1. fejezet - A boszorkánybál

1. fejezet

Cornelia

A boszorkánybál

A boszorkánybál nem más, mint egy olyan összejövetel, ahol a vendégek nagy része boszorkány, ám nem muszáj konkrétan bálnak lennie (tánccal meg olyasmikkel, amik mondjuk a szalagavató bálon vannak), hiszen a boszorkányok amúgy sem szórakoznak emberi módon (lásd: macskareptetés).

A boszorkánybál szabályai:

- tilos szimpla embereket is meginvitálni (megjegyzés magamnak: utána kell néznem, vajon Colin minek számít, a köztünk lévő kötelék nem éppen szimpla)

- tilos furcsállni a dolgokat (az egyik boszi neonsárga haja például egy félresikerült varázslat eredménye, nagyon rosszul esik neki, ha bámulják)

- tilos hangoztatni, ha valaki nem hisz a boszorkányságban (ami hülyeség, ki jelenik meg egy ilyen találkozón, ha nem hisz benne?)

- tilos egymás ellen varázslatot használni, hiszen a boszorkánybál helyszíne (Holloway-ház, Dullville) mindenkor semleges hely

- és legfőképpen tilos megemlíteni, hogy a Főboszorkány továbbra sem hajlandó aktív szerepet vállalni a bosziügyekben (nem, mintha képes lennék rá varázserő híján)

Egyéb:

- üdvözlőajándék biztosítása (mi a fenét adjak egy tizennyolc éves boszorkányfiúnak, akivel majdnem egy éve folyamatosan levelezek?)

- a Főboszorkány születésnapjára hozott ajándékok kezelése:

a.) nem fintorogni, ha a csomag bűzlik/mocorog/különösen veszélyes felirat olvasható rajta

b.) nem fintorogni (és/vagy sikítani), ha az ajándék nem kedvünkre való

c.) nem ujjongani, ha igen

- a vendégek megfelelő köszöntése

a.) köszönéskor: Remélem, jó szél hozott, boszorkánynővérem/húgom

b.) elköszönéskor: Holdfény kísérjen utadon, boszorkánynővérem/húgom

- a vendégekkel való udvarias társalgás

- illedelmes étkezés még akkor is, ha a menü furcsaságokat tartalmaz (megjegyzés magamnak: utánanézni, mik azok a furcsaságok).

Személyes tapasztalatok:

- nem szabad elismerni, ha egy boszorkány szimpla halandókkal is barátkozik

- nem szabad elismerni, hogy az a szimpla halandó nem csak egy szimpla halandó

- nem szabad az újonnan felfedezett erőnket használni, hogy megvédjük a szimpla halandónkat

- összességében nem szabad hagyni, hogy a szimpla halandó megjelenjen a boszorkánybál közepén!!!

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

  - Corn! – sikította Sophie megugrasztva a cicámat, Barnie Úrfit, aki ijedten keresett menedéket az ágyam alatt, miközben én türelmetlenül fordultam el a tükörtől, amiben egy ideje nézegettem magam.

Sophie feltépte az ajtót. Ezüst színű, flitteres ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte az alakját, ráadásul a flitterek olyan benyomást keltettek, mintha Sophie-t halpikkelyek borítanák. A fenébe, lehet, hogy nem is flitterek?

- Corn, nem hiszem el, hogy képesek voltatok Vale-t alkalmazni, mint pincért! Hogy gondoltad ezt? Én, mint a sellőkirály lánya, mutassam be a pasimat, mint pincért? Ez… fú, de jó ez a ruha!

Önkéntelenül is elmosolyodtam. A ruha nem egyszerűen jó volt, hanem gyönyörű. Pánt nélküli fűzős csoda, egyenesen vámpír-barátnőmtől Ginától, aki volt olyan szíves elküldeni nekem, mondván neki nem megy a színeihez ez a smaragdzöld. Bátyja (a szintén vámpír), Roland pedig többsoros smaragd nyakékkel és hozzá illő fülbevalókkal kedveskedett, de persze csak kölcsönbe, mert mégsem járná, hogy olyan ékszerekkel traktáljon, amik többe kerülnek, mint a házunk. Azért felvettem őket a ruhához, és úgy éreztem magam, mint egy hercegnő.

- Egész jól néznél ki, ha csinálnál valami a hajaddal is – nézegetett Sophie (sellőkirálylány a tengerben, osztálytársam és jó barátnőm a szárazföldön). – Na, fordulj meg! Hol egy fésű?

Így lett a kócos kukoricaszínű hajamból fényes, félig feltűzött, mégis loknikban a vállamra omló frizura, amitől még jobban éreztem magam az öltözékemben. Még nekem is szembetűnő volt, hogy egy év alatt sokat változtam, a csípőm kikerekedett, olyan lányos alakot biztosítva nekem, amilyet mindig is szerettem volna, az arcom viszont soványabb lett, kiemelve a szemeimet, amik hatalmasnak tűntek. Még simán hátrafogott hajjal és a megszokott ruháimban is csinosabbnak tűntem.

Nénikéim Flora és Daphne esküdöznek, hogy ez hamarosan felszabaduló mágikus képességeim jele, de szerintem egyszerűen csak végre kezdem elérni a felnőttkori formáimat. Ami nem rossz, úgy véltem, idővel csak még jobb lesz a helyzet, ha így haladok, húsz éves koromra igazi szépség válik belőlem.

- Na, nem is kell túl sokat csinálni az arcoddal, egy kis pirosító megteszi – mormolta Sophie, miközben egy pici ecsettel tüsténkedett. Hagytam neki, mert már rájöttem, ha ellenkezem, csak nekem lesz sokkal rosszabb. Különben is, jól kellett kinéznem, hiszen végre megismerkedem Kierannal.

A déli államok Főboszorkánya ő, már majdnem egy éve tartjuk a kapcsolatot, de most fogunk először találkozni. A srác hihetetlenül jófej boszorkány létére, és ahogy én, ő is utálja, hogy nem normális családba született, csakhogy ő, velem ellentétben erős mágiával rendelkezik, amit használ is, így neki nehezebb kivonni magát a boszorkánykodás alól. Alig vártam már, hogy találkozzam vele, ezért is mentem bele ebbe a Boszorkánybálba, amit nénikéim a tizennyolcadik születésnapom alkalmára rendeztek.

Amikor Sophie kész lett velem, úgy döntöttem, ideje körülnézni, mielőtt megjönnek az első vendégek. Egy éve a házunk még egy lelakott koszfészek volt, most azonban – hála a velünk élő bukott angyalnak, Valeriannek – egy kellemes, bálozásra alkalmas épület. A falakon nem volt többé helye pókhálónak, Vale ízléses tapétát ragasztott fel mindenhova, és a lépcsőt fedő szőnyegek lyukaiban sem akadt meg többé senki sem, hiszen már nem voltak lyukak, csak fényesre csiszolt parketta, a tapéta mintájához illő puha szőnyeggel. Az áramingadozás is megszűnt, amióta Vale kicserélt pár vezetéket, már minden szobát és folyosót ki lehetett világítani. Komolyan, imádtam ezt az angyalt!

Most épp egy lányos fehér tunikában igazgatott egyenesre néhány festményt a falakon. Na, jó azért ez fura.

- Vale, mi ez a szerelés? – kérdeztem, mire rám nézett, és láthatóan meglepődött.

- Corn, nagyon jól nézel ki – bókolt egy kis mosollyal, amitől feleslegessé vált Sophie pirosítója. Pirultam magamtól is.

- Köszi, de te miért vagy hálóingben?

Végignézett magán.

- Nénikéid úgy vélik, ilyen ruhát hordanak az angyalok – felelte. – El akarják kerülni, hogy halandónak nézzenek, és – halkította le a hangját – a boszorkányok elég dicsekvőek, Daphne és Flora szeretnének jobb színben feltűnni azzal, hogy egy igazi angyalnak látszó angyal szolgálja ki a vendégeket – darálta le.

Felment bennem a pumpa, egyszerűen utáltam, amikor a nénikéim szervezkedtek.

- Szerintem meg úgy nézel ki, mint egy idióta. Mondd, te jól érzed magad így? Ebben a cuccban akarsz maradni?

- Mi. A. Fene. Van. Rajtad?! – kapkodott levegő után a lépcső tetején megjelenő Sophie. Úgy tűnt, még ő sem látta a pasiját hálóingben. – Corn, mi folyik itt?!

- Szóval? – sürgettem Vale-t, aki vörös arccal hajtotta le a fejét.

- Lehetne rosszabb is – mondta. – Nem akartam megbántani a nénikéidet.

Ami azt jelentette, hogy nagyjából akármit megcsinált, amit kértek tőle, mert ilyen a természete. Képtelen voltam elhinni, hogy a nagynénéim képesek így kihasználni.

- Menj, és öltözz át valami kényelmesbe. És nem kell pincérkedned, vendég vagy, az Isten szerelmére!

Vale elsápadva meredt rám, amiért hiába vettem a számra az Úr nevét, így gyorsan bocsánatot kértem tőle, majd mondtam, hogy tényleg öltözzön át (aminek viszont örült).

Odalent a konyhában és a nappaliban már élénk sürgölődés folyt, nénikéim tálakat és tányérokat hordtak az összes létező asztalra, pultra és polcra, amiken mindenféle ismerős és ismeretlen étel sorakozott. Miután láttam, hogy Flora milyen alapanyagokból készített pár fogást, eldöntöttem, hogy majd maradok valami hagyományosnál, például egy sima szendvicsnél.

- Gyönyörű vagy, kis boszorkányom! – torpant meg Flora, hogy megcsodáljon. – Olyan izgatott vagyok a ma este miatt, ma végre igazi boszorkány leszel!

- Kivéve, ha semmi nem fog történni – mondtam, hiszen biztos voltam benne, hogy a tizennyolcadik születésnapom sem lesz vízválasztó, míg nénikéim abban reménykedtek, hogy hirtelen én leszek a világ legnagyobb boszorkánya és emiatt majd lemondok a terveimről, hogy egyetemre megyek. Na persze!

- Meglátjuk – felelte Daphne. – Kicsim, nem mennél ki, hogy körülnézz, minden rendben van-e odakint? És bizonyosodj meg róla, hogy az a csirkefogó semmiképpen nem fog felbukkanni.

- Nem fog – vágtam rá. – Randija van mára – tettem hozzá halkabban, utálkozva.

- Annál jobb – bólintott Daphne. – Micsoda szégyen lenne, ha felbukkanna a bálunkon!

- Nem fog felbukkanni – ismételtem jegesen, majd elindultam kifelé, hogy ránézzek a kertünkre és az apámra/nagybátyámra.

O.O

Óvatosan lépkedtem a magas sarkú, szintén zöld szandálomban, az apró díszkavicsokkal felszórt ösvényen (ez is Vale érdeme) egészen a tölgyfáig, ami egy hülye varázslat folytán igazából a rokonom volt. Hogy kim pontosan, nem tudtam, de ő volt az egyik bizonyítéka, hogy én és a fiú, aki szeretek – szerettem –, egy vérből valóak vagyunk. Elég volt rágondolnom ahhoz, hogy felhorgadjon a közöttünk feszülő kötelék, amin keresztül megéreztem a legkisebb hangulatingadozását is, amiből mostanában több mint elég volt neki.

Most éppen nem éreztem semmi különösebbet felőle, azt hiszem, semleges hangulatban volt. Reméltem, hogy tényleg tartja magát az ígéretéhez, és nem csinál zűrt a bálon, ugyanakkor gyanús volt, hogy ma még nem jött át, hogy felköszöntsön. Vagy talán a mostani nem túl barátságos állapot közöttünk már azt is jelenti, hogy egyáltalán nem köszönt fel a születésnapomon? Elszomorodtam arra gondolva, milyen árakat kell még megfizetnünk a hülye szerelmünkért, amiből köszönöm szépen, én már nem kértem. Túl sok fájdalmas emlékem fűződött hozzá.

Az egész elhidegülésünk áprilisban kezdődött, amikor Colin már a sokadik lánnyal randizott, de az a csaj ezúttal megmozgatott benne valamit. Hirtelen ott találtam magam az érzései tengerében. Miközben azt a ribit csókolta, olyan intenzív dolgokat érzett, amikhez hasonlót én eddig csak vele éltem át. Egyszerűen elegem lett, mert bár tudom, hogy én biztattam rá, hogy keressen másokat, de nem akartam tudni róluk. Nem akartam elhinni, hogy én egyedül szenvedek, ő pedig más csajokkal lóg, közben meg olyasmit érez, amit nem szabadna, kivéve, ha hazudott arról, hogy ő is úgy szenved, mint én. Szenvedett a francokat! Azon a délutánon jól érezte magát a lánnyal, ami engem annyira feldúlt, hogy ő megérezte, majd azonnal otthagyta a csajt, hogy megkeressen. Ez volt az, amin összevesztünk.

Ezért volt, hogy majdnem egy teljes hónapig nem álltam szóba vele, hiába bizonygatta, hogy rám gondolt, azért volt olyan izgatott – ez még rosszabb, mert épp ez ellen küzdünk, miért gondolt rám, mit képzelt? – meg hogy a csaj hasonlított is rám (nem hasonlított!), egyszerűen nem tudtunk megbékülni. Így történt, hogy egyedül mentem el Las Vegasba egy jósnőhöz (akit a nagynénéim ajánlottak), aki azt mondta, a tizennyolcadik születésnapom után történik valami, ami megváltoztatja az életem, addig nem érdemes kutatóutakra mennem (ami annyira megegyezett a nénikéim véleményével, hogy nem vagyok biztos benne, nem ők kérték-e meg, hogy ezt mondja nekem). A lényeg, hogy Colin megorrolt, amiért nem jöhetett Vegasba, utána pedig azért is, mert Sophie meghívott a nyárra egy óceánkörüli túrára, amit sellőként töltöttem el, azonban ezúttal nem tudott volna visszacsábítani, mert Sophie gondoskodott róla, hogy elég messze legyünk ahhoz, hogy semmiféle hívást ne hallhassak meg.

Csak sulikezdéskor jöttem vissza Dullville-be, és a visszaváltozásom után vettem észre, mennyire megcsinosodtam. Meg persze abból is nyilvánvaló volt, ahogy a srácok bántak velem a suliban. Sophie, Vale és én népszerűek voltunk, Colin meg… nos, ő nem, ugyanis soha nem volt benne semmiben, amiben mi. Fájt, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, de ez a szükséges rossz volt. Hiszen lehetetlen, hogy mi ketten valaha is együtt legyünk, hónapok óta feladtam a kutatást ezen témában. Már csak tovább kellett lépnem, és azt hiszem, jó úton jártam. Már nem voltam belé szerelmes – legalábbis többnyire. Néha álmodtam vele, forró és vérfertőző álmok voltak, amik után napokig tartott összeszednem magam, de egész jól megvoltam.

Szóval három napja beszéltem utoljára Colinnal, amikor is megmondtam, hogy a bál teljes idejére ki van tiltva a házunkból, ne merjen megjelenni, mert ha valamelyik boszorkány megátkozza, én, varázserő híján nem fogok tudni segíteni neki. A nyugalmi állapota azt jelentette, hogy nem tervez semmit. Vagyis nagyon ajánlottam neki, hogy ne tervezzen.

Úgy tűnt, minden rendben van, a gyep rendezettebb nem is lehetne, még a nénikéim varázsfüvei is szigorú csatarendben nőttek, így ideje lett volna bemennem, de valami a kert hátsó része felé vonzott. Nem, egyáltalán nem valami paranormális, még csak nem is valami szokatlan, csupán csak a tény, hogy arra van Colinék lakókocsija. A saját szemeimmel akartam látni, hogy nem tervez kamikaze akciót, mert bár el nem tudtam képzelni, mi keresnivalója lenne a bálomon, valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy ott akar lenni.

- Cornelia Holloway? – Megtorpantam, és ijedten hátrafordultam.

Egy nagyon helyes, öltönyös srác állt a tölgy mellett, mintha csak odatermett volna, csodálkoztam, hogy nem hallottam a kavicsok csikorgását a cipője alatt.

- Kieran? – tippeltem hitetlenkedve, végigfuttatva a fejemben a bálomon lehetségesen felbukkanó pasik listáját (Kieran, Vale, Colin – de neki nem ajánlott).

- Nem túloztak, amikor a szépségedről meséltek – mosolyodott el, és elindult felém, mire önmagam is meglepve felé siettem, és átöleltem.

- Kieran, annyira örülök neked! – mondtam vidáman, majd kibontakoztam az öleléséből. Közelebbről még helyesebb volt, a haja vörösesszőke, a szeme fekete, a vonásai határozottak és meglepően férfiasak voltak. A mosolya pedig elbűvölő. Alaposan megnézett magának, majd észbe kapva megragadta a kezem.

- Annyira zavarban vagyok, hogy majdnem elfeledkeztem az illemről!

- Nehogy letérd… - Késő volt, térdre ereszkedett előttem.

- Köszönöm a meghívást, Főboszorkányom, ígérem, amíg a területeden vagyok, nem okozok semmi problémát, és ameddig a határaidon belül tartózkodom, elismerem felsőbbségedet.

- Jól van, de most állj fel, semmi szükség erre a hülye hagyományra!

Felállt, és azzal a lendülettel közelebb rántott magához, hogy egészen nekisimultam. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg akar csókolni, de aztán csak az arcomnak szorított a sajátját, és a fülembe suttogott.

- Figyelnek minket!

Igyekeztem nem felkapni a vizet. Nénikéim megint szolgálatba állították a macskákat, ketten közülük nem messze meresztették ránk a szemüket.

- Menjünk be, körbevezetlek – sóhajtottam végül, nem törődve a macskákkal.

Kieran udvariasan felajánlotta a karját, amit elfogadtam, és csak amikor hirtelen düh hasított belém – ami nem az enyém volt – esett le, hogy a boszorkányfiú talán nem a macskákra célzott.

O.O

Egész jól haladt a buli, már átvettem az ajándékaimat (itt volt egy kis kavarodás, amikor én bolond belenéztem abba a lyukacsos dobozba, aminek a tartalmát ritka, szinte felbecsülhetetlen értékű élőlénynek jellemezték, és pechemre egy hatalmas, piros színű pók volt benne, én pedig sikítva elhajítottam az egészet. A pók túlélte, Vale biztonságba is helyezte nekem), és lassan a társalgás is beindult. Kieran és én remekül elvoltunk, amikor épp senki nem figyelt ránk, együtt nevettünk a diliseken, akik mindenféle fura hacukákban jöttek el, vagy épp Kieran az egyik viccesen alakult varázslatát mesélte.

- Ne nagyon híreszteld, de minden második varázslatom félresikerül – nevetgélt közel hajolva a fülemhez, nehogy véletlenül meghallják, mit beszél. – Nem is értem, hogy lehetek én a Főboszorkány. Ráadásul még srác is vagyok, mindenki rajtam röhög. – Azonban nem tűnt olyan kétségbeesettnek, azt hiszem, titokban szerette, hogy mindenki csodájára jár, mint boszorkányfiúnak.

Ő és én voltunk a legnépszerűbbek egész este, mindenki velünk akart beszélni, és persze mindenki várta az éjfélt (23:58 percet, hogy pontos legyek), mert abban reménykedtek, hogy tényleg feltörnek a képességeim, amint betöltöm a tizennyolcat. Az első komolyabb probléma akkor következett, amikor egy Carotta Septon nevezetű boszorkány megragadta a karom azzal, hogy valami különlegeset szeretne mutatni nekem odakint. Hátrahagyva Kierant kimentem vele a hátsó kertbe, ahol az egyik almafához kiláncolva egy hatalmas kutya feküdt. Jöttünkre vonyításba kezdett. A hangra ijedtség töltött el, de nem az enyém volt, hanem Coliné. Azt jelentette, hogy a közelben van, és alaposan megijesztette a kutya.

- Ez egy… farkas? – csodálkoztam el, ahogy jobban megnéztem. A vonyítása morgása csapott át, mire Carotta legyintett egyet a kezével, a farkas pedig nyüszítve nekicsapódott a fa törzsének.

- Ne menj a közelébe, mert veszélyes lehet – mondta Carotta büszkén. – Nem ismerek mást, akinek sikerült volna ennyire megszelídíteni egyet – dicsekedett.

Felháborodva néztem a feltápászkodó, még mindig nyüszítő állatot.

- Ez állatkínzás, Carotta! – feleltem élesen. – Fájdalmai vannak!

A boszorkány úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de egyben kicsit mintha tartott is volna tőlem, lévén én voltam a Főboszorkánya, nénikéim szerint mindenki engedelmességgel tartozik nekem, főleg a mi házunkban.

- De hát vérfarkas – mondta védekezőn. – Ha nem tartanám ennyire szorosan a gyeplőt, rám támadna.

- Akkor sem… micsoda?! – esett le, hogy mit mondott. – Vérfarkas? Úgy érti, hogy egyébként ember?!

A boszorkány most már valóban megijedt.

- Menjünk vissza, hűvös az este, az éjfél is közeleg – terelgetett befelé, én pedig amennyire döbbent voltam, hagytam is magam. Odabent aztán Carotta egy pillanat alatt felszívódott mellőlem.

Kintről újra felhangzott a vonyítás. Vérfarkas ismerősömre, Rufusra gondoltam, és tudtam, hogy cselekednem kell. A fejem forgatva néztem Vale és Sophie után, de csak Kierant láttam, aki felém igyekezett.

- Valami baj van? – kérdezte, mire bólintottam.

- Meg kell keresnünk a barátaimat.

Tíz percen belül Vale, Sophie, Kieran és én kisurrantunk a házból.

- Nem hiszem el, hogy ezek valami szolgának kezelnek engem! – sziszegte Sophie, aki nem tudta túltenni magát a tényen, hogy a boszorkányok felsőbbrendűnek hiszik magukat. Legalábbis a száz évnél öregebbek, holott a nénikéim és Vale is figyelmeztették, hogy ez lesz.

- Most a farkassal törődjünk! – válaszoltam fojtottan. – Nem hagyhatjuk így sínylődni!

Alighogy a vérfarkas meglátott minket, megint őrjöngeni kezdett.

- Segíteni jöttünk – pisszegte le Vale, mire elhallgatott, és már csak halkan szűkölt.

- Hogy lehet, hogy farkasalakban van, amikor nincs is telihold? – bámultam fel az égre.

- A nyakörvet akkor tették rá, amikor állatalakban volt, most nem tud visszaváltozni – mondta Kieran magától értetődően.

- Láttál már ilyet? – néztem rá meglepődve.

- Olvastam róla.

- Ez gusztustalan! – Közelebb indultam a farkashoz. – Engedd, hogy megnézzem, megpróbállak kiszabadítani!

Nyugton maradt, így némi tétovázás után már markoltam is a nyakán a fémbilincset, ami minden oldalon zárva volt, mintha ráforrasztották volna. A kezem csupa vér lett, mert a nyakörv teljesen kidörzsölte szegény farkas nyakát.

- Hogy szedjem ezt le? – kérdeztem a barátaimat. Sophie és Vale tanácstalanok voltak, de Kieran könnyedén válaszolt.

- Egyszerűen le tudnám szedni, csakhogy hatalmas udvariatlanság lenne, ha megfosztanék egy másik boszorkányt a tulajdonától, akár törvénysértőnek is bélyegezhetnének, hiszen nem a saját területemen vagyok. – Vidámabbnak tűnt, mint azt a helyzet megkívánta volna, de csak a folytatás hallatán jöttem rá, mi az, amin nevetgél magában. – Amíg meg nem parancsolod nekem, hogy szedjem le, tehetetlen vagyok.

- Hát szedd le! – mondtam ki, mire félretolta a kezeim, mindkét kezével megérintette a nyakörvet, mormolt valamit, és a fém egyszerűen kettétörött.

A farkas csak erre várt, hanyatt lökve Kierant rohanni kezdett az ellenkező irányba. Nem jutott messze, útközben változni kezdett, majd emberi alakban elterült a fűben. Vale azonnal rohanni kezdett felé, mire gyorsan követni kezdtem.

A farkas egy lány volt, tizennégy-tizenöt éves lehetett, meztelen testét horzsolások és zúzódások borították, az arcát könnyek nyomai csíkozták, és úgy tűnt, képtelen abbahagyni a remegést.

- Ne… ne bántsatok! – nyöszörögte, miközben Vale betakarta a zakójával.

- Sophie, szólnál a nénikéimnek, hogy elsősegélyre lenne szükségünk? – kérdeztem a sellőlányt, de Kieran megrázta a fejét.

- Nem jó ötlet, nem kellene, hogy mindenki megtudja, mit csináltunk. – A zsebéből hófehér textilzsebkendőt húzott elő, és odanyújtotta nekem. – Véres a kezed.

Automatikusan elvettem.

- De akkor mit csináljunk? Nem hagyhatjuk így itt, és kórházba sem vihetjük. – Egyes számú paranormális szabály: soha egyiküket sem visszük kórházba, mert az emberek kiakadnak tőlük.

- Negyed óra múlva éjfél.

- Jól van, jól van – kényszerítettem magam a józan gondolkodásra. – Vale, repülj fel vele a szobámba, Sophie pedig kinyitja az ablakot, aztán visz fel elsősegélydobozt meg fájdalomcsillapító főzetet. Zárkózzatok be, és csak akkor nyissatok ajtót, ha én jövök!

- Le fogok maradni a nagy mágiakitörésedről – panaszkodott Sophie, de mivel Vale már a karjaiba is kapta a farkaslányt, elsietett, hogy szabaddá tegye az utat a szobámba.

Hamarjában letöröltem magamról a vért, majd Kierannal ártatlan arcot öltve visszasiettünk a házba, ahol valóban vártak ránk. Próbáltam lenyugtatni magam, hogy ne érezzem már úgy, hogy mindjárt rajtakapnak, amikor hirtelen tudatosodott bennem, nem is én érzem úgy, hogy rajta fognak kapni. Colin volt idebent a házban!

Egy perc volt vissza a születésem percéig, de én képtelen voltam nem Colin után kutatni a tömegben. Itt volt valahol, még mindig idegesen amiatt, hogy lebukik.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, kis boszorkányom – simogatta meg az arcom Flora. – Nem fog fájni, csak érezni fogod, hogy valami más lett.

Kényszeredetten rámosolyogtam. Milyen csalódottak lesznek, hiszen semmi nem fog történni! Lehet még a Főboszorkányságot is elveszik tőlem, főleg, ha rájönnek, hogy kiszabadítottam a farkaslányt. Alig vártam már, hogy elmúljon éjfél, és vége legyen a hülye Samhainnak.

- Most! – jelentette be Daphne, mire minden szem rám szegeződött.

Nem történt semmi, nem változtam hirtelen boszorkánnyá, a seprű sem ugrott a kezembe, hogy üljek fel rá, és repüljem körbe a környéket. Semmi boszorkányos nem történt, kivéve, hogy fülig pirultam a tekintetek kereszttüzében. Vártak.

Éjfélt ütött az óra, nénikéim pedig csalódott sóhajt hallattak. Egy pillanatra még meg is sajnáltam őket.

- Ezek szerint nálam a mágia ugrott egy generációt – jelentettem ki, de önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Valaki élesen felsikoltott, mire mindenki a lépcső felé kapta a fejét, ahonnét a hang hallaszott. Az egyik tizenkét év körüli boszorkánylány sikított, és mutogatott.

- Ott van egy halandó fiú! – kiabálta, mintha legalábbis egy vérengző zombiról lenne szó (szerencsére ezen már túl voltunk).

- Hoppá! – nyögte Colin.

- Halandó a Boszorkánybálon! – tört ki a hangzavar, aminek ez volt a lényege.

Többen felháborodva meredtek a nagynénéimre, mások eltakarták az arcukat, nehogy Colin meglássa őket, megint mások – és ezek aggasztottak igazán – Colin felé indultak, hogy megtorolják a sérelmüket.

- Kaparjuk ki a szemét!

- Vágjuk ki a nyelvét is!

- Változtassuk almafává! – Ez az utolsó kicsit erős volt, már akadt egy emberből lett fa problémám, nem volt szükség még egyre.

- Engedjen el, büdös banya! – hadakozott Colin a hosszúkarmú kezek ellen, de valakinek sikerült elkapnia, és a szoba közepére lökni, ahol a dühödt boszorkánytömeg körbeállta.

- Hagyják békén! – próbálkoztam, de elveszett a hangom a hangzavarban.

Valaki megkarmolta Colin arcát, ő pedig dühösen, ám ijedten (éreztem) nézett az elkövető után. Egy másik boszorkány emelte a karját, és mivel emlékeztem Carotta korábbi mozdulatának hatására szegény farkaslányon, ijedten felsikoltottam.

- Elég!

Valami forrót éreztem, amint elhagyja a testemet. Energia volt, ami durván földre lökte a Colin körül állókat, mire ő kapva az alkalmon kitört közülük, de nem a lépcső felé, hanem felém indult el. Felé nyújtottam a kezem, elkaptam a csuklóját, és a hátam mögé rántottam, hogy megvédelmezzem az esetleges újabb támadók elől. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit csináltam.

- Tudtam, hogy boszorkány vagy! – szakadt fel Florából örvendezve, mielőtt a nyakamba ugrott volna.

Biztos voltam benne, hogy igaza van. Varázsoltam! Jaj, ne!