Epilógus
Colin
- Na, hogy
érezted magad? – mosolygott rám a lány. Csinos volt, szép arcában barna szeme
csillogott, ahogy engem nézett, és még azt sem bánta, hogy randink egyet
jelentett a víz hátán való folyamatos eltaknyolással. Néztem rá, és azon
gondolkoztam, melyik trükkel rázzam le. Egyikhez sem volt kedvem, mint ahogy
magához a lányhoz sem, Corn nélkül minden olyan színevesztett, erőtlen volt.
Mosolyogni sem volt erőm.
- Ramatyul, de
nem a te hibád. A víz jó, a napsütés jó, te jó vagy… - Megvontam vállamat.
- A jó az nem
elég neked? – kérdezte évődve, nem látszódott rajta, hogy csalódott volna.
- Bocsáss meg.
Felkaptam a
szörfdeszkámat, majd kikocogtam a vízből. Corn dühe perzselő intenzitással
érkezett hozzám. Ilyen mérges még rám sem volt, mikor megtudta, sellőalakban
csókolózásra csábítottam, ebből jöttem rá, hogy valami nagy lehet a háttérben.
Azt tudtam, ezúttal nem én voltam az oka, Cecily iránt semmi olyat nem éreztem,
amitől féltékenynek kellett volna lennie, más bánthatta. Leszálltam a
szörfdeszkáról, át sem öltöztem, úgy indultam a birtokuk felé.
Mióta itt
találkozgattam vele, még jobban szerettem szörfözni, mert emlékeztetett rá,
mikor sellőalakban leplezetlen módon kimutatta azokat az érzelmeit, amiket
halandóként letagadott. Az utóbbi egy hónapban feloldódott bennem a szorító
érzés, ami akkor telepedett meg, mikor hallottam Cornt sírva elrohanni. Vagyis
nem hallottam, nem is láttam, de éreztem, és ez volt a lehető legrosszabb.
Teljes szívemmel-lelkemmel átéltem fájdalmát, veszteségét, gyötrődését, ha nem
lett volna Miss Veer meg a sok beadandó, fogalmam sincs, hogyan éltem volna túl
azt a két hetet, amíg nem jöttem ki hozzá a tengerhez.
Miután Logannel
való randija balul sült el, még jól is jött, hogy kimaradt a suliból, a srácok
szúnyogok módjára jöttek volna rá, főleg, mert Sophie-val egyszer úgy
összevesztek, és olyan bizalmas dolgokat vagdostak egymás fejéhez, hogy
gimnáziumunk apraja nagyja azt hitte, kebelbarátnők lettek. Engem, még ha
akartak volna, se tudtak volna kegyeikbe fogadni, mert amikor tehettem, lógtam,
meg is kaptam Miss Veertől a magamét miatta. Nem zavart, sok gondolatot nem
fecséreltem rá, azon agyaltam, hogyan magyarázatnám el neki, mennyire jó, hogy
nem féltestvérek vagyunk, ahogy nagynénjei mondták, hanem unokatestvérek. Ez
azért mégis más.
Ahogy
végigfutottam a térhez vezető úton, bennem is egyre növekedett a harag. Mindig
azt éreztem, amit Corn, lényem egy része osztozott vele, de azt már megtanultam
szabályozni, ki felé irányítsam ezeket a nem hozzám tartozó érzéseket. Most
például mérges lettem arra, aki így felhúzta. Utáltam, amikor kínzó érzelmek
gyötörték, főleg, ha nem én okoztam őket. Ott megvolt rá az esély, hogy leállok
és békén hagyom, nem mintha komolyan gondoltam volna rá.
Felgyorsítottam
lépteimet, nem törődve a csajokkal, akik két hónappal Halloween után is képesek
voltak utánam kiabálni, hogy „Csókot vagy csalunk!”. Többé már nem voltunk
olyan számkivetettek, mint korábban, viszont azóta annyi minden történt, hogy
ez keserű vigasz volt, nem szavatolta az elmaradt happy endet, ami mindenkinek
megadatott – még anyámnak is, összejött a Halloweeni munkás főnökével -, csak
nekünk nem.
De ez már így
volt, és nem tehettem ellene semmit. Egyelőre.
O.O
A Valerian keze
nyomán felbukkanó különleges növények keretezte fűfolton kint hevertek Corn
könyvei. Régebben soha nem merte volna őket otthagyni, félt volna, hogy valaki
csak úgy elemeli, de újabban senki sem akart nekik ártani vagy idióta
csínyekkel traktálni őket. A kölykök még mindig boszorkányoknak hívták a hátuk
mögött a nyanyákat, Dullville azonban nyíltan kiállt mellettük, még
turistacsalogató üzletüket is segített helyrerakni. Már Corn sem zárkózott el
úgy a mágiától, napok óta a könyveit bújta, gondolom, be akart tározni
tudásból, hátha jön egy újabb varjú valamelyik környékbeli boszorkány
családtól.
Átléptem az
egyik ingatag könyvtornyon, a bejárati ajtó felé vettem az utat. Sophie nyitott
ajtót, aki hivatalosan is átvette a Nagy Testvér szerepét, és ennek megfelelően
árgus szemmel nézett rám. Még meg sem szólaltam, de máris azt hitte, rosszat
akarok. Nem tudtam, milyen kifogással élve lépjek be a Holloway házba, ahol egy
ideje nemkívánatos személlyé váltam (oké, annyira nem volt nagy ötlet esős
időben felmásznom a Corn szobájába vezető keskeny ereszen, hogy aztán majdnem
lecsússzak és összetörjem magam, de éppen egy borzasztóan rossz randin voltam
túl, és szerettem volna közölni Cornnal, hogyha kilök az ablakán, még akkor is
szeretni fogom). Ekkor hallottam meg a nagynénik őrült kiabálását. Úgy vijjogtak,
mint a vércsék.
- Véletlen
volt! – kiáltotta egyikük.
- Ne mondjátok,
hogy véletlen volt! – kiabált vissza Corn, most, hogy közelebb értem, vagy
ötször annyira éreztem, hogy tajtékozik, mint a parton. – Ilyet az ember nem
tesz véletlenül!
- De mi nem
vagyunk emberek, Corn, mi… - kezdett bele Daphne néni. Na, ja, boszorkák,
tudjuk, tudjuk, amellett minden lében kanál asszonyok.
Sophie
elfintorodott.
- Mint hallod,
el vannak foglalva, nem ajánlanám, hogy be gyere.
- Persze, te
látogathatod a fiúdat, amikor csak akarod, én meg el vagyok zárva a gyerekkori
legjobb barátomtól! – csattantam fel. Már épp belekezdett volna az ilyenkor
szokásos Sophie Szövegébe – ami, mint kiderült, sematikus és unalmas volt -,
mikor a háta mögött megjelent Flora néni.
- Hiszen
szándékosan alkalmaztunk helyhez kötött mágiát, értsd meg! Igaz, kicsit
erősebbre sikerült, mint azt vártuk…
- Kicsit
erősebbre?! – Corn utat tört magának, és tőle szokatlan hévvel vetette magát
felénk a folyosón. Amikor megláttam, képtelen voltam elfojtani egy vigyort,
vicces volt, ahogy első tincseit félrelökve loholt. Szerettem, mikor vadult,
annak ellenére, hogy ilyenkor még jobban hasonlított rám, mint máskor. Mikor
meglátott, egészen megváltozott az arckifejezése. A fenébe, az ember egy
pillanatig sem maradhat észrevétlen, hogy nyugodtan nézhesse. – Colin?
Igyekeztem
higgadtnak, lazának és jókedvűnek mutatkozni. Volt egy olyan érzésem, hogy még
a randi leggázabb pillanatában is nyugodtabb voltam, mint most őelőtte.
- Gondoltam,
beugrok, és megnézem, min akadtál így ki.
Hirtelen
torpant meg, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy neki ne ütközzön Sophie-nak. Ő
feljajdult, és nyavalyogni kezdett, hogy az emberlábak milyen bénák, és hogy
neki mit ki nem kell állni. Arrább toltam az útból, és léptem egyet Corn felé.
Szégyenkezve nézte a padlót.
- Milyen volt a
randi? – kérdezte.
- Csak a
szokásos. Pocsék – feleltem. – De ki mer csodálkozni ezen, mikor arra vagyok
kárhoztatva, hogy bűbájos társaságodat mellőzve másokkal legyek kénytelen
mulatni az időt?
- Te még mindig
levelezel azzal a vérszívóval? – kérdezte Sophie rosszalló arcot vágva.
Nem törődtem
vele, Rolandnak voltak jó tanácsai, például bombabiztos tervez készített arra
az esetre, ha Vale és Sophie esetleg összekapnának, és Corn egy szépségesen
szép angyal sráccal lenne összezárva egy házba. Mikor Sophie látta, hogy már
nem is foglalkozok vele, frusztráltan felsóhajtott, és visszament oda, ahonnan
kijött.
- Sajnálom a
rossz randit – mondta Corn.
- Én nem –
feleltem őszintén.
- Tudom, hogy
te nem.
Ráharapott a
szájára, azt hiszem fogalma sem volt róla, mit lehet erre még mondani. Még
mindig nem nézett a szemembe, tekintete feljebb pásztázott, míg mellkasomon
állapodott meg. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy belém lát, és tudja,
mennyire dobog a szívem. Ezt a kettőnk között feszülő köteléken keresztül is
érezhette, mint ahogy én azt, hogy dühe jéghidegét lassan kezdi átvenni benne
egy forró érzés. Ilyenkor imádtam a köteléket, mutatta, hogy hiába a sok
visszautasítás, még mindig szeret. Ez megnyugtatott. Kicsit sem restelltem,
hogy megérint a közelsége. Ez végtére még javamra is válhatott, így ő is
tudhatta, hogy mit érzek iránta.
Mindezt
alaposan átgondolva jóleső bizonyosság öntött el, mire Corn jobb keze
megrándult. Rosszabb időpontban nem is kísérletezgethettem volna vele, de
tettem rá. Már úgyis látta a legkínosabb álmaimat is, sőt saját magát az egyik
ábrándomban, szóval mit veszthettem?
Elkezdtem azon
mélázni, milyen lenne vele. Szabadjára engedtem érzéseimet, amik, mivel
közvetlenül előtte álltam, kötelékünkön át gátlástalanul csapódtak belé.
Elvörösödött.
- Na, szóval,
izé… - kezdte, nem találva a szavakat.
Éreztem, ahogy
zavarba jön érzelmeimtől és az ő azokra adott érzelmeitől, meg attól, hogy
mindezt nagyon jól tudtam. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, mert innen már
csak egy lépésre voltam attól, hogy ismét a tudtára adjam, milyen jó lenne vele
lenni úgy, hogy mindig tudnám, mi jó neki és mi nem. Mikor legutóbb megmondtam
neki, milyen isteni lenne így a szex, elküldött a francba.
- Abbahagytam –
ígértem neki.
Erre
megkönnyebbülten felnézett rám, majd mikor elült szemünk előtt a rózsaszín köd,
ami kettőnkön kívül senki mást nem engedett látni, észrevette, hogy nagynénjei
már felsorakoztak mögötte, ingerültbe váltott hangja.
- A nagynénjeim
valamit nagyon szeretnének nekünk elmondani.
Villámló
szemekkel pillantott hátra nagynénjeire, akik megszelídülve néztek vissza rá.
Láttam rajtuk, hogy jó nagy turpisságot csinálhattak.
- Rendben, hagy
halljam – mondtam, és léptem volna be, de Corn megállított. Ahogy a keze
hozzáért karomhoz, mindketten összerándultunk, sietve húzódtam hátrébb, mielőtt
ő lökött volna el magától.
- Menjünk ki.
Úgy tettem,
ahogy kérte, de már előre sejtettem, hogy itt nem csak a nagynéniknek lesz
nemulass, de nekem is. A tölgyfa osztozott félelmeimben, egynémely ága
reszketett, az a kevés sárgás levél, ami volt rajta, is mind lehullott, csak
úgy záporoztak a nyitott könyvekre. A nagynénik megálltak tőlünk két méterre,
és mindenhova néztek, csak ránk nem.
- Mondjátok meg
neki, mit tetteket! – szólt rájuk Corn összefont karokkal.
- Mit tettek? –
kérdeztem megrettenve. Úgy tudtam, hogy hozzám van köze! Talán átkot raktak rám
vagy engem is be akartak zárni egy tölgyfába, mint az a boszorkány Hoccát?
Bármit kinéztem volna belőlük, annyira távol akartak tartani Corntól.
- Nos… - kezdte
Daphne néni lassan. – Ennek nem fogsz örülni.
O.O
Cornelia
A napok gyorsan, és kevésbé fájdalmasan telnek, ha az
embernek van mivel elfoglalnia magát. Poros, dohos szagú könyvek százain rágtam
át magam, de nem találtam olyan varázslatot, ami lehetővé tette, hogy szabadon
szeressem Colint. Úgy tűnt, hogy a régi korok boszorkányainak még fogalma sem
volt a DNS-ről vagy épp nem találkoztak hasonló problémával, mint én.
Beleszeretni a testvérembe, amúgy is elég egyedi, viszont, ahogy kiderült, hogy
unokatestvérek vagyunk, kezdhettem elölről a kutatást.
Colin igyekezett meggyőzni, hogy az unokatestvérek már nem
is olyan durva, mintha tesók lennénk, de bármennyire is akartam, nem
engedhettem neki. Még az az érvelése sem győzött meg, amikor kijelentette, hogy
régen a nemesi családokban mennyi unokatestvér házasság volt. Csak a fejemet
ráztam, amíg ez a vérségi kötelék közöttünk van, lehetetlen, hogy együtt
legyünk. Reméltem, hogy Colin megért engem, de nem biztos, hogy sikerült neki,
bosszúból (bár lehet, hogy csak én éreztem bosszúnak), randizgatni kezdett más
lányokkal. Nem engedtem, hogy erőt vegyen rajtam a féltékenység és a
kétségbeesés emiatt, inkább csak még jobban elmerültem a könyvekben.
Daphne és Flora egy ideje az apáinkról pusmogtak, akik ezek
szerint testvérek vagy mi. Egyáltalán nem érdekeltek, az összes álmodozásom,
hogy egyszer visszajön az apám, és elvisz ebből az őrültekházából semmivé
foszlott. Most szabályosan utáltam már azt a homályos képet is, ami a fejemben
volt róla. Ugyanakkor nem ellenkeztem, amikor megtudtam, hogy nénikéim
keresgetni kezdték őket, mert ki tudja, mire lesz szükségem tőlük, ha
megtalálom a módját, hogy kicseréljem a DNS-eimet olyanokra, amiknek semmi köze
nincs Colinhoz. Azért ez elég durván hangzik, mi?
Nem kellett sokat várnom, hogy nénikéim jussanak valamire,
egyik délután – amikor Colin épp randin volt – le is hívtak a konyhába, hogy
elmondják a fejleményeket. Épp ez cím nélküli fekete könyvet bújtam, amiben
szemléletes rajzocskák mutatták, hogyan kell ezt-azt kiemelni az állatokból.
Békák szemét, egerek máját, galambok szívét és egyéb kedves dolgok.
- Kis boszorkányom, jobb lesz, ha leülsz – mondta Flora
gyászosan, majd amikor megtettem, elém tolt egy kistányér mazsolás süteményt.
- Ó, ne, a nyugtató süti! – mormoltam, mire Daphne
elfojtott egy mosolyt.
- Ryan és Brian Myerson ikrek – mondta nekem minden átmenet
nélkül. – Úgy sejtjük, hogy Ryan a te édesapád – Flora megszokásból köpött
egyet a válla felett. – Brian pedig Coliné, de csak egyikük tartózkodási
helyében vagyunk biztosak.
- Viszont nem tudjuk, hogy ő melyikük – tette hozzá Flora.
Elvettem egy sütit, és beleharaptam.
- Nem lenne egyszerűbb, ha valahogy megkérdeznénk attól,
amelyikről tudjuk, hol van, hogy melyikük?
- A helyzet bonyolultabb, mint hinnéd – rázta meg a fejét
Daphne. – Tudod, lehet, hogy Flora nénikéd és én hibát követtünk el, amikor,
hogy is mondjam… egy kis mágiát alkalmaztunk az apádon, vagyis azon a férfin,
aki vagy Ryan vagy Brian.
- Milyen mágiát? – kérdeztem.
Daphne kinézett az ablakon az öreg tölgyre, mintha abból
merítene erőt, így Flora vette át a szót.
- Pontosan a születésed után egy kicsivel történt. Az apád,
bármelyik is legyen a két férfi közül nem jött többet, édesanyád pedig megtámadta
az a betegség… nekünk ápolni kellett őt, de kiküldtük a macskákat, hogy hozzák
ide…
A plafonra emeltem a tekintetem. Nagynénéim komolyan
betanították erre-arra a macskáinkat, ezt még mindig képtelen voltam elhinni.
Egyedül Barnie úrfi a normális közülük. Nem csoda, hogy soha nem kedveltem a
többit.
- A férfi, akit idehoztak, túl későn érkezett. Édesanyád
utolsó kívánsága volt, hogy őt utoljára láthassa, de már… - Daphne és Flora
egyszerre szipogtak fel. – Mi pedig dühösek lettünk, főleg mivel a férfi nem is
rendült meg, sőt letagadta, hogy ismerne téged és édesanyádat… veszekedtünk.
Egyik dolog követte a másikat, újra el akart menni, mi pedig…
- Túl erős mágiát alkalmaztunk rajta. Egyikőtök apja még
mindig odakint áll az udvaron.
Köhögni kezdtem egy darab félrenyelt süteménytől.
- Tessék?! – kérdeztem hitetlenkedve.
- Az a tölgy, kis boszorkányom – mutatott ki Flora
drámaian. – Colin vagy a te apád.
- Micsoda?!
Felugrottam, és kinéztem az ablakon. A kedvenc tölgyfám! Mi
az, hogy…
- Azt akarjátok mondani – kérdeztem halkan, kezdődő dühvel
–, hogy az a fa egy élő emberi lény, de azóta fa alakban tengődik, amióta az
eszemet tudom?
Gyászosan bólintottak, én pedig szabadon engedtem dühömet.
O.O
Estére Colin és én ezerszer körbejártuk a tölgyfát, amelyik
valamelyikünk apja volt. Képtelem voltam elhinni, Colin azonban elég könnyen
vette a dolgot.
- Emlékszel, amikor majdnem kivágattuk? – nevetett fel
hirtelen. – De a nyanyák azt mondták, gondoljunk szegény bagolyra, amelyik
odafent lakik.
- Ez nem vicces! – feleltem szigorúan, mire Colin rám
kacsintott, és éreztem, hogy mégis mosolyra húzódik a szám.
- Szerintem melyikünkre hasonlít jobban? – kérdezte, mire
kitört belőlem a kacagás.
A fa ijesztően megreccsent.
- Szerintem hall minket! – fojtottam vissza a nevetést.
Colin is felnézett a fára.
Reccs.
- Hallasz minket? – kiáltott fel Colin.
- Ne ordíts, itt van előttünk – intettem le.
Reccs.
- Egy reccsenés igent, kettő nemet jelent, jó? – jöttem elő
az ötlettel. Colin halkan kuncogott. Azt hiszem, mindketten sokkban voltunk
kicsit. Várakoztunk.
Reccs.
- Kipróbálhatnánk a nemet is – suttogta Colin közel hajolva
a fülemhez. – Hátha csak egyszerűen recseg a fa. Véletlen is lehet.
- Az sem volt véletlen, amikor pofon csapott téged,
emlékszel? – kérdeztem, miközben arrébb léptem, hogy ne érezzem a leheletét a
nyakamon. Borzongott tőle a bőröm, igyekeztem nem érezni a testem elöntő
forróságot, nehogy átmenjen Colinra a köteléken keresztül.
Reccs.
- Hé, nem is kérdeztem semmit! Szóval… te ugye nem fának
születtél?
Vártunk, egy hirtelen jött széllöket lefújt pár levelet, de
ezt nem értelmeztem válaszként.
- Lehet, hogy…
Reccs. Reccs.
- Ember voltál, igaz? – kaptam levegő után.
Reccs.
- És melyikünk apja vagy? Coliné? – Úgy éreztem, évek
telnek el, mire válaszolt. Colin fogta az idegességemet, mellém lépett és a
kezembe csúsztatta a sajátját.
Reccs. Reccs.
- Akkor az enyém – nyögtem megsemmisülten.
Colin megszorította a kezem, ki akartam húzni a mancsából,
de akkor a fa újabb jelzést adott.
Reccs. Reccs.
- Mi nem? Nem az enyém?
Reccs. Reccs.
- Akkor egyikünké sem?
Reccs. Reccs.
Reccs.
- Ezt nem tudom értelmezni. Mit jelent? Hogy nem vagy
biztos benne? – Kezdtem totál idiótának érezni magam, amiért egy fával
beszélgetek.
Reccs.
- Szóval nem tudod vagy mi?
Reccs.
- Hogyhogy? – Rájöttem, hogy erre nem tud válaszolni, pedig
kétségbeesetten akartam tudni a választ. – Te vagy Ryan?
Reccs. Reccs.
- Akkor Brian?
Reccs. Reccs.
- Ezt sem tudod – összegeztem.
Reccs – helyeselt a tölgyfa.
- Egyáltalán tudod, ki vagy? – Két szomorú reccsenés. –
Emlékszel valamire? – Újabb kettő.
Colinra néztem (aki még mindig a kezem fogta, de most nem
akartam ellenkezni), ő pedig vállat vont.
- Talán elfásult az agya egy kicsit.
- Colin!
- Most mi van? Majd’ tizenhét éve áll itt. Vissza kellene
változtatni valahogy.
- Nem lehet – sóhajtottam. – A nénikéim nem tudják, hogyan
kell. Vagyis tudják, csak nem akarják elmondani, mert valami titkos izé.
- Ez jellemző rájuk! – horkantott Colin. – De azért
megpróbáljuk, ugye?
Reccs!!
- Azt hiszem, muszáj lesz. Jaj, ne, kezdhetem elölről a
keresgélést! – nyögtem fel.
- Ha akarod, segítek – ajánlotta Colin.
Volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni,
hogy sokkal többet is képzel a dologba, mint azt, hogy lehuppanunk egymás mellé,
és átnyálazunk egy csomó könyvet. Észbe kapva próbáltam kihúzni a kezem az
övéből, de nem eresztett.
- Na, hadd segítsek! – kérte a szemeimbe fúrva a sajátjait.
A közöttünk feszülő köteléknek, mintha túl sok lett volna,
hogy fogjuk egymás kezét, esküszöm még a levegő is szikrákkal telt meg
közülünk. Colin intenzíven bámult, nem átallott a számra is ránézni. Idegesen
megnyaltam az ajkaim, mire belém hasított a gondolatat, mintha csak a sajátom
lenne. Arra gondolt, milyen szexi voltam.
- Segíthetsz, de viselkedned kell! Ígérd meg, hogy nem
próbálsz meg… nyomulni – kértem.
- Semmi olyasmit nem teszek, amit te ne akarnál – felelte
cselesen.
- Nem! Inkább ígérd meg, hogy nem érsz hozzám, még akkor
sem, ha akarom!
Megkeményedett a pillantása.
- Miért csinálod ezt velem, Corn?
- Kérlek! – könyörögtem.
- Corn…
- Kérlek, lehetünk együtt, ha megígéred! Csak annyi kell,
hogy fogd vissza magad. Megígéred, ugye?
Farkasszemet néztünk, amíg meg nem éreztem, hogy megtörik
az ellenállása. Átgondolta.
- Megígéred? – sürgettem.
A szemembe nézett, majd szorosabban markolva a kezem
közelebb hajolt hozzám. Önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetem, de nem
mertem behunyni a szemem, mert tudtam, hogy akkor vége az önuralmamnak.
- Reccs! – lehelte végül az arcomba, mire mindketten
nevetésben törtünk ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése