15. fejezet

15. fejezet

Colin

Laurell K. Hamilton: Anita Blake, vámpírvadász

Avagy nem minden vámpírvadász szégyentelen

Szerzői megj.: Némely mondatrészt tanárnő lelki épségének érdekében kénytelen voltam cenzúrázni, ezeket ’---’ kihúzással jelöltem.

Anita Blake nevét valószínűleg még senki nem említette egy mondatban az erkölcsiséggel, ami hihetetlen promiszkuitásából származtatható. A vámpírvadász, halottkeltő és más magas rangokkal illetett hölgy olyan gyakran váltogatja szeretőit, mint ahogy a pék a ------------------. Ez a cselekmény szempontjából nem különösebben fontos, az éppen folyó nyomozás nem fog gyorsabban haladni az aktusok számának rohamos növekedésétől, ezért valószínűbb, hogy a szerző Anita Blake vagányságát akarta szexuális vadságával ábrázolni. A kérdés az, hogy a női főszereplő ebben a könyvben tényleg attól lenne tökösebb, hogy más -------------------.

A regényben Anita különféle paranormális bűnügyek után nyomoz, ezek elég változatosak ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. Mivel egy könyvsorozatról van szó, általában egy könyvre jut egy kis nyomozás, halad tovább a főszál, és Anita kétes kalandokba keveredik mindenféle lénnyel, így -----------------. Ahogy haladunk felfelé a sorozat könyvei között, észrevehető a…

Mr. Grey, mérhetetlenül dühös vagyok magára. Tudja, hogy a választott könyveket egytől-egyig végigolvasom, úgy tűnik, magával ellentétben! Igaz, ügyesen próbálta azt a látszatot kelteni, hogy olvasta a könyvet – teszem azt a halottkeltés említésével -, de sok apróságon elcsúszott. Lassan kezd betelni a pohár. Ha én veszem a fáradtságot, és elolvasom a könyvet, legyen szíves, ön is tegye ezt! Értékelhetetlen!

O.O

Általában én voltam az, aki megfékeztem a rossz dolgokat: elpáholtam a kötekedő fiúkat, megálljt parancsoltam a meggondolatlan tetteknek, kihúztam Cornt a csávából. Nem volt ez máshogy tizenhárom éves korunkban sem, amikor az anyám felvilágosított, hogy legjobb barátom nem megbolondult, hanem belém esett. Azonnal ellen kommandóba kezdtem, hogy minél korábban kiverje a fejéből az ostoba ötletét, miszerint mi ketten lehetnénk többek is, mint barátok.

A józanész szerint most is szelíden el kellett volna tolnom ahelyett, hogy a belém szorult összes gyengédséggel visszacsókoljam, de most ott volt az az apróság, hogy tetszett nekem, és hogy a vallomása utáni pillanatnyi döbbenetet követően örömtáncot jártak agysejtjeim a gondolat felett, hogy ő is kedvel engem. Csak később gondolkoztam el, mi a jobb, ha úgy epekedek utána, hogy erről ő mit se tud, vagy ha mindketten zavarban vagyunk a bennünk kavargó ellentmondásos érzések miatt. Tudtam, hogy ha választhatnék, az egyesre szavaznék, ugyanis első igazi csókunk után Corn azon nyomban elhúzta a csíkot, én meg egészen addig magam elé bámultam, amíg Hocca el nem kezdett csúfolódó dalt énekelgetni a szerelemről.

Most, ahogy Sophie ernyedt teste mellett guggolva vártam, hogy kijussunk a partra, volt egy kis időm rendezni gondolataimat. Az elmúlt percek heve közel mindent kimosott agyamból, annyi minden történt. Először ott volt a vakrémület, hogy mi történik a hajónkkal – gondolok itt a ködre, majd az oroszra -, aztán a sok vér látványa miatta sokk, végül a pánik, hogy Corn nincs sehol. Mivel egyszerű halandóként teljességgel hasznavehetetlen voltam, nem tehettem mást, mint guggoltam a sérült Sophie mellett, és egyik leszaggatott nadrágzsebem anyagával lefedtem a sebét, hogy minél kevésbé vérezzen.

Ilyen felpörgött állapotban még inkább az járt fejemben, hogy mi lesz velem és Cornnal. Az első, ami eszembe jutott, az volt, gátat kell szabnom annak, hogy megszeressük egymást, aztán valamit elrontva nagy utálat legyen a dologból. Dühöngeni kezdtem, hogy egyáltalán hogyan szerethettem meg. Bernard atya volt a hibás! Ő találta ki a Mi lenne, ha módszert, ami abban állt, hogy mindenkit friss szemmel kellett néznie az embernek, mintha életében először látná. Mikor először alkalmaztam, majdnem frászt kaptam a nénikéktől, Corn pedig teljesen más színben tűnt fel előttem. Addig kislánynak láttam. Most meg… hát, nem.

- Mi… történik? – kérdezte halkan az éledező sellő. Strapabíró volt ahhoz képest, hogy én mindig cicababának tartottam, a génmanipulált megdöfte egy szigonnyal, és ő túlélte. Eddig.

- Minden rendben van, az orosz eltűnt, a vámpírhúg pedig megvan. Te jól vagy? – néztem le a kötésként szolgáló nadrágzsebre, amit mostanra teljesen átáztatott a vér. Ahogy suhantunk a part felé a hajóval, minden hullámnál éreztem, hogy a hajó ránt egyet rajtunk, Sophie meg nehézkesen lélegzik.

- Gyorsan gyógyulok – válaszolt szűkszavúan, majd lehunyta a szemét.

Ahogy tenyeremmel bőrének nyomtam a vásznat, azon gondolkoztam, miért nem hat a ’többi csaj’ stratégiám, amivel el szoktam feledtetni az aktuálisan vágyott, elérhetetlen lányt. A gimi, sőt az egész keleti part legjobb lánya feküdt mellettem, aki pontosan ott domborodott, ahol kellett, és annyi ruha volt rajta, amennyit egy férfiember jónak lát – vagyis feledhető mennyiség -, mégsem éreztem rá különösebb késztetést, hogy megsimítsam csípőjét vagy más módon közel kerüljek hozzá.

Ez már csak azért is lehetetlen volt, mert a sérült angyal odarohant hozzánk, kicsit arrébb tolt, és ő maga ült Sophie mellé. Nem akartam megzavarni édes kettősüket, ezért kerestem más lányt. Az első, akit észrevettem, Corn volt, aki nagyon ramatyul nézett ki, mégis édesen fogta a vámpírlány kezét, na, rajta átugorva pillantottam Georginára, akit csak félig láttam, mert Corn mellett ott tolongott Roland és Rufus, egymást kiütve próbáltak közelebb jutni a csajhoz. Mivel Georgina fél arca nem bűvölt el, ránéztem Titára, aki enyhe féltékenységgel küszködve nézte, ahogy Roland húgát ringatja. Nesze neked, emberiség, itt egy démonvadász, aki beleszeretett egy vámpírba, és még hűséges is hozzá. A világnak ki kéne fordulnia a négy sarkából.

Ahogy elnéztem őt, azon járt az agyam, hogyha ő meg tudott békélni a tudattal, hogy egy korábban szörnyetegnek vélt fazonba zúgott bele, akkor nekem miért olyan nagy baj az, hogy Corn a legjobb barátom? Így indulnak a legjobb kapcsolatok, nem?

Mikor Valerian hozzám szólt, megkönnyebbültem, hogy végre foglalkozhatok mással, mint a fejembe toluló kényszeres képekkel.

- Colin, megfognád egy kicsit Sophrae vállát? Szeretnék neki adni valamit.

- Most? – néztem rá megrökönyödötten. Bólintott. Hiába, a szerelem nem bír halasztást. Óvatosan átfogtam Sophie-t, aki fintorogva adta tudomásomra, hogy sokkal jobban érezte magát egy angyal karja között. Valerian elé tartott egy kisebb dobozt. Sophie pislogni kezdett. – Figyi, Vale, szerintem alig lát.

- Igenis látok! – csattant fel a lány, és elvette a dobozkát. Ki se nyitotta, csak hűvösen ránk pillantott. – Kitől kapom?

- Az egész csapattól – mondta Valerian. – Én választottam.

Utóbbi hallatán apró mosoly villant Sophie szájára, majd gyorsan bontogatni kezdte az ajándékát, mit se törődve azzal, hogy saját vérétől maszatos ujjaival összeken mindent. Most, hogy Valerian mindkét keze szabad volt, átadtam neki a lány őrizetét, és arrébb guggoltam.

- Az angyalok mindig ilyen nagylelkűek? – néztem a drága csecsebecsére, amit Sophie az ujjai között forgatott.

- Ilyennek teremtettek minket. Persze vannak egyéni eltérések, engem mindig is jólelkűnek, csak kissé… hevesnek jellemeztek. – Miközben ezt mondta, Valerian elvörösödött. Ez vicces volt, még nem láttam ilyennek. – Még mindig fáj a lábad?

- Fura, de nem. Egész jól van.

- Lehet, elüszkösödött, és le kell vágni – villant rám Sophie szeme. Amikor ijedten néztem rá, a szemét forgatta, majd Valerianra nézett. – A halandók annyira nem értik a viccet.

Ennyi elég is volt belőlük, felálltam, és Cornhoz léptem. Már eljött Georgina mellől, és a korlát mellett állva nézte a vizet, mintha azt lesné, az orosz mikor jön újra a hajónak. Mikor odaértem mellé, kezem véletlenül súrolta karját. Ilyen véletlenek korábban is voltak, de most kiéleződtek, emlékeztem rá, hogyan jött nekem, amikor kimentünk a kapun, a felszállásnál hogyan koccantunk egymásnak. Úgy éreztem, valamit mondanom kell neki.

- Nagyon jók voltatok, ahogy kihoztátok Georginát. Még egy feladat kipipálva.

Látszott tekintetén, hogy más várt, de bólintott.

- Azok igen, csak bejött újnak az engem üldöző szellemhorda meg az orosz. Nem baj, majd megoldjuk ezeket is valahogy.

- Aha.

Rákönyököltem a korlátra, onnan néztem féloldalasan rá. Rám sandított, azt hihette, nem fogom észrevenni, mert amikor látta, hogy látom, összerezzent, és félrefordult. Mosolyogva néztem a víz felé.

- Szóval… - kezdte lassan. – Ezzel is megvagyunk.

- Igen.

Gőzöm sem volt, mit mondjak neki. Ilyen még nem nagyon fordult pedig elé. Máskor agyon dicsértem volna a vámpírcsaj megmentéséért, és elmeséltem volna neki egy filmet, amiben egy oroszhoz hasonló pasast egy ágyúval lőttek ketté, de valami azt súgta, ezek a ’hétköznapi’ témák most nem jöttek volna be. Megköszörültem torkom.

- Hm... Khm, khm. - Krákogtam. – Öhm…

- Valamit szeretnél mondani? – kérdezte félig remélve, félig kíváncsian.

- Úgy van. Sokat gondolkoztál rajta, miért hívlak Cornnak, nem?

- Tudom, hogy miért hívsz Cornnak – vonta fel egyik szemöldökét. – Mert nem szereted a Cornelia nevet, és mert olyan a hajam, mint a kukorica haja.

Ja, utóbbiban igaza is volt, olyan szép. Mégis nemet intettem. Mérsékelt csodálkozással nézett rám, és kezdett ellazulni, arra apellálva, hogy ebből nem tudok kihozni semmi úgy-szeretlek-majd-megeszlek dolgot, pedig dehogynem.

- Sosem mondtam, mert tudom, hogy te nem szereted, de én odavagyok a kukoricáért.

Egy mukkanást hallottam, de nem Corn adta ki, hanem a közelben álló Tita, aki utána két kézzel befogta a száját, és elfordult röhögni. Felháborodva léptem oda hozzá.

- Te meg mit nevetsz? Ez egyáltalán nem vicces! Amúgy sem illik kihallgatni mások titkos beszélgetéseit!

- Ez titkos beszélgetés volt? Miért nem mentetek le akkor a kajütbe? – vihogott, mint holmi megveszekedett tizenéves. – A fedélzet akusztikája elsőrangú!

Úgy tettem, mint aki meg se hallja, amit mond, de már mindegy volt, nem tudtam Corntól megkérdezni, ő is viccesnek tartja-e kukoricaimádatomat, mert kiértünk a partra.

O.O

- Siessetek már! – csattogott Roland, miközben a húgát igyekeztünk a legészrevétlenebbül kimenekíteni a kora esti utcán nyüzsgő embertömegből.

Sophie emberalakot öltve, nagyjából beforrt sebétől kissé viseltesen, de méltóságteljesen karolt bele Valerianba, akinek legtöbb sebesülése fertőtlenítésre és bekötözésre került. Ahogy vonultak az utcán, úgy tűnt, az emberek észre se veszik, mennyire cefetül vannak, ragyogtak a… paranormális fénytől, ezzel elvonva rólunk a figyelmet. Ez fontos is volt, mert Georgina még nem tért magához, ezért a legkevésbé sebesült embernek, vagyis nekem kellett cipelnem. Corn ugyan aggódott a lábam állapota miatt, mire mondtam neki, hogy alig érzem. Erre még jobban lesápadt, de míg Rufus és Roland egymást tépték, hogy ki vigye a vámpír leányzót, Nicholas jelentette, hogy sietnünk kell. Így hát nekiindultunk az utcának, hogy az éjszakára Cornéknál meghúzzuk magunkat.

- Tudjátok, az orosz férfi csókja tetszett Hoccának – merengett tündérünk mögöttünk lépkedve. Délceg járással adta a világ tudtára, milyen büszke magára csókos hőstette miatt. – Szerintem jobb is, mint bárki másé.

- Ebbe most ne menjünk bele – kérte Corn.

- Tényleg ne – erősítette meg Tita, aki Rufus és Roland között sétált. Úgy nézett ki, mintha fogná a kezüket, pedig a hosszú ujjú felső csuklójára lógó szára alatt körmeit a fiúk bőréve véste, hogy azok nyílt színen ne civakodjanak. Az este utcai fényeiben a körülöttünk örvénylő tömeg hímtagjai egyre másra közelebb akartak kerülni hozzá, de ő egy pillantást se vetett rájuk. Most azt nézte, mennyire serkenhet ki annyira egy vérfarkas vére, hogy az egy vámpírt ne hergeljen fel.

- Ezek szerint az átokkal többé nem kell foglalkoznunk – merengett mellettem legjobb barátom. Percenként ellenőrizte Georgina állapotát, de most éppen azon igyekezett, hogy az utcán sétálgató osztálytársaink elől bujdosson. – Az orosz nem tűnt flörtölős típusnak.

Hocca nagyot kacagott ezt hallva, jó néhány srác megfordult a hang forrását keresve. Az egyik közel lévőnek a lábára léptem, úgy furakodva át a korunkbelieken.

- A Főboszorkány nem jártas a férfiak dolgában! – Újra nevetett, amíg Tita figyelmeztetően hátra nem pillantott. – Nemsokára egy egész lányhad fog az orosz férfi csókjától szédelegni.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igaza van. – Rufus egy pillanatra abbahagyta a Rolanddal való farkasszemezést. – Az ártatlanok továbbra is veszélyben vannak, az átok nem szűnt meg létezni.

- De elvándorolt, ami jó – szúrtam be gondolatomat, majd Cornra néztem.

Nem tudott válaszolni, mert ekkor valamiért Valerian és Sophie megtorpant. A következő pillanatban hallottam, hogy pár velünk egykorú rohamozza meg őket.

- Sophie, annyit kerestünk! Hol voltál? Nagyon aggódtunk ám érted! – mondta egy lány.

- Vale, Vale, ugye holnap már leszel a suliban? Csütörtök Környezetvédő-nap, muszáj lesz jönnöd! Kérlek! – így egy másik jóval hívogatóbb hangnemben.

Holnap csütörtök, ami azt jelenti, hogy mindjárt péntek, és… azt a kutyafáját, még pár karó irodalomból! Összerezzentem, mire a karomban lévő Georgina feje hátrabicsaklott vállamra. Ránéztem. A nyaka olyan furán állt, hogy meg akartam kérni Cornt, hogy tegye már valami normálisabb szögbe, nehogy kitörjön. Rufus halk morgása keltette fel a figyelmemet.

Már sokszor hallottam morogni, morgott ő Rolandra, Titára, olykor még Hoccára is, de rám még soha. Amolyan kimondatlan szövetség volt köztünk, verekedős skacok között, más faj ide vagy oda, ezért kicsit meglepett indokolatlan reakciója.

- Te… - hördült fel Roland. Már megint Rufusnak beszélt. – Ne merd védeni a húgomat!

- Védeni? Colintól? Na, ne hülyéskedjetek már! – Corn magabiztosan rájuk villantotta zöld szemét, majd megkopogtatta Valerian hátát. – Mi az már?

Az angyal ügyet se vetett rá, ugyanis épp Sophie-t fogta vissza, nehogy a sellőből avanzsált sulikirálynő kikaparja egyik osztálytársunk szemét. Hangjában eddig még nem hallottam mást a sikeres sértegetettségek feletti kárörömön, a lenézésen és a rideg gúnyon kívül, ezért is lepett meg, mikor féltékenyen kiáltott fel:

- Ki mondta, hogy együtt szeretne tölteni veled egy délutánt, nem is szólva arról, hogy nincs is Környezetvédő-nap, csak most találtad ki! De ha lenne, akkor se érdekelnéd, nézd már meg magadat annak a kirakatnak az üvegében!

- Sophrae, nyugodj le – súgta Valerian Sophie füléhez hajolva. – Ne izgasd fel magad, túl gyenge vagy még ahhoz, hogy…

- Hallottad? Becézte! – suttogta az egyik lány világfájdalmas hangon.

Corn felé fordultam, hogy rúgja már meg őket helyettem is, mikor meghallottam Hocca nem túl vidám hangját.

- Hohó.

- Mi az a hohó? – kérdezte rögtön Tita.

- Szellemek vannak a nyomunkban. Hocca látja őket, ahogy minden dolog igazi valóját. El akarnak kapni minket, ki vannak éhezve a vérre és a…

Hátranéztem, de semmit sem láttam. Így lehettek ezzel a többiek is, értetlenkedve néztek a mutatott irányba, nem úgy Corn, aki ijedtében nekem ugrott. Ekkor jutott eszembe az a csapat szellem, akit a kincskeresés közben szedett fel. Gondolom, ők követeltek revánsot.

- Nagyon gyorsan el kell húznunk innen – mondta síri hangon. – Gyerünk!

Parancsszavára fejemmel indulásra ösztökéltem Sophie-t, aki kis sikoltást hallatva lódult előre. Szerencsére nem nézett hátra magyarázatot várva, hanem otthagyva a kérdezősködőket, utat törtek nekünk a tér hosszabbik vége felé. Annyira loholtunk, hogy az út közben alakot öltő Nicholason sorban átrohantunk. A szellem nem sértődött meg, újra és újra megjelent az emberek közötti szűkös helyeken. Különben nem értem, miért voltak ennyien az utcán, az utcabál alkalmával sem nyüzsögtek ennyien.

- Veszély! – értesített minket Nicholas a nyilvánvalóról. Mivel szeletekben hallottuk csak adását, olyan volt, mint valami rossz TV-adó. – A nagynénéid… megpróbáltak szellem… űzést végrehajtani… a boltjuk egy része megsemmisült… ők maguk…

- Ők maguk? Mi van velük? – kiáltott fel Corn ijedten. Ha nem sodortak volna magukkal a többiek, megtorpantunk volna. – Megsebesültek?

- Természetesen… nem, Cornelia… ők boszorkányok… de a boltotok… nincs túlságosan… fényes állapotban…

- Teszek a boltra! – horkant fel Corn. – Csak ők számítanak!

Mivel amúgy is Dullville közepe, vagyis a nagynénjeinek üzlete felé vitt minket a tömeg, hagytuk magunkat. Útközben meg akartam szorítani Corn kezét, de szusszanásnyi időm se volt, Rufus, Tita és Roland taposták a lábunkat, Corn meg majdnem elesett, miután nekiment Valerian széles hátának. A sötétben alig láttunk, a lámpák fénye elenyészett úgy a fejünk magasságában.

Daphne és Flora néni boltja előtt széles sugarú félkör tisztán maradt, ezért miután Sophie és Valerian félreállt, levegőhöz juthattunk. Csak azután jutott eszembe, hogy Georginát nem jó ötlet közszemlére tenni, miután Tita visszahúzott a tömegbe. Odaadtam Rolandnak a húgát, aztán Corn után mentem, Hocca is jött velünk.

Az üzlet szörnyű állapotban volt, az utcafrontra nyíló része szinte teljesen megsemmisült, mindenhonnan pernye repkedett. Corn felnyögött, majd feltépte a hátsó ajtót, és bement a gyűlölt raktárba, ahol két aggályos nagynénjét találta gyertyafénynél guggolni egy szekrény mellett.

- Őrültség volt megpróbálni – szólt Daphne néni. – Ha hiénákkal teli vidéken csináltuk volna, annyi megbolygatott lélek keringett volna a boltban, ami teljesen romba dönthette volna ezt az utcarészletet! Na meg ennyire kevés vérrel annyi esélyünk volt a sikerre, mint egy boszorkányinasnak a démonidézésre! Igazán nem is tudom, hogy tudtál rávenni erre a…

- Daphne néni! – Corn öntudatlanul kiáltott fel. Nagynénjei felegyenesedtek az egyik épen maradt szekrény mellett, amiből kidőlt az összes gusztustalan izé, amit ott tároltak.

- Nem hittük, hogy látunk még itt – próbált mosolyogni Flora nénikéje. – Na, édesem, hogy ment a küldetés? Sikerült megtalálnotok azt a szegény lányt?

- Hogy kérdezhettek ilyet? Épp most robbantottátok fel a boltotokat!

- Technikailag nem mi voltunk. Csak elméletileg – igazította ki őt Daphne. – Igaz, hogy mi hívtuk ide a város szellemeit, de mivel ők vették véghez a pusztítást, hát…

- De miért nem az ördöngösségek pusztultak el, miért a bevételi forrásotok? Mi… mi ezek után teljesen le leszünk égve – mondta Corn. Ebben igaza volt, a sok átlagos kereskedelmi cucc adta keresetük jelentős részét.

Senki se tudta, hogy mit mondjon. Ebbe a csöndbe csacsogott be Hocca.

- Félelemre semmi ok, Hocca majd több tincset ad a hajából. Hocca haja értékes, azt el lehet adni. Nem tett kárt benne a sok évi fában lakás!

- Ja, persze – motyogta Corn erőtlenül.

Előbb Daphne nénikéjére nézett, majd Florára. Ők egyszerre kezdtek el valamit hadarni arról, hogy nem lesz semmi baj, megoldják, meg van azért félretéve pénz a szűkösebb időkre, és meg akarták simogatni az arcát, de ő nem hagyta, azt mondta, nincs semmi baja, csak fáradt, és felém perdült. Nem mondott vagy tett semmi különöset, még csak oda se lépett hozzám kitárt karokkal, mégis tudtam, mit szeretne. Elég jól vettem a lányok adásait, és most eléggé ki voltam hegyezve Cornéra, ezért tudtam, azt akarja, öleljem meg. Mivel én is pont erre vágytam, benne voltam, nem tudva, hogy utána mennyire kedvem lesz megcsókolni. Észrevehetett valamit, mert villámgyorsan elengedett. A két nagynéni így is árgus szemmel, leesett állal nézett minket, mintha ránk lenne írva, hogy „Na, most zúgtunk egymásba”.

- Tudjátok, a vonzalom voltaképpen nem több mágiánál, ami könnyen jön, könnyen megy, olyan egyszerűen összeüthető, hogy az egyik legkapósabb portékánk, szóval… - kezdte Flora néni lebeszélésünket. Örültem neki, hogy nem az üzletük sarkában megtalálható kardhalorral ront nekem, már ez is komoly előrelépés volt.

- Ki ne mondd! – szólt rá Corn, majd karba tette kezét. – Most a bolt az első. Ti intézzétek el, én meg eltüntetem a szellemeket.

O.O

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem bizonytalanul. Corn úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam többet nem faggatózni. Végül magától is beavatott a szelleműzés magasiskolájába.

- Az angyalokkal végzett szelleműzés klasszisokkal hatásosabb, mint a megszokott – szólt könnyed hangon -, ezért is választottam ezt. Nem hinném, hogy az eredményességre nagy befolyással bír a tény, hogy Valerian bukott angyal, szóval vágjunk is bele.

Nem akadékoskodtam (pedig tudtam volna mit kitalálni, például, hogy Corn napos csibe a mágia világában, tehát az ő ’nem hiszem’-e kevés forrásra épül), befogtam a számat, remélve, legalább ez az egy dolog jól sül el. Tanulva a nagynénik hibáiból, nem egyszerre akartuk elintézni az összes kóbor szellemet, hanem emészthető adagokban.

Felállítottuk a kolostor romjai között a mécseseket, mindenféle olajat és azonosíthatatlan izét fröcsköltünk a földre, Corn még valamit mormolt is magában, amitől boszorkányosnak tűnt, majd elbújtunk az egyben maradt oszlopok mögé.

- Most mi lesz? – súgtam Cornnak.

- Várunk – mondta ő.

Így hát vártunk. Más lehetőségünk nem is volt. Egy idő után unottan méláztam el arról, mikor jutok már hozzá a körtekrémes tortához, amit Flora néni beígért kárpótlásképpen. Vale kivételével mindenki Corn szülőházában maradt, mivel nem tudtak volna segíteni neki. Igaz, én se tudta, de miután észrevétlenül kiosontam ide, már nem zavartak haza.

- Mennyi időbe telik, Cornelia? – kérdezte Valerian olyan húsz perc elteltével. Úgy tűnt, az angyal birkatürelme is elfogy egyszer, főleg, ha rezzenéstelenül kell állnia egy oszlop mögött.

- Nem értem, miért nem működik, öt percen belül az összes szellemnek meg kellett volna jelennie. – Corn bosszankodni kezdett, majd kilépett az oszlop mellől, hogy megnézze a… szellemcsapdának hívott mécseseket. – Minden a helyén van, a jelek, a hozzávalók. Mi a fenéért nem megy?!

- Talán okosabbak ezek a kísértetek, mint gondoltuk – vetette fel a lehetőséget Valerian. – Egyszer már majdnem megjárták a nagynénéiddel, lehet, nem merészkednek világosság felé.

O.O

Késő este volt, a Holloway ház teraszán ültünk a réges-régi hintaágyon, és a macskáknak dobáltunk falatkákat, hogy addig se akarják megtámadni a házat Rufus, Roland és Georgina ottléte miatt. Valerian és Sophie kijöttek hozzánk – sejtésem szerint utóbbi nem teljesen szabad akaratából -, míg a többiek fent voltak Georgina betegágya mellett. Előbbiek leültek velünk szembe a vasból összetákolt padra, onnan nézegették a körülöttünk kergetőző cicákat.

Vadalma Ribizlivel fogócskázva ugrott fel a széles párkányra, hogy onnan Licsivel társulva vad fújással, hátát domborítva karmolássza az ablaküveget. Gesztenye farka végét csóválva figyelte őket, majd rávetette magát az egyik falatkára.

- Cornelia, még mindig az bánt, hogy nem vagy átlagos lány? – érdeklődött Valerian kedves hangon, cipője orrával óvatosan arrébb taszajtva egy rejtettebb zugba esett falatkát, ezzel kivívva Ananász őszinte tiszteletét. A macska enni kezdett, Corn meg válaszolt.

- Aha. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán léteznek természetfeletti lények.

Valerian szeme megrebbent, de nem tudott semmi vigasztalót mondani, mert Sophie gonosz pillantásokkal megtűzdelt spontán monológot vágott le nekünk a nap tiszteletére.

- Persze, és higgyük is el, mi? Nevetnem kell! A halandók mindig is arra vágytak, hogy különlegesek legyenek, hogy ki tudjanak tűnni a tömegből a maguk ostoba módján! Jó atyám is mindig mondta, hogy a lábon járók legkirívóbb tulajdonsága a vágyódás. Hozzám fordult, és így szólt: Sophrae, drága lányom, a fiaik örök hűséget esküsznek meggondolatlanul, és mindent beígérnek a hőn áhított beteljesülésért, a lányaik az elérhetetlen után ácsingóznak, szeretnék megkapni a suli legédesebb srácát, a jövőbe látás képességét vagy kiharcolni a világbékét. Nincs ez máshogy Dullville-ben sem, hidd el, Főboszorkány. Volt alkalmam kiismerni magam az iskolátokban.

- Ha már itt tartunk, minek jöttél ide? – kérdeztem bele. Nem értettem, ha annyira vonzotta a tenger, miért szakadt el tőle. Nekünk is jobb lett volna, ha marad, ahol van.

- Ez volt az én kiváltságom, amit nem hagyhattam kihasználatlanul – vont vállat. – Nem nagy szám, de egynek elmegy.

- Aha. Odalent a tengerben biztos irigykednek miatta rád a sellők – morogta Corn, le sem véve a szemét a lábához dörgölőző Hikoridióról.

- Szó sincs róla! Meg vannak elégedve a mélykék vízzel, a korallzátonyokkal… ha már itt tartunk, az orosz hajójának marasztalása közben kiküldtem pár társamat, hogy kérdezzenek utána, mióta hajózgat errefelé a drága, és azt sikerült megtudniuk, hogy úgy egy hete. Ami a fontosabb, hogy a hajója ugyan elsüllyedt, de tengeralattjáróval közlekedik normálisan, így nem szabadultatok meg tőle.

- Hocca örülni fog – mosolyodott el kelletlenül Corn. – Aggódott, hátha belefúlt a vízbe.

- Úgy vettem észre, remekül úszik. Amikor beugrott a vízbe, hogy belém vágja a szigonyt, akkor is nagyon jó volt. Szeretheti a vizet. Nekem is úgy hiányzik a tenger…

Elmerengett. Hallgattunk.

- Hamarosan vissza fogok menni. – Angyalunk felé fordult, egy fél árnyalattal emberibben (vagyis a sellők esetében kevésbé hidegen) kérdezte. – Te mit tervezel, Valerian? Visszamész majd a mennyekbe?

- Még nem tudom. Bocsánatot lehet nyerni, ha nagyon próbálkozik a bukott angyal, de nem egyszerű folyamat – mondta tömören az angyal. Éreztem, hogy titkol előlünk valamit, mégse szóltam. Mindenkinek megvoltak a maga titkai, nem akartam bolygatni őket.

Legjobb barátomon látszott, hogy a nyelve hegyén van a ’Miért utasítottak ki, mikor olyan cukinak tűnsz?’ kérdés, aztán mégis egy másik tett fel. Felsőtestével odafordult hozzájuk.

- Magunkra hagynátok egy kicsit? Mondani szeretnék valamit Colinnak.

Valerian biccentett, átkarolta Sophie-t, úgy mentek fel a lépcsőn, mire Corn felé fordultam. Nem nézett rám, a padlót bámulta, és látszólag nagy bejelentésre készült. Nem tudtam, mit akarhat mondani, már túl voltunk egy szerelmi vallomáson és egy szökési szándékon, mi jöhet még? Nagy nehezen rávette magát, hogy rám nézzen.

- Nem halogathatom tovább az igazságot, jogod van tudni, mi vár… - kezdte, mikor hangos cipőkopogásra lettünk figyelmesek. Corn azon nyomban elhallgatott, én meg hátranéztem két nagynénjére. Komoly képpel közeledtek, és az összes tortát Georginához vihették fel, mert nekünk egy fia szeletet se hoztak.

Már épp akartam kérni tőlük egy kis kekszet vigaszdíjnak. Egrest arrébb hessegetve fel akartam állni, mikor Flora néni karba fonta előttünk a kezét. Daphne néni ugyanígy tett.

- Beszélnünk kell veletek.

14. fejezet

14. fejezet

Cornelia

A szeretet ereje tényleg létezik!

Mindenkitől bocsánatot kérek, akit megijesztettem, és köszönöm a több mint háromszáz aggódó hozzászólást is, kicsit elhamarkodottan írtam a legutóbbi bejegyzésemet. Visszatértem, nemcsak ide, de az emberlétbe is. Sellőnek lenni csodálatos, ugyanakkor rémisztő is. Majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját, de még idejében észhez tértem. A szívemnek legkedvesebb személy iránti szeretet volna az, ami visszahozott. Egyedül az a baj, hogy mintha túl sok szeretet buzgott volna fel bennem, már nem tudom, egyszerű szeretetet vagy pedig szerelmet érzek-e. Abban azonban biztos vagyok, hogy ennek az érzelemnek az ereje hozott vissza. Erősebb volt minden hívásnál. Össze vagyok zavarodva. Majd írok még nektek, ha sikerült kiderítenem mi van velem. Addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

Úgy éreztem magam, mint egy cső kukorica, amit túl későn szedtek le, és aminek hiába a több órás főzés kemény és rágós marad. Azt kívántam, bárcsak leszedett volna valaki, mielőtt túlmegyek azon a határon, ahonnan már nem túl sok visszaút van.

Majdnem megöltem Colint. Én voltam, és mégsem én. A sellő-én annyival boldogabb és felszabadultabb volt nálam, annyira imádtam a tenger, mint még soha semmit. Amíg Colin bele nem zuhant a tengerbe. Csak még jobban örültem a jelenlétének, mert tudtam, ha valakivel, hát vele megoszthatom a gyönyörűségemet. Azonban nem volt rendben valami. Colin arcán csak rémületet és értetlenkedést láttam. Meg akartam nyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, de már el is vesztette az eszméletét, én pedig végre felfogtam, mi történik. Hiszen levegő kell neki! Hirtelen már nem is láttam elbűvölőnek az ajkain azt a kék árnyalatot, mert felrémlett, hogy mit jelent, emlékeztem rá, ahogy emlékeztem a hidegre is, amit én éreztem, amikor a vízbe ugrottam, de még nem voltam sellő. Levegő és meleg, ez jelentette akkor az életet Colinnak, és egyiket sem tudtam megadni neki. Ahogy a betegségére sem találtam még gyógymódot.

Az utolsó, amit akartam, hogy ő meghaljon, és ezért bármit feláldoztam volna, még a halfarkamat is, ami a legnagyobb áldozat volt, amit csak hozhattam. Volt már pillanat, amikor – Colin már a hajóban volt, még eszméletlenül, de életben! – majdnem meggondoltam magam, de a többiek kiáltozásai és a tény, hogy senki nincs rajtam kívül, aki segíthetne neki a későbbiekben.

Ezért megvártam az időt, és visszaváltoztam, hogy borzalmasan csúnya emberi lábaim legyenek, amik most, órákkal később már nem is tűntek olyan csúfnak. A tenger vonzása elmúlt, már csak a mérhetetlen bűntudatom maradt meg, mert az önző sellő-én is én voltam.

Épp ezért határoztam el, hogy amint lehet, elmegyek Dullville-ből, és ahogy Ariana én is a zombiság gyógymódjának megtalálásának szentelem az életem. Persze tudtam, hogy Colin nélkül nem szívesen mennék ezért meg is kérdeztem, velem tartana-e.

Ahogy elnéztem az arcát, rájöttem, mennyire akarom, hogy jöjjön. Úgy éreztem, egymás mellé tartozunk, akármerre is vagyunk.

- Naná – felelte egyszerűen. – Csak szólj, mikor indulunk. Amúgy sem engednélek el egyedül.

Nem törődve az ölében lévő Barnie méltatlankodó nyávogásával átöleltem Colint, majd az arcába nézve folytattam a másik dologgal, ami még kikívánkozott.

- Azért változtam vissza, mert nagyon szeretlek és nem akartalak cserben hagyni – mondtam neki. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy…

Nem igazán tudtam, hogy fejezhetném be. Hogy hogyan szeretem? Hogy ő hogy szeret engem? Hogy mi van, ha másképp szeretjük egymást, mint ahogyan eddig? És ha csak az egyikünk szeret másképp? Ez teljesen összezavarna mindent, amit idáig tudtam rólunk. Viszont abban is biztos voltam, hogy talán már túl kevés az az idő, amit Colinnal tölthetek. Ha nem most derítjük ki, mikor fogjuk?

- Hogy? – faggatózott kíváncsian, mire a szájára nyomtam a sajátom.

Azt hiszem, nem vagyok egy nagy csókolózseni, mert először, mintha valami élettelent csókoltam volna, Colin annyira megdermedt, aztán úgy tűnt, elfogadja a helyzetet, finoman viszonozta a csókomat, lassan, tanítgatva hogy is van ez. Több mint kellemes volt, határozottan tetszett. Végül elhúzódtam.

- Hát, ez van – mondtam egyszerűen. – Beszélhetnénk róla, miután kiszabadítottuk Georginát.

Kényelmetlenül éreztem magam, de nem azért, mert Colin furcsa szemekkel bámult rám, hanem mert Rufus, Roland és Tita is ezt tették.

- Hocca sokkal jobban is tud csókolni! – Ja, és Hocca a tölgyről. – Hocca csókolt már úgy, hogy a kedvese beleájult! – dicsekedett.

- De jó neked – motyogtam, majd felkapva a könyvemet, elindultam a ház felé. – Átöltözöm, utána kitaláljuk a pontos haditervet.

Valójában csak egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy végiggondoljam, milyen volt Colin csókja. Leginkább a természetes szó illett rá, olyan volt, mintha mindig is ezt kellett volna csinálnunk, legalábbis néhányszor jó kis levezetés lett volna. De hogyan döntsem el, hogy szerelem-e, ami érzek? Például, hogy el tudom-e képzelni, hogy Colin máshol is hozzám ér, úgy, mint egy lányhoz? Eszembe jutott, milyen lenne a keze a fenekemen, és az arcomra kellett szorítanom a kezem, egyrészt, mert zavarba hozott a gondolat, másrészt, mert a képzeletbeli énemnek tetszett volna a dolog. Olyan hülyének éreztem magam, mint évekkel ezelőtt, amikor még bele voltam zúgva Colinba. Nem szerettem magamat ilyennek.

Gyorsan felvettem pár olyan cuccot, amit nem sajnáltam volna, ha valami bajuk esik, majd az ágyamra huppantam, hogy tovább lapozgassam Ariana könyvét hasznos varázslatok után kutatva. A csuklóm és a tenyerem már tele volt ezekkel, mind hasznosnak tűntek, az egyik például ködöt idézett meg.

Az egyik lapon a sűrű sorok között a szerelem szót fedeztem fel. Kihagytam vagy száz oldalt az Arianával történtek olvasásából, csak a varázslatokra mentem, de most megtorpantam annál az oldalnál.

Két esztendeje már, hogy a fiú velem járja a vidéket, hűséges boszorkányinas, de az utóbbi időkben észrevettem a tekintetét. Egy férfi pillantásai ezek, melyeket nem éreztem magamon jóideje, de nem is ez aggaszt igazán. Néhányszor furcsa borzongás szalad végig a bőrömön, olyasmi, amit csak Ralph váltott ki réges-rég. Bár elvesztett szerelmem arca sosem fog elhalványodni előlem, érzem, ahogyan egy kicsit másképp kezdek szeretni, úgy, ahogyan egy nő férfit szerethet, mégsem ugyanúgy, ahogy Ralph-ot szerettem. Miles más…

Ki a fene az a Miles? És hogy került a képbe? Elkezdtem visszafelé lapozni, míg meg nem találtam a vonatkozó bejegyzést.

Egy fiú jár a nyomomban már a harmadik napja. Boszorkányinas szeretne lenni, hiába mondtam neki, hogy én másfajta küldetésben vagyok. Milesnak hívják, csupán három nyárral fiatalabb nálam, mégis a vállamat nyomó gondok miatt évtizedes különbségnek tűnik…

Tehát Ariana megengedte neki, hogy csatlakozzon hozzá. A következő oldalak helyekről szóltak, ahol együtt jártak. Ilyesmiket kaptam el: Miles megnevettet… a fiú kezd férfivá érni, a vállai kétszer olyan szélesek, mint első találkozásunkkor, a karjai erőtől duzzadnak… Ja, aha. Ha nem venné számításba, észre sem vette volna. Azon tűnődtem, pontosan hány évesek lehetnek. Ariana talán húsz, huszonegy körül, akkor Miles tizenhét-tizennyolc. Mivel később két esztendőt emlegetett, az annyi mint… nem is olyan vészes az. Reméltem, hogy boldogok lesznek, de azt még jobban, hogy megtalálták a gyógymódot.

Mielőtt tovább keresgélhettem volna Roland szinte hangtalanul suhant be a szobámba, annyira gyorsan, hogy a koppantását csak akkor fogtam fel, amikor már előttem állt.

Szükségtelen volt mondanom neki, hogy nyugodtan jöjjön csak be, helyette kérdőn néztem rá.

- Cornelia, igazán nem zavarnálak ezzel, de ennem kell, mielőtt Georgináért megyünk. Az erőm kezd hanyatlani, amit ebben a helyzetben nem engedhetünk meg magunknak.

Igaza volt. Még én is láttam rajta, hogy fáradt, sőt mintha tíz évvel idősebb lett volna.

- Megint belőlem akarsz enni? – kérdeztem rá, mire megnyalta az ajkait.

- Ha lehetne – bólintott udvariasan.

Belegondolva valóban nem volt más a környéken, akit a szája alá adtam volna, Titát kiverné a víz, Hocca már jó régen kijelentette, hogy ő ugyan nem ad vért, míg a fiúkkal… hát, ez a vérszívás elég intim volt, nem hittem, hogy Roland csinálja azonos neműekkel is.

- Jó, de gyorsan csináld, mielőtt Colin vagy a többiek észrevennék.

Felsóhajtott, aztán máris a karjában találtam magam. Ariana könyve a földön puffant, én meg kelletlenül oldalra döntöttem a fejem. Ez még nekem is túl intim volt, pedig most szorosan lehunytam a szemem, hogy nehogy megbűvölődjek.

- Ne félj, Cornelia! – suttogta Roland. – A félelem izgatottá tesz, felkelted a vadászösztöneim.

Ne féljek?! Egy ilyen szöveg után? Mélyet sóhajtottam, és igyekeztem ellazulni. Valamiért bíztam Rolandban, arra gondoltam, nem tehet róla, hogy meg kell harapnia, és nyilván nem fogja fájdalmasabban csinálni, mint szükséges. Különben meg a múltkori alkalommal is volt a nyakláncomnak az a fura reakciója, talán valami varázsékszer. Meg kell majd kérdeznem Colint, hogy hol szerezte.

Roland orra a nyakamhoz ért, éreztem, ahogyan kinyitja a száját, és a neki megfelelő helyre teszi a hegyes szemfogait. Vártam a fájdalmat, de nem jelentkezett.

- Ha meg mered tenni, most azonnal átdöflek, mocskos vérszívó! – hallottam Tita hideg hangját.

Roland kelletlenül elengedett, én pedig kinyitottam a szemem. Tita egyik karjával Roland nyakát fogta át, a másikkal egy kihegyezett fadarabot irányított pontosan Roland szívére. Roland olyan gyorsan mozdult, hogy alig láttam, a karó a földön koppant Ariana könyve mellett, Tita pedig az ágyamon feküdt a dühös Rolanddal maga felett. A lány próbálta kiszabadítani magát, de Roland a sajátjával szorította le a csípőjét, a csuklóit meg könnyedén lenyomta.

- Ha nem lennék úriember, most te lennél a táplálékom, Bájos Vadász! – morgott rá indulatosan, és az arcához közelítette a sajátját, közben meg vicsorgott, hogy kilátsszanak a szemfogai. – Vajon ki tudnál szabadulni? Nem vergődnél-e alattam sokkal inkább élvezetben, mint kínban?

- Roland – mondtam óvatosan, mire a vámpír olyan gyorsan elengedte, amilyen hamar lenyomta. Tita vörös arccal ült fel, a karójárt kapott, de Roland megint gyorsabb volt, fogta és puszta kézzel morzsolta kicsi szilánkokká a fadarabot.

- Te mocsok! – szitkozódott Tita.

- Figyelj, megengedtem neki, hogy egyen belőlem – néztem a lányra sóhajtva. – Ha minden nap eszik, akkor nem kell neki annyit, és nem ragadja el a vérszomj sem. Azt akarom, hogy működjön a mentőakció, de ehhez mindenkinek topon kell lennie, még Rolandnak is.

Tita ingerülten nézett rám.

- Már megetetted, nem tenne jót, ha megint hagynád, hogy a véred szívja. Legyengítene. Fogjon valami vadállatot!

Roland felmordult, de gyorsan feleltem helyette.

- A vámpírok csak emberi vérrel működnek.

- Akkor… egyél belőlem, te agyaram rémség! – nézett undorodva a vámpírra. – Nem hagyom, hogy a Főboszorkányból kajálj!

Roland gúnyosan elmosolyodott.

- Előbb hagyom, hogy megkarózz, mint hogy belőled egyem, démonvadász! A véred bizonyára a torkomon akadna, a gyűlöleted és lenézésed íze pedig megmérgezne! – Hú, visszavágás vámpír módra.

- Te…– Tita nyelt egyet. – Vagy én, vagy az éhkopp, Fehér Agyar! Válassz!

- Roland – mondtam újra finoman. – Talán… hm, nem muszáj, de talán tényleg biztosabb lenne, ha Titából is ennél egy keveset. Persze ha ennyire nem akarsz, még mindig áll az ajánlatom. Ihatsz belőlem.

A vámpír hálásan nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Így is túl sokat teszel értem, Cornelia. Soha nem leszek képes meghálálni. Maradj, ahogy vagy! – Ez már Titának szólt, aki még az ágyam szélén ült. – Ne mozdulj!

Roland már mellé is került, fura volt figyelni, ahogy a legkevésbé sem finoman igazítja úgy Tita dermedt testét, ahogy neki kényelmes lenne.

- Remélem, ha haldokolni kezdek, leszeded rólam – mormolta Tita nekem, mire Roland megint felmorrant.

- Szerencse, ha néhány kortyot le tudok erőltetni!

Tita undorodva elfordította a fejét, megfeszítve a nyaka ívét, amire Roland szeme azonnal rátapadt, az ujjaival végigsimított a lány bőrén.

- A véred hevesen áramlik – hajolt közelebb hozzá, lehunyva a szemeit. – De nem a félelemtől, érzem, hogy nem! – fejezte be izgatottan, és mielőtt Tita tiltakozhatott volna, a nyakába mélyesztette a fogait.

Külső szemlélőként úgy éreztem magam, mintha egy ágyjelenet tanúja lettem volna, de nemcsak azért, mert az ágyon csinálták. Roland nyögött, és a felsőtestét is a lányhoz préselte, mire Tita keze a vámpír nyakára kulcsolódott, a másikkal a fekete hajzuhatagba markolt bele, aztán legnagyobb meglepetésemre ellazult, az ujjai átsiklottak Roland haján, a nyakáról pedig a mellkasára vándorolt a keze. Roland sem tétlenkedett, hirtelen simogatni kezdte a lányt, mint valami szeretőt. Tita élvezettel teli nyögést hallatott.

Úgy éreztem, hogy közbe kell lépnem, mielőtt még több ilyet hallanék, de mielőtt akármit is csinálhattam volna Roland elengedte Titát és az ágyamra roskadt, mint aki… nos, mint aki egy oltári szeretkezésen van túl (nem, mintha átéltem volna ilyesmit, de szoktam tévét nézni).

- Neked van… a legforróbb… legvadabb véred… amit valaha kóstoltam – zihálta.

Úgy éreztem, jobb, ha kettesben hagyom őket. Gyorsan kiiszkoltam, az ajtóm előtt Rufusba botlottam.

- Vérszagot érzek – közölte velem gyanakodva, és gyorsan megszagolt. – Nem belőled jön.

- Nyugi, csak Tita adott enni Rolandnak – mondtam, mire leesett az álla. – A helyedben most nem mennék be, elég… fáradtak. Hadd szedjék össze magukat.

- Ha te mondod – vont végül vállat, és lejött velem a konyhába. Az volt a tervem, hogy a biztonság kedvéért megitatom Colinnal a maradék enyhítő főzetet, a mentőakció után pedig elárulom neki, hogy zombivá fog változni. Biztosan jól illik majd a többi témánk közé. Bocs Colin, ha szerelmesek vagyunk, ha nem, mindenképp élőhalott leszel, nekem meg ki kell nyírnom téged.

- Szegény kölyök! – csóválta a fejét Rufus. – Sosem láttam még senkit, akit a kór megtámadott volna, de az enyéim rengeteg ijesztő történetet meséltek.

- Nem meséltek ellenszerről? – kérdeztem reménykedve, miközben narancslébe kevertem a maradék főzetet. Másmilyen volt a színe, mint reggel, de reméltem, hogy nem romlott meg.

- Tudomásom szerint nincs ellenszer – mondta Rufus komolyan. – Csak a halál.

- Colin nem fog meghalni! – sziszegtem rá ingerülten. – Ne mondj ilyeneket!

- Bocsánat! – tartotta fel a kezét.

- Inkább ne beszéljünk róla – sóhajtottam. – Inkább mondd el, mi volt az a veszekedés közted és Roland között.

- Gina – jelent meg álmodozó kifejezés az arcán. – Ő… egyszer már találkoztam vele, alig egy éve. Az utcán szólítottam le, mert olyan gyönyörű volt, hogy nem tudtam ellenállni. Még randizni is elmentünk, de ezt nehogy elmondd az agyarasnak… szóval jól éreztük magunkat, majdnem megcsókoltam, aztán… csak úgy eltűnt. Soha többet nem láttam, azt hittem… nem is tudom, mit. Hogy csak képzeltem, vagy hogy annyira visszataszítónak talált, de most rájöttem, hogy kiszagolhatta, mi vagyok. El sem hiszem, hogy a szépsége annyira elvette az eszem, hogy én viszont nem vettem észre. Bár nem is árad belőle az a szag, ami a házi vámpírodból. Gina annyira… liliom és valami édes illata van – sóhajtotta.

Meglepetten bámultam rá. Ez aztán áradozás volt, tudtam, hogy ha Roland hallotta volna, kő kövön nem maradna a házban.

- Meg kell mentenünk – mondta végül Rufus komolyan nézve rám. Csak bólintani tudtam.       

  

O.O

Mindenki készen állt, Roland és Tita összeszedték magukat – bár a vámpír folyamatosan vigyorgott a lányra, ő pedig vörösödött –, Hocca izgatott volt, amiért megmondtam neki, hogy ő lesz a hajónk kapitánya, Rufus Gináról álmodozott és a bajsza alatt morgolódott, mi lesz az orosszal, ha bántani merészelte, Colin pedig, miután megitattam vele a maradék bájitalt, újra és újra elismételte a tervet.

Mindannyian Vale-re vártunk, aki előrerepült, hogy körbekémleljen. Kicsit aggódtam amiatt, amit Tita mesélt az oroszról. A génmanipuláció mindig is érdekelt, de fogalmam sem volt, hogy ennyire ijesztő hallani róla. A fazon, aki elrabolta Roland húgát erősebb és gyorsabb, mint egy ember, következetesen nehezebb elbánni vele, mint gondolnánk. Valószínűleg nincsenek különleges képességei, de szupermodern fegyverei lehetnek, ami annyira veszélyesnek hangzott, hogy Colint legszívesebben otthon hagytam volna. Helyette a háta mögött ráolvastam egy kis védővarázslatot, reméltem, hogy használni fog. Úgy sejtettem igen, mert alighogy felolvastam a kezemről, egyszerűen eltűnt az írás.

Végül Valerian visszaszárnyalt hozzánk.

- Sophrae kezd kimerülni, az orosz pedig sejti, hogy valami nincs rendben. Ide-oda járkál egy óriási szigonnyal a kezében, és a vizet figyeli – jelentette aggodalmasan. – Jobb lenne sietni.

- Hocca kapitány készen áll! – rikkantotta Hocca a megbütykölt hajókormánynál.

- Akkor rajta – adtam ki a vezényszót, és mivel még mindig én voltam a főnökük, nekiálltunk a rajtaütésnek. Colin mellém húzódott, de nem sokat segíthetett, az ő szerepe nem volt túl tartalmas, végig a hajón kellett maradnia.

Vale jelet adott odafentről. Már elég közel voltunk. 

- Nicholas – suttogtam, mire a kísértet megjelent mellettem.

- Indulok – bólintott a megbeszéltek szerint, és először Vale mellett termett, aki már látta az orosz hajóját, aztán onnan könnyedén megjelent a hajón is. Most várnunk kellett, amíg Nicholas nem szól, hogy megfelelő az alkalom a támadásra.

Hirtelen és kiabálva jelent meg mellettem.

- Az ellenség észrevette a sellőlányt és rátámadt! Mindketten a vízben vannak!

Vale a válaszom sem várva elrepült arrafelé, Colin pedig rendes másodparancsnokként felkiáltott.

- Előre! – mire Hocca teljes gőzzel elindította a hajónkat.

Elmormoltam a ködösítő varázst, és mire az írás eltűnt a kezemről, áthatolhatatlan, felhőszerű fehérség burkolt be mindent.

- Nem fogunk nekiütközni? – kérdeztem Hoccát.

- Hocca nagyon ért a hajókhoz! – válaszolta önérzetesen. – Főboszorkány ne féljen, amíg Hoccát látja! Mindjárt ott vagyunk!

Időközben Nicholas újra eltűnt, hogy körülkémleljen. Kis híján frászt kaptam, amikor megláttam, milyen közel vagyunk az orosz hajójához, Hocca alig egy méterre húzott el mellette.

- Kellene Vale – néztem körül zavarodottan. Vissza kellett volna érnie. Nicholas mellettem bukkant fel.

- Közeledik a sebesült sellővel, az ellenség a nyomában van.

Mire végigmondta már láttam is Valeriant talpig véresen felénk szárnyalni az eszméletlennek tűnő Sophie-val a karjaiban. Még ijesztőbb volt, amikor a hajónknak csapódott valami, ami nem volt más, mint a torpedóként nekünk úszó orosz.

Roland és Rufus egy emberként ugrottak a vízbe, egyenesen a fickónak, Colin pedig Vale-hez ugrott, hogy elvegye tőle Sophie-t.

- Vigyázok rá, neked dolgod van! – sürgette az angyalt, aki tétovázva rám nézett.

A sokktól bénultan álltam, amíg Tita meg nem ragadta a karom, és oda nem vonszolt Valerianhez. Az angyal egyszerre karolt át minket, szorosan megtartott és elrúgta magát a földtől velünk együtt.

Úgy éreztem magam, mintha én lennék Pán Péter Wendyje, de nem sok időm volt ezen tűnődni, alig pár másodperc múlva az orosz hajójának fedélzetén álltunk. Lenéztem a saját hajónk felé, de olyan sűrű ködöt csináltam, hogy nem láttam semmit.

- Gyerünk! – sürgetett Tita.

Nicholas is megjelent mellettem, és bár az ő jelenléte hasztalan volt olyan szempontból, hogy megvédeni nem tudott, de bátorságot adott ahhoz, hogy Tita után rohanjak. Nicholas mutatta az utat Gina ketrecéhez.

Senkivel nem találkoztunk, ami már-már gyanúsan egyszerűen tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy a saját hajónkon talán már hatalmas vérengzés van. Lehet, hogy jobban át kellett volna gondolnom a haditervet?

Nem kétséges, hogy Georgina a legszebb lány volt, akit valaha láttam. Pici volt és gyönyörű. Hihetetlenül piros szájával és régies loknikba kunkorodó hajával leginkább porcelánbabára hasonlított, ráadásul úgy tűnt, ugyanannyira törékeny is. Épp aludt.

- Gina! Georgina! – szólongattam, de Tita leintett.

- Szerintem az orosz valamit csinált vele, nem egyszerűen csak alszik. Mondd már el azt a zárnyitó varázslatot!

Hamar leolvastam a csuklómról, mire a szöveg eltűnt onnan is, majd egy kattanással kinyílt a ketrec zárja. Tita megpróbálta kiemelni Gina ernyedt testét, de észrevettük, hogy le is van láncolva. Vastag bilincs volt a csuklóján és a bokáján, a derekán is átívelt egy lánc. Beletelt pár másodpercbe, amíg felfedeztük a vasrudat, amihez a lánc volt erősítve.

- Kellene valami – nézett körül Tita tehetetlenül, majd eltűnt mellőlem, hogy alig tíz másodperccel később egy óriási baltával térjen vissza. – Ez jó lesz, állj félre!

Az első csapástól csupán megremegett a vasrúd, a másodikre enyhén elhajolt, a harmadik előtt Titára olvastam az utolsó előtti varázslatom, ami erőt adott neki, és az újabb csapásával nemcsak a vasrudat szakította ki, de lyukat ütött a padlón is. Víz szivárgott be a balta nyomán.

- Szép volt – ismertem el. – Most siessünk, mielőtt elsüllyedünk.

Bár őszintén kételkedtem benne, hogy attól a kicsi luktól elsüllyedne a hajó, valószínűnek tűnt, hogy el fog, miután Tita kihasználva a varázslat hatását újabb és újabb lyukakat ütött mindenfelé. Nehézkesen felemeltem Ginát, és hátrahagyva a bedühödött vadászlányt, az ajtó felé poroszkáltam.

Féltem, hogy az orosz akármelyik pillanatban felbukkanhat, gyanús volt, hogy Nicholas sincs mellettem, de végül kiértem a fedélzetre az eszméletlen vámpírlánnyal.

- Vale! Nicholas! – kiáltottam el magam, ide-oda nézegetve. Lentről kiáltásokat hallottam, de nem tudtam kivenni, ki lehet az, ráadásul a köd sem oszlott még el.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor Valerian és Hocca egyszerre repültek fel hozzám.

- Hocca nem olyan erős, de a lányt elbírja – mérlegelt Gina méretét saccolgatva, így hát nekiadtam, mire el is rebbent.

Vale viszont nem volt túl jó bőrben, a szeme alatt hatalmas vágás éktelenkedett, ráadásul még véresebb volt, mint pár perccel korábban.

- Ilyen teremtménynek nem szabadna léteznie – nyögte, miközben derékon ragadott, és nehézkes szárnycsapásokkal a másik hajóra lökte magunkat. A landolásából éreztem, hogy valami nem stimmel, ránézésre az egyik szárnya, mintha furcsán állt volna.

- Jól vagy? – kérdeztem, de nem felelt, már vissza is indult Titáért.

A többiek után néztem, Hocca a kormánynál volt, a lábánál ott feküdt Gina, míg a hajó másik oldalán Colin térdelt Sophie még mindig eszméletlen teste mellett. Nicholas ott állt mellette, úgy láttam valamit nagyon magyaráz.

Közelebb rohanva láttam, hogy Colin mindkét kezét Sophie vöröslő hasára nyomja, de csak odaérve tűnt fel, hogy valami ruhadarabbal szorít le egy nagy sebet Nicholas utasítására.

Nem tudtam segíteni, ugyanis oldalról hatalmas lökés érte hajót, odamentem, hogy megnézzem, mi az. Elsőként Rolandot pillantottam meg, ahogy egy óriási sebbel a torkán lebeg a víz felszínén, látszólag ugyanolyan eszméletlenül, mint a húga és Sophie, másodjára egy karmos kezet, amint szinte felfoghatatlan sebességgel öklöz egy másik alakot. Rufus volt az, aki még mindig az orosszal küzdött.

A férfi ijesztőbb volt, mint gondoltam volna. Hatalmas volt, meg sem kottyantak neki Rufus karmai, egyszerűen megragadta a srác torkát, majd szorítani kezdte. Felsikítottam, amikor kiemelte a másik kezét a vízből, és megláttam, hogy egy vadászkés van nála. Egy másodpercig jó ötletnek tűnt átugrani a korláton, és az oroszon landolva megakadályozni, hogy ledöfje a vérfarkast, de mielőtt megtehettem volna, valami nagy zuhant a hajóra, megremegtetve azt, én pedig elvesztettem az egyensúlyom, egyszerűen hátraestem. Csak egyetlen pillanatig vesztegettem az időt, megnézve, mi volt az – Valerian érkezett Titával, illetve az angyal egyszerűen becsapódott, és úgy tűnt, eszméletét vesztette – máris újra a korlátnál voltam. Más kép fogadott, mint az előbb, Roland életben volt, az orosz hátára csimpaszkodva marcangolta a fogaival az ellenségünk nyakát, míg Rufus fél kézzel a fickó kést markoló kezét szorította le, a másik karja körül óriási vértócsa festette meg a vizet, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ökölbe szorítsa a sebesült karját, és óriási pofont keverjen le az orosznak.

El sem hittem, amikor a nagydarab test végre elernyedt, láthatóan a két srác is csodálkozott.

- Gyertek fel! – kiáltottam le nekik. – Mindenki megvan, el kell tűnnünk innen!

Főleg mivel az orosz hajója is már félig a víz alatt volt, ráadásul ez a sok vér… már csak néhány cápa hiányzott volna, hogy felfalja a sebesült bagázst. Roland óvatosan mászott le az orosz hátáról, mire az a vízbe süllyedt. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Rufus és Roland úszni kezdtek a hajónk felé, előbb Roland mászott fel, kezével minduntalan a súlyos sebet markolva a nyakán. Ha ember lett volna, ez tuti nem éli túl. Fáradtan dőlt a hajópadlóra, pontosan Vale mellé.

- Georgina? – kérdezte elhaló hangon.

- Megvan – biztosítottam, nem említve a húgának kétséges állapotát. – Pihenj nyugodtan!

Rufus után néztem, majd frászt kaptam, amikor láttam, hogy a hajú oldalán lóg, miközben az orosz kapaszkodik a lábaiba.

- Segítsetek! – kiáltottam valószínűleg annak, aki ráért. Megragadtam Rufust, és igyekeztem felfelé húzni, reménykedve, hogy az orosz lepottyan róla, de ez nem történt meg, amikor Rufus átmászott a korláton, a fickó átkapaszkodott abba.

Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, Tita jelent meg az oldalamon, mind a tíz körmét az orosz jobb kezébe mélyesztve, mire az a ballal pofon ütötte, a lány pedig hátraesett. Rufus elkapta a pasas visszalendülő karját, és igyekezett lenyomni, de az orosz kapaszkodott, mint… valami, ami nagyon tud kapaszkodni. Odaléptem, és megérintettem a kezét, amin láthatóan megdöbbent, mert nem tudhatta, hogy mire készülök. Az utolsó varázslatomhoz érintés kellett, hogy kifejtse a hatását, ami nem más, mint az, hogy eszméletét veszti a megérintett személy.

Meglepetten nézett rám, mikor mormolni kezdtem a szavakat. Majdnem elakadtam, amikor Hocca mellém ugrott, és átölelve az orosz nyakát, heves csókot nyomott a szájára, de mielőtt a döbbenet eluralkodhatott volna rajtam, elfogytak a szavak, és úgy párologtak el a bőrömről, mintha ott sem lettek volna. Ezzel egy időben az orosz elernyedt, majd hangos csobbanással zúgott bele a vízbe.  

- Hocca megmondta – nézett rám a tündér elégedetten. Értetlen pillantásomra hozzátette. – Hocca csókol úgy, hogy akárki beleájul!

13. fejezet

 13. fejezet

Colin

Hans Andersen: A kis hableány

Avagy Andersen sem tévedhetetlen

Szerzői megjegyz.: A történet elolvasása mellé végeztem egy kis kutatómunkát, ezeknek az eredményéről írnék az elemzés során.

Tagadhatatlan, hogy élvezetes és képszerű leírások teszik mestermunkává Andersen egyik legszebb meséjét, viszont majdnem száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy az író valójában soha nem találkozott sellőkkel. A sellők az ősi mondák szerint nem kedvesek és nem önzetlenek, sőt annyira bolondosak és élvhajhászok, amilyen emberben kevés van. Ez egyenesen bosszantó tud lenni, főleg, amikor az ember rá akarja őket venni valamire, ugyanis juszt se azt csinálják. Már a legendák szerint.

Az Andersen-mesében szó van az átlagnál hosszabb életről és a szép tengeri környezettől, ami nem mondom, csábító. Nagy szerencse, hogy az író igazi – földi – értékeket tartotta szem előtt. A főszereplő sellő – akinek nem tudom a nevét, de ez csak azért van, mert nincs is neki – meglátja az emberlét nagyon is valós szépségeit, ami…

Mi van magával fiam, mindenképpen meg akar bukni? Értem én, hogy érdemes olykor utánanézni a valóságalapnak, így történelmi regényeknél, ez a kitérő viszont annyira elvitte a meseelemzést, hogy jobb lett volna bele se írni. Legközelebb jobban igyekezzen!

O.O

Az embert folyamatosan érik a csalódások már kisgyerekkorától fogva. Ott van ugye a Télapós trauma, aztán az anyukám nem is mindenható, a tanár néni nem is olyan kedves, és így tovább. Aztán ott van az első csók csalódása, ami nyálasabb, mint amire számít az ember fia, majd az első szex, ami után bűntudat gyötri, mert nem az alatta fekvő csajra gondolt, miközben csókolta.

Egy újabb hasonló kaliberű csalódás ért, amikor Corn a vízbe ugrott. Amikor sellő alakban visszatért, a már sok volt nekem, így attól sem lette jobban, mikor fogta magát, és kiugrott a vízből. Azt hittem, ott kapok szívrohamot, hogy a legjobb lányhaverom nemsokára meztelen felsőtesttel, halfarokkal fog tetszelegni előttem, aztán rá kellett döbbennem, hogy a fenébe is, van rajta egy – átázott és tapadós - ruha! A végső nagy csalódás Corn halfarkának vízben eltűnő csücskét bámulva ért. Magamban csalódtam, amiért egyáltalán felmerült bennem az, hogy a sellővé válásnak igenis vannak bizonyos kendőzetlen előnyei. Pedig nem azt kellene éreznem, mint Phoebe-nek, amikor meglátta Chandlert és Monicát egymást vetkőztetni, és azt visítozta, kiég a retinája? Miért van az, hogy megmozdult benne valami, aminek nem kellett volna?

- Jól vagy? – bökött meg Rufus, kizökkentve borús gondolataimból. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt utána ugrik.

- Jó ötlet – bólintottam neki, és odamentem a hajó korlátjához. Nem gondoltam komolyan, láttam, mekkorát csobbant Corn, és milyen rossz állapotban bukkant fel, miután belevetette magát a jeges vízbe, és még a szörfdeszkám se volt nálam, hogy azzal kompenzáljam lábam vészes állapotát.

A vámpír így is komolyan vett, dühösen rám kiáltott.

- Ne vesztegesd már el azt a kevés idődet, amid van!

- Ez most fenyegetés akart lenni? – néztem rá üresen. Ilyen könnyen nem fog eltemetni!

- Nem hinném, csupán az életedet óvja – válaszolta hűvösen Sophie. Mikor meghallottam a hangját, bedühödtem, fejemet ide-oda kapkodva kerestem a vízen. Corn sehol se volt, de őt megtaláltam, a hajó mellett volt bal felől, és fagyos mosolyt eresztett felém, mikor meglátta, hogy keresem, mintha jó mókának tartaná az egészet. Ha tudta volna, hogy lányt még nem ütöttem meg, de az ő láttán nagyon bizsereg a tenyerem, nem vigyorogna! – Mi a baj, kisfiú?

- Mit keres még itt? – üvöltöttem felé. – Menj, és hozd vissza Cornt!

Éreztem, hogy Valerian a vállamra teszi kezét.

- Fékezd magad, barátom!

Lesöpörtem kezét, és már rá akartam ordítani, hogy ne barátozzon itt nekem, még kedves ismerős szinten sem vagyunk, mikor Sophie felháborodottan felkiáltott.

- Hogy mersz ilyet kérni tőlem?! A sellőkirály lánya vagyok, nem holmi futár!

- Teszek rá, hogy királyi sarj vagy, lecsapom az uszonyodat, ha Corn nem kerül elő emberi alakban, méghozzá sértetlenül!

- Ó, te… - Láttam rajta, hogy próbál kitalálni valami jó nagy nagy sértést. - Te még egy halandóhoz képest is meglepően buta vagy!

Bosszúsan csapott egyet az uszonyával, mire a hajó kissé arrébb sodródott. Kétségbeesetten néztem a víz felszínét, hátha meglátom valahol Cornt. Sophie továbbra is mérgesen nézett rám jégkék szemével.

- Inkább gondolkodnál a szép emlékeken, amivel vissza tudod csalni!

Egyáltalán nem voltam nosztalgiázós hangulatomban, de mivel maradt ez meg a hiábavaló ordítozás, megerőltettem magamat, és igyekeztem kitalálni, Cornnak mije volt, amiért vissza szeretne jönni. Az életét nem nagyon szerette, hiányoztak neki sosem látott szülei, és inkább átvészelte, mint élvezte volna a mindennapokat, kivételes alkalom volt az, amikor boldognak láttam. Ha a családját említeném, sellőként kikacagna, és többé színét se látnám. Olyan fiú se volt, akihez kötődött volna, már a bárgyú Blackwellen kívül, de inkább én is sellővé válok, minthogy az ő nevét kelljen bedobnom, mint a földi élet legcsodásabb részét. A sellő-Cornt nem is érdekelte volna, hisz még Sophie – aki sellőalakban személyiségét tekintve nagyjából ugyanolya volt, mint emberként – is vidáman lubickolt a tenger habjai között, miközben én kínkeservesen igyekeztem magamból kipréselni valami Corn számára kedveset. Mondhatnám Barnie úrfit, ez az, hozzá kötődik! De lehet, csak annyit mondana rá, hogy az enyém lehet, és etessem rendesen. Egy macskának, még ha az olyan okos is, mint Barnie, nem életbevágó az gazda közvetlen jelenléte.

Akkor hát mi legyen, tanakodtam még jobban kihajolva. Az angyal valamit sugdosott a tündérnek, de hangját elnyomta a Tita-Roland páros kardhegyre menő vitázása („Miattad van az egész!” „Nem hallottál még a család szentségéről, drága halandóm?”). Figyelmen kívül hagytam őket, és kétségbeesetten néztem a nyomorult tengert. Azt hiszem, Sophie egy életre megutáltatta velem a szörfözést.

Mondjam talán azt Cornnak, hogy jöjjön vissza miattam? Ez elsőre olyan nevetségesnek tűnt. Aztán ahogy hiába vártam Corn felbukkanását, sőt Sophie is eltűnt a közelből, hirtelen összeszorult a gyomrom. Sosem gondoltam még bele, milyen lenne az életem Corn nélkül. Azon már elmélkedtem a sok verekedéstől meg a láztól kiütve, hogy ő mennyire sírna utánam – de hogy ő elmenjen, én meg itt maradjak, meg se fordult a fejemben. Annyira szorítottam a korlátot, hogy az pár milliméterrel kintebb csúszott, ennyit a jacht biztonságáról és az én fennen hirdetett függetlenségemről. Igenis szükségem volt Cornra, és vissza kellett kapnom.

Amíg eddig jutottam az elmélkedésben, Sophie újra feltűnt. Most nem mosolygott, sőt különösen savanyú képet vágott.

- A Főboszorkánynak delfinekkel úszni támadt kedve, ne is számítsatok rá. Szerintem akkor inkább keressétek a…

- Szóval átváltoztattad őt azért, hogy aztán ne tudjon segíteni? – jött rám újra az öt perc. Kész őrület volt az egész, ami körülöttem folyt, nem igaz, hogy nem értették, mi a bajom!

- Ne légy már így megijedve, ostoba – szólt rám Sophie, mintha én tehetnék az egészről. – A Főboszorkánynak nem lesz baja, nem maradhat örökké a tengerben. Pár óra múlva vissza fog változni, és akkor…

- Pár óra múlva? – Úgy éreztem magam, mintha én estem volna bele a vízbe, mégis alig kaptam levegőt, émelyegni kezdtem. – Addig ki tudja, meddig merészkedik! Ha a nyílt vízen változik vissza emberre, és túl messze lesz a hajótól, mi lesz?!

- Bernard atya apám régi jó barátja, tudna rá megoldást – Úgy mondta, hogy abból egyből ki lehetett találni, hogy folyton őt keresi fel mindenféle gondjával-bajával. Kezdem érteni, miért lett ilyen fura az atya. – Ki kellene mennetek a partra felkeresni.

Hogyisne! Azt aztán nem engedem, hogy szétválasszanak minket, még ha Corn így itt is hagyott. Dührohamom elérte azt a fokot, ami után már a tettlegesség következett. A hajó többi utasa sem volt épp higgadt, Tita fenyegetőzőbe váltott át.

- Nem megyünk szárazföldre, nem hagyom megfulladni a legjobb barátomat! – kiáltottam.

- Colin, Corneliának nem lesz baja. Emlékszem még rá, mi vagyok? Angyal. Ha kell, ki tudom hozni a vízből – mondta Valerian jó hangosan, túlkiabálva a démonvadászt.

- Remek ötlet! – kaptam az alkalmon. – Csináld akkor azt, mint amit a sasok szoktak, csapj le rá, és hozd vissza a hajóra!

Bizonytalanul nézett rám, aztán a vízből figyelő Sophie-ra pillantott.

- Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb…

Tovább akartam győzködni – vagyis egy erős lökéssel kirepíteni a hajóról, hogy menjen már, és vadássza le a sellő-Cornt, mikor a tündér felujjongott. Hangoskodása bántotta a fülemet, de, mint ahogy kiderült, érdemes volt odafigyelni rá.

- Hajó! Ott egy hajó! – kiabálta boldogan ugrándozva.

Tényleg volt a láthatáron egy hajó. Mélyet szusszantam, szemem sarkából láttam, ahogy Tita és Rufus visszafogják az ész nélkül fedélzeti kormány felé rohanó Rolandot.

- Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy rajta van a húgod, különben kissé rossz néven fogják venni, hogy foggal-körömmel-agyarral nekirontunk – bizonygatta Rufus. Igazat adtam neki.

- Menj, angyal, nézd meg, ha már így felajánlottad a szolgálataidat – mondtam sóhajtva. – Te meg, Sophie, keresd meg Cornt, és valahogy beszéld rá, hogy térjen vissza legalább a hajó környékére. Nekem mindegy, milyen hazugsággal édesgeted ide, csak legyen itt.

A hajó felé fordultunk mindannyian, Roland morogva nézte végig, ahogy Valerian szárnyra kap, és elrepül a hajó felé. Hocca is ajánlkozott, hogy megy, de annyira hangos volt, hogy ezt nem mertük megkockáztatni. Még csak az kellett volna, hogy a hajó egyik utasa arra nézzen ki az ablakon, hogy egy tündér lebeg a víz fölött.

Miközben Valeriant vártuk, kovácsoltunk egy tervnek alig nevezhető skiccet arról, hogyan lehetne kiszabadítani Georginát. Az kiderült, hogy a vámpírlány nem túl erős, főleg embervér híján, ezért úgy gondoltam, Roland könnyen ki tudja hozni onnan, ahova zárták.

- Veled tartok – mondta Rufus, de szerintem csak, mert nem akarta szem elől téveszteni a vámpírt. – Tita meg Hoccával és Colinnal marad addig.

- Miért? – szörnyülködött Tita. – Nekik ott az angyal testőrnek!

Amíg ezen alkudoztak, visszatért Valerian. Könnyedén szállt le, a majdnem száz méteres távolság nem kottyant meg neki.

- Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a mi hajónk. Feljebb mentem körülnézni, van-e hajó a közelben, de senkit sem láttam. Ilyenkor nem sűrűn hajózgatnak itt, a parttól ilyen távol. Érdemes lenne benéznünk.

- Ez az! – ugrott a kormányhoz Roland.

Teljes sebességre állította a kart, csak az volt a gond, hogy a nagy lendülettől sikeresen le is törte. Ami egyet jelentett azzal, hogy bár gyorsan közeledtünk a jacht felé, lassítani nem tudtunk. Hocca visítozva fogta a fejét, és odament a fedélzeti pulthoz, azt hiszem, jobb híján menedéknek akarta használni. Lebújt, mire mi egymásra néztünk. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy a lendület le ne sodorjon lábamról.

- Ha odaér a hajóhoz, átugrunk – instruált minket Rufus.

- Vele mi lesz? – nézett a tündérre Tita.

Roland vállat vont. Nem úgy tűnt, mint aki megbánta, hogy tönkretette a jachtot, egyre a másik hajót fürkészte. Valerian egyetértett vele.

- Van szárnya, ha akar, majd elrepül.

- Hát jó. Akkor ugrunk.

O.O

Olyan tizenhárom éves korom környékén kezdtem sajnálni, hogy Corn lány. Kellett volna nekem egy fiúbarát, akivel lehet csinálni rizikósabb dolgot is, mint popcornnal megdobálni a szomszéd frissen festett kerítését. Főbb álmaim egyike volt valakinek a hajójára lopakodni, és dorbézolni egy kicsit. Most, hogy a settenkedés megvalósult, egyáltalán nem tetszett a dolog. Gondolom azért, mert a tulaj otthon volt, és mert a hajó nem a kikötőben volt, így másik hajó híján nem volt hova menekülni.

Mivel azért ez több volt egy egyszerű murinál, próbáltam minél halkabban járni. A hajón egy keveset pihent a lábam, az állás nem erőltette meg annyira, mint a gyaloglás, de még így is nehezemre esett csendben mozogni. A mellettem nesztelenül lépkedő Tita szigorú tekintete szerencsére belém fojtotta a panaszos nyögéseket, ezért hangtalanul jutottunk el a fedélzeti folyosóhoz, ahonnan lépcső vezetett a hajó belsejébe.

- Mi megyünk – mondta szinte hang nélkül Roland. – Fedezzetek!

Sose gondoltam bele, ez pontosan mit jelent, és úgy tűnt, a többiek sem, mert vállat vonva mentünk tovább a folyosón, megkeresni a tulajdonost, hogy ha észrevenne valamit, le tudjuk kötni a figyelmét. Az angyal közben a hajó körül repkedett, más erre járó hajókat lesett.

A fedélzeti fülkét nehéz volt észrevétlenül megközelíteni, ugyanis egy három oldalról zárt, ablak nélküli rész volt, az egyetlen szabad falfelület meg teljes hosszban üvegezve volt. Mi majdnem az üvegezett előtti keskeny, alacsony korláttal ellátott folyosórészre sétáltunk a forduló után, de hála Tita gyors reakcióinak még időben hátraugrottunk. A démonvadász csaj behajolt előttem, hogy egy szempillantás alatt felmérje a terepet. Feneke szépen kidudorodott előttem, de meg se néztem rendesen, még mindig rosszkedvű voltam Corn miatt, aki csak nem volt sehol.

- Ez a génmanipulált! – nézett rám rémülten Tita. – El kell tűnnünk, de most azonnal!

- Az orosz? – kapcsoltam rögtön. Bólintott.

Muszáj volt megnéznem a férfit, nagyon kíváncsi voltam, úgy néz-e ki, mint Farkas az X-menből. Úgy gondoltam, ha Tita feltűnő üstökét nem vette észre, az enyémet sem fogja, de sajnos pont akkor nézett a tenger felé, amikor kidugtam fejemet, így barna szeme azonnal rám villant.

- Ajjaj – mondtam halkan, jelt adva Titának, aki halált megvető bátorsággal ugrott ki a fal mögül, hogyha már így lebuktattam, megpróbálja feltartóztatni az oroszt.

Mivel a többiek távol voltak, én meg képtelen voltam mozdulni az ijedtségtől, Titának egy magában kellett szembenéznie a hegyomlásnyi emberrel. Jól tartotta magát, olyanokat rúgott belé, hogy attól én már kettészakadtam volna, de az orosznak ez nem jelentett problémát, még arra is futotta az erejéből a támadások elhárítása közben, hogy dühösen rám ordítson, és lépjen párat felém.

Felálltam, hogy sürgősen lerohanjak Rolandhoz és Rufushoz azzal, hogy jöjjenek fel most, vagy búcsút vehetünk az életünktől, mikor a hajót erős csapás érte, mintha a hullámok egyszer csak önálló akaratra keltek volna, úgy vitték egy irányba a hajót. Az első csapástól a falhoz hátráltam, a másodiknál viszont sérült lábamra kellett volna támaszkodnom, ami nem ment, ezért az üvegfal felé tántorodtam. Még láttam, ahogy Tita a falról visszapattanva bevisz az orosznak egy újabb csapást, aztán a harmadik hullámcsapásnál egyensúlyomat vesztve estem ki az üvegfalon.

Az üveg nem volt valami strapabíró, cseppet se tompította esésemet, ezért ugyanazzal a lendülettel át is fordultam az orosz hajójának folyosói védőkorlátján, és a vízbe zuhantam. A következő másodpercekben mintha minden lelassult volna.

Az első, amire eszméltem, a fejem fölött összezáruló víztömeg, és lábam lezsibbadása volt. Most már szó szerint nem kaptam levegőt, a víz fojtogatva húzott le. Hirtelen éreztem, hogy egy kéz megfogja a kezemet, és erősen megszorítva húzni kezd, de nem felfelé, hanem le. Felpattantak szemeim, és a kéklő vízben Corn arca rajzolódott ki előttem, kedves vonásait körbelengte vöröses haja, és úgy mosolygott, mintha csak piknikezni hívna. Egy másodperc alatt villant át agyamon a gondolat, hogy mi van vele, miért nem segít már, aztán maradék erőmet igénybe véve próbáltam magammal együtt a felszín felé lökni.

Hiábavaló próbálkozás volt, testem már kezdett kihűlni a hideg víztől, ráadásul az agyam sem volt tiszta, egyre hangosabb lett fülemben a tenger moraja. A legkevésbé sem hívott. Egy utolsó kósza kísérlet után éreztem, ahogy testem megadja magát a víznek, és lejjebb merül. Corn már nem húzott, de enélkül is süllyedtem. Kinyújtottam a karomat, ész nélkül akartam megkapaszkodni valamiben, viszont ezzel egyedül annyit értem el, hogy átöleltem Cornt. Mára se tudtam gondolni, minthogy nem akarom ezt. Ne így érjen véget. Ne most. Ne ilyen gyorsan. Aztán éreztem, hogy Corn visszaölel, és előrebuktam a semmibe.

O.O

Az első gondolatom az volt, hogy a rohadt életbe, de fáj a lábam. Valami nyomta. Amikor egyik kezemmel odanyúltam, nedves bőrt tapintottak ujjaim. Gyorsan visszahúztam kezemet, és kinyitottam szememet. A kétségbeesett arcú Corn nézett velem szembe. Annyira felém hajolt, hogy nedves felsőjének lelógó széle súrolta a pólómat, a hajából szemembe csöpögő víztől meg pislognom kellett. Corn folyamatosan vörösödött, szája széle remegett.

- C-C-Colin, C-C-Colin! – mondogatta.

- Elfoglaltuk az orosz hajóját? – kérdeztem rekedten, majd felköhögtem.

- Nem, ez a régi hajó, Hocca megjavította, mert nem buta – tűnt fel mellette egy önérzetesen mosolygó Hocca.

- És a vámpírlány? Megvan?

- N-n-nincs – vallotta be Corn.

Ekkor jöttem rá, hogy a hidegtől éppen annyira didereg, mint a sokktól. Ahogy eszembe jutott, hogy neki sellőnek kellene lennie, karját kitépve maga alól elkaptam, mire rám esett. Éreztem magamon meztelen lábainak súlyát. Most még azt sem zavart, hogy rám nehézkedik, örültem, hogy újra ember.

- Jó újra így látni. – Még egyszer végignéztem rajta, aztán köhögve fordultam arrébb. A víz feljött, és én örültem neki, hogy egyben vagyok. – Mit történt, miért változtál vissza? Már azt hittem, imádod a tengeri életet.

- Sz-szép is volt, k-k-kár, hogy nem l-l-láttad, de v-visszajöttem. – Lesütötte a szemét.

- Nem akartalak ezzel megbánta, nem gúnyolódásnak szántam.

- T-tudom.

Hallgatott egy darabon.

- Mikor vissza akartál jönni, egész egyszerűen visszakaptad az emberi alakodat, vagy mi?

- Nem – szólt bele a beszélgetésünkbe újfent Hocca. – A Főboszorkány egy csomót várt a hajó közelében, míg vissza nem változhatott. Hocca látta, hogy néha elnéz, de nem megy el. A többiek mondták neki, hogy maradjon.

Bólintottam, erről eszembe jutott a társaság további része. Mind meg is voltak Valerian kivételével.

- Hol az angyal?

- Az orosz hajóját figyeli távolról, hogy ne tudja messzire vinni Ginát – mondta a mellénk sétáló Rufus. – A sellőtök pedig megígérte, hogy nagyjából egy helyben tartja a hajót, hogy az orosz ne tudjon se elmenni, se kikötni.

- Ginát? Ja, hogy a vámpírcsajt? Ez már haladás – bólintottam elismerően, majd odaszóltam Titának. - Hé, kösz, hogy megvédtél a hústoronytól, nagyon jó voltál. Látnotok kellett volna.

A vámpír kíváncsian nézett Tita felé, egy árnyalattal nyugodtabb volt most, hogy megtudta, merre van a húga. Elmesélték, hogy kevésre álltak a megmentésétől, csak az orosz egy olyan erős kalitkába zárta szegény lányt, hogy még nekik is nehézkesen ment a szétfeszítése, így nem tudtak vele időre végezni. Miután jöttek a Sophie keltette hullámok, menekülniük kellett. Mérgesek is voltak Sophie-ra, de aztán el kellett ismerniük, hogy a hullámok nélkül az orosz akár el is intézhette volna őket.

Miután elmesélték mindezt, arrébb mentek felmérni esélyeinket, és új tervet készíteni. Corn felé fordultam, aki beszélgetésünk alatt némán vacogott.

- B-b-bocsánatot a-akarok kérni, amiért…

- Hagyd el – szóltam rá. Levettem a fedélzeti kormány székéről a párnának használt kék vásznat, és ráborítottam. Nem lehetett túl meleg, de valamennyire védte a hidegtől. – Inkább azt hallgasd meg, miket találtam ki a visszacsalogatásodra.

Miközben csurogtak könnyei, elmondtam neki pár közös emléket, ami csak az eszembe jutott. Azt, amikor a nagy tölgyfa körül játszottunk, kicsúfoltam, és a tölgyfa egyik ága pofán csapott – most már biztos vagyok benne, hogy a nagynénjei keze volt a dologban -, amikor a tengerparton kagylógyűjtés közben megvágta a lábát, és be kellett mennünk a zsibvásárba jó kenőcsöt keresni rá, amikor üldözött minket egy jósnő, de mi sikeresen leráztuk, és betértünk a fánkoshoz, amikor kitaláltuk a huhogós dalt. Eddigre elálltak könnyei.

- A huhogós dal. – Elmosolyodott. Felnézett. – Ne haragudj rám, hogy olyan hülye voltam veled. Mint egy kis csitri…

- Ez is mutatja, hogy úgy vagy jó, ahogy, és lehetnél sokkal, de sokkal rosszabb is.

Arrébb tettem egy kicsit, mert tényleg fájt a lábam. Kár, pedig délelőtt mintha javulásnak indult volna. Észrevette fintoromat.

- Hogy érzed magad?

- Éhesen. Elmúlt dél.

Akaratlanul is elvigyorodott, és átfogta karjaival felsőtestét. Ekkor vettem észre, közelről milyen átlátszóvá vált felsője, még jó, hogy karjai és a vászon javarészt eltakarták előlem.

- Úgy tervezzük, hogy helyrepofozzuk magunkat, és később délután visszajövünk elkapni az oroszt, és kiszabadítani Georginát. Megkérdezem a nagynénéimet is, hátha tudnak valamit a génmanipulált emberekről.

Halványan érezni lehetett hangjában a tetterőt, aminek nagyon örültem. Rámosolyogtam, de nem tudtam kifejezni egyetértésemet, mert Hocca megint odaugrált hozzám. Azt hittem, több figyelemre vágyik, de csak azért jött, hogy elmondja, talán mégsem vesz el engem Corntól – eddig nem is tudtam, hogy van ilyen terve -, mert Corn megmentette az életemet, tehát úgy tartozok neki, mint ahogy ő is. Sőt jobban.

- Így már nem csókolhatlak, az életed az övé. Nem lenne szép, ha megátkozódnál ezek után - fejtegette álláspontját a tündér kényelmesen.

Tettem rá, hogy csókolhat-e vagy sem, arrébb toltam, hogy közelebb hajolhassak Cornhoz.

- Megmentetted az életemet?

- Igen… de mivel kishíján én öltelek meg, ezért ez nem számít – ismerte be még vörösebb arccal. Úgy éreztem magam, mintha töréspontra léptem volna, nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Corn összébb húzta magán a vásznat.

Tátogni kezdtem, aztán inkább becsuktam számat, és Rolandék elé néztem. A dühös vámpír éppen Rufust szapulta azért, mert amaz állítása szerint feni a fogát az ő kishúgára. A tündér közben visszatért a kormányhoz, hogy végre kivigye a hajót a szárazföldre.

O.O

Cornéknál senki nem volt odahaza, ezért úgy döntöttünk, kiülünk a magas fűbe, és egy kicsit összeszedjük magunkat. Corn az ölébe vette az elmaradhatatlan varázskönyvet, én meg Barnie-t. Valerian elment köszönetajándékot venni Sophie-nak azért, mert segítette nekünk a hajónál, Sophie a vízben maradt, Nicholas pedig még mindig a szerelmesének boldogulását leshette, mert nem bukkant fel, így csak a többiek csatlakoztak hozzánk. Hocca fent ült magasan a fán, Tita a hátsó udvar elkerített részén edzett – azt mondta, már ráfért -, Roland és Rufus meg még mindig Georginán veszekedtek. Elhalasztott hozzánk a hangjuk.

- Nem engedem, hogy egy farkasember udvaroljon a húgomnak! Ha lenne egy cseppnyi becsületed, te sem hoznád ilyen kellemetlen helyzetbe! Van róla sejtelmed, mit szólna hozzá a családunk? Az 1800-as évek szokásrendje szerint élünk, ami úgy tartja, nem illendő egy ifjú hölgynek ismeretlen férfival összeállnia!

- Várjunk csak, nehogy már a végén elvetesd velem! – ellenkezett Rufus. – Szerintem le kéne akadnod róla, hagy élje a saját életét.

- Leakadni? Ha a húgom jelenlétében ki merészeled ejteni ezt a szót a mocskos szádon…

Megfordultam, hátha úgy nem hallom őket annyira, majd gondoltam egyet, és elnyúltam a földön. A nyújtózkodás jót tett lábamnak.

- Így sokkal jobb – mondta kedvenc lánybarátom, és felírt valamit tollal a tenyerére. – Van pár olyan ráolvasás ebben a könyvben, amit gyorsan el lehet végezni. Legközelebb én leszek az, aki lemegy Georginához, kiszabadítom, és ti, többiek addig feltartóztatjátok az oroszt. Hogy mi lesz, amikor felfedezi, hogy nincs meg a lány, azzal majd később foglalkozunk.

- Rendben. – Megsimogattam Barnie-t, úgy néztem fel az égre. Bár tengerkéken ragyogott elő a felhők közül, nem volt olyan fenyegető, mint a tenger. – Jól állunk, Corn, megtaláltad Nicholas kincsét, és nemsokára kiszabadítják Georginát is. Minden jól halad.

Minden, kivéve mi, gondoltam magamban. Amióta partra szálltunk, Corn még a szokottnál is húzódozóbbá vált velem szemben. A többiekkel elvolt, kedvesen elbeszélgetett az angyallal és Rufusszal, még Titának is köszönetet mondott a segítségért, de arra a kimértségre, amivel kezelt, nem számítottam. Azt hittem, a tengeri közjáték után közelebb leszünk egymáshoz, mint bármikor korábban. Nem így történt.

A tölgyfára magát befészkelő tündér arról fecseg a fejünk fölött, hogy de jó, hogy nem ezt a fát lékeltük meg, akkor ő még mindig ott pihenne a fa belsejében. Már nem érdekelt, hogy voltunk annyira bolondok, hogy a ligetbe mentünk félszázados tölgykéregért, amikor itt van ez az itteni. Hocca a lombok rejtekében üldögélve csak beszélt, és beszélt, elálmosodtam tőle. Alhattam is egy kicsit, mert mikor legközelebb kinyitottam a szememet, Barnie úrfi éppen a mellkasomon durmolt, Corn veszett gyorsassággal körmölt valamit, és hűvösebb lett.

Kihullott egy sárga papírlap a könyvéből, amiről eszembe jutott a boszorkánymeghívó, amit kapott, és amit én zsebre vágtam. Már valószínűleg a tengeri kaland alatt semmivé foszlott, de ha nem, akkor most, a kádban ázva, nadrágom zsebében.

- Izé… Corn… - Sután szólítottam meg. Összerezzent, azt hihette, alszok. – Kaptál valami meghívót egy boszorkányegyesülettől éjszaka, de attól tartok elveszítettem. Bocs, én tényleg oda akartam adni.

- Nem tesz semmit. – Tovább írt, aztán mikor látta, hogy nézem, rám pillantott. – Úgysem érdekelnek más boszorkányok, úgy értem, rossz lenne, ha ők is tőlem várnának segítséget. Még boszorkányinasnak is pocsék lennék, nemhogy Főboszorkánynak.

- Én is azt szeretném, ha minden a régi lenne, de arra még várnunk kell. Kibírod?

- Igen, persze. Ki.

Ahogy elnéztem, eszembe jutott róla valami.

- Ez az év sem tart örökké, utána meg neked jön az egyetem. Megértem, ha a tanulásra akarsz inkább koncentrálni, a nagynénéid is komolyan fogják venni, ha megmondod nekik.

- Persze – mondta keserűen, és elfintorodott.

- Aztán elmész egyetemre, én meg végre dolgozhatok. Már alig várom. – A hangomban csengő komolyság meglephette, mert újra összerezzent. – De remélem, bármi is történik, azért te közel leszel.

Corn erre becsukta a könyvet, és rám nézett. Hát végre előrukkol azzal, ami bántja. Előre örültem neki, és találgattam, mi lehet az. A tengeralatti világ vonzaná még mindig? Vagy az, hogy az oroszt meg kell majd sebesítenünk, ha meg kell állítanunk? A vámpírlány állapota? Nem tudtuk meg, pontosan hogy van, Rolandnak és Rufusnak csak arra volt idejük, hogy megnézzék, milyen a zár, nem volt idő jobban kifaggatni.

- Kérdeznem kell valamit.

- Kérdezz nyugodtan – bólintottam.

Ennyivel nem tudtam megnyugtatni.

- Gondolkoztam. Ha ennek az egésznek vége lesz, el akarok innen menni. Nem év végén, hanem azonnal, amint lehet. Elegem van mindenből, Dullville-ből, az életemből. Keresek egy félreeső települést, sőt nem is, inkább egy nagyvárost, hogy el tudjak vegyülni. Az anyám pénzéből bérelek egy kisebb házat, és dolgozni fogok, hogy fenn tudjam tartani magam. Azt akartam kérdezni, hogy… te is jössz?