10. fejezet

10. fejezet

Colin

Gyűlölök és szeretek

Nincs kivel beszélgetnem, ezért jöttem hozzád, te fa, rendben? Emlékeztetsz az apámra, akit fa alakban jobban megszoktam, mint emberként, és kicsit anyámra is, azzal, hogy az egyik ágaddal hátulról meglegyintetted a fejemet. Neki ugyan nincs ága, de mikor még otthon voltam, rendszeresen fejbe kólintott. Elmesélem az életemet, hogy képben legyél, ne félj, jó rövid, tényleg nem tart sokáig összefoglalnom: megszülettem, belezúgtam egy lányba, akiről kiderült, hogy a vérrokonom, és semmiképp nem akar velem intim kapcsolatot létesíteni, még akkor se, hogyha egy csomóan csinálják ezt mindenféle rohadt következmény nélkül. Most itt vagyok csüggedten, mindjárt bőgök, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Ennél a mostaninál még akkor is jobban éreztem magam, mikor a suliban péppé vertek. Szóval nagyon nagy gáz van, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak.

Amikor közelebb akarok kerülni hozzá, mindig elromlik valami, amitől úgy érzem magam, mint egy utolsó rongy, pedig fiú vagyok. Ráadásul róla is rosszakat gondolok, pedig elvileg szeretem, de már lassan agyamra megy ez a kétféle érzelem, nem értem, hogy lehet ennyire szeretni és gyűlölni valakit, mint ahogy én szeretem és utálom őt. Szeretem, mert ő Corn, és gyűlölöm, mert nem akar velem lenni, helyettem azzal a másikkal van. Amúgy pótléknak használja, ha ő nem is tud róla. Lerí róla, csak azért gerjed rá szerintem, mert neki is vörös a haja, mint nekem. Ja, meg, mert egyetért vele, míg én nem. De miért is kellene egyetértenem vele? Néha Corn olyan buta és kislányos tud lenni, hogy nem igaz! Pontosan ezért kellene velem járnia, és nem azzal, aki kihasználja a gyengeségét, és fennhangon emlegeti, hogy ó, drága Cornelia, te olyan nagyon, nagyon törékeny vagy, hogy ez pont kapóra jön nekem, muhaha! Letapizlak, majd szépen lefektetlek az ágyra, miközben elterelem a figyelmedet a menő varázsképességeimmel!

Eddig azt hittem, tudom, milyen a mindenkinek ismerős se veled, se nélküled kapcsolat, olyasmi, amikor a pasi behúz egyet a csajának, aki sír-rí, majd mégis visszamegy hozzá, de nem is, hanem ez a viszonynak nem is igazán nevezhető kicseszett kapcsolat az! Ez, amibe a hozzám hasonló keménykötésű srácok is belerokkannának! Megnézném én, hogy Edward Cullen, Dimitri Belikov vagy Jesse, a kísértetfickó hogyan emésztenék meg azt, hogy a gyakorlatban nem lehet az övék az, ami tulajdonképpen már az övék! Mert jó, hogy ők szipognak a tiltott kapcsolat miatt, de anyám, lélekben megacélozták magukat, utánuk epekedik a nő, akire vágynak, míg nálunk én vagyok az, aki megőrülök már attól is, hogy álmomban – álmomban! – láthatom a meztelen hasát! Hát milyen élet ez?

O.O

Szívem szerint leültem volna egy percre a fűbe, de nem tehettem. Elegem volt az egész ügyből, a boszorkányokból, az esküből, Kieranból, Cornt akartam, és kész. Megpróbáltam boszorkány módra átkozódni, hogy ezzel is imponáljak Cornnak, és ne akarjon kinyírni azért, amit tenni készültem. Kreativitásom csak úgy szárnyalt, miközben rángattam le róla a barmot.

- Hogy csapna beléd a villám! Hogy háromágú szigonnyal vágnák ki a vastagbeled! Hogy wendigo falná be azt a nagy pofádat! – Nyakánál fogva kezdtem húzni, mire éreztem, ahogy bőrömet forró levegő nyaldossa, legszívesebben lekevertem volna magamnak egyet. Hörögve igyekeztem szabadulni Corn féktelen érzelmeitől, és még erősebben ragadtam meg Kierant. Első alkalommal futni hagytam, de most nem ússza meg! Úgy éljek, hogy megnyuvasztom! – Hogy a…

A következőt nem fejezhettem be, mert egy erő megfogott, és az egyik fa felé lódított. De soha nem értem el a fát, félúton, a levegőben valami megállított, amitől csillagokat láttam.

- Első felindulásból tette – hallottam meg Corn zihálását, és éreztem, ahogy csodálkozással vegyes haragja átadja a helyét a tiszta kétségbeesésnek. Amikor feléjük néztem, észrevettem, hogy mindketten ülnek. Kieran a nyakát dörzsölte jobb kezével, míg Corn a földre tenyerelve beszélt neki. – Azt hitte, meg kell védenie tőled, mert inasként ez a kötelessége.

Már megint azt csinálta! Elsumákolta a szerelmünket!

- Nem… – kezdtem, de ekkor a láthatatlan erő újra körbevett, és fojtogatni kezdett. Nem mondom, ébredtem már kellemesebbre is. Ugyanígy volt ezzel Mikayla, aki sikoltozva futott oda hozzám, és pár másodperces tehetetlenül toporgás után négykézlábra ereszkedett.

- Beszéljük meg! – szólt ránk rekedtes hangon Kieran. Felállt, és Cornt is talpra segítette.

- Nem! – kiabáltam vele talpra küzdve magam. – Elegem van abból, hogy ti csinálhattok mindenfélét velünk a varázsizéitekkel, és mi semmit se tehetünk ellene! Fogd vissza magad mágia területén, te idióta vadbarom, és mutasd meg, mennyire értesz a verekedéshez!

- Colin, te hülye! – ordított rám Corn, akinek kétségbeesését ezúttal kavargó szörnyülködés színezte. – Hogy mersz így beszélni Kierannal?

Először vissza akartam üvölteni, hogy könnyen, aztán azt, hogy csak ne védje ezt a pojácát, aki a csinos pofija nélkül sehol se lenne, de aztán meggondoltam magam. Nem őt akartam bántani, hanem azt, aki meg merészelte csókolni. Szó nélkül indultam el Kieran felé, de Mikayla előttem termett. Felbuktam benne. Corn sikítva esett el hajszálpontosan úgy, ahogy én. Hű lovagja ismét hozzáért, és felhúzta a földről. Már épp akartam neki mondani, hogy engedje már el egy percre, hagy mossak be neki, amikor Corn felém perdült. Vörös haja mindenhonnan arcába hullott, szeme olyan utálattól égett, amit még nem láttam benne. Keserűsége nekem szólt, és csakis nekem, haragjában remegve közeledett.

- Az egész a te hibád! – üvöltötte artikulálatlanul.

- Az enyém? – Egy pillanatig nem jutottam levegőhöz, és szúrni kezdett a mellkasom, olyan erősen átéreztem fájdalmát és szégyenét. Reméltem, ő meg érzi, mennyire igazságtalannak tartom. Acsarogva néztem rá. – Ki miatt is vagyunk itt, drága, egyetlen…

- Utállak! – kiabálta teljes hangerővel. – Utállak, utállak, utá…

Nem tudta tovább skandálni azt a szót, amit a legrosszabb helyzetben sem vártam volna tőle, mert Kieran megragadta a könyökénél fogva, és úgyszólván elvonszolta. Még ott volt vele a lerendezetlen ügyem, ezért meg akartam állítani, de a korához és méretéhez képest elég edzett Mikayla nem engedett oda hozzájuk. Úgy feldühítettem magam, hogy vele is ordítani kezdtem.

- Mi a fenének nem bírsz egy kicsit leakadni rólam?! Ha nem vennéd észre, dolgom van!

- Miért csinálod ezt? – kérdezte dacos indulattal. – A Főboszorkány csókolózott, na és? Neked ezzel nem kellene törődnöd! Úgy értem, itt va…

- Úgyse érted – vágtam szavába. Két kezemmel a hajamba túrtam, fejemet fogva fordultam el. – A fenébe is!

-  Az inaseskü tényleg ilyen rossz? – kérdezgetett Mikayla. Komolyan az agyamra ment, nem értettem, miért nem tud elhallgatni. – Ennyi mindent meg kell tenned érte? Még azt se hagyhatod, hogy másokkal legyen? Tudom, hogy régen jóban voltatok, Rufus mesélte, és hogy olyan neked a Főboszorkány, mint egy… régi ismerős, de hogyha magányos vagy, nem hozzá kéne fordulnod, hanem hozzám.

Amikor megfordultam, és ránéztem, észrevettem, hogy kicsit rózsaszínesebb lett az arca. Közel álltunk egymáshoz. Egyik vállát felhúzva lesett rám.

- Hozzád? Hát ez vicces. – Reszketeg nevetés hagyta el a számat, mintha kénytelen lennék derülni egy rossz poénon.

- Most miért? – kérdezte félig csüggedten, félig hitetlenkedve.

Megragadtam a vállát, és közelebb húztam magamhoz. Lehajoltam, egy szemmagasságba kerültünk. Igyekeztem nem túlságosan erősen szorítani. Lenyelve első mérgemet komolynak szánt hangon szóltam hozzá.

- Azért, Mikayla, mert szeretem őt. Cornt. A Főboszorkányt. Nem érdekel, hogy halandó-e vagy boszorkány, az se, hogy mi lenne az ésszerű választás, szeretem őt. Ne haragudj, amiért kinevettelek, de képtelen vagyok… - Lehunytam szememet. – Te… nem vagy hozzá mérhető.

Félve nyitottam ki szememet, azt hittem, most meg ő lesz az, aki kiabálni kezd, de pislogás nélkül bámult rám, aztán kelletlenül bólintott.

- Hát igen, mert én csak egy vérfarkas vagyok.

Elengedtem, és hosszan kiengedve a levegőt ereszkedtem le a fűbe. Mellém guggolt, lapos pillantásokat vetett felém, miközben idegességében fűszálakat kezdett tépkedni. Szétnéztem, de sehol se láttam a két Főboszorkányt.

- Gondolod, hogy elszaladt velem a ló? – kérdeztem Mikaylát.

- Hát az a háromágú szigonyos nem volt semmi – ismerte el.

- Kész, vége. – Egyik kezemet szememre szorítottam, és újra mélyet lélegeztem. Éreztem, ahogy Corn távolabb vad érzésekkel gondol rám, majd jóval szelídebbekkel Kieranra. – Most egy életre elástam magam előtte.

- Lehet, hogy nem – mondta hirtelen kis barátnőm. Leengedtem kezemet, és ránéztem. Egy elgondolkodó pillantás után továbbmondta. Pontosabban suttogta, rettegés költözött hangjába. Attól félhetett, mi lesz, hogyha egyikük visszajön. Ettől már én is kezdtem tartani. – Még azok után is téged védett, hogy meg akartál fojtani egy Főboszorkányt.

- Ezek után biztos kizárnak a szövetségből, vagy mi a kibaszott szarban vagyunk benne. A fenébe is, a fenébe is, a fenébe is! – Mikayla csodálkozva meredt rám. – Mi van?

- Miért ismételgetitek ugyanazt? – súgta.

- Mert nem tudjuk elhinni, hogy ilyen megtörténhet! Ez az egész! Én nem is értem. Az egyik pillanatban még…

Majdnem kicsúszott a számon, hogy az egyik pillanatban az álombeli Cornnal játszottam, de még időben visszafogtam magam. Bíztam Mikaylában, de minden titkomat, így a köteléket se adhattam ki neki.

Végül nem folytattam a megkezdett mondatot. Felálltam, és távolabb mentem, hátha onnan láthatom őket. Még mindig nem voltak sehol, ahogy Rufusék sem. Dühösen gondoltam arra, hogy Rufusnak nem volt igaza, amikor azt mondta, stratégiai szempontból jobb, hogyha Mikaylát magam mellett tartom, hátha attól Cornt féltékennyé válik, sőt egyre rosszabb volt a helyzet. Mikaylát érdekeltem, és erre mit csináltam? Durván bántam vele, úgy, mint Cornnal. Úgy tűnt, ennél többre nem vagyok képes.

Leültem a földre. Mikayla átült mellém, és egy idő után az orrát könyökhajlatomba dugtam. Döbbenten fordultam felé, nem értettem, hogy mit szeretne.

- Jobban érzed magad tőle? – kérdezte reménykedve.

Lassan leesett, farkas alakban valahogy így vigasztalna meg. Szegény tényleg nem sokat értett a halandókhoz, de ez ritka kedves gesztus volt tőle. Bólintottam felé, aztán közelebb húztam magamhoz.

Pár percig így maradtunk, végül elment körülnézni. Valamivel később jött vissza azzal, hogy a farkasok és a vámpírok nincsenek a közelben, nem érzi a szagukat. Utána félszegen arról is tájékoztatott, hogy Corn és Kieran elhúzódtak kiheverni a kirohanásunkat, majd hozzátette, hogy Kieran megkért, tartsam tőlük távol magam. Azt hiszem, máshogy fejezte ki magát, de nem érdekelt. Lefeküdtem a fűbe. Ha Cornt aludt, én is aludni akartam.

O.O

- Bocsáss meg! – kértem ezredjére.

- Nem bírok.

- Tudod, hogy szeretlek. Csak téged, senki mást. Nem bírom elviselni, hogy vele smároltál. Miért kellett? Miért nem… miért nem a kispárnáddal csókolózol? – tört ki belőlem az őrült, ahogy eszembe jutott Kierannal váltott hosszúra nyúlt, bensőséges csókja, amiből képes volt felpillantani rám.

- Kierannal lenni jó – mondta makacsul.

- De velem még jobb, nem? – kérdeztem rá gyorsan.

Corn épp olyan makrancosan meredt rám, mint ahogyan korábban Mikayla, annyira nem is különböztek egymástól… csak annyiban, hogy Mikayla hosszú haja nem vetekedhetett Corn levendulaillatú, vörös zuhatagával, a bőre nem volt olyan csókolnivaló, mint a Corné, és a lába se indította be úgy a fantáziámat, mint az övé. Észrevehette, hogy mit bámulok, mert belém rúgott.

- Hallottam, mikor magadban beszéltél, és tudd meg, Kierannak eszében sincs manipulálnia engem! Szeret, tudod? Láttam a szemében.

- Az enyémben mit látsz? – Miután feltettem a kérdést, odahajoltam hozzá, és szorosan átkaroltam egyik kezemmel a derekát, másikkal a vállát. Mindenhol érezni akartam, de ő csak vizslatóan nézett szemembe.

- Nem tudom, Colin, tényleg nem.

- Kit érdekel, csókolózzunk! – indítványoztam. Már az se érdekelt, tényleg megtörténik ez velünk, vagy álmodom megint, mint az utóbbi pár száz alkalommal, meg akartam csókolni. Láttam rajta, hogy próbál ellenállni, de mivel ahogyan még közelebb préseltem testem hozzá, képtelen volt levenni szemét rólam. – Na, Corn!

- Hát ennyire nehéz megértened, hogy nem bírok magamnak megbocsátani? – kérdezte, majd megcsókolt, mire nagy kő esett le a szívemről.

Hangos cuppanás kíséretében váltak el ajkaink, és láttam rajta, hogy ez tetszik neki. Ennek ellenére még mindig durcásan nézett rám. Nyelvemmel megsimítottam száját, mire fojtottan felnyögött. Éreztem a testében tomboló forróságot, tudtam, hogy mire gondol, mi kell neki, milliószor jobban ismertem, mint Kieran. Most, hogy kezdett ellazulni, ösztönösen tudtam, mit szeretne. Lecsúsztattam kezemet gerince mentén, és óvatosan bebújtattam ujjaimat az öve alá. Rezzenés nélkül tűrte, aztán lehunyt szemmel nekem dőlt, és vállamba temette arcát. Két ujjammal simogattam bőrét, miközben az öv csatját kerestem.

- Hoztál magaddal óvszert? – kérdeztem tőle. Azt hittem, tökéletesen lerombolom vele a hangulatot, de nem húzódott el, csak bólintott. Álla kissé nekikoccant vállamnak.

- A táskámban van.

Elkezdtem kibontani az övét, amikor valaki fejbe rúgott. Egy másodpercig azt hittem, Corn mégis megorrolt rám a nyúlkálásért, és csupán beetetett a látszólagos beleegyezéssel, aztán megértettem, hogy az egészet álmodtam, és a valóságban találta valaki telibe az állkapcsomat. Odanyúltam, hogy megnézzem, egyben van-e. Semmi baja se lett, rosszabbat is átéltem már, de szerettem volna tudni, ki a tettes, ezért körülnéztem élőlények után. Mikayla ott állt tőlem három méterre. Szerelmi vallomása után furcsa lett volna, ha fejbe rúg, ezért más célpontot kerestem, mondjuk Kierant – még örültem is volna, ha okot szolgáltat a megtorlásra.

Néhány másodperccel később ráeszméltem, hogy az a farkas volt támadóm, akit Mikayla és Rufus együttes erővel nyugtatgatnak. Problémás egy kölyök lehetett, mert emberalakban is felváltva nyüszögött és kapálózott, igyekezve mindenkit szemen karmolni vagy torkon kapni.

- Csak nyugi, pajtás – csitítgatta a farkast Rufus, majd mikor a szavak nem használtak, és a farkas felé harapott, ráütött egy nagyot a hátára. Úgy tűnt, még nem volt egészen következetes a falkatagokkal szemben. – Az alfahímmel nem csinálunk ilyet, helló!

- Mással sem – tette hozzá Mikayla. – Maradj már nyugton, nélküled is sok bajunk van!

- Micsoda? Volt valami zűr, vagy mi van?

Rufus most a lányhoz fordult, aki rám nézett. Vérfarkashaverom csodálkozva nézett rám, mint aki nem hiszi, hogy már megint képes voltam bajt keverni, mikor annyi más gond van.

- Kieran megcsókolta Cornt – foglaltam össze a tényállást.

- Hol a hullája? – kérdezte egyszerűen.

- Él. És mozog – tettem még hozzá. – Tudod, egy Főboszorkányt nehéz úgy kinyírni, hogy közben egy másik Főboszorkány védelmezi.

- Ó, szóval őt választotta. Mindenkivel megesik. – Közelebb jött hozzám, megveregette a vállamat, majd egy újabb kiadósat sózott farkasára, aki újra nekivadult. – Maradj veszteg! Menj a többiekhez, mindjárt mi is megyünk!

- Tényleg? Újra együtt lesz a banda? – tudakoltam sóhajtva. Sejtettem, hogy kénytelen leszek szembenézni Cornnal, de valahogy nem akarózott azok után, amiket mondtam neki, illetve amiket ő a fejemhez vágott. Nem lévén más lehetőség, mégis kénytelen voltam felállni, és jó inasként velük tartani.

O.O

- Mit is kell csinálnom? – fordultam Kieran felé, csak hogy bosszantsam.

Ingerülten nézett rám.

- Már tízszer elmondtuk!

Azzal, hogy úgy bántam vele, mint egy riválissal, és mivel Cornt az inasaként védtem – szerinte -, nem vághatott nekem vissza, kihoztam belőle a tombolós énjét. Nagyon élveztem, hogy ilyennek láthattam, megpróbáltam Corn előtt is világossá tenni, hogy felbecsülhetetlen Főboszorkánya sem tökéletes, de bármennyire el akartam ezt érni, nem ment, Kieran folyton visszarángatott azzal, hogy koncentrálnia kell, én meg maradjak vele.

- Nem te vagy a Főboszorkányom! – jelentettem ki hűvösen.

- De nekem is engedelmességgel tartozol, szóval fogd be a szádat, és engedd, hogy végre koncentráljak. – Behunyta a szemét, és feltartotta maga előtt két karját, mintha valakit meg akarna ölelni. Halkan mormolni kezdett valamit, amit nem értettem. Közelebb mentem hozzá, így már hallhattam szavait. – Corn, ott vagy? Meg kell velem osztanod az erődet, csak így érhetünk célt.

Nem tetszett, ahogyan beszélt hozzá, olyan andalító módon, amit én is sokszor próbáltam, de nem ment, mert mégis Cornról volt szó, és nem akartam előtte másmilyennek mutatkozni, mint amilyen vagyok. A lényeg, hogy idegesített, amiért ő ilyen könnyedén használja vele szemben ezt a hangnemet, ezért fogtam magam, és ellöktem.

Van, amikor az ember kénytelen piszkos eszközökhöz nyúlni.

Kieran döbbenten nyitotta ki a szemét, és felpattant.

- Mi történt?

- Egyszer csak elvágódtál. Biztos vagy benne, hogy képes leszel véghezvinni ezt a mágikus cuccot? Elég gyengének tűnsz – néztem meg több oldalról. A méregtől kezdett vörösödni, hogy gátolom a varázslásban. Ami azt illeti, vadászok ide vagy oda, gúzsba kötve nekem jobb tetszett volna. – Ha nem kaplak el…

- Nem is kaptál el!

Vállat vontam, és átnéztem a túlsó oldalra. Késő este volt, alig láttam valamit, de a farkasok alakját ki tudtam venni. Emberek voltak, az igaz, de mindannyian rendelkeztek valami fura farkasos vonással, amitől könnyebben beazonosíthatók voltak az éjszakában. Talán villogós szemük tette.

A délután során megismerkedtem velük. Ott volt Ace. Ikszlábú tornász volt fénykorában, most tizenkilenc évével a falka legidősebb tagja volt, mégis hallgatott Rufusra. Mellette egy tőlünk egy-két évvel fiatalabb, életvidám fiúval lettünk gazdagabbak: Bronchóval. Mellesleg ő volt, aki találkozásunk örömére fejberúgott. Mikayla lelkes volt, hogy még mindig ő az egyetlen lány a csapatban, úgy látszott, megnyugtatja a tudat, hogyha én nem is szeretem, még lehet esélye szerelemre. Fajtársai nem kifejezetten a lányt látták benne, ami pedig engem nyugtatott meg. Rufus megígérte, hogy amennyire csak tudja, rajta fogja tartani a szemét.

A farkasok össze-vissza sora mellett ott állt néhány igen fegyelmezett vámpír, akik a terv szerint Roland vezényletével törtek be a főhadiszállásra, és akikhez nem mentem oda, mert nem tetszett a képük. Cornék szerint nem volt baj, hogy Rolandék csak délután érkeztek meg – volt egy aprócska problémájuk néhány túlbuzgó vámpírral, akik le akarták kaszálni a kastélyban fogvatartott vadászokat -, mert így legalább nem verekedhettünk össze, és az este tökéletes volt a támadásra. A vámpírok és a farkasok éjjel voltak elemükben, a két boszorkány belső szemét kellett, hogy használja a támadáskor, én meg… hát, én fityinget se értem ebben a haditervben, mint általában, szóval velem nem törődtek.

A vadászoknak már nyugovóra kellett térniük. Tita szerint soha nem szoktak dévajkodni, puritán, szigorú életet éltek, napjaikat testük edzésének, lelkük megacélozásának szentelték, így érthető módon már este tízkor ágyban voltak. Őrük azért akadtak szép számmal, de mi most nem rájuk mentünk, hanem a gonosz boszorkányra, aki segítette őket. Corn hihetetlenül mérges volt rá, dühösebb, mint rám, ezért nem tudtuk szavatolni a testi épségét. Engem meg pont most kezdett zavarni, hogy lehet, ma éjjel meg fogunk ölni egy boszorkányt – mikor jobbkor, mi? Elnyomtam a bennem munkáló tiltakozást, és átvettem, mi a dolgom.

Nem volt túl sok, őrködnöm kellett, és jeleznem Cornnak, hogyha gond van. A kötelékünk szikrázott a megannyi érzelemtől, ezért reméltem, vészjelemet nem tekinti majd normális reakciónak. Azt senkinek nem árultam el, hogy szeretnék még valamivel segíteni. Kieran a Cornnal való beszélgetése során említette, hogy Corn az adó vagy micsoda, én meg a kapó, és ha nem veszem el tőle az energiát, akkor erősebb lesz. Jó ötletnek tűnt elutasítani az energiát, ami tőle áramlott, csak azt nem tudtam, hogy csináljam. Valószínűnek látszott, hogy nem lesz elég lehunynom a szemem, és azt üvöltenem az éterbe, hogy „Nem kérek Corn erejéből!”, más megoldás után kellett néznem.

Amíg ezen vacilláltam, Rufus és Roland megadták a jelet. Míg Corn és Kieran egy-egy védett zugba vonult, hogy onnan blokkolják a boszorkány erejét, én a többiek után indultam. Igaz, hogy a lelkemre kötötték, hogy őrködjek, de ki a frász jöhetett volna erre ilyenkor? Éjfél felé járt az idő, és egy pusztaság sziklákkal övezett közepén voltunk. Kellett a francnak őr, megint ki akartak hagyni a lényegből.

Azt hittem, lesz majd harc, de a elején nem volt, megállíthatatlanul törtek előre erőink, és leszedték az útjukba kerülő őröket, én meg nyomukban besétáltam a vadászok bázisára. Nem is volt olyan nehéz betörni, két Főboszorkánnyal meg egyenesen gyerekjáték volt. Hallottam, ahogy Rufus inti a többieket, hogy a boszorkány kell nekik, ne álljanak le acsarogni valamely vadásszal. Roland vámpírjai között vita robbant ki abból, hogy az őröket miért ne iktassák ki véglegesen, ha már nem is dúlhatják fel az egész főhadiszállást. Meguntam őket hallgatni. A lelkiismeretem éledezett, féltettem Cornt. Hogyha másért nem, érte vissza akartam menni az eredeti helyemre. Aztán megláttam egy pokrócba bugyolált kislányt, és megtorpantam. Nem lehetett több hat évesnél.

- Annyira fáj! – sírta.

Ész nélkül menekülni kezdtem volna előle, mint minden józan ember hasonló helyzetben – a kislányok soha nem jelentenek jót! -, de megragadta a kezemet, és olyan erővel húzott vissza, amit az ember egy tagbaszakadt férfitól várna, nem tőle.

- Segíts! – kérte.

- A jó édesanyám fog neked segíteni! – ellenkeztem, igyekezvén távolodni tőle.

Szomorú arcából kék szemek sütöttek rám. Lemondóan engedte el kezemet, és lekuporodott a földre. Sikerült elérnie azt, amit Cornnak a folyosón fekve nem, olyan gyereknek láttam, hogy megsajnáltam. Már nem kapkodott utánam, helyette nyöszörgött, nyilvánvalóan nagy fájdalmai voltak. Nem akartam hozzáérni, még mindig tartottam tőle, de otthagyni se tudtam. Mégis csak egy kislány volt. Mikaylát se bírtam ott hagyni soha annak ellenére, hogy néha viszolyogtam a döglött állatok iránt táplált imádatától. Ez volt az én gyengém, amit a padlón nyöszörgő kis alak alaposan kihasznált.

Mikor ez realizálódott bennem, felháborodtam. Nem akartam kihasználva lenni. Vissza se nézve indultam meg a folyosón. Ez lett volna a vesztem, hogyha Roland egyik vámpírja nem csatangol el, és akar magánúton vadászt ölni. Így ugyanis a vámpír sziszegve ugrott az egyik sarokba, míg az eddig fájdalmasan nyögő, suttyomban utánam induló kislány a másikba.

- Vámpír!

- Boszorkány!

Pár másodperc alatt eljutott agyamig, hogy megvan, akit kerestünk, csak fel kell vennem, mint valami zsákot, és kivinnem a bokrokban rejtőző Cornnak és Kierannak, akik azt teszik vele, amit akarnak. Boldogan gondoltam arra, milyen kellemes lesz a hős szerepében lenni, majdnem olyan vidám lettem, mint amikor Corn táskájában megtaláltam az óvszer mellett a családi címeres kulcstartót, amit a szülinapjára vettem.

Ez a pár másodperc elég volt a vámpírnak arra, hogy a boszorkánynak ugorjon, aki egy pillanatnyi tétovázás nélkül vetődött hátam mögé, majd rám, hogy belém karmolva lendületet vegyen, és elfusson a kijárat felé.

Félretettem a dicsőséggel kapcsolatos képzelgéseimet, és elkiáltottam magam:

- Ott szalad! Fogjátok meg, mielőtt meglóg!

A vámpír, aki estében felnyalta a földet, most a kislány után rohant, a folyosó végén lévő ajtó pedig kinyílt, és kilépett rajta két meglepett vadász.

Artikulálatlan hang szakadt ki torkomból, majd megfogva az első kezem ügyébe eső tárgyat, nekik vágtam. Az egyik üvegcse volt, amit magamnál tartottam. A bal oldali vadász röptében széttörte, de ezzel csak annyit ért el, hogy arcukba fröccsent a tartalma: valami folyadék. Azt hiszem, a tündérköröket feltáró olaj esett áldozatul, de már nem csekkolhattam le a maradék üvegcséket, inkább menekülőre fogtam a dolgot. A szemüket csípő olaj nem sokáig gátolta a vadászokat, egy-kettőre utánam eredtek. A képzésük tényleg erősre sikeredett.

Nem akarok fogságba esni, nem akarok itt maradni, mondogattam magamba, miközben rohantam ki tudja, merre. Fülemben vér dobolt, lélegzésem szakadozottá vált, lelkemben Corn rémülete keveredett a sajátommal. Lefordultam egy folyosón, és szembetaláltam magam két vámpírral.

- Hála az Istennek – mondtam. Kivillantották hegyes metszőfogaikat. Visszakozva hátráltam párat. Egymásra néztek, majd úgy pillantottak rám, mintha az előbb írtam volna alá a halálos ítéletemet. Jobbnak láttam innen is eltűzni a csíkot.

A két engem üldöző vámpírral nyomomban futottam össze egy csapat vadásszal. Cseppet sem voltam kíváncsi rá, ki fog nyerni, karomat végighorzsolva csusszantam el a vámpírok mellett, hogy visszafelé rohanva egérutat nyerjek. Reméltem, hogy egy darabig mindkét fél lefoglalja egymást. A Cornból áradó forróság megijesztett, még sosem éreztem ilyet, el se tudtam képzelni, mi történik. Egyre jobban melegem lett, egész addig a pontig, amíg képtelen voltam tovább futni, mert már alig kaptam levegőt. Az egyik ajtóhoz tántorogtam, lenyomtam kilincsét, majd oda se figyelve, hova lépek, lezuhantam a bázis egyik balkonjáról.

O.O

A fűben feküdtem. Corn felém hajolt, a sötétben is ki tudtam venni zöld szemének különös árnyalatát, éreztem, ahogy haja előrehull, és bőrömet simogatja. Mikor hátrasimította haját, akartam neki mondani, hogy ne csinálja, nem zavar, de beszéd helyett köhögni kezdtem. Itt voltunk ebben a viszonylag romantikus helyzetben, mindketten majdnem feküdtünk, erre én szembeköhögtem. A kezemet a szám elé kaptam. Corn aggodalmas pillantást vetett rám, és most már azt is éreztem, milyen bizonytalanság mardossa.

- Baj van – mondta síri hangon.

Pislogtam párat, tekintetemmel az övét kerestem, folyton elmozdult. Még szorongóbban nézett rám, mikor észrevette, hogy folyton fel-le nézek. Megfogtam az állát, hogy ne csússzon ide-oda, de annak ellenére, hogy éreztem, nem mozdul el, továbbra is úgy láttam, mintha egyfolytában el akarna előlem tűnni. Eljutott agyamig mondatának értelme.

- Mivel van baj? – kérdeztem idegesen. Nem igaz, hogy már megint elcsesztem nekik valamit. Hülyeség volt bemennem a bázisra. - Megvan a boszorkány?

- Igen – suttogta. - Veled… veled van baj.

- Ja, tényleg, elhagytam az őrhelyemet. Bocsáss meg.

Biztos voltam benne, hogy azt fogja mondani, amit álmomban, hogy nem bír. Ehelyett nyelt egyet, és közelebb hajolt, mire haja újra előrebukott. Éreztem a lélegzetének csiklandozását a bőrömön, mikor ezt mondta:

- Megbocsátok.

- Ez jó hír – mondtam csak úgy magamnak, és megsimogattam az állát. - A többiért sem haragszol? Szemét voltam veled, pedig nem akartam. Úgy szeretlek. Kit érdekel, hogy boszi vagy?

- Téged nem. – Bólinthatott, mert most még annál is erősebben kilengett képe, mint azelőtt. Ki akartam lesni oldalra, hogy minden ilyen furcsán csúszkál-e, de nem bírtam elszakadni tekintetétől.

- Nem – erősítettem meg a dolgot, aztán szájára fókuszáltam. Nagyon nehezen ment, de végül belőttem. Arra gondoltam, milyen jó lenne megcsókolni, mikor egy kéz hirtelen kinyúlt a semmiből. Utána vettem észre, hogy Cornhoz tartozik, és nem kell megijednem tőle. Felém nyúlt, és a hajamat kezdte simogatni. Elfintorodtam, annyira fura volt a gondolat, hogy nem én simogatom a haját, hanem ő az enyémet.

- Colin… - Még szomorkásabban nézett rám, és hirtelen görcsösen megragadta a kezemet. Éreztem, ahogy újra forróság költözik tagjaimba.

- Asszem, álmodom – osztottam meg vele elképzelésemet. Valószínűnek tűnt, ugyanis Corn a valóságban nem fogta volna így a kezemet. Megbántottam, gonoszkodtam vele, miután ő még engem védett. Ki volt zárva, hogy ezek után így üljön mellettem. – Ugye?

Még erősebben szorította a kezemet, annyira, hogy attól féltem, mindjárt felébredek. De az álom szerencsére maradt. Corn ismét hátracsapta a haját, és megremegett a szája. Ezt látva magamra rántottam - aztán megcsókoltam. Elképesztően finom volt a szája, még az sem rettenthetett el, hogy korábban Kieran csókolta. Lazítottam, emlékeztetve magam, ez egy álom, itt Kieran szája nem érintheti Cornét. Belemerültem a csókba, és két karommal öleltem őt, mikor a riasztó működésbe lépett. Annak ellenére, hogy úgy éreztem, mintha elevenen égetnének, még egy pillanatig száján hagytam a számat.

A döbbenet tehette, hogy mégse álmodom.

Valaki mást is meglephetett ez a váratlan fordulat, mert önkéntelen kiáltás hagyta el a száját. Corn felkapta a fejét. Még mindig rajtam fekve, tágra nyílt szemmel, szétnyílt ajakkal nézett vele szembe.

9. fejezet

9. fejezet

Cornelia

Vadászéknál szokás

Mivel minden információt szeretnék elérhetővé tenni az utókor számára, leírom, hogy mi az, amit a démonvadászokról megtudtam, amióta megtámadtak minket.

1.          A démonvadászok nagyon összetartóak és hűségesek egymáshoz. Nem hagynak hátra sebesülteket, vagy magukkal visznek, vagy kíméletesen a halálba segítenek, ha túl súlyos a sebed.

2.          A démonvadászok nagyon titoktartóak, semmilyen kínzás nem töri meg őket (üzenetem az utókornak: én, Cornelia Holloway és a barátaim nem próbáltuk ki), még az sem, ha a rokonaikat fenyegetjük kínzással.

3.          A démonvadászok rettentően bizalmatlanok, és nem esznek meg semmit, amit az ellenségnek hitt személyek visznek nekik, még a saját lányuktól sem fogadnak el semmit.

4.          A démonvadászok nagyon szűklátókörűek, kicsit korábbi önmagamra emlékeztetnek, amikor még én sem fogadtam el, hogy egy vámpír/vérfarkas is csak ember utálnak mindent, ami nem normális, holott ők nevelik úgy gyerekeiket, hogy hétévesen már ki tudjanak nyírni végezni tudjanak egy vámpírral.

5.          A démonvadászok úgy hiszik, jobb meghalni, mint az ellenség kezére kerülni, ezért kilátástalannak tűnő helyzetben képesek végezni magukkal.

6.          A démonvadászok rejtekhelye szigorúan titkos, és folyton vándorolnak.

7.          A démonvadászok utálják, ha varázslatokat hajtanak végre rajtuk, mégis saját boszorkányt alkalmaznak, hogy az segítsen nekik megtalálni bizonyos személyeket (megjegyzés magamnak: ez meg kell szüntetni, lásd lejjebb).

Újabb célom egy jobb világ elérésére, ami semmivel sem tűnik könnyebbnek, mint az, hogy megtaláljam a DNS cserére szolgáló varázslatot:

Én, Cornelia Holloway Főboszorkány ezennel fogadom, hogy minden képességem bevetve igyekszem elérni, hogy a boszorkányok, emberek és természetfeletti lények – legyenek szárazföldiek vagy vízben élők – egyforma bánásmódban részesüljenek. El fogom érni, hogy diszkriminációs bűnnek számítson az, ha egy boszorkány az erejét mások elpusztításának segítségére használja fel!

(Újabb megjegyzés magamnak: kell valakit találnom, aki segít normálisan megfogalmazni ezt az esküt, talán Kieran segíthet…)

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Roland olyan mérges volt, amilyennek még sohasem láttam, de meg is értettem. Megígérte, hogy biztonságban leszünk a kastélyában, és bár senki nem tehetett róla, hogy így alakult, személyes sértésnek vette, hogy a vadászok az ő területén támadtak meg minket, ugyanakkor nem akarta bántani őket, egyszerűen csak szerette volna megleckéztetni a leendő rokonait (amennyiben persze Tita igent mond egy esetleges lánykérésre).

Akárhogy is, másnap estére hat vadász volt a kastély alatti kis várbörtönbe zsúfolva, fegyvertelenek voltak, de istentelenül dühösek. Tita dúlva-fúlva rohangált ide-oda a kastélyban, ugyanis a bátyja árulással vádolta, és a képébe öntötte az egész pohár vizet, amit a lány levitt nekik (papírpoharakat adott nekik természetesen, mert nem akarta, hogy akármiből is fegyvert kovácsolhassanak).

- Nagyon feldúlt – túrt bele a hajába Roland. Elég nyúzottnak tűnt, így óvatosan felvetettem, hogy innia kellene egy kis vért, mert még a horzsolásai sem múltak el.

- Igazad van, Cornelia – villantott rám egy pillanatnyi mosolyt. – Megkérhetlek, hogy addig légy szerelmem társasága, nem kellene egyedül hagynunk ilyen állapotban.

- Persze – vágtam rá, holott szívesebben néztem volna utána Colinnak. Pár órája valami olyan felfedezést tett, ami nagyon felvidította. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de fúrt a kíváncsiság, hogy megtudhassam.

Roland elment felfrissülni a házi vérbankjukba (Roland és Gina Titát és Rufust is használják étkezésre, de van egy hűtőládányi vérük is, mert mégsem ehetnek minden nap a kedveseikből), én pedig megkértem Titát, hogy üljön már le velem egy kicsit.

- Eléggé fáj a sebem – nyavalyogtam, holott nem fájt, de egy kis ülés tényleg jól esett volna.

Tita megtorpant, és nagy nehezen lehuppant mellém.

- Nem hiszem el, hogy meg akartak ölni minket! Miért nem értik meg, hogy ők nem olyan rosszak? El tudod képzelni, milyen érzés, hogy el akarnak szakítani attól, akit szeretsz?

Válaszul csak néztem rá. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, rémlik-e neki az a kicsit problémás vöröske, akinek az én pasimnak kellene lennie. Végül neki is leesett.

- Jaj, bocs, Corn! De akkor legalább megértesz. Most mi a fenét csináljak velük? Nem maradhatnak örökké abban a lukban, de szabadon sem engedhetem őket, most már tudják, hogy hol van a kastély.

Ez viszont felvetett egy újabb kérdést. Honnan tudták a vadászok, hogy hol vagyunk? Hogy jöhettek utánunk, amikor nem voltak meghívva ide? Miután Roland visszatért, és átkarolta Titát, majd smárolni kezdtek előttem, úgy döntöttem, megkeresem Kierant, hogy megkérdezzem tőle, mit gondol.

Épp a kastélyban járt körbe-körbe, hogy megerősítse a védelmet, amit sebtében eszkábált.

- Hogy van a nap hőse? – kérdezte, amikor meglátott. Az a cuki mosoly ült az arcán, amit mintha csak nekem tartogatna.

- Rémlik az az óriási vasizé, ami kiállt a hasamból alig tizennyolc órája? – kérdeztem vissza. – Kizárt, hogy én lennék a nap hőse.

- Nem láttam még senkit, aki ennyi vérveszteség után egész nap talpon lett volna. Hogy lehet, hogy nem érzed rosszul magad?

Belegondolva úgy éreztem magam, mint akit kimostak, kicentrifugáztak, és végül kifordítva kitettek száradni.

- Borzalmasan vagyok – ismertem el. – De muszáj talpon maradnom, hiszen…

- Miért te vagy az Adományozó? – kérdezte. – Colinnak kellene lennie, ő az inasod.

- Tessék? – néztem rá zavarodottan.

- Te vagy az Adományozó, Cornelia. A kapcsolat közted és Colin között nincs lezárva, nem is tudom, hogy képesek lennétek-e elzárni, de az energiádat megtarthatnád magadnak is. Ehelyett te vagy az Adományozó. Az összes életerő megfordul Colinnál, mielőtt visszatérne hozzád, ő az, aki eldönti, hogy mennyit tart meg belőle. Legyengít téged.

- Mi? – pislogtam még zavarodottabban. – Colin nem csinál ilyet!

Kieran szárazon felnevetett.

- Nem úgy értettem, hogy szándékosan – érintette meg a kezem. Az ujjaim közé fúrta az ujjait, de nem romantikus gesztusnak szánta, hanem a kapcsolatot vizsgálta köztem és Colin között. – Amíg az erőd nem szabadult fel, ebből nem is lehetett probléma, de most, hogy már varázsolsz, borzasztóan veszélyes, hogy Adományozó vagy.

- Miért? – kérdeztem, miközben küzdöttem a vörösödés ellen. Kieran a hüvelykujjával simogatta a kézfejem, miközben beszélt. Nem voltam biztos benne, hogy tudja-e, mennyire kellemes nekem, amit csinál. Szükségem volt egy kis kényeztetésre, és úgy tűnt, csak ennyi az, amennyi nekem jár.

- Minden varázslat, amit végrehajtasz, felemészt egy adagot az életerődből. Olyan vagy, mint egy akkumulátor, ami azt jelenti, hogy le is merülhetsz. Minél nagyobb a varázslat, annál több erőd veszik el, és ha az inasod épp akkor tart meg egy adagot, amikor szükséged lenne rá… elvesztheted az eszméleted, sőt meg is halhatsz. Ritkán, de ilyesmi is megesett már a történelem során. Nem merítheted ki magad, főleg nem akkor, amikor egy fedél alatt vagy az ellenséggel.

- Annyira azért nem vagyok lemerülve – vetettem ellen. – Kicsit fáj a hasam, és álmos is vagyok, de…

- Mikor fogadod el, hogy mennyire törékeny vagy? Úgy kellene aggódnod magadért, ahogy én aggódom érted! – szorította meg a kezem. Ez már határozottan kezdett átmenni romantikusba. Szinte rajongással nézett a szemembe, de amikor megszólalt, mégsem valami romantikus jött ki a száján. – Most nagyjából a fele életerőd hiányzik, emiatt lassabban gyógyul a sebed is. A tested megsínyli ezt a hiányt.

- Mit kellene tennem? – Biztos voltam benne, hogy mit fog válaszolni.

- Egyszerűen cserélj posztot a fiúval, a kapcsolat könnyedén megfordítható, ha ő lenne az Adományozó…

- Akkor ő lenne kitéve a veszélyeknek, amikről az előbb beszéltél! – csattantam fel. – Nem fogom kitenni ilyen kockázatoknak!

- Mert fontosabb neked az életednél is – mondta Kieran lágyan, amitől kicsit elszégyelltem magam. Vajon sejti már, hogy milyen kapcsolat volt köztem és Colin között?

- Egyrészt – ismertem el. – Másrészt pedig nem akarja ezt az egészet, Kieran. Gyűlöli a boszorkányságot, utál mindent, ami nem normális, ahogyan…

- Téged nem gyűlöl, Cornelia! – vágott közbe. Hirtelen rádöbbentem, hogy a sírás szélén állok. Ki voltam merülve, és lehet, hogy egy kicsit még sokkban voltam. Az a seb a hasamon nem tett jót a lelki állapotomnak.

- De azt hiszem, igen – vallottam be, letörölve a könnyeket az arcomról. – Gyűlöli, ami vagyok, gyűlöli a boszorkányokat, én pedig egy vagyok közülük. Gyűlöli, hogy el kellett velem jönnie erre az útra, gyűlöli, hogy boszorkányinas lett belőle, gyűlöli a varázslatokat! – Dühösebben törölgettem az arcomat, mert nem akartam sírni. – Hogy a fenébe ne gyűlölne engem, aki mindez vagyok egy személyben? Én vagyok, aki belerángatta, én vagyok, aki miatt folyamatosan veszélyben van az élete, és én voltam, aki… tettem vele valamit egy éve. Bolond lenne nem gyűlölni ezek után.

- Amikor megszülettem, a nagyanyám bele akart fojtani a kútba, mert fiú vagyok. A családunkban négyszáz éve nem született egyetlen fiú sem, nagyanyám biztos volt benne, hogy így is kell lennie ennek. Bedobott a vízbe, de amikor visszaért a szobába anyámhoz, már ott voltam mellette. Attól a naptól kezdve tudok két dolgot. Az egyik, hogy a varázserőm mentett meg, így nem lehet rossz dolog, a másik, hogy a nagyanyám meg akart ölni, mégsem tudtam soha utálni.

Nagy szemeket meresztettem rá.

- A nagyanyád borzalmas nőszemély!

- Többen mondták már – mosolygott rám. – De nem gyűlölöm, bármit is tett velem. Nem hiszem, hogy Colin gyűlölne téged.

- A kettő azért nem ugyanaz. – Szerencsére elmúlt a sírhatnékom.

- Nem, de ugyanaz a tanulsága, nem igaz? Ne aggódj az erőd miatt, ha nagyon legyengülsz, ismerek egy trükköt, amivel feltölthetlek. Egyelőre az alvás is megteszi.

O.O

Nem álmodtam Colinnal – ez volt az első csalódott gondolatom, amikor felébredtem. Aztán az, hogy még mindig elég fáradt vagyok. Tudtam volna még aludni, de már reggel volt, így nem akarván lustának tűnni, kikászálódtam az ágyamból.

Délelőtt nem futottam össze Colinnal, Rufus szerint odakint időzik Ginával és Mikaylával, így békén is hagytam. Roland közölte, hogy a nénikéim feldúlt hangvételű e-mailt írtak neki, amiben kérték, hogy azonnal mondja el, mi történt velem, ugyanis érezték, hogy megsebesültem, így leültem Roland laptopja elé és röviden vázoltam, mik történtek velem indulás óta. Azt is megírtam, hogy ne aggodalmaskodjanak, minden a legnagyobb rendben van. Ezután lementem a börtönbe a vadászokhoz, akik nagyon nyúzottnak néztek ki, de még mindig nem ettek vagy ittak semmit, amit Tita adott nekik. Makacsok voltak, mint egy csapat öszvér, főleg Tita szülei, akik még csak rá sem néztek a lányukra. Sőt, amikor Tita kiabálni kezdett velük, és Roland átkarolta, olyan undorodó arcot vágtak, hogy még én is dühös lettem rájuk. Főleg, hogy Tita bátyja még a földre is köpött, hogy kifejezze az érzelmeit.

- Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – kérdeztem végül, de persze nem válaszoltak egyetlen kérdésemre sem. Összesen, amit mondtak, az csupán néhány káromkodás volt, így feladtam.

Felfelé indultam, hogy egy kis friss levegőt szívjak, amikor Kieranba botlottam.

- Cornelia, pont téged kerestelek – ragadott karon. – Szeretnék mutatni valamit!

Olyan lelkes volt, amilyennek még nem is láttam, de csak egy hálószobába vezetve mondta meg, miért.

- Meg tudlak gyógyítani teljesen – közölte velem büszkén. – Feküdj le az ágyra!

Bizalmatlanul pillantottam rá, majd a királyi méretű ágyra.

- Miért?

- Mert úgy kényelmesebb lesz – felelte tényszerűen, majd vállat vont. – Jól van, nem muszáj, csak gondoltam, mindegy… Gyere közelebb!

Mielőtt én mehettem volna közelebb, már oda is lépett elém, és mindkét kezével megragadta a derekam, mintha táncolni akarna, de végül csak az arcomba nézett.

- Ne akadj ki, semmi személyes – mondta, aztán egy gyors mozdulattal, mindkét kezét a pulcsim alá csúsztatta a sebemre.

Ösztönösen hátrébb akartam ugrani, de bele volt gabalyodva a cuccaimba, így magammal rántottam. Elvesztette az egyensúlyát, nekem esett, és mindketten az ágyon kötöttünk ki, ő az arcával a nyakamban. A kezei kényelmetlenül nyomták a hasam, főleg, hogy egész súlyával rám nehezedett.

- Kieran, nyomod a sebem! – nyögtem ki az első értelmes mondatot, ahogy egy kis levegő jutott a tüdőmbe.

Nevetve emelte fel az arcát a nyakamból, hogy rám mosolyogjon.

- Nincs rajtad egyetlen karcolás sem, édes boszorkám! – A megszólítása zavarba hozott, talán jobban, mint a teste rajtam és a kezei a hasamon. Meg akartam kérni, hogy szálljon le rólam, de aztán rájöttem, hogy ez a pozíció nem a legrosszabb, ami megeshet velem.

Kierannak nagyon jó illata volt. Szerettem volna…

- Mi a franc?! – A gyomromba új fájdalom hasított, őrjítő féltékenység és mély fájdalom, ami elérte a szívemet is. Úgy éreztem, Colin megbántottságát, mintha csak az enyém lett volna.

- Ez nem az, aminek látszik! – mondtam gyorsan, és megpróbáltam lelökni magamról Kieran, csakhogy a kezei még mindig a ruhám alatt voltak, így megint csak visszazuhant rám.

Mire kigabalyodtunk, Colin már messze járt. A fájdalmánál is élesebben realizálódott bennem, hogy még csak nem is próbált meg küzdeni értem. A régi Colin szétverte volna Kieran képét. Persze nem akartam ezt, de…

- Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak – kért bocsánatot Kieran.

- Ne butáskodj, Colin csak…

Nem jutott eszembe, mi ütött Colinba, az igazat mégsem mondhattam, Kierant sem hibáztathattam, inkább csak magamat. Mert abban a pillanatban éreztem valamit Kieran iránt, amit nem kellett volna. Egy kicsi részem vonzódott hozzá, és ez a rész azt mondta, hagyjam a francba a Colinhoz kötődő érzelmeket, válasszam Kierant, aki helyes és elérhető. Hatalmas árulónak éreztem ezt a felemet. Mielőtt akármi más elhangzott volna, Rufus kukkantott be a szobába.

- Corn, nem zavarok? – nézett Kieranról rám, majd vissza.

- Persze, hogy nem – vágtam rá. – Történt valami?

- Igen, van egy tervem.

O.O

- Oké, mik a mellékhatások? – kérdezte Tita, amikor Rufus beavatta a zseniális tervébe.

- Az emléktörlésnek semmi komoly – mondta Kieran elgondolkodva. – Mivel hosszabb időről van szó, előfordul, hogy összetévesztik egy ideig a napokat és összezavarodik az időérzékük, de ez nem olyan súlyos. Az igazságelixír viszont elég kemény cucc, hónapokig tarthat a hatása, ami idő alatt végig csakis az igazat mondhatnak minden kérdésre. Néhanapján előfordul, hogy a szer évekig is hat, mondom, kemény egy elixír…

- De ez semmi, Tita – győzködte Rufus. – Kicsit őszintébbek lesznek, mint máskor, nagy dolog. A biztonságunk a tét!

- Nem muszáj belemennie! – vágta rá Roland, mintha csakazértis veszekedni akarna Rufusszal (ami nem lenne meglepő, állandóan ezt csinálják).

- És akkor mi lenne, mi? – csattant rá Tita. – El kellene mennünk a kastélyból!

- Ez csak egy halom kő – mutatott körbe Roland. – Nekem csak az a fontos, hogy biztonságban és boldogan élhess, Tita! Ha nem akarod alávetni őket a varázslatoknak, akkor elmegyünk innen. Képes vagyok bárhol élni, csak nélküled nem!

Tita úgy tűnt, mintha egy pofon és egy ölelés között próbálna dönteni, és végül Roland nyakába vetette magát.

- Jobban szeretlek, mint bármi mást ebben a rohadt életben! Csináljátok meg, Kieran! Egy kis igazmondás valóban rájuk fog férni, és tudnunk kell azt is, hogyan találták meg Cornt és a kastélyt!

Csókolózni kezdtek, így Rufus, Kieran és én maradtunk, akik végrehajtják az egészet. Kieran volt a főnök, mert ő tudta a varázslatokat, de Rufus volt, aki valójában dirigált. Úgy döntöttünk, hogy szétválasztjuk a foglyokat, és Tita bátyjával, George-dzsal kezdtük.

Egész nap eltartott a dolog, de az igazmondó varázslatnak hála mindent megtudtunk, amit kellett, külön-külön is ugyanazt válaszoltak a kérdésekre. A főhadiszállásuk jelenleg egy kétnapi járásra lévő kis halászfaluban volt, ahol mindenki csakis arra várt, hogy híreket kapjanak. Velük van egy boszorkány is, aki Siennának nevezi magát, de Kieran erről úgy vélte, csak álnév, merthogy Sienna egy középkori boszorkány volt, akinek a nevéhez egy csomó hasznos bájital kitalálása fűződik. Ennek a boszorkánynak a segítségével sikerült Tita anyjának olyan követővarázst rám tennie, amitől betaláltak a kastélyba. Engem könnyedén megtaláltak, csak kellett valami, ami az enyém volt, a vadászok váltig állították, hogy egy hajszálam van a boszorkánynál, amit állítólag a házunkból szerzett.

Kierant rettenetesen felháborította ez az információ, fogadkozott, hogy árulásért kivégezteti a boszit, legyen az akárki. Varjút akart küldeni, de Rufus lebeszélte.

- Itt az ideje, hogy kipróbáljam, mit tud az új falkám – mondta büszkén, ördögi vigyorral. – Ez nem csak a boszorkányok ügye, hanem a farkasoké és a vámpíroké is – biccentett Rolandnak, aki szerencsére már leszakadt egy ideje Tita szájáról, és velünk együtt hallgatta, miről beszélnek a mi kis igazmondó rabjaink. – Egy szövetség is elvégezheti azt, ami a boszorkánytanács gondja lenne, mint a régi szép időkben.

- Boszorkányok több mint háromszáz éve nem léptek szövetségre vérfarkasokkal és vámpírokkal. Nem volt ilyenre példa a bostoni démonkitörés óta! – mondta Kieran halálosan komolyan.

- Ha te nem egyezel bele, hát Corn majd bele fog! – vágta rá Rufus lelkesen.

- Nem! – csattant fel Kieran. Egy pillanatig azt hittem, dühös, de aztán láttam, hogy csak őt is elkapta a harci láz, mint Rufust és Rolandot. – Benne vagyok, persze, hogy benne!

Fogalmam sem volt, mitől ilyen nagy szám ez a szövetség, de a boszorkányt meg kellett állítani, ebben mindannyian egyetértettünk. Amit azt jelentette, hogy indulnunk kellett, mielőtt a vadászoknak feltűnik, hogy a társaik semmi jelet nem adnak magukról. Az igazmondók szerint már gyanakodhatnak.

- Azonnal indulunk! – vezényelte Rufus. – Készüljetek össze!

O.O

Kieran és én sietős léptekkel haladtunk, bár szívesen vettem volna egy kis pihenést, de semmire nem volt idő, még Colinnak sem tudtam elmagyarázni személyesen, hogy hová is megyünk, rá kellett hagynom Mikaylára, aki szintén csatalázban égett.

Tita és Gina maradtak egyedül a kastélyban, hogy vigyázzanak a foglyokra, Rufus és Roland előrementek, hogy összegyűjtsék Rufus falkáját és néhány környékbeli vámpírt, mi pedig Kierannal, Colinnal és Mikaylával a kijelölt találkozóhelyre tartottunk. Nem volt időm bosszankodni azon, hogy Mikayla megint a nyakunkon ragadt (Rufus szerint taktikai megfontolásból), mert Kieran próbálta megtanítani nekem, hogy fogunk együttműködve mély álmot bocsátani a vadászokra. Egyesítenünk kell majd az erőnket, mert minden bizonnyal a boszi védi őket, és kettőnk összesített ereje mindenképp erősebb lesz az övénél.

Próbáltam mindenre bólogatni, de eléggé féltem, mi lesz ebből. Végül másnap délelőtt értünk el a kijelölt helyre (igen, ez azt jelenti, hogy egész éjjel talpaltunk, mint a marhák), de Rufusék még nem voltak ott. Colin leült egy fa tövébe, hogy kifújja magát, én pedig levetettem magam a fűbe, hogy összegyűjtsem az erőmet. Nemcsak a varázsláshoz, hanem a beszélgetéshez is Colinnal. Tisztáznom kellett az egészet vele.

Már épp készültem volna felállni, amikor ő jött oda hozzám.

- Mondj el mindent, Corn! – dörrent rám mogorván. Kieran és Mikayla szerencsére nem voltak hallótávolságban. Felültem.

- Oké, a vadászoktól megtudtuk, hogy egy boszorkány segít nekik, egy olyan, akinél ott van a hajam, és azzal mindenféle átkot is tudna bocsátani rám, ha akarna, de egyelőre még csak engem használt fel ahhoz, hogy bejuttassa Tita szüleit a házba. – Colin komor arccal bólintott. – Kieran szerint értesíteni kellene a boszorkánytanácsot, de Rufus egy szövetséget akart. Vámpír, vérfarkas és boszorkányszövetséget, amilyen már évszázadok óta nem volt. Együtt is meghozhatjuk az ítéletet a gonosz boszorkány felett.

- És miért kell nektek ezt csinálni? – morogta Colin viszolyogva.

- Mert ez a szövetség egy lépés ahhoz, hogy a boszorkányok megint egyenlő félként kezelhessék a természetfeletti lényeket – vágtam rá kicsit türelmetlenül. – A boszorkányok azt hiszik, mindenki felett hatalmuk van, ezért is akarja Rufus annyira ezt a szövetséget, hogy előremozdíthassa a vérfarkasok és persze más lények ügyét. Hogy senkivel ne történhessen olyasmit, mint mondjuk Mikaylával, érted? – erősködtem, hogy értse meg, mennyire fontos ez az egész.

Meglepetésemre rám mosolygott.

- Nagyon szexi, amikor ez a tűz ég a szemedben! – Zavarba jöttem, és elfordítottam a fejem. Kieran és Mikayla még mindig sehol. Szerencsére.

- Figyelj, ami Kierannal történt, amit láttál, csak félreértés volt – néztem vissza rá, mire megkeményedett a tekintete.

- Na, mesélj! – mordult rám.

- Rá kellett tennie a kezét a hasamra, hogy meggyógyítsa a sebemet – hadartam. – Kicsit meglepődtem, ezért hátrébb ugrottam, amikor hozzám nyúlt, de beakadt a keze a pólóm alá, és az ágyra zuhantunk. Ekkor nyitottál meg, és hitted azt, hogy… nos, nem tudom pontosan, mit hittél – fejeztem be zavartan. – De Kieran és én csak barátok vagyunk, cserkészbecsszó!

- Te nem is voltál soha cserkész, Corn! – vágta rá. – Ráadásul ez a legnevetségesebb magyarázat, amit csak kitalálhattál.

- Akkor nézd meg a hasam, nincs rajta seb! – húztam félre minden ruhát az útból.

A hideg levegő megborzongatta a bőrömet, de meg sem kottyant, mert Colin pillantása felmelegített. Némán bámult makulátlan hasamra, majd lassan végigsimított ott, ahol a sebhely volt.

- Most már hiszel nekem? – kérdeztem elakadó lélegzettel. Előrehajolt, és gyors puszit nyomott a hasamra, majd betakart a ruháimmal.

- Szerintem bármilyen hülyeséget képes lennék elhinni neked – vigyorgott rám, miközben a döbbenettől sokkosan meredtem rá.

Megpuszilta a hasam? De hát ilyen nem történhet a valóságban! Zavartan körülnéztem.

- Colin, most álmodunk? – kérdeztem.

- Ha álmodnánk, nem álltam volna meg ennél a kis puszinál – felelte komolyan. A szemembe nézett, én pedig nem tudtam félrenézni. Ez nem lehet egy álom! Vagy mégis? – Ha ez nem álom, hol van Kieran és Mikayla?

- Valahol a közelben, nem? – nézett félre Colin, hogy az erdőt fürkéssze, majd visszanézett rám. – Teszteljük le, hogy álom-e. Megcsókollak, és kiderül. Ha ez egy álom, itt teszlek magamévá a csupasz földön, ha nem, akkor működésbe lép a riasztó.

- Cornelia! – hallottam Kieran hangját a közelből. Tehát nem álom! Kieran tényleg itt van, megint hallottam. – Cornelia!

- Próbáljuk ki – csúszott ki a számon, mire Colin már hanyatt is döntött, és fölém hajolt.

- Cornelia, ébredj fel! – Kieran kétségbeesettnek tűnt, én pedig rájöttem, hogy ez mégsem a valóság. Colin leheletnyire volt a számtól.

- Nem érdekel, akarom a csókom, mielőtt felébredek! – csattantam fel, és mindkét kezemmel átölelve megcsókoltam Colint.

Vadul és szenvedélyesen tapadtam az ajkaira, várva, hogy az ébredés elrontsa az egészet, de valamiért csak a hallásom lett élesebb, Colin nem tűnt el, sőt hevesebben csókolt, mint valaha. Soha nem csókolt még így, ettől eléggé meglepődtem. Hé, most ébren vagyok? De hát akkor miért nem kapcsolt be a riasztó? És miért tűnik Colin olyan furcsának? Máskor ennyi csókolózás után már egymás ruháit kapkodjuk le egy álomban, viszont most csak… olyan fura volt az egész.

Kinyitottam a szemem, és döbbenten észleltem, hogy ez valóban a valóság. Tökre ébren vagyok, és tökre csókolózom a földön fekve, és Colin valóban fölöttem van, és lenéz rám. Csakhogy nem vele smároltam éppen, hanem Kierannal. Colin csak úgy állt fölöttünk, és bámult le ránk, míg Kieran a legnagyobb odaadással tapadt a számra, én pedig erősen öleltem őt. És rajtam feküdt! Lehettem volna ennél nagyobb bajban?

8. fejezet

8. fejezet

Colin

Az inasélet szépségei

Hahó, növények, amiket össze kell szednem a bájitalba Főboszorkányom parancsára. Ha tudnátok, mennyire szeretnék egy lenni közületek, és itt dőzsölni Roland kertjében ahelyett, hogy inasként mindenféle kellemetlen helyzetbe cseppenjek. Az a gond ezzel az egész inas dologgal, hogy nem tudom, mikor mit kéne tennem, így elvész legendás magabiztosságom. Otthon minden okés volt, hogyha egy fiú az utamba került, bepancsoltam neki, hogyha egy lány tette ugyanezt, elhívtam randira, hogyha meg Corn, akkor elszaladtam. De itt, ezen az ismeretlen vidéken, ahol bármi megtörténhet, Colin Grey nem több egy zöld, remegő zselénél, amit felszoktak szolgálni az étteremben, azzal a különbséggel, hogy engem – eddig – még senki nem öntött nyakon csokival.

Mégis, ahogy itt ülök - és veletek beszélgetek, mint egy féleszű - arra gondolok, lehetne rosszabb is. Boszorkányinasnak lenni nem olyan pocsék, amíg senki sem akar megölni. Valószínűsíthető, hogy a mi esetünkben a merényletek száma növekvő tendenciát fog mutatni a következő napokban, ezért akarom kihasználni ezt a kis időt, ami maradt viszonylag nyugis életemből. Azt hiszem, ennek jegyében megyek, és átkutatom Corn szobáját.

O.O

- Hé, rád fog mosolyogni a szerencse – nyugtatgatott az áldott jó Kieran az este korábbi szakaszában, miután megtudtuk, hogy egy szobában kell aludnunk.

Rám a szerencse nem mosolygott. Kiröhögött! Megadta a lehetőséget, hogy bizonyítsak inasként, amivel sikerült baromira felsülnöm. Mivel rólam volt szó, várt bárki mást is?

Éreztem bőrömön a levegő vibrálását, ami azt jelezte, hogy Corn varázsolni készül, aztán egyszerre jéghideg lett körülöttem a levegő, és majdnem elvesztettem az eszméletemet. Corn elájult a sebébe hasító fájdalomtól. Megkergülve löktem arrébb a torkomnak kést szorító kezet, nem gondolva arra, hogyha elnyisszantja torkomat, képtelen leszek Cornnak segíteni. Láttam, hogyan omlik a padlóra, egyetlen dolog járt a fejemben, az, hogy meg kell mentenem. A két alaknak – mint megtudtuk, édesszüleinek – rontó Tita megvadult fúriaként suhant el mellettem. Sikerült kiszabadulnom, és Corn mellé vergődnöm. Ugyan legszívesebben a saját hasamra szorítottam volna kezemet, olyan rosszul voltam, de tudtam, fantomfájdalmam Corn valós kínját türközi. Négykézláb ereszkedve a pizsama felsője alá nyúltam, hogy ellenőrizzen a sebét.

Bevillant az agyamba, álmomban mire készültünk, de nem gondoltam tovább, helyette felhúztam a felsőjét, és megnéztem hasát. Véres volt, és még mindig kiállt belőle egy szigony. Nem tudtam, mit csináljak. Húzzam ki, hagyjam benne, vagy mi? A sebből folydogáló vér nem hagyott nyugodni. Ha Corn magánál lenne, tudna vele valamit kezdeni, így hát nincs más hátra, mint visszahozni a valóságba.

Tudtam egy fájdalmas, ámde hathatós módszert, ami be kellett, hogy váljon. Szemernyi kétség nélkül hajoltam rá, majd lassan csókolgatni kezdtem a száját. Kezeimet távol tartottam tőle, nehogy túlságosan beleéljem magam a helyzetbe, de erre semmi szükség nem volt, úgy három-négy másodperc múltán éreztem, hogy a riasztó hat, a fájdalom belénk mark. Elég durva volt ahhoz, hogy Cornt visszarántsa hozzám.

Kábán felemelte fejét, majd kinyitotta szemét, ami félelemmel telve, zölden villogott rám.

- Mi…

- Minden rendben – hazudtam neki, és ügyetlenül végigsimítottam a homlokán, majd még azelőtt elkaptam kezemet, hogy a riasztó újból megszólalt volna. Körülnéztem. A vadászok Titával együtt eltűntek, semmi fenyegetőt nem láttam, de a körülöttem kavargó forró levegő figyelmeztetett, hogy Corn még mindig veszélyt érez. Hamarosan távoli kiáltásokra lettünk figyelmesek.

- Egyedül nem fognak… boldogulni – mondta Corn, és megpróbált felkönyökölni.

Egyik tenyeremmel visszalöktem a padlóra, a másikat a szigony okozta sebre tapasztottam. Most jutott eszembe, hogy ki kellett volna húznom a szigonyt, mielőtt magához térítettem volna, nem pedig feleslegesen fájdalmat okozni neki a csókkal, mikor amúgy is elég baja van.

- Dehogynem – fogtam be a száját egy pillanatra, hogy hallgasson el, és közelebb hajoltam hozzá. – Tudsz valami érzéstelenítő varázslatot? Ki kell húznom a szigonyt.

- Tudok. – Szeme fényleni kezdett, ami biztos jelen volt annak, hogy mentem elsírja magát.

Meg tudtam érteni, ha egy szigony lyukat ütött volna a testemen, én sem lettem volna oda attól, hogy azt bizony el kell távolítani. Tehetetlenül meredtem rá, majd a szigonyra néztem.

- Jól van, akkor csináld, én pedig kihúzom.

Lassan bólintott, aztán felnyögött, és lehunyt szemmel varázsolni kezdett. Éreztem, hogy amit csinál, az ereje nagy részét felemészti, de ezzel egyelőre nem tudtam mit kezdeni, hiszen ott volt nekem a szigony kihúzása, aminek puszta gondolata is elgyengített. Már az is zavart, hogy a szeretett lényből kiáll egy fegyver, de az, hogy nekem kell belőle kiszednem, ezzel még jobban feltépve a sebet, sokkolt. Végül az egyik kezemmel megtámasztottam hasfalát, a másikkal pedig megfogtam a szigonyt, és elkezdtem kihúzni. A szigony feszített munkával préselődött ki centiről centire, de még nem volt teljesen kint, amikor éreztem, hogy Corn ereje fogyatkozik.

- Mindjárt. Még egy kicsit bírd ki!

Elengedtem sebét, és két kézzel rántottam ki belőle a szigonyt. Az eredmény olyan volt, hogy még a legprofibb sebész is elhányta volna magát tőle. Nem maradt más hátra, mint messzire hajítani a szigonyt, két tenyeremmel betapasztani az egyre jobban vérző sebet, és a szerelmem arcára fókuszálni.

- Megvagy még? – kérdeztem tőle elhaló hangon.

- Igen – suttogta, de nem volt túl meggyőző, ereje végéhez ért.

Számba vettem a lehetőségeimet. Az első az volt, hogy ülök a babérjaimon, és hagyom, hogy Corn a kezeim között vérezzen el. A második az, hogy megkeresem a többieket, és vagy megtalálom őket, vagy nem, akárhogyan, aligha találnék vissza ebben az ördögi útvesztőben, végtére is hagynám, hogy Corn magányosan haljon meg.

Megráztam a fejemet, más lehetőség után kutattam. Kell, hogy legyen egy megoldás, biztattam magamat. Corn közben egyre laposabbakat pislogott, többször hozzá kellett érnem arcához vérétől maszatos kezemmel, hogy ébren maradjon.

Aztán eszembe jutott az őztej, és a megkönnyebbüléstől kishíján elnevettem magam. Ott volt nálam a többi üvegcsével együtt. Kieran tanácsolta még előző nap, hogy tartsam az összes fegyveremet egy helyen. Úgy tettem, mint akinek magától jutott ez eszébe, és onnantól fogva mindenhova magammal vittem őket.

Elővettem azt az üvegcsét, ami lötyögött, és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem a tündérkör felfedő olajat akarom megitatni Cornnal, odatartottam szájához. A másik kezemet a sebére nyomtam, hogy addig is gátoljam vér útját.

- Idd meg. Neked készítettem – hazudtam fenntartások nélkül.

- Mi ez? – értetlenkedett felnézve rám.

- Brandy. Tudod, hogy mennyire sokra tartom a fájdalomcsillapító hatását.

- Tényleg. – Halványan mosolyogni kezdett, és eltűnődött. – Mint amikor leestem a fáról, és közben kikarmoltalak, ott bőgtünk a földön, és te…

- Igen, de most idd meg.

Közelebb tartottam hozzá az üvegcsét. Egy percig tétovázott, aztán inni kezdett. Tartottam tőle, hogy nem lesz jobban, mert az üvegcsét nem hiába hívják üvegcsének, nagyon pici, de ahogyan kiitta a tartalmát, sokkal élénkebbé vált, már nem akart minden pillanatban elaludni,a varázsereje pedig pattogtatta a levegőt.

- Brandy, mi? – mormolta, de aztán lefejtette tenyeremet hasáról, és ő maga tette rá saját kezeit, hogy néhány varázsigével elállítsa a vérzést, és rendbe tegye a sebet. – Ennyire telik most, az elsősegélyvarázsokból csak az alapokat néztem át, reméltem, hogy nem lesz rájuk szükségünk.

- Az a lényeg, hogy megcsináltad – vontam le a lényeget, és megnéztem a sebét. Tiszta volt, és alvadt vér borította, amiből akadt a sértetlen területeken is.

Corn rám nézett, aztán le kezeimre.

- El kéne tüntetni a kezedről a vért.

- Ne pocsékold rám a varázserődet, remekül megvagyok véres kezekkel is. – Ezt Kierantól tanultam, aki óva intett a felesleges varázslásoktól. Corn felvont szemöldökkel pillantott rám, aztán letépte pizsama felsője egyébként is véres részét, és átnyújtotta, hogy töröljem meg benne a kezem. Égni kezdett a fejem attól, hogy Főboszorkány létére inkább gondolkozik halandóként, mint én. – Kösz.

- Most már rendben leszek, menj, és nézd meg, mi van velük – mondta, miközben kezeimet törölgettem. Megdermedtem.

- Ez parancs?

- Az.

Nem feleltem, helyette komótosan tovább törölgettem a kezeimet, majd miután végeztem, a sebe környékéről kezdtem eltávolítani az alvadt vért. Corn többször rácsapott a kezemre, sürgetett, hogy engedelmeskedjek a parancsnak.

- Ha engedelmeskednék, megszegném a szabályt – blöfföltem. Reméltem, van olyasmi szabály a boszorkányok és az inasok között, hogy végveszélyben az inas a boszorkányával marad, bármi is történjen.

- Ezt mondhattad volna előbb is, nem kellett volna felbosszantanod – mondta, aztán újra rácsapott a kezemre.

Abbahagytam az alvadt vér letörlését, és ránéztem. Megint ott voltunk, mint az este elején, összeveszhettem volna vele, és mehetett volna minden úgy, ahogyan ezelőtt. Idegesíthettük volna a másikat szemétkezéseinkkel, beszólogathattunk volna egymásnak a legalkalmatlanabb pillanatban. Láttam rajta, hogy ő hajlik rá, mert elege lett belőlem, de én nem akartam ezt, nem azért maradtam csendben, mert hergelni akartam, hanem mert gondolkoztam. Szerettem őt, meg akartam védeni mindentől. Eljutottam addig a pontig, hogy a szeretetem nem fért meg a marakodással, valamelyiknek mennie kellett. Az egyik nem akart…

Körülnéztem, van-e a közelben valaki. A látásom élesebb volt, mint máskor, eszembe jutott, hogy talán a varázslat miatt. Így visszagondolva a szerencse mégis mellém szegődött, mert élve szabadultam el Tita szüleitől.

Se perc alatt felmértem a terepet, nem fenyegetett veszély, így Cornhoz fordulhattam.

O.O

- Szeretlek – mondtam neki, és lélegzetvisszafojtva vártam, mit felel.

Nem mondott semmit, csak nézett rám. Krákogott. Hasára tett kezére csúsztattam kezemet. Olyan finom volt az érintése, hogy bizseregni kezdett tőle a bőröm, pont úgy, mint amikor varázsláshoz készülődött. Teljesen elvarázsolt már az is, hogy simogathattam, meg sem kellett moccannia hozzá, hogy odalegyek érte.

- Ezt talán nem kéne – suttogta.

- Miért nem? Nincs ebben semmi rossz. Simogatlak.

- Tudom. De ez önmagában rossz, nem? Fura, hogy nem szól a riasztó.

Tanácstalanul nézett körül, mintha a sötétségtől várná a választ. Ekkor jutott eszembe, hogy elmondom neki legújabb teóriámat.

- Van egy elméletem, hogyan cselezhetnénk ki a riasztót.

- De hát a riasztó azért van, hogy védjen… - Beléfúlt a levegő, mikor megsimítottam a haját. - minket. Nem?

- Dehogynem – értettem egyet. – Van, amikor védenie is kell, ha valami rosszat akarnánk egymásnak, de az, hogy szeretjük a másikat, hogyan lehetne rossz? Ez rossz? – kérdeztem tovább simogatva a kezét.

- Ezt már ezerszer kitárgyaltuk – suttogta. – Te is tudod, hogy szeretem.

Mellé ereszkedtem, úgy simogattam tovább a kezét. Láttam rajta, hogy nincs ellenére, de mégis ki a frásznak lett volna? Tökéletesek voltunk együtt, ezt bárki elismerhette.

- Te szereted, én szeretem, mi akkor a baj? Figyelj csak, rengeteg irodalmi példát találtam nem is olyan régről, ahol unokatestvérek lesznek egymás házastársai, és egyáltalán nem ítélik el őket. Mi nem gondolkodunk házasságban vagy gyerekekben, akkor miért ne lehetnénk együtt próbaképpen? Ki kellene próbálnunk, milyen lenne egy párként. Lehet, borzasztóak lennénk, és rájönnénk, hogy baromság efféléken gondolkodnunk. Nyugodtan kereshetnénk magunknak más párt, érted…

Erre már elnevette magát.

- Borzasztóak? Mi ketten együtt? Hogy jutott ez eszedbe?

- Csak azt akartam, hogy nevess – vallottam be. – Még annak is örült a hülye fejem, amikor elestem, és kinevettél.

- Nem nevettelek ki – mondta, és közelebb engedett magához. Keze megrándult az enyém alatt. – Csak olyan fura volt az egész, hogy nevetnem kellett. Vicces volt.

Elmosolyodott, és hagyta, hogy megcsókoljam. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem most, hogy végre szabad volt kimutatnom iránta érzéseimet, és – ami még fontosabb – viszonozta őket. Ilyen felszabadultan legutóbb álmomban éreztem magam.

Miközben csókoltam Cornt, felsejlett bennem az aggasztó gondolat, hogy ez nem sem több egy álomnál. Máris kevésbé éreztem a csókját.

- Szeretlek – mondtam még gyorsan, amíg megtehettem. Megcsókoltam, és ránéztem. – Szeretlek, Corn! Te is szeretsz engem?

Az álomkép elképedve nézett rám, a haja természetellenesen hosszúra nyúlt, szemei zöldből kékre váltottak, az arca egyre távolodott tőlem.

- Persze, hogy szeretlek…

Felpattantak szemeim, és megütött a valóság szele: az éj sötétje, Corn vérének illata, Roland kastélyának hidege, azok a dolgok, amiktől álmomban védve voltam. Cornra pillantottam, akinek még le voltak hunyva a szemei. Csalódottan bámultam fel a mennyezeti stukkókra, ez a mostani álmom pont olyan valóságos volt, mint a korábbiak. Magamban szentségeltem, amiért a kimerültségtől elaludtam, pedig megfogadtam, hogy fent maradok.

Felültem, igyekeztem rendezni gondolataimat. Ablakot nem láttam a közelben, fogalmam sem volt, mennyi idő van. A zajok elültek, úgy éreztem, mintha mi ketten lennénk az egész kastélyban. Ettől pikáns gondolatok törtek rám, amik csak felerősödtek, amikor rápillantottam a mellettem fekvő Cornra. Nagy levegőt vettem, és próbáltam a védtelen lányt látni benne, aki összekuporodva alszik, de bárhogy is próbáltam, nem ment. Önkéntelenül olyan pozícióba helyezkedett álmában, ami tökéletes volt arra, hogy megcsókoljam vagy egyéb tetszetős dolgokat műveljünk együtt. Mivel valami belső hang késztetett, hogy érjek már hozzá, a haja simogatását választottam, mert ezt gondoltam a legsemlegesebb területnek.

Arra nem számítottam, hogy felébred az érintésemre.

- Bocsi – mondtam, és elhúztam kezemet. – Azt hiszem, vége a ramazúrinak.

Egy pillanatra fájdalom villant fel szemében, aztán felült, hasára tette a kezét. Csodálkozott elszakadt pizsama felsője felett, mintha azt hitte volna, azt is csak álmodta, hogy odaadta nekem az alsó részét. Elpillantottam róla, és felálltam. Úgy nyújtottam felé a kezemet, hogy felé se néztem. Most az egyszer elfogadta, de egy szót sem szólt hozzám.

Futó léptekre ocsúdtunk fel.

- Itt is egy! – kiabálta Gina. Közelebb érve végigmért minket, és csodálkozásában nyelt párat. – Vagyis… mégse… mit csináltok? – kérdezte úgy, mintha inkább nem is akarná tudni a választ.

A rég nem látott Rufus rekordsebességgel rohant oda hozzá, és hátulról átkarolta, mintha védeni akarná. Utána jött rá, hogy velünk áll szemben. Ginához hasonlóan megbámult minket.

- Ti meg mi a frászt műveltetek?

- Megsebesültem – válaszolt neki Corn méltóságteljesen, visszatérve az alvás okozta kótyagosságból a valóságba. – Colin segített elállítani a vérzést. Utána kétséges volt, hogy mi történik a kastély többi részén, ezért maradtunk, ahol voltunk.

- Ez okos volt tőletek – bólogatott Gina, miközben elfordult, hogy ne kelljen látnia Corn sebét. – Titáéknak sok időbe telt feltartóztatni a vadászokat. Szerencsére jöttek Rufusék, és segítettek nekik, de addig az egyik farkas…

- Az egyik farkas? – vágtam a szavába. – Mikayla?

Corn megrándult mellettem, de Gina nemet intett. Rufus rászólt, hogy majd elmesélnek mindent, miután az összes seb el lesz látva, és mindenki egy helyen lesz. Ezután megkérdezte Corntól, hogy tud-e járni. Ezen ő valamiért annyira megsértődött, hogy biccentett egyet, majd odabicegett Ginához, és rá támaszkodva indult el valamerre a kastély kies folyosóin. Mi Rufusszal követtük őket, és közben benéztünk pár terembe, nem rejtőznek-e ott vadászok.

- Mi volt ez, haver? – kérdezte, mikor a lányok már messzire jártak tőlünk. – Úgy hallottam, fújtok egymásra, mint a veszett macskák.

- Fújtunk is ma éjjelig. Pontosabban nem tudom, hogy Corn mit tervez, lehet, megint kitalál valami hülyeséget, például, milyen megalázó volt számára, hogy nem engedelmeskedtem az ő parancsának, vagy…

- Nem engedelmeskedtél neki? – Jókedvűen füttyentett egyet. – Ezzel lehet, hogy tényleg kihúztad a gyufát, a csajok utálják, ha nem az övék az utolsó szó.

- Tapasztalat? – kérdeztem rá letörten. A fenébe, tudtam, hogy valamin bukni fog a Cornnal való barátságom, pedig ma éjjel komolyan visszafogtam magam több ízben is, annyira arra törekedtem, hogy semmi ne romolhasson el… már a nyilvánvalóan elromlottan túl.

- Még jó, hogy az – felelte Rufus. - Imádom Ginát, de hisztizni, azt tud. Mi a helyzet akkor Cornnal? Megkaptad már?

- Hogy a francba kaphattam volna meg, amikor itt van a nyakunkon a másik Főboszorkány? – kaptam fel a vizet, mert eszembe jutott Kieran. Róla el is felejtkeztem. Bármilyen jó a Cornnal való kapcsolatom, ő tuti, hogy bele fog majd köpni a levesembe. - Hallottál már róla?

- Hogyne hallottam volna, a kastély zengett belé, annyit nevettek rajta a lányok, hogy van egy boszorkány, aki nem lány. Akkortájt vettem fejembe a falkaalapítás ötletét, ezért nem túl sok figyelmet fordítottam rá, min vígadnak. Figyelj csak, a falkával kapcsolatban…

O.O

Hajnali három volt, mikor a társaság összeült a kastély nagyobbik szalonjában. Házigazdánk monokliját ápolva kért szíves elnézést azért, hogy vendégei nem élvezhették maradéktalanul kastélyának békéjét. Miután Rufus közbeszólt, hogy a vendégeit majdnem kinyírták, ők ketten félrehúzódtak vitázni. Tita lépett előre, hogy a családja nevében elnézést kérjen, és sebeinket összeszámolja. Azt mondta, a családi hagyomány miatt van szüksége pontos számukra, talán ők az ejtett sebek számával menőztek úgy, mint mi, halandók a családfánk sok-sok ősig való visszavezetésével.

Miután tisztáztuk, hogy nem nyalogathatja le a kezemről Corn maradék vérét, Mikayla nyugton ült mellettem. Corn Kieran oldalán ült, és az ő kabátját viselte, amitől megcsappant a jókedvem, unottan malmozgatva lestem felváltva rájuk és a sebeket számlálgató Titára.

Közben Rufus visszatért, és elmesélte, hogyan sikerült felszámolniuk az ellenséges erőket. Rolandon, Titán és rajta kívül két farkasa segédkezett, de nem figyeltem oda arra, pontosan hogy történt az egész, mert azt néztem, Corn milyen rajongással néz Kieranra, aki felhúzott valami hülye csodafalat a kastély köré, hogy a vadászok ne juthassanak ki. Szerintem ez ritka nagy bolondság volt, minek akarnánk bent tartani őket? Inkább mennének el minél messzebb. Kieran úgy okoskodott, hogy akkor ki tudja, hogy követnének-e minket, nem támadnák-e meg újra a kastélyt, vagy nem akarnának-e bosszút állni rajtunk, jobb, hogyha helyben elintéznénk őket. Valami szelídítést emlegetett, aminek hatására Mikayla nyüszögve igyekezett a hátam mögé bújni, ami kicsit nehéz volt, ugyanis a kanapén fekve igyekeztem kipihenni az éjjel történteket. Végül megbeszéltük, hogy senki nem akarja a farkasokat megregulázni, így Mikaylát elküldhettem ismerkedni Rufus két farkasával.

Rufus vele tartott, míg Roland elment ellenőrizni a foglyokat. Tita tétován nézett rám, majd odaült Cornhoz meg Kieranhoz. Gina mellém huppant, mire felültem.

- Te nem sérültél meg? – kérdezte kedvesen.

- Köszi, örülök, hogy valakinek én is eszébe jutok. Semmi bajom. Ők meg mit terveznek? – böktem Titáék felé, akik ekkorra átmentek a zongorához, és körbeállták. Tita levett valamit a falról, és a zongorára tette.

- Megkeresik Tita bátyját, aki valahogy meglógott. Azt mondják, van egy jó módszer, az, amivel engem is megtaláltatok.

Igaza volt, Corn már le is vette a védőmedálját, ami ezek szerint ingaként is funkcionált. A sajátomra néztem. Miért nem védtek meg minket? Vagy egyáltalán hogyan hatnak a medálok? Muszáj volt többet megtudnom a varázslatról, el kellett kérnem Ariana könyvét Corntól. Felvidultam a gondolatra, megvolt a fedősztori, hogy miért megyek oda hozzá.

A következő pillanatban láttam, hogy Kieran átkarolja Corn vállát. Jobbnak láttam Gina felé fordulni, mielőtt egy dühkitöréssel mindent elrontok.

- És te jól vagy? Rossz érzés lehet, hogy a bátyád barátnőjének ilyen veszélyes családja van.

- Félek tőlük akkor is, hogyha a bátyám azt mondja, nem kellene. A bátyám mindig úgy nevelt, hogy óvakodjak az ellenségtől, erre most ő maga tartja itt őket… - A fejét fogta, láttam rajta, hogy tanácstalan.

Nem volt egyedül, én se tudtam, mi legyen.

O.O

A farkasok összeszoktatása hosszabb időt vett igénybe, így Mikayla egész délelőtt távol maradt, sőt ebédre se ért vissza. Rolandék erdejében voltak jó messzire tőlünk, így még azt se nézhettem meg, mit művelnek. Pár órányi alvás után felkeltem, és unatkozni kezdtem. Egy kis séta után felmentem Cornhoz, elkértem tőle Ariana könyvét, és megmondtam neki, hogy bármiben a rendelkezésére állok. Kieran bent volt nála, ezért mielőtt bármit felelhetett volna, hátraarcot vágtam, és lejöttem a szalonba.

Utóbb visszagondolva ez kicsit úgy hathatott, mintha üresen ígérgettem volna, pedig nem akartam ilyesmit, komolyan gondoltam, amit mondtam. Odalent Tita megkínált keksszel, aztán elsietett, mert megjelent Roland, és beszélni kezdett neki a család szentségéről. Ismét egyedül maradtam.

Gina később azzal csatlakozott hozzám, hogy Cornnak feladata van a számomra: egy bájitalhoz kell növényeket gyűjtenem. Gina nagyon bezsongott ettől, szeretett volna segíteni. Azt mondta, a családjuk ősi birtokán mindent megtalálhatunk, ami csak kellhet. Hagytam, hogy velem tartson, mert láttam rajta, mennyire retteg a kastélyban maradni, attól félt, hogy Tita lekötözött, szigorúan fogva tartott rokonsága kiszabadul, és ismét meg akar ölni minket. Én is így voltam vele, most hogy Tita bátyját is sikerült előkeríteni, jobb volt a szabadban.

Ebéd után Ginával kimentünk a kertbe, és leültünk a padra. A könyvből írogattam ki azt, mi kell nekünk. Folyton vissza kellett lapoznom, hogy megtaláljam, mi mit jelent. Olyan fura neveket adott nekik Corn boszorkányőse, hogy nem csodálkoztam rajta, miért tartják őket dilisnek. Mi baj volt például a pitypang névvel, miért kellett mindenképpen oroszlán fogának hívni? Megráztam a fejem, és összeírtam azokat, amikre rátaláltam.

Oroszlán foga:                       pitypang

Daphné fürtje:                        babérlevél

Fátyolvirág:                            fátyolka

Hét éves szerelem:                 cickafark

Lázfonál:                                ádázka

Szappangyökér:                     százszorszép

Cukorkóró:                             édesgyökér

Azt próbáltam megfejteni, mit jelenthet a bárányzsálya, mikor egy rózsaszín levelű növény leírásánál azt találtam, hogy fogamzásgátló hatása messze földön ismert. Erről eszembe jutott Corn egyik elejtett mondata arról, hogy Flora néni adott neki egy csomag óvszert. Bárhogyan próbáltam elhessegetni a mondatot, nem tudtam elterelni róla a figyelmemet. A biztos, hogy nem éber állapotomban hallottam, mert akkor ad egy: nem feledkezem meg róla, ad kettő: leesett állal bámulok Cornra. Ilyen már rég nem fordult elő, ami bizonyossá tett, hogy egy álmomban mondott ilyet. Még így is meredek volt elképzelni, hiszen az álombeli Corn a megszólalásig hasonlított valódira, sose mondott vagy tett olyat, amivel lebukhatott volna, mint álomalak.

Az álomban minden olyan logikusnak tűnt. Flora néni óvszert adott Cornnak, na és? Na és?! Minek adta neki? Izgatottan lapoztam kettőt, és felírtam egy újabb összetevőt a papírra.

- Kezdhetem őket szedni? – kérdezte Gina, aki megunta a virágok nézegetését. Kis kosarát magához véve, várakozóan nézett rám.

- Persze. Az első a pitypang.

Felállt, és már ki is szemelt magának pár szál pitypangot. A legtöbb már megfagyott, és a szárán meg a levelén kívül nem maradt belőle semmi, de reméltem, azok is elegek lesznek a bájitalba.

- Mennyit szedjek belőle?

- Jó kérdés – adóztam neki tisztelettel. Megnéztem, van-e szó mennyiségről a jegyzetekben. – Szerintem szedjünk egy salátára valót belőlük, hogyha kifőnek, elég lesz a levük az összes vadásznak.

Vagy nem. Kockáztatni tudni kell.

Gina bólintott, leguggolt a pitypangok mellé. Módszeresen tépkedte szárukat és levelüket, ügyes kézzel szórta bele őket kosarába, és olyan vidámnak tűnt, mint aki ennél jobb délutáni programot el sem tudna képzelni.

- Azt hiszem, nyugtatófőzet lesz belőle – mondta nekem boldogan. – Kíváncsi vagyok, hogy fog hatni. Tita rokonai nem úgy néznek ki, mint akik bármitől képesek lennének lehiggadni.

- Engem inkább az érdekelne, hogyan fogják megitatni velük, ha elkészül.

- Már dolgoznak rajta, le is mentek hozzájuk.

Ez aztán elgondolkoztatott. Kikerestem az utolsó két összetevőt, és a ház felé sandítottam. Most itt lenne a kedvező lehetőség, senki se venné észre, ha felsurrannék Cornék szobájába. Corn és Kieran Rolanddal és Titával a vadászoknál vannak, Rufus és Mikayla a farkasokkal, Gina pedig nekem segít virágot szedni. Mi sem egyszerűbb, mint folyóügyekre hivatkozva felmenni a kastélyba, és megnézni, hogyan állunk óvszer ügyben.

- Ki kell mennem, mindjárt jövök – szóltam oda Ginának, aki szemérmesen bólintott, és folytatta a növények begyűjtését. Szabad utat kaptam Corn szobájába.