5. fejezet

5. fejezet

Cornelia

Mit kellett volna tudni a boszorkányinasokról?

A boszorkányinas a boszorkány jobb keze, kísérője, védelmezője, szolgája. Kötelessége a boszorkánya minden parancsát teljesíteni, kielégíteni minden felmerülő igényét és gondoskodni az úrnője létszükségleteiről.

Személyes tapasztalataim:

A kellemetlen boszorkányinas rossz fényt vet a boszorkányra, ezért elhatároztam, hogy beszélnem kell Colinnal arról, hogy viselkedjék egy kicsit szelídebben. Egy hajszálra voltunk attól, hogy az eskütétele után le akarják cserélni, mert a modora alapján alkalmatlannak tűnt a feladatra. Két napig hagytam, hadd eméssze a helyzetet, addig kigyűjtöttem pár könyvből néhány rá vonatkozó, az esküit enyhítő varázslatot. Vajon megengedi majd, hogy elvégezzem őket rajta? Na, mindegy, most az a legfontosabb, hogy összeszedjünk minden cuccot, ami az utazáshoz kell. Még mindig az foglalkoztat, hogy két sátorra lenne szükségünk, mert nem akarok együtt aludni Colinnal! Még azt sem érdekel, ha plusz holmit kell cipelnem! De eltértem a tárgytól, a boszorkányinaskodásról az alábbiakat kell tudni…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Három napot kaptam, hogy összepakoljak és elhagyjam az otthonomat. A boszik összeszedelőzködtek, és végre elhúztak, így nem maradt más választásom, mint kihasználni a napokat, amik még hátravannak a nem éppen nyugodt életemből. Hogy utána mi lesz, még nem tudom, csak azt, hogy ha a három nap leteltével még Dullville-ben leszek, újabb törvényt szegek meg. Így hát pakoltam.

- Ez egy négy személyes sátor, Cornelia – próbált a lelkemre beszélni Vale. – Lesz elég tered, hogy szűziesen egymás mellett aludhassatok, és így legalább több helyed marad, hogy egyéb ingóságot is magaddal vigyél – magyarázta. – Két kisebb sátor túl sok helyet foglalna, ez a piacon kapható leginkább helytakarékos fajta. A nehéz idők nehéz döntéseket szülnek, te is tudod.

Bólintottam, majd egyszerűen sírásban törtem ki. Tudom, szánalmas, de nem volt mit tenni. Nem akartam elmenni, nem akartam határozatlan időre félbehagyni a sulit, főleg nem az utolsó évet, hogy olyasmi után kutassak, ami nem létezik. A DNS-emet nem lehet megváltoztatni, ez egyszerűen képtelenség, így az egész életem erre fog rámenni. Ráadásul végig Colinnal kell lennem, akinek muszáj minden lépésemet figyelnie. Milyen életünk lesz így?

Vale átölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Az is fájt, hogy ő és Sophie nem jöhetnek velünk. Szerettem volna, ha jönnek, de nem kérhettem, hogy hagyják itt miattam az életüket. Sophie-nak szüksége volt a tenger közelségére, Vale-nek pedig Sophie-ra, így képtelenség volt. Colin már úgyis bejelentette az igényét az útitársára, Mikaylára, miután megüzentem neki, hogy Kieran is velünk tart. Tudtam, hogy dühös emiatt, de Kieran jelenlétére szükség volt, mivel ő az, aki felügyeli, hogy Colin ne szegje meg az esküjét. Persze ez nem tart örökké, csak addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy Colin alkalmas, de maximum három holdtölte után jelentést kell tennie rólunk.

Kieran a tárgyalás után hazament, hogy elintézze egy ügyeit a körzetében, így amíg nem lesz, odahaza nem fordul fel a körzete. Nagyon komolyan aggódott amiatt, ki fogja helyettesíteni hónapokig, míg nekem egyáltalán eszembe sem jutott, hogy kellene helyettest választanom. Mármint a Főboszorkányság eddig sem vette el sok időmet, meghagytam a nénikéimnek, hogy tegyék, amit jónak látnak az ügyeimben, és ezeddig semmi probléma nem származott ebből. Gondoltam, most is meglesznek nélkülem.

Tehát miután eleget sírtam, próbáltam folytatni a holmik rendszerezését, amit magammal kell vinnem, odázva a pillanatot, amikor beszélnem kell Colinnal. Arra számítottam, hogy fel fog keresni, lévén állandóan a közelben császkált, de nem tette, nyilván jól elvolt a farkaslánnyal. Mikayla túlontúl hálás volt neki, és állandóan a nyakán lógott, mintha ő lett volna, aki megmentette, nem pedig én. Micsoda kis pióca! Nem veszi észre, hogy túl fiatal Colinhoz? Ő sosem kezdene egy ilyen gyerekkel!

Az ablakomból kiláttam a kertünk hátsó részébe, ahol megint együtt ütötték el az időt. Utáltam ezt!

- Kimegyek, beszélek Colinnal – döntöttem el végül. – Látszik, hogy sírtam?

Vale alaposan megbámulta az arcom.

- Igen – bólintott végül. – Talán egy kis hideg víz jót tenne. – Szerettem benne, hogy nem hazudozhat, ez nagyon vonzó tulajdonság egy srácban (nem is beszélve a jóképűségéről). – Amíg beszélsz vele, becsomagolom a maradék holmidat.

Ebben maradtunk. Gyorsan bementem a fürdőszobába, ahol hideg vízzel megdörgöltem az arcomat, kibontottam a hajam a lófarokból, párszor átfésültem, aztán újra becopfoztam. Igyekeztem nem törődni azzal, milyen külsővel jelenek meg Colin előtt, hiszen nem egy randira megyek, mégis egy pici részem aggódott amiatt, hogy csak egy kinyúlt pulcsi és egy kopott farmer van rajtam.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, kirohantam a kertbe egyenesen az inasom felé. Tudatában volt az érkezésemnek, mégis csak az utolsó pillanatban fordult felém Mikaylától.

- Üdvözöllek, úrnőm, miben állhatok szolgálatodra? – kérdezte gúnyosan.

Lenyeltem az első mérgem. Amikor a boszik végre eltakarodtak, nénikéim kioktatták Colint arról, hogy illik beszélnie velem, de Colinnak tudnia kellett volna, hogy nem várok el ilyesmit. Utáltam ezt a gúnyos énjét.

- Szeretnék beszélni veled. – Észleltem, hogy a farkaslány figyel minket. Új, rászabott ruhákat viselt, én pedig nem tudtam nem arra gondolni, honnan lehetett pénze rá. Biztosan Colin adott neki. – Négyszemközt – tettem hozzá dölyfösen.

Nem bírtam ezt a lányt. Jó, nem tehet róla, hogy közelebb van Colinhoz, mint én, de akkor is. Szerencséjére szó nélkül elügetett Colinék lakókocsija irányába. Kíváncsi lettem volna, mit mond Colin az anyukájának, vajon miért tölti nála minden idejét ez a kis csitri.

- Igen? – kérdezte végül hűvösen, miután Mikayla eltűnt a láthatárról.

- Több mindenről szerettem volna beszélni – kezdtem idegesen hadarásba. – Az egyik a csomagok, szóval nem kéne olyan sokat vinnünk, ruhából is csak pár darabot, tudod, hogy ne foglaljanak sok helyet, sátort pedig hm, egy négyszemélyesre gondoltam, ami nagyon kis helyet foglal, és könnyű a szerkezete. Talán…

- Egyetlen sátor? – vágott közbe Colin. A tekintetében felvillanó csillogás miatt akartam külön sátrat. Zavartan úgy tettem, mintha nem vágnám, miért kérdezett vissza.

- Szóval, holnap este jön vissza Kieran, akkor indulhatnánk is rögtön, arra gondoltam…

- Hová megyünk?

- Roland kastélyába – eresztettem meg egy enyhe mosolyt. – Mindig hívogatnak, hogy látogassuk meg őket, és most, hogy a farkaslány úgyis találkozni akar Rufusszal…

- Mikaylának hívják – javított ki.

- Jó! – csattantam fel. – Mi-kay-la, most boldog vagy?!

Nevetséges voltam, még Colin arcán is megjelent egy kis mosoly, amitől a hirtelen dühöm csillapodott, és még nagyobb zavarba estem.

- Figyelj! – sóhajtottam végül. – Kössünk fegyverszünetet, légyszi!

- Háborúban állunk? – kérdezett rá. Legszívesebben pofonütöttem volna. Tudta, miről beszélek!

- Egyszerűen csak ne csináld ezt! Elegem van ebből a viselkedésből!

- Ezt fogjam fel parancsnak, úrnőm?

Annyira dühös lettem, hogy az újonnan felfedezett varázserőmet is felpiszkálta az indulat. Nem, mintha használni akartam volna, egyszerűen feléledt bennem, mintha a düh táplálná. Ijedten igyekeztem elnyomni az egészet.

- Érzem a varázserődet – jelentette ki Colin különös hangon.

Rámeredtem. Vajon megvet emiatt? Undorodik az egésztől? Utáltam az egészet. Vajon ő… lehet, hogy nem zavarja? De akkor miért ilyen kiismerhetetlen az arca? Összezavarodtam.

- Akkor ne piszkáld fel! – Azzal megfordultam, hogy elrohanjak. A vállam fölött ordítottam vissza. – Gyere majd a házba, ha képes vagy normálisan beszélgetni velem!

Azonban nem voltam biztos benne, hogy nem én vagyok az, aki lehetetlenné teszi az egészet.

O.O

A tengerparton ültem és a szürkéskék vizet bámultam komoran, miközben az ujjaimmal apró szívecskéket rajzolgattam a homokba.

- Corn! – Colin állt közvetlenül mellettem. Meglepetten néztem rá, ő pedig leült mellém a homokba, olyan közel, hogy a lábai hozzáértek az enyémekhez. – Ne haragudj!

- Nem haragszom – hajtottam le a fejem. – Te haragszol rám, amiért rád hoztam ezt az egészet?

- Nem a te hibád, tudom, hogy nem akartad.

- De annyira sajnálok mindent! – sírtam el magam, mire Colin átölelt, én pedig vigasztalást keresve omlottam a karjaiba.

Egymásba gabalyodva csókolóztunk, a homok puha és meleg volt a testem alatt, de Colin bőréből még nagyobb forróság áradt. Szerettem volna, ha soha nem ér véget ez a csók.

- Szeretlek, Corn! – nyögte Colin, mikor a kezeim a nyakára simultak, ő pedig az állam és a torkom kezdte csókolni.

- Én is szeretlek – vágtam rá, mert ez így volt, és senki nem tehetett ellene semmit.

Colin kezei mindenhol ott voltak, próbált kihámozni a zöld fűzős ruhámból, de nem igazán sikerült neki, aztán rájöttem, hogy nem is azt a ruhát viselem, hanem a pizsamámat. Szexibbnek éreztem benne magam, mint akármi másban.

- Szeretnéd? – kérdezte hirtelen, amikor a kezei a pizsama felsőm alá csúsztak. Lágyan simogatta a hasam és a derekam, de nem merészkedett se feljebb, sem lejjebb. A válaszomra várt.

Felültem, és átkaroltam a nyakát, de a számon az igazság szavai kívánkoztak ki.

- Ez nem lenne helyes.

Colin újra megcsókolt.

- De minden, amit akarok, te vagy. Annyira akarlak, hogy az már fizikai fájdalmat okoz.

- Nekem is – ismertem el, és döntöttem. – Én is akarlak.

Megragadtam a pulóvert, amit viselt, és lehúztam róla. Nem viselt alatta mást, így rögtön a vállára tapaszthattam az ajkaimat. Hamar ledöntött a homokba, és fölém kerülve újra csókolni kezdett belesodorva a szenvedély megállíthatatlan áradatába. Már majdnem meztelenek voltunk, de nem éreztem szégyenlősnek magam, Colin mohón legeltette rajtam a szemét.

- Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha is láttam – mondta. – Biztos vagy benne, hogy akarod?

- Igen – vágtam rá, mire csak nézett. – Igen – erősködtem, ahogy végre hozzám ért. - Colin! – sóhajtottam, ahogy simogatni kezdett. – Szeretném, ha…

Nem tudtam befejezni, mert durva hang szakított ki az érzelmek kavalkádjából. Valami, ami leginkább dörömbölésre hasonlított. Vagy kopogásra?

Zavartan felültem, és realizálódott bennem, hogy a saját ágyamban vagyok, a takaróm teljesen rám csavarodott, én pedig úszom az izzadtságban, és még mindig vágy emészti a testemet. Na, ne már! Utáltam ezeket az élethű álmokat!

Vártam, hogy a kopogtatás újra felhangozzon, de lehet, hogy az is csak az álom része volt, mert senki nem keresett. Kinézve az ablakon megállapítottam, hogy már reggel van. Egy pocsék reggel, ráadásul az utolsó nap, amikor a saját ágyamban ébredek. Remek!

Kikászálódtam, majd egy langyos zuhannyal eltűntettem magamból az álom hatását. Ha eléggé koncentráltam volna, képes lettem volna érezni Colin csókjának ízét, így természetesen nem is gondoltam rá. Túl régóta igyekszem elűzni ezeket a vágyakat, már kész profivá fejlődtem.

Mire leértem reggelizni, már csak a rosszkedvem maradt meg. Nénikéim ünnepélyesen megterítették az asztalt, amin csakis a kedvenceim sorakoztak.

- Nagyon jól néz ki – dicsértem meg mindent, de az arcukról csak aggódás sugárzott miattam.

- Mindent elrendeztünk neked – szólalt meg végül Daphne. – Kapsz egy hitelkártyát, amin ha nem is bármit, de jó sok mindent megvehetsz magadnak, amire szükséged lehet, ezen kívül készpénzt is a rendelkezésedre bocsátunk. Ha valami pluszkiadásod lenne, egyszerűen telefonálj haza.

- Jó – feleltem. Volt néhány idióta szabály, például, hogy boszorkányok nem segíthetnek nekem az utam során, és még mobilt sem vihetek, utcai telefonokon keresztül kell intéznem a kapcsolatfelvételt. Nénikéimet külön bizottság ellenőrzi, hogy itt maradjanak Dullville-ben, örültem, ha a hívásainkat nem fogják lehallgatni.

- Valerian említette, hogy csak egy sátrat visztek magatokkal – vette át a szót Flora. – Ezt jó ötletnek tartom, nem kellene, hogy szem elől tévesszétek egymást. A boszorkányok között már elterjedt a híre, hogy vándorútra indulsz, ki tudja, kiknek a fülébe jut el még a dolog.

- Vigyázni fogok magamra – mondtam egyszerűen. – Most már van varázserőm, nem igaz?

- Hosszú idő óta az egyik legnagyobb hatalmú boszorkány vagy a családban – bólintott rá Daphne. – Kevés dolog tud bántani, de nem lehetetlen, hogy megtegyék. Örülök, hogy Kieran vigyázni fog rád.

- És Colin – tettem hozzá, nem is tudom, miért. Elvégre ő a boszorkányinasom, nem? Akármennyire is rossz volt közöttünk a viszony, ha valami szörnyeteg megtámad, Colin ott lesz, és segít nekem, ebben biztos voltam.

- Benne is van reménységünk – mondta kedvesen Flora.

Reggeli után visszamentem a szobámba, hogy még utoljára leellenőrizzem a cuccaim. Egyetlen hátizsákba sűrítettem mindent, négy pólót, két nadrágot, egy pulóvert, a fésűmet, zokni és bugyihegyeket meg egy kisebb cipzáras tartót a női holmiknak, Ennek a tetejére jött a sátor és fel voltam málházva. Pedig még valahogy el kellett volna tennem a könyvemet is, amibe naponta írok, amióta csak megkaptam.

A délelőttöm a búcsúzással telt, külön-külön akartam elköszönni mindenkitől. Vale azt ígérte, hogyha bajba kerülök, ő jön, és megment, akármibe is kerül. Sophie-tól egy különleges kagylót kaptam, amiben, ha a fülemhez emeltem, a hullámok morajlása helyett különös, rövid, élesebb hangokat hallottam. Sophie azt mondta, ha szükségem van rá, csak dobjam a tengerbe a kagylót ott, ahol vagyok, és ő segítséget küld nekem. Majdnem sírt, amikor megölelt, és azt mondta, soha ilyen jó barátnője nem volt még. Daphne néni nem sírt, csak megölelgetett, és egy csomó jó tanáccsal látott el, kivel álljak és kivel ne álljak szóba. Ezen kívül a nyakamba akasztott egy védőmedált, és legnagyobb meglepetésemre még egyet nyomott a kezembe.

- Add oda annak a nyavalyás fiúnak! – Megköszöntem, de nem mondtam, hogy felesleges lesz, hiszen a saját varázslataim mindennél jobban fogják védeni őt. Már ha sikerül rátennem őket.

Ezután Flora volt, aki a szobájába hívott, hogy ott búcsúzzon el tőlem. Zokogott, amikor átölelt, és ezerszer is elmondta, vigyázzak magamra. Aztán egy nagy doboz óvszert nyomott a kezembe. Azért ezen nagyon megdöbbentem.

- Azért ezt tedd el – motyogta.

- Minek? – kérdeztem értetlenül.

Komoran nézett rám.

- Ismerlek, kis boszorkányom. Lehet, hogy igyekszel mindig a helyes dolgot tenni, és jól viselkedsz, de ha azzal a fiúval vagy, a világ legnagyobb bajkeverője válik belőled is. Fiatalok vagytok, és sok éjszakát töltötök majd el együtt. Szükséged lesz ilyesfajta védelemre is.

- De hát… Colin az unokatestvérem!

- Most még igen – hagyta rám Flora. – De mi lesz, ha beteljesíted a küldetésed? Nem az lesz az első, hogy egymás karjaiba vetitek magatokat?

Nem feleltem. Attól még nem biztos, hogy Colin akarni fogja. Ráadásul boszorkány vagyok, lehet, hogy már nem is jut eszébe, hogy hozzám érjen úgy. Ugyanakkor, ha… á, nem reménykedhetem!

Még nem volt dél, amikor Colin eljött a házba. Komornak tűnt, amikor bevezettem a nappaliba, és becsuktam az ajtókat, hogy a háziak ne láthassák, mit csinálunk. Régen még a szobámba mentünk volna, de egy ideje tiltott hely számára.

- Ki vigyáz majd Barney Úrfira? – kérdezte normális, csevegő hangon.

- Vale megígérte, hogy gondoskodik majd róla – feleltem. Alig mertem ránézni, féltem, hogy meglátszik rajtam, mit álmodtam vele kapcsolatban.

- Készen állok az indulásra.

- Mit mondtál anyukádnak? – kérdeztem, de nem válaszolt. Igyekeztem nem megsértődni ezen. – Megengednéd, hogy elvégezzek rajtad néhány varázslatot? – jöttem elő a témával.

Gyanakodva nézett rám.

- Milyen varázslatokat?

- Amik segítenek az úton. Egy könyvben olvastam róluk, a boszorkányinasokról volt szó benne és arról, hogy…

- Nem mintha lenne választásom, nem igaz? Amit parancsolsz, meg kell tennem.

Utáltam, amikor ezzel jött.

- Képzeld, hogy nem! – csattantam fel. – Ettől a pillanattól kezdve megparancsolom, hogy csak akkor vedd utasításnak, amit mondok, ha a mondatba beleteszem azt a szót, hogy megparancsolom! Különben megparancsolom, hogy szabad akaratod legyen! Megparancsolom, hogy ne szólíts úrnőnek és megparancsolom, hogy ne érezz kötelező érvényűnek egyetlen formalitást sem, amitől szolgának éreznéd magad! – fulladtam ki.

Váltakozó érzelmek ültek ki az arcára, de úgy döntöttem, nem törődöm velük. Most egy életre eleget parancsoltam neki.

- Szóval, jöhetnek azok a varázslatok? A szabad akaratod miatt mondhatsz nemet is – tettem hozzá gúnyosan.

- Milyen varázslatokról van szó? – kérdezte.

- Sorban csináljuk, és majd mondod, melyiket nem akarod, rendben? – sóhajtottam.

Rábólintott, így közelebb húzódtam egy kicsit hozzá, majd átnyújtottam Daphne védelmező nyakláncát.

- Ha viseled, megvéd néhány bajtól. – Elvette, és tétovázás nélkül a nyakába akasztotta. Elmartam a könyvet az asztalról, és kinyitottam az első bejelölt oldalon. – Adhatok neked, mint inasomnak szerencsét, ami szintén segít a küldetésünkön. A varázslat miatt a szerencse könnyebben talál rád. Viszont ez azt jelenti, hogy el vagy tiltva a szerencsejátékoktól, mert az fekete mágiahasználatnak számít, és visszaüt. Vagyis, ha elfogadod, nem pókerezhesz és nem vehetsz lottószelvényt – mosolyodtam el halványan, és felnéztem rá. Ő továbbra is komolynak tűnt.

- Jöhet – mondta. Kinyújtottam felé a kezem.

- Fogd meg! – Tétovázást láttam rajta, mintha ellenére lenne, hogy hozzám kell érnie. Ez fájt. Ennyire tartana a varázserőmtől? Piszkosnak éreztem magam tőle, így nem erősködtem, leeresztettem a kezem.

Colin közelebb húzódott, és megragadta.

- Csináld!

Keserű szájízzel eresztettem szabadon az erőmet, és elmotyogtam azokat a régies szavakat, amik a szerencsét adták. Amikor vége lett, gyorsan elvettem a kezem.

- Van még a kiélezett érzékek dolog – lapoztam bele a könyvbe az újabb kijelölt laphoz. – Az inas jobban hallhat, hogy hallja a veszélyt, jobban láthat, hogy észrevegye, amit mások nem, szerintem itt a lehetőségekre gondolnak, hogy észreveszed a veszélyes helyzeteket. És jobb lehet az orrod is, ha akarod. Melyik tetszik a legjobban?

- Csináld az összeset! – mondta habozás nélkül.

Szembefordultam vele, és letettem a könyvet. Kék szeme az arcomra szegeződött, nekem pedig eszembe jutott az álom.

- Csukd be a szemed! – suttogtam, mire szerencsére megtette.

Elsúgtam a szavakat, és végigsimítottam a fülein, az orrán és legvégül a szemhéjain. Enyhén összerezzent, azt hiszem, azért, mert forróak voltak az ujjaim.

- Készen van. – Elhúzódtam, és figyeltem, ahogy körbenéz. – Van valami változás?

- Minden olyan, mint eddig – tért vissza rám a tekintete. Elég biztos voltam benne, hogy működött, de csak vállat vontam. Majd elválik, mi lesz.

- Van még itt olyan, hogy az ellenségeik elfordítják a tekintetüket rólad. Ha veszély közeleg, önkéntelenül is valaki más felé fordulnak először, mintha…

- Nem! Ezt nem akarom.

- De még végig sem mondtam! – méltatlankodtam határozott hangja hallatán.

- Nekem elég a gondolat, hogy ha csak kettesben vagyunk, te vagy, aki felé fordulnának. Ez nem kell.

Vitatkozhattam volna, de nem tettem. Lapoztam még néhányat.

- Ezt viszont muszáj lenne megcsinálnunk. Az esküd miatt, ez a varázslat jelzi valahogy, ha épp közel jársz ahhoz, hogy megszegd az egyik pontot. Nem tudhatom, mik azok, így lehet, hogy én sodornálak ilyen veszélybe. Jó, ha bekapcsolom ránk ezt a természetfeletti riasztót?

- Csináld!

Így hát csináltam. Semmi hatása nem volt, így legalább biztosak lehettünk benne, hogy épp semmi törvénybe ütközőt nem teszünk.

- Ennyi – mondtam végül becsapva a könyvet.

- És a többi jelzés? – kérdezte. – Mi az, amit mégsem akarsz rám tenni?

- Semmi – vágtam rá.

- Corn! Mondd el! – kérte. Furcsa volt, hogy már ennyi ideje beszélgetünk (és varázsolgatunk) viszonylag normálisan, így végül vállat vontam.

- Van egy, ami elveszi az összes fájdalmadat, de az nem jó, mert észre sem vennéd, ha súlyosan megsérülnél. Van, amelyik neked adná az én fájdalmaimat, de azt sem elfogadható, sosem tennék ilyet veled. És van olyan, ami hosszabb életet adna számodra, boszorkányosan hosszút, de ez sem egy opció.

- Miért? – kérdezte nagyra nyílt szemmel.

- Hogyhogy miért? Nem lennél már halandó, ha lassabban öregednél, mint mások.

- Mennyinek fogsz kinézni, ha én nyolcvan leszek?

- Hát… nem biztos, de úgy harmincnak, ami elég fura lesz, mert…

- Ha megöregszem és meghalok, nyugodtan választhatsz másik inast, mi? – Ennyit arról, hogy normálisan beszélgetünk.

- Ha megöregszel és meghalsz – sziszegtem felugorva mellőle –, nem választok másik inast, ugyanis ugyanúgy meghalok, mint te! Legalább gondolkozz, mielőtt hülyeségeket beszélsz!

- De akkor miért nem lassítod le az én öregedésem is? – kérdezte enyhén bocsánatkérő hangsúllyal.

- Mert nem fogom elvenni tőled a normális élet lehetőségét!

- Ehhez már késő – felelte beletörődötten.

- Minden eskü alól van kibúvó, Colin! Fel foglak szabadítani, hogy aztán szabadon utálhass tovább!

Mivel ennyi elég volt nekem, kirohantam a nappaliból egyenesen a kertbe. A tölgyfához akartam menni, de legnagyobb meglepetésemre nem volt a helyén. Csak Kieran állt ott, ahol a fának kellett volna.

- Kieran, mit csináltál? – sikítottam felé iramodva.

Meglepődve hátrafordult, és ijedt félmosolyt villantott rám.

- Cornelia, sajnálom! Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen semlegesítem ezt a varázslatot. Csak meg akartam próbálni, hátha… és sikerült!

Közelebb érve már láttam is a mellette elterülő kopaszodó, vörös hajú férfit, amint hason fekve, zokog, és a fűbe temeti az arcát.

4. fejezet

4. fejezet

Colin

Én szívok, te szívsz, ő szív…

Hé, Barnie, gyere, hagy vegyelek fel. Ne félj, nem ejtelek el, mint múltkor, mikor a tölgyfa úgy hátba vágott, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. És nem is viszlek be a lakókocsiba, hogy összezárjalak a patkánnyal, tudom, hogy félsz tőle. Anyám valamiért nem pártolja a háziállatok elrablását. Múltkor azt mondta, elégedjek meg a patkánnyal, az is van olyan jó, mint bármely másik: sokat eszik, hangos, néha még látni is. Már megszoktam, az igaz, de dühít, hogy nem lehet így felvenni, mint téged, és nem szabad jól megszorongatni, mert ki tudja, milyen ragályt terjeszt. Barnie, neked Corn illatod van! Vagy Cornnak van olyan, mint neked? Mondjuk lehet, már nincs, úgy megváltozott mindene, biztos az illata is. Rég nem ölelgettem. Rossz idők járnak, én szívok, te szívsz, ő szív… azt hiszem, mindent egybevetve még te jársz a legjobban. Macskának lenni jobb, mint Colinnak, abban biztos lehetsz. Sőt, macskának lenni ezerszer jobb, mint bárki másnak, halandónak vagy boszorkánynak. Hiába menőzünk vele, mi, emberek, hogy mennyivel jobban vagyunk nálatok, marhára nem igaz, ti vagytok a nyerők ebben a játékban. Na, jól van, menj, Corn hív! Aú, most miért karmoltál meg?

O.O

Legszívesebben valami őrültséget tettem volna, fel akartam borongatni az asztalokat, széttörni a székeket, két ököllel esni a nevetséges öreg nyanyáknak, akik játszadoznak Corn érzelmeivel, de az egyik mögöttem álló nagynéni olyan erővel szorította vállamat, hogy abból éreztem, komoly dolgok folynak itt.

Nem tudtam, merre nézzek, szinte mindenfelől megvető pillantásokat kaptam. Volt néhány gyűlölködő is, ezért, akármennyire is rühelltem, végül a terembe érkező Kieranra szegeztem tekintetemet. Jöttére a zsivaj elült, a nagynéni pedig elengedett, és hátralépett. Hirtelen az eddig asztalok előtt és között álló boszorkák hátrahúzódtak, mire az egész hely olyan lett, mint valami bíróság, én álltam középen, körülöttem két méter kihagyással a bírók. Annyi volt a különbség, hogy a Biblia helyett másra esküdtek fel.

Körülnéztem, azt vártam, Corn is bejön, és megáll valahol a fal mellett, de sehol se láttam.

- Colin Grey – hallottam meg a nevemet. Kieran odament a középső, másik kettőnél jóval rövidebb, mégis főhelyen álló asztalhoz, azonban nem ült le. Azt hittem, utálkozó pillantást várhatok tőle, ehelyett tökéletesen kifejezéstelen maradt az arca. – A boszorkánytanács előtt le kell tenned az inasesküt.

Ha tudtam volna, mi az az inaseskü, talán jobban viseltem volna a dolgot, de úgy, hogy vagy száz boszorkány rám meredt, mintha erre a felszólításra azonnal rá kellene kezdenem egy ősi szövegre, nem csak zavarban voltam, meg is ijedtem. Odakint Corn életéről beszéltek, és azzal ijesztgettek, hogy rajtam múlik a sorsa. Nem hittem, hogy megölnék, ha elrontanék valamit, de ezeknél sosem lehetett tudni, ezért nem törődve a Cornból áradó rémülettel kihúztam magam.

- Leteszem.

De milyen esküt, basszus, akartam hozzátenni, erősen bámulva Kierant, hogy legyen szíves, árulja már el, mibe keveredtem. Nem nézett rám, egy csúnya, öreg tekercset vett el az egyik csúnya, öreg boszorkánytól.

- Az eskü magában foglalja, hogy az eskütevő élete végéig hűséggel tartozik mesterének, vele marad, és minden erejével szolgálja. – Amíg az asztal engedte, közelebb lépett, majd kinyújtotta felém a tekercset. – A tekercsben foglaltak nem hagyhatják el a szádat, mint ahogy a teremben senkiét. Aki megszegi ezt az intézkedést, az a halál fia.

Idegesen indultam meg felé, nem tetszett a halál fiás szövege. Szinte kitéptem a kezéből a tekercset. Ezúttal nem volt szándékos, azért tettem, mert éreztem, ahogy Corn egyre nagyobb és nagyobb erővel próbál bejutni. Eddig kétszer vettem észre éjfél óta, hogy érzem, amikor varázsláshoz készül vagy varázsol: enyhén bizseregni kezd körülöttem a levegő. Figyelmen kívül hagyva új riasztórendszeremet tekertem szét a tekercset. Nem tudtam elhinni, hogy sebtében firkantották le számomra, ördögien cikornyás volt.

- Ki dönti el, mi áll az esküben? – kérdeztem.

- A tanács kijelölt tagjai szavaznak arról, hogy az ősi eskü 1852-ben módosított változatából mi legyen rád érvényes. Az eskübírák a főasztalon ülnek.

Vagyis ő is egy volt közülük. Ilyet még nem pipáltam, a majdnem csajom új pasija ítélkezik felettem. Félelmem mulandóban volt, dühös lettem, jelenleg Kieranra. Némán pillantottam le újra a tekercsre, és észrevettem, hogy ők öten a főasztalnál is ezt teszik. A többi boszorkány csendben figyelt minket.

- Nem vonulnának ki azok, akik nem érintettek? – tettem fel újabb kérdésemet.

Azt hiszem, kezdtem kiakasztani őket. Kieran nagy adag bosszúsággal nézett fel, mintha minél előbb le akarta volna tudni az egészet, azután jelezvén, hogy nem akar hozzászólni a témához, leült. Na, ja, nem ő lesz az, akit ki tudja, hogy mire köteleznek.

Egy idősebb némber tájékoztatott rikácsoló hangon, hogy halandó létemre hogyan merem kétségbe vonni a tanács rendelkezéseit, mások meg azért hőzöngtek, amiért ki akartam őket kergetni a bál csúcspontjából, miközben boszorkányvérük jogán igenis érintettek. Mást nem tudván csinálni megadtam magam, és visszatértem a tekercsben írtakhoz.

Alulírott Colin Grey boszorkányinassá szegődik Cornelia Holloway Főboszorkány mellé. A boszorkányinas azonfelül, hogy életében s holtában egyaránt szolgálja a felülírottat, köteles teljesíteni az eskü ezen pontjait:

I. A halandókhoz fűződő kapcsolatait haladéktalanul, végérvényesen meg kell szakítania.

Nyitottam számat, hogy tiltakozzak, de aztán bezártam, mert eszembe jutott, hogy előbb meg kell szavazniuk a dolgot. Amikor felnéztem, vártam, hogy feltegyék a kezüket, vagy egyéb módon jelezzék egymásnak véleményüket, ehelyett annyit kaptam, hogy Kieran újra felállt. Ezek szerint a boszorkányok számomra észrevehetetlen módszerrel kommunikáltak. Lehet, azért csinálták így, hogy ne tudjam, ki áll mellettem, és ki nem. Igaz, ami igaz, érdekelt volna, Kieran kinek a pártján áll.

- Esküszöl? – kérdezte.

Az egész helyzet annyira abszurd volt, hogy remegő kézzel lejjebb engedtem a tekercset. Azt akarja valami őrült, hogy szakítsam meg a kapcsolatot az anyámmal? Egyébként is, mit jelent az, hogy megszakítom velük a kapcsolatot? Azt, hogy soha többé nem randizhatok majd senkivel? Cornnak itt lesz ez a Kieran, én meg egyedül maradok? Leforrázva néztem körül, Flora nénihez fordultam segítségért, aki a két nagynéni közül egy parányival megértőbb volt hosszú évek tapasztalata szerint. Most semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kiálljon értem. Helyette egy zöldruhás boszorkány állt fel helyéről.

- Időszakos kapcsolatokra szükség lehet a Főboszorkány védelme során, az esküben a tartósakról van szó. Ugye nem szükséges kifejtenem, mit értek ezalatt?

Nemet intettem, mire leült. Már értettem, miben nem lehet részem: családban, barátságban és szerelemben. Nem is kérnek sokat, mi? Mélyet lélegeztem.

Komolyan meg kéne ezt tennem Corn boszorkányságáért? Vagy, hogy tovább menjek, Cornért? Jó, a barátom volt, rendben. Szerettem, és szeretem. De most többről volt szó, az életemről. Ő sem akarhatja, hogy ezt tegyem.

Mikor idáig értem, akkor ugrott be, hogy nem, nem akarja. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy el tudjon távolítani, akár így, akár úgy, hogy még a saját nagynénje ellen is képes volt varázslatot használni. Kétségbeesetten meg akart menteni, közben nekem olyasmik járnak az eszemben, hogy megéri-e megtennem érte? Kénytelen voltam elismerni, hogy jelenleg nem volt más értékes az életemben, csak ő, anyámon kívül pedig alig vesztettem valamit. A jövőben persze akartam randizni, reméltem, hogy esküm ellenére majd csak találok kiskaput. Mindig van, akár a halandók világát nézzük, akár ezt a rejtettet.

- Esküszöm – mondtam bizonytalanul.

Néhányan hangosan felszusszantak, mintha nem hitték volna, hogy megteszem, de a legtöbb boszorkány csak még kíváncsibb lett, mi lehet az eskü következő pontja. Én ugyan nem, ennél rosszabb nem jöhetett.

II. A szolgálat tisztaságának megóvása érdekében a Főboszorkánnyal nem létesíthet szoros kapcsolatot.

Bambán meredtem a második pontra. Azt már nem kellett magyarázni, mit értenek szoros kapcsolat alatt, nyilvánvaló volt, hogy a szerelemre gondolnak, talán még a barátságra is. Azt akarták tőlem, hogy esküdjek meg, soha az életben nem engedem magamhoz Cornt, bármit is érzek. Módszeresen el akartak vágni tőlem mindenkit, hogy ne legyen más az életemben, csakis a szolgálat, aztán meg akarták követelni, hogy érzelmileg maradjak távol az egyetlen embertől, akihez szabad kötődnöm. Az egészben az volt a legmorbidabb, hogy a boszorkák ezt a pontot nem találták túl érdekesnek, unatkozni kezdtek, még a bírók sem fordítottak rám túl nagy figyelmet Kierant kivéve, aki idegesítően semleges ábrázatával még jobban felhúzott.

Közben Corn már olyan erősen próbálkozott valami varázslattal, hogy a levegő csípte bőrömet, és mikor hirtelen kihunyt a forróság, úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Semmit sem tehetett értem. Nem tudtam, mit csináljak, tényleg nem. Corn egykor az életén osztozott meg velem, és önként adtam volna oda érte a sajátomat, ha úgy hozza a sors, de az, hogy őt elvegyék tőlem, túl sok volt.

Hosszan kifújtam a levegőt, majd gyorsan kimondtam a szót:

- Esküszöm.

Elkezdtem bebeszélni magamnak, hogy semmi jelentősége, azután nyugalmat erőszakolva magamra néztem meg a következő pontot, ami már egészen biztosan nem lehetett az előtte lévőknél rosszabb. Nem, és kész.

III. Nem hagyhatja magára a Főboszorkányt, nem mehet tőle messzebb ötven méternél.

- Ötven méternél? Az mennyi is? – fakadtam ki akaratlanul. Eszméletlen kevésnek tűnt.

- A Holloway-kert szélessége – tájékoztatott egy jóakaróm.

Összeszorítottam számat, nehogy elkáromkodjam magam. Legbelül szitkokra fakadtam.

- Nyilvánvaló, hogy ez káros hatással lenne a küldetés eredményességére – vélte Daphne néni. Nem voltak illúzióim afelől, hogy Corn érdekeit védi, de azért megkönnyebbültem, ötven méterre lenni tőle folyton, méghozzá úgy, hogy közben nem mutathatok ki iránta semmit... Ha tudnák, milyen nehéz még a távolból is kontrollálnom magamat, nem kérnének ilyet. Vagy lehet, mégis. Amilyen kegyetlenek, lehet, összekötöznének minket.

Kieran tudhatott valamit, mert egyetértett Daphne nénivel. Kellett lennie rajta kívül még legalább két olyan boszorkány, aki helytelenítette a pontot, mert ezt megúsztam, ahogyan a soron következőt is, ami az érintés szentségéről szólt, és nem is vacakoltak azzal, hogy elmagyarázzák, mi van benne, leszavazták.

Az ötös pont szerint, ha szükséges, gondolkodás nélkül fel kell érte áldoznom az életemet, ezzel nem volt gondom, meg egyáltalán, választásom sem. Már régebben felvilágosítottak, ha Corn meghal, vele halok, szóval lényegében a saját életemet védtem az ő megmentésével, így felesküdtem rá.

A boszorkák zúgolódtak, mikor megtudták, hogy mindössze – Hah! Mihez képest? – öt pontos az eskü, mire egyik társuk elmondta, ilyen kis nyeszlett halandóként ő kétli, hogy egyáltalán ehhez az öthöz tartani fogom magam.

- Kénytelen lesz – pillantott rá a zöldruhás boszorkány.

- Különben meghal – bólogatott társnője.

- Mi számít szoros kapcsolatnak? – kérdeztem gyorsan, arra gondolva, mitől halok meg, ha mit csinálok, megfogom Corn kezét? Mi van, ha életmentő kézfogásról van szó? Vagy, ha meg kell csókolnom, máskülönben meghal?

Azt hitték, az első pontra vonatkoztatva kérdezem, megint őrült lárma támadt. Végül egy maszkulin vénség ragadta magához a szót.

- Csendet! – üvöltötte, mire mindenki elhallgatott, és éreztem, hogy Corn megijed, hozzá is kiszűrődhetett a hangja. – Az eskübírák ereje határoz halálod felől!

- Nem maguk a bírák? – kiabálta be valaki.

- Mi lesz, ha az erő tévútra tér? – kérdezte megint más.

Jobbra-balra forogtam, hátha így könnyebben megértem a helyzetet. Mikor a két nagynéni előrelépett, és azt mondták, szeretnék, ha az egyik eskübíra személyesen kezeskedne értem, nagy csend lett, mind a főasztalnál ülőkre pillantottak. A két szélen lévő végignézett az összegyűlteken, majd mindketten Kieranra néztek.

- Nem fogadhatom el a felkérést – akarta hárítani a srác a dolgot.

A nagynénik és még néhány boszorkány kérlelni kezdték, egyesek valami törvényből, vagy miből idéztek – ami egyébként legkevésbé se hangzott törvényszerűen, de az volt a lényege, hogy Kierannak, akár Főboszorkány, akár nem, csínján kell bánnia a ’nem’ szócskával -, de ő nem akart ráállni..

- Kérlek – mondtam neki végül fogcsikorgatva.

- Rendben, legyen – felelt percek múltán a sokadalom nagy örömére.

Intett kezével, mire nagyjából elhallgattak, csak néhány fiatalabb lány húzódott arrébb csevegni, reméltem, ezzel véget is értek az izgalmak.

- Felügyelni fogom, betartják-e az eskütételben ígérteket, és ha azt tapasztalom, hogy szabályszegés történt, jelentem a boszorkánytanácsnak. – Rám nézett. – Ezentúl Cornelián kívül nekem tartozol engedelmességgel, minden parancsomat késlekedés nélkül végre kell hajtanod.

Olyan jól estek szavai, mintha tányérokat tört volna szét a fejemen. Azért bólintottam.

- Távozhatsz – mondta Kieran.

Örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük, mindannyiuktól, ezért ügyetlenül az egyik asztalra dobtam az eskütekercset, majd elindultam az ajtó felé, hogy hátrahagyjam őket.

Még utoljára visszafordultam.

- Maguk gonoszak. Igaz, hogy nem tisztelem a világukat, de maguk sem az enyémet, és mi legalább nem kérünk ilyesmiket a boszorkányoktól. Kívánom, hogy mind, ahányan itt vannak, nyuvadjanak ki a következő holdtölténél.

Most az egyszer senki sem próbált megátkozni vagy megkarmolni, csend kísérte lépteimet. Mikor lenyomtam a kilincset, és végre kijöhettem a nyomasztó teremből, alig engedtem el az ajtót, hogy az becsapódjon mögöttem, Corn izgatottsága új szintet ért el, majdnem odaugrott hozzám, alig bírta fékezni magát.

- Megtetted? – kérdezte a sírás határán.

- Meg. Asszem, gyakrabban fogjuk látni egymást – játszottam a flegmát, és feltettem a lehető legképtelenebb kérdést, ami csak eszembe juthatott. – Tetszett, amit neked vettem?

- A fenébe is! – átkozódott Corn, és láttam, ahogyan megrándul a szája a keserűségtől. Hátrasimította néhány tincsét, amik folyton visszahullottak vállára. Csak most vettem észre, milyen csinos ruhát viselt, de az efféle élvezetekre nem volt időm, újra kérdezgetni kezdett. – Miért tetted? Nem kellett volna!

- Te többet is megtettél értem – emlékeztettem. – Még akár bele is halhattál volna a kötés létrehozásába.

- Igen, de az egész az én hibám volt! – kiabálta, és tehetetlenségében toporzékolni kezdett.

Le akartam csillapítani, mert éreztem, ahogy a dühe átcsúszik szomorúságba. Észrevettem még az év elején, hogy a haraghoz közeli szenvedéllyel jobban bánt, mint a szomorúsággal határos gyengédséggel és féltéssel, ezért léptem egyet hátrébb, de úgy, mintha az ablakon át megakarnám csodálni a kertet, majd felé fordítottam fejemet.

- Meg sem dicsérsz, amiért tudom, van olyan, hogy kötés? Mágikus izét akartam mondani, aztán rájöttem, hogy az inasodként nem beszélhetek így.

- Ez a beszéd – szólalt meg a teremből kilépő Daphne néni, megelőzve Corn hisztériáját. Emberibben szólt hozzám most, hogy vállaltam az inaskodást. - Intenzív tanulásnak kell alávetned magadat, hogyha meg akarsz védeni egy Főboszorkányt. Fel kell ismerned a gonosz formáit, nem csak az olyan nyilvánvalókat, mint amilyenek például a vérfarkasok, a démonok vagy a…

- A vérfarkasok nem is gonoszak – vetetettem neki ellent. Közben szemem sarkából Cornt figyeltem, aki elfordult, és kezeibe temette arcát.

A megjelenő Flora néni odament hozzá, ezért úgy láttam jónak, ha most lelépek. Végül is hajnali négy körül járhatott az idő, és ennyi boszorkány között aligha támadhatta volna meg bárki is Cornt.

- Akkor én megyek – jelentettem be halkan. Daphne néni arca elfelhősödött, ami fura volt, mert általában örülni szokott annak, ha hazatakarodok.

- Kérj engedélyt a távozásra Corntól!

- Szóval ez a módi – mondtam halkan, aztán léptem egyet Corn felé. – Engedélyt kérek a távozásra!

Úgy meredt rám, mintha most látna először, mire vállat vontam, jelezve, hogy nem én találtam ki. Végül bólintott. Újra nekilendültem, hogy elhagyjam a boszorkányfészket, de Daphne néni másodszor is megállított.

- Megkaptam az engedélyét! – háborogtam, és titokban reméltem, nem arról van szó, hogy még attól a tetű Kierantól is meg kell kérnem, hagy húzhassak már el.

- Igen, de nem lenne tanácsos elhagynod a házat. A boszorkány-inas kapcsolat kezdetekben törékeny, különösen, ha harag mételyezi. – Lesújtó pillantást vetett Flora nénire, mintha őt okolná. Ez olyan új volt, hogy meglepetésemben egy helyben maradtam. Daphne néni pedig folytatta. – A távolságra vonatkozó pontot törölték, mégis jobb, ha a közelben maradsz.

- A lakókocsi is közel van – mondtam neki.

- Igen, de…

Nem fejezhette be, mert ekkor Vale röpült be közénk.

- Elnézést, nem akarok ilyen válságos pillanatban zavarni. A vérfarkaslányról van szó. Ragaszkodott hozzá, hogy távolabb vigyen a boszorkányoktól, ezért átkísértem a lakókocsiba, mivel tudtam, hogy már ismeritek egymást. Ott vár.

- Menj csak – szólalt meg hirtelen Corn. Csak onnan tudtam, hogy hozzám intézte a szót, mert senki mást nem küldött volna el ilyen fásult hangszínnel. Nem fűztem hozzá semmit, biccentettem Vale felé, és elhagytam a házat.

O.O

A lakókocsihoz érve jutott eszembe, hogy el kell búcsúznom anyámtól, kétszeresen is: egyszer azért, mert hamarosan vándorútra kellett mennem Cornnal, másodszor meg, mert nem tarthattam fent vele az anya-fia kapcsolatot. Igaz, hogy nem ragaszkodtam úgy hozzá, mint ahogy a gyerekek szoktak az anyjukhoz, de ahogy álltam az ajtó előtt, pocsékul éreztem magam, ha lehet, még jobban, mint korábban. Nem akartam itt hagyni az anyámat.

Fáradtan nyitottam ki az ajtót, de azonnal hátrébbugrottam, mikor meghallottam egy sikolyt. Belülről jött. Széthúztam egy pókhálót, ami az ajtókereten terpeszkedett, majd nadrágomba törölve kezemet bentebb kerültem. A hálószobában találtam rá Mikaylára, akinek véres volt a szája, és kezeit háta mögé dugva nézett rám.

- Mi volt ez? – kérdeztem gyanakodva.

- Semmi – mondta gyorsan.

- Elárulnád? – kértem szépen, miközben körülnéztem. Vonakodva csóválta meg fejét, majd fancsali képet vágva sóhajtott fel. Leültem mellé az ágyra, és megnéztem kezeit, amiket most már előreengedett. Véresek voltak ezek is.

- Nagyon éhes voltam, ezért ettem a patkányból, amit itt találtam, pedig nem akartam! – hadarta bűntudatos arccal. Nem bírtam visszafogni magam, pár másodpercig elszörnyedve nézett rá. Emberalakban evett egy patkányból!

- Ha nem akartad ezt tenni, hogyan történt meg?

- Előszaladt, és úgy… kellette magát… de én nem akartam!

Mivel ezt már hallottam, csak legyintettem, majd megkértem, mutassa meg, hova hajította el a patkánytetemet, amikor meghallotta, hogy jövök. Megmutatta. Egy félig megrágott, eléggé undorító trancsírt találtam az éjjeliszekrény mögött. A feje épen maradt, de a belek meg más egyebek kilógtak belőle.

Keresni akartam egy műanyagzacskót, amibe beletehetem, amikor észrevettem, Mikayla milyen mohón nézi a patkányt. Amint meglátta, hogy figyelem, szégyenkező pillantást vetett rám.

- Bocsi! – vinnyogta.

- Kéred? – böktem a patkány felé próbálva nem túlságosan rosszul lenni a gondolattól, hogy a kislány mindjárt ráveti magát a dögre.

- Nem – mondta pár másodperces hezitálás után.

Felállt az ágyról, és kivonult a szobából. Reméltem, hogy kezet most, és nem újabb préda után néz, mert azzal nem tudtam volna mit kezdeni. Miért csinálta ezt, ember alakban miért nem csillapítja le éhségét mondjuk egy steakkel? Igaz, patkányból többet tartunk itthon, mint steakből.

- Hát eljött a kilakoltatás ideje – fordultam a patkányhoz, hátha attól, hogy beszélek hozzá, kevésbé fogok iszonyodni véres tetemétől.

Nagy nehezen kiszedtem az éjjeliszekrény mögül, anyám egyik régi táskájába tettem, hogy kivigyem a kertbe, és elássam. Kiléptem a lakókocsi átjárójába, bekopogtam a fürdőbe, de Mikayla nem hallhatta meg, mert folyatta a vizet. Reméltem, nem csinálja túl sokáig, mert a számlákat nem tudom, miből fizettük volna, most, hogy még a vándorutat is finanszíroznom kellett. A hideg levegő egy kicsit felfrissített, jobban éreztem magam tőle, már amennyire ez lehetséges volt jelen helyzetben: alig-alig. Fogtam azt az ásót, amit anyám már nem tudom, honnan emelt el, és elkezdtem vele felásni a lakókocsi hátulja alatti részt, amin Vale nem hajtott végre semmiféle szépítő beavatkozást.

Alig ástam fel akkora területet, hogy a táskának megfelelő lyukat alakíthattam volna ki, mikor érezni kezdtem, hogy valaki figyel. Körbepördültem, van-e a közelben ember vagy más, de a nagynénik egyik macskáján kívül senkit nem láttam. Újból kiemeltem egy adagnyi földet, és lehajoltam, hogy mélyíteni kezdjem az igen sekély gödröt, amikor Kieran hangját hallottam meg a lakókocsi ház felől eső oldalától.

- Mit csinálsz?

- Hullát rablok – feleltem neki szemforgatva, és tovább ástam. Nem hagyta el pozícióját, így kénytelen voltam berekeszteni az ásást. – Mit akarsz?

- Ha lehet, egy szemernyivel több tiszteletet irányomba, most mentettelek meg titeket – mondta. Normálisan beszélt, kerülte a nagyképűsködést, de tőlem maga a megtestesült Jóság is lehetett volna, akkor is utáltam.

- De csak egy szemernyivel – mutattam hüvelyk- és mutatóujjammal a picinyke mértéket, azután folytattam a munkát. – A táskában lévő döglött patkányt akarom eltemetni, szóval, hogyha elárulnád, miért jöttél, megköszönném.

- Azért jöttem, hogy megismerjem Corneliát. Ám te tettél róla, hogy az este elromoljon, és alig beszélhessek vele.

- Nézd… - kezdtem. Félbeszakított.

- Ugyanakkor hálás is vagyok azért, amiért elintézted nekem, hogy maradhassak, és szemmel tarthassam. Remélem, az elkövetkező hetek alatt bizalmasabba fordul a viszonyunk – mondta keresetlenül, miközben megkerült, és szemügyre vette a terebélyesedő gödröt.

- Azt meghiszem – feleltem, mert más nem jutott eszembe.

- Lesz alkalmam megérteni a felfogását a boszorkányok világát illetően, tapasztatot cserélni vele, és megtanítani egy sor új dologra. Biztos vagyok benne, hogy élvezetes lesz vele együtt dolgozni, nagyon nagy potenciál van benne, ha fejlődni akar, fog is.

Egy helyen lefaragtam a gödör széléből pár centit, majd az ásóra támaszkodva Kieran felé fordultam. Még ellenszenvesebb volt, mint a boszorkánytanácson. Igaz, hogy hálás lehettem azért, amit a boszorkánytanács főmuftijaként tett értünk, mármint, hogy nem csaphat le rám egy átok csak azért, mert visszafelé sül el valami, de eszem ágában sem volt megbízni benne. Udvarias, kedves és bizalomkeltő volt, pontosan emiatt veszélyes is. Tudtam, hogy számot tart Cornra. Nekem már nem volt rá jogom – nem mintha az utóbbi időben lett volna esélyem nála -, de ettől még utáltam a helyzetet. Mogorván néztem rá.

- Azért jöttél, hogy ezt elmondd?

Megrázta a fejét.

- Nem, természetesen nem tartanálak fel ilyen apróságok miatt. Arra lennék kíváncsi, mi ez az egész a DNS-es dologgal.

- Tessék?

Gőzöm sem volt róla, mire gondol, nekem a DNS-ekről egy iskolai beadandó ugrott be, amit nem csináltam meg, és ami miatt Miss Veer megint nekem állt, hogy tönkreteszem a jövőmet. Erről eszembe jutott az, hogy holnap suli, és hogy alighanem mi Cornnal ki is hagyhatjuk a következő tanítási napokat, ha már nemsokára el kell tűznünk küldetésre.

Kieran sáros cipőjét törölgette a fűben, azután érdeklődve nézett be a táskába.

- Ez tényleg egy patkány volt – állapította meg.

- Miért, mit hittél? – kérdeztem elképedve.

- Visszatérve a DNS-re, Cornelia azt mondta a boszorkánytanácsnak, hogy a DNS-ekről szeretne kutatást végezni. Úgy gondolom, összefüggésben lehet azzal, hogy ti ketten rokonok vagytok. Annak szeretne utánanézni, hogy miként hat a boszorkánygénekre, hogyha az illető boszorkányanyja halandó férfival kerül össze? A leveleiből kiderült számomra, hogy igencsak nyugtalanítja a kérdés.

Elvörösödtem, ami a sötétben azt hiszem, nem látszott. Semmiképp nem akartam beszélni neki arról, hogy régen miattam akart a DNS-ek megváltoztatásáról megtudni minél többet, mert volt egy olyan érzésem, hogy ártanék Cornnak, ha a köztünk lévő szerelem is kiderülne.

- Miért, annyi boszorkányfiú van? Még soha nem bukkant fel senki, csak te – mondtam neki, próbálva leplezni zavaromat. – A boszorkányok, ha gyereket szeretnének, varázsolnak egyet, vagy mi?

- Dehogy. Voltak bizonyos kezdeményezések, de nem sokat értek, ócskák. Sokkal több a boszorkányfiú, mint gondolnád, de nem lesz mindből Főboszorkány, így nem ismerik hírből.

- Ja, értem – bólogattam kínomban. Gyorsabban kezdtem el ásni, hogy minél korábban be tudjam fejezni, és otthagyhassam. Már majdnem készen lettem a patkánysírral.

- Tudod, olvastam Cornelia blogján a hozzászólásaidat. Boszorkánygyűlöletről árulkodtak.

- Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – tanácsoltam neki kedvesen, mikor csak arra vágytam, hogy leüthessem az ásómmal. Keményebben nyomtam bele ásómat a földbe.

- Elbizonytalanítottad.

Mikor készen lettem, és felnéztem, láttam, hogy szemöldökráncolva néz rám. Gondoltam, beviszek neki egy lövést, amíg van hozzá erőm, így, míg felkaptam, és a gödörbe dobtam a kiszolgált táskát benne a patkánytetemmel, odaszóltam neki.

- Te is. Minden leveled után mást gondolt – füllentettem, pedig fogalmam sem volt róla, Corn miket gondolt róla. Levelezésük elején még mesélt róla, de amint rájöttem, hogy egy fiúról beszél ilyen lelkesen, morcosabb lettem, és már nem beszélt róla szívesen, tavasz óta pedig egy árva szót se szólt vele kapcsolatban.

Ez elnémította Kierant, csendben maradt, amíg befedtem földdel a táskát. Csak akkor szólalt meg, amikor készen lettem, és az ásóval lelapogattam a földkupacot.

- Ugye Cornelia nem szeretett beléd?

- Unokatestvérek vagyunk – válaszoltam hűvösen, majd felkaptam ásómat, és bementem.

3. fejezet

3. fejezet

Cornelia

Boszorkánytanács

Boszorkánytanács akkor ül össze, ha egy boszorkány vét a boszorkánytörvények ellen, ilyenkor a legbefolyásosabb boszorkányokból tizenhárom főt kiválasztanak, akik ítélkeznek a törvényszegő ügyében.

Személyes beszámolóm:

Az általános hangulat pocsék volt, a nénikéim majdhogynem tüzet okádtak, amiért Colin megmentésére azt vallottam, hogy én adtam engedélyt neki a boszorkánybálra való megjelenésre, a boszorkányok felháborodva követelték valaki fejét, én pedig sokkosan meredtem magam elé, hiszen egyike voltam ennek a csürhének. Képtelen voltam elhinni, hogy tudok varázsolni. Nénikéim voltak, akik kiválasztották az ítélkező boszikat, viszont ők nem lehettek, mert túl közeli rokonaim voltak.

A tárgyalás megkezdődött, elmondtam, hogyan hívtam meg Colint, de persze a boszik zabosak maradtak, mindenképpen elítéltek…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Hajnali négy is elmúlt már, de a boszik még mindig tanácskoztak, mi is legyen velem. Nénikéim, mint önjelölt ügyvédek nem győzték mondani, hogy ne csináljak már úgy, mintha semmiség lenne, ami büntetést rám szabnak, mert igenis komoly törvényt szegtem meg, akár még azzal is járhat, hogy megfosztanak a Főboszorkányi címtől. Mikor vállat vontam, hogy tőlem csinálják, Daphne kifejtette, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, mert ezen boszorkánytanács ki is jelölné az új Főboszorkányt, viszont az, mivel nem a rózsaszín füst választotta, nem lenne megfelelő a posztra, ráadásul azt én sem akarhatom, hogy valami alkalmatlan boszorkány uralkodjon felettem (mivelhogy már én is boszorkány vagyok).

Teljesen sokkban voltam, nem is éreztem semmit, pedig pánikolnom kellett volna. Nem tettem, hiszen Colin biztonságban volt, távol ettől az őrültekházától. Különben is, inkább meghaltam volna, mint hogy hagyjam Colint még jobban belekeveredni. A gondolat, hogy ez a sok dilis már tudja róla, kicsoda, nem tetszett nekem. A halandó unokatestvérem. Már ez is épp elég volt, mi lett volna, ha kitudódik a kötelék, ami elvileg tilos? Nem, ítéljenek csak, amire akarnak, nem fogom bánni.

Végül megszületett az ítélet, Kieran – aki szintén tagja lett a tanácsnak, hiszen ő volt az egyik legnagyobb hatalmú vendég – aggódó pillantása dühössé vált, és tehetetlenül rázta a fejét.

- Cornelia Holloway – állt fel végül. A hivatalos hangjából is kihallottam a rosszallást. – A boszorkánytanács bűnösnek talált, amiért halandót hoztál a boszorkánybálra, és ezáltal veszélyeztetted sokunk külvilági pozícióját. – Megforgatta a szemét. – Az enyhítő körülményt, miszerint a halandó vérségi kapcsolatban van veled, a tanács figyelembe vette, ennek ellenére a bűnödnek megfelelő mértékű büntetést szabunk ki rád. A tanács ettől a naptól kezdve megfoszt a Főboszorkány címedtől. – Nénikéim feljajdultak. – Ezenkívül, mivel az említett halandó bűneit is magadra vállaltad, egy éves szolgálattal tartozol egy kiválasztott boszorkánycsaládnál, melynek kezdetekor megfosztatsz varázserődtől, és kizáratsz minden a mi világunkkal kapcsolatos ügyből.

Nénikéim már dühösen morogtak, hogy ez igazán nem igazság, de Kieran még nem fejezte be, láttam rajta, hogy az utolsó dolog a legsúlyosabb mind közül.

- Az éves szolgálat lejárta után, mivel a boszorkánytanács tagjainak nagyobb része – Kieran megvető pillantást vetett a többi vénségre –, úgy véli, irreális vonzódást tanúsítasz a halandó világ felé, visszavonhatatlanul száműznek a halandók varázslatmentes világába. Egy éved van rá, hogy megszakítsd a kapcsolatod minden boszorkánnyal, természetfeletti lénnyel, és…

- Micsoda?! – sikította közbe Flora. – Ezt nem tehetitek vele! A száműzés túl sok!

- A fiú nem mondott igazat – hadarta Daphne is. – Cornelia nem utálja a fajtáját!

- Daphne néni – ráztam meg fejem. El sem hittem, hogy hazudik miattam a boszorkánytanácsnak, már a kihallgatásom elején meg kellett esküdnöm, hogy nem hazudok, különben mindenféle borzalmat ígértek be. Nem akartam ezeket Daphnénak, ő és Flora viszont még mindig a magukét mondták.

- Ha valaki tud olyasmit, ami hatással lehet az ítéletre, kérem, most mondja el, mielőtt hivatalossá nyilvánítanánk! – kérte halkan Kieran a tekintetemet keresve.

Nem volt pofám visszanézni, kissé szégyelltem magam, amiért ilyen zűrbe keveredtem előtte, eddig igyekeztem fenntartani a látszatát annak, hogy bár nem rajongok a dologért, viszonylag rendes Főboszorkány vagyok, ám most láthatta, hogy szó sincs ilyesmiről, sőt meg vagyok áldva egy halandóval, aki állandóan mindent összekavar. Miért nem tudta tartani a száját? Méghogy a boszik képébe vágni, hogy utálom a mágiát! Ez olyan, mintha egy halandó mondaná, hogy utálja a kölyökkutyákat. Teljesen elfogadhatatlan. Akárhogy is, örültem, hogy legalább ő nem keveredett zűrbe. Bár aggasztott, mit jelent az az egy éves szolgálat. Reméltem, hogy nem leszek házicseléd valami boszorkánybagázsnál.

- Colin Grey nem halandó – mondta végül Flora néni legnagyobb ijedtségemre újra belekeverve Colint az egészbe. – Közte és a Főboszorkány között különleges kapcsolat van…

- Ne! – kiáltottam közbe.

-… megosztoznak az életerejükön. Cornelia visszahozta őt a halálból, már semmiképp nem számít halandónak. A fiú a mi világunk része, tehát az unokahúgom nem bűnös.

Újabb hangzavar tört ki, mire még inkább kétségbe estem. A távolból éreztem, ahogy Colint aggodalom tölti el miattam. Érezte, hogy mekkora bajban voltunk.

Ne gyere ide! Ne gyere ide! – próbáltam erősen beleszuggerálni, hátha meghallja valahogy.

A tanács szünetet tartott, hogy kicsit lenyugodjanak, addig én is járhattam egyet. Közölték velem, hogy olyan varázst bocsátottak a házunkra, ami miatt nem hagyhatom el azt. Azért kimenekültem az ítélőszobává kinevezett nappalinkból, és rögtön a hallgatózó Sophie-ba és Vale-be botlottam.

- Nem hiszem el, hogy az a kis vörös görcs képes volt ilyen bajba keverni téged! – sopánkodott Sophie, és legnagyobb meglepetésemre átölelte a nyakam. – Nem száműzhetnek, te vagy a legjobb barátnőm! – Egy éve még hitetlenkedő nevetésben törtem volna ki, de most nyugtatgatni kezdtem Sophie-t, hogy nem fognak száműzni. Egyelőre úgy látszott, az, hogy magamhoz kötöttem Colint, nagyobb bűn, talán halált is érdemel. Tudtam, hogy van halálbüntetés a bosziknál, olvastam egy könyvben. Ha halálbüntetést kapok, akkor majd elkezdhetünk igazán aggódni.

- Cornelia, van egy kis baj – jegyezte meg óvatosan Vale, mire eltoltam magamtól Sophie-t.

- Mi történt? – kérdeztem rossz előérzettel. Csak ne Colinnal legyen valami!

- A farkaslány megszökött – közölte drámaian. – De nem is ez a probléma, hanem, hogy az a boszorkány, aki fogságba ejtette, a keresésére indult, hogy visszahozza.

Újabb adag aggodalom hasított belém, amit gyorsan elnyomtam magamban, nehogy elérjen Colinhoz.

- Nem tudnátok utána menni? – kérdeztem.

- Megőrültél? – kapott levegő és Vale keze után Sophie. – Nem fogom kitenni egy boszorkánynak a pasimat, ki tudja, mit tenne vele! Nem tudunk segíteni, mert nem visszük idegenekért vásárra a bőrünket! Különben is, inkább törődj a pereddel, van fogalmad róla, hogy mi lesz ebből? Nem véletlenül esküdtünk meg akkor mindannyian, hogy soha, senkinek nem beszélünk a kötésetekről! Az ilyesmi szigorúan tilos.

- Majd megoldódik valahogy – legyintettem.

- Segíthetek valamiben? – jelent meg mögöttem Kieran, majd a vállamra tette a kezét. – És én még azt hittem, hogy valóban nincsenek mágikus képességeid!

Ránéztem, és ámulatot láttam az arcán.

- Eddig nem is voltak – magyaráztam. – Csak…

- A képességeid nélkül hoztál vissza egy halandót a halálból – mosolygott rám. – Bámulatos vagy, Főboszorkányom! – Megfogta a kezem, majd a szájához emelve csókot nyomott rá. – Látom, hogy több gond felhőzi az arcod, mint odabent. Mi történt? Ha tudok segíteni, rendelkezz velem!

Nem volt időm rendesen elpirulni – bár Sophie majd’ körbevigyorogta a fejét –, inkább elhadartam, mi van a farkaslánnyal.

- Állok szolgálatodra – bólintott Kieran. – Véletlenül nincs meg az a zsebkendő, amit kölcsönadtam?

Megvolt, bár csúnya vérfoltok borították, lévén abba töröltem a kezem. Kieran csak megfogta, behunyta a szemét, aztán már bólintott is egy újabbat.

- Odamegyek, és visszahozom, rendben? Még a közelben van.

- Jó – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Nagyon megköszönném.

Kieran már indult is. Mikor eltűnt, Sophie belém karolt.

- Tudod, ha túléled, szerintem akad egy nagyon szolgálatkész udvarlód. A srác odavan érted, igaz, kicsim? – nézett Vale-re megerősítésért. Természetesen Vale megerősítette, mint általában mindent.

Abban a pillanatban a legutolsó dolgom volt, hogy Kieranra, mint leendő pasimra gondoljak, mégis tudtam, hogy Sophie-nak igaza van. Kieran az első srác Colin óta, aki megmozgat bennem valamit. Ennek kifejezetten örültem. Ha bele tudnék szeretni ebbe az édes boszorkányfiúba, minden gondom megoldódna. Újra lehetnénk legjobb barátok Colinnal! Újra olyan közel lehetne hozzám, mint egy éve! Mennyire gyönyörű gondolat volt!

Kieran alig pár perc múlva vissza is tért.

- A lány biztonságban van, és épp erre tart, csakhogy a halandód is vele van.

- Colin? – nyikkantam fel.

- Attól tartok. És ahogy láttam, nagyon eltökélt, még Carottával is képes lett volna szembeszállni.

- Mi? De ugye nem esett baja? – A szívem ezerszeres iramban kezdett dobogni a gondolatra, hogy Carotta bántotta őt. Ha hozzá mert érni…

- Nem, ne aggódj, Carotta kicsit összezavarodott, most valami mást keresgél – mondta Kieran nevetős arccal.

- Ezt hogy érted?

- Mondjuk úgy, hogy azt hiszi, azért indult el, hogy felfedezze Dullville összes turistalátványosságát – nevette el magát.

Sophie elismerő arcát látva én is elmosolyodtam, de ez csak addig tartott, amíg nem gondoltam megint Colinra.

- Állítsátok meg, légyszi! – kértem az angyaltól és a sellőtől. – Nem jöhet ide, nem verhetnek rá semmit ebből a balhéból!

Megígérték, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, aztán már vissza is kellett mennem a tárgyalásomra.

O.O

Szorult a hurok a nyakam körül, nénikéim átvették helyettem a szót, és részletesen elmesélték, hogyan kötöttem magamhoz Colint. Nem beszéltek a lehetetlen szerelmünkről, az indokom a sztorijuk alapján az volt, hogy képtelen voltam megválni a gyerekkori barátomtól, aki nem mellesleg az unokatestvérem is.

- Ez nem ok arra, hogy megszegje a legfontosabb szabályunkat! Semmilyen élőlény nem hozható vissza a halálból! – sziszegte az egyik bíróboszi. – A lány bűne így súlyosabb, mint eddig hittük.

- Nos – köszörülte meg a torkát Daphne –, nem bűn, ha a Főboszorkánynak inasra volt szüksége.

- Inasra? – horkant fel az egyik fogatlan tanácstag meglehetősen nőietlenül. Ez tényleg nem jelentett jót, nem értettem, Daphne mit akar kihozni ebből.

- Igen – folytatta Daphne. – A Főboszorkány joga, hogy boszorkányinast fogadjon maga mellé, ha szüksége van rá. Bár már vagy száz éve nem alkalmazzuk ezeket a módszereket, törvény nem tiltja, hogy Cornelia magához köthessen egy arra alkalmas…

- Egy cingár, vörös hajú kis patkány nem alkalmas arra, hogy egy Főboszorkány mellett inaskodjon! – Hé, Colin nem is cingár!

- Valóban nem olyan, mint egy átlagos inas, de változnak az idők – közölte Daphne higgadtan. – A halandók világában egy fiatal lány egy hegynyi kísérővel igen nagy feltűnést keltene. Cornelia halad a korral, ő az újabb generáció, nem igaz nővéreim? Alig pár órája még mind erről áradoztatok!

Eléggé meghatódtam, amiért a nénikéim ennyire kiállnak mellettem, holott csalódást okoztam nekik. Elhatároztam, hogy mindenképpen meg fogom mondani nekik később, hogy mennyire szeretem őket.

A foghíjas tovább akadékoskodott.

- Emlékeztetnélek rá, hogy a boszorkányinasnak képesnek kell lennie rá, hogy megvédje a boszorkányát a testi fenyegetésektől, egy olyan kis törpe…

- Történetesen az a fiú Dullville legnagyobb bajkeverője, efelől kezeskedem – szólalt meg Flora néni is. – Többször láttam monoklival, mint anélkül az elmúlt években, és múlt évben sikeresen megsebzett egy vámpírt, miután az Corneliából táplálkozott, nem igaz, Corn?

- Öhm… de – feleltem elhallgatva azt a tényt, hogy az a bizonyos vámpír hagyta, hogy Colin leüsse, viszont erre senki nem kérdezett rá. A boszik nagy része elismerően hümmögött, még Kieran is vigyorgott. Egy pont Colinnak.

- Rengeteg írásos feljegyzés tanúskodik róla, hogy Cornelia inasa rendelkezik kellő testi erővel és megfelelő vérmérséklettel, ahhoz, hogy a Főboszorkányunk védelmezője legyen, sőt sokszor még túlzásba esik is, ami a védelmezést illeti. Amikor Corn a sellőknél vendégeskedett, még oda is követni akarta őt.

Ez megint nem volt teljesen igaz, de megértettem, hogy el kell kendőzni bizonyos tényeket. Colin, mint boszorkányinas? Nem tetszett a gondolat, de úgy tűnt, nénikéim tudják, hogy mit csinálnak.

- Utána fogunk nézni – morogta a foghíjas boszorkány. – De még nem esett szó arról, miért is van szükség boszorkányinasra. Nem hallottunk róla, hogy Cornelia el szeretné hagyni a körzetét.

- Pedig így van – mondta Daphne. – A Főboszorkány nemsokára küldetésre indul.

- Miféle küldetésre? Mi a célja? – néztek egyenesen rám a tanácstagok.

- Hát… szeretném megtalálni az apámat. – Ez nem győzte meg őket. – És DNS megváltoztatással is kísérletezgetnék. Azt tapasztaltam kutatásaim során, hogy ez meglehetősen kiaknázatlan terület.

Ebben igazam volt, az egyik ráncos boszorkány meg is kérdezte, mi az a DNS, mire Kieran kedvesen elmagyarázta neki. A boszorkányok egy része lelkesen bólogatott, az egyik még meg is jegyezte, mennyire sajnálja, hogy túl öreg már ahhoz, hogy maga is küldetésre induljon.

- Értjük – zárta rövidre végül a foghíjas boszi, aki különösen ellenem ágált, de fogalmam sem volt, miért. – Ám még mindig van egy tisztázatlan kérdés a történetben. Ha mindez igaz, miért rejtegettétek az inast?

Daphne nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, viszont Flora készen állt a válasszal.

- Más idők járnak, mint régen, nővérem. Boszorkány boszorkánynak farkasa, bocsáss meg, de nem feddhetjük fel minden titkunkat, hiszen olyan nővéreink is jelen voltak a bálon, akikkel már évtizedek óta nem találkoztunk. A Főboszorkány tanácsadói vagyunk, a mi dolgunk is, hogy megvédjük őt.

Döbbent csend fogadta a szavait.

- Olyasmitől tartasz, hogy áruló van köztünk? – kérdezte az egyik szőke boszorkány, aki sötétkék ruhát viselt, amin világító csillagminták voltak, és eddig meghúzódott a háttérben.

- Ne menjünk most bele ebbe – mondta Kieran. – Egyik körzet sem olyan már, mint régen. Mi is élünk ilyen trükkökkel, hiszen az, hogy valamit nem árulunk el, nem számít hazugságnak, ha valaki rákérdez a titkainkra, válaszolunk, ahogy Cornelia főboszorkány is tette. Javaslom, térjünk vissza az ügyére.

- Legyen – csattant fel a foghíjas. – A magam részéről látni akarom a boszorkányinast, hallani akarom az esküjét, és meg akarom tudni, mikor veszi kezdetét a Főboszorkány küldetése. – Az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy biztos voltam benne, nem hiszi el az egész történetet.

- Nos – Daphne kicsit zavartnak tűnt –, a fiú még nem tett esküt, de akármikor megteszi. Adjatok tíz percet és idehívatom.

- Rendben – mondta gyorsan Kieran, talán hogy megelőzze a további akadékoskodást. – Tíz perc szünet.

Megint kimehettem egy kicsit, ezúttal rögtön Florához csatlakoztam.

- Mi ez az egész, Flora néni? Ugye Colin nem került bajba?

Nénikém átkarolta a vállam, és puszit nyomott a homlokomra.

- Ne aggódj, kis boszorkányom. Colin meg fog esküdni, onnantól kezdve nem lesz semmi baj.

- Mire esküszik meg? – kérdeztem rosszat sejtve. – Muszáj belekeverednie?

- Muszáj – vágta rá Flora. – Nagy bajba kevert téged, Corn! Miatta van ez az egész, miatta kell hazudnunk a tanácsnak! A legkevesebb, hogy megesküszik a védelmedre, merje csak visszautasítani a dolgot!

- A védelmemre? De ez ugye nem valami komoly, halálos eskü vagy mit tudom én?

Nem kaptam választ, ugyanis Colin robbant be a házba Valeriannel, Sophie-val, a farkaslánnyal és Daphne-val a nyomában.

- Az egész a te hibád, nyomorult csirkefogó! – sziszegett rá Flora. – Felfogtad, hogy miattad akár meg is halhat? Akkor pedig a te nyomorult életednek is vége!

- Flora néni, ne beszélj ostobaságokat! – csattantam fel. – Beszélek Colinnal. Négyszemközt.

Daphne arról morgott, hogy öt percünk van, Vale és Sophie a farkaslányt ragadták karon – aki furán bámult Colinra, és Colin pulcsiját viselte! – Flora pedig durván figyelmeztette Colint, mi lesz vele, ha megfutamodik. Mikor végre kettesben hagytak minket, hirtelen nem tudtam mit mondani.

Az ajándéka jutott eszembe, amit elrejtettem a szobámban, épp mielőtt megkezdődött volna a tárgyalásom. Olyan volt, mintha napok teltek volna el azóta, pedig alig volt pár órája. Még mindig alig fogtam fel, hogy mégis kaptam tőle ajándékot, de most nem is ezt kellett felfognom.

- Bajba sodortalak? – kérdezte végül furcsán távoli hangon.

Néha úgy éreztem, minél távolabb akar kerülni tőlem, hogy gyűlölni akar, ami fájt. Tudtam, hogy nem gyűlöl, ennek ellenére is rosszul esett. Én sosem akartam utálni, sosem akartam, hogy baja essen vagy, hogy rosszul érezze magát, mégis állandóan bűntudatom volt amiatt, hogy ha én nem lennék, mindez nem történt volna vele. Akkor nem vált volna ilyen komollyá. Vagy inkább komort kellett volna mondanom.

Az arcára pillantva láttam, hogy azok a karmolásnyomok egész csúnyák, hirtelen mérges lettem, amiért mégiscsak bántották a próbálkozásaim ellenére. És ki tudja, még mit akarnak vele.

Felé nyújtottam a kezem, mire hátrébb lépett az érintésem elől, mintha megijedt volna tőlem. Talán érezte, hogy dühös vagyok, és azt hitte, bántani akarom? Hogy valaha is bántanám?

- Ne tedd meg! – suttogtam összeszorult torokkal. – Sosem fogom megbocsátani, ha meg mersz esküdni!

- Mi? – kérdezte gyanakvó arccal. Könnyek lepték el a szemem. Egyes indok, amiért nem állok le beszélgetni Colinnal. Mindig bőgőmasinát csinál belőlem.

- Nem akartam ezt! – tört ki belőlem. – Azt hiszed, én kértem boszorkányerőt? Vagy, hogy bántani akarlak? – sírtam el magam.

Utáltam a közöttünk kavargó dolgokat. Fájdalom, bűntudat, szánalom, harag, szikrázás, amikor Colin közelebb lép hozzám, ezeket érzem. Gyorsan kinyújtottam a karom, hogy megakadályozzam, hogy közelítsen. Nem azért sírtam, mert a vigasztalását akartam! Colin felnyögött, ahogy a tenyerem a vállához ért, és akkor én is megéreztem azt a forróságot, ami belőlem sugárzott ki. Tudtam, hogy a boszorkányerőm az megint, de nem tudtam leállítani. Valami arra késztetett, hogy simítsak végig Colin arcán. Az agyam tiltakozott az ilyen bizalmas érintkezés ellen, de a testem és az erő is akarta. Colin visszatartotta a lélegzetét, és lehunyta a szemét, amikor az állához értem. Az ujjaim begyét végighúztam a szája alatt, majd az arca oldalán, ahol a karmolásnyomok voltak. A forróság fokozódott, Colin pedig felszisszent. Ijedten elkaptam a kezem, majd eltátottam a szám.

Colin az arcához ért, ahol egy pillanattal korábban az ujjaim voltak, most azonban csak makulátlan bőrt tapinthatott. Meggyógyítottam a sebeit! Lényem egyik része örült, hogy nincsenek már ott, a másik elborzadt attól, hogy valódi boszorkány vagyok. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Colin is úgy borzad-e tőlem, ahogy én magamtól, vagy csak a saját érzelmeim ennyire intenzívek. Mindenesetre gyorsan hátrébb léptem tőle, mert ha igazam van, és engem is úgy megvet, mint minden más boszorkányt… Képtelen lettem volna elviselni.

- Cornelia, az inasodnak be kell mennie – jelent meg Kieran mellettem Colint tanulmányozva.

- Milyen inasodnak? – kérdezte Colin undokul.

- Ez lennél te – közölte vele Kieran. – Cornelia boszorkányinasa vagy, illetve leszel, ha…

- Nem! – vágtam közbe. – Nem lesz az! Inkább elviselek valami büntetést.

- Talán szolgálni akarsz valahol? – nézett rám Kieran megsimítva a vállam. – Túl finom és törékeny vagy ahhoz.

Éreztem Colin dühét, megint annyira ki volt akadva, mint mostanában egy csomószor.

- Úgy látom, tényleg nincs szükség rám! – mondta gúnyosan. Fájt, hogy mást képzel a helyzetbe, mint ami, de ha ez kell ahhoz, hogy eltüntessem innen, legyen.

- Valóban nincs szükségem rád, úgyhogy el is mehetsz! – léptem közelebb Kieranhoz, és átkaroltam a derekát, mintha máris a pasim lenne.

Colin érzelmeinek intenzitásától majdnem bevertem egyet Kierannak. Szerencsére bejött a tervem, Colin hevesen az ajtó felé vetette magát. Igyekeztem nem sajnálni, nehogy megérezze, hogy megint direkt bántottam meg. Nem tűnt el elég gyorsan ehhez, az ajtó nem akart kinyílni, pedig Colin vadul rángatta, majd rugdosni kezdte.

- Engedj ki innen! – kiabálta nem tudom pontosan, kinek. Vajon arra gondolt, hogy Kieran vagy én valami varázslattal tartjuk zárva?

- Nem hiszem el! – rohant ki Daphne a tanácsteremben. – Nem mehetsz el, te hálátlan kis féreg! – Megpróbálta megragadni Colin vállát, de képtelen volt hozzáérni. – Corn, hagyd abba! – nézett rám meglepetten.

- Hagyd elmenni! Nincs rá szükségem! – mondtam ellentmondást nem tűrve, és hagytam, hogy az az erőizé, ami belőlem jött, védje Colint.

- Bocsáss meg! – szólalt meg mellettem Kieran, majd mindkét kezét a vállamra téve csinált valamit, amitől minden erő kiment a testemből, a lábaim kicsúsztak alólam, és a karjaiba omlottam.

Daphnénak sikerült megragadnia Colint, aki már vissza is fordult, hogy Kierannak menjen neki.

- Mi a fenét csináltál vele?! – ordította ökölbe szorítva a kezét. Flora is megjelent az ajtóban.

- Megmentjük Corn életét, vagy te nem ezt akarod? – szólt rá higgadtan Colinra.

- Nem! – tiltakoztam újra erőre kapva. Nem tudtam, mi volt, amit Kieran csinált velem, de már jól is voltam. – Nem akarom, hogy Colin benne legyen. Küldjétek haza!

- Látják, nem akarja, hogy segítsek! – csattant rá a nénikéimre.

- Mert téged véd, te hülye kis halandó! – lépett elé Kieran. – Felőlem megüthetsz, ha akarsz, de nem hagyom, hogy miattad baja essen Corneliának!

Nagynénéim és Kieran hangja együtt elnyomta az enyémet, így új módszerhez folyamodtam, igyekeztem beleplántálni Colinba mennyire gyűlölni fogom, ha valóban belemegy valami hülyeségbe. Érezte, láttam rajta, hogy átjárja az egész undorító érzéscsomag, de túl makacs volt, csakazértis pillantással indult el – nénikéim taszigálásának hatására – az ítélőszobába.

- Ne! – követni akartam, de az ajtó becsapódott előttem, és képtelen voltam kinyitni. – Engedjetek be!

- Sajnálom, de nem hallhatod az esküjét – mondta Kieran sajnálkozva. – Tudom, hogy most valószínűleg nagyon haragszol rám, de talán megérted majd, miért nem hagyhattam, hogy te vidd el az egész balhét.

- Mit fognak kérni tőle? – sziszegtem dühösen. – Mire kell megesküdnie? És mi lesz, ha nem teszi meg?

- Ha nem teszi meg, nem tudunk segíteni rajtad – sóhajtotta a kilincsre téve a kezét. – Le kell tennie az esküt, aminek vannak bizonyos alapmondatait, például, hogy az élete árán is megvéd, hogy nem hagy el a bajban, és mindig a közeledben marad. Egyes pontok nem kötelezőek, például nem biztos, hogy meg kell ígérnie, hogy soha nem nősül meg és nem nemz gyerekeket, ez már elég elavult, ahogy talán azt sem fogják kérni, hogy miattad szakítsa meg az összes halandó kapcsolatát. Viszont nincs határa annak, mit esketnek meg vele. Bemegyek, hogy ne essenek túlzásokba. – Lenyomta a kilincset, de még nem nyitotta ki az ajtót. – És ha megteszi, nem kérdezheted meg tőle, mire esküdött fel. Ha elmondja, meg kell halnia.

Azzal bement, és becsukta maga mögött az ajtót. Fohászkodni kezdtem magamban, hogy Colin ne csináljon semmi őrültséget.