19. fejezet

19. fejezet

Colin

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Avagy kinek kellenek a családi titkok?

Említettem már, mennyire gyűlölöm a családi titkokat? Az egy dolog, amikor legalább a család tagjai be vannak avatva, de az, amikor még ők sincsenek, botrányos. Egyáltalán hogy veszik maguknak a bátorságot az ősök, hogy ne áruljanak el valamit, ami óriási kihatással lehet mások életére? Ebben a regényben is a családi titkok a ludasak mindenért, elválasztják a családot a közösség többi tagjától, sőt még egyes családtagok között is mély árkokat ásnak. A családi titkok ugyanis nem mindig olyan kellemesek, mint az elásott kincs vagy a nemesi ős, van olyan, ami tönkreteszi az érintetteket. Lehet, az átlagember a boszorkányságban keres ilyen kétes titkokat, hiszen mi lehetne érdekesebb annál, mint mikor valakiről kiderül, hogy megérzi a hazugságot vagy épp előre látja mások halálát, de nem kell messzire mennünk a saját házunk tájától, ott is elég titokra lelhetünk... sőt többre is, mint az egészséges lenne.

Nagyon szépen rálátott a regény egyik fő szálára, és olyan ügyesen vázolta pár sorban ezt, hogy le a kalappal ön előtt, Mr. Grey. A családi titkok valóban fontos szerepet játszanak a regényben, de mivel a boszorkányképességeken van a hangsúly, erre kevesen figyelnek fel. A kezdő mondat ugyan túlságosan drámai felütést ad a házi dolgozatnak, viszont megpendít egy olyan alaphangulatot, ami illik a regényhez. Így tovább, hosszabbat és alaposabbat! Hármas.

O.O

Nem olyan volt, mint amikor az ember álomból ébred, más. Egész valómat kitöltötte a fásultság, szerettem volna mozogni, de a testem alig engedelmeskedett, mintha már megadta volna magát a halálnak. Az első, amit éreztem kezem alatt, az valakinek a meleg bőre volt, sima és finom, ellentétben az én jéghideg ujjaimmal. Mindenki kiabált, össze-visszarepültek a szavak, amiket nem értettem. A jelentésüket felfogtam, de hogy hogyan jönnek hozzánk, az kész rejtély volt. És nekem eddigre elegem lett a rejtélyekből.

Cornhoz fordultam, aki valamiért mellém feküdt az ágyra, és most szédelegve pillantott fel rám. A szája szedres színben játszott, és alig lélegzett, amikor meglátott, mégis lendületesen felült, és utánam tapogatózva megölelt.

- Colin… - suttogta. – Élsz?

Hirtelen elengedett, majd két kezével megtapogatta arcomat és nyakamat. Azt hiszem, a kórság tünetét kereste, hogy nem lett-e belőlem élőhalott. Nem zavart az, amit csinált, de a két nagynéni jelenlétében nem akartam, hogy végigsimogassa egész testemet, ezért két tenyerem közé zártam arcát, és kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

- Persze, hogy élek – mondtam neki magától értetődő hangon.

Egyszerre indultunk meg egymás felé, majd csókolózni kezdtünk. Ezúttal olyan természetes és könnyű volt csókunk, hogy Daphne néni hangja csak nagy nehezen billentett ki minket a réveteg, egymás száját kereső pillanat varázsából.

- Ezt nem kéne! – Most az egyszer ő ijedt meg, nem Flora néni. Corn kihátrált karjaimból, de ujjai még mindig ki voltak nyújtva, hogy megfogja kezemet.

- Miért, sérül tőle a varázslat? – kérdezte gyorsan.

- Igen – vágta rá.

- Nem – szólt bele Flora néni, és vegyes érzelmekkel nézett ránk. Először odajött Cornhoz, lehajolt, és nyomott egy puszit az arcára. – Annyira büszke vagyok rád, kis boszorkányom, remekül helytálltál! Az utolsó pillanatban még volt erőd, hogy visszatérj a holtak földjéről! Ilyen nem sokszor történik még a boszorkányok között sem!

- Aha… - mondta Corn elhalóan, mint akit teljesen hidegen hagy az efféle dicsőség, majd visszanézett Daphne nénire. – Mi ez az egész a varázslattal?

A nyanyák nagy levegőt vettek, de csak nem szólaltak meg. Flora néni úgy törte a kezét, ahogy Corn szokta, ha nagyon ideges, Daphne néni meg nem nézett a szemünkbe. Egyébként is kerülte pillantásomat, de most feltűnően érdekesnek talált egy gömbvázát.

- Beszélnünk kell veletek – szólalt meg végül. – Úgy készüljetek, hogy hosszú lesz.

- De hát most mentettem meg Colin életét – emelte meg hangját Corn. – Pihennünk kellene!

- Pihentek máskor – tudta le Daphne néni a kérdést.

- Nem érted – csóválta meg a fejét az unokahúga. – Colin meghalt és feltámadt. Gondolod, hogy nem viselte meg a dolog? Ha nem vettétek volna észre, ma éjjel én is meghaltam, majd visszajöttem. Ránk fér egy kis lazulás.

A nagynénikre fittyet se hányva öleltem át Cornt. Nem tudtam, milyen feltámadást emleget, de mikor ő is szóba került, mint valaki, aki meghalt, tettem az egészre, csak az érdekelt, hogy most itt van, él és lélegzik. Szorosan magamhoz öleltem, majd lefektettem az ágyra, és mellé feküdtem – bár… inkább volt az mellé, mint felé. Kényelmesen begubózta magát a takaróba.

- Adjatok egy órát, jó? – kérdezte. – Egy óra múlva lemegyünk, és elmondhatjátok azt, amit szeretnétek. De most hagyjatok békén.

Csodák csodájára hallgattak rá, csendben surrantak ki. A folyosóról izgatott sustorgások hallatszódtak be, az egész társaság ott lehetett, és fülelhetett.

Befordítottam Cornt a fal felé, hogy még véletlenül se halljunk semmit, és rátettem a kezem behajlított térdére. Néma egyezséget kötöttünk arról, hogy az előbbi dolgok megbeszélését máskorra hagyjuk, és most csak élvezzük, hogy élünk. Kint eleredt az eső, a macskák sorban felültek az ablakpárkányokra, onnan bámultak be ránk. Odahúztam a fejemhez a nagy párnát, hogy ne is lássam a bestiákat, és szabad kezemet Corn alá csúsztatva átöleltem őt.

- Azt hiszem, szeretlek – mondtam neki.

Semmi szükség nem volt fejtegetnem, hogy ez nem baráti szeretet, hanem jóval több, elsőre megértette. Csavargatni kezdte a takaró csücskét.

- Én is szeretlek téged – mormolta. – Most már minden rendben lesz. Nem kell elmennünk, mert nem vagy megfertőzve a holtak kórságával, maradhatunk, és mehetünk egy párként a suliba.

- Hú.

Azta! Egy lélegzetre kimondta mindazt, aminek elhangzására vágytam az utóbbi napokban. Felemeltem fejemet, hogy láthassam arcát. Ugyanekkor nézett fel rám, összemosolyogtunk. Lehajoltam, hogy megcsókoljam, és ő kedvesen viszonozta a csókot. Annyi kellemes érzést ébresztett bennem, hogy csak arra tudtam gondolni, mennyire édes, akárhogy is tudtam, hogy nem ez a szó rá a legmegfelelőbb jelző. Inkább volt különleges és zseniális, mégis újra és újra az jutott eszembe, hogy Corn olyan édes.

- Azért maradsz a legjobb barátom? – kérdezte hirtelen.

- Persze, hogy maradok, ha akarod, és nem untál rám a sok kaland közben.

Erre addig fészkelődött, amíg teljes testével felém nem fordult. Kezemet elvettem térdéről, és végigsimítottam vele csípőjén, mire fura hangot adott ki.

- Mi az? Meglepődtél? – tudakoltam vigyorogva.

- Csak egy cseppet – válaszolt mosolyogva az arcára kiülő pillanatnyi döbbenet után, aztán közelebb araszolt hozzám. Ahogy elnéztem arcát, arra gondoltam, hogy most már komolyan oda és vissza vagyok tőle.

O.O

- Ez olyan, mint amikor az Agatha Christie könyvekben mindent kitálalnak – súgtam Corn fülébe, mikor kézen fogva lesétáltunk a szalonba nagynénjeihez.

Mert tényleg úgy nézett ki a szalon, mint ami nagy titkok tudója, el volt sötétítve az egész, csak a kandallóban pislákolt egy kis parázs és az egyik mélyvörös lámpa égett. A karosszékeket félkörbe húzták, a két szemben lévő üres volt, míg a nekünk háttal állókban hárman foglaltak helyet, Corn két nagynénje, meg… az anyám.

Corn egyből eleresztette kezemet, megszeppenten köszönt.

- Csókolom!

Mindhárman hátrafordultak felénk, anyám derűsen integetett, de látszott rajta, hogy ki van sírva a szeme. Hüledezve meredtem rá.

- Te meg mit keresel itt ilyenkor? Nem munkában kéne menned?

- Flora volt olyan kedves, és felhívott. Beszélnünk kell – mondta Daphne nénihez hajszálra pontos, kimért modorban. Úgy intett felénk, hogy üljünk le, mintha ő lenne a vendéglátó.

Gyanakodva húztam magamhoz közelebb Cornt, aki anyám társaságában nem volt túlzottan fogékony erre, de csak sikerült úgy megfognom kezét, hogy az neki se legyen kényelmetlen. Már csak azért sem a két kikészített karosszék felé húztam, hanem a rájuk merőlegesen álló kanapéhoz. Miután leültünk, átkaroltam, dacosan nézve szembe anyám rosszalló pillantásával. Komolyan, mi közük van hozzá? Mi köze van bárkinek is? Corn a jobb kezét a kanapé széles karfájára tette, hogy ne lássák, hogyan simogatom derekát. Én a magam részéről érdeklődést mímelve néztem rájuk, de szerintem lerítt arcomról, hova kívánom őket. Daphne néni hosszan felsóhajtott, majd velünk szembe helyezkedett. Anyám és Flora néni követték példáját.

Egy fél percig csend volt, majd anyám kezdett beszélni.

- Minden azzal kezdődött, hogy Colinnal ideköltöztünk. Sok éve volt már, hogy elvesztettük Colin apját, de én még mindig reménykedtem, hogy egyszer megtaláljuk, és vége szakad ennek az… élhetetlen életnek. – Magyarázkodóan fordult a nagynénikhez. – Ti is tudjátok, hogy minket sehol sem szerettek. Amikor megtudták, hogy lakókocsiban élünk rendezetlen körülmények között, meg hogy alkalmi munkából keresem kenyerünket, nem fogadtak túl jól. Ebből rengeteg problémánk volt, és ami a legrosszabb, azt a kicsit is elvették tőlünk, amink volt, vandálkodtak, szétdúlták a lakókocsinkat, ráadásul nem átallottak ellopni az egyetlen matracunkat…

- Ugorhatnánk? – kérdeztem halkan. A fenének volt kedve felidézni azokat az időket.

- Igen. Egy nap meghallottam, hogy Colin apja ezen a helyen lakott egykor, Dullville-ben, és úgy hittem, valakinek tudnia kell, hova lett, talán egyesek még tartják is vele a kapcsolatot. Városszerte kérdezősködtem, de akárhol próbálkoztam, nemleges választ kaptam. Meg aztán itt sem ment jól a munka, kelletlenkedtek a boltosok a lakókocsink miatt, amit kénytelenek voltunk a tér közelében leállítani. Szerencsénkre jött Cornelia, és…

- Igen, ezt is tudjuk. Jött a kis Corn, megsajnált minket, és ő volt az első, aki kedvesen bánt velünk – hadartam el. Corn lecsúsztatta a karfára tett kezét a derekát átfogó kezemre, mire elhallgattam.

- Megengedtétek, hogy maradjunk, és ezért örökké hálás leszek. Friss hírt nem hallottam Colin apjáról, de azt sikerült kiderítenem a vezetékneve alapján, hogy egykor tényleg itt élt. Sőt arra is rá kellett jönnöm, hogy egypár leszármazottja a közelben él…

- Mondd, hogy nem a fánkos! – kiáltottam fel tettetett rémülettel. Corn nem bírta megállni a kuncogást, de szája elé kapta a kezét. A többiek nem osztották jókedvét.

- Micsoda vásott fiú vagy - sziszegte Daphne néni. – A történet végén nem leszel majd ilyen jókedvű, majd meglátod.

Fenyegetőzése nem érintett meg, közelebb húzódtam Cornhoz, és rámosolyogtam. Eddig anyámat nézte, de most nem tudta megállni, hogy viszonozza a mosolyt. Flora néni nem bírta tovább, felpattant.

- Most rögtön szétültök a kanapé két szélére! – kiáltott ránk.

- De hát Flora… - kezdte Corn, de nénikéje belefojtotta a szót.

- Ezért még hálásak lesztek!

Kiábrándultan ültem arrébb, már annyira sem érdekelt mondókájuk, mint mikor közvetlen magam mellett tudhattam Cornt. Azt sem értettem, hova akarnak kilyukadni ezzel a parttalan történettel.

Flora néni nem ült vissza, az anyámtól átvéve a szót sétálni kezdett fel-alá a kandalló előtt. Mentegetőzve kezdett beszélni, gondolatai összevissza csapongtak.

- Mi igazán megpróbálkoztunk mindennel. Utánatok küldtük a macskákat, hogy figyeljenek rátok, és hogy megtudjuk, miben sántikáltok. Azt álmunkban sem gondoltuk, hogy újra erőt vesz rajtatok az őrület, és szerelmesek lesztek… - Az utolsó szót szinte köpte. – Sok mindent eltűrtünk tőletek, emlékezzetek csak azokra az ostobaságokra, amiket összeműveltetek, aztán itt van ez a kötelék, ami ma éjjel létrejött köztetek. Elfogadjuk és megértjük, szükség volt rá, de… ez már több a soknál.

- Mi több a soknál? – szólalt meg Corn tiszta hangon. Előredőlt a kanapén. – Már megint a szerelmünkkel van bajotok? Tájékoztatlak, hogy ebbe nincs beleszólásotok. Mármint nektek, nem Colin anyukájának… izé, mondjuk…

- Neki sincs – mondtam gyorsan.

Már éppen repesni kezdtem volna a boldogságtól, pont, mint amikor még egymás mellett feküdtünk, de Daphne néni felcsattanása elvonta a figyelmemet örömömről.

- Nekünk talán nincs, de a természetnek nagyon is.

- A természet parancsolt volna szét minket az előbb? – hergeltem felvont szemöldökkel. Nem hiszem el, hogy képes voltam ott üldögélni, és hallgatni a sületlenségeiket! Az előző nagy megrázkódtatás gyengíthetett le ennyire. –  Nem úgy vettem észre, hogy az egyik fa az udvarban kinyúlt volna az ágával, és szétcsapott volna közöttünk!

- Még az is megtörténhet – mondta Flora néni elcsigázott hangon.

Ahogy anyám a szemembe nézett, rossz előérzetem támadt.

- Ne gúnyolódj, Colin – mondta csendesen.

- Miután Corn mesélt rólatok, szívesen láttunk titeket a birtokon, különösen akkor, amikor megtudtuk, hogy egykorúak vagytok – mondta Flora néni, de a hangjából kicsengett, hogy jobban örült volna egy lánynak, mint egy olyan vadóc fiúnak, mint amilyen én voltam. – De aztán elkezdtünk gyanakodni…

- Gyanakodni? – Corn értetlenül nézett rá.

- Volt az egészben egy olyan tényező, amit figyelmen kívül hagytunk. Erica addigra teljesen belefáradt Colin apjának keresésébe, mi pedig nem szívesen emlegettük Corn apját, így hát az ügy elsikkadt. Békésen éldegéltünk egymás mellett, még Colin balhéi sem zavartak minket. De most egy véletlen útján olyan dolgokra jöttünk rá, amik más fénybe helyezik az egész helyzetet. – Rá akartam kérdezni, pontosan mik azok a dolgok, de nem hagyta. – Én mindig is azon az állásponton voltam, hogy testvérekként kellene nevelnünk titeket, hiszen olyan közel álltok egymáshoz, és annyira kevés egyéb köteléketek van, hogy előbb-utóbb fel kellett, hogy merüljön bennetek a vonzalom, ha ez nem is lett volna több pótléknál. Mert nem több! – szólt hangosan, mikor közbe akartam vágni. Karba tett kézzel dőltem hátra, visszafogva magam. – El kell, hogy ismerjétek, ha teljesen ismeretlenül nőttetek volna fel, soha nem kerestétek volna egymást. Erica, nem akarlak megsérteni, de a fiad nem egy szőke herceg, és a mi Corn lányunk is akármilyen okos és szép, nem az a kihívó szépség, aki körül lebzselnének a fiúk.

- Na, ez jól megkaptuk – mondtam halkan Cornnak, aki egyre feszültebbé vált.

- Így hát próbáltunk titeket távol tartani egymástól, vagy legalábbis megőrizni bennetek az ártatlan barátságot, de sajnos Corn… feladatkörének hirtelen megváltozása miatt kikerültetek a felügyeletünk alól. – Anyám előtt nem merte mondani a Főboszorkányosdit, ennyire nem bíztak meg benne. – Aztán kialakult ez a sajnálatos kötelék…

- Már bocsánat, de én semmi sajnálatosat nem látok ebben, elegem van ebből az egészből. Semmi olyan nem mondtak, amit ne tudtunk volna, kivéve talán a macskákat. Még meg kell írnom egy levelet az osztályfőnökömnek, szóval, ha nem baj, mennék.

- Még csak most jön a java. A kedvedért kihagyom az átvezető sorokat, amik enyhítenék a sokkot – intett Daphne néni, fel ne álljak. – Néhány napja megláttuk az egyik kisgyerekkori holmidat, amit apád küldött neked.

- Aha – bólintottam. Gondolom, hogy meglephette őket, hiszen engem is megdöbbentett, hogy az anyám állítólag még azt se tudta, ki az apám, mégis őrzött tőle régi kincseket. Ez nem vetett túl jó fényt ránk, elismerem. – És?

- Cornnak is vannak ilyen holmijai. Nagyon hasonlóak. Igazából csak abban különböznek, hogy lánynak készítették őket, nem fiúnak – mondta a másik nagynéni.

- Na, és akkor mi van? Ilyeneket bárhol lehet kapni – vontam vállat. Nem nagyon akartam arra kitérni, hogy anyám talán ezeket is máshonnan szerválta. Így is holtra váltan nézett ránk.

- Ezeket épphogy nem, egyedi darabok – szólt bele Daphne néni. – Ez így még nem jelent semmit, de mikor pár napja elbeszélgettünk édesanyáddal, rájöttünk valamire, méghozzá egy olyan valamire, amit vérvizsgálattal akartunk hitelesíteni, mielőtt elétek tártuk volna.

- Ezért kellett a vér? Nem azért, mert Colin kórságát akartuk vizsgálni?

- Mondtuk már, Corn, hogy Colinnak semmi baja – mondta Daphne néni az anyámra nézve. – Erica, Colin olyan egészséges, mint a makk, egy kis szömörcekiütéstől eltekintve, de már azt is orvosoltuk.

Visszapillantott ránk. Egyszerre tűnt dühösnek és szomorúnak.

- Amit viszont nem tudunk sehogy se orvosolni, az a köztetek lévő vérségi kapcsolat. – Felpattantam, és ki akartam rohanni a szobából, hogy ne halljam a bejelentés végét, de az ajtóban jártam, amikor folytatta. - A génállományotok nagyfokú egyezése immár bizonyított tény. Testvérek vagytok.

- Nem vagyunk – mondtam érzelemmentes hangon.

- De igen, egy az apátok, féltestvérek vagytok – szólalt meg anyám. – Miénk a felelősség, amiért erre eddig nem jöttünk rá, pedig mindkettőtök haja vörös és mind a ketten…

- Ez nem bizonyít semmit – vágtam szavába. – Corn szeme zöld, az enyém kék. Egyébként is annyi vörös hajú él a világon.

- Colin, a laboreredményt nem fogod tudni kimagyarázni. – Flora néni szinte szelíden szólt hozzám. – Feketén-fehéren áll rajta az eredmény.

- Ha ennyi ideig ilyen sok mindent nem vetettek észre, akkor ott is elszúrhattatok valamit! Nem a labor hibája, hogy tök hülyék vagytok! – Feléjük sem nézve mentem vissza Cornhoz, aki ott ült, ahol hagytam. Maga elé meredt. – Ne hidd el nekik, ez a legújabb trükkjük, amivel szét akarnak ugrasztani minket.

- Nem tudom, mit gondoljak – suttogta még mindig maga elé nézve, majd rádőlt a kanapé karfájára. Azt hittem, sírni kezd, de csak szemét dörzsölte, és valamit motyogott, mintha rossz álomnak hinné az egészet. Megfogtam a könyökénél fogva, talpra húztam. Nem tehettem róla, anyám és a nagynénik bolondságai sem hatottak rám, úgy néztem rá, mint egy lányra, akit mindennél jobban szeretek, és akit a barátnőmnek akarok – nem pedig a barátomnak, vagy basszus, a húgomnak. Éreztem, ahogy rám nehézkedik.

- Minden oké – súgtam neki.

Nem felelt, de megfogta a kezemet, amit jól jelnek vettem. Kivonszoltam őt a szalonból, és felfelé vezettem a lépcsőn. Ott a hálóruhás Georgina és Sophie várt ránk. Utóbbi a korlátnak támaszkodva úgy nézett ránk, mint aki előre sejtette a családi drámát.

- Hittétek volna, hogy testvérek vagyunk? – kérdeztem tőlük keserűen.

- Testvérek? – suttogta Georgina. Alig ismert bennünket, nem sokat tudhatott rólunk, talán ezért mosolyodott el. – Az jó! A testvérek szeretik egymást. – Észrevette, hogy fogom Corn kezét, és még jobban elmosolyodott. – Annyira örülök nektek!

Boldogan táncolt oda hozzánk, már nem is fájlalta lábát, megölelte Cornt, előttem tapsikolt egy sort, majd berohant szobájába, hogy a többieknek is elújságolja a hírt. Sophie bosszús pillantást vetett utána, majd felénk fordult.

- Ne haragudjatok rá, a vámpírok körében más szokások dívnak, mint a halandókéban. Ha vámpírok lennétek, akkor előbb szerethetnétek egymásba testvérekként, mint mondjuk egy… vérfarkasba. – Fintorgott, majd újra ránk koncentrált. – Nézzétek, bocs, hogy olyan voltam veletek a suliban, igazából…

- Szerinted tényleg testvérek vagyunk? – kérdte Corn, megpróbálva kihúzni kezét kezemből.

- De hát te mondtad az előbb – nézett rám szemrehányóan, majd visszanézett Cornra. – Én mindig éreztem rajtatok valami furcsa hasonlóságot, és itt nem csak a számkivetettségetekre gondolok.

- Hocca tudta – csendült fel mögöttünk a tündéri hang. – Tudta, hogy van valami erős a Főboszorkány és Colin úrfi között, de nem tudta, ez milyen. Hoccának nincsen testvére. De ezért kérte meg Harlamot, hogy segítsen az úrfinak hazajönni.

Azt nem vártam volna tőlük, hogy bősz tagadásba kezdenek, na de ez a sok mi már előre tudtuk elég rosszul érintett, főleg, mert nem tudhatták. Paranormális lények, oké, sok minden olyat tudnak, amit mi nem, stimmt, viszont az, hogy ilyesmire is rájönnek, lehetetlen.

Jól megmarkoltam Corn kezét, és húztam tovább a folyosón, el Sophie-tól és Hoccától. Visszanézve láttam, hogy Valerian is megjelenik, és sugdolózni kezdenek Sophie-val. Mielőtt becsukhattam volna magunk mögött az ajtót, Tita termett előttünk.

- Sajnálom – suttogta.

Mind közül halandó révén ő tudta legjobban, mit jelenthet a testvérszerelem, de nekem nem kellett a sajnálata, rávágtam az ajtót, ugyanolyan dühös voltam rá, mint mindenki másra.

Corn rémülten nézett fel rám, próbálta lehámozni magáról ujjaimat, de nem hagytam neki, megragadtam, letettem az ágyra. Ezúttal nem vártam meg, amíg elhelyezkedik, csak öleltem és öleltem, karommal melengettem kihűlt bőrét. Arcomat vöröses hajába fúrtam. Olyan illata volt, mint a levendulának. El tudtam volna aludni, a fejemben kavargó gondolatokat kizárva simogattam meg Corn hátát, aki megfeszült a kezem alatt.

- Ne csináld ezt – kérte Corn. – Colin! Ne csináld!

Átvettem magamban, hogy lehet-e ettől baja, de arra jutottam, hogy nem lehet, véletlenül sem nyomorgatom össze az iránta érzett nagy szeretetemmel, és amennyire észrevettem, elég kényelmes pozícióban fekszik. Arra sem hivatkozhatott, hogy valami csúnyát tettem vele, a világon semmi illetlen nem volt abban, hogy átölelem, ez befért a szimpla baráti – vagy, ha már muszáj, féltestvéri – kapcsolatba. Még csak meg sem csókoltam a nyakát, pedig közel voltam hozzá. Nem akartam testének olyan részére nyúlni, ahol nem volt keresnivalóm, csak öleltem. Így hát nem hallgattam rá, tovább simogattam.

- Nyugi. Nem csinálunk semmi rosszat.

- Nem akarom ezt! – vergődött ölelésemben. Pont olyan volt, mint Sophie, amikor először megláttuk sellőalakban, fékevesztetten próbálta magát odébb lökni tőlem, még annak az árán is, hogy közben megsérülhet. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy alig fél órája még áldott békességben feküdtünk egymás mellett, most meg egy percet nem bír ki úgy, hogy ne akarjon szabadulni tőlem.

Pár másodpercig még öleltem, aztán elengedtem. Azonnal arrébb lökött, és az ágy széléhez húzódott. Felhúzta lábait, úgy nézett vissza rám, arcára fénylő csíkokat húztak könnyei. A végén csak nem a nagynénjei ríkatták meg, hanem én. Felültem.

- Akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem.

- Azt akarom, hogy minden a régi legyen. Hogy ne legyen szerelmes beléd, hogy ne legyünk testvérek, hogy minden vonódjon vissza! – Felsírt, ezért nem is kezdtem bele elmagyarázni neki, hogy a dolgok nem állhatnak helyre parancsszóra. Ehhez még a Főboszorkány is kevés.

- Menjek, vagy ne menjek? – makacskodtam.

 - Ne menj – mondta rövid habozás után. Letörölte könnyeit, majd arrébb húzódott a falhoz, és megfogta a varázskönyvet, eltépett lapjait kezdte javítgatni helyreállító ráolvasásokkal. Egy sorra pillantva elkerekedett szeme. – Vissza lehet csinálni az egészet…

- Hogy érted ezt? – Összezavarodottan néztem rá.

- Ide van írva: eredetmágia. Mindent vissza lehet csinálni vele. Ha vissza tudtalak hozni az életbe, az egész utóbbi hetet is ki tudom törölni. Ha megteszem, soha nem tudjuk meg, hogy testvérek vagyunk, soha nem kell abban a hitben élned, hogy meg fogsz halni, meg se kell halnod, és fel se kell támadnod, semmiről se kell tudnod.

- De neked mindenen át kell menned egyedül, nem? – kérdeztem tőle. – Azon nem tudsz változtatni, hogy Roland eljöjjön hozzád. Ha én nem leszek melletted, és nem szólok bele néhol a dolgok menetébe, meg fognak változni az események. Ha máshol nem, hát Sophie ajánlatánál. Sellővé válsz, és… soha többé nem látlak.

- Megoldom – mondta Corn. – Mindent meg tudok oldani.

- Ne csináld – kértem. Kivettem a kezéből a könyvet, félredobtam, és leültem mellé. – Még nem is tudjuk, igaz-e, és hogy mit lehet itt tenni. Ha féltestvérek vagyunk, az azért nem olyan, mintha testvérek lennénk, feleződnek a gének, vagy mi, ez talán már nem is vérfertőzés. Különben meg miért félünk a vérfertőzéstől, amikor semmi rosszat nem csinálunk? Csak csókolózunk. Nem is kéne elmondanunk senkinek, Sophie ez egyszer befoghatja a száját. Ha meg kiderül, hát, na… így is elítélnek minket, ez már mindegy lenne.

- Itt most rólunk van szó, nem másokról. – Corn ismét letörölte könnyeit, és megemberelte magát. Letett az eredetbűbájról, vagy miről, rám koncentrált. – Szeretlek, Colin, de ez most sok volt. Én… csak annyit akartam, hogy nyugodtan élhessünk, márpedig a nyugodt életbe nem tartozik bele ez. Igen, én hiszek a nagynénéimnek, nem kockáztatnák meg egy ekkora hazugságot, tudják, hogyha rájönnék az igazságra, fognám magamat, és itt hagynám őket, bármennyire is szeretem őket.

- Nem értem, miért kellene bárminek is változnia.

Elfordultam tőle. A vállamnak támasztotta az állát, és azon a lágy hangon szólalt meg, amit annyira szerettem. Most túl közel volt hozzám, félre akartam húzódni, mégse tettem, nem akartam megbántani.

- Én sem értem, miért kellett így lennie, miért derül ki mindig valami, ami miatt nem lehetek átlagos. Ugyanígy nem értem, miért bánnak veletek mindenhol mostohául, és azt sem, miért nem lehetünk egyszerű gimisek, akik legjobb barátokból szerelmespárrá változnak, és hogy miért… - Elfulladt hangja. – Semmit sem értek.

- Akkor tegyük félre ezeket a megválaszolhatatlan kérdéseket, és csókolózzunk – csúszott ki a számon. Gyorsan le is dőltem az ágyra, hogy nehezebben vághasson pofon, ezért is ért meglepetésként, mikor mellém dőlt, és egyik karjával átölelt. Erősen visszaöleltem.

Elengedve minden aggályt, szorongást és félelmet, kezdtünk csókolózni. Ez sem esett olyan rosszul, mint ahogy újdonült testvéri kötelékünk értelmében kellett volna, képtelen voltam egyik másodpercről a másikra elengedni őt. Annyira jó volt, és ügyes, és hihetetlen, hogy iránta táplált szeretetem minden mást kiszorított belőlem.

Ezt nem mondtam így a szobába rontó nagynéniknek és anyámnak, úgyse hatotta volna meg őket, elszörnyedve hátráltak az ajtóhoz.

- Hát titeket még ez sem rettent el? – kérdezte az anyám felháborodottan. - Gyere, Colin, hazamegyünk!

Arckifejezésükből ítélve jobbnak tűnt engedelmeskedni nekik, mielőtt még jobban felhúzták volna magukat. Felkászálódtam, adtam egy puszit Cornnak.

- Holnap találkozunk – intettem neki, miután az ajtóhoz mentem. Anyám a vállamra tette kezét, Flora néni meg heves „Ki, ki, ki!” felkiáltással terelt kifelé.

Távoztunk. Anyám rövid dorgálást követően szabadkozni kezdett, hogy vissza kell mennie a munkahelyére, mert se szó, se beszéd, rohant ide a nagynénik szavára. Megígértette velem, hogy nem mászok be Corn szobájába és őt sem hozom át hozzánk – pedig milyen jó ötlet lett volna -, aztán háton veregetett, és kiment a buszmegállóba.

A kapuig kísértem, majd leültem a kőlépcsőre. Onnan nem lehetett fellátni Corn ablakáig, sőt, ahogy néztem a Holloway házat, mindenhol le volt már oltva a villany. A szélcsengők szokás szerint csilingeltek, a tölgyfa levelei zizegve táncoltak ezen a furcsa, szélcsendes éjjelen. Borzasztóan kellett volna éreznem magam, amiért olyat szerettem, akit nem lett volna szabad, de képtelen voltam úrrá lenni a bennem lévő vad örömön, hogy élek, és hogy szeretek egy lányt, aki viszont szeret. Hogy a féltestvérem? Fene bánja!

Nagy szerencse, hogy nem hangosan monologizáltam, az arra járó Valerian nem hiszem, hogy csípte volna színes káromkodásaimat. Meglapogatta a vállamat, ahogyan az előbb az anyám, és letelepedett mellém. Azt hiszem, lelki segélyt akart nyújtani nekem. Tévedtem, tök másról kezdett el beszélni.

- Úgy döntöttem, itt maradok Dullville-ben. Nincs is hova mennem, egyik városhoz sem köt különösebben erős szál.

- Sophie viszont itt van – bólintottam. – Gondolom, marad az év végéig.

- Le akarja tenni a halandók záróvizsgáját, ami kivételesnek számít a sellők körében. Itt marad, és egy ideig együtt lehetünk a gimnáziumban, az igazgatónő már engedélyt is adott rá, hogy huzamosabb ideig maradjak. Kíváncsi vagyok az iskolai életre, olyan nyakatekertnek tűnik.

- Hidd el nekem, nem az. Ehhez a kalandozáshoz képest az iskola maga a béke és nyugalom szigete – mondtam neki.

Erre elmosolyodott, lehet azért, mert a mennyek békéjére gondolt, amihez hasonlót itt a Földön elképzelni se lehet, majd régi, szomorkás tekintetét vette elő. Most még az átlagosnál is elszontyolodottabbnak tűnt, mint aki teljes mértékben képes átérezni azt a zavart, amit ellentmondásos érzelmeim keltettek bennem. Biztos voltam benne, hogy mindjárt nekikezd egy különösen hosszú és érzelmes beszédbe arról, hogy a felsőbb lények miért is ellenzik a testvérek közötti szerelmet, meg hasonlók.

Már éppen meg akart szólalni, amikor éreztem, hogy fájdalom nyilallik karomba. A minden ok és jel nélkül jött hasogatás nem volt erős, de meglepett. Mint ahogy az is, hogy a Holloway házból hangos sikoly szállt felénk.

18. fejezet

18. fejezet

Cornelia

Van-e következménye annak, ha valami rosszat teszünk – 

 Avagy ki dönti el, mi helyes és mi nem az?

Helyes, helytelen, jó, rossz, fekete és fehér, most komolyan, hogyan válasszon az ember normális utat magának? Rossznak számít-e a vámpír, ha emberlányokra vadászik, de életben hagyja őket? Bűnös-e az angyal, amiért olyasmit vétkezett, amit az átlagember nap, mint nap megtesz? Lehet-e haragudni a rokonaidra, ha azok jó szándékból nem árultak el neked egy fontos dolgot? Annyi lehetőség, és olyan kevés tapasztalat áll rendelkezésemre, hogy fogalmam sincs, mit gondoljak, de egyet elárulok, a fekete mágia még a jó cél érdekében is csak fekete mágia marad, az pedig mindig visszaüt. A saját bőrömön tapasztaltam meg, és most élet és halál között kell döntenem. Ha sikerül, az életem már nemcsak az enyém lesz, de ha nem, akkor amúgy sem akarnék élni, én öltem meg a szerelmem, most viselem a következményeit. Ha nem jelentkeznék többet, tudjátok, hogy megpróbáltam. Kígyót, békát, galambvért és jó döntéseket kívánok!

O.O

Olyan vagyok, mint a kukorica, első látásra talán egyszerű, olyasmi, amit mindenki ismer, de ha jobban belegondolsz, rájöhetsz, hogy nem is olyan unalmas növény. Megeheted sülve, főve, kipattogtatva, savanyúságban, csinálhatsz belőle lisztet, darát, de a nagynénéim még gyógynövényként is használják például vesebajokra. Nem, senkinek nem volt vesebaja a házban, nem azért hoztam fel ezt a témát, csak annyit akartam kihozni belőle, hogy elég változatos tudok lenni, ha akarok.
És már bőven elegem volt belőle, hogy mindenki a nyakamon lebzsel, elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és elintézem az oroszt egyszer s mindenkorra. Ha a nagynénéim és mindenki, kivéve Colint boszorkányt akarnak, hát megkapják!
Colin futni ment – amin eléggé meglepődtem, mert nem az ő műfaja, de legalább nem volt itt egy újabb hókuszpókusznál –, így elővettem Ariana könyvét, és kinyitottam annál a vastag feketével kiemelt varázslatnál, amit csakis ellenségekre ajánlott.

Egyes boszorkányok, bár ez nem ajánlott, képesek vad szellemeket megidézni testőrükül, melyek nem hasonlítanak egyetlen más szellemre sem, amíg a boszorkány életét fenyegető veszély el nem múlik, a kísértetek életre kelnek, így érintésük is valódi, addig pedig nem nyugszanak, míg el nem kergetik az ellenséget, kinek levadászására megidézőjük küldte őket.

Ez kellett nekem, alig pár hozzávaló és egynéhány varázsszó kellett csak az akcióhoz. Lerohantam a könyvvel a konyhába, majd keresgélni kezdtem a gyógyfüvek között.
- Milyen varázslat készül? – sétált be Tita. Fél kezét a nyakára tekert zsebkendőre szorította.
- Valami az ellenségeim ellen – feleltem a régies stílusú zsebkendőt bámulva. – Azt Roland adta?
Tita elvörösödött, de igyekezett úgy tenni, mint aki nincs zavarban.
- Ja, megint kellett enni adnom neki. A veszekedés Rufusszal szó szerint beleőszült – nevetgélt. – Mit szólsz a mi kis furcsa párocskánkhoz? Egy vámpír egy vérfarkassal, micsoda nonszensz!
- Nem olyan gáz – vontam vállat. – És mit szólsz a vámpír démonvadászhoz? Azért az sem semmi.
Tita úgy nézett rám, mintha megőrültem volna?
- Heh? Mi a fenéről beszélsz?
- Rolandról és rólad – vigyorogtam. – Tuti páros vagytok.
- A bájitalgőz elködösítette az agyad, Főboszorkány!
- Szerintem meg magadnak is félsz beismerni – vágtam rá.
Nem válaszolt, így tovább keresgéltem a hozzávalókat, de közben figyeltem, ahogy az ablakon kinézve a „furcsa párocskát” figyeli. Georgina nevetségesen nézett ki a ruháimban, de őt nem zavarta, láthatóan teljes odaadással dőlt neki Rufusnak, aki a kertben sétálgatott vele, hogy mielőbb erőre kapjon.
- Az a mocsok egy vámpír – sóhajtotta végül a lány nekitámaszkodva az egyik konyhaszekrénynek, közben meg továbbra is a nyakát szorongatta. – Mégis ők valahogy mások. Nem tudom elképzelni magam, hogy kinyírom őket, pedig még a vérfarkast is el akartam tenni láb alól. Olyan rohadtul emberiek! – csattant fel.
- Nem hiszem, hogy rosszak lennének. – Kinéztem, és láttam, ahogy Roland határozott léptekkel odamegy Ginához és Rufushoz, majd valamit magyarázni kezd. – Rolandról azt hittem, hogy ő a legrosszabb, de ha az lenne, nem törődne vele, hogy öl-e vagy sem. Nem szép, amit tett azokkal a lányokkal, viszont mi mást tehetett volna?
- Mondjuk, meghalhatna és visszamászhatna a koporsójába! – felelte Tita élesen. Roland időközben feladta, legyintve hátat fordított a húgának és a vérfarkasnak, aztán befelé indult. Benézve az ablakon észrevette Titát, elegánsan intett neki egyet. A lány gyorsan elfordult az ablaktól.
- Ugyan már, ezt nem gondoltad komolyan – kémleltem az arcát.
- Tényleg nem – ismerte el. – De egész életemben arra tanítottak, hogy szörnyetegek mind.
Mielőtt válaszolhattam volna, Roland sétált be az ajtón.
- Hölgyeim! – köszöntött minket, de csakis Titát nézte. – Milyen üdítő látvány két ilyen gyönyörű szempár egyetlen kis helyiségben – sóhajtott színpadiasan, mégis mintha komolyan mondta volna. Lehet, hogy még el is hittem neki, hogy szép a szemem, csakhogy rám sem nézett.
- Tudod – mondtam Titának –, én pedig egész életemben azt hittem, nem léteznek boszorkányok.
Lenézett a kezemben tartott mozsárra, amiben éppen orbáncfüvet porítottam, majd felnevetett.
- Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni.
Roland ide-oda tekingetett kettőnk között, majd Titán állapodott meg a pillantása, megint.
- Nos, abban a szerencsétlenségben lett részem, hogy otthonomba kellett invitálnom azt a mocsok vérfarkast, hogy ott beszéljük meg a továbbiakat…
- Elmentek? – lepődtem meg. Roland biccentett.
- A segítségedet sosem tudom majd meghálálni, Isten ments, hogy a vendégszereteteddel túl sokáig éljek vissza. Ha valaha is szükséged lesz rám, természetesen bármikor jövök, és kastélyom is mindig a rendelkezésedre áll, drága Főboszorkány – hajolt meg előttem udvariasan.
- Kastélyod? – ismételte Tita hitetlenkedve. – Ne mondd, hogy saját kastélyos van!
- A Pasternak család tulajdona hosszú évek óta – felelte neki Roland, majd megköszörülte a torkát. – Időtlen idők óta nem tette be oda halandó a lábát, de ha elkísérnél minket… - félbehagyta a mondatot, és újat kezdett. – Őszintén, vadász kisasszony, nem hinném, hogy ép ésszel kibírnám a vérfarkas társaságában nélküled.
Tita elvörösödött, de most mélyebben, mint eddig bármikor.
- A féltve őrzött otthonodba hívnál egy vámpírvadászt?
- Meghalni a kezed által lenne a legkellemesebb halálnem számomra.
Kezdett átmenni túl nyálasba a beszélgetés. Összekaptam a holmikat és kettesben hagyva a vámpírt és a vadászlányt – aki úgyis igent fog mondani, tudtam előre – kimentem a kertbe, hogy a nagy tölgyfa alatt végezzem el a varázslatot.

O.O

Gina vonzereje nem volt akkora, mint a varázslatomé, Rufust nagyon izgatta, mire készülök, amikor pedig elmeséltem, mellém telepedett Georginával együtt, hogy figyeljék, mit ügyködöm.
- Hatalmas megtiszteltetés találkoznom veled, Főboszorkány – mosolygott rám a vámpírlány. – Köszönöm, hogy a varázslatodat is végignézhetem, a boszorkák általában túlságosan féltik a mágiájukat, mindent zárt ajtók mögött csinálnak.
- Úgy látszik, nem vagyok általában boszorka – feleltem kissé ironikusan. Az, hogy varázsolok, nem jelenti, hogy boszorkány lennék, nem igaz? Miért nem látják ezt be?
Nemsokára Tita és Roland is megjelentek mellettem.
- Remélem, nem maradtunk le semmiről! – mondta Tita. Ő és a vámpír is vidámnak tűntek, Roland mosolya még akkor sem tűnt el, amikor helytelenítő pillantást vetett Rufus és Gina összefonódott kezére.
- Nem, csak maradjatok csendben, hogy tudjak koncentrálni.
Elmosolyodtam, amikor Rufus úgy tett, mintha belakatolná a száját és eldobná a kulcsot. A két lány is nevetett, Roland pedig felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Épp meggyújtottam a kis lángot, amibe majd az alapanyagokat kell beleszórni, mikor hangos vihogás riasztott meg, amit ezek közül is felismertem volna. Sophie volt, méghozzá egész közelről.
Ide-oda forgattuk a fejünk, aztán rájöttünk, hogy felfelé eredményesebb lenne, ugyanis Sophie ott repkedett pár méterrel a fa lombja körül. Jobban mondva Valerian reptette, mintha valami hároméves gyerekkel csinálná.
- Hé, tubicák, itt varázslás folyna! – kiáltott fel nekik Rufus, mire egy másodperccel később mindketten a földön landoltak.
Vale összevont szemöldökkel nézte a ténykedésem, még Sophie olyan arcot vágott, mintha nem lett volna jogom elrontani az örömét. Mivel nekem bejött, hogy csendben vannak, beledobáltam a füveket a tűzbe, és elmormoltam a szavakat Ariana könyvéből. Ezután vártam egy kicsit, majd a meglepően sűrű füstre fújtam, ami elkezdett szétterülni körülöttünk.
- Ennek így kellene működnie? – kérdezte végül Sophie kissé kárörvendően.
- Csak várd ki a végét! – vágtam rá.
A füst kisebb pamacsokká állt össze, amik egyre sűrűsödtek, mintha töménnyé akarnának válni. Rájöttem, hogy ez a céljuk, így fognak hatalmas testőrökké alakulni. Vártam, hogy meglássak néhány izmos, oroszméretű pasast talán fénylő páncélokban, helyette… bárányméretű izéket kaptam. Mocorogni és szuszogni kezdtek, a többiek meg ijedten megugrottak.
- Mi a fene? – szisszent fel Tita.
- Ezek… kutyák – mordult fel Rufus a levegőbe szimatolva.
Hirtelen szél támadt, ami elfújta az összes füstöt, a tucatnyi különböző méretű kutyáról, akik valóban szép csatarendben ott feküdtek a fűben.
- Ezt nem hiszem el! – sóhajtottam, mire mind felém kapták a fejüket. Kicsit ijesztőek voltak.
Vale a háta mögé lökte Sophie-t, majd összehúzott szemekkel meredt rám.
- Nem tetszik ez nekem, Cornelia. Rossz az aurájuk.
- Ezek csak kutyák – léptem előrébb, és kinyújtott kézzel az egyik kutya felé nyúltam. Összerezzentem, amikor villámgyorsan megmozdult, és… megnyalta a kezemet. – Te lennél a testőrségem egyik tagja?
Ariana igazán említhette volna. Hirtelen realizálódott bennem, hogy ezek kutyák, az udvarunk pedig tele macskákkal, de körbenézve egyet sem láttam. Reméltem, hogy Barnie Úrfi a szobámban durmol éppen.
- Corn! Mik ezek az állatok? – hallottam Daphne kiáltását a ház felől.
Ő és Flora megilletődve siettek felénk.
- A testőrségem – feleltem.
- Micsoda? – Flora levegő után kapott. – Megidézted őket? Honnan ismersz ilyen sötét mágiát?
- Felelj, Corn! – Daphne néni hangja ijedtnek tűnt.
- Ariana könyvéből – nyújtottam előre a kötetet. – Egy szót sem ír arról, hogy sötét mágia lenne. Az olyasmi, mint a fekete mágia?
- Egy és ugyanaz – válaszolta Valerian rezignáltan. Hoppá, bevallom, kicsit megijedtem, de a kutyák békésnek tűntek.
- Úgy értik ezek a Pokol kutyái? – kérdezte Rufus áhítatos hangon. Köszi, ettől jobb lett!
Más szemmel néztem a kutyákra. A Pokol kutyáiról még én is hallottam.
- Dehogy – felelte Daphne, miközben Flora kihúzta a könyvet a kezemből. – Ezek csupán megtestesült szellemek.
- Ariana könyve! – szisszent fel Flora, ahogy kinyitotta a kötetet. – Hogy került ez hozzád? Évek óta nem láttam a könyvtárban.
- Colin anyukája kölcsönkérte – magyaráztam, miközben a kezem tördelve néztem a kutyákat. – De Ariana nem volt gonosz, akkor hogy írhatott bele a könyvébe valami fekete mágiás cuccot? Én csak azért hívtam a kutyákat, hogy elkergessék helyettem az oroszt.
Mindannyian hátrahőköltünk, ahogy a kutyák éles vonyítást hallattak, majd felugorva rohanni kezdtek.
- Útjukra küldted őket! – jelentette be drámaian Daphne. – Mostantól várhatod a következményeket. – Összenéztek Florával. – Készítsünk néhány óvó varázslatot.
Indulni készültek, de megállítottam őket.
- Nem hagyhattok így itt! Mondjátok el, miről van szó! Milyen következmények várhatóak? Mindent tudni akarok.
- Kis boszorkányom, a fekete mágiának minden esetben vannak bizonyos… kellemetlen hatásai, minél nagyobb varázslatot hajtasz végre, az annál jobban visszaüt. – Már a nyelvem hegyén volt a kérdés, amit csináltam a kutyákkal, mennyire volt nagy, mikor Flora folytatta. – Elég súlyos ahhoz, hogy ne csak egy csúnya kiütés legyen a büntetésed, de ne aggódj, vigyázni fogunk rád.
- Azonban ezt a könyvet elkobzom – tette hozzá Daphne kivéve Flora kezéből Ariana könyvét. – Nem valóak neked ennek az őrült nőszemélynek a hebehurgyaságai.
- De hát végig az ő segítségével maradtam életben, amíg segítettem Nicholasnak és Rolandnak, és tőle tudom azt is, hogy Colin a holtak kórságával fertőződött meg!
- Ebből a könyvből? – nevetett fel Flora, majd Daphnéra nézett. – Hiába, túl fiatal még.
- Flora néni, nem vagyok már gyerek! – csattantam fel. A többiek teljes csendben bámulták a családi vitánkat, ami így elég kényelmetlen volt.
- Corn, Colin nincs megfertőződve – közölte velem Flora néni. – Nem hiszem el, hogy nem vettük észre, mennyire hatással volt rád ennek a rossz erkölcsű nőnek a könyve. Ezért is nem szoktunk személyes varázskönyveket adni a fiatal boszorkányoknak, az ilyen olvasmány sokszor negatív irányba befolyásolja a…
- Mit értesz azon, hogy Colin nincs megfertőződve? – vágtam közbe szorongva. – Hiszen megharapta egy halott, és másnap meg is jelentek a jelek. A foltjai, a fájdalom…
- Annak a trehány fiúnak egyszerűen elfertőződött a sebe – legyintett Daphne.
- Azért nem mondtuk, hátha így jobban beleveted magad a kutatásba a holtak kórságának ellenszere után. Micsoda gyönyörűség lett volna, ha az én kis boszorkányom az, aki már tizenhat évesen…
- Micsoda? – sikítottam. – Tudtátok, hogy Colin nem fog meghalni? De hát… És a foltok a bőrén? Foltok is vannak a lábain és a csuklóján is!
- Egyszerű mérges szömörce kiütés, Corn, ne aggódj, a fiú megmarad, nincs veszélyben.
Kiabálni akartam, mérgesen számon kérni, hogy tehették ezt velem – velünk, de aztán csak boldogság áradt szét a tagjaimban.
- Esküsztök, hogy nem lesz semmi baja?
- Már oda is adtam neki a gyógyfőzetet – mondta Flora.
Elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Hiszen ez csodálatos! Colin élni fog, nem kell annak szentelnem az életem, hogy olyasmit keressek, ami nem is létezik! Nem is lehettem volna boldogabb.

O.O

Alig hittem el, hogy Colin mégsem haldoklik, még az sem igazán érdekelt, hogy a nénikéim úgy merednek rám, mintha attól tartanának, holtan esem össze a fekete mágia következményeitől, és egyik védővarázslatot a másik után csinálják az érdekemben. Én csak vártam, hogy Colin hazaérjen, és közölhessem vele, milyen ostobaság áldozatai lettünk. Aztán pedig boldogan visszatérhetünk a normális világba, talán igazi párként. Elképzeltem magam, mennyire fogom élvezni az olyan egyszerű dolgot, mint egy sulinap, ha Colin szerelmemként van mellettem.
Az önfeledt elmélkedésből Tita szakított ki.
- Valami baj van – robbant be. – Hocca van itt – Ó, Hocca visszajött, gondoltam, hogy vissza fog, miután sikertelenül próbáltam megállítani korábban. Meg sem lepődtem, amíg fel nem fogtam a mondat további részét. – Az orosszal és Colinnal.
Nehéz leírni, hogy mit éreztem, amikor odakint megláttam Colint Harlam karjai között, míg a többiek kiabáltak, sziszegtek, sajnálkoztak vagy épp veszekedtek körülöttem. Hocca magyarázott valamit, amit nem értettem, a kutyák pedig morogva, hörögve kísérték az oroszt, aki letette a földre Colin testét.
Észleltem, hogy a nagynénéim valami olyasmiről beszélnek, hogy semlegesítik a fekete mágiámat, de csak a semmibe meredő kék szemeket láttam. A szája nem volt teljesen becsukva, mintha mondani akart volna valamit, a feje pedig vértől volt ragacsos. A fiú, akit szerettem, holtan feküdt előttem.
- Ne… ne… - Nehezen tudtam volna mást mondani, miközben lerogytam mellé, és megérintettem a sápadt, hideg arcát. – Colin…
- Cornelia! – érintette meg valaki a vállam, de csak ráripakodtam.
- Ne nyúlj hozzám! – Nem tudtam levenni a szemem az arcáról.
Hiszen ez nem lehet! Colin nem halhatott meg, semmi baja nem volt, nem fertőződött meg a holtak kórságával, egészséges volt, amikor utoljára láttam. Most pedig halott. Meghalt… megh… megölték? Mi ez a seb? Hogy került a fejére?
- Mit csináltál vele? – néztem az oroszra gyűlölködve. – Miért kellett…
- Nem Harlam Úrfi volt! – szipogta Hocca, miközben óriási könnyek csorogtak az arcáról. – Jöttek a macskák, aztán a sok kutyák, és Colin Úrfi elesett. Nem is lett hozzáérve, Főboszorkány. 
- A… a kutyák? – ismételtem.
A fekete mágia ütött vissza, nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy észrevegyem az összefüggéseket. Meggondolatlanul varázsoltam, és most Colin… miattam halt meg.
Visszanéztem az élettelen testére, és azt kívántam, bárcsak én feküdnék a helyében, bárcsak én haltam volna meg, hogy ő élhessen.
Fölé hajoltam, és megint megérintettem az arcát. Az élet jeleit kerestem rajta, de semmit nem találtam. Hogy történhetett ez? Miért most? Miért épp akkor, amikor úgy tűnt, minden rendben lesz?
- Cornelia, nagyon sajnálom – guggolt mellém Vale, és két ujjával lezárta Colin szemét, amitől egyszeriben úgy tűnt, mintha aludna.
Alig láttam, ebből rájöttem, hogy könnyek folynak a szememből, de nem sírhattam, azzal beismertem volna a halálát.
- Ne érj hozzá! – förmedtem az angyalra.
- Corn! Kicsim – Flora gyengéd keze érintette a vállam, pont abban a pillanatban, amikor valami mozgást éreztem Colin mellkasa felől.
Szédülten lenéztem, hogy lássam, mi az, és rájöttem, a nyaklánc csúszott ki a ruháim alól, a medál érintkezik Colin mellkasával.
A nyaklánc, amit ő adott nekem, az utolsó ajándéka, mielőtt… De hiszen ez Ariana lánca! Azé az Arianáé, aki a saját bevallása szerint legyőzte a halált.
- Ariana – kaptam fel a fejem Florára nézve. – Hol van Ariana könyve?
- Kis boszorkányom…
- Hol van a könyv? – sikítottam rá. – Hová tettétek? Adjátok ide azonnal!
Felugrottam Colin mellől és a ház felé rohantam. Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy hol láttam utoljára, de csak Colin arca lebegett előttem. Kell lennie megoldásnak, a halált le lehet győzni, és én meg fogom tenni!
A kötet a konyhában volt a szakácskönyvek tetején, hiszen a sok védővarázs-gyártás közben nem volt még idejük eltenni. Ez nagyon jól jött nekem, lecsaptam a pultra, majd vadul lapozgatni kezdtem, több oldal el is szakadt kissé, de ez volt a legkevesebb gondom. Hol van az a halállal kapcsolatos rész?

Myles és én…


Kedvesemmel éppen hegyek között…


Myles megtanított…

Nem lehet, hogy ne találjam meg! Itt kell lennie, hamarosan végig érek, és… ez az! Ennek kell lennie!

Két hete már, hogy elvesztettem Mylest, azóta nem is írtam a könyvbe, de most, hogy mellettem alszik, végre eléggé megnyugodtam ahhoz, hogy lejegyezzem a történteket. Rablók támadtak ránk, kedvesem pedig halálos sebet szerzett. Ó, az az őrület, ami megszállt az első percekben megmutatta mennyire függök tőle, mennyire egymásnak vagyunk teremtve, arra gondoltam, hogyan is élhetnék nélküle?

Mi lesz már? Átugrottam a sorokat, átugrottam minden figyelmeztetését, csakis azt akartam tudni, hogyan hozta vissza Milest.
- Corn, mit csinálsz? – kérdezte óvatosan Daphne, aki időközben utolért.
- Visszahozom Colint az életbe! – vágtam rá.
- Kicsim, ilyesmi nem lehetséges – suttogta Flora.
- Mondd ezt Arianának és Milesnak, ők megcsinálták! – vágtam rá. – Lélekhívó főzet kell hozzá, tudjátok, hogyan kell csinálni?
- A lélekhívás nem más, mint egyfajta kísértetidézés, Corn – magyarázta Daphne.
- Természetesen nem csak az kell! – kiabáltam türelmetlenül, majd halkabban felolvastam a könyvből. – Felajánlom a fél életemet neki, összekötjük magunkat, ahogy ők csinálták – csaptam a könyvre. – Hol van az a főzet? Meg tudjátok csinálni?

O.O

Éjfélre volt ütemezve. Nem érdekelt, hogy mindenki hülyeségnek tartja, mert nagy a kockázata annak, hogy meghalok, az sem érdekelt, hogy a nénikéim mindenfélével fenyegetőznek, nekem egyszerűen Colin kellett vissza. Akárhogy, ahogyan lehetőséget kapok rá, és ami a kezemben volt, az egy jó esélyű – ötven-ötven százalék – ajánlat volt. Kizárt, hogy ne használjam ki!
- Nem hiszem el, hogy rést veszünk ebben – hallottam Flora sóhaját, de szerencsére nem ellenkezett, tette, amit kértem, könyörögtem, parancsoltam. Azt hiszem nénikéim megértették, mit jelent nekem Colin.
Mellé feküdtem az ágyra, amibe fektettük, és miközben Daphne előkészítette a kést, Flora szerencsét hozó bűbájokat kántált. A varázslathoz nem kellett túl sok minden. Egy erős varázserejű tárgy – Ariana lánca – az élő, aki az ajánlatot teszi, és a holt, aki elfogadja ezt, és néhány főzet Meg persze a kés, ami apró vágást ejtett a tenyeremen és Colinén, mielőtt szorítani kezdtem a kezét.
Behunytam a szemem és darálni kezdtem magamban:
Kérlek, Colin, bárhol is vagy, fogadd el az ajánlatomat! Önként adom az életet, melyet ezentúl úgy kell élned, ahogy nekem. Az erőnk mostantól kezdve megoszlik, de mindketten teljesek maradunk…
Ariana részletesen leírta, mit várhatok, és az nekem teljesen megfelelt. Megittam a főzetet, amikor kellett, elhasználtam az összes mágiát Ariana láncából, és vártam. El kellett fogadnia, talán nem kérdezik meg tőle, nem tudom ez hogyan működött, de az a Colin, akit én ismertem, akit szerettem, élni akart, méghozzá bármi áron.
Hirtelen megéreztem, mintha influenza ütött volna ki, az összes erő elszállt a testemből, oldalra fordulva öklendeztem a nyomástól, ami rám szakadt, de nem engedtem el Colin kezét, éreztem, ahogy az életem áramlik bele. A visszacsatolásra vártam, Ariana azt írta, hogy a sikeres varázslat oda-vissza működik, először Colin megkapja az összes energiáim, ami vagy talajt fog benne vagy elenyészik a semmiben. Ha az utóbbi, akkor mindketten odaveszünk, ha az előbbi, akkor az életerő arányosan eloszlik bennünk.
Várakoztam, hogy történjen valami, de csak egyre gyengébb lettem, hirtelen már nem is láttam, csupán feketeség vett körül, és éreztem, hogy süllyedni kezdek bele. Nem bántam, ha meg kell halnom, legalább próbálkozás közben esett meg. A szívem utolsó dobbanásakor történt, éreztem, ahogy Colin keze megmozdul az enyém alatt, élesen levegő után kapott, aztán, amikor a szívem megszűnt dobogni egyszerűen kirántotta a kezét az enyémből.
- Ne, Colin ne engedd el! – hallottam utoljára egy kiáltást, mielőtt én is meghaltam.

17. fejezet

17. fejezet


Colin

Miss Veer levele Colinhoz

"Kedves Mr. Grey!

Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy az X-Men: A kívülállókról írt, rendkívül kimerítő beszámolóját nem fogadhatom el, ugyanis a szóban forgó anyag nem egy könyv, hanem egy filmadaptáció. Ha egy könyvet és annak filmre vett verzióját elemezte volna, azzal még nem lett volna semmi gondom, viszont az, hogy képregényhősökről és génmutációról szól az egész beadandója, nem kevés problémát okozott nekem. Irodalomtanári minőségemben felszólítom, hogy írja újra az előző és e levél tárgyát képező házi dolgozatát.

Osztályfőnökeként nagyon kíváncsi vagyok, hol időznek Miss Holloway-jel ahelyett, hogy az órákon ülnének. Jól tudja, a lógást nem tűröm, ne feledje, amikor tizenöt évesen a fél tavaszt a tengerparton méltóztatott tölteni, annak is megvolt a következménye. Annak még úgy sem örülök, hogy Miss Holloway-t is magával rántja, pedig tud róla, hogy mennyire könnyen befolyásolható. Biztos vagyok benne, hogy ő nem támogatja az iskolakerülést, és csakis az ön hathatós nyomására vesz részt benne. Hétfőn találkozunk a harmadik órán (vagy baj lesz).

Igen, ezt veheti fenyegetésnek.

Miss E. Veer"

O.O

Elvittem megsétáltatni Körtét, Tojásdinnyét és Mogyorót. Mivel Cornnak dolga volt, nem akadt, aki megakadályozott volna benne, a társaság fele a jövőjét tervezgette, a másik fele meg – a tündérlánnyal az élen – nyavalygott, a nagynénik pedig a boltot próbálták helyrepofozni. Fura, a kifakadásuk meg a vérvétel után hívtak, hogy jöjjek én is nekik segíteni, de nemet mondtam. El akartam terelni a figyelmemet.

A keresztbe-kasul kanyarodó, pórázaikat összegubancoló macskák ebben nagy segítségemre voltak, a ligetig vezető úton minden más gondolatot kiszorított a fejemből az, hogy ne essenek a folyóba, ne fojtsák meg magukat a pórázzal és ne üttessék el magukat a kerékpározó vandál gyerekekkel.

- Nem bírnátok egy kicsit abbahagyni? – csattantam fel, mikor végre ráfordultunk a liget belsejébe vezető ösvényre. – Próbálok elbúcsúzni az élettől, ti meg… á, mindegy!

Kicsit zaklatott lelkiállapotban voltam, de hát ki ne lenne, amikor először azt hiszi, hogy a lány, akit szeret, éppen most akarja közölni vele, hogy mégis csak barátjának akarja, aztán a nagynénik megszurkálják tűvel, és lefejtenek belőle egy kis vért – amit valószínűleg a finnyás vámpírlánnyal akarnak megitatni -, majd az imádott lány közli vele, hogy a sors, ami rá vár, nem túl kellemes. Zombivá válás.

- Na, ezt hogy adjam be anyának? – töprengtem magamban. – Azt hinné, viccelek. Mindig azt hiszi. Lehet, megkérem a nyanyákat, hogy világosítsák fel… de nem, nem jó ötlet, akkor bolondnak nézné őket, megharagudna, majd fogna engem meg a lakókocsit, és itt se lennénk. Sehogy sem jó.

Mogyoró egyetértően nyávogott, és megállt füvet legelni. Mivel a másik két macska veszett iramban próbált továbbjutni az ösvényen, volt egy kis konfliktusunk, de végül én kerültem ki győztesen.

- Ezek után már nem esélyem van Cornnál. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy messze kerülne. – Morfondírozni kezdtem. Hogy is van? A zombik a sötét oldalon támolyognak, több regényben is az volt, hogy ha tudták, felfalták az embereket. El se akartam hinni, hogy lehet, én leszek a város következő réme. A fiatal lányok ezentúl nem mernek majd éjszaka az utcán mászkálni, mert egy szörny fogja szedni sorban áldozatait. Összeráncoltam szemöldökömet, valami nem illett a képbe. – Nem értem… az a másik miért csak engem támadott meg? Vagy máris öldököl, csak nem tudunk róla?

- Miről beszél maga, fiam, milyen öldöklés? – hallottam meg egy mély hangot. Mögülem jött. Amikor megfordultam, rájöttem, hogy az erdőkerülő az.

- Egy irodalom beadandón gondolkoztam, uram. Könyvelemzés – feleltem gyorsan.

- Olvasni, asztat tudnak csak a mai fiatalok – csóválta meg a fejét az idősödő férfi. – Olvasni és szemetelni! Nem tisztelik már a munkát és a természetet.

- Én igen, jöttem sétáltatni a macskákat – mutattam rájuk. Éppen nyaktörő mutatványokkal igyekeztek tovább jutni.

- Vigyázzon, nehogy má’ rókával találkozzon szembe. Találtam egy veszettet, oszt le kellett lőnöm. Ejnye, no, mi baja van?

Gondolom azért kérdezhette, mert úgy álltam előtte, mint egy cövek, és lesápadtam. A róka esetéről eszembe jutott, mit kellene tennie velem Cornnak, ha zombivá válnék. Végül is ő a Főboszorkány, kötelessége lenne megölni. Lehet, az egyik nagynénje átvenné tőle a feladatot, de akkor sem lenne könnyebb neki. Se nekem.

Biccentettem felé, hogy semmi bajom, és továbbindultam az ösvényen. Bátran lépdeltem, nem figyeltem sem a veszett rókákat, sem a vadkanokat, már úgy is minden mindegy volt. Ha egyszer meg voltam fertőződve, és már kevés volt hátra, kit érdekelt más?

- A francba is – sziszegtem a macskáknak. – Erre ráfaragtam. Mit csináljak? Talán öljem meg magam, hogy ne Cornnak kelljen megölnie engem? Nem, nem és nem! – ágált bennem az életösztön. – Élni akarok még, titeket kergetni a kertben, Cornnal csókolózni és idióta házi dolgozatokat írni! Semmi kedvem feldobni a talpam!

Ezzel a macskák is így voltak, ezért viszonylag nagy egyetértésben mentünk tovább. Azért még mindig mardosta belsőmet a kétség, de jóval kevésbé, mint korábban. Naiv módon még mindig hittem benne, hogy ez csak egy rossz álom, mindjárt felébredek, és minden remek lesz.

Éppen azon kezdtem el merengeni, hogy Corn mégis mit csinálhat most, amikor a macskák megkergültek. Kigúvadt a szemük, vadul fújtatni kezdtek, és tripla akkora erővel húztak, mint addig. Megfeszített karral próbáltam visszafogni őket, a középsőt vissza is fogtam, de addig a másik kettő elszabadult, és ész nélkül futottak a világba, mintha még sosem jártak volna a ligetben. Pedig igen, egyszer kihoztuk őket fürdeni. Most, ahogy belegondolok, lehet, erre emlékezve szöktek meg. A harmadik is csatlakozni akart hozzájuk, testét kicsavarva ugrott fel az egyik fatönkre, hogy engem elhasaltatva fusson tovább. Felugrottam.

- Tojásdinnye! – kiáltottam utána. Nem figyelt rám.– Te átkozott dög!

Erre már reagált, hátranézett, rám villantotta szemét, és miákolni kezdett.

Talpra kászálódtam. A lábam megint sajogni kezdett, de most nem a zombi harapástól, hanem az eséstől. Ezzel mit se törődve rohantam a macskához, és felnyalábolva bevetettem magam a liget sűrűjébe, hogy megkeressem a másik két elkódorgott jószágot. Gondoltam rá, hogy úgyis hazatalálnak maguktól, de attól féltem, a póráznál fogva felkötik magukat valami bokorra, és addig húzkodják a bőrszíjat, amíg meg nem fojtják magukat.

- Körte! Mogyoró! – kiabáltam. Reméltem, az erdőkerülő messze jár, mert hallván, miket ordibálok a liget csendjébe, lehet, bekísért volna a kórházba elmegyógyászati kivizsgálásra. – Merre vagytok? Gyertek vissza! Kaja!

Átléptem egy fa földből kinyúló gyökerét, majd rögtön utána felbuktam egy mögötte lévő nagyobban. A kezemben lévő macskával tompítottam az esést.

- Azt a rohadt… ezt miért kellett? – kérdeztem Tojásdinnyét, aki minden karmát belém mélyesztve kapaszkodott karomon, és fújt. Most az egyszer nem rám, hanem valamire, ami a tengerpart felé lehetett. – Amondó vagyok, menjünk haza, két macskával több vagy kevesebb nem számít Cornnak meg a nagynénjeinek – beszéltem meg a dolgot a macskával. Nem volt olyan kifinomult, mint Barnie úrfi, karmait behúzta, majd újra bőrömbe eresztette. Istenes kiáltást hallatva ráztam le magamról.

Amint talajt ért, átugrott a sunyiban kanyargó, aljnövényzettől takart gyökereken, és rohant el a másik két macska után. Követtem egy darabon, majd már fel akartam adni a keresést, amikor megláttam a földön Corn könyvét, azt, amit neki adtam a szülinapjára. Anyámat azóta egy kicsit kifaggattam, ki is derült, hogy meglátta Cornéknál ezt a könyvet, és úgy megtetszett neki, hogy elhozta átlapozni, csak épp nem kérhette el, mert akkoriban kérte el a reszelőt, amit nem tudott visszaszolgáltatni egy különösen necces egérügy miatt. A könyv rossz állapotban volt – nem is csoda, ha anyám ráunt valamire, nem ügyelt épségére -, most meg még a liget termékeny barnatalaja is ráragadt, összepiszkolva az elülső borítót. Egy cetli kiállt belőle.

Kihúztam, mert rajta volt egy fiúnév, és akár Corn, akár anyám jegyezte fel magának, az rám nézve fenyegető volt. Fura írás állt rajta, olyan, amilyet múltkor láttam a kép alatt. Azok a bejegyzések szórakoztattak, ez a mostani viszont cseppet sem.

Rá kellett döbbennem, Ralphon képtelen lettem volna segíteni. Hiéna szemét vettem, kiemeltem belőle kőrészét, majd nyelvem alá helyeztem. Megláttam a jövendőt. Oly homályos volt, mint a méz, amit nénikéim régen lefejtek a bájitalokhoz. Nem volt közös jövőnk, a kő megmutatta, mással kell összekötnöm életemet.

- Na, jó, ezt nem Corn írta – mormogtam magamban. Abban is biztos voltam, hogy nem az anyám. De akkor ki? Mi ez a hiénaszemből vett kő szopogatása?

Viszolyogva csúsztattam a lapot vissza a helyére, és hagytam, hogy kinyíljon az egyik leggyakrabban használt oldalon, ami különféle védőmágiákat sorolt. Az egyik nem is volt nehéz, kellett hozzá pár olyan fű, ami Cornék házában a falon szokott lenni díszítésként (emlékszem, egyik bioszra vittünk be belőle a suliba, mire a biosztanárunk kiakadt, hogyan lehet ilyen felelőtlenül tartani mérgező növényeket), meg egy téglalap alakú terep. Az egész olyan egyszerűnek tűnt, hogy meg is jegyeztem. Téglalap rajzolása, pár fű leszórása, mi ez nekem? Hirtelen belelkesedtem, és ha már itt volt a lehetőség, kipróbáltam. Tegnap óta úgy le voltam hangolva, hogy jólesett egy megvalósítható cél.

Nem volt kedvem visszasétálni Cornék házához, ezért a könyvbeli rajz alapján a ligetben gyűjtöttem össze a növényeket. Párszor melléfogtam, keresgélés közben találtam meg az igazi virágot, amit már jónak hittem, de végül leszórtam a tisztás téglalap alakú részét. Nem hittem, hogy tényleg hat, már csak azért sem, mert nem volt semmi, amitől megvédhetném magamat.

- Nicholas! – hívtam kísértetünket. A volt a tervem, hogy vele idehívatom a szellemhordát, és vagy működik a védővarázs vagy meglesz a napi kocogás adagom. Igazából csak vicceltem ez utóbbi gondolattal, viszont Nicholas ideszólításával nem, ezért is döbbentem meg, mikor sehol sem volt. – Nicholas! Nicholas Miriam, hova tűntél?

Még szólongattam egy ideig, de az égvilágon semmi se történt. Először azt hittem, a védő téglalap gátolja a kísértetekkel kommunikálást, de mikor a liget másik részéből hívtam, akkor se történt semmi. Nyugtalanul kaptam fel a könyvet, magamhoz szorítva elkezdtem visszafelé sétálni.

Ahogy sétáltam, egy ovis csoportba botlottam. Udvariasan lebácsizva köszöntöttek, én meg, miután kikerülgettem őket, és fogadtam dicséretüket, milyen fura könyvem van, nyugtáztam a dolgot, hogy Nicholas azért nem jelent meg előttem, mert tudta, hogy a közelben emberek járnak. Ez kicsit különös volt, hisz ők úgyse láthatták volna meg, de biztos errefelé kellett keresni a megoldást.

Absztrakt módon kedvem támadt egy kis szalonnasütéshez. Mostanában mindig olyan hülye helyzetekbe keveredtünk, hogy ránk fért egy kis pihenés, reméltem, a többieknek sem lesznek ellenvetései.

O.O

- Szalonnasütés? Meg vagy te őrülve? – meredt rám haragos szemekkel Sophie, mikor a Holloway birtokra betérve feltettem nekik a kérdést.

- Sophrae-nak igaza van – kezdett bólogatni az angyal nagy komolyan. Rájöttem, miért szerette őt meg Sophie, folyton neki adott igazat. Ebben pont olyan volt, mint azok a halandó srácok, akik fel akarták csípni. – A Főboszorkány most nincs is olyan állapotban, hogy ezzel legyünk elfoglalva, a közelmúlt történéseinek fényében…

- Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a sellőket kellemetlenül érinti a tűz – húzta fel az orrát finnyásan a lány. – Hogy gondolhatod, haladó, hogy egy sellőlányt meginvitálj tábortűz mellé? A vízmágiánk roppant érzékeny…

Nem voltam kíváncsi a csacsogására, a közelmúlt történéseiről akartam hallani. Addig is feltűnt a Valerian fején lévő kötszer, de azt hittem, csak valamivel menőzött Sophie előtt, és mutatványozás közben sérült le, azonban most, hogy megemlítették Cornt, más fényben tűnt az egész ügy.

- Mi a franc történt? – kérdeztem nyersen.

A jelenlévők összefoglalták, hogy Valeriant leütötte az utánunk szalajtott orosz, Cornt meg – aki amúgy szelleműzéssel volt elfoglalva ezen a szép délelőttön – el akarta rabolni. Valamit még beszéltek kőmágiáról, amit nem értettem, de mivel különben is csak a hiénaszemből nyert kő jutott róla eszembe, elégedetten merültem a tudatlanságba. Mikor megtudtam a sztori végét, miszerint Corn vissza tudott jönni, méghozzá a saját két lábán, lélekszakadva rohantam a házba, azzal sem törődve, hogy a ligetben elinalt Mogyoró hangosan dorombolva üdvözöl a teraszon.

- Corn! – hangosan kiabálva dübörögtem végig a lépcsőn. A szobájának ajtaja zárva volt, bedörömböltem. – Jól vagy? Igazat beszélnek a többiek?

Hamarosan hallottam, ahogy kattant a zár, kinyitotta az ajtót.

- Igen – mondta visszafogottan. – Jól vagyok, az orosz nem is volt olyan veszedelmes. Már, amikor szemtől szembe álltunk. A nyaklánc megvédett, Colin, nem tudom, honnan szerezted, de ez az oka annak, hogy most nem vagyok Harlam tengeralattjáróján.

- Harlam? – Ezt gyorsan átugrottam, különösebben nem érdekelt. – A nyaklánc? Asszem, itt az ideje bevallani, hogy az már a könyvben volt, amikor átnyújtottam neked, nem pedig én dugtam belé. Különben itt a könyv. – Felé nyújtottam. Gyorsan elvette, és szörnyülködött egy sort állapota felett, tényleg kezdett már szétesni. Letette a rongyszőnyegére, majd leült az ágyára. – Mi is volt ez az egész?

Kérdésemre elmondta a saját verzióját, amiből kihagyogatta a veszélyesebb részeket, és úgy állította be az egészet, mintha az orosz nem lett volna olyan gonosz. Miután rámutattam arra, mit művelt a többiekkel, a vállát vonogatta, majd rám nézett azzal a hihetetlen zöld szemével.

- Veled mi van, hol voltál? Mikor mondták, hogy elmentél, és nem jöttél vissza, aggódni kezdtem…

- Igen, de te mindig azt teszed, ha nem tudod, hol vagyok. – Levetettem magam a székébe. – Dolgom volt, nem lényeges. Inkább azt mondd, mi legyen ezután. Az orosz vadászik rád ezek szerint, és nem fog leszállni rólad. Az lenne a legjobb, hogyha megfutamítanánk, de úgy, hogy többé vissza ne jöjjön.

Szóra nyitott a száját, de nem mondott semmi. Átültem mellé az ágyra, és közel hajoltam hozzá, mint akkor, amikor régen kisgyerekként hajósat játszottunk.

- Miért van az, hogy minden olyan kilátástalannak tűnik? – nézett rám. – Mintha soha nem lehetne ennek vége. Még a régi béna életem is jobb volt, mint ez.

- Majd lesz valami, nem? Nincs olyan kilátástalan helyzet, amit ne lehetne túlélni. – Ezzel lényegében arra céloztam, hogy ha én zombivá is válnék - olyan képtelen belegondolni is -, vagy más módon elveszítene, azon is túl lehetne lépni. Nem azonnal, persze, de a történelem bizonyítja, hogy mindenből ki lehet mászni, az idő orvosolja a gondokat, bajokat.

Cornt nem hatotta ez meg, a fejét rázva nézett maga elé.

- Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta azon a dallamos hangján, amit olyan régóta nem hallottam. Rámosolyogtam, és hátradőltem az ágyán.

- Tudom. Mindig azt teszed, teljesítményed maximumát nyújtod még akkor is, amikor épp átlagosnak próbálsz tűnni. Közölnöm kell veled valamit, Corn: csomószor hazudtam neked, mikor azt mondtam, átlagosnak tűnsz a szememben. Sosem voltam az, és nem is leszel, kár a gőzért. – Fura szemmel nézett le rám, majd halványan elmosolyodott. – Gondolod, meg mersz csókolni egy srácot, aki nemsokára zombivá lesz? Nem félsz, hogy az fog történni veled, mint Az Álmosvölgy legendájában azzal a szerencsétlennel a zárójelenetben?

- Fúj, ez most nem hiányzott! – mondta szájához kapva bal kezét, majd nevetve aprót lökött rajtam.

- Meg vagyok sértve. – Megbántódást mímelve fordultam félre, mire bökdösni kezdett. Egy idő után elegem lett bökdöséséből, arrébb centiztem mellőle az ágyon, és csak akkor hagytam, hogy a közelembe jöjjön, mikor megpuszilt. – Mit kerestél különben a ligetben, amikor rátok támadt az orosz? Te is ki akartad szellőztetni a fejedet?

- Nem, a szellemekkel akartam leszámolni. Arra gondoltam, ha végzek velük, egy gonddal már kevesebb lesz, és akkor foglalkozhatunk a te… jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam!

- Miért is ne mondhatnád ki, hogy közelgő zombivá válásom gondot jelent számunkra? Így van. – Csitítva tettem kezére a kezemet. – Tudod, mi jutott eszembe? Nicholas sok idejét tölti szellemként a temetőben, lehet, többet tud a zombikról, mint gondolnánk! Meg kellene tőle érdeklődnünk, nem tud-e valami jó tippet vagy trükköt.

Választ sem várva hívtam a kísértetet, aki megint nem jelent meg. Kezdett idegesíteni a helyzet, főleg, mert mellettem Corn a kezét tördelve aggódott, aztán hirtelen rájöttem, miért nem jön.

- Ja, persze, majd elfelejtettem, nem jöhet be ide! – kiáltottam, felpattantam az ágyról, és az ablakhoz mentem. Félrehúztam a függönyt. – Biztos ott vár szerencsétlen flótás a kapunál.

- Nem. Soha többé nem fog ott várni – mondta Corn megtört hangon. Kérdően fordultam hozzá, mire elmesélte, mit keresett a ligetben. Elűzendő szellemeket, akikkel együtt a mi saját kísértetünk is eltűnt örökre.

Nem értettem, miért van így elszomorodva ettől, máris remek ötletem támadt.

- Nyugi, egyszerűen odamegyünk a sírjához, és megint át…

- Nem! – csattant fel. – Már egyszer megbolygattuk a nyugalmát!

- És ez milyen jól jött neki meg a hajdani nagy szerelmének, ezt el kell ismerned! Ki tudja, hogy mi mindenkin tudna még segíteni. Mondjuk, nem hinném, hogy van több kincse, de ki tudja.

- Ez nem így megy, Colin. – Corn felállt az ágyról, és odaállt mellém. Kinézett az ablakon olyan vágyódó arckifejezéssel, mintha ő is szeretné viszontlátni Nicholast. – Először teljesen véletlenül estél át a sírján, sorsszerű volt, de ha célirányosan újra meg újra bolygatnánk, azzal elrontanánk valamit Ariana könyve szerint.

Én erről nem voltam meggyőződve.

- Mit tud az a könyv? Arra buzdít, hogy vegyünk a szánkba hiénaszemet!

- Mi? – kérdezte Corn ijedt hangon, nem tetszett neki, hogy belenéztem a könyvébe. Mikor elmondtam neki, mit olvastam, már nem volt annyira megrémülve. Felém fordult. – Lehet, hogy hat, amíg ki nem próbáltuk, nem tudhatjuk.

- Lehet – hagytam rá, és adtam neki egy puszit. A szájára. Csóknak indult, de közben az jutott eszembe, tényleg nem kellene nagyon beleélnie magát ebbe a kapcsolat dologba, ha nemsokára úgyis különválnak útjaink, bármi is történjen velem.

El akartam neki ezt mondani, amikor kopogtatásra figyelmesek. Corn szobájából kilépve Hoccát pillantottuk meg, aki Corn réges-régi, első osztályos hátizsákjával felszerelkezve állt az ajtó előtt.

- Bocsánat, ha Hocca zavar, szólni akart.

- Mi a baj? – nézett végig rajta Corn, mintha nem akarna hinni a szemének. A tündér tényleg úgy nézett ki, mint egy kiscserkész.

- Hocca megy, és keres magának úrfit – jelentette ki ő nem túl magabiztos hangon. Lement a lépcsőn. Mereven néztem utána. A hátizsáknak még a kulacstartóját is kihasználta, valami növényt tömködött bele. Messze nem volt olyan intelligens, mint az átlagemberek, de így is elég elmés volt ahhoz, hogy feltalálja magát.

- Tennünk kéne valamit - súgta Corn. – Nem kéne így elengednünk.

- Ja, tényleg, ígért a nagynénéidnek hajat.

- Ó, Colin, tudod, hogy nem erre gondoltam! Hanem hogy már vagy száz éve nem járkált emberek között, sőt lehet, még akkor sem, rosszabbul tájékozódik, mint anyukád. – Elszántan nézett rám. – Utánamegyek.

Már ment is a nyomában Barnie úrfival, aki kezdett szocializálódni az új helyzethez, és elfogadni, hogy egy ideig kénytelen megtűrni a betolakodókat. Azon morfondíroztam, hogyha zombivá válnék, mit tenne velem. Lehet, nem is utálna annyira. De végül mindegy lenne, mert én biztos meg akarnám enni, mint ahogy bármilyen élőlényt. Rosszkedvtől kergetve mentem be Gina szobájába. Rufus ezúttal nem volt ott mellette.

- Helló, nem baj, hogy bejövök? – kérdeztem a kislánytól.

- Nem baj. – Kíváncsian nézett rám. – Te vagy a Főboszorkány egyik hódolója?

- Így is lehet mondani – hagytam rá. Érdekelt, kire gondolt még úgy, mint Corn lehetséges barátjára, mégse tettem fel a kérdést, nem akartam most rá gondolni, így is folyton ő forgott a fejemben. – Hogy vagy?

- Jól, barátok között vagyok. – Kivirult a vámpírlány kis arca, kedvesebbnek látszott, mint korábban. – Természetesen nem akarok visszaélni a vendégszeretetekkel, amint kicsit jobban leszek, és fel tudok kelni az ágyból, hazamegyek a bátyámmal.

- Mi lesz Rufusszal? – kérdeztem.

- Az… még nem tisztázott.

Tétován nézett rám, mintha attól tartana, hogy leharapom a fejét, mint a bátyja, hogyha meg meri említeni, hogy ő szíve szerint inkább Rufusszal tartana. A győzködéséhez most nem volt nagy kedvem, tekintve, hogy saját szerelmi életemet épp most ütötte el egy teherautó, viszont azt megkérdeztem tőle próbáltam-e már felkelni. Azt felelte, hogy nem, mert nincsen hozzá ildomos ruházata.

- Tessék? Azért nem próbálsz meg felállni, mert nincs megfelelő ruhád? Figyelj csak, adok neked Corn ruhái közül – ajánlottam fel.

Egy ideig tiltakozott, aztán belement. Hoztam neki egy jó bő, narancssárga felsőt, amit Corn a szörfözéshez használt, meg egy olyan nadrágot, amit csak hosszas unszolásra volt hajlandó felvenni. Átöltözött a paplan alatt, majd bizonytalanul ülő helyzetbe húzta magát. A sok altató és fekvés megtette a hatását, nehézkesen mozgott.

- Rá, rá, hajrá! – biztattam szurkolólány módra, aztán oda álltam mellé, hogyha elesne, el tudjam kapni.

Óvatosan lelépett a padlóra, majd az ágy fakeretébe kapaszkodva felállt. Az első lépés jól ment, a második is, de mikor a harmadiknál tartott, az egyik ütődött macska a bazi nagy fáról átugrott az emeleti ablak párkányára, és fújtatva verődött az ablaküvegnek. Georgina még azt a kis egyensúlyát is elvesztette, ami volt, és hátrazuhant volna, ha nem kapom el.

Köszönetet akart mondani, láttam rajta, ahogy keresgeti a szavakat, amikor nyílt az ajtó, és Roland jött be rajta. Eldobta a kezében lévő tejes dobozt, és nekem akart esni, ebben annyi akadályozta mindössze, hogy a húga még mindig belém kapaszkodott.

- Mik vagytok ti, piócák? Ha nem lenne fenyegetve az életed a kórságtól, esküszöm, most…

- Hogy mi? – kérdeztem közbe, letéve a lányt az ágy szélére. Nem érdekelt ostoba, értelmet nélkülöző féltékenykedése, az már annál inkább, amit a kórságról mondott. – Te tudtad, hogy valami bajom van?

Leült Georgina és közém, megveregette húga térdét, majd kelletlenül rám fintorgott.

- Igen, járatos vagyok a holtak kérdésében. Ez talán nem lep meg.

Meg se hallgattam, hogyan folytatja, hátraarcot vágva kirohantam a szobából, le, a lépcsőn. Még idejében félreálltam, nehogy az egyik felfelé szaladó macska nekem csapódjon. Valaki beengedte őket, és ez a valaki csakis Flora néni lehetett. Egy idő múlva meghallottam aggódó hangját.

- Ha megtudja az igazságot, ki lesz akadva, hogy ennyi időn keresztül nem mondtuk el neki! – suttogta. – Azt mondja majd, hogy bántani akartuk ezzel őt meg Colint.

Eddig még úgy voltam vele, hogy megvárom, amíg elmennek, aztán kimegyek, és mondjuk beleugrom a folyóba, vagy mit tudom én, hogy még egy rohadt vámpír is hamarabb látta, mi van velem, mint bárki más, de mikor hallottam, rólam van szó, megváltozott véleményem.

- Micsoda ostobaság – kihallottam Daphne néni hangjából az ingerültséget, ami általában előjött, ha én voltam napirenden. – Miért akarnánk bántani őt?

Ez egy kicsit fájt. Meguntam, hogy folyton engem szapulnak, nem is akartam továbbra is azt hallgatni, ami ezután jönni szokott, hogy unokahúguk egyáltalán miért barátkozik velem, ezért kimentem az udvarra.

O.O

Említettem már, hogy sosem kocogtam, de mivel nem tudhattam, mennyi van még hátra az életemből, nekifogtam kipróbálgatni a mindig is akart, de sosem teljesült dolgokat. Délben a napsütötte liget tökéletes hely volt, amelynek ősi csapásain senki se zavarhatott meg, a saját tempómban róhattam a tündércsapda fa körül eső fák gyűrűjében a köröket. Hogy őszinte legyek, nem tudom, pontosan milyen érzelmek játszódtak le bennem azután, hogy kiderült az egész zombi-dolog. A legfőbb a hitetlenség volt. Még mindig nem voltam képes elhinni azt, amit Corn állított, a házukban mászkáló sellőlányok és gyakorlatozó démonvadászok ellenére.

Legelőször zsibbadtság vett erőt rajtam, mintha valaki belém szúrt volna egy hosszú tűvel, ami egy ponton eltalálta volna egy létfontosságú belső szervemet, és mivel a lyuk apró, senki nem tudta volna felismerni vagy orvosolni. A bizonytalanság rágott, még az is jobb lett volna, ha valaki kimondja, hogy fél évem vagy négy hónapom van hátra, de ez az ’elkaptad, és bele fogsz halni, de azt nem tudjuk, mikor’ borzasztó volt. Meg ez az egész. Miért pont velem kell megtörténnie? Miért kellett egyáltalán elmennem abba a rohadt buliba?

Tovább futottam. Arra a területre érkeztem, ahol reggel felszórtam egy téglalap alakú helyet növényekkel, de azt meg nem mondtam volna, pontosan hol. Tettem az egészre, untam ezt a paranormális világot, amibe csöppentem, jobb volt nekem a régi világban, ahol nem azon kellett aggódni, hogy tűzifakeresés közben a nyakunkba szakad egy átok sújtotta tündér, elég volt nekem a lakosokkal megbirkózni, nem kellettek nehezítő elemnek mindenféle bestiák és más válogatott varázslények. Igaz, egy idő után meg lehetett szokni őket, de akkor is jobban szerettem a régi életemet, azt, hogy minden reggel bekopogtattam Cornhoz, majd villámgyors mozdulattal hátratáncoltam a terasz bejáratáig, nehogy a macskák lesből rám ugorjanak. Még iskolába járni is jobban szerettem ennél! Életemben másodszor kívántam azt, hogy legyen minden a régi.

- Te ki vagy? – hallottam meg egy öblös hangot a hátam mögött. Mikor megfordultam, az orosz pillantottam meg Hoccával az oldalán. Tátott szájjal bámultam rájuk. – Ez is közülük való?

- Colin úrfi halandó, de Hocca kedveli – mondta neki a tündér.

Ez az oroszt nem hatotta meg, fenyegetően tett felém egy lépést. Most, hogy Tita nem volt a közelben, Hocca pedig nem hajlott védelmemre annak ellenére sem, hogy állítólag kedvelt, bajban voltam. Nyilvánvaló volt, hogy az orosz férfi a génmanipuláció következtében sokkal erősebb, gyorsabb és ügyesebb nálam, kettőt sem lépne, leterítene, majd csak rátenné a sarkát a nyakamra, máris végem volna. Ennek tudatában elegyedtem vele szóba.

- Még mindig haragszol a hajós incidensért? Nem állt szándékunkban elsüllyeszteni, az egész véletlen volt – hazudtam neki. Hocca bólogatni kezdett.

- Már Hocca is mondta, hogy volt ez, és hogy a Főboszorkány…

Nem mondhatta félbe a mondatot, megzavarta egy csapat – nem tudok rá más szót – rajban támadó macska. Az állatok az oroszra vetették magukat, aki fegyelmezetlenül elkezdte őket ledobálni magáról, és közben össze-vissza ütötte a levegőt rettenetes ökleivel. Ez így még elég komikus volt, de amikor egy nagy falka kóbor kutya csatlakozott a macskákhoz, és ők már engem is támadtak, korántsem volt ilyen mókás. A zűrzavarban már szinte azt se láttam, hova lépek vagy mit teszek, a lábam előtt csattogó nagydarab állatot figyeltem, ami a vad morgásból következtetve ki akart harapni egy darabot a combomból. Az idő meglódult, egyik pillanatban a kutyával viaskodva azt néztem, hol hever a földön egy nagyobb faág, amivel el tudnám kergetni, a másikban pedig a földön feküdtem Barnie úrfival a mellkasomon.

Ez határozottan megdöbbentett. Mondani akart neki valami olyasmit, hogy „Te meg hogy kerülsz ide?”, de nem bírtam beszélni, és nagyon fájt a fejem. A képek szétcsúsztak a szemem előtt, és egy idő után mást se láttam, csak Barnie engem bámuló, világító szemét.

16. fejezet

16. fejezet

Cornelia

Miért vágyunk arra, amit nem kaphatunk meg?

Sokat foglalkoztat ez a kérdés, és ezzel nem vagyok egyedül, általános igazság, hogy ha valamit, vagy valakit nem kaphatunk meg csak annál jobban vágyunk rá. Nem olyasmiről beszélek, amikor a suliban kinézed a legvagányabb srácot, de nem mered megszólítani. Mi van, ha beleesel valakibe, akit egész életedben szörnyetegnek tartottál, és fajtájának megszámlálhatatlan egyedével végeztél már? Hogyan oldod meg, ha a szíved választottja valahol odafent a Mennyben lakik, te pedig a víz alatt egy titkos birodalomban? Mi van, ha a fiú olyan lányt szeret, akit a lány családja ki nem állhat, de még az övéi is elítélnék a kapcsolatukat? A válasz egyszerű, küzdenek azért, hogy sikerüljön, hogy az elvárásokat, a tradíciókat vagy a faji különbségeket figyelmen kívül hagyva igyekszenek boldogulni, mert akármennyi idő is adatik meg nekik, azt ki kell használni. Nincs igazam? Várom a véleményeiteket, addig is, kígyót, békát, galambvért!

O.O

Odavagyok a kukoricáért… amióta Colin Cornnak becéz számtalan elmélet eszembe jutott, miért is teszi, de ez sohasem. Amióta ezt kimondta, a szívem, mintha súlytalanná vált volna, valóban úgy éreztem magam, mintha egy szál kukorica lennék, akit ide-oda hajlít a szél, de igyekeztem megvetni a lábam a földön, hogy ha el is szédülök, azért maradjak a realitás talaján. Colin vallomása ráébresztett, mit fogok veszíteni, ha a holtak kórsága túlságosan erőt venne a fiún, akit szeretek, és aki még mindig nem tudta, hogy miféle baj emészti.

Épp ezért kaptam frászt, amikor a nénikéim odaálltak elénk azzal, hogy beszélni akarnak velünk.

- Miről van szó? – kérdeztem gyanakodva. Flora Colin lábára pillantott, Daphne viszont engem fixírozott.

- Egy szó, mint száz, szükségünk van egy-egy csepp vérre tőletek valamilyen… vizsgálathoz.

Ó, ne! Tudtak Colin kórságáról, csak azt reméltem, hogy nem fogják kegyetlenül az arcába vágni. Daphne pontosan olyan képet vágott, mint aki erre készül, Flora viszont még szánakozóbban nézte Colin lábát.

- Miért kell? – nézett Colin egyikükről a másikukra bizalmatlanul.

Teljesen megértettem őt, amiért nem kedvelte a nénikéimet, ők sem szerették őt, valamiért kezdettől fogva ódzkodtak tőle, pedig Colin anyukáját kifejezetten a szívükbe zárták.

- Hát arról van szó… - kezdte Flora, azonban gyorsan közbevágtam.

- Jó, Colin ad vért, de én akarom elmondani neki, hogy miért kell!

- De… - Daphne hangját a tölgyfánk óriási reccsenése szakította meg.

A hangra mindannyian a fára meredtünk, ami lehullatott néhány levelet, mintha valami hatalmas ugrott volna az egyik ágára. Kezdtem aggódni.

- Ugye nem a szellemhorda? – ijedeztem, mire Colin vadul körbekémlelt, na nem mintha látná a kísérteteket, akik mind tőlem akarnak valamit, és akik a jelek szerint nem veszélytelenek.

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a gyógynövénybolttal, valahogy kételkedtem benne, hogy nénikéim ilyesmire is kötöttek biztosítást, de őszintén szólva, a szellemek meg az üzlet csak valahol a problémalistám alján volt. A fa megnyugodott, semmi nem mozdult, kivéve Colint, aki élesen felszisszent.

Rémülten néztem rá, ahogy a szájába kapja az ujját.

- Ezt most miért így kellett? – sziszegte Florára, aki bűntudatos arccal zárta a markába a tűt, amivel megbökte a fiút.

- Ne szennyezd be a nyáladdal, ide vele! – rendelkezett Daphne apró üvegcsét nyújtva Colin felé, ami eddig a kezében sem volt. Legalábbis nem láttam, hogy nála lett volna.

Colin dohogva az üvegcséhez tartotta az ujját, és vércseppet rázott bele, miközben figyelmeztető pillantást vetett rám, ami azt jelentette: de ezután mindent elmondasz! Biccentettem.

- Nincs valami sebed, kis boszorkányom? – nézett végig rajtam Flora. – Nem szívesen szúrnálak meg.

Colin gúnyosan felhorkant, én pedig már épp megmondtam volna, hogy szükségtelen a színjáték, az én véremre nincs is szükségünk, amikor Daphne legyintett.

- Hagyd, az ő véréből van tartalékunk!

Flora rám mosolygott, aztán már ott sem voltak.

- Ki vele, mi volt ez? – kérdezte Colin türelmetlenül, majd újra a szájába vette a vérző ujját.

- Először is szeretném, ha tudnád, hogy minden rendben lesz – kezdtem a legnyugodtabb hangomon. – Akármi is történik, melletted leszek.

- Ne ijesztgess, inkább bökd ki, mi van! – nézett a szemembe komolyan. A szívem hevesen dobogott az iránta érzett szeretettől és aggódástól. Önkéntelenül is kinyúltam a kezéért, mire még meglepettebben bámult rám. – Corn! – mondta lágyan, amitől összeszorult a torkom. – Ki vele, kérlek!

- Az, ami megharapott a temetőben, egy zombi volt – suttogtam megtörten. – Elkaptad a holtak kórságát, amire egyelőre nincs ellenszer, csak valami enyhítő főzet, amiből két adagot már kaptál, de annak a hatása sem tart örökké, ha nem találom meg az ellenszert, hamarosan át fogsz változni zombivá – hadartam.

Colin szemei tágra nyíltak, majd legnagyobb meglepetésemre elnevette magát, de nem vidáman, hanem, mintha a rémületét igyekezne kordában tartani.

- Zombivá fogok változni? – kérdezte hitetlenkedve. – Honnan veszed?

- Jaj, Colin – öleltem át szorosan, és nem bírtam magamban tartani pár könnycseppet sem.

Ironikus, hogy bár én voltam kinevezve a Főboszorkánynak és nekem kellett volna megmenteni is őt, neki kellett megvigasztalnia engem, miután mindent elmondtam neki, amit eddig Ariana könyvéből kiderítettem. Öleltük egymást, közben pedig arra gondoltam, egyszerűen nem fogom hagyni, hogy megtörténjen vele. Bármit megteszek azért, hogy életben maradhasson.

O.O

Az erdő szélén sétálgattam, és a fejlemények jártak az eszemben. Colin nem roppant össze, ahogy azt holmi gyengébb srácok tennék, bár pontosan azt sem tudtam, hogy mi az, amit érez. Féltettem, de miután Flora néni egy óriási palack főzetet adott neki, amit saját maga készített, és meghagyta Colinnak, hogy kétóránként igyon egy kortyot belőle, rájöttem, hogy egyelőre magam sem tehetek többet. Így hazament pihenni, és én is aludtam pár órát, viszont hajnalban felkeltem, és kijöttem egy kicsit sétálni Ariana könyvével a kezemben. Végig kell olvasnom, hogy tudjam, megtalálta-e az ellenszert vagy nem.

Otthon azért sem volt szerencsés maradnom, mert a vendégek kiakasztottak. Gina magához tért, és az első szava Rufus neve volt. Vagyis pontosan ez:

- Rufus, annyira sajnálom, hogy eltűntem! – mire Roland teljesen kiakadt, hogy ezek honnan ismerik egymást.

Georgina pedig, mivel nagyon szófogadó húga volt a bátyjának, elregélte, hogyan ismerkedtek meg Rufusszal és mennyire megijedt, amikor kiderült, hogy a srác vérfarkas. Nemcsak attól tartott, hogy nem jönnek majd ki Rolanddal, hanem attól is, hogy Rufusnak valami hátsó szándéka van, mint mondjuk megölni őket vagy még többet kideríteni a vámpírok titkairól.

- Soha, Gina! – esküdözött Rufus. – Soha nem ártanék neked!

- Segítettél megmenteni – mosolygott a lány. Mindkettejükről lerítt, mennyire egymásba vannak zúgva, Roland itt már tényleg nem tehetett semmit. Kivéve, hogy megpróbálja megfojtani Rufust. – Ne, bátyám, ne tedd! – sikította Gina olyan magas hangon, hogy kis híja volt annak, hogy nem törtek ki az ablakok.

Végül Tita és én kikísértük Rolandot, hogy lehűtse a fejét egy kicsit az éjszakai levegőn. Mindenféle „gyalázatos kompromittálásról” beszélt, közben meg átkozódott. Tita csak nevetett rajta.

- Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, vámpír, de ez már a huszonegyedik század. A fiatalok pedig randizgatnak.

- Egy nőnek legyen erkölcse, ez minden században fontos! – vágott vissza Roland, de nem olyan élesen. – Kötelességem minden erővel a húgomat védeni. És mondd, vadász, önmagadat ezek közé a fiatalok közé sorolod? – váltott hirtelen lágyabb hangra.

- Volt már pár randim, ha erre vagy kíváncsi! – mondta Tita élesebben, de szinte védekezőn.

Roland arcán félmosoly jelent meg.

- Pontosan erre voltam kíváncsi.

Tita elpirult, én meg jobbnak láttam, ha felmegyek kikérdezni Ginát. A nappaliban Sophie és Valerian nézték a tévét, ahogy hallottam a zenecsatornát, épp teljes egyetértésben dicsértek valami rockbandát. Felfelé menet a szomorúnak tűnő Hoccába botlottam.

- Mi a baj? – kérdeztem sóhajtva. Mielőbb végezni akartam, hogy ágyba bújhassak pár órára. Tudtam, ha ennek vége, napokig fel sem fogok kelni.

- Hocca magányos – sóhajtott ő is legalább akkorát, mint én. – Mindenkinek jut úrfi, csak Hoccának nem. Még az orosznak is örülne most. Mindig is szerette a vad férfiakat – álmodozott.

Ennyit arról, hogy megpróbálom felvidítani.

- Bocs, hogy ki akart nyírni mindannyiunkat! – Komolyan, hogy tud férfiként tekinteni arra a… arra a… nem is tudtam jelzőt kitalálni.

- Hoccát nem – felelte a tündér. – Mikor Hocca megcsókolta, érezte, milyen gyengéd.

- Mert éppen varázslatot szórtam rá, amitől elvesztette az eszméletét! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

- Főboszorkány nem érti a szív dolgait – hessegetett el, mint valami legyet.

Fogcsikorgatva mentem fel Ginához, akinek a szépségéhez nem tartozott túl sok ész. Bár több mint egy hetet töltött az orosszal, nem tudott semmit mondani róla, még a nevét sem, vagy azt, hogy vannak-e segítőtársai, illetve, miért rabolta el őt. Azt sem tudta pontosan, hogyan is ejtette túszul.

- Megviselték a nyugtatók – fogta meg a vállam Rufus, azokra az injekciókra célozva, amivel az orosz tartotta eszméletlenségben a lány, majd az ajtó felé kormányzott. – Pihennie kell, majd kikérdezed máskor.

Bár dühös voltam, vállat vontam és a szobámba mentem, ahol anélkül, hogy legalább a cipőmet lerúgtam volna, egyszerűen az ágyra dőltem, aztán már aludtam is.

Szóval most itt voltam az erdő szélén, a megfelelő helyen, ahol megálltam Ariana könyvével a karjaimban és türelmetlenül lapoztam végig az oldalakat, amik Ariana és Miles szerelméről szóltak. Erre most igazán nem voltam kíváncsi.

A könyv utolsó harmadában már alig voltak hosszabb bejegyzések csak mindenféle főzet meg újabb varázsige leírás töltötte ki a lapokat, aztán végül ráleltem arra, amit kerestem.

Életem alkonyán a küldetésem feladására kényszerülök. Megöregedtem, az utazás jobban fáraszt, mint valaha, Miles és én megtelepedünk itt, ebben a kis tengerparti városkában. Egy másik boszorkánycsalád is él itt. Bízom benne, hogy lesznek mások, akik továbbviszik a munkámat, talán pont a Hollowayek közül kerül ki ez a személy…

Hollowayek? Ariana Dullville-ben telepedett volna le? Hollowayek évszázadok óta élnek itt, legalábbis a nénikéim elmondása szerint. Ez meglepett, de nem agyaltam rajta túl sokat. Hogyhogy feladta a küldetést? Lehetetlen, hogy nem talált semmi érdemlegeset! Pedig nagyon úgy tűnt.

Miles szerint az életem nem volt haszontalan, a kutatásaim talán még hasznára válhatnak egy másik fiatal boszorkánynak, akinek szüksége lesz a segítségemre, amíg ez nem történik meg, a könyvem senki nem fogja érdekesnek találni az unalombűbájomnak köszönhetően. Miles ötlete volt, ő sem szeretné, ha kiderülne az igazság kettőnkről, túl nagy vihart kavarna, a mód, ahogy összekötöttük az életünket.

Jézusom, még az utolsó oldalakon is az erkölcseiről beszél? Túlléphetett volna azon, hogy valószínű nem házasodott össze Milesszal, nem nagy dolog. Persze abban az időben biztosan, de most nem érdekelt. Egy egész életen keresztül nem jutott semmire? Mondjam én is azt Colinnak, hogy a helyzete reménytelen?

Összerezzentem a hirtelen reccsenésre, amit az egyik közeli bozótosból hallottam. Oké, a kísértetek nem lépnek rá letört gallyakra, Corn! Nincs szükség pánikra!

Rápillantottan az utolsó bekezdésre.

Annyi mindent tartalmaz ez a könyv, mégis a legfontosabbra nem deríthettem fényt. Vajon Ralph gyűlölne ezért? Nem, biztosan megértené a kudarcomat, biztosan nem neheztelne, hiszen mindent megpróbáltam, ami az erőmből tellett. Ha maradt még néhány esztendőm az nyugalomban szeretném tölteni az én Milesszommal, kinek az élete az enyém is. Sosem volt még két test ennyire egymásra utalva, még sosem győzte le senki a halált. A titkot rejtő nyakláncot ezen lapok közé rejtem, ha eljön a szükség órája, segítségére lesz majd annak, aki megérdemli….

Micsoda? Legyőzte a halált?! Hogyan? Mikor? És mi van a nyaklánccal? Izgatottan lapozgatni kezdtem visszafelé, amikor hirtelen meghallottam őket.

A kísértethorda talált rám.

- Felkeltettél minket!

- Segítened kell!

- Add vissza az életemet!

- Tartozol nekünk!

- A boszorkányok dolga a segítségnyújtás…

-… segíts vagy bűnhődj!

Szerintem senki nem ítél el, hogy bár sejtettem, hogy fel fognak bukkanni eléggé frászt kaptam. Nicholas elmondta, hogy amire egy szellem nem képes, azt egy dühös horda játszi könnyedséggel véghezviszi. Jelen esetben egy kisebb fa kidöntését közvetlen közelemben.

Becsuktam a könyvet, majd a mellkasomhoz szorítottam, így nyögtem ki Nicholas nevét, legalább legyen mellettem valaki.

A szellem azonnal meg is jelent mellettem.

- Készen áll – közölte velem megnyugtatóan, úgyhogy nem aggódtam.

Amint a szellemek elég közel értek, elordítottam magam.

- Most!

Egy pillanatig a kísértetek is döbbentnek tűntek, én pedig ráébredtem, hogy mekkora bolondságot csináltam. Hiszen Nicholas is benne lesz a körben! Őt is el fogom űzni!

Körülöttem három méteres sugarú körben felcsaptak a lángok körbezárva a szellemeket. A hozzám legközelebb állok is megtorpantak, mint akik nem számítottak erre.

- Nicholas – mondtam ijedten, mire ő megrázta a fejét.

- Én is így akartam. Most csináld, Cornelia!

Észrevettem, hogy Vale már ott is repked körülöttünk és a szelleműzéshez szükséges főzettel locsolja a földet. A tervem egy óriás szellemcsapda volt, azért is jöttem ki ide ilyen korán – Valerian már megcsinálta nekem a kört, amiben várakoznom kellett, mint aki épp csak erre jár – most már csak az utolsó simítások voltak hátra.

Az egyik szellem dühösen belém mélyesztette a fél karját, de nem éreztem semmit belőle, viszont még így is ijesztő volt. Sietve átléptem a tíz centis magas kékes fénnyel égő lángokon és visszanéztem Nicholasra. Nem akartam őt is elűzni.

- De ha nem oda kerülsz vissza, ahol voltál? – kérdeztem szorongva.

- Corn – mondta elnézően most először használva a becenevem. – A boszorkányok ereje nem kegyetlen, bízom benned. Örülök, hogy megismerhettelek, add át üdvözletem Colinnak.

Legnagyobb meglepetésemre könnyek szöktem a szemembe, miközben elmondta a szelleműzést.

- Isten veled! – nyögtem végül, de már nem láttam senkit Valerianen kívül.

A szellemek, köztük Nicholas is egyszerűen láthatatlanná váltak. Nem volt sem fény, durranás vagy akár jajveszékelés, csak többé nem voltak ott. Szegény Nicholas! Mi van, ha valami rossz helyre küldtem?

Éreztem, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon a bűntudattól.

- Cornelia, az ő döntése volt – vigasztalt az angyal mellettem landolva. – Bízz magadban, jó helyen van.

- Remélem – szipogtam. – Magamra fogok tetováltatni egy figyelmeztetést, hogy soha többet ne lépjek át semmilyen sírt vagy emlékművet!

- A tetoválás elég menő – bólintott. – Én is gondolkodom rajta.

- És mit varratnál fel? – töröltem meg a szemem. – Valami bibliai idézetet? Egyáltalán lehet az angyaloknak tetkójuk?

- A bukott angyaloknak bármi lehet – felelte. – Nem is lenne akkora probléma ezen állapotom, ha nem zártak volna ki a Mennyből. Így eléggé magányosan vagyok. A többi angyal szóba sem áll velem.

- Miért zártak ki? – kérdeztem próbálva diszkréciót csempészni a sírós hangomba.

Valerian sóhajtott.

- Sophrae kinevetne, ha megtudná, úgyhogy ne mondd el neki – nézett rám kérlelően. Még mindig ő volt a leghelyesebb srác, akivel valaha találkoztam. Reméltem, hogy Colin sosem fogja tőle megkérdezni, vagy ha igen, hazudni fogok.

- Nem mondom – ígértem.

- Volt az a rockegyüttes, akiknek a zenéje annyira jól szólt, és hát… tudod, mi történt, nem? Bálványimádás, a tízparancsolat egyikét szegtem meg.

- Isten azért dobott ki a Mennyből, mert megszerettél egy rockegyüttest? – szisszentem fel félig hitetlenkedve, félig nevetve. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész.

- Szó sincs az Úrról – morogta Vale kissé sértődötten. – A kisebb feletteseim nem örültek.

- Úgy érted az… arkangyalok? Michael meg Gabriel, ezek? – kérdeztem csodálkozva.

- Erről nem igazán szabadna beszélnem – feszengett körbenézve, mintha attól tartana Mennybéli seregek jönnek érte, hogy elhurcolják.

Ez engem is leállított a kérdezgetésben. Még csak az kéne, egy rakás angyal pluszba!

- Talán Sophie-nek bejönne egy sellő a mellkasodon vagy ilyesmi – váltottam hát témát, mire Valerian fülig vörösödött, mint valami kisfiú.

- Sophrae királyi sarj – mormolta önbizalom hiányosan.

- Te meg egy igazi angyal vagy – vágtam rá. – Egy nagyon jóképű, kedves angyal, Vale. Tetszesz neki.

- Gondolod? – nézett rám meglepetten.

- Persze! Hogy elküldte azokat a csajokat is, akik próbáltak a közeledbe kerülni. Szerintem van esélyed nála. Meg amúgy is jól kijöttök.

Felvidulva nézett rám.

- Lehet, hogy…

Mielőtt végigmondhatta volna, két macska rohant az útra hangosan nyávogva. Némi megfigyelés után rájöttem, hogy a mi macskáink, Körte és talán Mogyoró azok. Odarohantak a lábainkhoz és még hangosabb miákolásba kezdtek.

- Mi van, srácok? – néztem rájuk értetlenül. Azért ennyire kajásak nem lehettek.

- Vajon miért csinálják? – csodálkozott Vale is lehajolva Mogyoróhoz, hogy megsimogassa a fejét.

Ez lett a veszte is, ugyanis nem tudott elég gyorsan felállni, amikor az orosz villámgyorsan előrontott az erdőből és rátámadt. Nem sok mindent tehettem, az áruló macskák elrohantak, Vale pedig próbált védekezni, de sikertelenül. Az orosz iszonyatos erejű ütést mért a fejére, amitől szegény angyal a földre roskadt és nem mozdult többet.

- Vale! – kiáltottam, amivel szerencsésen magamra vontam az orosz figyelmét. Oké, ez határozottan nem volt a tervben, de ki gondolta volna, hogy idejön, amikor épp a szellemekkel vagyok elfoglalva?

- Boszorkány – mondta nekem kicsit fura, orosz akcentussal. – Pont, amit kerestem.

Nem kérdeztem meg mire gondol, sőt végig sem gondoltam, miről beszél, egyszerűen megfordultam, és teljes erőmből rohanni kezdtem. Hallottam a léptei dobbanását, ahogy utánam ered. Nem voltam akkora lúzer, hogy hátranézzek, de a felesleges holtsúlyt sem engedtem el. Ha most elhajigálom Ariana értékes információkkal teli könyvét, ki tudja, mi lesz Colinnal. Ezt nem tehettem.

 Persze az orosz gyorsabb volt nálam, elkapott, kicsavarta a kezemből a könyvet, amivel meg akartam ütni, aztán már szorosan át is fogott, hogy ne tudjak mozdulni. Nem tudtam, hiába is sorolnám el, mennyit próbálkoztam. Amíg az orosz elrohant velem a partig a létező összes ötletemet kipróbáltam, de nem jött be semmi. Újabb bizonyítéka annak, hogy egy fia mágikus képességem sincs, a csuklómra írt varázslatok nélkül csak egy béna tinilány voltam, aki ráadásul még nyöszörgött is a félelemtől. Milyen ciki!

Végül elértünk a partra egy szedett-vedett kis csónakhoz, amibe az orosz belökött. Először engedett el, amióta elkapott, de nem tudtam visszavágni, mint az akciófilmekben, a kezeimet az esés tompítására kellett használnom. Legalábbis először.

Sikeresen kivédtem, hogy lefejeljem a csónak peremét, csak azután fordultam meg, hogy tegyek valamit. Kiderült, hogy nem is kell semmit tennem. Az orosz felém nyúlt, hogy ülő helyzetbe nyomjon, mire a nyakláncom felvillant, és valami erőkisülés hátrarepítette az oroszt a partra. Hű! Ariana lánca!

Eszembe véstem, hogy kérdezzem meg Colint, ugyan honnan tudta, mit ajándékozzon nekem, de előbb más dolgom volt. Valahogy ártalmatlanná tenni a pasast, hogy kikérdezhessen, mi a frászt akar tőlem. A nyaklánc varázsereje elég kemény volt ahhoz, hogy a pasas csak nehézkesen tudjon feltápászkodni. Addigra kiléptem a csónakból, és elindultam a parton – felé. Bolondság volt, de hirtelen nem féltem, mintha maga Ariana lett volna jelen velem. Nem is ismertem a csajt, mégis… oké, ezen ráérek később is töprengeni.

- Ki vagy te és mit akarsz itt? – kérdeztem végül.

Az orosz megállt velem szemben, hezitált, támadjon-e meg. Valahogy lerítt róla, hogy az esélyeit latolgatja.

- A nevem, Harlam – mondta végül. – És téged akarlak.

- Akkor miért raboltad el a vámpírlányt?

- A vére miatt – felelte, láthatóan furcsállva, hogy beszélgetünk. – De közben a parancs megváltozott, most már boszorkány is kell nekik a kutatásokhoz.

- Milyen kutatásokhoz? – esett le az állam. – Kinek dolgozol?

Már kezdtem volna elcsodálkozni rajta, hogy ilyen jól elcsevegünk, amikor hirtelen oldalról próbált rám támadni. Nem értettem, miért csinálja, amíg rá nem jöttem a trükkjére. A medálom csak szemből működik, oldalról és legfőképpen a hátulról jövő támadások ellen mit sem ér. Jellemző Ariana idejére, akkor biztos még a rosszfiúk is csak szemből támadtak. Épphogy sikerült felé fordulnom, mire kapott egy újabb löketet a taszító energiából. Legalább négy métert repült hátrafelé, és keményen puffant a homokban.

Lassan felült, én meg még mindig nem húztam fel a nyúlcipőt.

- Mire kell Georgina vére?

- Hogy még több olyat csináljanak, mint én – megrázta a fejét, mintha ezt ki sem akarta volna mondani. – Milyen varázslat ez?

- Fogalmam sincs – feleltem őszintén. Igazmondás lehet? Visszafelé is hat vajon? – Mi a gyengepontod? – kérdeztem kihasználva a helyzetet.

- Nincsenek gyengéim, tökéletesre fejlesztettek – mondta egy cseppnyi büszkeség nélkül, mintha csak valami könyvből darálná. – Nincsenek érzelmeim, pusztán parancsolásra teremtett ösztönlény vagyok.

- Milyen rossz lehet neked – mondtam. Hú, ez tényleg oda-vissza működik.

- Igen – vágta rá.

- Talán… hm, nem kellene hagynod, hogy parancsoljanak neked. Nem fáradtál még bele? Vagy legalább jól fizetnek?

Megrázta a fejét újra, majd mielőtt akármi mást mondhattam volna, megfordult, és teljes erejéből elsprintelt az ellenkező irányba. Mintha megijedt volna tőlem. Nagy szemekkel meredtem utána, aztán eszembe jutott, hogy: hé, szabad vagyok!

Így én is megfordultam, és elkocogtam, de egész úton hátrafelé pislogtam, hogy meggyőződjek róla, hogy nem követ-e. Kíváncsi voltam, hogy Colin és a többiek mit fognak szólni a történtekhez.