15. fejezet
Colin
Laurell K. Hamilton: Anita Blake, vámpírvadász
Avagy nem minden vámpírvadász szégyentelen
Szerzői megj.: Némely mondatrészt tanárnő lelki épségének érdekében kénytelen voltam cenzúrázni, ezeket ’---’ kihúzással jelöltem.
Anita Blake nevét valószínűleg még senki nem említette egy mondatban az erkölcsiséggel, ami hihetetlen promiszkuitásából származtatható. A vámpírvadász, halottkeltő és más magas rangokkal illetett hölgy olyan gyakran váltogatja szeretőit, mint ahogy a pék a ------------------. Ez a cselekmény szempontjából nem különösebben fontos, az éppen folyó nyomozás nem fog gyorsabban haladni az aktusok számának rohamos növekedésétől, ezért valószínűbb, hogy a szerző Anita Blake vagányságát akarta szexuális vadságával ábrázolni. A kérdés az, hogy a női főszereplő ebben a könyvben tényleg attól lenne tökösebb, hogy más -------------------.
A regényben Anita különféle paranormális bűnügyek után nyomoz, ezek elég változatosak ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Mivel egy könyvsorozatról van szó, általában egy könyvre jut egy kis nyomozás, halad tovább a főszál, és Anita kétes kalandokba keveredik mindenféle lénnyel, így -----------------. Ahogy haladunk felfelé a sorozat könyvei között, észrevehető a…
Mr. Grey, mérhetetlenül dühös vagyok magára. Tudja, hogy a választott könyveket egytől-egyig végigolvasom, úgy tűnik, magával ellentétben! Igaz, ügyesen próbálta azt a látszatot kelteni, hogy olvasta a könyvet – teszem azt a halottkeltés említésével -, de sok apróságon elcsúszott. Lassan kezd betelni a pohár. Ha én veszem a fáradtságot, és elolvasom a könyvet, legyen szíves, ön is tegye ezt! Értékelhetetlen!
O.O
Általában én voltam az, aki megfékeztem a rossz dolgokat: elpáholtam a kötekedő fiúkat, megálljt parancsoltam a meggondolatlan tetteknek, kihúztam Cornt a csávából. Nem volt ez máshogy tizenhárom éves korunkban sem, amikor az anyám felvilágosított, hogy legjobb barátom nem megbolondult, hanem belém esett. Azonnal ellen kommandóba kezdtem, hogy minél korábban kiverje a fejéből az ostoba ötletét, miszerint mi ketten lehetnénk többek is, mint barátok.
A józanész szerint most is szelíden el kellett volna tolnom ahelyett, hogy a belém szorult összes gyengédséggel visszacsókoljam, de most ott volt az az apróság, hogy tetszett nekem, és hogy a vallomása utáni pillanatnyi döbbenetet követően örömtáncot jártak agysejtjeim a gondolat felett, hogy ő is kedvel engem. Csak később gondolkoztam el, mi a jobb, ha úgy epekedek utána, hogy erről ő mit se tud, vagy ha mindketten zavarban vagyunk a bennünk kavargó ellentmondásos érzések miatt. Tudtam, hogy ha választhatnék, az egyesre szavaznék, ugyanis első igazi csókunk után Corn azon nyomban elhúzta a csíkot, én meg egészen addig magam elé bámultam, amíg Hocca el nem kezdett csúfolódó dalt énekelgetni a szerelemről.
Most, ahogy Sophie ernyedt teste mellett guggolva vártam, hogy kijussunk a partra, volt egy kis időm rendezni gondolataimat. Az elmúlt percek heve közel mindent kimosott agyamból, annyi minden történt. Először ott volt a vakrémület, hogy mi történik a hajónkkal – gondolok itt a ködre, majd az oroszra -, aztán a sok vér látványa miatta sokk, végül a pánik, hogy Corn nincs sehol. Mivel egyszerű halandóként teljességgel hasznavehetetlen voltam, nem tehettem mást, mint guggoltam a sérült Sophie mellett, és egyik leszaggatott nadrágzsebem anyagával lefedtem a sebét, hogy minél kevésbé vérezzen.
Ilyen felpörgött állapotban még inkább az járt fejemben, hogy mi lesz velem és Cornnal. Az első, ami eszembe jutott, az volt, gátat kell szabnom annak, hogy megszeressük egymást, aztán valamit elrontva nagy utálat legyen a dologból. Dühöngeni kezdtem, hogy egyáltalán hogyan szerethettem meg. Bernard atya volt a hibás! Ő találta ki a Mi lenne, ha módszert, ami abban állt, hogy mindenkit friss szemmel kellett néznie az embernek, mintha életében először látná. Mikor először alkalmaztam, majdnem frászt kaptam a nénikéktől, Corn pedig teljesen más színben tűnt fel előttem. Addig kislánynak láttam. Most meg… hát, nem.
- Mi… történik? – kérdezte halkan az éledező sellő. Strapabíró volt ahhoz képest, hogy én mindig cicababának tartottam, a génmanipulált megdöfte egy szigonnyal, és ő túlélte. Eddig.
- Minden rendben van, az orosz eltűnt, a vámpírhúg pedig megvan. Te jól vagy? – néztem le a kötésként szolgáló nadrágzsebre, amit mostanra teljesen átáztatott a vér. Ahogy suhantunk a part felé a hajóval, minden hullámnál éreztem, hogy a hajó ránt egyet rajtunk, Sophie meg nehézkesen lélegzik.
- Gyorsan gyógyulok – válaszolt szűkszavúan, majd lehunyta a szemét.
Ahogy tenyeremmel bőrének nyomtam a vásznat, azon gondolkoztam, miért nem hat a ’többi csaj’ stratégiám, amivel el szoktam feledtetni az aktuálisan vágyott, elérhetetlen lányt. A gimi, sőt az egész keleti part legjobb lánya feküdt mellettem, aki pontosan ott domborodott, ahol kellett, és annyi ruha volt rajta, amennyit egy férfiember jónak lát – vagyis feledhető mennyiség -, mégsem éreztem rá különösebb késztetést, hogy megsimítsam csípőjét vagy más módon közel kerüljek hozzá.
Ez már csak azért is lehetetlen volt, mert a sérült angyal odarohant hozzánk, kicsit arrébb tolt, és ő maga ült Sophie mellé. Nem akartam megzavarni édes kettősüket, ezért kerestem más lányt. Az első, akit észrevettem, Corn volt, aki nagyon ramatyul nézett ki, mégis édesen fogta a vámpírlány kezét, na, rajta átugorva pillantottam Georginára, akit csak félig láttam, mert Corn mellett ott tolongott Roland és Rufus, egymást kiütve próbáltak közelebb jutni a csajhoz. Mivel Georgina fél arca nem bűvölt el, ránéztem Titára, aki enyhe féltékenységgel küszködve nézte, ahogy Roland húgát ringatja. Nesze neked, emberiség, itt egy démonvadász, aki beleszeretett egy vámpírba, és még hűséges is hozzá. A világnak ki kéne fordulnia a négy sarkából.
Ahogy elnéztem őt, azon járt az agyam, hogyha ő meg tudott békélni a tudattal, hogy egy korábban szörnyetegnek vélt fazonba zúgott bele, akkor nekem miért olyan nagy baj az, hogy Corn a legjobb barátom? Így indulnak a legjobb kapcsolatok, nem?
Mikor Valerian hozzám szólt, megkönnyebbültem, hogy végre foglalkozhatok mással, mint a fejembe toluló kényszeres képekkel.
- Colin, megfognád egy kicsit Sophrae vállát? Szeretnék neki adni valamit.
- Most? – néztem rá megrökönyödötten. Bólintott. Hiába, a szerelem nem bír halasztást. Óvatosan átfogtam Sophie-t, aki fintorogva adta tudomásomra, hogy sokkal jobban érezte magát egy angyal karja között. Valerian elé tartott egy kisebb dobozt. Sophie pislogni kezdett. – Figyi, Vale, szerintem alig lát.
- Igenis látok! – csattant fel a lány, és elvette a dobozkát. Ki se nyitotta, csak hűvösen ránk pillantott. – Kitől kapom?
- Az egész csapattól – mondta Valerian. – Én választottam.
Utóbbi hallatán apró mosoly villant Sophie szájára, majd gyorsan bontogatni kezdte az ajándékát, mit se törődve azzal, hogy saját vérétől maszatos ujjaival összeken mindent. Most, hogy Valerian mindkét keze szabad volt, átadtam neki a lány őrizetét, és arrébb guggoltam.
- Az angyalok mindig ilyen nagylelkűek? – néztem a drága csecsebecsére, amit Sophie az ujjai között forgatott.
- Ilyennek teremtettek minket. Persze vannak egyéni eltérések, engem mindig is jólelkűnek, csak kissé… hevesnek jellemeztek. – Miközben ezt mondta, Valerian elvörösödött. Ez vicces volt, még nem láttam ilyennek. – Még mindig fáj a lábad?
- Fura, de nem. Egész jól van.
- Lehet, elüszkösödött, és le kell vágni – villant rám Sophie szeme. Amikor ijedten néztem rá, a szemét forgatta, majd Valerianra nézett. – A halandók annyira nem értik a viccet.
Ennyi elég is volt belőlük, felálltam, és Cornhoz léptem. Már eljött Georgina mellől, és a korlát mellett állva nézte a vizet, mintha azt lesné, az orosz mikor jön újra a hajónak. Mikor odaértem mellé, kezem véletlenül súrolta karját. Ilyen véletlenek korábban is voltak, de most kiéleződtek, emlékeztem rá, hogyan jött nekem, amikor kimentünk a kapun, a felszállásnál hogyan koccantunk egymásnak. Úgy éreztem, valamit mondanom kell neki.
- Nagyon jók voltatok, ahogy kihoztátok Georginát. Még egy feladat kipipálva.
Látszott tekintetén, hogy más várt, de bólintott.
- Azok igen, csak bejött újnak az engem üldöző szellemhorda meg az orosz. Nem baj, majd megoldjuk ezeket is valahogy.
- Aha.
Rákönyököltem a korlátra, onnan néztem féloldalasan rá. Rám sandított, azt hihette, nem fogom észrevenni, mert amikor látta, hogy látom, összerezzent, és félrefordult. Mosolyogva néztem a víz felé.
- Szóval… - kezdte lassan. – Ezzel is megvagyunk.
- Igen.
Gőzöm sem volt, mit mondjak neki. Ilyen még nem nagyon fordult pedig elé. Máskor agyon dicsértem volna a vámpírcsaj megmentéséért, és elmeséltem volna neki egy filmet, amiben egy oroszhoz hasonló pasast egy ágyúval lőttek ketté, de valami azt súgta, ezek a ’hétköznapi’ témák most nem jöttek volna be. Megköszörültem torkom.
- Hm... Khm, khm. - Krákogtam. – Öhm…
- Valamit szeretnél mondani? – kérdezte félig remélve, félig kíváncsian.
- Úgy van. Sokat gondolkoztál rajta, miért hívlak Cornnak, nem?
- Tudom, hogy miért hívsz Cornnak – vonta fel egyik szemöldökét. – Mert nem szereted a Cornelia nevet, és mert olyan a hajam, mint a kukorica haja.
Ja, utóbbiban igaza is volt, olyan szép. Mégis nemet intettem. Mérsékelt csodálkozással nézett rám, és kezdett ellazulni, arra apellálva, hogy ebből nem tudok kihozni semmi úgy-szeretlek-majd-megeszlek dolgot, pedig dehogynem.
- Sosem mondtam, mert tudom, hogy te nem szereted, de én odavagyok a kukoricáért.
Egy mukkanást hallottam, de nem Corn adta ki, hanem a közelben álló Tita, aki utána két kézzel befogta a száját, és elfordult röhögni. Felháborodva léptem oda hozzá.
- Te meg mit nevetsz? Ez egyáltalán nem vicces! Amúgy sem illik kihallgatni mások titkos beszélgetéseit!
- Ez titkos beszélgetés volt? Miért nem mentetek le akkor a kajütbe? – vihogott, mint holmi megveszekedett tizenéves. – A fedélzet akusztikája elsőrangú!
Úgy tettem, mint aki meg se hallja, amit mond, de már mindegy volt, nem tudtam Corntól megkérdezni, ő is viccesnek tartja-e kukoricaimádatomat, mert kiértünk a partra.
O.O
- Siessetek már! – csattogott Roland, miközben a húgát igyekeztünk a legészrevétlenebbül kimenekíteni a kora esti utcán nyüzsgő embertömegből.
Sophie emberalakot öltve, nagyjából beforrt sebétől kissé viseltesen, de méltóságteljesen karolt bele Valerianba, akinek legtöbb sebesülése fertőtlenítésre és bekötözésre került. Ahogy vonultak az utcán, úgy tűnt, az emberek észre se veszik, mennyire cefetül vannak, ragyogtak a… paranormális fénytől, ezzel elvonva rólunk a figyelmet. Ez fontos is volt, mert Georgina még nem tért magához, ezért a legkevésbé sebesült embernek, vagyis nekem kellett cipelnem. Corn ugyan aggódott a lábam állapota miatt, mire mondtam neki, hogy alig érzem. Erre még jobban lesápadt, de míg Rufus és Roland egymást tépték, hogy ki vigye a vámpír leányzót, Nicholas jelentette, hogy sietnünk kell. Így hát nekiindultunk az utcának, hogy az éjszakára Cornéknál meghúzzuk magunkat.
- Tudjátok, az orosz férfi csókja tetszett Hoccának – merengett tündérünk mögöttünk lépkedve. Délceg járással adta a világ tudtára, milyen büszke magára csókos hőstette miatt. – Szerintem jobb is, mint bárki másé.
- Ebbe most ne menjünk bele – kérte Corn.
- Tényleg ne – erősítette meg Tita, aki Rufus és Roland között sétált. Úgy nézett ki, mintha fogná a kezüket, pedig a hosszú ujjú felső csuklójára lógó szára alatt körmeit a fiúk bőréve véste, hogy azok nyílt színen ne civakodjanak. Az este utcai fényeiben a körülöttünk örvénylő tömeg hímtagjai egyre másra közelebb akartak kerülni hozzá, de ő egy pillantást se vetett rájuk. Most azt nézte, mennyire serkenhet ki annyira egy vérfarkas vére, hogy az egy vámpírt ne hergeljen fel.
- Ezek szerint az átokkal többé nem kell foglalkoznunk – merengett mellettem legjobb barátom. Percenként ellenőrizte Georgina állapotát, de most éppen azon igyekezett, hogy az utcán sétálgató osztálytársaink elől bujdosson. – Az orosz nem tűnt flörtölős típusnak.
Hocca nagyot kacagott ezt hallva, jó néhány srác megfordult a hang forrását keresve. Az egyik közel lévőnek a lábára léptem, úgy furakodva át a korunkbelieken.
- A Főboszorkány nem jártas a férfiak dolgában! – Újra nevetett, amíg Tita figyelmeztetően hátra nem pillantott. – Nemsokára egy egész lányhad fog az orosz férfi csókjától szédelegni.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igaza van. – Rufus egy pillanatra abbahagyta a Rolanddal való farkasszemezést. – Az ártatlanok továbbra is veszélyben vannak, az átok nem szűnt meg létezni.
- De elvándorolt, ami jó – szúrtam be gondolatomat, majd Cornra néztem.
Nem tudott válaszolni, mert ekkor valamiért Valerian és Sophie megtorpant. A következő pillanatban hallottam, hogy pár velünk egykorú rohamozza meg őket.
- Sophie, annyit kerestünk! Hol voltál? Nagyon aggódtunk ám érted! – mondta egy lány.
- Vale, Vale, ugye holnap már leszel a suliban? Csütörtök Környezetvédő-nap, muszáj lesz jönnöd! Kérlek! – így egy másik jóval hívogatóbb hangnemben.
Holnap csütörtök, ami azt jelenti, hogy mindjárt péntek, és… azt a kutyafáját, még pár karó irodalomból! Összerezzentem, mire a karomban lévő Georgina feje hátrabicsaklott vállamra. Ránéztem. A nyaka olyan furán állt, hogy meg akartam kérni Cornt, hogy tegye már valami normálisabb szögbe, nehogy kitörjön. Rufus halk morgása keltette fel a figyelmemet.
Már sokszor hallottam morogni, morgott ő Rolandra, Titára, olykor még Hoccára is, de rám még soha. Amolyan kimondatlan szövetség volt köztünk, verekedős skacok között, más faj ide vagy oda, ezért kicsit meglepett indokolatlan reakciója.
- Te… - hördült fel Roland. Már megint Rufusnak beszélt. – Ne merd védeni a húgomat!
- Védeni? Colintól? Na, ne hülyéskedjetek már! – Corn magabiztosan rájuk villantotta zöld szemét, majd megkopogtatta Valerian hátát. – Mi az már?
Az angyal ügyet se vetett rá, ugyanis épp Sophie-t fogta vissza, nehogy a sellőből avanzsált sulikirálynő kikaparja egyik osztálytársunk szemét. Hangjában eddig még nem hallottam mást a sikeres sértegetettségek feletti kárörömön, a lenézésen és a rideg gúnyon kívül, ezért is lepett meg, mikor féltékenyen kiáltott fel:
- Ki mondta, hogy együtt szeretne tölteni veled egy délutánt, nem is szólva arról, hogy nincs is Környezetvédő-nap, csak most találtad ki! De ha lenne, akkor se érdekelnéd, nézd már meg magadat annak a kirakatnak az üvegében!
- Sophrae, nyugodj le – súgta Valerian Sophie füléhez hajolva. – Ne izgasd fel magad, túl gyenge vagy még ahhoz, hogy…
- Hallottad? Becézte! – suttogta az egyik lány világfájdalmas hangon.
Corn felé fordultam, hogy rúgja már meg őket helyettem is, mikor meghallottam Hocca nem túl vidám hangját.
- Hohó.
- Mi az a hohó? – kérdezte rögtön Tita.
- Szellemek vannak a nyomunkban. Hocca látja őket, ahogy minden dolog igazi valóját. El akarnak kapni minket, ki vannak éhezve a vérre és a…
Hátranéztem, de semmit sem láttam. Így lehettek ezzel a többiek is, értetlenkedve néztek a mutatott irányba, nem úgy Corn, aki ijedtében nekem ugrott. Ekkor jutott eszembe az a csapat szellem, akit a kincskeresés közben szedett fel. Gondolom, ők követeltek revánsot.
- Nagyon gyorsan el kell húznunk innen – mondta síri hangon. – Gyerünk!
Parancsszavára fejemmel indulásra ösztökéltem Sophie-t, aki kis sikoltást hallatva lódult előre. Szerencsére nem nézett hátra magyarázatot várva, hanem otthagyva a kérdezősködőket, utat törtek nekünk a tér hosszabbik vége felé. Annyira loholtunk, hogy az út közben alakot öltő Nicholason sorban átrohantunk. A szellem nem sértődött meg, újra és újra megjelent az emberek közötti szűkös helyeken. Különben nem értem, miért voltak ennyien az utcán, az utcabál alkalmával sem nyüzsögtek ennyien.
- Veszély! – értesített minket Nicholas a nyilvánvalóról. Mivel szeletekben hallottuk csak adását, olyan volt, mint valami rossz TV-adó. – A nagynénéid… megpróbáltak szellem… űzést végrehajtani… a boltjuk egy része megsemmisült… ők maguk…
- Ők maguk? Mi van velük? – kiáltott fel Corn ijedten. Ha nem sodortak volna magukkal a többiek, megtorpantunk volna. – Megsebesültek?
- Természetesen… nem, Cornelia… ők boszorkányok… de a boltotok… nincs túlságosan… fényes állapotban…
- Teszek a boltra! – horkant fel Corn. – Csak ők számítanak!
Mivel amúgy is Dullville közepe, vagyis a nagynénjeinek üzlete felé vitt minket a tömeg, hagytuk magunkat. Útközben meg akartam szorítani Corn kezét, de szusszanásnyi időm se volt, Rufus, Tita és Roland taposták a lábunkat, Corn meg majdnem elesett, miután nekiment Valerian széles hátának. A sötétben alig láttunk, a lámpák fénye elenyészett úgy a fejünk magasságában.
Daphne és Flora néni boltja előtt széles sugarú félkör tisztán maradt, ezért miután Sophie és Valerian félreállt, levegőhöz juthattunk. Csak azután jutott eszembe, hogy Georginát nem jó ötlet közszemlére tenni, miután Tita visszahúzott a tömegbe. Odaadtam Rolandnak a húgát, aztán Corn után mentem, Hocca is jött velünk.
Az üzlet szörnyű állapotban volt, az utcafrontra nyíló része szinte teljesen megsemmisült, mindenhonnan pernye repkedett. Corn felnyögött, majd feltépte a hátsó ajtót, és bement a gyűlölt raktárba, ahol két aggályos nagynénjét találta gyertyafénynél guggolni egy szekrény mellett.
- Őrültség volt megpróbálni – szólt Daphne néni. – Ha hiénákkal teli vidéken csináltuk volna, annyi megbolygatott lélek keringett volna a boltban, ami teljesen romba dönthette volna ezt az utcarészletet! Na meg ennyire kevés vérrel annyi esélyünk volt a sikerre, mint egy boszorkányinasnak a démonidézésre! Igazán nem is tudom, hogy tudtál rávenni erre a…
- Daphne néni! – Corn öntudatlanul kiáltott fel. Nagynénjei felegyenesedtek az egyik épen maradt szekrény mellett, amiből kidőlt az összes gusztustalan izé, amit ott tároltak.
- Nem hittük, hogy látunk még itt – próbált mosolyogni Flora nénikéje. – Na, édesem, hogy ment a küldetés? Sikerült megtalálnotok azt a szegény lányt?
- Hogy kérdezhettek ilyet? Épp most robbantottátok fel a boltotokat!
- Technikailag nem mi voltunk. Csak elméletileg – igazította ki őt Daphne. – Igaz, hogy mi hívtuk ide a város szellemeit, de mivel ők vették véghez a pusztítást, hát…
- De miért nem az ördöngösségek pusztultak el, miért a bevételi forrásotok? Mi… mi ezek után teljesen le leszünk égve – mondta Corn. Ebben igaza volt, a sok átlagos kereskedelmi cucc adta keresetük jelentős részét.
Senki se tudta, hogy mit mondjon. Ebbe a csöndbe csacsogott be Hocca.
- Félelemre semmi ok, Hocca majd több tincset ad a hajából. Hocca haja értékes, azt el lehet adni. Nem tett kárt benne a sok évi fában lakás!
- Ja, persze – motyogta Corn erőtlenül.
Előbb Daphne nénikéjére nézett, majd Florára. Ők egyszerre kezdtek el valamit hadarni arról, hogy nem lesz semmi baj, megoldják, meg van azért félretéve pénz a szűkösebb időkre, és meg akarták simogatni az arcát, de ő nem hagyta, azt mondta, nincs semmi baja, csak fáradt, és felém perdült. Nem mondott vagy tett semmi különöset, még csak oda se lépett hozzám kitárt karokkal, mégis tudtam, mit szeretne. Elég jól vettem a lányok adásait, és most eléggé ki voltam hegyezve Cornéra, ezért tudtam, azt akarja, öleljem meg. Mivel én is pont erre vágytam, benne voltam, nem tudva, hogy utána mennyire kedvem lesz megcsókolni. Észrevehetett valamit, mert villámgyorsan elengedett. A két nagynéni így is árgus szemmel, leesett állal nézett minket, mintha ránk lenne írva, hogy „Na, most zúgtunk egymásba”.
- Tudjátok, a vonzalom voltaképpen nem több mágiánál, ami könnyen jön, könnyen megy, olyan egyszerűen összeüthető, hogy az egyik legkapósabb portékánk, szóval… - kezdte Flora néni lebeszélésünket. Örültem neki, hogy nem az üzletük sarkában megtalálható kardhalorral ront nekem, már ez is komoly előrelépés volt.
- Ki ne mondd! – szólt rá Corn, majd karba tette kezét. – Most a bolt az első. Ti intézzétek el, én meg eltüntetem a szellemeket.
O.O
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem bizonytalanul. Corn úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam többet nem faggatózni. Végül magától is beavatott a szelleműzés magasiskolájába.
- Az angyalokkal végzett szelleműzés klasszisokkal hatásosabb, mint a megszokott – szólt könnyed hangon -, ezért is választottam ezt. Nem hinném, hogy az eredményességre nagy befolyással bír a tény, hogy Valerian bukott angyal, szóval vágjunk is bele.
Nem akadékoskodtam (pedig tudtam volna mit kitalálni, például, hogy Corn napos csibe a mágia világában, tehát az ő ’nem hiszem’-e kevés forrásra épül), befogtam a számat, remélve, legalább ez az egy dolog jól sül el. Tanulva a nagynénik hibáiból, nem egyszerre akartuk elintézni az összes kóbor szellemet, hanem emészthető adagokban.
Felállítottuk a kolostor romjai között a mécseseket, mindenféle olajat és azonosíthatatlan izét fröcsköltünk a földre, Corn még valamit mormolt is magában, amitől boszorkányosnak tűnt, majd elbújtunk az egyben maradt oszlopok mögé.
- Most mi lesz? – súgtam Cornnak.
- Várunk – mondta ő.
Így hát vártunk. Más lehetőségünk nem is volt. Egy idő után unottan méláztam el arról, mikor jutok már hozzá a körtekrémes tortához, amit Flora néni beígért kárpótlásképpen. Vale kivételével mindenki Corn szülőházában maradt, mivel nem tudtak volna segíteni neki. Igaz, én se tudta, de miután észrevétlenül kiosontam ide, már nem zavartak haza.
- Mennyi időbe telik, Cornelia? – kérdezte Valerian olyan húsz perc elteltével. Úgy tűnt, az angyal birkatürelme is elfogy egyszer, főleg, ha rezzenéstelenül kell állnia egy oszlop mögött.
- Nem értem, miért nem működik, öt percen belül az összes szellemnek meg kellett volna jelennie. – Corn bosszankodni kezdett, majd kilépett az oszlop mellől, hogy megnézze a… szellemcsapdának hívott mécseseket. – Minden a helyén van, a jelek, a hozzávalók. Mi a fenéért nem megy?!
- Talán okosabbak ezek a kísértetek, mint gondoltuk – vetette fel a lehetőséget Valerian. – Egyszer már majdnem megjárták a nagynénéiddel, lehet, nem merészkednek világosság felé.
O.O
Késő este volt, a Holloway ház teraszán ültünk a réges-régi hintaágyon, és a macskáknak dobáltunk falatkákat, hogy addig se akarják megtámadni a házat Rufus, Roland és Georgina ottléte miatt. Valerian és Sophie kijöttek hozzánk – sejtésem szerint utóbbi nem teljesen szabad akaratából -, míg a többiek fent voltak Georgina betegágya mellett. Előbbiek leültek velünk szembe a vasból összetákolt padra, onnan nézegették a körülöttünk kergetőző cicákat.
Vadalma Ribizlivel fogócskázva ugrott fel a széles párkányra, hogy onnan Licsivel társulva vad fújással, hátát domborítva karmolássza az ablaküveget. Gesztenye farka végét csóválva figyelte őket, majd rávetette magát az egyik falatkára.
- Cornelia, még mindig az bánt, hogy nem vagy átlagos lány? – érdeklődött Valerian kedves hangon, cipője orrával óvatosan arrébb taszajtva egy rejtettebb zugba esett falatkát, ezzel kivívva Ananász őszinte tiszteletét. A macska enni kezdett, Corn meg válaszolt.
- Aha. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán léteznek természetfeletti lények.
Valerian szeme megrebbent, de nem tudott semmi vigasztalót mondani, mert Sophie gonosz pillantásokkal megtűzdelt spontán monológot vágott le nekünk a nap tiszteletére.
- Persze, és higgyük is el, mi? Nevetnem kell! A halandók mindig is arra vágytak, hogy különlegesek legyenek, hogy ki tudjanak tűnni a tömegből a maguk ostoba módján! Jó atyám is mindig mondta, hogy a lábon járók legkirívóbb tulajdonsága a vágyódás. Hozzám fordult, és így szólt: Sophrae, drága lányom, a fiaik örök hűséget esküsznek meggondolatlanul, és mindent beígérnek a hőn áhított beteljesülésért, a lányaik az elérhetetlen után ácsingóznak, szeretnék megkapni a suli legédesebb srácát, a jövőbe látás képességét vagy kiharcolni a világbékét. Nincs ez máshogy Dullville-ben sem, hidd el, Főboszorkány. Volt alkalmam kiismerni magam az iskolátokban.
- Ha már itt tartunk, minek jöttél ide? – kérdeztem bele. Nem értettem, ha annyira vonzotta a tenger, miért szakadt el tőle. Nekünk is jobb lett volna, ha marad, ahol van.
- Ez volt az én kiváltságom, amit nem hagyhattam kihasználatlanul – vont vállat. – Nem nagy szám, de egynek elmegy.
- Aha. Odalent a tengerben biztos irigykednek miatta rád a sellők – morogta Corn, le sem véve a szemét a lábához dörgölőző Hikoridióról.
- Szó sincs róla! Meg vannak elégedve a mélykék vízzel, a korallzátonyokkal… ha már itt tartunk, az orosz hajójának marasztalása közben kiküldtem pár társamat, hogy kérdezzenek utána, mióta hajózgat errefelé a drága, és azt sikerült megtudniuk, hogy úgy egy hete. Ami a fontosabb, hogy a hajója ugyan elsüllyedt, de tengeralattjáróval közlekedik normálisan, így nem szabadultatok meg tőle.
- Hocca örülni fog – mosolyodott el kelletlenül Corn. – Aggódott, hátha belefúlt a vízbe.
- Úgy vettem észre, remekül úszik. Amikor beugrott a vízbe, hogy belém vágja a szigonyt, akkor is nagyon jó volt. Szeretheti a vizet. Nekem is úgy hiányzik a tenger…
Elmerengett. Hallgattunk.
- Hamarosan vissza fogok menni. – Angyalunk felé fordult, egy fél árnyalattal emberibben (vagyis a sellők esetében kevésbé hidegen) kérdezte. – Te mit tervezel, Valerian? Visszamész majd a mennyekbe?
- Még nem tudom. Bocsánatot lehet nyerni, ha nagyon próbálkozik a bukott angyal, de nem egyszerű folyamat – mondta tömören az angyal. Éreztem, hogy titkol előlünk valamit, mégse szóltam. Mindenkinek megvoltak a maga titkai, nem akartam bolygatni őket.
Legjobb barátomon látszott, hogy a nyelve hegyén van a ’Miért utasítottak ki, mikor olyan cukinak tűnsz?’ kérdés, aztán mégis egy másik tett fel. Felsőtestével odafordult hozzájuk.
- Magunkra hagynátok egy kicsit? Mondani szeretnék valamit Colinnak.
Valerian biccentett, átkarolta Sophie-t, úgy mentek fel a lépcsőn, mire Corn felé fordultam. Nem nézett rám, a padlót bámulta, és látszólag nagy bejelentésre készült. Nem tudtam, mit akarhat mondani, már túl voltunk egy szerelmi vallomáson és egy szökési szándékon, mi jöhet még? Nagy nehezen rávette magát, hogy rám nézzen.
- Nem halogathatom tovább az igazságot, jogod van tudni, mi vár… - kezdte, mikor hangos cipőkopogásra lettünk figyelmesek. Corn azon nyomban elhallgatott, én meg hátranéztem két nagynénjére. Komoly képpel közeledtek, és az összes tortát Georginához vihették fel, mert nekünk egy fia szeletet se hoztak.
Már épp akartam kérni tőlük egy kis kekszet vigaszdíjnak. Egrest arrébb hessegetve fel akartam állni, mikor Flora néni karba fonta előttünk a kezét. Daphne néni ugyanígy tett.
- Beszélnünk kell veletek.
