, ha nem én okoztam őket. Ott megvolt rá az esély, hogy leállok és békén hagyom, nem mintha komolyan gondoltam volna rá.

Felgyorsítottam lépteimet, nem törődve a csajokkal, akik két hónappal Halloween után is képesek voltak utánam kiabálni, hogy „Csókot vagy csalunk!”. Többé már nem voltunk olyan számkivetettek, mint korábban, viszont azóta annyi minden történt, hogy ez keserű vigasz volt, nem szavatolta az elmaradt happy endet, ami mindenkinek megadatott – még anyámnak is, összejött a Halloweeni munkás főnökével -, csak nekünk nem.

De ez már így volt, és nem tehettem ellene semmit. Egyelőre.

O.O

A Valerian keze nyomán felbukkanó különleges növények keretezte fűfolton kint hevertek Corn könyvei. Régebben soha nem merte volna őket otthagyni, félt volna, hogy valaki csak úgy elemeli, de újabban senki sem akart nekik ártani vagy idióta csínyekkel traktálni őket. A kölykök még mindig boszorkányoknak hívták a hátuk mögött a nyanyákat, Dullville azonban nyíltan kiállt mellettük, még turistacsalogató üzletüket is segített helyrerakni. Már Corn sem zárkózott el úgy a mágiától, napok óta a könyveit bújta, gondolom, be akart tározni tudásból, hátha jön egy újabb varjú valamelyik környékbeli boszorkány családtól.

Átléptem az egyik ingatag könyvtornyon, a bejárati ajtó felé vettem az utat. Sophie nyitott ajtót, aki hivatalosan is átvette a Nagy Testvér szerepét, és ennek megfelelően árgus szemmel nézett rám. Még meg sem szólaltam, de máris azt hitte, rosszat akarok. Nem tudtam, milyen kifogással élve lépjek be a Holloway házba, ahol egy ideje nemkívánatos személlyé váltam (oké, annyira nem volt nagy ötlet esős időben felmásznom a Corn szobájába vezető keskeny ereszen, hogy aztán majdnem lecsússzak és összetörjem magam, de éppen egy borzasztóan rossz randin voltam túl, és szerettem volna közölni Cornnal, hogyha kilök az ablakán, még akkor is szeretni fogom). Ekkor hallottam meg a nagynénik őrült kiabálását. Úgy vijjogtak, mint a vércsék.

- Véletlen volt! – kiáltotta egyikük.

- Ne mondjátok, hogy véletlen volt! – kiabált vissza Corn, most, hogy közelebb értem, vagy ötször annyira éreztem, hogy tajtékozik, mint a parton. – Ilyet az ember nem tesz véletlenül!

- De mi nem vagyunk emberek, Corn, mi… - kezdett bele Daphne néni. Na, ja, boszorkák, tudjuk, tudjuk, amellett minden lében kanál asszonyok.

Sophie elfintorodott.

- Mint hallod, el vannak foglalva, nem ajánlanám, hogy be gyere.

- Persze, te látogathatod a fiúdat, amikor csak akarod, én meg el vagyok zárva a gyerekkori legjobb barátomtól! – csattantam fel. Már épp belekezdett volna az ilyenkor szokásos Sophie Szövegébe – ami, mint kiderült, sematikus és unalmas volt -, mikor a háta mögött megjelent Flora néni.

- Hiszen szándékosan alkalmaztunk helyhez kötött mágiát, értsd meg! Igaz, kicsit erősebbre sikerült, mint azt vártuk…

- Kicsit erősebbre?! – Corn utat tört magának, és tőle szokatlan hévvel vetette magát felénk a folyosón. Amikor megláttam, képtelen voltam elfojtani egy vigyort, vicces volt, ahogy első tincseit félrelökve loholt. Szerettem, mikor vadult, annak ellenére, hogy ilyenkor még jobban hasonlított rám, mint máskor. Mikor meglátott, egészen megváltozott az arckifejezése. A fenébe, az ember egy pillanatig sem maradhat észrevétlen, hogy nyugodtan nézhesse. – Colin?

Igyekeztem higgadtnak, lazának és jókedvűnek mutatkozni. Volt egy olyan érzésem, hogy még a randi leggázabb pillanatában is nyugodtabb voltam, mint most őelőtte.

- Gondoltam, beugrok, és megnézem, min akadtál így ki.

Hirtelen torpant meg, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy neki ne ütközzön Sophie-nak. Ő feljajdult, és nyavalyogni kezdett, hogy az emberlábak milyen bénák, és hogy neki mit ki nem kell állni. Arrább toltam az útból, és léptem egyet Corn felé. Szégyenkezve nézte a padlót.

- Milyen volt a randi? – kérdezte.

- Csak a szokásos. Pocsék – feleltem. – De ki mer csodálkozni ezen, mikor arra vagyok kárhoztatva, hogy bűbájos társaságodat mellőzve másokkal legyek kénytelen mulatni az időt?

- Te még mindig levelezel azzal a vérszívóval? – kérdezte Sophie rosszalló arcot vágva.

Nem törődtem vele, Rolandnak voltak jó tanácsai, például bombabiztos tervez készített arra az esetre, ha Vale és Sophie esetleg összekapnának, és Corn egy szépségesen szép angyal sráccal lenne összezárva egy házba. Mikor Sophie látta, hogy már nem is foglalkozok vele, frusztráltan felsóhajtott, és visszament oda, ahonnan kijött.

- Sajnálom a rossz randit – mondta Corn.

- Én nem – feleltem őszintén.

- Tudom, hogy te nem.

Ráharapott a szájára, azt hiszem fogalma sem volt róla, mit lehet erre még mondani. Még mindig nem nézett a szemembe, tekintete feljebb pásztázott, míg mellkasomon állapodott meg. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy belém lát, és tudja, mennyire dobog a szívem. Ezt a kettőnk között feszülő köteléken keresztül is érezhette, mint ahogy én azt, hogy dühe jéghidegét lassan kezdi átvenni benne egy forró érzés. Ilyenkor imádtam a köteléket, mutatta, hogy hiába a sok visszautasítás, még mindig szeret. Ez megnyugtatott. Kicsit sem restelltem, hogy megérint a közelsége. Ez végtére még javamra is válhatott, így ő is tudhatta, hogy mit érzek iránta.

Mindezt alaposan átgondolva jóleső bizonyosság öntött el, mire Corn jobb keze megrándult. Rosszabb időpontban nem is kísérletezgethettem volna vele, de tettem rá. Már úgyis látta a legkínosabb álmaimat is, sőt saját magát az egyik ábrándomban, szóval mit veszthettem?

Elkezdtem azon mélázni, milyen lenne vele. Szabadjára engedtem érzéseimet, amik, mivel közvetlenül előtte álltam, kötelékünkön át gátlástalanul csapódtak belé. Elvörösödött.

- Na, szóval, izé… - kezdte, nem találva a szavakat.

Éreztem, ahogy zavarba jön érzelmeimtől és az ő azokra adott érzelmeitől, meg attól, hogy mindezt nagyon jól tudtam. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, mert innen már csak egy lépésre voltam attól, hogy ismét a tudtára adjam, milyen jó lenne vele lenni úgy, hogy mindig tudnám, mi jó neki és mi nem. Mikor legutóbb megmondtam neki, milyen isteni lenne így a szex, elküldött a francba.

- Abbahagytam – ígértem neki.

Erre megkönnyebbülten felnézett rám, majd mikor elült szemünk előtt a rózsaszín köd, ami kettőnkön kívül senki mást nem engedett látni, észrevette, hogy nagynénjei már felsorakoztak mögötte, ingerültbe váltott hangja.

- A nagynénjeim valamit nagyon szeretnének nekünk elmondani.

Villámló szemekkel pillantott hátra nagynénjeire, akik megszelídülve néztek vissza rá. Láttam rajtuk, hogy jó nagy turpisságot csinálhattak.

- Rendben, hagy halljam – mondtam, és léptem volna be, de Corn megállított. Ahogy a keze hozzáért karomhoz, mindketten összerándultunk, sietve húzódtam hátrébb, mielőtt ő lökött volna el magától.

- Menjünk ki.

Úgy tettem, ahogy kérte, de már előre sejtettem, hogy itt nem csak a nagynéniknek lesz nemulass, de nekem is. A tölgyfa osztozott félelmeimben, egynémely ága reszketett, az a kevés sárgás levél, ami volt rajta, is mind lehullott, csak úgy záporoztak a nyitott könyvekre. A nagynénik megálltak tőlünk két méterre, és mindenhova néztek, csak ránk nem.

- Mondjátok meg neki, mit tetteket! – szólt rájuk Corn összefont karokkal.

- Mit tettek? – kérdeztem megrettenve. Úgy tudtam, hogy hozzám van köze! Talán átkot raktak rám vagy engem is be akartak zárni egy tölgyfába, mint az a boszorkány Hoccát? Bármit kinéztem volna belőlük, annyira távol akartak tartani Corntól.

- Nos… - kezdte Daphne néni lassan. – Ennek nem fogsz örülni.

O.O

Cornelia

A napok gyorsan, és kevésbé fájdalmasan telnek, ha az embernek van mivel elfoglalnia magát. Poros, dohos szagú könyvek százain rágtam át magam, de nem találtam olyan varázslatot, ami lehetővé tette, hogy szabadon szeressem Colint. Úgy tűnt, hogy a régi korok boszorkányainak még fogalma sem volt a DNS-ről vagy épp nem találkoztak hasonló problémával, mint én. Beleszeretni a testvérembe, amúgy is elég egyedi, viszont, ahogy kiderült, hogy unokatestvérek vagyunk, kezdhettem elölről a kutatást.

Colin igyekezett meggyőzni, hogy az unokatestvérek már nem is olyan durva, mintha tesók lennénk, de bármennyire is akartam, nem engedhettem neki. Még az az érvelése sem győzött meg, amikor kijelentette, hogy régen a nemesi családokban mennyi unokatestvér házasság volt. Csak a fejemet ráztam, amíg ez a vérségi kötelék közöttünk van, lehetetlen, hogy együtt legyünk. Reméltem, hogy Colin megért engem, de nem biztos, hogy sikerült neki, bosszúból (bár lehet, hogy csak én éreztem bosszúnak), randizgatni kezdett más lányokkal. Nem engedtem, hogy erőt vegyen rajtam a féltékenység és a kétségbeesés emiatt, inkább csak még jobban elmerültem a könyvekben.

Daphne és Flora egy ideje az apáinkról pusmogtak, akik ezek szerint testvérek vagy mi. Egyáltalán nem érdekeltek, az összes álmodozásom, hogy egyszer visszajön az apám, és elvisz ebből az őrültekházából semmivé foszlott. Most szabályosan utáltam már azt a homályos képet is, ami a fejemben volt róla. Ugyanakkor nem ellenkeztem, amikor megtudtam, hogy nénikéim keresgetni kezdték őket, mert ki tudja, mire lesz szükségem tőlük, ha megtalálom a módját, hogy kicseréljem a DNS-eimet olyanokra, amiknek semmi köze nincs Colinhoz. Azért ez elég durván hangzik, mi?

Nem kellett sokat várnom, hogy nénikéim jussanak valamire, egyik délután – amikor Colin épp randin volt – le is hívtak a konyhába, hogy elmondják a fejleményeket. Épp ez cím nélküli fekete könyvet bújtam, amiben szemléletes rajzocskák mutatták, hogyan kell ezt-azt kiemelni az állatokból. Békák szemét, egerek máját, galambok szívét és egyéb kedves dolgok.

- Kis boszorkányom, jobb lesz, ha leülsz – mondta Flora gyászosan, majd amikor megtettem, elém tolt egy kistányér mazsolás süteményt.

- Ó, ne, a nyugtató süti! – mormoltam, mire Daphne elfojtott egy mosolyt.

- Ryan és Brian Myerson ikrek – mondta nekem minden átmenet nélkül. – Úgy sejtjük, hogy Ryan a te édesapád – Flora megszokásból köpött egyet a válla felett. – Brian pedig Coliné, de csak egyikük tartózkodási helyében vagyunk biztosak.

- Viszont nem tudjuk, hogy ő melyikük – tette hozzá Flora.

Elvettem egy sütit, és beleharaptam.

- Nem lenne egyszerűbb, ha valahogy megkérdeznénk attól, amelyikről tudjuk, hol van, hogy melyikük?

- A helyzet bonyolultabb, mint hinnéd – rázta meg a fejét Daphne. – Tudod, lehet, hogy Flora nénikéd és én hibát követtünk el, amikor, hogy is mondjam… egy kis mágiát alkalmaztunk az apádon, vagyis azon a férfin, aki vagy Ryan vagy Brian.

- Milyen mágiát? – kérdeztem.

Daphne kinézett az ablakon az öreg tölgyre, mintha abból merítene erőt, így Flora vette át a szót.

- Pontosan a születésed után egy kicsivel történt. Az apád, bármelyik is legyen a két férfi közül nem jött többet, édesanyád pedig megtámadta az a betegség… nekünk ápolni kellett őt, de kiküldtük a macskákat, hogy hozzák ide…

A plafonra emeltem a tekintetem. Nagynénéim komolyan betanították erre-arra a macskáinkat, ezt még mindig képtelen voltam elhinni. Egyedül Barnie úrfi a normális közülük. Nem csoda, hogy soha nem kedveltem a többit.

- A férfi, akit idehoztak, túl későn érkezett. Édesanyád utolsó kívánsága volt, hogy őt utoljára láthassa, de már… - Daphne és Flora egyszerre szipogtak fel. – Mi pedig dühösek lettünk, főleg mivel a férfi nem is rendült meg, sőt letagadta, hogy ismerne téged és édesanyádat… veszekedtünk. Egyik dolog követte a másikat, újra el akart menni, mi pedig…

- Túl erős mágiát alkalmaztunk rajta. Egyikőtök apja még mindig odakint áll az udvaron.

Köhögni kezdtem egy darab félrenyelt süteménytől.

- Tessék?! – kérdeztem hitetlenkedve.

- Az a tölgy, kis boszorkányom – mutatott ki Flora drámaian. – Colin vagy a te apád.

- Micsoda?!

Felugrottam, és kinéztem az ablakon. A kedvenc tölgyfám! Mi az, hogy…

- Azt akarjátok mondani – kérdeztem halkan, kezdődő dühvel –, hogy az a fa egy élő emberi lény, de azóta fa alakban tengődik, amióta az eszemet tudom?

Gyászosan bólintottak, én pedig szabadon engedtem dühömet.

O.O

Estére Colin és én ezerszer körbejártuk a tölgyfát, amelyik valamelyikünk apja volt. Képtelem voltam elhinni, Colin azonban elég könnyen vette a dolgot.

- Emlékszel, amikor majdnem kivágattuk? – nevetett fel hirtelen. – De a nyanyák azt mondták, gondoljunk szegény bagolyra, amelyik odafent lakik.

- Ez nem vicces! – feleltem szigorúan, mire Colin rám kacsintott, és éreztem, hogy mégis mosolyra húzódik a szám.

- Szerintem melyikünkre hasonlít jobban? – kérdezte, mire kitört belőlem a kacagás.

A fa ijesztően megreccsent.

- Szerintem hall minket! – fojtottam vissza a nevetést. Colin is felnézett a fára.

Reccs.

- Hallasz minket? – kiáltott fel Colin.

- Ne ordíts, itt van előttünk – intettem le.

Reccs.

- Egy reccsenés igent, kettő nemet jelent, jó? – jöttem elő az ötlettel. Colin halkan kuncogott. Azt hiszem, mindketten sokkban voltunk kicsit. Várakoztunk.

Reccs.

- Kipróbálhatnánk a nemet is – suttogta Colin közel hajolva a fülemhez. – Hátha csak egyszerűen recseg a fa. Véletlen is lehet.

- Az sem volt véletlen, amikor pofon csapott téged, emlékszel? – kérdeztem, miközben arrébb léptem, hogy ne érezzem a leheletét a nyakamon. Borzongott tőle a bőröm, igyekeztem nem érezni a testem elöntő forróságot, nehogy átmenjen Colinra a köteléken keresztül.

Reccs.

- Hé, nem is kérdeztem semmit! Szóval… te ugye nem fának születtél?

Vártunk, egy hirtelen jött széllöket lefújt pár levelet, de ezt nem értelmeztem válaszként.

- Lehet, hogy…

Reccs. Reccs. 

- Ember voltál, igaz? – kaptam levegő után.

Reccs.

- És melyikünk apja vagy? Coliné? – Úgy éreztem, évek telnek el, mire válaszolt. Colin fogta az idegességemet, mellém lépett és a kezembe csúsztatta a sajátját.

Reccs. Reccs.

- Akkor az enyém – nyögtem megsemmisülten.

Colin megszorította a kezem, ki akartam húzni a mancsából, de akkor a fa újabb jelzést adott.

Reccs. Reccs.

- Mi nem? Nem az enyém?

Reccs. Reccs.

- Akkor egyikünké sem?

Reccs. Reccs. Reccs.

- Ezt nem tudom értelmezni. Mit jelent? Hogy nem vagy biztos benne? – Kezdtem totál idiótának érezni magam, amiért egy fával beszélgetek.

Reccs.

- Szóval nem tudod vagy mi?

Reccs.

- Hogyhogy? – Rájöttem, hogy erre nem tud válaszolni, pedig kétségbeesetten akartam tudni a választ. – Te vagy Ryan?

Reccs. Reccs.

- Akkor Brian?

Reccs. Reccs.

- Ezt sem tudod – összegeztem.

Reccs – helyeselt a tölgyfa.

- Egyáltalán tudod, ki vagy? – Két szomorú reccsenés. – Emlékszel valamire? – Újabb kettő.

Colinra néztem (aki még mindig a kezem fogta, de most nem akartam ellenkezni), ő pedig vállat vont.

- Talán elfásult az agya egy kicsit.

- Colin!

- Most mi van? Majd’ tizenhét éve áll itt. Vissza kellene változtatni valahogy.

- Nem lehet – sóhajtottam. – A nénikéim nem tudják, hogyan kell. Vagyis tudják, csak nem akarják elmondani, mert valami titkos izé.

- Ez jellemző rájuk! – horkantott Colin. – De azért megpróbáljuk, ugye?

Reccs!!

- Azt hiszem, muszáj lesz. Jaj, ne, kezdhetem elölről a keresgélést! – nyögtem fel.

- Ha akarod, segítek – ajánlotta Colin.

Volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy sokkal többet is képzel a dologba, mint azt, hogy lehuppanunk egymás mellé, és átnyálazunk egy csomó könyvet. Észbe kapva próbáltam kihúzni a kezem az övéből, de nem eresztett.

- Na, hadd segítsek! – kérte a szemeimbe fúrva a sajátjait.

A közöttünk feszülő köteléknek, mintha túl sok lett volna, hogy fogjuk egymás kezét, esküszöm még a levegő is szikrákkal telt meg közülünk. Colin intenzíven bámult, nem átallott a számra is ránézni. Idegesen megnyaltam az ajkaim, mire belém hasított a gondolatat, mintha csak a sajátom lenne. Arra gondolt, milyen szexi voltam.

- Segíthetsz, de viselkedned kell! Ígérd meg, hogy nem próbálsz meg… nyomulni – kértem.

- Semmi olyasmit nem teszek, amit te ne akarnál – felelte cselesen.

- Nem! Inkább ígérd meg, hogy nem érsz hozzám, még akkor sem, ha akarom!

Megkeményedett a pillantása.

- Miért csinálod ezt velem, Corn?

- Kérlek! – könyörögtem.

- Corn…

- Kérlek, lehetünk együtt, ha megígéred! Csak annyi kell, hogy fogd vissza magad. Megígéred, ugye?

Farkasszemet néztünk, amíg meg nem éreztem, hogy megtörik az ellenállása. Átgondolta.

- Megígéred? – sürgettem.

A szemembe nézett, majd szorosabban markolva a kezem közelebb hajolt hozzám. Önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetem, de nem mertem behunyni a szemem, mert tudtam, hogy akkor vége az önuralmamnak.

- Reccs! – lehelte végül az arcomba, mire mindketten nevetésben törtünk ki.