13. fejezet
Colin
Hans Andersen: A kis hableány
Avagy Andersen sem tévedhetetlen
Szerzői megjegyz.: A történet elolvasása mellé végeztem egy kis kutatómunkát, ezeknek az eredményéről írnék az elemzés során.
Tagadhatatlan, hogy élvezetes és képszerű leírások teszik mestermunkává Andersen egyik legszebb meséjét, viszont majdnem száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy az író valójában soha nem találkozott sellőkkel. A sellők az ősi mondák szerint nem kedvesek és nem önzetlenek, sőt annyira bolondosak és élvhajhászok, amilyen emberben kevés van. Ez egyenesen bosszantó tud lenni, főleg, amikor az ember rá akarja őket venni valamire, ugyanis juszt se azt csinálják. Már a legendák szerint.
Az Andersen-mesében szó van az átlagnál hosszabb életről és a szép tengeri környezettől, ami nem mondom, csábító. Nagy szerencse, hogy az író igazi – földi – értékeket tartotta szem előtt. A főszereplő sellő – akinek nem tudom a nevét, de ez csak azért van, mert nincs is neki – meglátja az emberlét nagyon is valós szépségeit, ami…
Mi van magával fiam, mindenképpen meg akar bukni? Értem én, hogy érdemes olykor utánanézni a valóságalapnak, így történelmi regényeknél, ez a kitérő viszont annyira elvitte a meseelemzést, hogy jobb lett volna bele se írni. Legközelebb jobban igyekezzen!
O.O
Az embert folyamatosan érik a csalódások már kisgyerekkorától fogva. Ott van ugye a Télapós trauma, aztán az anyukám nem is mindenható, a tanár néni nem is olyan kedves, és így tovább. Aztán ott van az első csók csalódása, ami nyálasabb, mint amire számít az ember fia, majd az első szex, ami után bűntudat gyötri, mert nem az alatta fekvő csajra gondolt, miközben csókolta.
Egy újabb hasonló kaliberű csalódás ért, amikor Corn a vízbe ugrott. Amikor sellő alakban visszatért, a már sok volt nekem, így attól sem lette jobban, mikor fogta magát, és kiugrott a vízből. Azt hittem, ott kapok szívrohamot, hogy a legjobb lányhaverom nemsokára meztelen felsőtesttel, halfarokkal fog tetszelegni előttem, aztán rá kellett döbbennem, hogy a fenébe is, van rajta egy – átázott és tapadós - ruha! A végső nagy csalódás Corn halfarkának vízben eltűnő csücskét bámulva ért. Magamban csalódtam, amiért egyáltalán felmerült bennem az, hogy a sellővé válásnak igenis vannak bizonyos kendőzetlen előnyei. Pedig nem azt kellene éreznem, mint Phoebe-nek, amikor meglátta Chandlert és Monicát egymást vetkőztetni, és azt visítozta, kiég a retinája? Miért van az, hogy megmozdult benne valami, aminek nem kellett volna?
- Jól vagy? – bökött meg Rufus, kizökkentve borús gondolataimból. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt utána ugrik.
- Jó ötlet – bólintottam neki, és odamentem a hajó korlátjához. Nem gondoltam komolyan, láttam, mekkorát csobbant Corn, és milyen rossz állapotban bukkant fel, miután belevetette magát a jeges vízbe, és még a szörfdeszkám se volt nálam, hogy azzal kompenzáljam lábam vészes állapotát.
A vámpír így is komolyan vett, dühösen rám kiáltott.
- Ne vesztegesd már el azt a kevés idődet, amid van!
- Ez most fenyegetés akart lenni? – néztem rá üresen. Ilyen könnyen nem fog eltemetni!
- Nem hinném, csupán az életedet óvja – válaszolta hűvösen Sophie. Mikor meghallottam a hangját, bedühödtem, fejemet ide-oda kapkodva kerestem a vízen. Corn sehol se volt, de őt megtaláltam, a hajó mellett volt bal felől, és fagyos mosolyt eresztett felém, mikor meglátta, hogy keresem, mintha jó mókának tartaná az egészet. Ha tudta volna, hogy lányt még nem ütöttem meg, de az ő láttán nagyon bizsereg a tenyerem, nem vigyorogna! – Mi a baj, kisfiú?
- Mit keres még itt? – üvöltöttem felé. – Menj, és hozd vissza Cornt!
Éreztem, hogy Valerian a vállamra teszi kezét.
- Fékezd magad, barátom!
Lesöpörtem kezét, és már rá akartam ordítani, hogy ne barátozzon itt nekem, még kedves ismerős szinten sem vagyunk, mikor Sophie felháborodottan felkiáltott.
- Hogy mersz ilyet kérni tőlem?! A sellőkirály lánya vagyok, nem holmi futár!
- Teszek rá, hogy királyi sarj vagy, lecsapom az uszonyodat, ha Corn nem kerül elő emberi alakban, méghozzá sértetlenül!
- Ó, te… - Láttam rajta, hogy próbál kitalálni valami jó nagy nagy sértést. - Te még egy halandóhoz képest is meglepően buta vagy!
Bosszúsan csapott egyet az uszonyával, mire a hajó kissé arrébb sodródott. Kétségbeesetten néztem a víz felszínét, hátha meglátom valahol Cornt. Sophie továbbra is mérgesen nézett rám jégkék szemével.
- Inkább gondolkodnál a szép emlékeken, amivel vissza tudod csalni!
Egyáltalán nem voltam nosztalgiázós hangulatomban, de mivel maradt ez meg a hiábavaló ordítozás, megerőltettem magamat, és igyekeztem kitalálni, Cornnak mije volt, amiért vissza szeretne jönni. Az életét nem nagyon szerette, hiányoztak neki sosem látott szülei, és inkább átvészelte, mint élvezte volna a mindennapokat, kivételes alkalom volt az, amikor boldognak láttam. Ha a családját említeném, sellőként kikacagna, és többé színét se látnám. Olyan fiú se volt, akihez kötődött volna, már a bárgyú Blackwellen kívül, de inkább én is sellővé válok, minthogy az ő nevét kelljen bedobnom, mint a földi élet legcsodásabb részét. A sellő-Cornt nem is érdekelte volna, hisz még Sophie – aki sellőalakban személyiségét tekintve nagyjából ugyanolya volt, mint emberként – is vidáman lubickolt a tenger habjai között, miközben én kínkeservesen igyekeztem magamból kipréselni valami Corn számára kedveset. Mondhatnám Barnie úrfit, ez az, hozzá kötődik! De lehet, csak annyit mondana rá, hogy az enyém lehet, és etessem rendesen. Egy macskának, még ha az olyan okos is, mint Barnie, nem életbevágó az gazda közvetlen jelenléte.
Akkor hát mi legyen, tanakodtam még jobban kihajolva. Az angyal valamit sugdosott a tündérnek, de hangját elnyomta a Tita-Roland páros kardhegyre menő vitázása („Miattad van az egész!” „Nem hallottál még a család szentségéről, drága halandóm?”). Figyelmen kívül hagytam őket, és kétségbeesetten néztem a nyomorult tengert. Azt hiszem, Sophie egy életre megutáltatta velem a szörfözést.
Mondjam talán azt Cornnak, hogy jöjjön vissza miattam? Ez elsőre olyan nevetségesnek tűnt. Aztán ahogy hiába vártam Corn felbukkanását, sőt Sophie is eltűnt a közelből, hirtelen összeszorult a gyomrom. Sosem gondoltam még bele, milyen lenne az életem Corn nélkül. Azon már elmélkedtem a sok verekedéstől meg a láztól kiütve, hogy ő mennyire sírna utánam – de hogy ő elmenjen, én meg itt maradjak, meg se fordult a fejemben. Annyira szorítottam a korlátot, hogy az pár milliméterrel kintebb csúszott, ennyit a jacht biztonságáról és az én fennen hirdetett függetlenségemről. Igenis szükségem volt Cornra, és vissza kellett kapnom.
Amíg eddig jutottam az elmélkedésben, Sophie újra feltűnt. Most nem mosolygott, sőt különösen savanyú képet vágott.
- A Főboszorkánynak delfinekkel úszni támadt kedve, ne is számítsatok rá. Szerintem akkor inkább keressétek a…
- Szóval átváltoztattad őt azért, hogy aztán ne tudjon segíteni? – jött rám újra az öt perc. Kész őrület volt az egész, ami körülöttem folyt, nem igaz, hogy nem értették, mi a bajom!
- Ne légy már így megijedve, ostoba – szólt rám Sophie, mintha én tehetnék az egészről. – A Főboszorkánynak nem lesz baja, nem maradhat örökké a tengerben. Pár óra múlva vissza fog változni, és akkor…
- Pár óra múlva? – Úgy éreztem magam, mintha én estem volna bele a vízbe, mégis alig kaptam levegőt, émelyegni kezdtem. – Addig ki tudja, meddig merészkedik! Ha a nyílt vízen változik vissza emberre, és túl messze lesz a hajótól, mi lesz?!
- Bernard atya apám régi jó barátja, tudna rá megoldást – Úgy mondta, hogy abból egyből ki lehetett találni, hogy folyton őt keresi fel mindenféle gondjával-bajával. Kezdem érteni, miért lett ilyen fura az atya. – Ki kellene mennetek a partra felkeresni.
Hogyisne! Azt aztán nem engedem, hogy szétválasszanak minket, még ha Corn így itt is hagyott. Dührohamom elérte azt a fokot, ami után már a tettlegesség következett. A hajó többi utasa sem volt épp higgadt, Tita fenyegetőzőbe váltott át.
- Nem megyünk szárazföldre, nem hagyom megfulladni a legjobb barátomat! – kiáltottam.
- Colin, Corneliának nem lesz baja. Emlékszem még rá, mi vagyok? Angyal. Ha kell, ki tudom hozni a vízből – mondta Valerian jó hangosan, túlkiabálva a démonvadászt.
- Remek ötlet! – kaptam az alkalmon. – Csináld akkor azt, mint amit a sasok szoktak, csapj le rá, és hozd vissza a hajóra!
Bizonytalanul nézett rám, aztán a vízből figyelő Sophie-ra pillantott.
- Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb…
Tovább akartam győzködni – vagyis egy erős lökéssel kirepíteni a hajóról, hogy menjen már, és vadássza le a sellő-Cornt, mikor a tündér felujjongott. Hangoskodása bántotta a fülemet, de, mint ahogy kiderült, érdemes volt odafigyelni rá.
- Hajó! Ott egy hajó! – kiabálta boldogan ugrándozva.
Tényleg volt a láthatáron egy hajó. Mélyet szusszantam, szemem sarkából láttam, ahogy Tita és Rufus visszafogják az ész nélkül fedélzeti kormány felé rohanó Rolandot.
- Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy rajta van a húgod, különben kissé rossz néven fogják venni, hogy foggal-körömmel-agyarral nekirontunk – bizonygatta Rufus. Igazat adtam neki.
- Menj, angyal, nézd meg, ha már így felajánlottad a szolgálataidat – mondtam sóhajtva. – Te meg, Sophie, keresd meg Cornt, és valahogy beszéld rá, hogy térjen vissza legalább a hajó környékére. Nekem mindegy, milyen hazugsággal édesgeted ide, csak legyen itt.
A hajó felé fordultunk mindannyian, Roland morogva nézte végig, ahogy Valerian szárnyra kap, és elrepül a hajó felé. Hocca is ajánlkozott, hogy megy, de annyira hangos volt, hogy ezt nem mertük megkockáztatni. Még csak az kellett volna, hogy a hajó egyik utasa arra nézzen ki az ablakon, hogy egy tündér lebeg a víz fölött.
Miközben Valeriant vártuk, kovácsoltunk egy tervnek alig nevezhető skiccet arról, hogyan lehetne kiszabadítani Georginát. Az kiderült, hogy a vámpírlány nem túl erős, főleg embervér híján, ezért úgy gondoltam, Roland könnyen ki tudja hozni onnan, ahova zárták.
- Veled tartok – mondta Rufus, de szerintem csak, mert nem akarta szem elől téveszteni a vámpírt. – Tita meg Hoccával és Colinnal marad addig.
- Miért? – szörnyülködött Tita. – Nekik ott az angyal testőrnek!
Amíg ezen alkudoztak, visszatért Valerian. Könnyedén szállt le, a majdnem száz méteres távolság nem kottyant meg neki.
- Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a mi hajónk. Feljebb mentem körülnézni, van-e hajó a közelben, de senkit sem láttam. Ilyenkor nem sűrűn hajózgatnak itt, a parttól ilyen távol. Érdemes lenne benéznünk.
- Ez az! – ugrott a kormányhoz Roland.
Teljes sebességre állította a kart, csak az volt a gond, hogy a nagy lendülettől sikeresen le is törte. Ami egyet jelentett azzal, hogy bár gyorsan közeledtünk a jacht felé, lassítani nem tudtunk. Hocca visítozva fogta a fejét, és odament a fedélzeti pulthoz, azt hiszem, jobb híján menedéknek akarta használni. Lebújt, mire mi egymásra néztünk. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy a lendület le ne sodorjon lábamról.
- Ha odaér a hajóhoz, átugrunk – instruált minket Rufus.
- Vele mi lesz? – nézett a tündérre Tita.
Roland vállat vont. Nem úgy tűnt, mint aki megbánta, hogy tönkretette a jachtot, egyre a másik hajót fürkészte. Valerian egyetértett vele.
- Van szárnya, ha akar, majd elrepül.
- Hát jó. Akkor ugrunk.
O.O
Olyan tizenhárom éves korom környékén kezdtem sajnálni, hogy Corn lány. Kellett volna nekem egy fiúbarát, akivel lehet csinálni rizikósabb dolgot is, mint popcornnal megdobálni a szomszéd frissen festett kerítését. Főbb álmaim egyike volt valakinek a hajójára lopakodni, és dorbézolni egy kicsit. Most, hogy a settenkedés megvalósult, egyáltalán nem tetszett a dolog. Gondolom azért, mert a tulaj otthon volt, és mert a hajó nem a kikötőben volt, így másik hajó híján nem volt hova menekülni.
Mivel azért ez több volt egy egyszerű murinál, próbáltam minél halkabban járni. A hajón egy keveset pihent a lábam, az állás nem erőltette meg annyira, mint a gyaloglás, de még így is nehezemre esett csendben mozogni. A mellettem nesztelenül lépkedő Tita szigorú tekintete szerencsére belém fojtotta a panaszos nyögéseket, ezért hangtalanul jutottunk el a fedélzeti folyosóhoz, ahonnan lépcső vezetett a hajó belsejébe.
- Mi megyünk – mondta szinte hang nélkül Roland. – Fedezzetek!
Sose gondoltam bele, ez pontosan mit jelent, és úgy tűnt, a többiek sem, mert vállat vonva mentünk tovább a folyosón, megkeresni a tulajdonost, hogy ha észrevenne valamit, le tudjuk kötni a figyelmét. Az angyal közben a hajó körül repkedett, más erre járó hajókat lesett.
A fedélzeti fülkét nehéz volt észrevétlenül megközelíteni, ugyanis egy három oldalról zárt, ablak nélküli rész volt, az egyetlen szabad falfelület meg teljes hosszban üvegezve volt. Mi majdnem az üvegezett előtti keskeny, alacsony korláttal ellátott folyosórészre sétáltunk a forduló után, de hála Tita gyors reakcióinak még időben hátraugrottunk. A démonvadász csaj behajolt előttem, hogy egy szempillantás alatt felmérje a terepet. Feneke szépen kidudorodott előttem, de meg se néztem rendesen, még mindig rosszkedvű voltam Corn miatt, aki csak nem volt sehol.
- Ez a génmanipulált! – nézett rám rémülten Tita. – El kell tűnnünk, de most azonnal!
- Az orosz? – kapcsoltam rögtön. Bólintott.
Muszáj volt megnéznem a férfit, nagyon kíváncsi voltam, úgy néz-e ki, mint Farkas az X-menből. Úgy gondoltam, ha Tita feltűnő üstökét nem vette észre, az enyémet sem fogja, de sajnos pont akkor nézett a tenger felé, amikor kidugtam fejemet, így barna szeme azonnal rám villant.
- Ajjaj – mondtam halkan, jelt adva Titának, aki halált megvető bátorsággal ugrott ki a fal mögül, hogyha már így lebuktattam, megpróbálja feltartóztatni az oroszt.
Mivel a többiek távol voltak, én meg képtelen voltam mozdulni az ijedtségtől, Titának egy magában kellett szembenéznie a hegyomlásnyi emberrel. Jól tartotta magát, olyanokat rúgott belé, hogy attól én már kettészakadtam volna, de az orosznak ez nem jelentett problémát, még arra is futotta az erejéből a támadások elhárítása közben, hogy dühösen rám ordítson, és lépjen párat felém.
Felálltam, hogy sürgősen lerohanjak Rolandhoz és Rufushoz azzal, hogy jöjjenek fel most, vagy búcsút vehetünk az életünktől, mikor a hajót erős csapás érte, mintha a hullámok egyszer csak önálló akaratra keltek volna, úgy vitték egy irányba a hajót. Az első csapástól a falhoz hátráltam, a másodiknál viszont sérült lábamra kellett volna támaszkodnom, ami nem ment, ezért az üvegfal felé tántorodtam. Még láttam, ahogy Tita a falról visszapattanva bevisz az orosznak egy újabb csapást, aztán a harmadik hullámcsapásnál egyensúlyomat vesztve estem ki az üvegfalon.
Az üveg nem volt valami strapabíró, cseppet se tompította esésemet, ezért ugyanazzal a lendülettel át is fordultam az orosz hajójának folyosói védőkorlátján, és a vízbe zuhantam. A következő másodpercekben mintha minden lelassult volna.
Az első, amire eszméltem, a fejem fölött összezáruló víztömeg, és lábam lezsibbadása volt. Most már szó szerint nem kaptam levegőt, a víz fojtogatva húzott le. Hirtelen éreztem, hogy egy kéz megfogja a kezemet, és erősen megszorítva húzni kezd, de nem felfelé, hanem le. Felpattantak szemeim, és a kéklő vízben Corn arca rajzolódott ki előttem, kedves vonásait körbelengte vöröses haja, és úgy mosolygott, mintha csak piknikezni hívna. Egy másodperc alatt villant át agyamon a gondolat, hogy mi van vele, miért nem segít már, aztán maradék erőmet igénybe véve próbáltam magammal együtt a felszín felé lökni.
Hiábavaló próbálkozás volt, testem már kezdett kihűlni a hideg víztől, ráadásul az agyam sem volt tiszta, egyre hangosabb lett fülemben a tenger moraja. A legkevésbé sem hívott. Egy utolsó kósza kísérlet után éreztem, ahogy testem megadja magát a víznek, és lejjebb merül. Corn már nem húzott, de enélkül is süllyedtem. Kinyújtottam a karomat, ész nélkül akartam megkapaszkodni valamiben, viszont ezzel egyedül annyit értem el, hogy átöleltem Cornt. Mára se tudtam gondolni, minthogy nem akarom ezt. Ne így érjen véget. Ne most. Ne ilyen gyorsan. Aztán éreztem, hogy Corn visszaölel, és előrebuktam a semmibe.
O.O
Az első gondolatom az volt, hogy a rohadt életbe, de fáj a lábam. Valami nyomta. Amikor egyik kezemmel odanyúltam, nedves bőrt tapintottak ujjaim. Gyorsan visszahúztam kezemet, és kinyitottam szememet. A kétségbeesett arcú Corn nézett velem szembe. Annyira felém hajolt, hogy nedves felsőjének lelógó széle súrolta a pólómat, a hajából szemembe csöpögő víztől meg pislognom kellett. Corn folyamatosan vörösödött, szája széle remegett.
- C-C-Colin, C-C-Colin! – mondogatta.
- Elfoglaltuk az orosz hajóját? – kérdeztem rekedten, majd felköhögtem.
- Nem, ez a régi hajó, Hocca megjavította, mert nem buta – tűnt fel mellette egy önérzetesen mosolygó Hocca.
- És a vámpírlány? Megvan?
- N-n-nincs – vallotta be Corn.
Ekkor jöttem rá, hogy a hidegtől éppen annyira didereg, mint a sokktól. Ahogy eszembe jutott, hogy neki sellőnek kellene lennie, karját kitépve maga alól elkaptam, mire rám esett. Éreztem magamon meztelen lábainak súlyát. Most még azt sem zavart, hogy rám nehézkedik, örültem, hogy újra ember.
- Jó újra így látni. – Még egyszer végignéztem rajta, aztán köhögve fordultam arrébb. A víz feljött, és én örültem neki, hogy egyben vagyok. – Mit történt, miért változtál vissza? Már azt hittem, imádod a tengeri életet.
- Sz-szép is volt, k-k-kár, hogy nem l-l-láttad, de v-visszajöttem. – Lesütötte a szemét.
- Nem akartalak ezzel megbánta, nem gúnyolódásnak szántam.
- T-tudom.
Hallgatott egy darabon.
- Mikor vissza akartál jönni, egész egyszerűen visszakaptad az emberi alakodat, vagy mi?
- Nem – szólt bele a beszélgetésünkbe újfent Hocca. – A Főboszorkány egy csomót várt a hajó közelében, míg vissza nem változhatott. Hocca látta, hogy néha elnéz, de nem megy el. A többiek mondták neki, hogy maradjon.
Bólintottam, erről eszembe jutott a társaság további része. Mind meg is voltak Valerian kivételével.
- Hol az angyal?
- Az orosz hajóját figyeli távolról, hogy ne tudja messzire vinni Ginát – mondta a mellénk sétáló Rufus. – A sellőtök pedig megígérte, hogy nagyjából egy helyben tartja a hajót, hogy az orosz ne tudjon se elmenni, se kikötni.
- Ginát? Ja, hogy a vámpírcsajt? Ez már haladás – bólintottam elismerően, majd odaszóltam Titának. - Hé, kösz, hogy megvédtél a hústoronytól, nagyon jó voltál. Látnotok kellett volna.
A vámpír kíváncsian nézett Tita felé, egy árnyalattal nyugodtabb volt most, hogy megtudta, merre van a húga. Elmesélték, hogy kevésre álltak a megmentésétől, csak az orosz egy olyan erős kalitkába zárta szegény lányt, hogy még nekik is nehézkesen ment a szétfeszítése, így nem tudtak vele időre végezni. Miután jöttek a Sophie keltette hullámok, menekülniük kellett. Mérgesek is voltak Sophie-ra, de aztán el kellett ismerniük, hogy a hullámok nélkül az orosz akár el is intézhette volna őket.
Miután elmesélték mindezt, arrébb mentek felmérni esélyeinket, és új tervet készíteni. Corn felé fordultam, aki beszélgetésünk alatt némán vacogott.
- B-b-bocsánatot a-akarok kérni, amiért…
- Hagyd el – szóltam rá. Levettem a fedélzeti kormány székéről a párnának használt kék vásznat, és ráborítottam. Nem lehetett túl meleg, de valamennyire védte a hidegtől. – Inkább azt hallgasd meg, miket találtam ki a visszacsalogatásodra.
Miközben csurogtak könnyei, elmondtam neki pár közös emléket, ami csak az eszembe jutott. Azt, amikor a nagy tölgyfa körül játszottunk, kicsúfoltam, és a tölgyfa egyik ága pofán csapott – most már biztos vagyok benne, hogy a nagynénjei keze volt a dologban -, amikor a tengerparton kagylógyűjtés közben megvágta a lábát, és be kellett mennünk a zsibvásárba jó kenőcsöt keresni rá, amikor üldözött minket egy jósnő, de mi sikeresen leráztuk, és betértünk a fánkoshoz, amikor kitaláltuk a huhogós dalt. Eddigre elálltak könnyei.
- A huhogós dal. – Elmosolyodott. Felnézett. – Ne haragudj rám, hogy olyan hülye voltam veled. Mint egy kis csitri…
- Ez is mutatja, hogy úgy vagy jó, ahogy, és lehetnél sokkal, de sokkal rosszabb is.
Arrébb tettem egy kicsit, mert tényleg fájt a lábam. Kár, pedig délelőtt mintha javulásnak indult volna. Észrevette fintoromat.
- Hogy érzed magad?
- Éhesen. Elmúlt dél.
Akaratlanul is elvigyorodott, és átfogta karjaival felsőtestét. Ekkor vettem észre, közelről milyen átlátszóvá vált felsője, még jó, hogy karjai és a vászon javarészt eltakarták előlem.
- Úgy tervezzük, hogy helyrepofozzuk magunkat, és később délután visszajövünk elkapni az oroszt, és kiszabadítani Georginát. Megkérdezem a nagynénéimet is, hátha tudnak valamit a génmanipulált emberekről.
Halványan érezni lehetett hangjában a tetterőt, aminek nagyon örültem. Rámosolyogtam, de nem tudtam kifejezni egyetértésemet, mert Hocca megint odaugrált hozzám. Azt hittem, több figyelemre vágyik, de csak azért jött, hogy elmondja, talán mégsem vesz el engem Corntól – eddig nem is tudtam, hogy van ilyen terve -, mert Corn megmentette az életemet, tehát úgy tartozok neki, mint ahogy ő is. Sőt jobban.
- Így már nem csókolhatlak, az életed az övé. Nem lenne szép, ha megátkozódnál ezek után - fejtegette álláspontját a tündér kényelmesen.
Tettem rá, hogy csókolhat-e vagy sem, arrébb toltam, hogy közelebb hajolhassak Cornhoz.
- Megmentetted az életemet?
- Igen… de mivel kishíján én öltelek meg, ezért ez nem számít – ismerte be még vörösebb arccal. Úgy éreztem magam, mintha töréspontra léptem volna, nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Corn összébb húzta magán a vásznat.
Tátogni kezdtem, aztán inkább becsuktam számat, és Rolandék elé néztem. A dühös vámpír éppen Rufust szapulta azért, mert amaz állítása szerint feni a fogát az ő kishúgára. A tündér közben visszatért a kormányhoz, hogy végre kivigye a hajót a szárazföldre.
O.O
Cornéknál senki nem volt odahaza, ezért úgy döntöttünk, kiülünk a magas fűbe, és egy kicsit összeszedjük magunkat. Corn az ölébe vette az elmaradhatatlan varázskönyvet, én meg Barnie-t. Valerian elment köszönetajándékot venni Sophie-nak azért, mert segítette nekünk a hajónál, Sophie a vízben maradt, Nicholas pedig még mindig a szerelmesének boldogulását leshette, mert nem bukkant fel, így csak a többiek csatlakoztak hozzánk. Hocca fent ült magasan a fán, Tita a hátsó udvar elkerített részén edzett – azt mondta, már ráfért -, Roland és Rufus meg még mindig Georginán veszekedtek. Elhalasztott hozzánk a hangjuk.
- Nem engedem, hogy egy farkasember udvaroljon a húgomnak! Ha lenne egy cseppnyi becsületed, te sem hoznád ilyen kellemetlen helyzetbe! Van róla sejtelmed, mit szólna hozzá a családunk? Az 1800-as évek szokásrendje szerint élünk, ami úgy tartja, nem illendő egy ifjú hölgynek ismeretlen férfival összeállnia!
- Várjunk csak, nehogy már a végén elvetesd velem! – ellenkezett Rufus. – Szerintem le kéne akadnod róla, hagy élje a saját életét.
- Leakadni? Ha a húgom jelenlétében ki merészeled ejteni ezt a szót a mocskos szádon…
Megfordultam, hátha úgy nem hallom őket annyira, majd gondoltam egyet, és elnyúltam a földön. A nyújtózkodás jót tett lábamnak.
- Így sokkal jobb – mondta kedvenc lánybarátom, és felírt valamit tollal a tenyerére. – Van pár olyan ráolvasás ebben a könyvben, amit gyorsan el lehet végezni. Legközelebb én leszek az, aki lemegy Georginához, kiszabadítom, és ti, többiek addig feltartóztatjátok az oroszt. Hogy mi lesz, amikor felfedezi, hogy nincs meg a lány, azzal majd később foglalkozunk.
- Rendben. – Megsimogattam Barnie-t, úgy néztem fel az égre. Bár tengerkéken ragyogott elő a felhők közül, nem volt olyan fenyegető, mint a tenger. – Jól állunk, Corn, megtaláltad Nicholas kincsét, és nemsokára kiszabadítják Georginát is. Minden jól halad.
Minden, kivéve mi, gondoltam magamban. Amióta partra szálltunk, Corn még a szokottnál is húzódozóbbá vált velem szemben. A többiekkel elvolt, kedvesen elbeszélgetett az angyallal és Rufusszal, még Titának is köszönetet mondott a segítségért, de arra a kimértségre, amivel kezelt, nem számítottam. Azt hittem, a tengeri közjáték után közelebb leszünk egymáshoz, mint bármikor korábban. Nem így történt.
A tölgyfára magát befészkelő tündér arról fecseg a fejünk fölött, hogy de jó, hogy nem ezt a fát lékeltük meg, akkor ő még mindig ott pihenne a fa belsejében. Már nem érdekelt, hogy voltunk annyira bolondok, hogy a ligetbe mentünk félszázados tölgykéregért, amikor itt van ez az itteni. Hocca a lombok rejtekében üldögélve csak beszélt, és beszélt, elálmosodtam tőle. Alhattam is egy kicsit, mert mikor legközelebb kinyitottam a szememet, Barnie úrfi éppen a mellkasomon durmolt, Corn veszett gyorsassággal körmölt valamit, és hűvösebb lett.
Kihullott egy sárga papírlap a könyvéből, amiről eszembe jutott a boszorkánymeghívó, amit kapott, és amit én zsebre vágtam. Már valószínűleg a tengeri kaland alatt semmivé foszlott, de ha nem, akkor most, a kádban ázva, nadrágom zsebében.
- Izé… Corn… - Sután szólítottam meg. Összerezzent, azt hihette, alszok. – Kaptál valami meghívót egy boszorkányegyesülettől éjszaka, de attól tartok elveszítettem. Bocs, én tényleg oda akartam adni.
- Nem tesz semmit. – Tovább írt, aztán mikor látta, hogy nézem, rám pillantott. – Úgysem érdekelnek más boszorkányok, úgy értem, rossz lenne, ha ők is tőlem várnának segítséget. Még boszorkányinasnak is pocsék lennék, nemhogy Főboszorkánynak.
- Én is azt szeretném, ha minden a régi lenne, de arra még várnunk kell. Kibírod?
- Igen, persze. Ki.
Ahogy elnéztem, eszembe jutott róla valami.
- Ez az év sem tart örökké, utána meg neked jön az egyetem. Megértem, ha a tanulásra akarsz inkább koncentrálni, a nagynénéid is komolyan fogják venni, ha megmondod nekik.
- Persze – mondta keserűen, és elfintorodott.
- Aztán elmész egyetemre, én meg végre dolgozhatok. Már alig várom. – A hangomban csengő komolyság meglephette, mert újra összerezzent. – De remélem, bármi is történik, azért te közel leszel.
Corn erre becsukta a könyvet, és rám nézett. Hát végre előrukkol azzal, ami bántja. Előre örültem neki, és találgattam, mi lehet az. A tengeralatti világ vonzaná még mindig? Vagy az, hogy az oroszt meg kell majd sebesítenünk, ha meg kell állítanunk? A vámpírlány állapota? Nem tudtuk meg, pontosan hogy van, Rolandnak és Rufusnak csak arra volt idejük, hogy megnézzék, milyen a zár, nem volt idő jobban kifaggatni.
- Kérdeznem kell valamit.
- Kérdezz nyugodtan – bólintottam.
Ennyivel nem tudtam megnyugtatni.
- Gondolkoztam. Ha ennek az egésznek vége lesz, el akarok innen menni. Nem év végén, hanem azonnal, amint lehet. Elegem van mindenből, Dullville-ből, az életemből. Keresek egy félreeső települést, sőt nem is, inkább egy nagyvárost, hogy el tudjak vegyülni. Az anyám pénzéből bérelek egy kisebb házat, és dolgozni fogok, hogy fenn tudjam tartani magam. Azt akartam kérdezni, hogy… te is jössz?
