13. fejezet

13. fejezet

Cornelia

Kegyes hazugságok

Senki nem ismerheti meg ennek a tekercsnek a tartalmát, legalábbis addig nem, amíg el nem rendezek mindent. Utálok hazudni, de ha azért teszem, hogy megvédjem azt, akit szeretek, nem érdekel, mi lesz. Egyedül kell mennem, ebben biztos vagyok, Colin nem az a típus, aki képes lenne türtőztetni magát, ha szorult helyzetbe kerül, és ahová készülök az a legszorultabb helyzet lesz, amire csak vállalkozhatok.

Leírom a lényeget, hátha egyszer valaki a könyvem olvasva kíváncsi lesz, mi is volt abban a pergamenben:

A Fehér Istennő hajdan az összes tengerek uralkodója volt, a hajósok oltalmazója, aki viharmadár képében sokszor tengerészek segítségére sietett és bármikor rendelkezésére bocsátotta fátylát a fuldoklónak, ami fenntartotta őket a víz felszínén, de aztán mohó férfiak megpróbálták csapdába ejteni, ahonnan csak egy jószívű boszorkány segítségével menekülhetett meg. A Fehér Istennő sértődöttségében a legfeketébb vizek rejtekébe menekült, és megfogadta, hogy soha többé nem segít az embereken. Évszázadokig nem hallottak róla, amíg egy boszorkánynak olyan segítségre volt szüksége, amit csak egy istennőnek áll hatalmában megtenni.

A Fehér Istennő szívesen segített, de aztán újabb és újabb boszorkányok keresték fel az apró-cseprő ügyeikkel, mígnem éktelen haragra gerjedt, és játékra invitálta a boszorkányokat. Halálos játékra…

Na, emiatt vagyok kétségbeesve leginkább. Colinnak négy próbát mondtam, de valójában négy kérdésről van szó. Egy választ kell adnom a megbocsátásért, amiért kihasználom egy istennő erejét, egy választ kell adnom egy válaszért a kérdésemre, egyet, hogy az Istennő elengedjen, és még egyet, ha kívánnék is valamit. Akármelyiket elrontom, nekem végem van, ugyanakkor az Istennő kegyes is tud lenni, néha megengedi, hogy megválasszuk a szívességei sorrendjét. Ha háromra tudnék felelni, talán megkapnám a megbocsátást, az engedélyt a távozásra és a kívánságomat, amit teljesít. Meg kell próbálnom, nem igaz? És egyedül kell mennem, ha csak egyetlen kérdést tudok, a többit pedig elvétem, kérhetem, hogy Colin maradjon életben, amikor én meghalok. Egyetlen kérdésre csak tudok válaszolni, nem igaz?

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

   

Éjszaka volt, amikor elszöktem a tengerpartra. Egyedül kellet mennem, szerettem volna egyedül maradni, de persze nem jött össze, alig párszáz méterre jutottam a tábortól, amikor meghallottam magam mögött a lépteket. A boszorkány és az alakváltó már messze jártak, így ők nem lehettek, biztos voltam benne, hogy valaki az a táborból. Megálltam, és hátranéztem.

- Gyere elő, bárki is legyél! – kiáltottam, mire némi bokorzörgést követően Kieran lépett ki a hold fényébe.

- Cornelia, hová ilyen későn? – kérdezte derűsen, mintha nem is most kaptam volna rajta, hogy követ engem.

- A tengerpartra megyek, nyugodtan menj vissza aludni – vágtam rá fagyosan.

Utáltam a titkokat és Kierannak volt egy hatalmas, ami miatt erősen nehezteltem rá.

- Nem tehetem, hölgyem – felelte vigyorogva, és gyors léptekkel felzárkózott mellém.

- Főboszorkány vagyok, tudok vigyázni magamra! – sziszegtem elindulva előre.

- Tanulatlan Főboszorkány – egészítette ki Kieran. – És nem vagyok biztos benne, hogy akarsz is vigyázni magadra. Tudom, mi állt a tekercsben.

Dühösen szembefordultam vele, és megböktem a mellkasát.

- Ne merd rajtam használni a gondolatolvasást!

Kieran egy pillanatig maga is dühösnek tűnt.

- Ha elfelejtetted volna, én is Főboszorkány vagyok, és mint ilyen, meg kell tartanom az eskümet! A képességem nem használom más boszorkányokon!

- Csak más boszorkányok inasán?!

- Colinon is csak szükséghelyzetben használtam, Cornelia. Ne légy igazságtalan!

- Te pedig ne légy ilyen idegesítő!

Újra elindultam az úticélom felé a kezemben szorongatva Sophie kagylóját. Hiányzott a barátnőm, ahogy hiányzott az otthonom is. Hiányzott az ágyam és Barnie, mert csak az ő társaságukban tudok igazán kiengedni, és sírni egy hatalmasat. Rám fért volna.

- Colinnak nem mondod el? – kérdezte végül Kieran. – Joga van tudnia, hogy ha a halálba készülsz. Mert így igaz, ugye? Szerencsét akarsz próbálni a Fehér Istennőnél.

- Ez az egyetlen esélyem, nem? – sóhajtottam. – Ha sikerül, akkor…

- Nem fog sikerülni, Cornelia!

- Köszi a biztatást! – csattantam fel.

Szerencsére már nem voltam messzire a parttól, éreztem a tenger illatát és a hullámok moraját is hallani véltem. Nemsokára kiértem az erdőből és kavicsokon tapostam. Hiányzott az otthoni, homokos part is, a kövek milliószor kényelmetlenebbek voltak. Kieran persze még mindig követett.

- Most meg mit csinálsz? – kérdezte élesen. – Remélem, nem tervezel a vízbe ugrani, és csak úgy leúszni az Istennőhöz.

Lesújtó pillantást vetettem rá, aztán az ajkaimhoz emeltem a kagylót.

- Sophrae, szükségem van a segítségedre! Kérlek, gyere, amilyen hamar csak tudsz! – suttogtam, aztán teljes erőmből elhajítottam a kagylót.

Némiképp csalódottan tapasztaltam, hogy semmi nem történt, de gondoltam kivárom, le is huppantam az egyik nagyobb, hideg kőre.

- Cornelia…

- Nem érdekel! Elegem van belőle, hogy hülye kislánynak néznek! Felnőtt nő vagyok, azt teszek, amit csak akarok!

Kieran leült mellém. Az egyik kezét rátette a kőre, ami most kellemesen felmelegedett a hátsóm alatt.

- Bocsáss meg, hogy vigyázni akarok rád – mondta végül keserűen. – Ha tudnád, mióta várok rád, talán megértenéd, hogy…

- Mégis mire vártál? – néztem rá értetlenül. – Biztosan nem rám, Kieran! Hagyd abba ezt a különleges vagy Cornelia dumát, mert már elegem van belőle! Tudod, mi az egyedüli különleges bennem? Hogy eddig életben maradtam!

Kieran felnevetett.

- Samhain lánya vagy.

- Ja, nagy dolog! Emberek millió születnek november 1.-jén, Kieran.

- Igen, emberek, de nem boszorkányok, Cornelia. Mi a tavasz és a nyár gyermekei vagyunk elsősorban, az őszi és téli születésű boszorkányok nagy része sosem képes egy-két trükknél többre, legtöbbjük ugyanúgy a tizennyolcadik születésnapjára vár, ahogyan te, de van, hogy az erejük sosem lesz nagyobb annál a kis varázsérzékenységnél, amijük addig volt. Előtted négy boszorkányról vannak feljegyzések, akik szintén Samhainkor születtek. Mind a négyen hatalmas dolgokat vittek véghez, és bár ezt úgysem hiszed el, te is kiérdemelted, hogy a neved bekerüljön a Boszorkányok Nagy Könyvébe. Nagy boszorkány vagy, Cornelia!

Hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Oké, tegyük fel, hogy az vagyok. Akkor mi bajod van ezzel, hogy elmegyek az Istennőhöz? Ha olyan nagy vagyok, simán válaszolok a kérdéseire, nem igaz?

- A hatalmad és a szíved az, Cornelia, ami lenyűgöz, a vakmerőséget és meggondolatlanságod viszont kétségbe ejt. – Az egyik karjával átkarolta a vállamat, és magához húzott egy ölelésre. – Ha engednéd, hogy helyetted menjek, megtenném, de tudom, hogy még ehhez is túl makacs vagy.

- Még csak az kéne, hogy megölesd magad, és nekem kelljen átvennem a területedet! – mosolyodtam el, mire ő is nevetett, és még szorosabban ölelt magához. – Ígérd meg, hogy vigyázol Colinra!

O.O

- Colin – suttogtam óvatosan végigsimítva az alvó szerelmem haján. Szerettem volna minél szelídebben felébreszteni. Búcsúzni jöttem, de tudtam, hogy ezt nem közölhetem vele. – Colin!

Végre kinyitotta a szemét, és máris megragadott, hogy magára húzzon. Nevetve csókoltam meg, majd elhelyezkedtem fölötte egy elém intim pozícióban. Mondjuk egy takaró még volt közöttünk. Colin csak vigyorgott rám.

- Elmondom, mi lesz – kezdtem bele lassan. Még szélesebb mosolyra húzódott a szája.

- Szerintem ki tudom találni.

Mindkét kezével végigsimított a csípőmön, majd megfogta a fenekem.

- Nem, te disznó! – toltam el a kezeit, de nem bírtam magamba fojtani a nevetésem. – Ez most komoly, a boszorkány és az alakváltó után kell mennetek. Tudom, hogy eddig azt mondtam, nem olyan fontosak, de mégis. A boszorkánynál talán még mindig van a hajamból, egyszerűen nem érzem biztonságban magam, amíg nincsen rács mögött. Kieran értesített néhány erősebb boszorkányt, akik becsatlakoznak a kutatásba.

Colin úgy tűnt nem is figyel, a kezei megint a csípőmön voltak, de ezúttal felfelé kezdett kalandozni. Megfogtam a mancsait, és leszorítottam őket a feje mellé. A mozdulattól hozzásimult a mellkasom az övéhez, a szánk is egy vonalba került.

- Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem. Gyors csókot nyomott a számra.

- Persze, Corn. – Megforgattam a szemem.

- Szeretném, ha Kierannal és a farkasokkal tartanál. Te leszel a helyettesítőm az akcióban…

Nem mondhattam tovább, mert megelégelte a lefogott srác szerepét, és egy hirtelen mozdulattal átfordított mindkettőnket, hogy ő kerüljön felülre.

- Megcsinálok mindent, amit kérsz tőlem, te is tudod – mondta, de azt hiszem, nem ez a probléma foglalkoztatta.

Előrehajolt, és most ő nyomta le az én kezeimet, miközben forrón megcsókolt. Gyanakodva felkapta a fejét.

- Most álmodunk, igaz?

- Különben már rég kinyírt volna a riasztó – bólintottam, és kiszabadítva az egyik kezem, végigsimítottam az arcán. – De olyan, mintha ébren lennénk. Akármit kívánhatsz, és megkapod.

Becsuktam a szemem, és mikor kinyitottam a szobámban voltunk az ágyamban. Colin körülnézett.

- Miért pont a szobád?

- Mert itt álmodoztam arról a legtöbbet, hogy együtt leszünk – feleltem. – Akarod, nem? Ezúttal senki nem fog felébreszteni minket.

- Honnan tudod? – kérdezte.

- Egyszerűen tudom – mosolyodtam el. – Ma este végig akarom álmodni, Colin.

Megint csókolóztunk, és nem siettünk sehová. A csókjának íze, a simogatása és a testének súlya olyan valóságos volt, hogy könnyedén elfeledkeztünk róla, hogy álom az egész. Csak ő és én voltunk, ahogy lennie kellett, és végre valóban nem volt megállás, Colin mégis habozott.

- Biztos, hogy akarod? – kérdezte, pedig már mindketten meztelenek voltunk. Valósággal remegtem a vágytól Colinért, bár Flora néni nyavalyás óvszeres dobozát is felbontotta, tényleg nem volt semmi más vissza.

- Naná, tudod, hogy szeretlek – mondtam türelmetlenül, végigsimítva a nyakán és a mellkasán.

Még mindig kétkedve nézett rám, úgyhogy kicsit felemelkedtem, és csókolni kezdtem, hogy elfeledtessem vele, akármi is emészti éppen. Azt akartam, hogy csak rám gondoljon, hogy csak a miénk legyen ez az éjszaka.

Végül csak tette, amit kellett, de folyton aggodalmasan pislogott rám.

- Nem akarom elrontani, nem akarom, hogy fájjon neked – mormolta. Igazából bele sem gondoltam, hogy ilyesmi lehet a problémája.

- Ez egy álom, Colin – nyugtattam meg. – Csakis tökéletes lehet, bízz bennem!

Lehet, hogy mégsem kellett volna ennyire biztosnak lennem a dolgomban, mert mégiscsak fájt, és mivel nem számítottam a fájdalomra, Colin is észrevette, hogy tévedtem. Azonban túl édes fájdalom volt, ahhoz, hogy elronthassa az esténket, átöleltem Colin nyakát, és csak kérleltem, hogy szeressen, amit ő meg is tett.

Édesen, óvatosan, gyengéden szeretett ezerszer is elmondva, hogyan érez, megígérve, hogy vigyáz rám, akármi is történjék. Ez volt az egyetlen zavaró tényező, ugyanis a hazugságom miatt megszakadt a szívem érte.

Később, amikor egymást átölelve pihegtünk, éreztem, hogy az álom magával ránt, mintha még alvás közbe is alvásra lett volna szükségem. Túl élethűre sikeredett ez az álom.

- Ha igazából is felébredünk, nem leszek melletted – figyelmeztettem Colint utoljára végigsimítva a haján. – A tengerparton vagyok Kierannal, de nemsokára indulok vissza. Addig mondd meg a többieknek, hogy a boszorkány után mentek, készüljetek össze.

A körvonalak elmosódtak körülöttünk, láttam Colin tekintetén, hogy rájött, hogy hiányzom a tervből.

- De te hova fogsz…

O.O

Kieran gyengéden ébresztgetett, én pedig kiszakítottam magam az utolsó álomkockákból is. Igyekeztem nem Colin kérdésére gondolni. Éreztem, hogy ő is felébred, és aggódni kezd miattam. Az álmunkra gondoltam, hogy érezhesse, milyen volt az nekem. Cserébe boldogságot és elégedettséget kaptam a részéről. Kezdett nagyon is jól menni nekünk ez a kötődés.

- Cornelia, azt hiszem, megérkeztek, akiket vártál – suttogta Kieran.

Gyorsan felültem és a tengert fürkésztem, ahonnét valóban Sophie és négy másik király testőrtag feje bukkant ki. Nem törődve vele, hogy mennyire hideg lehet a víz, belegázoltam.

Mivel Kieran megint a nyomomban volt, nem kellett aggódnom, a víz csak langyosan nyaldosta a bőrömet. Derékig ért már, amikor Sophie képes volt a közelembe jönni.

- Corn! – ölelte át a nyakam. – Mi történt? Ugye nincs semmi bajod? – A derekamhoz kapott, és felhúzta a ruhát a hasamról, hogy megnézze annak a szigonynak a nyomát, ami átszúrt pár nappal ezelőtt.

Állítása szerint a nagynénéim annyira ki voltak akadva, mint még soha, és Vale alig tudta visszatartani őket attól, hogy eljöjjenek segíteni. Olyan sokat mesélt arról, hogy mi van otthon, hogy még az őrei is a szemüket forgatták persze csak olyan ez a mi kis pletykafészek hercegnőnk módon. Hajnalodott, mire végre elmondhattam, amit akarok.

- Sophie, szeretnék megint sellő lenni, hogy lemehessek a Fehér Istennőhöz, ugye segítesz?

Sophie felnevetett.

- Ugye csak viccelsz? – A pillantásomra leesett az álla. – Megőrültél, Corn?! Tutira nem mehetsz le oda! Az a nő totál őrült, még a delfinek is messziről elkerülik! Szó sem lehet róla!

- Kérlek, Sophie! Ez az egyetlen esélyem!

- Nem!

- Ha igazi barátnőm vagy megteszed! – mondtam, mire keserűen elmosolyodott.

Ez volt, amit a fejemhez vágott, ahányszor csak olyasvalamire kért, amit nem akartam. Ha igazi barátnőm vagy, elmész a karácsonyi bálra azzal a sráccal, ha igazi barátnőm vagy, randizol Valentin napon azzal a másik sráccal, ha igazi barátnőm vagy, beszélsz Vale-lel és elmagyarázod neki, hogy manapság már mindenki szexel az esküvője előtt… És én mindegyiket megtettem, mert igazi barátnője voltam, ahogy ő az enyém.

- Jól van, de ha megöleted magad, kinyírlak, érted?!

- Megegyeztünk – mosolyodtam el.

- Most rögtön indulnál? – kérdezte kelletlenül.

- Nem, még visszamegyek elbúcsúzkodni, de aztán már mehetünk is, nem akarok késlekedni.

- Addig üzenek apámnak – sóhajtotta, majd hatalmas uszonycsapással el is úszott. Az őrei követték.

Kierannal a nyomomban kisétáltam a partra. Tehát ez a rész már megvan. Nincs más hátra, mint előre.

- Mi a leghosszabb idő, amennyire Colinnak adományozhatom az erőimet? – kérdeztem meg Kierant.

Nem válaszolt, mire hátrafordultam, hogy megnézzem, mi baja. Kétségbeesetten nézett rám, majd térdre vetette magát.

- Kérlek, ne menj el az Istennőhöz!

- Kieran…

- Könyörgöm, mint egyik Főboszorkány a másiknak! Cornelia, nem öletheted meg magad!

- Nem fogok meghalni, Kieran. – Megfogtam a kezét, és fel akartam húzni, de nem akart felállni.

- Felajánlok mindent, amim csak van, könyörgöm…

- Kieran, semmid sincs, amit szeretnék – suttogtam. Hirtelen sírhatnékom támadt, de visszanyeltem. – Ne tedd nehezebbé, mint amilyen! – kértem.

Magához rántott, és szorosan átölelt.

- Azt hiszed, hogy nekem nem nehéz? Szeretlek, Cornelia… Corn!

- Ha szeretsz, akkor meg kell értened, miért csinálom – mormoltam a nyakába. – És meg kell védened őt. Tanítsd meg, hogyan bánhat a varázserőmmel, rendben?

Eltolt magától, és a két kezébe fogta az arcomat.

- Bárcsak ne gondolnál mindig csak rá! Egyszer, legalább egyetlen egyszer csak gondolj rám! – Hevesen megcsókolt, mintha ez lenne az utolsó csókunk.

Rájöttem, hogy az is. Ha sikerrel járok, ha nem, soha többé nem lesz  esélye megtenni, így nem is utasíthattam el. Hagytam, hogy csókoljon, amíg zihálva el nem engedett, és félrefordulva megtörölte a szemét.

- Tíz nap, Cornelia – mondta keményen. – Tíz napig lehet nála az erőd, ha kilenc napon belül nem térsz vissza, elmondom neki az igazat, és hagyni fogom, hogy végezzen velem a te varázserőddel! – Azzal nem várva rám előrerohant a tábor irányába.

O.O

- Ennek meg mi baja? – kérdezte Rufus és a négyszemélyes sátorra bökött, ahová Kieran bezárkózott, mielőtt még visszaértem. Colin vidáman üldögélt a tábortüzünknél Mikayla mellett, de amikor észrevett, felugrott és felém indult.

- Azt hiszem, megbántottam – mormoltam bűntudatosan.

- Szívügyek? – szűrte halkan a fogai között kedvenc vérfarkasom.

Bólintottam, aztán már Colin felé is fordultam. Egymásra mosolyogtunk, aztán mindkettőnkön végigvágott az riasztó, mintha konnektorba nyúltunk volna. Nyögve vettem le a szemem Colinról.

- Gyűlés a tábortűznél! – kiáltotta Colin. – A Főboszorkányom visszatért!

Ha tudom, hogy az álomszex ennyire jó hatással van a hangulatára, már sokkal hamarabb megteszem vele. Mik ki nem derülnek!

Nemsokára Kieran kivételével mind ott álltunk a tábortűz körül, és mindenki azt hallgatta, milyen tervvel állok elő.

- Szóval nekem is van az ő hajából, Kieran vagy Colin el tudják végezni a követővarázslatot, sőt két boszorkány nemsokára csatlakozik még hozzátok, hogy segítsenek biztonságos ketrecet készíteni a gonosz boszorkánynak.

- Corn – szólalt meg tétován Colin, mire röviden végigsimította a karján, hogy hallgasson.

- Én nem megyek veletek, egy rövid időre le kell mennem az óceánba sellősködni egy kicsit – a vérfarkasok meglepetten ó-ztak –, addig Colin veszi át a helyemet. Tíz napig ő fogja birtokolni minden varázserőmet.    

A szavaimat döbbent csend fogadta, Colin nagy szemeket meresztett rám.

- Én? – kérdezte végül.

- Ki más? – mosolyogtam rá. – Nekem nem kell varázserő a víz alá, neked pedig nagy szükséged lehet rá. Nem merem másnak adni, benned bízom a legjobban, tudod jól.

Nem tudtam kiolvasni a tekintetéből tetszik-e neki a dolog. Egyrészt ijedtnek tűnt, másrészt olyan elszántnak, hogy fogalmam sem volt, mit gondoljak.

- Visszatérve az akcióra, kódneveket és jelszavakat használjatok. Tudok olyan információkat adni nektek, amit nem lehet kiolvasni az agyatokból, ezek alapján azonosítani tudjátok egymást, így nem kell aggódnotok amiatt, hogy az alakváltó közétek férkőzik. De ehhez mindenkit el kell varázsolnom egy kicsit, oké?

Beleegyeztek, így mindenki halántékát megérintettem, beléjük táplálva az információkat. Colin is odalépett hozzám, de neki csak nevetve nyomtam egy puszit a szájára.

- Neked nem kellenek ezek az információk, tudod őket.

A vérfarkasok a hasukat fogták a nevetéstől. Broncho oldalba bökte Colint.

- Hol karmolt meg Barnie a tavalyelőtti karácsonykor? – Colin felvonta a szemöldökét és kissé neheztelően nézett rám.

- Ezeket senki nem tudja rajtunk kívül, Colin – magyaráztam.

Mikayla épp Rufust vizsgáztatta – melyik lábán van Barnie-nak az a különös foltocskája? – úgyhogy minden további nélkül vonhattam félre Colint.

- Gyere, nem akarom, hogy hallják a varázsigémet, ez amolyan titkos dolog.

Besétáltunk a fák közé, ahol átöleltem Colint, és gyorsan elmondtam a szavakat, amiktől minden erőm kiszabadult a testemből, hogy Colinban keressen helyet. Éreztem, hogyan válok átlagos lánnyá megint. Legnagyobb meglepetésemre hiányzott a csontjaimból a varázserő. Annyira hozzám nőtt már, hogy valósággal viszketett a hiánya. Ezzel szemben Colin mintha nem vett volna észre semmit.

- Kész van már? – kérdezte türelmetlenül.

- Igen – bólintottam. – Próbáld ki.

- Hogyan? – nézett rám hitetlenkedve.

- Hm, nem tudom. Mondjuk így – felkaptam egy ágat, és felé hajítottam. Tompa puffanással csapódott Colin homlokának, mire hátratántorodott. – Úristen, bocsánat! Miért nem védted ki?!

- Hogyan? – ismételte a homlokát masszírozva.

- Így! – hallottam Kieran hangját, mire Colinnal együtt fordultam felé. Egy követ tartott a kezében.

- Nehogy megdobd vele! – csattantam fel, de már késő volt, teljes erejéből Colinnak hajította.

Vártam, hogy nekicsattanjon, de a kő pár milliméternyi Colin jobb szemétől megállt és a földre hullott.

- Te… - Colin láthatóan nem tudta, hogy káromkodjon vagy egyszerűen elájuljon a varázserejétől.

Kieran nem törődött vele, mogorva képpel hozzám sietett, és egy félbehajtott cetlit nyomott a kezembe.

- Csak akkor olvashatod el, amikor már minden elveszni látszik, érted? – sziszegte halkan, dühösen az arcomba. – Csak akkor, különben nem fog működni, ígérd meg!

- Megígérem – szorítottam meg a cetlit. – Köszön…

De már meg is fordult, hogy visszamenjen a táborba.

- Ha elköszöntél tőle, gyere a sátramba! – vetette hátra Colinnak. – Sok dolgom lesz veled, ha életben akarlak tartani.

Mindketten néztük a hátát, amíg el nem tűnt.

- Miért is mész le a tengerbe? – kérdezte Colin gyanakodva.

- Kutatni a tekerccsel kapcsolatban – hazudtam könnyedén. – Meg már elegen van a harcokból is. Ha elfogtátok a boszit, majd végiggondoljuk a próbákat, oké? De nagyon vigyázz ám magadra, ne hidd, hogy csak mert nálad van az erőm, sebezhetetlen vagy – hadartam, hogy elaltassam a gyanakvását. – Jobb lesz, ha megyek is, ne blicceld el a tanulást, mint a suliban!

- Corn…

Akármit is akart mondani, beléfojtottam egy csókkal. Azon túl, hogy mennyei érzés volt, borzalmasan fájt is, mégis egyikünk sem húzódott hátrébb, amíg ki nem élveztük.

- Ma éjjel az a legszebb álom volt egész életemben – mosolyogtam rá. – Most mennem kell, mert Sophie vár. Szeretlek, Colin!

- Én is szeretlek.

Mire kimondtam, már rohanni is kezdtem a part felé. Bármennyire is fájt az a csók kettőnk között nem fájt jobban a szívemnél, csak remélni mertem, hogy ez nem az utolsó találkozásom volt a fiúval, aki szeretek.

12. fejezet

12. fejezet

Colin

Utáljuk együtt az alakváltókat

Mikayla, hé! Nem várnál meg? Értem én, hogy farkas alakban nyargalni jó, de nem bírja mindenki úgy az iramot, mint te! Hallod? Hogyha versenyezni akarsz, akkor előbb szól, mert ez így nem fair! Gyors vagyok, de ennyire nem! Nem lófrálhatsz ilyen felelőtlenül, mikor nem tudjuk, hogy kicsoda az alakváltó, világos? Nem is értem, hogy tudsz ilyen gyerekes lenni, mikor viszonylag felnőttesnek tűntél, úgy értem, ellátod magad, és a többi, ki gondolta volna, hogy csak úgy elfutsz. Jó, hogy örülsz, amiért végre át sikerül átváltoznod farkas alakba a telihold hatása nélkül, Rufus is büszke lenne rád, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt most gyakorolni. Amíg egy alakváltó van közöttünk, nem lehetünk elég óvatosak. Ki tudja, hogy mikor csap le ránk. Utáljuk együtt az alakváltókat. Hallod, minket keresnek, ideje visszamenni. Nézd, hogyha van valami elintéznivalód, felőlem menj, megvárlak, de légy gyors, és utána tűnjünk el innen. Nem tetszik az erdő. Dél van, mégis olyan sötét. Ajjaj…

O.O

Mindenki felbolydult körülöttem. Rufus parancsszavakat vakkantott, a farkasai izgatottan rohangáltak ide-oda, egyfolytában egymásnak és a vámpíroknak ütközve, Roland a nehéz vasajtóhoz iramodott, Kieran Cornhoz lépett, én pedig felkerestem a WC-t. Muszáj volt, nagyon kellett már.

Miközben végeztem a dolgomat, próbáltam hallgatózni, de semmi hang se szűrődött ki, és mire készen lettem – kétszer is kezet mostam bő szappannal, mert meg akartam ölelni Cornt -, és kijöttem, a többiek mintha teljesen felszívódtak volna. Kintebb sétáltam, ott vettem észre Kierant, aki üveges szemekkel maga elé meredt, és valamit mormolt. Mikor közel hajoltam hozzá, hirtelen rám nézett.

- A boszorkány meglógott, érzem, ahogy távolodik. Amilyen körmönfont, biztosan visszatér bosszút állni. Az alakváltója pedig itt kell, hogy legyen valahol. – Homlokráncolva újra maga elé meredt. – Őt nem érzem.

- Miért nem? Ez is valami trükk?

- Az alakváltókat nem könnyű lekapcsolni – felelt sóhajtva, és megdörzsölt a karját, amire ráesett, mikor a boszorkány támadásától próbálta védeni a többieket. – Ez a boszorkány már több éve taníthatja az inasát, és nagy hatalma révén tudása legjavát adta át neki. Nem biztos, hogy a fiú is bír mágikus képességekkel az alakváltáson kívül, de megeshet.

- A fiú? Honnan tudod, hogy fiú? – kérdezősködtem. Én csak annyit láttam, hogy kifelé lohol az én bőrömben.

- Az alakváltó nem fajt takar, hanem képességet. A fiúk születnek ezzel, a lányok csupán elnyerhetik. Mivel ez az alakváltó profin űzi mesterségét, alighanem születésétől fogva bírja. Éppen ezért kicsi rá az esély, hogy le tudjuk buktatni. Úgy lehetne megcsípni, hogyha látnánk, ahogy átváltozik.

- Mi sem könnyebb! – vágtam rá gúnyosan, de aztán komolyan elkezdtem rajta törni fejem, mi segíthetne.

Inasként hű a boszorkához, tőle függ, ezért nemigen fogja elárulni. Még azt se tudtuk, a boszorkány mennyire törődik vele. Igaz, kitanította, de ki tudja, megérné-e neki megmenteni. Az igazat megvallva nagyjából semmit se tudtam. Még mindig sajgott a fejem, de szerencsére nem annyira, mint korábban, Corn nem érezhette meg. Corn! Rossz érzésem támadt, amikor arra gondoltam, mennyire fájhatott neki, hogy valaki megtámadta az én bőrömben. Igaz, hogy nem én voltam, de így is, úgy is nagyon szerencsétlenül jött ki az egész. Megfordultam, hogy megkeressem, még tartoztam neki egy öleléssel.

Közben Roland is előkerült, kezdte összeszedegetni az embereket. Megkért, hogy segítsek neki, és mindenkit hívjunk Kierannal a főcsarnokba. A farkasok meg a vámpírok kezdtek magukhoz térni. A többségüket eltalálta a boszorkány varázslata, de a sérüléseik nem voltak súlyosak. Miután felkapartam Mikaylát a padlóról, és Ace-re bíztam, hogy vigye be magával, Corn hangját hallottam meg a hátam mögül.

- Colin!

Felé fordultam, és meg akartam ölelni, de Roland annyira sürgetett minket, hogy menjünk már, mert sosem lehet tudni, mikor csap le az alakváltó, hogy csak egy mosolyra futotta. Egy apró mosoly volt csak, de a számba mintha villám csapott volna. El sem tudtam képzelni, a riasztó hogyan érzékelte, hogy milyen viharos érzéseim támadtak Cornnal kapcsolatban, de figyelmeztetett minket, hogy ne tovább. Szétömlött bennünk a csalódottság, viszont nem volt mit tenni, engedtünk Roland hívásának, és bementünk a többiekhez.

- Az lenne a legjobb, hogyha együtt maradnánk – szólalt meg nagy hangon Roland. – Nem tudhatjuk, hol bujkál az alakváltó. Hogyha mind egy helyen leszünk, egymás szeme előtt, nem fog tudni átváltozni.

- Ez igaz, viszont így az alakváltó nyugodtan kihallgathat minket – tette karba kezét Corn, aki túllépett az előző jelenet okozta sokkon, és gyorsan magára talált. Kicsit talán túl gyorsan. – Meg mire megyünk azzal, hogyha itt maradunk? Nem tudjuk elfogni se a boszorkányt, se az inast, és semmi mást se csinálhatunk.

- Corneliának igaza van – bólintott Kieran. – Ez így nem fog menni.

- Vagy csak azért ellenkeztek, mert egyikőtök alakváltó – nézett rájuk Roland hűvösen, a pillantásából hiányzott a szokásos hódolat, amivel Cornra tekintett.

- Ez így nem lesz jó – avatkozott be az oldalamon álló Rufus is. – Nem gyanúsítgathatjuk egymást. Lássuk be, egy helyben toporgunk. Mit tud tenni ez az alakváltó? Oké, le tud döfni a tőrével, hogyha hátat fordítunk neki, de hát ne fordítsatok egymásnak hátat. Ha hármasban maradunk, akkor nem történhet semmi baj, a másik kettő le tudja győzni a harmadikat.

Ésszerűnek tűnt tanácsa, egyedül Roland kiabált még mindig arról, hogy inkább együtt kéne maradnunk. Corn egyből felém fordult, de amikor meglátta a bizonytalanságot szememben, úgy nézett rám, mint akinek meghasad a szíve. Összeszedtem magam, majd közelebb léptem hozzá.

- Mit szólnál ahhoz, ha együtt maradnánk? Mi ketten és Kieran – sandítottam a nevezett felé. Arra gondoltam, hogyha az alakváltó Cornként jelenik meg előttem, Kieran meg tud védeni, ha meg Kieranként, akkor Corn. Tökéletesen bebiztosítottam magamat, csak arra nem számítottam, hogy Corn megrázza a fejét.

- Inkább velük leszek – mondta, és átállt Rolandhoz, aki épp Mikaylát próbálta meggyőzni, hogy nem túl szerencsés elmászkálni.

Leforrázva álldogáltam. Remekül elpuskáztam a nagy alkalmat, hogy együtt legyek vele a hülye akadékoskodásommal. Az alakváltó lehet mégoly jó színész, akkor sem tudja hitelesen megjátszani Cornt, hiszen fiú. Már, hogyha Kieran igazat mondott az alakváltók képességéről, és nem ő maga az, akit keresünk. Száműztem paranoid gondolataimat, de még így is kicsit megugrottam, mikor Kieran megveregette a vállamat. Most először láttam kárörvendőnek. Így is hamar komolyba váltott, ahogy észrevette Corn sápadt arcát. Rufus monológját hallgattam, aki arról beszélt két farkasának, hogy a legjobb, amit tehetnek, gyakorolni az átváltozást, mert észrevette, hogy sokkal erősebbek farkas alakban. Én ezt nem tartottam jó ötletnek, hiszen a vérfarkasok legendásan szomjazzák a vért és a harcot igazi alakjukban – hacsak nem bántalmazzák őket olyan gyakorta, mint Mikaylát fogva tartó boszorkánya -, azonban nem volt rá lehetőségem, hogy ezt kifejtsem nekik, mert Kieran megkocogtatta vállamat, azután megtisztelt azzal, hogy hozzám szólt.

- Mit szólnál, hogyha együtt maradnánk?

Körülnéztem. A három vámpír összeállt, és gyanakodva figyelték egymást, Rufus és a két farkas most már egymást marták, hogy ki legvalószínűbben a hunyó, Roland, Corn, Mikayla hármasa már remekül elvolt. Szóval ketten maradtunk.

- Kell egy harmadik is – mutattam rá a tényre.

- Nem kell – jelentette ki határozottan.

- Nem félsz tőlem?

Úgy nézett ki, mint aki menten elneveti magát, de aztán visszafogottabbá vált, és csak nemet intett fejével. Ez rám nézve kissé megalázó volt, ám sajnos most nem verhettem be a fejét, mert jobb dolgom volt. Azt figyeltem, ahogyan Rolandék odamennek az egyik padsorhoz, és leülnek. A többiek mentek a dolgukra.

- Figyelj, az alakváltó nem lehet olyan ostoba, hogy felhasználja a te alakodat, aztán rögtön újra belebújik, mert arra nem gyanakodnánk – magyarázta. Én kevésbé bíztam benne, hogy az alakváltó ilyen nagy koponya, de megvontam a vállamat. Tényleg nem én voltam a hunyó, de azt nem tudtam, vele mi a helyzet. – Ha pedig én lennék az, az azt jelentené, hogy nem tudok varázsolni. Leszúrhatnálak a tőrrel, de mint egyszer kifejtetted, mágia nélkül nem vehetném fel veled a versenyt, le tudnál birkózni… ha nagyon akarnál. Szóval maradhatunk együtt.

- Hát jó – egyeztem bele, aztán gyorsan hozzátettem. – Megint ki kell mennem a WC-re, megvárnál kint? Vagy oda is bejössz utánam?

- Bemegyek – mondta. Még kevésbé volt szimpatikus, de ez nem sokat nyomott a latban, sosem szerettem. Így mindketten bementünk a mosdóba. Ő a tükör előtt állva figyelte, nem töri-e ránk az ajtót a boszorkány, én pedig bementem az egyik fülkébe.

Kivettem az üvegcsét, amit Hocca adott nekem, és lecsavartam a tetejét. Emlékeztem rá, hogy a balzsamtól látni fogom a dolgok valóját, és pontosan ez volt a célom: látni, hogy ki az alakváltó. Belenyúltam két ujjammal a balzsamba, és szemhéjamra kentem. Akartam belőle adni Cornnak, miután leellenőriztem, rendben van-e, de nem maradt az alján semmi. Vállat vonva hagytam a WC kagyló mellett, és kikiáltottam. Kieran visszakiáltotta, hogy ne kiabáljak, mire kijöttem. Kieran kétkedve mért végig.

- Miért akartál idejönni egyáltalán?

Védekezően beállt az egyik fülke ajtaja mögé, és két kezét felemelte, hogyha kell, neki tudjon vágni az ablaknak, de mindegy volt, már tudtam, hogy nem ő az alakváltó.

- Szereted Cornt? – csúszott ki a számon a kérdés, amire már rég választ akartam kapni.

Erre már leengedte a karját, és kilépett a fülkeajtó mögül. Bizonyára az járt a fejében, hogy ez csakis nekem juthatott eszemben ilyen válsághelyzetben. Fintorában kiolvastam, mennyire gyerekesnek tart. A mérhetetlen nem volt rá kifejezés.

- Szeretem – mondta végül.

A nyomorult igazat mondott.

Nem reagálhattam le a dolgot, mert ekkor Corn és Mikayla sikolya zavart meg minket. Éreztem, ahogy Corn a viszonylag békés, miattam enyhén szomorkás állapotából eszeveszett félelembe vált át, és Mikayla ritmikus sikoltozása se jelentett sok jót. Kierannal egyszerre kezdtünk el rohanni, és belebotlottunk Bronchóba, aki az ellenkező irányba futott. Tovább szaladtunk. Mikor a lányok megláttak minket, kiabálni kezdtek.

- Roland bőrébe bújt! – így Corn.

- A Főboszorkány leleplezte, mire elinalt! – visította Mikayla.

- Mindenki nyugodjon meg – csitítgatta őket Kieran feltartva kezét. Lehet, egy kis hókusz-pókuszt is használt, mert a lányok könnyebben kezdtek lélegezni, és mintha bennem is tőlem idegen nyugalom áradt volna szét. – Azt már tudjuk, hogy mi nem lehetünk azok. A többieket kell átvi…

A terembe rohanó Rufus beléforrasztott a szót.

- Már megint sikerült elszöknie! Broncho hibája az egész!

Az említett is megérkezett, és üvöltözni kezdett, hogy nem kéne ráfogni mindent, mert már az energiaitalnál is ő vitte el a balhét, pedig nem nyúlt hozzá. Nem értettem, miről beszél, de Corn és Mikayla úgy láttam, igen. Azt mondták, az inas már korábban is jelen volt, csak várta a megfelelő alkalmat. Ez nem volt túlzottan kedvező fordulat, mint ahogy azt sem, hogy nem menekült el Roland képében, hanem megpróbálta meggyilkolni Cornt.

- De akkor hol van Roland? – kérdezte szegény drágám, aki valahogy nem látszott olyan megviseltnek, amilyennek kellett volna lennie. Szerencsére láttam, hogy nem ő az alakváltó, oda is mentem hozzá, és észrevétlenül megsimítottam a hátát. Hálás pillantást vetett rám, majd a többiekhez fordult. – Meg kell keresnünk. Remélem nem esett baja.

Én viszont inkább Cornért aggódtam. Legszívesebben kimentem volna körülnézni. Az igaz látásával hatalmamban állt megtalálni az alakváltót. Imádtam a hatalmat, és nem örültem neki, hogy titokban kell tartanom a többiek előtt, de jobb volt így. Egyedül Cornt nem akartam magára hagyni. Aztán, leküzdve féltékenységemet, ami felhorgadt bennem, akárhányszor csak egy szobában tartózkodott Kierannal, arra jutottam, hogy ő megvédené. Hiszen szereti. Erre gondolva surrantam ki.

Az nem jutott eszembe, hogy mindenki arra jutott valamilyen agyament oknál fogva, hogy én vagyok az alakváltó, de ez történt, és egy kis idő múlva Cornon meg Kieranon kívül mindenki össze-vissza rohangált. Összetalálkoztam Rolanddal – ezúttal az igazival -, aki azt mondta, hogy a Főboszorkányokon kívül legerősebbként a csapatban a boszorkány nyomába eredt, de az olyan gyorsan mozgott kislány létére, hogy még az emberek által használt sebesség nyolcszorosával se tudta elkapni. Ezek után észrevettem két vámpírt, akik az egyik ablakon át vizslatták a tájat, lehet, Rolandot keresték, amikor megláttam az alakváltót. Most a harmadik vámpírt játszotta, de nem sokáig maradt egy helyben: úgy őrizte sérthetetlenségét, hogy folyamatosan váltogatta az eljátszott személyeket. Máris átment egy másik terembe, ezúttal Kieran képében.

Azonnal utánaeredtem, arra gondolva, nehogy megkörnyékezze Cornt – vagy bárki mást. Szerencsére csak elhaladt a magában puffogó Broncho mellett, és az én alakomat magára vetve ment be egy terembe. Igen ám, de nem tudta, hogy a többiek azt hiszik, hogy én vagyok ő, ezért meglepődött, amikor rávetették magukat. A gond csak az volt, hogy ekkor meg én nyargaltam be a terembe második Colinként. Corn, aki eddig a többiekkel ordibált, hogy szálljanak le az alakváltóról (rólam), most megdermedt, és ide-oda kapta a szemét köztünk. A többiek is összezavarodtak, nem tudták, kit kapjanak el. Jobbnak látták mindkettőnket elfogni, és később valahogy kideríteni, ki az igazi.

- Nyugodj meg, Colin! – kiabálta Corn egyszerre mindkettőnknek. – Rá fogok jönni, melyik vagy te!

Akartam mondani neki, hogy ne hülyéskedjen már, hát nem látja, hogy az a másik mennyire máshogy mozog a testemben, amikor az alakváltó kitört. Mivel a többiek megosztották az erőiket, könnyű dolga volt, ahogy nekem is. Jó is volt, hogy utána indultam, mert a többieket annyira megdöbbentette, hogy mindketten távoztunk, hogy egy ideig nem indultak utánunk.

Ez pont elég volt ahhoz, hogy a teremből a kertbe, majd a kis erdőbe érjünk. Az alakváltó most Mikayla farkas alakját vette magára, amivel két legyet ütött egy csapásra: gyorsabban szaladt, mint én és az újabb átváltozással megzavarja a többieket. Nem lévén más lehetőség, úgy kellett tennem, mintha tök hülye lennék, és elvesztettem volna a nyomát, majd Mikaylát meglátva örvendezésben törtem volna ki. Végül is egy hozzá hasonló inas mit tudhat rólam? Még csak most álltam a Főboszorkányom szolgálatába, ráadásul semmilyen képességem nem volt, egyszerű halandó voltam. Meg kellett, hogy vessen.

- Mikayla, hé! – kiáltottam el magam. – Nem várnál meg? Értem én, hogy farkas alakban nyargalni jó, de nem bírja mindenki úgy az iramot, mint te! Hallod? Hogyha versenyezni akarsz, akkor előbb szól, mert ez így nem fair! Gyors vagyok, de ennyire nem!

Életemben először örültem, hogy bolondnak néztem. Az alakváltó lassított, aztán felém fordult még mindig farkasként. Úgy tűnt, beveszi azt, hogy nem tudom, kicsoda.

- Nem lófrálhatsz ilyen felelőtlenül, mikor nem tudjuk, hogy kicsoda az alakváltó, világos? Nem is értem, hogy tudsz ilyen gyerekes lenni, mikor viszonylag felnőttesnek tűntél, úgy értem, ellátod magad, és a többi, ki gondolta volna, hogy csak úgy elfutsz. Jó, hogy örülsz, amiért végre át sikerül átváltoznod farkas alakba a telihold hatása nélkül, Rufus is büszke lenne rád, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt most gyakorolni. Amíg egy alakváltó van közöttünk, nem lehetünk elég óvatosak. Ki tudja, hogy mikor csap le ránk. Utáljuk együtt az alakváltókat.

Az alakváltó szemének villanásából láttam, azon morfondírozik, hogyan végezzen velem. Igaz, amit Kieran beszélt arról, hogy ő nem bírna velem, de egy vérfarkas… na, igen, ezt jobban is átgondolhattam volna, mielőtt egyedül kijöttem vele az erdő szélére. Távolról hangokat hallottam.

- Hallod, minket keresnek, ideje visszamenni. Nézd, hogyha van valami elintéznivalód, felőlem menj, megvárlak – mondtam neki nagylelkűen, remélve, hogy nem harapja le a fejem, amíg a többiek ideérnek. Gondoltam, hogyha menekülési utat hagyok neki, akkor majd nem rág be annyira rám. – De légy gyors, és utána tűnjünk el innen. Nem tetszik az erdő. Dél van, mégis olyan sötét.

Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Ekkor váratlanul a kislányboszorkány tűnt fel egy fa mögül.

- Ajjaj... – adtam hangot aggodalmamnak.

- Ajjaj, bizony – kezdett vihorászni. – Gondolatolvasó vagyok, Vöröske, tudom, hogy min törted a fejem. Bántani akartad hű inasomat.

A vérfarkasra nézett, aki felé bökött orrával, majd rám vicsorított a fogait. Ettől tartottam. Ráadásul a boszorkánynak eszébe se jutott leállítani, úgy tűnt, mindegy neki, élek-e vagy halok. Sietősen előálltam a C tervvel, ami sugallat formájában jött. Ignorálva Corn növekvő idegességét, szólaltam meg:

- Alkut ajánlok.

Kíváncsian nézett rám, azt hiszem, nem várt volna tőlem ilyesmit. Ami azt illeti, én sem magamtól, de hogy is mondják? Teher alatt nő a pálma? Nos, én a sok pofontól nőtten. Ez már meg se kottyant, akarta elhitetni velem ezt egy belső, ravasz hangocska, akit én csak Léleknek neveztem.

- Alkut? Miért akarnék én tőled bármit is? – kérdezte engem fürkészve. Úgy éreztem, hogy mindent tud, és mindent lát, de mivel a tündérbalzsam továbbra is hatott, azt éppígy éreztem, hogy vannak olyan dolgok, amiket még ő se tud. Azok, amik hirtelen merülnek fel az ember fejében. Erre alapoztam a továbbiakat.

- Mert, ha nem hallgatsz rám, akkor hamarosan a környék két legerősebb Főboszorkánya fog széjjelátkozni. Mint tudod, az egyik szeret engem, a másik pedig őt, és mindketten nagyon utálnak téged. – Láttam arckifejezéséből, hogy ezt sikerült kiolvasni elménkből. A többiek hangja egyre közeledett. Legyőzhették félelmüket, hogy még mindig köztük van az alakváltó, és a keresésünkre indultak. – Akarod vagy nem?

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

- Hogy elmenj. Még fizetek is érte, hogyha egyszer, és mindenkorra békén hagysz minket.

- Jól van – mondta lassan, és nyújtotta a kezét. Kivettem a zsebemből az átláthatatlan üvegcsét, amit Hocca nekem ajándékozott. A boszorkány örömteli kiáltást hallatott. – Ejnye, tündérhaj, ezt meg hol szerezted? Ügyes fiú vagy, úgy látszik. Pedig elsőre reménytelenül butának tűntél, azt hittem, meghatódsz a kislányalaktól. – Megvillant a szeme. – Tudod, mit? Adok cserébe egy kis ajándékot. Tudom, hogy ki minden vágyad, ezzel megkaphatod.

Nem hittem volna, hogy tényleg tudja, de kíváncsian néztem, hogyan oldja meg kendőjét, hogy a belső béléséből kiszedjen egy pergamenlapot. Nagyon kicsinek tűnt, de tudtam, ha kitekerjük, jó hosszúra nyúlik. Olyan papírra íródott volt, mint a boszorkányinas szerződés. Mertem reméltem, hogy van rajta valami hasznos.

- Soha többé ne lássalak – mondtam neki, miközben elvettem a pergament.

Amint kimondtam a szavakat, a kislány helyében egy hihetetlenül dögös nő állt, több volt már negyvennél, de még így is észvesztően vonzó volt, a farkas pedig fiúvá változott, ahogy azt Kieran megjósolta. Forró fuvallatot éreztem, és valami belement a szemembe, muszáj volt megdörzsölnöm. Mikor kinyitottam, nem voltak sehol, szőrén-szálán eltűntek. A pergamen viszont a kezemben volt.

- Na? – kérdeztem a hozzám rohanó Kierantól.

- Elég ideig feltartottam őket, hogy rájuk tegyem a nyomkövető átkot, és jól felbőszítetted a boszorkányt, hogy ne vegye észre mesterkedésemet. Most már tudjuk követni őket, hogyha kell, és ha valahol bajt kevernek, egyből lecsaphatunk rájuk.

Bólintottam. Nem gondoltam volna, hogy be fog jönni a terve, de sikerült. Igaz, hogy nem volt veszélytelen, de még egy pergamentekercset is hozott a konyhára. És legalább rájöttem, hogy Kieran is gondolatolvasó.

O.O

Teltek a napok, de Corn nem szólt sem Kieranhoz, sem hozzám. Először azt hittük, amiatt, amit tettük (a beavatása nélkül veszélyes dolgokat hajtottunk végre, pedig az ellenfelünk a térség egyik legfurfangosabb boszorkánya volt), azután rájöttünk, hogy a tekercs tartalma bántja. Távol tartotta magát tőlünk, és a tekercsnek se engedett a közelébe, így fogalmunk se volt, min tűnődik ennyire. Ekkor már sajnáltuk, hogy Rolandtól elváltak útjaink, ő mindig rendesen tudott vele beszélni, bármi is történt, de vámpír ismerősünk a boszorkányveszély elmúltával úgy döntött, a többi vámpírral együtt hazatér, szabadon engedi Tita ártalmatlanná tett rokonságát, és kirakja őket mondjuk egy helyes kis szálló előtt. A tőle megszokott lelkes udvariaskodással megkérdezte Cornt, igényt tart-e a szolgálataira, de ő azt mondta, menjen csak. Így maradtunk mi meg a farkasok – holott utóbbiak nem Rufus parancsára.

Kiderült, hogy a falka még nem hallgat kifejezetten rá, Mikayla vette át a parancsnokságot, és ő velem akart tartani ki tudja, miért. Broncho az oldalára állt, mert remélte, ezzel meg tudja békíteni, Ace pedig érdekesebbnek vélte a kalandozást, mint az otthon ülést és a tréningezést. Én mondtam Rufusnak, hogy fogja őket szorosabban, de egyelőre más terve volt, azt mondta, majd kicsit később befűt nekik, és egy ideig még velünk jönnek. Cornt, akinek jogában lett volna hazaküldenie őket, ez egyszer nem zavarták, így maradt minden úgy, ahogy volt.

- Nincs más választásom – motyogtam magamban az egyik dombtetőn ülve.

A többiek a sátrak körül tevékenykedtek. A mi négyszemélyesünk mellett immár ott állt a három fiúfarkas sátra, ami rozoga volt amiatt, hogy éjszakánként átlag háromszor-négyszer szétrugdosták. Mikayla vidám volt, hogy ilyen kalandos életet él, a füle botját se mozdította Rufus szólítására, amíg meg nem mondtam neki, hogy Rufus bármikor kiteheti a falkából. Erre megijedt, és most egészen kulturáltan bólogatott, amikor barátunk kért tőle valamit. Az más kérdés, hogy Bronchóval végeztette el a kapott feladatot. A farkasok háza táján tehát nyugalom volt, nem úgy a miénken. Kieran négyszer szólította meg Cornt, mire ő az arcát felé fordította, de akkor se reagált sokkal élénkebben. Hogyha nem szorongatta volna a tekercset, azt hittem volna, beteg.

Végül nyugovóra tértünk, számomra pedig eljött a cselekvés ideje.

O.O

- Nem vagyok elég erős - suttogta Corn. Csak egy könnyű felső és kedvenc nadrágja volt rajtam, úgy feküdt mellettem. Nem tudott elaludni. Megsimogattam a karját.

- A karizmod még tényleg nem az igazi, de ettől nem kellene így elszontyolodnod – súgtam neki, mire felnevetett. A másik karját feje alá téve nézett rám, szeme vidáman csillogott, majd hagyta, hogy a haját arrébb simítsam a sátor alapjáról, és melléfeküdhessek. Mikayla álmában is morgolódva húzódott félre.

- Nem így értettem – válaszolt halkan, és közelebb húzott magához. Rájöttünk, hogyha nem simogatjuk egymást, fájdalom nélkül érintkezhetnek bőrfelületeink.

- Hát hogy?

Tétovázott, elmondja-e. Türelmesen néztem rá. Végül felsóhajtott, és kinyúlt a tekercs felé, amit mindig magánál tartott. Nem mutatta meg nekem, helyette meglengette arcom előtt.

- Itt vannak ezek a próbatételek. Négy van belőlük, és hogyha tudnám teljesíteni őket…

- Mi lenne akkor?

Csak megrázta a fejét. Villámgyorsan ajkához préseltem számat, majd aztán már vissza is húztam fejemet, hogy elkerüljük a riasztót és a vele járó fájdalmat. Újabban így csókolóztunk. Nem nagyon lehetett igazi csókolózásnak nevezni, de jobb volt a semminél, és mindketten felvidultunk tőle. Most azonban nem használt, Corn olyan komor maradt, mint volt, habár egy szemernyivel engedékenyebben nézett rám.

- Minden rendben lesz – mondtam neki azt az üres frázist, amit gyerekként annyira utáltam. Mióta elindultunk vándorolni, ezerszer kimondtam, és egyszer se gondoltam komolyan. Most se, de jól esett mindkettőnknek. Éreztem, ahogy a gyomrában a görcs fellazul, megnyugszik. Duruzsolva hajoltam hozzá. – Elhiszed ezt nekem?

- Igen - mosolyodott el, és engedte, hogy megcsókoljam. Gyorsan elrántottam a fejemet. – De nem hagynak nyugodni, tudod?

- Mesélj róluk – kértem. Tényleg érdekeltek a tekercsben foglaltak, szerettem volna tudni, miről van szó, mi az, ami miatt Corn alig eszik, iszik és alszik, plusz nem szól hozzánk. Ekkor hirtelen Cornnak is eszébe jutott, milyen fura, hogy már beszél velem, mire álmunk álomjellege nyilvánvalóvá vált, a sátorfal hullámozni kezdett.

- Hé! – kiáltotta egyszerre álmában és a valóságban.

Kiáltásától felébredtem, ahogyan Mikayla is. Mikayla bambán nézte, ahogy Corn feláll, és kimegy. Nem hagyhattam egyedül, azonnal felpattantam, és utánamentem. Amúgy is beszélni szerettem volna vele, nem volt állapot, hogy vándoroltunk, amerre ő mondta, nulla cél nélkül. Leült tábortüzünk maradványa mellé, a tengerpartot nézte.

Egy pillanatra megálltam, öklömmel megdörzsöltem szememet. Szerettem az álombeli Cornt, könnyebben ellazult és kikotyogta a dolgokat, amiért utána haragudott magára. Ezt a mostani, fura Cornt nem tudtam kezelni, mert gőzöm se volt, mi lesz a következő lépése.

Lassan odasétáltam hozzá, körülnéztem, hogy a farkasok alszanak-e, aztán leültem mellé.

- Ne haragudj, hogy az álmodban szedtem ki belőled infókat… öhm… már másodjára.

Előző alkalommal nem volt hajlandó szóba állni velem, de most rám nézett, és kinyitotta a száját. Mivel nem jött ki hang a torkán, azt hittem, mindjárt nyelvet ölt rám, de ehelyett kezét szája elé kapva felzokogott.

Erre nem számítottam, az előző napokban olyan erősnek tűnt. Kiegyensúlyozatlannak, igen, de egyúttal keménynek is.

- Kérlek, ne sírj! – Közelebb ültem hozzá, és óvatosan átöleltem, majd mikor jött a riasztó, elhúztam kezeimet. Még mindig körülötte tartottam őket, de most fél centire a bőrétől. Úgy tűnt, a bennünk munkáló érzelmektől még a riasztó is kiakadt, és nem működik úgy, ahogy kellene. Már csak ez hiányzott. – Mondd, miért vagy ennyire kétségbeesve? Mi bánt? Mik ezek a próbák, amikről meséltél?

Összeráncolt homlokkal nézett rám, leeresztette kezeit, és belemarkolt a homokba. Láttam rajta, hogy kínlódik, szeretné is elmondani, meg nem is. A középutat választotta.

- A boszorkány igazat mondott, tényleg nála volt a titok nyitja, és ez az, amit átadott: a pergamen. Nem mintha jót tett volna velem, inkább még egyszer utoljára belém szúrt. Már korábban is mondta, hogy nem vagyok igazi Főboszorkány, csak egy elveszett kislány, és ezzel aztán végképp azzá tett. Vitathatatlanul megvan rá az esélyem, hogy azt szeressem, akit akarok. Téged – tette hozzá lágyan, aztán újra a földdel kezdett szemezni. Lassan rátettem a vállára kezemet, de megrántotta, nem akarta, hogy most hozzáérjek. Arrébb húzódtam. Azért figyeltem, és reméltem, legyőzi a benne kavargó elkeseredettséget. – De hogyha egyet is elvétek, szörnyű árat fizetek.

- Akkor ne csináljuk – mondtam neki, és megsimogattam az arcát. Most nem húzódott arrébb. – Nem muszáj. Van óvszerünk. Nem kell egyből gyerekcsinálásra hajtani.

- Oké, de itt az esküd, az inasom vagy – villantotta rám szemét, amiben megint azt az óriási határozottságot láttam, mint amit mostanában a jobb pillanataiban szoktam. Térdemre tettem a kezem, úgy néztem rá. – Ezekkel a próbákkal minden akadálytól megszabadulhatnánk, szabadon szerethetnélek, akár az unokatestvérem, akár az inasom vagy.

De én szerethetném-e őt az inasaként, kérdeztem magamtól. Hangosan nem tettem fel, csak várakozóan néztem rá, mit szeretne még mondani. Nagy levegőt vett, és folytatta.

- Tudom, hogy sokszor mondtam már neked, hogy valami életveszélyes, a halálba sodorhat minket, de itt tényleg erről van szó. Nincs kibúvó. Hogyha az egyiket elvétem, meghalok. És te velem halsz.

11. fejezet

11. fejezet

Cornelia

A boszorkány szíve

Kieran egy érdekes történetet mesélt nekem, ami nagyon megfogott, gyorsan le is írom, mielőtt elfelejtem:

Egyszer élt egy nagyon erős boszorkány, akinek a hatalma szinte korlátlan volt. Mindene megvolt, amit csak szeretett volna, egész életében másokat segített, mégsem volt boldog, mert réges-rég elvesztette a szerelmét. Állandóan érezte a szívében azt a bizonyos hiányt, ezért úgy döntött, megszabadul tőle. A boszorkánytanács segítségét kérte, hogy szabadítsák meg minden emlékétől, ami ahhoz a férfihoz kötötte, a tanács pedig megtette, kitörölték a szerelmének minden írmagját. A boszorkány ezután nem sokkal vándorútra indult, de soha senkivel nem közölte, mik a céljai. Csak sok évvel később a halálos ágyán vallotta be, hogy mit érzett. A varázstól, ami megszabadította a szívét a szerelem emlékétől, mintha ő maga is meghalt volna. Soha többet nem érezte élőnek magát, nem tudott aludni, nem tudott az erejére koncentrálni. Egész végig azon tűnődött, mi az, amit elveszített, de mivel nem tudott rájönni, kis híján beleőrült. A boszorkánytanács a halála után elolvasta a boszorkány könyvét, és azt beszélik három teljes éjjel sírtak és jajveszékeltek amiatt, amit a nővérükkel tettek. Azóta szigorúan tiltott minden olyan varázslás, aminek a boszorkány szívéhez van köze. Azóta tudja minden boszorkány, hogy a szíve nem tévedhet, hogy akit kiválaszt, hogy szeresse, az a személy alkalmas is rá, hogy szeretve legyen, még akkor is, ha úgy tűnik, minden elveszett.

Ideírnám még Kieran hozzám intézett szavait is: Szabadon szerethetsz, akit csak akarsz Cornelia, de az én szívem azt súgja, bátran szerethetlek téged. Ezt sosem fogom megbánni.

Személyes megjegyzésem: mi a francot kellett volna válaszolnom erre??

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Kieran hivatalosan is a legrendesebb srác, akit csak ismerek. Ráadásul szeret engem. Úgy értem, szerelmes belém. Azt mondta, hogy már a levelezésünk is nagy hatással volt rá, amikor meglátott, arra gondolta, hogy én vagyok a leggyönyörűbb lány a világon, most pedig már visszavonhatatlanul belém zúgott.

Bocsánatot kért a csókunk miatt, azért, hogy olyan hevesen reagált, de mint mondta, meglepte a látszólag lelkes közeledésem, és fogalma sem volt róla, hogy Colinba vagyok szerelmes.

Az eltelt két napban nyílt titokká vált, megtudta Kieran, Mikayla meg a vérfarkas és vámpír ismerősök is. Nem mintha az utóbbiakat annyira érdekelte volna, de azért tudták, én pedig szégyelltem magam, főleg, hogy miattam maradtunk ott a vadászok táborában.

Megnyertük a csatát, de milyen áron? Majdnem elveszítettem Colint. Kieran szerint súlyos agyrázkódása van, és ami a legrosszabb, alig volt eszméletén, amikor pedig igen, össze-visszabeszélt. Az én hibám volt, miattam esett baja, ugyanis a csata hevében nem gondolkodtam tisztán, és amikor kis híján elájultam az erőfeszítésektől, elvettem egy kis energiát Colintól. Nem tudtam, hogy a harc sűrűjében van éppen, ahogy azt sem, hogy mekkora bajba keverem azzal, hogy hirtelen elgyengítem. Nem is érezhettem volna rosszabbul magam, mégis miután rátaláltam azt mondta szeret, és csókolóztunk is… Jobban össze voltam zavarodva, mint eddig bármikor. Ha Kierannak igaza van, és a boszorkány szíve jól választ, miért érzem magam még mindig bűnösnek? Abban a pillanatban, amikor megcsókolt, akár ezer Kieran és minden más Főboszorkány is megláthatott volna, magasról tennék rá, de amikor Colin elveszítette az eszméletét, és megint kitisztult a fejem, szégyenkeztem.

Nem a csók miatt, még csak nem is amiatt, hogy Colin az unokatestvérem, egyszerűen az a tény zavart ennyire, hogy túl gyenge vagyok. Nem tudok nemet mondani neki. Amíg mellette virrasztottam, és vártam, hogy felébredjen, valami másra is rájöttem. Túl tudok lépni azon, hogy unokatestvérek vagyunk. Ha ennyire szeret, és én is így szeretem, miért ne lehetnénk együtt? Az én hibám volt, hogy ennyi időt elvesztegettünk! Hogy lehettem ilyen vak? Most, amikor már legszívesebben az arcába mondanám, hogy soha, de soha nem volt olyan perc az életemben, hogy ne szerettem volna, itt ez a hülye inaskodás, és az egész kezdődik elölről. Még csak hozzá sem érhetek, ezúttal nem a prűdségem miatt, hanem mert mindkettőnknek fájdalmat okoz az érintés. Hogy a fenében tudnék végre kiszabadulni ebből a sok béklyóból? Miért kell mindig lennie valaminek, ami közénk áll?

- Pihenned kellene egy kicsit – lépett mellém Kieran, és megérintette a kezem. – Teljesen ki vagy merülve, borzasztóan alacsony az energiaszinted, ez neki sem segít.

Igaza volt, ez a varázslás nagyon kimerített, és bár aludtam pár órát, nem igazán éreztem, hogy bármi is jobb lenne.

- Hogy lehet, hogy te nem vagy lemerülve? – kérdeztem. Nem néztem rá, mert még zavarban voltam a szerelmi vallomásától, de felnevetett, így mégiscsak muszáj volt rápillantanom.

- Én kérdezhetném, hogy lehet, hogy te csak ennyire vagy lemerülve! – Megint ott volt a szemében az az ámuldozás, ami még jobban zavarba hozott. – Te csak egy kisbaba vagy itt a varázsvilágban, alig pár napja kaptad az erődet, mégis jobban uralod, mint az otthoni boszorkányaim fele. Egy kis gyakorlás, és megerősödsz majd. Én már tizennyolc éve az erőm birtokában vagyok, el sem tudom képzelni, mi lesz belőled mondjuk tíz éven belül.

- Még azt sem tudom, mi lesz belőlem egy órán belül – sóhajtottam Colinra nézve. – Bárcsak lenne rá mód, hogy meggyógyítsuk!

Az a helyzet, hogy nem volt, a fejsérülésekkel amúgy is vigyázni kell, az egyik legelső dolog, amit a nénikéim megtanítottak, hogy a varázslat és az ember feje nem túl jó párosítás.

- Igazából lehet, hogy van egy – mondta Kieran óvatosan. – De nem biztos, hogy beválna, plusz a jelen helyzetben nem lenne okos dolog belemennünk…

- Mondd el! – kértem megragadva a karját. – Tudunk vele segíteni Colinon?

- Szerintem igen, de… Cornelia, hogy ha teljesen feltöltődnél energiával, sokkal több menne át belőle Colinon, így hamarabb meggyógyulna. Elég biztos vagyok benne, hogy működne, de ehhez intim helyzetbe kell kerülnöd valaki mással, aki által feltöltődhetsz.

- Úgy érted, hogy csapoljak meg valakit? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Nem megcsapolásról van szó, ez… maradjunk az akkumulátor hasonlatnál. Mit teszel, ha a kocsid akkuja lemerül?

- Öhm… autószerelőt hívok? – Mi ez beugratós kérdés? Kieran mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Jó, talán, de ha élelmesebb vagy, akkor a szerelő helyett csak kerítesz valakit, aki bebikázza neked. Ez nem jelenti, hogy lemeríted a másik kocsit, egyszerűen csak…

- Értem! – vágtam közbe izgatottan. – De hogy csináljam? És kivel? Veled lehet?

- Itt van a problémánk gyökere – mutatott rá. – A jelen helyzetben azt hiszem, nem kettőnknek kellene megcsinálni. Túl intim lenne, tudod energiát gerjeszteni a legegyszerűbben felfokozott izgalmi állapotban lehet.

- Ez mit jelent? – kérdeztem óvatosan. – Szexet?

- Nem, persze, hogy nem – rázta meg a fejét, és legnagyobb meglepetésemre elpirult.

- Hát akkor?

- Érintéseket, meztelen bőrfelületeket egymáson, néhány kedves szót és simogatást – sorolta. – Férfi és nő között a nemi vágy felkeltése a legkézenfekvőbb. Nem lépjük át a határt, hiszen nem vagyunk állatok, de… érted már, milyen kényelmetlen lenne ez a számodra?

- Milyen más mód van? – kérdeztem.

- Harag – vágta rá. – De ahhoz nagyon dühösnek kellene lenned, annyira, hogy képes legyél akár megölni valakit, amire pedig, ne haragudj, Cornelia, de nem vagy. A szerelem önmagában is elegendő lenne, de mivel te meg én nem vagyunk szerelmesek…

- De ha a szerelem elegendő, akkor hogyhogy Colin nem kap elég energiát? Hiszen én sze… - elharaptam az utolsó szót, mert bár Kieran tudta, nem akartam fájdalmat okozni neki. Ugyanakkor kíváncsi voltam a válaszra, így nem szívtam vissza.

- Ez esetben sajnos nem lehetséges, még mindig Adományozó vagy, túl kockázatos lenne.

- És a többi lehetőség?

- Nincs több lehetőség – közölte. – Vagy kivárjuk, amíg Colin magától felébred, vagy…

Nem fejezte be, de nem is kellett. Vagy pedig energiát gerjesztek vele. Összebújva, egymást simogatva, megcsalva Colint. Nem akarná ezt. A fenébe, már a gondolatára is kiakadna, és azt mondaná, inkább maradna kiütve.

- Úgy is lehet, hogy senki nem tudja meg? – kérdeztem végül. – És tényleg nem lépünk át semmilyen határt?

Kieran hatalmasat nyelt.

- Soha nem mondanám el senkinek, és úriember leszek, ígérem, de… Cornelia, tudnod kell, hogy képes vagy-e férfiként kezelni engem. Nem kérem, hogy szeress, viszont ha egyáltalán nem is vonzódsz hozzám, akkor nem fog sikerülni.

Ezen eltűnődtem. Szeretni azt hiszem, sosem lettem volna képes, de férfiként ránézni igen. Hiszen az volt, ráadásul egy nagyon helyes srác, aki még jól is csókol. Nem is beszélve arról, mennyire illik hozzám, mintha az ég is nekem teremtette volna. Egyetlen baj volt csupán Kierannal. Én Colint szerettem, és nekem ez tökéletesen megfelelt. Mármint persze elég bajom van abból, hogy őt szeretem, de a szívem nem téved. Az édes, drága boszorkányszívem mutatni fogja az utat nekem, ezentúl ebben fogok bízni.

- Vágjunk bele, Kieran, de nem itt. Kellene egy hely, ahol nem lát meg senki.

- Boszorkány vagyok, Cornelia – sóhajtotta, mintha évszázados gondok emésztenék a szívét, holott épp most adtam szabad utat magamhoz, aminek kicsit örülhetett volna, nem? – Mi sem egyszerűbb ennél.

Ugyanakkor, ha kimutatja, hogy örül a dolognak, talán bele sem megyek. Mindez csakis Colinért van, ez fog a szemem előtt lebegni.

O.O

A vámpír és vérfarkas szövetségeseink különösen jól megértették egymást. Azt hiszem, ennek az volt az oka, hogy egy szupererős ellenséget kellett őrizniük. Foglyunk, a boszorkány, aki még mindig kislány képében könyörgött szabadságért, különleges őrséget igényelt, Kieran intézte az egészet, én csak azt tudtam, hogy a szövetség minden egyes fajából egynek hozzá kellett adnia a maga életerejéből, ami folyamatosan küzd a boszorkányé ellen, így nem képes varázslattal kitörni a börtönéből. Kieran szerint ez az elfogadott módja a boszorkányfoglyok őrzésének, amíg el nem döntjük, mi legyen vele.

Mindenki azon véleményen volt, hogy halált érdemelne, de én képtelen voltam kimondani ezeket a szavakat, így elnapoltuk az ügyet. Különben is Colin sokkal fontosabb volt jelenleg, még csak nem is sikerült semmit kiszednem a boszorkányból.

Úgy döntöttem, mielőtt Kierannal megejtjük az energiafeltöltést, ellenőrzöm minden rendben van-e. Mint mondtam, a vámpírok és a vérfarkasok jól kijöttek egymással, bár utóbbiak inkább egymással hadakoztak.

- Láttam, hogy elvetted és megittad – állította Mikayla a Broncho nevű vérfarkas srácra meredve. Ace, a másik vérfarkas a srácra vicsorgott.

- Ki más vette volna el?

- Nem’tom, de nem én voltam! – morogta Broncho.

- Hé, mi van itt? – kérdeztem.

Ace és Broncho felém kapták a fejüket. Kicsit bizalmatlanok voltak velem, de azt hiszem azért, mert még egy percet sem töltöttünk el kettesben, jóformán csak a nevüket tudtam.   

- Broncho hazugnak nevez – hadarta Mikayla. – Pedig láttam, hogy elvette Ace energiaitalát és megitta, de amikor Ace megkérdezte, ki vette el, letagadta.

- Tégy igazságot! – követelte Ace.

- Öhm… mindnyájan a vendégeim vagytok egy energiaitalra, miután végeztem a dolgommal. Nem tart sokáig, oké?

Ezzel kiegyeztek, én pedig arra gondoltam, hogy milyen jó egyeseknek, a legnagyobb gondjuk egy vacak energiaital. Hol van igazság a földön?

Hogy elodázzam a pillanatot, amikor Kieranhoz kell mennem, benéztem a boszorkányhoz is, hátha gond van vele, de még mindig kislányként próbálkozott.

- Engedjetek el, kérlek! – siránkozott.

A nagy szemeiből szüntelen ömlöttek a könnyek, amiket össze-vissza maszatolt az arcán. Nem nyújtott valami szép látványt, inkább szánalomra méltót, azt hiszem, hogy ez is volt a célja.

- Ez itt egy törvényes szövetség – sziszegtem neki dühösen. Egyszerűen nem tudott meghatni. – Te pedig törvényesen fizetni fogsz a bűneidért, akárki is vagy! Még az is lehet, hogy meghalsz, egy jó okot mondj rá, miért ne akarjak végezni veled!

Egyből abbahagyta a sírást, és jót nevetett rajtam.

- Te Főboszorkány lennél, kicsikém? Nem vagy több egy bolond lánynál!

- Olyat mondj, amit még nem tudok – legyintettem, és már fordultam félre, hogy otthagyjam a fenébe, amikor utánam szólt.

- Egyetlen jó okot mondjak? Kettőt is tudok. Tudom, hogy mi a leghőbb vágyad, és tudom, ki az, aki segíthet rajtad, hogy teljesülhessen.

Ez nem vettem be.

- Nem tudsz te semmit!

- Nem az első boszorkány lennél, aki vérrokonába szeret bele – nevetett őrülten. – Igazából nem is te vagy az első, akivel találkozom. Ám nagy bánatomra te vagy az egyedüli, aki még nem tudta megoldani ezt a problémát. Talán a nénikéid úgy gondolták, nem tudod kiállni a próbákat? Túlságosan féltettek ahhoz, hogy megadják neked a lehetőséget arra, hogy szabadon szerethess?

- Ha tudod, ki tud segíteni, hát mondd el! – fordultam vissza bizalmatlanul.

A szemében egy kislányhoz nem illő számító fény villant.

- Engedj el, és elárulom.

- Áruld el, és talán nem fogsz meghalni – vágtam rá.

- Vajon miért gondolom azt, hogy az inasodra jobban vágysz, mint a halálomra? Most menj, szórakozz a boszorkányfiúval, hogy megmenthesd a kis unokatestvéredet! Gyere vissza, ha átgondoltad az ajánlatomat.

Fogalmam sem volt, honnan tud mindent, de alaposan rám ijesztett, így sietve elmenekültem egyenesen Kieranhoz.

Az egyik vadász házát foglalta el, épp ott bent rendezkedett. A gyertyák és füstölők láttán, határozottan kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy a romantika kedvéért csinálta. Egyáltalán nem akartam romantikát, nem Kierannal.

Figyelmen kívül hagyva a készülődésének eredményét elhadartam, mit beszéltem a boszorkánnyal. Kieran összevont szemöldökkel hallgatta.

- Hazudott, Cornelia – rázta meg a fejét. – Nem tudok róla, hogy lenne ilyen módszer. Nem gondolod, hogy elárultam volna? A nénikéid is elárulták volna, tudod jól.

- Igen, de…

- Sose bízz meg egy köpönyegforgatóban, az ilyen nem érdemli meg a varázserőt!

- Igazad van – sóhajtottam. – Csak annyira meggyőzőnek tűnt.

- Gondolatolvasó – bólintott Kieran. – Ne engedd, hogy összezavarjon.

- Jó.

Hallgattunk egy ideig. Idebent kellemes félhomály volt, a gyertyák lassan mozgó árnyékokat vetettek a falakra, a füstölőknek meg jó illatuk volt. Zavarban voltam, pedig én egyeztem bele, hogy ez legyen. Energiát kellett gerjesztenem Colinnak bármi áron. Különben is, Kieran megígérte, hogy nem lép át semmilyen határt.

- Egyszerűbb lenne, ha néhány ruhától megszabadulnánk – mondta hirtelen, nem nézve rám.

Sóhajtva ledobtam a dzsekim, majd némi tétovázás után a pulóveremet is. Alatt egy top volt, amit nem vettem le. Nem fogok melltartóra vetkőzni az biztos!

Kieran szintén ingig vetkőzött, majd némi zavart tétovázás után kigombolta a legfelső három gombot az ingén.

- Kezdhetjük – mondtam idegesen. A gyomrom kemény labdává ugrott össze az idegességtől.

Kieran mellém sétált, és megfogta a kezem.

- Nem teszek semmit, amit nem akarsz, vagy ami nem esne jól, ezt megígérem.

- Tudom, bízom benned! – mondtam, és szorosan lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy elém lép, éreztem a forró lélegzetét az arcomon.

- Nem találkoztam még boszorkánnyal, aki a nyomodba érhetne – suttogta, miközben két kézzel megfogta a derekam, és hozzám simult. – Annyira gyönyörű vagy! – folytatta, és lágyan megcsókolta az arcom jobb oldalát. – Annyira különleges! – Most a bal oldalon éreztem az ajkait. – Úgy érzem, bármit képes lennék megtenni érted. – Féltem, hogy a szám következik, de csak az állam csókolta meg. – Élveznéd, ha megcsókolnálak? Csak akkor foglak, ha megesküszöl, hogy élveznéd.

A számon éreztem a leheletét. Forró volt és szikrázó, mintha valami varázslat lenne. Az a felem, amelyik imádta a varázslatot, amelyik szeretett boszorkány lenni, akarta Kierant, mert tudta, hogy őrá vártam egész életemben. Alig vártam, hogy megjelenjen, hogy velem legyen, csakhogy ő nem volt Colin. Colin gondolatára ez a varázserő és hatalomimádó felem bosszúsan legyintett. Hiszen ő nem tud adni semmit, nincs varázsereje, egyszerű halandó, akiben egy cseppnyi különlegesség sincs. Miért kellene ő nekem? Miért ne választhatnám Kierant? Miért ne választhatnám mindkettejüket? Hé, mintha ez nem is az én gondolatom lett volna!

- Kieran… - húzódtam el. – Én… furcsán érzem magam.

Egy pillanatra, mintha valami vámpírbűbáj szállt volna meg, de aztán rájöttem, hogy az nem lehetett, Roland megesküdött, hogy sosem tesz többet olyat a többi vámpírt is kötötte a szövetség. Nem árthatunk egymásnak.

- Cornelia, semmi baj – húzódott el Kieran. – Megértem, ha nem megy.

- Nem az, csak…

- Ne magyarázkodj! – gombolta gyorsan vissza az ingét. – Mondom, hogy megértelek, nem kell…

- Ne vágj már a szavamba, a fenébe! – csattantam fel, majd mielőtt meggondolhattam volna megragadtam az ingét, magamhoz húztam, és a szájára tapasztottam a számat.

Tökéletesen tudatában voltam annak, hogy Kieran az, akit csókolok, éreztem a döbbenetét, mielőtt viszonozni kezdte a csókot. Éreztem az izgatottságát, éreztem, hogy tele van energiával, ami annyira vonzott benne. Hirtelen rájöttem, hogyan vegyem el tőle. Hevesebben csókoltam, szinte lecsókoltam a szájáról az erőt, és hagytam, hogy megtöltsön.

Végig nyitva volt a szemem, így láttam, amikor Kieran arcából kifut a szín, aztán már össze is esett, az egész csak pillanatok műve volt.

- Kieran! – kaptam észbe, és gyorsan leguggoltam mellé. Zihálva térdelt fel, és hitetlenkedve nézett rám.

- Mióta tudsz ilyet, mi? – kérdezte ámulattal. – Félig kiürítettél, kislány! Wáóó! – ugrott fel egy hirtelen kiáltással. – Hogy a fenébe csináltad ezt? Egyetlen csókkal!

- Öhm… nem tudom – ismertem el. – De jól vagy?

- Kicsit fáradt vagyok – vigyorodott el. – De megérte!

Mielőtt válaszolhattam volna, kintről örömteli sikítást hallottam.

- Colin, hát felébredtél?! – Mikayla volt az.

Bűntudatos pillantást vetettem Kieranra, aki kicsit kevésbé vidáman bólintott.

- Menj csak.

Nem mentem, valósággal rohantam Colinhoz. Erősnek és egészségesnek tűnt, zavarodott vigyorral fogadta Rufus vállveregetését és Mikayla ölelgetését.

- Semmi bajom, csak aludtam egy jót – nevetett rájuk. – Menjetek csak a dolgotokra, nekem Cornnal kell beszélnem.

Rám nézett. Volt valami furcsa a tekintetében, amit nem ismertem. Ennek ellenére vidáman rohantam oda, hogy megöleljem.

- Colin, annyira örülök, hogy felébredtél! Semmi bajod? Nem fáj a fejed?

- Éreznéd, ha fájna, nem igaz? – tolt el magától. – Szállj le, mielőtt bekapcsolna a riasztónk.

Kicsit megbántottan, de gyorsan elengedtem. Valamiért az volt az érzésem, hogy tud a csókról. Lehet, hogy amikor felébredt, benne volt a fejemben és látta? Á, akkor sokkal mérgesebb lenne, nem is mosolyogna így.

- Corn, menjünk el a boszorkányhoz, van egy nagyon jó ötletem vele kapcsolatban!

- Mi? Milyen ötleted?

- Majd meglátod, ha odaérünk. Gyerünk!

- Várj, előbb beszélni szeretnék veled – mondtam izgatottan. Kieran életereje feltöltött, úgy éreztem, itt az idő, hogy elmondjak mindent, ami a szívem nyomja, beszélnem kellett Colinnal végre.

- Nem lehetne később? Elég fontos, amit kitaláltam.

- Ez is fontos – erősködtem. – Gyere, üljünk le egy percre!

Megfogtam a karját, és az egyik lépcsőhöz húztam, ahová leültünk. Nem úgy látszott, hogy túlzottan örülne, hogy egy félreeső helyre került velem, de megértettem őt, talán már kezd elege lenni belőlem, főleg, hogy megint majdnem meghalt miattam.

- Először is szeretnék bocsánatot kérni mindenért – kezdtem hadarásba. – Sajnálom az elmúlt évben történteket, sajnálom, hogy sokszor megbántottalak és fájdalmat okoztam. Azért csináltam, hogy kiszeress belőlem, mert tudtam, hogy akkor sokkal könnyebb lenne minden. És persze, mert biztos voltam benne, hogy én sosem leszek képes nem szeretni téged. Szeretlek, Colin, mindig is szerettelek, és mindig szeretni foglak! – fogytam ki a szuszból.

Meglepetten nézett rám egy felettébb bugyuta arckifejezéssel, amilyen még sosem láttam rajta. Ami még fontosabb nem tűnt valami lelkesnek.  

- Tudom, hogy amiket csináltam, azokat nehéz lesz elfelejtened, de megígérem, hogy jóváteszem. Hidd el, nagyon sajnálom, hogy nem használtuk ki az időnket, ha visszamehetnék, nem érdekelne, hogy az unokatestvérem vagy.

- Ez kedves – mosolygott rám, és megpaskolta az arcom. – Én is nagyon kedvellek téged.

- Haragszol rám? – vizsgáltam aggodalmasan az arcát. – Mert komolyan nagyon bánok mindent. Főleg, hogy az inasom lettél azokkal a hülye eskükkel, amikről még csak nem is beszélhetsz. Ez olyan igazságtalan, úgy érzem, elvettem tőled az életedet.

- Megtiszteltetés téged szolgálni, Cornelia! Az én életem a te életed.

A legijesztőbb az egészben, hogy úgy tűnt, ezt komolyan mondta. Tudhattam volna, hogy haragszik!

- Megígérem, hogy valahogy megszabadítalak az eskük alól! Megígérem, hogy soha többé nem adom fel a szerelmünket! Kieran és köztem nem lesz semmi, nekem csakis te kellesz. Egy egész életre, ha neked is megfelel.

Még mindig olyan fura arcot vágott, mintha legszívesebben valahol máshol lenni.

- Biztos, hogy nem fáj a fejed? Vagy nem érzed furán magad? – kérdeztem zavartan.

- Nem – nevetett. – Teljesen jól vagyok. Csak meglepett, amit mondtál, ennyi az egész.

Meglepte? Nos, nem azért mondtam, hogy meg legyen lepve, de úgy látszik, ezt érdemeltem. Lelombozódva sütöttem le a szemem.

- És mit mondasz rá?

- Mondom, hogy én is kedvellek nagyon – ütögette meg ezúttal a kezem. – És ööö… nagyon akarom, amiket mondtál. Nemcsak az inasod lenni, hanem a szeretőd is. Alig várom, hogy megszűnjön az esküm! – mondta lelkesen, és mégis… ez nem az volt, amit hallani akartam.

Mi történt vajon? Már nem szeret? De hisz azt mondta mielőtt elájult! Lehet, hogy csak össze volt zavarodva? Akkor viszont óriási hülyét csináltam magamból.

- De… Colin, én…

- Corn, menjünk el a boszorkányhoz, majd később beszélünk! – kérte.

- Tényleg olyan fontos? – kérdeztem csalódottan. Fontosabb, mint én?

- Igen – mondta határozottan.

Lehet, hogy tényleg nagyon fontos. Rájött volna valamire? Nem kizárt, okos fiú.

- Jól van, menjünk – sóhajtottam.

Mindenki, akivel összefutottunk, örült Colinnak, hátba veregették, és vigyorogtak rá, de ő mindre olyan furán nézett, mintha tartana tőlük. Képzeltem, mennyire elege lehet a társaságból.

Végül besétáltunk a boszihoz, aki változatlanul kislányként rimánkodott, bár most nem bömbölt, sőt felcsillanó szemekkel nézett rám.

- Nahát, nahát! – nevette el magát.

- Maga egy undok, gonosz boszorkány! – förmedt rá Colin kissé röhejesen, majd közelebb sétált hozzá. – Meg kellene fojtani az ilyet, mint maga!

Legnagyobb meglepetésemre a nadrágja zsebéhez nyúlt, és egy tőrt rántott elő. Nem is tudtam, hogy van tőrje!

- Colin, mit csinálsz? – kérdeztem meglepetten.

- Végzek a banyával! – felelte, és vérszomjasan megindult előre.

Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé, de tudtam, hogy meg kell állítanom, ha átlép a védővonalon, a boszorkány karmai közé kerülhet.

- Várj! – ragadtam mag a csuklóját.

Minden tök gyorsan történt. Felém kapott a tőrével és hosszú vágást ejtett a karomon. Ijedten felkiáltottam, de természetesen nem támadtam vissza, mert ez Colin volt. Azonban fordult a helyzet, amikor elkapta felkaromat, és háttal a boszorkány felé lökött.

- Most szépen átléped azt a vonalat, Vöröske! – Itt már tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel.

Colin, aki maga is hasonló hajszínnel büszkélkedett, mint én, sosem nevezne Vöröskének. Nem volt időm elgondolkodni rajta, mert a tőr hegyével nem éppen gyengéden megbökte a hasam, én pedig, hogy elkerüljek egy újabb lyukat magamon hátrébb léptem, át a védvonalon.

Kieran elmondta, hogy ha átlépem, a vonal megtörik, ami azt jelentette, hogy a boszorkány szabad. Meg akartam fordulni, hiszen még mindig jobban féltem tőle, mint a fura-Colintól, de nem jutott rá időm, máris éles karmok fúródtak a derekamba, és kislányokra nem jellemző erővel taszított el magától.

Eléggé fájt a földre érkezés, és hirtelen a fejem is megszédült, de azért elordítottam magam.

- Megszökik a boszorkány! Gyorsan!

Mire feltápászkodtam, és kiértem odakint már elszabadult a pokol. Többen a földön feküdtek, Rufus Kierant támogatta, Roland pedig tátott szájjal meredt rám.

- De hát… Colin odabent van, egy perce láttam, akkor még eszméletlen volt – Az ajtó, ami felé mutatott, hirtelen kinyílt, és Colin jelent meg a küszöbön.

Hirtelen megéreztem mindent, amit ő is. Egyfelől meg volt rémülve, amiért ekkora hangzavar támadt, másrészt, mert érezte a fájdalmat a karomban, és nem tudta, mi történt vele, harmadrészt pocsékul érezte magát, alig tudott felkelni az ágyból. Negyedszer nagyon kellett pisilnie, mert alig húsz másodperce ébredt a betegágyában.

- Mi a frász volt az? – néztem kérdőn Kieranra, aki kelletlenül nézett rám.

- Egy alakváltó, Cornelia. A boszorkány inasa.