9. fejezet

9. fejezet

Colin

Aprillyne Pike: Szárnyak

Avagy a tündérek mégsem virágok

Szerzői megj.: Azt hiszem, igaza volt tanárnőnek, amikor azt mondta, olvassam inkább az amerikai szépirodalmat, mint ezeket a könyveket, de mivel régen kedves barátom nyomására kénytelen-kelletlen elolvastam mindet, veszem a bátorságot, és leírom, mi a véleményem erről a legújabbról.

A könyv egy érdekes…nek szánt biológiai felvetésre épül, rá is kérdeztünk Cornnal anno a biosz tanárnőnél, mit gondol róla, de ő viccnek vélte faggatózásunkat, mondván, nincsenek paranormális lények. Azért mégis figyelemreméltó egy olyan evolúciós elmélet, ami szerint a tündérek emberszabású virágok, és úgy néznek ki, mint mi, de ez merő véletlen.

A baráti köröm összes tagja azon a véleményen van, hogy ha vannak is tündérek, nem így néznek ki, és ha már választani kell, honnan fejlődtek ki, a szitakötőkre szavazok. A könyv szinte összes fordulata erre a merész elméletre van kiélezve, ennek megfelelően…

Jómagam sem tudok egyetérteni a dolgozatában említett teóriával, ám akármennyire is szimpatizálok azokkal, akik egyetértenek velem, meg kell, hogy mondjam, Mr. Grey, a ’biosz tanárnő’, mint kifejezés nem állja meg a helyét egy hivatalos iskolai dokumentumban, legyen szíves javítani. Erős kettes az érdekes témakifejtés miatt, de még mindig rövid!

O.O

Mikor Corn kérésére elmentem megkeresni Rufust és Titát, határozottan megkönnyebbült egyik felem, hogy nem kell tovább időznöm a vámpír környékén, mert lehet, hogy csak én képzeltem be, de mintha szokatlanul villant volna meg a szeme a fényben. Másik felem azért replikált, miért nem rángattam magammal legjobb barátnőmet is, legalábbis addig, amíg meg nem nyugtattam azzal, hogy Valerian majd gondot visel rá, mint minden elesett lényre.

Végigtrappoltam a mellékösvényen lekaszálva egy seregnyi virágot, arra gondoltam, így legalább részben el tudom tüntetni a többiek nyomait, és vadkancsapásnak fogják nézni az erre járó emberek. Eddig egy szál halandóval sem találkoztam, ezért elengedtem magam, és igyekeztem az előttem álló feladatra koncentrálni. Hol keressem először Titát és Rufust? Nem akartam Cornék üzletébe menni, a nagynénjei úgyis csak kiutálnának, és egy a tízezerhez, hogy nem találnám ott őket. Akkor hol lehetnek? Sebességem lassulni kezdett, lábam meg remegni. Remek. A lábamnak is pont akkor kell tropára mennie, amikor be kell járnom a várost. Nagy szerencse, hogy Dullville töpörödött volt, különben éjszaka nagy fájdalmak elé nézhettem volna. Így sem lesz sétagalopp, gondoltam, már ha egyáltalán alszunk. Talán Corn éjszakára tervezi a kincskereső akciót, mert bármennyire is bele van merülve ezekbe az új misztériumokba, gyorsan le akarta tudni az ügyet, hogy mehessünk már a suliba és legyen újra normális az életünk. Normális élet? Azt hiszem, túl sokat kér.

Messzire elrúgtam egy követ, és számba vettem, még mi jöhet. Angyal már van, akkor egy démon? Kentaur? Az most jól jönne hátasnak. Egy wendigo? Vagy az a kecskevérszívó izé, amin múltkor a Dr. Csontban annyit nevettünk? Megborzongtam. Ha volt vámpír meg minden más lény (még tündér is, ami annyira meseszerűnek tűnt!), akkor miért ne létezhettek volna ezek? De ha ez igaz, és egy vérengző vadállat bukkan fel, mi a frászt fogunk csinálni? Tokán vágjuk a varázskönyvvel?

Száz és száz kérdés zsibongott fejemben, de a legaggasztóbb Cornnal volt kapcsolatos. Kora délelőtt azt bizonygattam neki, hogy egész biztosan van varázsereje, meg, ha a többiek azt mondják, hogy ő a Főboszorkány, az úgy is van, de nem tudok hinni benne. Corn, aki még a babkonzervet sem tudja felbontani, mégis hogy bírhatna varázserővel? Nem kellett volna már elvarázsolnia minket a Bahamákra? Ha ennek az egésznek vége lesz, majd megkérem, hogy próbálja meg.

Tovább futottam az erdőben, most minden olyan volt, mint amilyennek szerintem kellett volna egy kocogás alkalmával. Nem mintha valaha is lett volna időm kocogni, de úgy tűnik, a minden napra új dolog nem csak Cornra áll - míg ő vámpírt tájolni tanul, én megtapasztalom a kocogás örömét. Kivéve talán, hogy egy macska ugrott lábamnak.

- Hát te meg mit keresel itt, kis öreg? – néztem le rá. Púpozott háttal nézett rám. – Sicc, mielőtt meglát a vámpír, és kiszívja a véredet! Mondom, sicc!

Szavaimat nyomatékosítandó rúgtam felé egyet, mire a szerencsétlen állat rossz irányba menekült, pontosan Cornék irányába. Nem mentem utána, mert közel jártam a liget széléhez.

Fél órával később tanácstalanul néztem szét a temető körüli park egyik padja mellett állva. Mindenhol megfordultam, ahol csak járhattak, de sehol se voltak. Közbe szereztem Hoccának ruhát, a turkálós néni meg is mondta, hogy édesanyám jobban tenné, ha nem akarna ilyen kényszeresen fiatalosnak látszani. Ezek után úgy döntöttem, nem várom meg az éhhalált, hanem veszek valamit nekem és Cornnak is, aki utoljára egy szem kockacukrot evett még éjjel. Bementem a gyorsétterembe. Gyomrom már előre mozgolódni kezdett, hogy „Kaja, kaja, kaja!”. Kértem egy kartonnyi energiaitalt meg hat burgert (a tündérből nem néztem ki, hogy megenné), ott is hagytam nehezen összegyűjtött vagyonomat, amiből anyámnak akartam venni valamit eredetileg, de most jó szolgálatot tett.

- Kösz – vigyorogtam rá a kiszolgálólányra.

- Váljon egészségedre – mosolyodott el, de mintha valami bántotta volna. Már nagyon jól benne voltam a Nem-is-olyan-vagyok-akinek-tetettem-magam dologban, ami jobb, ha előbb derül ki, mint ha utóbb. Látásból ismertem is. Kérdő pillantásomra felnézett a pénztárgépről. – Valami probléma van? Szeretnél panaszt tenni?

- Nem. – Elvettem a két nagy csomagot, és rátettem a kartonra. – Hát neked?

- Nem illik panaszkodni a vevőknek…

- Ugyan már, Dullville olyan kicsi, hogy lefogadom, alig akad ember, aki ne kajált volna itt.

- Ugye tudod, hogy kicsavarod a szavaimat? – kérdezte, de újra elmosolyodott. Még jó, hogy tudtam, ebben voltam jó, és ezzel dühítettem fel az iskolában skacokat. Rendben, ezzel meg a puszta létezésemmel. – Mindegy, gondolom úgyis hallottál róla, hogy mit történt a húgommal, elég friss hír.

A húgával. Egy idevalósi fiatal lánnyal történt valaki. Ez csak Daria lehet.

- Hallottam – bólogattam. – Hogy van, javult az állapota?

- Testileg igen, ugyanakkor annyira különös, néha elfogja valami, és maga elé bámul, mint aki transzba esett. Főleg akkor, amikor szellőztetünk nála, annyira fura, tiszta állott a levegő, papa mégse hagyja kinyitni, mert Cecily attól csak rosszabbul lesz.

- Cecily? – ismételtem meg a lánynevet. Mi van? – Nem Daria?

Öt perccel később mérgesen jöttem ki a boltból, a kezeim között hánykolódó italos kartonra és öt hamburgerre ügyet sem vetettem. Rolandét bosszúból a kárvallott kiszolgálókánynak adtam, amiért képes volt az a nyavalyás vámpír az éjjel újabb áldozatot ejteni, pedig ígérte, hogy ez nem fog bekövetkezni! Idegesen néztem körül, minél előbb meg akartam találni a két jómadarat, hogy visszaspurizzunk Cornhoz, mielőtt az az állat rátámadna. Tetteti a szegény húganincs vámpírt meg Corneliázik, közben ki tudja, mi jár a fejében!

- Haver, ne segítsünk? – hallottam meg a hátam mögül egy hangot. Azt hittem, a fiúk azok a suliból, és el akarják venni cuccomat, de Rufus volt az.

- De. Kész csoda, hogy előkerültetek – halmoztam mindent a karjába, majd Titára néztem. – Hol a fenében voltatok?

A démonvadász kihúzta magát, mintha a hadsereg jelentést tevő tisztje lenne. Észrevettem a jobb kezében azt a ráragasztott gallyakkal és virágszirmokkal díszített kis táskát, amit bárhol felismertem volna. A nagynénik üzletéből való volt, eszerint bevásároltak.

- Láttunk egy gyanús oroszt, őt követtük – mondta Tita halál komolyan.

- Egy oroszt – visszhangoztam, és próbáltam megfékezni a kitörő dührohamot. – Ti egy orosz embert követtetek, amíg mi magunkra maradtunk egy őrült vámpírral?

- Azt mondtátok, nem lesz baj vele – vont vállat Rufus. – Mi csak követtük a Főboszorkány utasítását.

- Igen, de a Főboszorkány akkor még nem tudta, hogy Roland éjszaka újra lecsapott. - Két éjszaka egymás után csak nekem tűnik soknak? Ennek a vámpírnak még annyi fegyelme sem volt, mint nekem kémiatanulás közben.

- Mi erről nem értesültünk – rezzent össze Tita. – De gondunk lesz rá, hogy soha senkit ne bánthasson többé.

Közben elindultunk, mert mindannyiunkat nagyon nyugtalanított a dolog. Szerettem volna náluk rákérdezni, mit lehet még tudni a vámpírokról, de már a talpamon is égett a bőr, minden lépés merő kín volt. Már olyan képtelenség járt fejemben, minthogy az energiaitallal kéne lemosnom lábamat, hátha akkor történne valami – bármi! A francba is, miért nem mentem be a gyógyszertárba? -, mikor Tita megszólalt.

- Különben Colin, azt a férfit nem lehetett volna embernek nevezni. Ezért mondtam rá azt, hogy orosz, nem, hogy halandó.

- Mert, hogy mi volt? – kérdeztem alig figyelve rá. Az járt a fejemben, ha ez így megy tovább, a lógásból tényleg kórházi kezelés lesz.

- Szerintem le kéne ülnöd – fordult felém megtorpanva.

Megálltam, de továbbra is menetirányba néztem.

- Mi az, amit szerinted nem bírnék idegekkel? Egy trollt? Egy lidércet?

 Felfelé kunkorodó szájjal nézett rám, valamit nagyon viccesnek találhatott. Mikor dühösen rámordultam, lehervadt szájáról a kis mosoly.

- Nem az oroszra gondoltam, hanem a lábadra. Alig bírsz menni, és van egy új sebed.

- Mi? Hol? – néztem végig magamon.

- Minek pátyolgatod? – szólt rá Rufus. – Tud menni, látszik rajta, hogy kibírt már egyet s mást. Már régen meg akartam kérdezni, ezt hol szerezted, haver? – mutatott a karomon lévő széles hegre.

- Egy utcai verekedésben. Nem mennénk tovább?

Meg se hallotta, mit mondtam, sőt a démonvadász csaj is közelebb jött, és elkezdtek úgy nézni, mintha még soha nem láttak volna. Más helyzetben ez megrémített volna – mégis róluk volt szó -, most viszont csak meglepődtem.

- És ezt? – bökött rá Tita egy másikra, ami a nyakamnál kezdődött, és – bár ők ezt nem látták pólómtól – egészen az egyik alsó bordámig ért.

- Ezt Corntól. Még mikor kicsik voltunk, és azt játszottuk, hogy én vagyok a férje, aztán felmásztunk a… de ezt minek mesélem pont nektek? Menjünk már!

- Jól van – indult meg Tita, és odasiklott Rufushoz. Szándékosan hangosan súgta oda neki. – Hallottad? A férje. Én tudtam.

- Mit tudsz te? – mordultam rá. Még csak azt hiányzott, hogy ebbe is beleszóljanak. Egy pillanatig attól tartottam, visszaszól, de megvonta a vállát, úgy kezdett el beszélni. Tovább mentünk.

- Sokat az oroszról. Nem tisztán természetfeletti lény, mint ez itt – veregette meg Rufus hátát -, de nem is halandó, mint te vagy én. Kevert génjei vannak.

- Szóval egy félig ember, félig más? – kérdeztem.

- Génmanipulációs kísérleti eredmény lehet – válaszolt Tita.

Döbbenten meredten rá, így majdnem átestem egy faágon. Mi? Génmanipuláció? Corn ezzel jött nekem már mióta, hogy az efféle genetikai szárnypróbálgatásokból indul ki az egész paranormális hiszti. Valahogy mégis olyan groteszk volt az egész. Na meg egy génmanipulált fickó csak nem hinne a boszorkányosságban, ugye?

- De mindegy, elhúzott – vette át a szót Rufus véletlenül kidöntve egy fiatalabb facsemetét. – Követtük egy darabig, de mikor hajóra szállt, úgy véltük, jobb elengedni.

- Jól tettétek – játszottam a magabiztost. – Menjen innen Isten hírével, és vissza se jöjjön! Amúgy szerintetek ezek a lények már mind-mind itt voltak korábban is, csak Cornnal mi nem tudtunk róla?

- Nem hinném – rázta meg a fejét Rufus. – Jól körülnéztünk, én a hölgyekkel is beszéltem, és azt mondták, a sellőlányon kívül más mágikus lény be nem dugta ide a fejét. Persze olykor mindenhol feltűnnek kísértetek, a zombikat pedig lehetetlen elkerülni, nem szokott ekkora csődület lenni egy kisvárosban.

Válaszolni akartam, hogy a csődület szó helyett én inkább csőcseléket használnék, amikor Nicholas feltűnt előttem a semmiből. Tita nem vette észre, vígan átugrott rajta, amit a kísértet zokon vett. Ha nem nyavalygott volna ennyit, kértem volna Cornt, hogy tartsuk meg, jól lehet vele üzengetni. Mielőtt panaszkodhatott volna, megmondtam neki, hogy szóljon a többieknek, mindjárt ott vagyunk, és viszünk magunkkal sok jó dolgot. Arra nem tértem ki, hogy az én tarsolyomban ezen kívül még van egy-két dolog Roland számára úgy, mint: fojtogatás, karóba húzás.

- Átadom – tűnt el Nicholas, én pedig a türelmetlenül ránk hátranézegető Tita után mentem.

- Miután az orosz kihajózott, láttuk a vízben a sellőt – mondta a mellettem haladó Rufus. – Odaszóltunk neki, hogy minden okés-e. Először háborgott, hogy miért nem az angyal jött el érdeklődni egészségügyi állapota felől, aztán mondta, hogy este hatkor visszaváltozik, és tud nekünk segíteni, de csak azért, mert ideje, mint a tenger.

- Stílusos.

- Valami pappal beszélgetett – tálalt ki Tita.

- Pappal? Ezt meg hogy…

Nicholas újbóli felbukkanása belém forrasztotta a szót. Megtorpantam. A szellem feldúltnak tűnt, de most nem a hírnök hálátlan szerepe miatt, hanem valami másért.

- Cornelia azt üzeni, hogy szerelmes – közölte gyászos hangon.

- Mivanhogyhogykibemost? – kérdeztem egy szusszanásra, majd választ sem várva futni kezdtem abba az irányba, ahol sejtettem őket. Ha Corn megtalálta élete szerelmét, és azt jelentette be ilyen rendhagyóan, akkor is sürgősen meg kellett találnom, hogy megmondjam neki… mit is? Fogalmam se volt, mit mondtam volna, csak rohantam, amennyire lábam bírta.

Tita és Rufus gyorsabbak voltak nálam, de mikor odaértünk az ismerős tisztásra, megálltak. Kikerültem őket, és ekkor meghallottam legjobb barátom ijedt kiáltását.

- Aú!

A vámpír a nyakára borulva szürcsölte a vérét.

- Aú… hagyd abba!

Az egész jelenet horrorba illő volt, a fejemben dübörgő vér hangjától zúgni kezdett a fülem, azt se igen észleltem, hogy Corn elrántja a fejét, teljesen önkéntelenül kiáltottam fel.

- Mi a jó büdös franc?!

O.O

Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. Ki-ü-töm és meg-ö-löm. A fejemben monoton ritmusra zakatolt a vér, a vámpír megsemmisítése egyszerre vált sürgős, azonnali feladattá és életcéllá. A bosszú annyira feltüzelte véremet, hogy gondolkodás nélkül felé rohantam.

Evidens volt, hogy mivel ivott a legjobb barátom véréből, nem érdemelte meg az evilági létet. Sőt a túlvilágit sem, de egyelőre beértem annyival, hogy megtisztítom tőle Dullville-t.

- Colin! – kiáltott felém Corn, mintha ennyivel megállíthatna. Egy normálisabb napomon be is jött volna, de most felé sem néztem. Nem csak azért, mert ha rápillantok, megpuhultam volna, hanem azért is, mert nem bírtam nézni a bőrén gyöngyöző vért. Mikor megláttam véres nyakát, már az felért egy óriási pofonnal. Automatikusan beindult az agyamban a Védd meg Cornt funkció, és nem voltam hajlandó leállítani még az ő lelki nyugalmáért sem.

Gondolhattam volna, hogy nem fogok kibírni két teljes napot verekedés nélkül. Ezek meg csak tovább rontottak verekedőkedvemen. Egyedül Corn állíthatott volna le, de ő nem volt beszámítható állapotban. Láttam, hogy a göthös vámpír újra az uralma alá akarja vonni, visszataszítóan puha hangon susogott neki, amitől révületbe esett. Méghogy szerelmes! Mikor közelebb értem, már én is értettem, mit beszél az a bestia.

- Add nekem az első csókodat!

Erre már tényleg felment bennem a pumpa. A testem magától cselekedett, egyik pillanatban még a földet bámultam erős faág után kutatva, amivel leüthetem a vámpírt, a másikban pedig Corn mellett termettem, tenyerembe fogtam állát, annál fogva magam felé emeltem arcát, és megcsókoltam. Nem volt túl kiadós, de a lényeg, hogy csóknak nevezhető csók volt.

- Na, az első csók kérdése egyszer és mindenkorra eldőlt – mondtam fennhangon, aztán a vámpírhoz fordultam. – Most pedig végzek veled.

Az úgy meghökkent Cornnal váltott csókomtól, mint maga Corn, ezért mikor magamhoz vettem egy kerítésléc nagyságú fadarabot, és erősen felé suhintottam, kevesen múlott, hogy el ne találjam. Még így is arrébb tudott ugrani, metszőfogait kivillantva fújt rám.

- Két választási lehetőséged van – kiáltott oda neki a közelebb érő Rufus. – Vagy engeded, hogy Colin leüssön, vagy mi vetjük rád magunkat, és kitekerjük a nyakadat a Főboszorkány megharapásáért.

Nem vártam meg a vámpír válaszát, újabbat ütöttem felé a léccel, ezúttal hangsúlyozottan csodálatos orrára célozva. A fadarab hangos csattanással egyesült arcával, és nagy örömömre végre annak a vérét láttam, akiét eredetileg is akartam: a vérszívó fajzatét.

- Ezzel is megvolnánk – dörzsöltem össze kezemet, miután elhajítottam a lécet. A többiek felé néztem. – Jó voltam, mi?

Legjobb barátomtól, esetleg Valeriantól vagy Rufustól vártam választ, ezért amikor a tündér lépett előre, megdöbbentem. Szárnyai még annyira sem takarták testét, mint korábban, így a fényben fürdő ösvényen szemlére tette mindenét, amije csak volt.

- Colin bátor, halandó létére elbírt egy vámpírral! Megcsókolhatja Hoccát!

Kedves volt tőle, hogy így megengedte, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy cseppet sem érdekelt. Leírt egy kísértet miatt, amit nem felejtettem el neki, és különben is más dolgom volt. Így ahelyett, hogy boldog ölelésben egymáshoz forrtak volna testeink, kitértem előle, és visszamentem Cornhoz.

- Add azt a könyvet! – mordultam rá, választ sem várva kirángattam kezéből varázskönyvét. – Vámpírok, vámpírok… hol itt a tartalomjegyzék?!

- Mit csinálsz? – kérdezte hisztérikus hangon Corn.

- Próbálom kitalálni, hogyan végezhetnék én magam a vámpírral. – Nem találtam benne semmilyen iránymutatót, sőt két szakadozott lap kihullott a földre, ezért összecsaptam, Corn ölébe dobtam, és Titához fordultam. – Kölcsönadod a karódat?

- Erre semmi szükség! – hallottam meg Valerian hangját. Corn eddigre már felugrott, és egyik kezével vérző nyakát fogva, másikkal a karomat szorítva nézett rá.

- Igaza van – suttogta. – Nincs semmi bajom, alig ivott a véremből, megmentett a…

- Nyilván a sokk elvette az eszed – vágtam szavába. – Olyan nagy kortyokban nyakalt a véredből, hogy akármelyik pillanatban összeeshetsz. Beviszlek a kórházba.

- Colin! – sikoltott fel tehetetlen dühében Corn, és életében először kevésre állt attól, hogy behúzzon nekem egyet. – Mit mondanánk a kórházban, hogy valaki két apró lyukon keresztül akarta kiszivattyúzni a véremet?

- Ez az igazság!

Ingerültebb voltam a kelleténél, de csodálkozik ezen bárki is? Corn annyira megbabonázódott, hogy a támadója pártját fogta!

- Nem ivott belőle sokat – szólt bele ismét magánbeszélgetésünkbe az angyal. Fenyegetően néztem rá egy pillanatra elpillantva Cornról.

- Veled nem állok szóba, itt ültél tőlük pár méterre, és hagytad, hogy nem csak a közelébe férkőzzön, de igyon is belőle! Ha nem lennél már eleve kihajítva a mennyből, kérelmezném, hogy dobjanak ki! Tudjátok, mi lesz? Itt maradtok az erdőben estére, várjátok a megváltást, amíg én a Főboszorkányotokkal hazamegyek. Ez így nem állapot, késő délután óta miattatok gürcölünk, erre ezt kapjuk! Gondoljátok ezt át! Különösen a vámpír.

- Hiába beszél neki Colin, a vámpír alszik – mondta a tündér nagy okosan, majd hozzátette. – Hocca megcsókolja gyorsan, és ő lesz átkozott!

- Micsoda nimfomániás lélek vagy te – förmedtem rá. – Még most is csak magadra tudsz gondolni!

- A tündéreknek nincs lelkük – javított ki halkan Rufus.

- Hocca nem akarja az átkot… - folytatta volna a tündér, de most Corn pisszegte le.

- Ha annyira le akarod tudni az átkot, csókolj meg egy zombit! Buta liba. – Mintha kicsit visszanyerte volna új önmagát, úgy nézett a többiekre. – Ne hallgassatok Colinra, hagyjátok életben a vámpírt, és adjatok ide mindent, amit beszereztetek, hogy otthon haladhassak.

Tehát elfogadta, hogy hazajön velem. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, innen már csak egy lépésbe került rábeszélni, hogy soha többé ne jöjjünk vissza ehhez a hálátlan csürhéhez. Tita odament hozzá a boltban vásároltakkal, váltottak pár szót, aztán indultunk.

O.O

- Muszáj volt megállnunk a térképnél?

- Te is tudod, hogy igen. Meg kell keresnem azt a szegény lányt, ő nem tehet semmiről, arról sem, hogy milyen a bátyja.

- Ha engem kérdezel, ha egy család…

- Ne gyere ezzel a családossal, tudod, hogy a mi családjaink is milyenek!

Erre befogtam, és inkább tovább húztam magammal a lakókocsi felé. Igen, tudtam, hogy a családok tökéletlenek, és a miénk még ennél is rosszabb kezdve az én anyámmal folytatva az ő nagynénjeivel. Soha nem ismert apáink még rajtuk is túltettek, szóval mi aztán egy szót se szólhattunk mások famíliájára, még ha azok vámpírokkal is voltak tele.

Corn már nem tűnt olyan fáradtnak, sőt feldobta, hogy másodjára sikerült a térképmágia. Nekem mondjuk gyanús volt, hogy a nyílt vízre esett le a vércsepp, amit Rolandtól szereztünk, viszont nem akartam őt kiábrándítani, ezért civakodni kezdtem vele hülyeségeken. Jó rég nem veszekedtünk, de nem bántam, hogy most így egymásnak ugrunk, főleg, mivel kezemben nyugvó keze biztosított róla, hogy annyira nem veszi komolyan szemrehányásaimat, hogy megsértődjön.

- Megkajálunk, lezuhanyozunk, vértől és földtől mentes tiszta ruhát húzunk, aztán gyorsan megbeszéljük, mi legyen ezekkel.

A csókra szándékosan nem tértem ki, és örültem, hogy nem firtatja. Most minden olyan volt köztünk, mint régen – nem nagyon régen, mikor belém volt zúgva, és hülyeségekről akart velem beszélni, hanem mint kicsit régen, vagyis mostanság.

Odaértünk a lakókocsihoz, ami otthonomul szolgált. Hallgatólagosan megegyeztünk, hogy – mivel a nagynénjei már hazajöhettek az üzletből, anya meg már elment dolgozni – ide jövünk az ő házuk helyett.

- Hazaértünk! – nyitott be hozzánk Corn, mintha azt várná, hogy valaki válaszolni fog.

- Üdv itthon, drágám! – feleltem neki elváltoztatott hangon. Fellépett a lépcsőn, és annyira nevetett, hogy nem vette észre, mennyire nehézkesen mentem utána. Mikor a konyhába ért, kíváncsiskodva nézett vissza rám.

- Ez ki akart lenni? Anyukád?

- A patkány – tájékoztattam, és miután letettem az alig egy méter széles pultra a burgereket meg az energiaitalt, kiszórtam a padlóra egy kis maradék chipset. – Gyere, patkány, Cornelia eljött megnézni!

- Úristen, Colin!

- Inkább erre jöjjön, mint a mi kajánkra, nem? Tényleg, majd kölcsönkérem Barnie úrfit, hátha ő bírni fog vele.

Még mindig nevetett, azután kibontott egy energiaitalos dobozt. Kivettem a táskámból a temetőből szerzett poharakat, és beleállítottam őket a mosogatóba. Hazai pályán egészen jól éreztem magam. Ivott az energiaitalból, és ahogy hátradöntötte nyakát, megláttam az alvadt véres kis sebeket. Közelebb léptem hozzá, és lehajoltam, hogy megnézzem. Corn lenyelte az innivalót, aztán köhögni kezdett.

- Fáj még? – kérdeztem hozzáérve sebéhez.

- Kicsit csíp. Mindjárt lemosom. – Mintha szabadulni akarna tőlem, úgy húzódott félre, még a hamburgerét sem ette meg. Utána indultam.

- Nem eszel előbb?

- Nem – felém sem nézve ment oda a mosdóhoz. – Fontosabb dolgunk is van, például össze kell írnunk a teendőket. El kell készítenem a bájitalt, ki kell találnunk, mit kereshet Georgina a tengeren, meg kell törölnünk a tündér átkát, fel kell kutatnunk Nicholas kincsét…

- Látod, nem is kell összeírnunk, ha így fejből tudod – mosolyogtam rá, és kedveskedve fogtam meg a kezét, hogy ne menjen már el, hanem együnk, és felejtsük el negyedórára a ligetben tanyázókat.

Tétován mosolygott vissza rám. Szerettem volna neki elmondani, mennyire örülök, hogy kicsit magunk vagyunk, amikor neszelést hallottam meg. Patkány koma megtért. A hang felé pördültem, aztán felordítottam.

- AZT NE!

Odarohantam az újszülött holmimat tartalmazó nádból font kosárhoz. Az megrázkódott, és mikor a patkány felcsapta tetejét, kihullott belőle a belégyömöszölt cuccok színe-java. Most már tényleg mérges voltam a dögre, én itt invitálom, ő meg telebogyózza az apámtól kapott egyetlen emléket. Felkapva az egyik szék leszedhető támláját rohantam a patkány után. Szemem sarkából még láttam, hogy Corn lehajol a földre szóródott tárgyakhoz.

- Colin… - hallottam meg halk hangját.

- Mi van? – kérdeztem vissza jó hangosan, miközben a támlával püfölni kezdtem azt a beépített szekrényt, ami mögé a rohadék bemenekült.

- Izé... ezek itt a tieid?

8. fejezet

8. fejezet

Cornelia

A varázsitalok és varázs erejű tárgyak misztériája

Képzeljétek, paranormális kompániámhoz már egy tündér is csatlakozott. Most azt hiszitek, hogy a tündérek aranyos, jótevő kis lényecskék, mi? Mert elárulom, hogy nem azok, hanem idegesítő, nyafka libák!

De nem erről akartam beszélni, hanem ahogy a címben is megjelöltem, a varázserejű dolgokról. Kipróbáltam egy varázslatot, de nem működött, ebből nyilvánvalóvá vált, amit mindig is tudtam, vagyis, hogy nincsenek mágikus képességeim. Ha lennének sikerült volna nem igaz? Itt jön be a nagy kérdés: a varázsitalok és varázserejű tárgyak csak olyanoknál működnek, akik mágikus képességekkel rendelkeznek vagy egy szimpla halandó is megfőzhet egy boszorkánykoktélt? Ha nem, akkor hogy a fenébe mentsem meg a legjobb barátomat? Mert az biztos, hogy amikor zombivá változik, képtelen leszek megölni őt. Segítsetek!

Addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

Szerintem tökre olyan vagyok, mint a kukorica. Gondoljunk csak kemény kukoricaszemre, ami alaktalan, puha rágcsálnivalóvá válik egy kis hő hatására. Úgy éreztem magam, mintha valaki engem is kipattogtatott volna, egyszerűen nem ismertem magamra.

Egy egész csapatni embernek – öhm, lénynek – hazudtam, és egyikük sem gyanakodott egy cseppet sem. Habár Colinon láttam valamit, de biztos vagyok benne, hogy nem is sejtette, hogy a főzetet, aminek a hozzávalóit kutattuk éppen nem a vámpírlány megtalálására, hanem az ő kórságának tünetenyhítésére készítem majd el. Fogalmam sem volt, hogy mit adok majd be Rolandnak, ha kész lesz és nyilvánvalóvá válik, hogy átvertem. Bár Colin volt az első a fontossági listámon, bőven idegesített az is, hogy nem sikerült a helymeghatározó varázslat. Valahol mélyen legbelül egy picike csalódottságot éreztem, hiszen már biztossá vált, hogy nincsenek mágikus képességeim, ugyanakkor Arianának sem voltak.

Egyszer sem írt arról, hogy varázsolt volna, csupán főzeteket készített és néhány kisebb trükköt csinált, mint az a térképes is. Ahhoz pedig nem boszorkányerőre volt szükség, hanem az eltűnt személy iránti szeretetre. Legalábbis Ariana szerint. Kezdtem arra gondolni, hogy Ariana talán tényleg csak egy olvasmányos könyvet akart összehozni, amiben semmi igazság nincs, a célja csupán annyi, hogy bepalizza az olyan bolondokat, mint én.

Dühösen vágtam bele a félszázados tölgy kérgébe a helyes kis tőrrel, amit Roland a kezembe nyomott – miért hord magánál egy vámpír tőrt? Azok a bazi agyarak is eléggé veszélyesnek tűntek –, és meglepetten tapasztaltam, hogy valami üreg volt a kéreg mögött. Mivel már csináltam egy kis lyukat, gondoltam, nem csorbítom ki az antiknak tűnő bökőt bedugtam az ujjaim a lyukba, és úgy próbáltam lefeszegetni egy darabot.

- Cornelia, bízd rám a feladatot! – érintette meg röpkén a vállamat a vámpír.

Ránéztem, hogy megmondjam, egyedül is elintézem, de ahogy a szemébe néztem valami meggátolt ebben. Halványan rémlett valami a bűvös tekintetéről, viszont nem tudtam, mi az. Roland rám mosolygott a világ leggyönyörűbb mosolyával, én pedig úgy éreztem, muszáj megsimítanom ezt a csodálatos lényt, talán felajánlani neki…

Eddig jutottam a gondolatokban, ugyanis, ahogy mozdultam, teljesen kiment a fejemből, hogy az ujjaim épp feszegetnek, rossz szögben próbáltam kihúzni őket, amitől kellemetlenül megrándult a karom, ráadásul egy szálka fájdalmasan belefúródott a gyűrűs és középső ujjam közé.

- Aú! – kiáltottam fel, ahogy a fájdalom szétterjedt a testemben, és kiszabadulva Roland bűbájából a kéreg felé kaptam a fejem.

Még dühösebben rántottam rajta egy hatalmasat, mire kerítéslécnyi kéregdarab maradt a kezemben. Azzal a lendülettel fordultam is Roland felé, hogy lekiabáljam a fejét, amiért el akart bűvölni, de megakadályozott a tény, hogy a kéregdarabbal együtt valami más is kiszakadt a fából és a földre zuhant.

Ijedt sikkantás hagyta el a torkom, ahogy hátrébb ugrottam a valami elől, ami… Élt! Mozgott és nyögdécselt, majd hörgésszerű hangot hallatott. Keményebben markoltam a kéregdarabot, készen rá, hogy üssek vele, ha kell, de a lény nem tűnt veszélyesnek, inkább szánalomra méltónak.

Hallottam Colin dübörgő lépteit, ahogy közeledik, de nem vettem le a szemem a valamiről, ami egy lánynak tűnt. Egy apró és sovány, de mindenképpen nőnemű dolognak.

- Mi ez? – lehelte Colin a nyakamra.

- Nem tudom – feleltem gondolkozás nélkül. A lány elnyújtózott, észleltem, hogy csak valami zöld moha tapad a testére, mintha a ruhája lenne. – A fából esett ki, mikor megvágtam a kérgét.

Fogalmam sem volt, mi a fene ez már megint, de rosszat sejtettem.

- Ne feledjétek, hogy az én dolgom a legfontosabb – figyelmeztetett Roland, majd miután kérdőn rápillantottam, kelletlenül kinyögte. – Ez egy tündér.

- Egy sebesült tündér! – kiáltotta Valerian megrendülve. – Vérzik valahol?

Megrökönyödve néztem, ahogy a bukott angyal habozás nélkül az izé – tündér? Na ne már! – mellé térdel, és megérinti a vállát.

A lény – tündér? Komolyan az? – felnyögött, majd mormolt valamit, ami az „úrfi” szóhoz hasonlított leginkább.

- Találtál harmatot? – kérdezte türelmetlenül Roland, hiszen Valerian azért indult, de úgy tűnt, nincs nála semmi.

- Ki kell várnunk a reggelt – felelte amaz csak félig figyelve, mert éppen a kabátját rángatta le, hogy betakarja vele a lányt, aki most már határozottan úrfit mormolt, kinyújtotta a kezét, Valerian nyaka köré fonta és mind valami koalabébi rácsimpaszkodott.

- Úrfi megment Hocca! – motyogta kislányos csengésű hangon, és nagy lila szemeivel Valerianra meredt. – Hocca köszöni, Úrfi akar Hoccát kedvesének? – kérdezte reménykedve.

Nyeltem egyet megdöbbenésemben. Ez aztán a tempó! Kedvesének, mi? Csak nem egy lila szemű Sophie-ra bukkantunk?

- Megtisztelő, de nem – rázta meg a fejét az angyal kicsit elpirulva. – Nem is én mentettelek meg, csak…

Azonban a rámenős tündérke nem várta meg, hogy Valerian befejezze, máris elengedte, talpra ugrott, mint valami girhes (de csinos, ezt muszáj elismernem. Miért néz ki még egy ilyen is jobba nálam?) macska és Roland felé vetette magát. Azt hittem, a nyakába ugrik, de hirtelen megtorpant.

- Hocca nem lesz kedvese egy vérszívónak sem, akár megmentette Hoccát, akár nem! – fújt rá Rolandra, aki kissé meghökkent.

Lila szemű elfordította a fejét, és rajtam átnézve Colinon állította meg a tekintetét.

- Vörös Úrfi akarja Hoccát kedvesének? Ő mentette meg?

Colin meg mint valami idióta, előrébb lépett, és vigyorgott.

- Szia! Colin vagyok. Tényleg tündér vagy?

Ismertem ezt a hangot. Flörtölni próbált a szerencsétlen!

- Hocca tündér, igen! – ujjongott a lány, és kitárt karokkal rohant Colinra. – Ha Colin a kedvese, megcsókolhatja! Hocca nem kapott csókot már – felnézett az égre – háromszáz esztendeje! Colin megcsókolhatja Hoccát!

Azzal nekipréselte a meztelen (hé, a moha nem ruha, Valerian kabátját meg már elpottyantotta) testét a legjobb barátomnak, és csókra nyújtotta a száját. Nem tudom, hogy Colin mit reagált volna, egyszerűen nem hagytam, hogy válaszoljon, elkapva a kezét, kirántottam a tündérlány szorításából.

Az csak egy pillanatra hökkent meg, máris jött rá Colinra, mint valami kutya a marhaszeletre. Egyre hátrébb húztam Colint az útjából, mire a kis nyamvadt tündér felém ugrott, és a tenyerével eltakarva az arcom, valamit csinált velem, amitől a karjaim lehullottak és hátrébb csusszantam.

- Colinnak most már Hocca a kedvese, régi csúf kedvesre nincs szükség!

- Cornelia! – ragadta meg a karom Roland, mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyom. – Ne ingereld, buták, mint a tök, de jól bánnak a varázserejükkel. – Rosszalló pillantást vetett az ölelkező párosra. Colin mintha húzódozott volna, és motyogott is valamit, amit nem értettem. – A Főboszorkány mentett meg tündér! Neki tartozol hálával!

A kis kullancs Colin vállán nyugtatta az arcát, onnan nézett rám gyanakodva.

- Hocca nem hiszi el! Nem szereti a boszorkányokat! Gonosz boszorkány zárta be öreg fába, miatta nem kaphatott csókot olyan sokáig! A régi, csúf kedves nem is néz ki boszorkánynak!

- Nem vagyok csúf! – fortyantam fel, és felé emeltem a kéregdarabot a kezemből, mintha meg akarnám dobni vele. – Igenis én mentettelek meg, itt a bizonyítéka! De ha szívózol velem, visszazárlak!

Esküszöm megtettem volna, még vissza is szögelem a kéregdarabot, csakhogy a lila szemű csajszi kissé meghunyászkodott, és elengedte Colint.

- Ha nem Colin menti meg Hoccát, nem lesz kedvese – motyogta inkább csak magának. – Hocca kaphat jóképűbbet is. Főboszorkány ismer jóképűt? Olyat, mint a vámpír, csak nem vámpírt?

- Hát… – fojtottam el döbbent nevetésem. – Van egy elég helyes vérfarkasunk is.

Hocca láthatóan felvidult, nekem viszont eszembe jutott Tita és Rufus. Hol vannak ilyen sokáig?

- Nicholas? – mondtam ki a nevét, mire a kísértet máris ott termett. – Meg tudnád nézni, hogy hol késlekednek a többiek? Már vissza kellett volna érniük.

Megint úgy nézett rám, mintha nem lenne jogom ugráltatni. Csak tudnám, mi dolga van különben! Sóhajtva eltűnt, majd szinte azon nyomban visszatért.

- Szép Úrfi! – álmélkodott a tündérlány. Már meg sem lepődtem rajta, hogy látja. Gondoltam nem is kérdezem meg miért és hogyan. – Kár, hogy már meghalt, így nem jó Hoccának. Hogy csókolná? – kacagott fel, és körbenézett a pasikra, mintha várná, hogy ők is kezdjenek el nevetni.

Nem jött össze. Valerian és Roland engem figyeltek, Colin kissé sértődött arccal Nicholast, aki most még felháborodottabban nézett Hoccára majd rám.

- Nincsenek a boszorkányüzletben – jelentette végül.

- Hát akkor hol vannak? – kérdeztem.

- Nem tudom – felelte.

- Nem tudnád… megkeresni őket? – néztem rá értetlenül.

- Hogyan? Csak azoknak jelenhetek meg, akik látnak engem. Nem tudom, hol vannak, így nem tudok odamenni.

Ennek volt értelme, bár eddig is szólhatott volna róla. Sóhajtva néztem fel az égre. Délután volt már, harmatcseppekre még több mint tizenkét órát kellett várni.

- Most mi legyen? – sóhajtottam végül. – Mohalánnyal nem mehetünk a városba, és nincs is ott keresnivalónk. Tita és Rufus ide fognak jönni utánunk, nem kéne elkerülni őket.

- Lehet, hogy valami balhéba keveredtek – vetette fel Colin. Egyetértően bólogattam. – Valakinek utánuk kéne néznie – nézett Valerianre majd Rolandra. – Oké, én megyek, ismerem a várost, megtalálok két ilyen fura figurát, plusz szerzek ruhát a tündérnek. És még üzenhetünk is egymásnak Nicholasszal.

- Hát persze – vágta rá Nicholas gúnyosan.

- Te csak maradj itt – mosolygott végül rám Colin. – Pihenj az újabb varázspara előtt.

Ebben maradtunk, így Colin elkocogott, én pedig újra belemélyedtem Ariana könyvébe.

O.O

Egy óra is eltelhetett, amióta Colin távozott. Hocca lecsüccsent a mohás seggére Valerian mellé, aki kedvesen kérdezgette, Roland meg rám tapadt, legalábbis én már bőven tapadásnak hívom, ha valaki alig két méterre áll tőlem és folyamatosan bámul. Igyekeztem Ariana soraira koncentrálni, de nem volt olyan könnyű, mert Hocca hangja elviselhetetlen volt.

- És akkor Hocca megtudta, hogy a kedvese átragasztotta rá az átkot, amitől Hocca egy esztendő alatt meghalt volna, de Hocca nem buta. Kijátszotta a boszorkányt, másik kedvest keresett és arra ragasztotta az átkot, aztán persze menekült – magyarázta szegény birkatürelmű angyalnak, aki megértően bólogatott. A könyvemre szegeztem a tekintetem.

Negyed esztendő is eltelt, amióta végeztem az élőholttá vált asszonnyal is, de most újabb hírt kaptam. Beszélnek egy holtról keletebbre, aki már több áldozatot szedett a kis faluban. Bár sejtem, hogy csak egy vámpírról van szó, indulnom kell segíteni…

- És akkor a boszorkány elkapta Hoccát, pedig Hocca csak olyan tündért akart csókolni, akitől nem kap átkokat. De a gonosz boszorkány azt mondta Hoccára, hogy szívtelen, betuszkolta a fába, visszarakta rá az átkot és bezárta.

- Micsoda? – csattantam rá. – Átok van rajtad?

- Hocca átkozott – közölte velem a tényállást. – Most majd jól megcsókol valakit, akinek átadja az átkot, nehogy meghaljon. Hocca nem buta – kacagott megint.

- Márpedig senkire nem ragaszthatod át az átkodat! – mondtam neki, mire hamiskás fény jelent meg a lila szemeiben.

- Hocca átkát boszorkány is megtörheti – susogta édesen.

- Hogyan? – kérdeztem. Komolyan fáradtnak éreztem magam. Megint egy átok?

- Hocca tündér, nem boszorkány – biggyesztette a száját türelmetlenül. – Nem tudhatja hogyan.

- Remek – morogtam, és visszadugtam az orrom a könyvbe.

Nem sokat tudok a vámpírokról, csak amennyit nénikéim meséltek, amikor még kislány voltam. Azonban szegényes tudásom talán elég lesz, ha el kell pusztítanom. Ennek a módszere felettébb egyszerű, megszentelt földben nőtt fáról metszett ágból hegyes karót faragni és ezzel átdöfni a vérszívó szívét. Nénikéim beszéltek a bűbájról, mely ellen fokhagymapárlattal védekezhetünk, mely alkalmazásakor nem bűvölődünk el. A karót célszerű akkor használni, amikor a vámpír a vérünk szívja, mert bár veszélyesebb ennyire közel engedni a fenevadat, táplálkozás közben bódulatba esik, a mozgása lelassul, és szinte érzéketlenné válik a külvilágra. A karót nem szabad eltávolítani a szívből, míg a vámpír fejét le nem vágtuk, ezután pedig minden esetben el kell égetni.

Nagyot nyelve néztem fel Rolandra, mert bár idegesítő egy alak volt, nem tetszett nekem a gondolat, hogy a feje különváljon a testétől. Vajon Rufus és Tita ezt a végzetet ígérték meg neki? És tényleg csak így lehet megölni?

- Cornelia, pillantásod bársonyos simogatás a bőrömön – búgta hirtelen romantikus hangon, mire gyorsan lekaptam róla a szemem, de egy idióta kuncogást nem tudtam elfojtani. Micsoda szöveg!

Visszamélyedtem Ariana könyvébe.

Vámpír, ahogy sejtettem, ám áldozatai korántsem halottak, a fiatal lányok megrontva, harapásnyomokkal a nyakukon, de nagyon is életben kerültek haza szülőházukba. Többen zokogtak a képzelt szerelemtől, melyet az erős bűbáj okozott, még férfi is akadt, akit a vérszívó pillantása elbűvölt. A falubeliek féltek felkeresni az udvarházában, de én elvállaltam, hogy elé járulok és beszélek vele. Nem tudom, ártsak-e neki, talán hasznos tanácsokat adhat a küldetésemhez, aztán meg valóban nem is végzett senkivel. Hogyan is pusztíthatnék el valamit, ami ártatlan a gyilkosság bűnében? Nénikéim újra a jó szívemet ócsárolnák, ha ismernék kétkedő gondolataimat…

- Szívedet talán már másnak adtad? – szakított ki Roland az olvasásból.

Felnézve észrevettem, hogy leült mellém, majdnem összeért a térdünk, és megint úgy bámult rám. Lesütöttem a szemem, mjd elhatároztam, hogy maximum a mellkasáig nézek fel. Meg persze legközelebb fokhagymával fogom megmosni a fogamat!

- Tessék? – kérdeztem zavartan.

- Vámpír azt kérdezi, Főboszorkány kedvese-e valakinek – segített ki Hocca, aki úgy látszik, ugrik az ilyen témákra. Mustrálva végignézett rajtam. – Colin Úrfinak elég jó kedves lenne. Vámpírnak jobb is kijárna.

- Inkább hallgass! – förmedtem rá. – Hagyj olvasni!

Nem szomorkodott, kacagva fordult vissza Valerianhez, és tovább csacsogott neki.

- Mindig is jobban kedveltem a természetes szépséget a mesterkélt tökéletességnél – suttogta Roland. Észrevettem, hogy a térde már igenis hozzáér az enyémhez, de fogalmam sem volt, hogy mikor csúszott közelebb.

Éreztem, hogy vörösség önti el az arcomat. Ez a srác komolyan flörtöl velem? Á, ez csak egy vámpír. Kizárt, hogy esélyt adjak neki.

- Képzelem! – horkantottam nem túl nőiesen.

Arrébb húzódtam, és tüntetően felemeltem a könyvet a szememhez, de nem olvashattam egyetlen betűt sem, mert Roland már csúszott is közelebb.

- Szúrjanak szíven, ha nem mondok igazat, Cornelia! A szemeid akár két gyönyörű smaragd, hajad, mint a folyékony rubin és lefogadom, az ajkaid édesek akár a méz.

Megint vihogtam, de most már nem zavaromban. Ez erős volt!

- Volt csaj, akinek ez bejött? – vigyorogtam rám, de csak a nyakáig néztem fel.

- Egyetlen hölggyel sem találkoztam eddigi életemben, aki hozzád hasonló lett volna, ne próbálj hát párhuzamot találni velük – mondta kitérően.

- Jól van. De figyi, nem randizom vámpírokkal, szóval leszállhatsz rólam.

Nem felelt, úgyhogy végre tovább olvastam.

Az udvarház személyzetét egyetlen púpos öregember alkotta, aki azért felelt, hogy az összes ablakot vastag brokátfüggöny takarja. Kísérteties épület volt, de a szívembe nem hatolt félelem, volt nálam a karóból és szentelt víz is akadt…

- Szentelt víz? – leheltem magam elé. – Megszentelt dolgok, ez az!

- Hogy mondtad? – kapta el az állam Roland, mire ösztönösen a szemébe néztem.

Egy pár pillanatig semmi nem történt, a hirtelen gondolat, mint egy adrenalin löket, megvédett a bűbájtól. Az az egy évvel ezelőtti rendelet jutott eszembe, amiben a polgármester kijelentette, hogy a temető felesleges földjét a közterületeken használják fel, legalább ide nem kell külön hozatni máshonnan. A térképre szórt földre gondoltam, és hogy honnan is szedtem fel. Egy friss ágyásból. Biztos, hogy a temetőből származott a föld, azért nem működött a térképtrükk. Megszentelt földet használtam egy vámpírral kapcsolatos varázslathoz!

A gondolatra felnevettem. Na jó, nem a gondolatra, eljutott az agyamig Roland pillantása, és úgy éreztem, nevetnem kell. Egyenesen Roland képébe kacagtam, aki visszamosolygott.

- Kacagásod akár a csalogány éneke – bókolt, mire a nevetésem kuncogássá szelídült.

- Te is nagyon szép vagy – mondtam neki. – A leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam!

- És te – riposztolt vissza gondolkodás nélkül –, szép vagy, mint egy angyal. Nyakad íve akár egy hattyúé – simított végig a nyakamon.

Éreztem a bizsergést, de valami más is motoszkált az agyamban. Valami olyasmi, hogy a nyakam és Roland nem jó párosítás.

- Megbocsáss, Cornelia – szólalt meg Valerian –, de figyelmeztetnem kell téged, hogy bűbáj hatása alatt vagy.

- Dehogy vagyok – feleltem könnyedén, le nem véve a szemem Roland arcáról. Komolyan szebbet nem láttam még. Szerelmesnek éreztem magam. – Én vagyok a Főboszorkány – mondtam.

Egyrészt, hogy meggyőzzem vele Valeriant, nem forgok veszélyben, hiszen lévén enyém a cím, képes vagyok ellenállni, másrészt imponálni akartam az én Rolandomnak. Azt akartam, hogy ő is szeressen, ahogy én szeretem.

- Nem akarod megízlelni ezeket a mézédes ajkakat? – leheltem közelebb hajolva.

- Minden vágyam csakis ez – biztosított.

Hát szeret! Megkönnyebbülés és soha nem tapasztalt elégedettség töltött el. Szeretek és viszontszeretek! Ez mennyire… valószínűtlen.

- Valami nem okés – motyogtam pislogva, mire Roland keze az arcomra csúszott.

- Cornelia! – súgta a nevem, amitől kis híján elolvadtam.

- Roland – feleltem ugyanolyan intenzitással. – Csókolj meg!

Az első csókom egy ilyen gyönyörű vámpírral lesz! – ujjongtam magamban.

Az első csókom… vámpírral? – motyogta egy zavarodott hangocska is.

- Khm, khm – összezavarodva pillantottam Nicholasra, aki közvetlenül mellettünk bukkant fel. – Colin üzeni, hogy öt perc és itt vannak minden hozzávalóval, ruhákkal és… mi is az… valami McBurgerrel…

- Cornelia! – súgta újra Roland. – Az ajkaid akár a nyíló rózsa, de a nyakad, ó a nyakad, akár a hófehér selyem, véred, mint a legédesebb bor, kérlek!

Két ujjával a nyakamat simogatta, ami kéjes érzés volt, ugyanakkor még mindig zavart valami. Olyan… veszélyesnek tűnt a helyzet.

- Itt van Nicholas – mormoltam.

- Küldd el! – vágta rá Roland. Mit parancsolgat? Ugyanakkor miért ne tehetném meg? Ez most olyan romantikus helyzet.

- Mondd neki, hogy most szerelmes vagyok – mondtam Nicholasnak. – Csak valami baj…

- Semmi baj! – súgta Roland.

- Semmi baj – ismételtem kuncogva. Mi ez a kuncogás? Hiába, az igaz szerelem.

- Hocca meg tudja állítani a vámpírt – jelent meg az oldalamon a tündérlány átgyalogolva Nicholason. Pedig látta! Ez kicsit megzavart.

- Ne engedd neki! – kérte Roland nagyon halkan. Ó, bármit megtettem volna érte!

- Tűnj el! – morogtam Hoccára. – Ő az enyém!

Roland nevetett, és az a nevetés! Úgy éreztem, ezentúl az lesz az életcélom, hogy nevettessem.

- Megmondom! – hallottam Nicholas döbbent hangját, majd kámforrá vált, miközben Hocca is duzzogva arrébb ment. Mindezt láttam, pedig a szemem mintha végig Rolandon lett volna.

- Add a nyakad! – kérlelt Roland. – Olyan éhes vagyok! – könyörgött.

Megrémültem. Megsajnáltam. Hátrébb húzódtam, majd előredőltem.

- Fájni fog? – suttogtam.

- Sosem okoznék neked fájdalmat – mondta komolyan. – Nem eszem sokat, csak amennyi szükséges.

De ez az én vérem! Miért nem eszik mókust? Hogy lehetek ilyen önző?!

- Mókus…– nyögtem.

- Csak a te véreddel lakhatok jól – duruzsolta a vámpírom. – Édes, drága Cornelia! Engedd meg! Adj ennem!

- Hát…

- Légy az enyém! – hajolt a nyakamhoz. A lélegzetének hűvöse végigborzongatta a bőröm.

- Én…

- Mondj igent! – súgta, és a nyelvével végigsimított a nyakamon. Éreztem, ahogy leomlanak az aggodalmam gátjai.

- Csak egy kicsit – leheltem.   

 Roland magához rántott, és a nyakamba mélyesztette a fogait. Felnyögtem a fájdalomtól és az ijedtségtől. Hé, én nem erre szerződtem! Mit csinál ez? Ez fáj! Ez borzalmasan… nem is olyan rossz. A fájdalom elmúlt, helyette kaptam valami mást, valami euforikus nyugalomérzetet. Roland halkan morgott a nyakamon, mire felkuncogtam. Már megint ez a kuncogás? Mi a fene?

- Aú! – jajdultam fel, ahogy valami belecsípett a mellkasomba. – Aú… hagyd abba! – sikkantottam fel, és ellöktem Rolandot, majd csípés helyéhez kaptam, de csak a nyakláncom volt ott.

Roland ajkain az én vérem vöröslött. Éreztem, hogy a nyakamon is végigfolyik belőle. A vámpír úgy nézett rám, hogy tudja, rájöttem, hogy megbűvölt, és most sejti, ebből baj lesz. Már épp készültem ordítani, amikor valaki más megtette helyettem.

- Mi a jó büdös franc?! – Colin állt ökölbe szorított kezekkel nem messze tőlünk, és ugyanolyan meghökkentnek tűnt, mint mögötte ácsorgó Tita és Rufus.

Valerian és Hocca tátott szájjal bámultak alig pár méternyire, Nicholas pedig ide-oda tekingetett Colin és köztem.

Mielőtt akármit mondhattam volna Colin rohanni kezdett felénk.

7. fejezet

7. fejezet

Colin

Andrea Cremer: Őrzők
Avagy milyen is egy igazi vérfarkas?

Szerzői megj.: A közelmúlt eseményeinek tükrében módom volt átgondolni, és sokkal komolyabban venni a könyvet.

Őszintén be kell vallanom, hogy ennek a könyvnek az olvasása részemről emlékezetes hőstettnek számít, annál inkább, mert ebben nem sikerült választ kapnom legfőbb kérdésemre: milyenek is pontosan a vérfarkasok? Az még oké, hogy a főszereplő lány, akinek megint nem tudom a nevét, bocs, Miss Veer, tehát ő farkassá tud válni, de ez öröklődik, tehát nem harapás nyomán szaporodnak, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy most akkor mi van?

Én tényleg azt hittem, hogy ez vérfarkasokról fog szólni, tehát hiba van a könyv körül, az alapvető mondanivalója eltér a beharangozottól. Ezt nevezem én médiafogásnak. Persze az is lehet, hogy mint más könyvekben, itt is szimbolikus ábrázolásról van szó, így…

Igazán értékelem az erőfeszítéseit, Mr. Grey, de ez még mindig nem elég egy jobb jegyhez, sőt még egy ketteshez sem, nem látok benne kellő mélységet, de még komolyságot sem. Ha nem látok javulást, kénytelen leszek az elemzésre kijelölt könyvszámot tovább növelni.

O.O

- Itt a lista – nyújtotta Corn a jóseggű-jómellű démonvadász csaj felé a noteszéből kitépett lapot, amin az ő sajátos ákombákomjával egész sor tétel szerepelt. – Rufus majd elvezet a boltba, vásároljatok be, aztán keressetek meg, valahol a városban leszünk.

- Mi? – kérdezte reménykedve az angyal, egy pillanatra felragyogott arca a reménytől. Corn viszont felé se nézett, mintha untatta volna a látvány, csak bólintott, és Nicholas felé fordult.

- Míg én Rolanddal és Valeriannal elintézem a térkép-ügyet, addig te őrködj, és figyeld, nem jön-e erre több ártó lény. Egyelőre nincs időm új klienst fogadni.

A kísértet egy pillanatig elgondolkozott, sürgesse-e a kincskeresést, aztán csak bólintott, és szertefoszlott az langyos reggeli napsütésben.

- Miért nem mehetünk mi is? – villant meg a démonvadász szeme. – Jobb, ha nem megyek messzire a vérszívótól.

- Őt sem szívjóságból viszem magammal – pirított rá olyan magabiztosan, amilyennek rég nem hallottam. – Hanem mert az ő vére kell a procedúrához és az ő húgáról van szó. Valerian pedig azért jöhet, mert úgyis segíteni akar.

Mielőtt Tita felcsattanhatott volna, hogy ő is szívesen segédkezik a vámpírlány megmentése körül, az új Corn élesen rá szólt, hogy igyekezzen mindenben Rufus segítségére lenni. Így Rufus és Tita együtt indultak be a városba. Mivel Sophie a jelek szerint elgályázott valamerre, négyen maradtunk. A vámpír és az angyal fura összhangban álldogáltak előttünk, a szánhúzó kutyák türelmével várták Corn parancsát, de ő rám nézett.

- Tudsz járni? – aggodalmaskodott.

Ekkor jutott eszembe, hogy voltaképpen én a tornateremben elájultam, és magára hagytam Cornt egy angyallal meg egy pokoli természetű sellővel. Még sosem hagytam cserben. Ettől elvörösödtem, szégyelltem, hogy annyira rosszul lettem, mikor ő ilyen jól tartotta magát, és a fejlemények szerint átvette a parancsnokságot. Amikor felém ugrott, mégis a régi, miattam magát emésztő Cornt láttam magam előtt.

- Persze, semmi bajom – mondtam mosolyogva, miközben megvakartam balommal jobb kezemet. Erre olyan elszörnyedő fejet vágott, hogy rögtön abbahagytam. – Nem csinálom, jó? Mondd inkább, hova menjünk.

- Hova is, hova… - mormolta tanácstalanul, még mindig engem fürkészve, aztán egy nagy levegőt véve másik két társunkhoz perdült. – Megvan! A téren van egy részletes várostérkép, azon fogjuk megnézni, merre lehet Georgina. Mivel a természetfeletti erők mind errefelé sodródnak, lásd saját magatokat, nagy az esélye, hogy itt lesz a közelben. Egy próbát megér.

Bólogattam, addig se vakartam a bőrömet. Mostanra nemcsak a vakarózás vált merő kínná, de a viszketés is az őrületbe kergetett. A fertőzött terület nemhogy visszahúzódott volna, még tovább terjeszkedett, teret hódított bal kezemen. Már azon tűnődtem, ne dörzsöljem-e be magamat sós homokkal, hátha attól javulna valamit a helyzet, amikor a többiek elindultak a térre. A kocsit ott hagyták a tengerparti parkolóban, ahol volt, a kis távolság, a sellőmentesség és a jó levegő miatt nem volt kedvük kocsikázni.

Közben, hogy eltereljem Corn figyelmét és egyúttal a saját bajaimról is megfeledkezzek, elpanaszoltam neki az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Fogadok, hogy Miss Veer mostanra teletömte a postaládátokat irodalom házinak valóval. Nem tudom, mit gondol, hogy napi kettőt küldözget a postás csajjal, nincs nekem ilyesmire időm. Meg kéne kérni, hogyha nincs jobb dolga szabadidejében, mint a házi feladat alapok gyártása, tartson velünk, és segítsen.

- Ha akarod, bemehetünk érte – mondta Corn széles kényszermosollyal.

- Az lenne az akció halála – nevettem rá, mire ő úgy lesápadt, hogy kezdett érdekelni, mégis mi a frász történt, amíg én alélva feküdtem a parton. – Valami baj van?

- A nyilvánvalón kívül? Semmi – felelt.

Hiába próbálta elterelni a témát azzal, hogy gyorsan összefoglalta, hogyan boldogult a paranormális lényekkel, továbbra is kíváncsi voltam, mi az, amit ennyire nem akar elárulni. Máskor sosem titkolózott, ismertem minden gondolatát, fura volt, hogy nekem kell faggatnom őt, és nem ő szalad hozzám a gondjaival. Gondoltam, alkalomadtán majd jó alaposan kifaggatom a vámpírt, úgyis jön nekünk eggyel a húga megmentésének tervéért. Hacsak Corn nem parancsolt rá, hogy hallgasson, kihúzhatok belőle mindent.

Kicsit sajnáltam, hogy Rufus nem tartott velünk, időközben ugyanis vérfarkas-szimpatizáns lettem, határozottan jobban tetszett modora a mögöttünk sétálóknál. A vámpír még mindig idegesítően émelyítő pillantással bámulta Cornt, az angyal meg úgy járt-kelt, mintha arra kértük volna, hogy csonkítsa meg a szárnyát.

Mikor legkedvesebb lányismerősöm végre nagy levegőt vett, hátranéztem az angyalra.

- Mi lett a sellővel, csak úgy elúszott? Semmi jó tett helyében jót várj?

- A sellőknél hálátlanabb fajt nem hord hátán a föld, de ha megnyersz egyet magadnak, az egész tengert magad mögött tudhatod – válaszolt élénken a kérdezett. – Mondjátok, jóban vagytok Sophrae-val?

Gyanakodva pislogtam rá. Most csőbe akar húzni, vagy mi a fene? Corn is hátranézett.

- Biztos rosszul értetted a nevét, ő Sophie.

- Nem, amikor a karomba kaptam, határozottan azt kiabálta, hogy „Te nem bánhatsz így velem, hallod? A sellőkirály lánya vagyok, Sophrae! Engedj el, hülye halandó! Hallod? Tűnj innen! Tűnés!”, és ekkor jöttetek ti.

- A hülyézés teljesen rá vall – mondtam Cornnak, aki meglepettnek tűnt.

- A sellőkirály lánya? Minek hiszi magát az a csaj?

- Biztos megint túldramatizálta a dolgot – legyintettem, és a tér felé futó útra tereltem. – Tudod, hogy mennyire szereti a feltűnést, ki nem bírná, ha egyszerű sellőként kezelnénk.

A két természetfeletti lény kicsit lemaradt, így Corn közelebb húzódhatott hozzám. Most, hogy a fura teremtmények miatt nem kellett keménykednie, szomorúnak tűnt. Nekem is rossz lett a kedvem, amikor megéreztem nyomott kedvét.

- Bárcsak eltűnnének – sóhajtott fel. – Még iskolába is szívesen mennék.

- Én ugyan nem. – Átkaroltam, próbáltam felvidítani. – Ahogy lassanként lekopnak rólunk, neked is meg fog tetszeni, hogy a nagynénéid áldásával hagyhatunk ki tanítási napokat. Ha már itt tartunk, nem zavarja őket, hogy én is a társaság tagja vagyok?

- Nem – mondta gyorsan, de volt egy olyan érzésem, hogy a kedvemért hazudik. – Mármint azt sem tudják, hogy én lógok, de kit érdekel, annyival tartoznak, hogy leigazolják ezeket az órákat mindkettőnknek. Végül is miattuk keveredtünk bele ebbe az egészbe, ha nem mentem volna el a boszorkánytalálkozójukra, a rózsaszín füst sem áll felém, és most senki nem jönne azzal, hogy segítsek rajta.

Szerettem volna megnyugtatni, hogy csak nem tart örökké ez a Főboszorkány őrület, mikor kis híján átestem egy macskán. Az kényelmesen kinyújtózva nézett fel ránk, a lábát húzva lépett párat, majd felszökkent a sétálóutca zöld részét keretező alacsony téglakerítésre.

- Az egyik macskátok? – húzódtam arrébb. Nem tudom mit vártam, talán azt, hogy egyszer csak macskanővé vagy más ismeretlen bestiává változik, akárhogy volt, tartottam tőle.

- Nem hinném. – Corn alaposabban megnézte a macskát, aztán karomnál fogva húzott, hogy menjünk már tovább. – Igaz, hasonlít Útiszederre, de ha ő lenne, már nekem ugrott volna. Valamiért utál.

Miközben ezen tanakodva, még mindig hátrafelé nézve távolabb értünk a macskától, a két jómadár felzárkózott. Ahogy a macska megpillantotta Rolandot, azonnal fújni kezdett rá, de ez nem volt új, minden normális élőlénynek ezt diktálta a józanész, még nekünk is. Irigyen néztem a kerítésről fűre szökkenő kandúrra, mert neki megvolt a szabadsága otthagyni a vámpírt, míg nekünk nem. Pontosabban én minden további nélkül hagyhattam volna Cornt, de örültem, hogy így kiállt magáért velük szemben, és kezdtem azt hinni, hogy paradox módon jót tesz neki a társaságuk, ezért maradtam, és őket se próbáltam lekoptatni.

Időközben megérkeztünk a térre, amiről Corn mesélt. Az egész vörös téglával volt kirakva, és a híd alacsonyabb oldala melletti területen kapott helyet. Mivel a játszótér és az újságos arrébb volt, senki nem időzött itt reggel nyolckor, tehát nyugodtan odamehettünk a városunkat ábrázoló térképhez. A turisták bejelöltek rajta néhány pontot – például egy jó kávézót és a nagynénik üzletét -, de más még nem próbálkozhatott vámpírlányok keresésével rajta, aminek örültem. Ez a zsongás biztosan múló állapot, és aztán nyugalom tesped a városban élő és keményen dolgozó Főboszorkányokra.

Intettünk Rolandéknak, hogy jöjjenek. Nem kapkodták el a dolgot, úgy csodájára jártak a macskának, mintha nem is tudom, mit látnának. Corn közben már oda is ment a kerítéshez, hogy a mögötte lévő ágyásból magához vegyen egy kis földet. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha a legjobb barátom óránként markolna bele az útjába kerülő ágyásokba.

- A föld erősíti a mágiát – magyarázta hiszem-ha-látom hangon. – Kell hozzá vér, és hogy biztosra menjünk, a lány személyes tárgya. Van nálad valami, ami az övé? Öhm, mondjuk egy fénykép vagy nem tudom, zsebkendő?

Ez utóbbit már a vámpírnak mondta, aki most először hagyta a francba az eleganciát, és kapkodó mozdulatokkal előhúzott zsebéből egy selyemkesztyűt.

- Gondoltam, hogy kellhet – magyarázta. – Ugye nem lesz baja? Szeretném megtartani.

- Az attól függ. Lehet, hogy el fog égni, de jobban szeretnéd megtalálni Georginát, mint ezt a kesztyűt dédelgetni, nem igaz?

Corn kérdésére Roland bólintott, és átadta a kesztyűt. Ezzel megvoltunk, már csak a vér és a térkép kellett. A vérrel nem volt semmi gond, a vámpír könnyen megmetszhette a saját bőrét egy darabon, de a térképpel meggyűlt a bajunk, ugyanis az már csak azért sem akart a sulis tábla módjára vízszintesbe állni. Mikor a vámpír olyan hevesen kezdte rázni a táblát, hogy annak vaslábai pár centivel arrébb tolódtak a talajban, közbeléptem.

- Mi lenne, ha egyszerűen leszednénk? Kiterítenénk, és ha valaki kérdezné, mit művelnénk, kitalálnánk valami jó mesét?

- Vagy kidöntöm, rácseppentjük a vért, és elinalunk – ajánlotta Roland. Nem akartunk belemenni. – Addig sem azzal foglalkoznak az itteniek, hogy ti milyen furcsák vagytok, nem? Ez eltereli a figyelmüket. Különben elég nehézkes lenne kimagyaráznotok, miért kalauzoltok minket, idegeneket.

- Ebben van némi igazság – mondtam Cornnak. – Biztos elővenne minket valaki. Emlékszel arra, amikor a polgármester kijött hozzánk, és azt mondta, mi rongáltuk meg a temetőben a sírokat, mert biztos csontokat kellett szereznünk a nagynénjeid egyik új varázslatához?

Láttam rajta, hogy jobb szerette volna, ha nem juttatom ezt eszébe. Biccentett Roland felé.

- Ennyiben merüljön is ki az elterelő hadjárat, amíg itt vagy, kövesd Rufus példáját, és egyél nyulat vagy mókust.

- Parancsára – hajolt meg felé a vámpír, majd tőből kitépte a vaslábas táblát a földből, és gyengéden letette a földre.

Körülnéztünk, majd sietve körültérdeltük, csak Roland maradt állva, aki karjába mélyesztette egyik metszőfogát, hogy vért serkentsen. Corn szórt a térkép mind a négy sarkára földet, egymásnak dörzsölve leporolta kezeit. Roland meglett a vérrel.

- Mehet? – kérdezte.

- Mehet.

Corn erősen megmarkolta a térkép szélét, a vámpír hagyta legördülni karján a vércseppet. A vér a gravitációnak ellentmondva feltűnően lassan cseppent le a térképre, majd még mielőtt szétmázolódhatott volna rajta, hirtelen irányt váltott, és a földre pottyant. Az azonnal elnyelte. Teljesen le voltam sokkolva a gravitáció világegyetemes szabályának megdőlésén, de úgy vettem észre, a többieknek nagyobb bajuk volt.

- Nem működik – mormolta Corn. – Nem értem…

Az angyal akart valamit mondani, mikor a hátunk mögött felbukkant Nicholas.

- Cornelia kisasszony, menniük kell, ha jót akarnak, járőrök tartana feléjük.

- Tényleg, ilyenkor jönnek fánkért – vidultam fel hirtelen. Felfordulhatott a világ, angyalok hullhattak az égből, sellők a tengerből, a rendőrök akkor is minden reggel megették a nekik kijáró fánkokat.

- Mennünk kell – közölte a hírt a többiekkel legjobb barátom.

A vámpír színes szitkozódások közepette segítette fel Cornt, aki ellökte kezét, és belém kapaszkodva, vissza se nézve szaladni kezdett a park irányába.

O.O

Ahogy elnéztem, egy lendülettel képes lett volna Dullville-t is maga mögött hagyni, ha nem lassítom le az üzletek elé érve.

- Kell lennie más megoldásnak – biztattam halkan, mielőtt felkeltettük volna a kisbabáját babakocsiban ringató nő figyelmét.

- Majd megnézem Ariana naplójában. Addig… nem is tudom, mit csináljunk, Colin. Mi van, ha azért nem vált be, mert nem is vagyok Főboszorkány?

Úgy kérdezte, mint aki örülne is ennek, meg nem is. Ösztönösen tiltakozott a különcségek ellen, szeretett volna hétköznapibb életet élni, mint amilyenben része volt, ugyanakkor utálta megszegni a fogadalmait, tudtam, hogy meg akarja találni a vámpírlányt. Amúgy se a vámpírt látta benne, hanem csak egy szerencsétlen lányt, akivel ugyanúgy szórakozik a sors, mint vele – erre mi jobb bizonyíték, mint az, hogy vámpírrá lett? Komolyan néztem rá.

- Észrevehetted, hogy ezek az izék tájékozottabbak ilyen ügyekben, mint mi, ha ők azt mondják, hogy te vagy a Főboszorkány, igazuk van. De nem muszáj csinálnod, ha…

- De igen, végig kell csinálnom – mondta olyan pillantással, mintha nagyon szeretne valamit mondani, mégis folyton vissza kell nyelnie. – Végig is fogom.

Ekkor ért be minket Roland és Valerian. Előbbi megkérte Cornt, hogy próbálja meg újra felkutatni a kishúgát, és járjon a végére ennek a dolognak, de Corn, mikor meglátta, hogy a gyógyszertár előtt állunk, mást gondolt.

- Colin, be kell mennünk! Hátha tudnak valamit a lábadra! – erősködött.

- Nem kell, eddig is elvoltam vele, ezután is el leszek!

Parttalan vitába kezdtünk arról, hogy miért pocsékoljuk az időt gyógyszerekre, mikor sokkal sürgősebb elintéznivalóink vannak. Corn sajnálatomra eddigre annyira belejött saját akarata érvényesítésébe, hogy nem engedett nekem.

- Már pedig én bemegyek – makacsolta meg magát. Láttam, hogy remeg a keze, utána akartam nyúlni, de már ment is, csak a bejárat lépcsője előtt állt meg, amíg visszakiáltott az angyalnak. – Vigyázz rá!

Nem akartam utána menni, már így is harapós hangulatban volt, így nem volt mit tenni, leültem a gyógyszertár előtti padra. Egyrészt idegesített, hogy örökké orvosokkal nyaggatott, másfelől vicces volt, hogy egy ilyen bagázzsal a nyakában képes hinni az antibiotikumokban. Mindegy, ez nem zavart annyira, hasonlított normális önmagára. Tudtam, majd ráérek akkor megijedni, ha valami bűzös löttyöt akar leerőltetni a torkomon.

A vámpír odasétált hozzám, és leült velem szemben a lámpaoszlop alá.

- A barátnőd aztán pikk-pakk megreguláz minden társaságot – mondta fejcsóválva, mégis elismerő hangon. Zavart, hogy így beszélt róla, de eszembe jutott elhatározásom.

- Mi volt a parton? Tartott nektek valami beszédet? Vagy mondott valamit az úton?

- Nem, csak félrehúzódott veled, mi meg nem akartunk zavarni, ezért körbeültünk, és azon elmélkedtünk, hogy a démonvadászok milyen kapcsolatot ápolnak az angyalokkal. Az a dögös tyúk közben kétszer le akart karózni, de hamarabb kell kelnie ahhoz egy halandónak, hogy az sikerüljön!

Ez untatott. Most, hogy nem tudtam mivel elfoglalni magam, a viszketés újra felerősödött, kénytelen voltam lehajolni, és kicsit megvakarni lábamat.

- Nem azért, de vakarózva nem fogod tudni meghódítani szíved hölgyét – mondta a vámpír.

- Ki kérdezett? – vágtam vissza. Szívem hölgye, na persze. Ő már csak tudja, a legutóbbi szerelméből nagy valószínűséggel kiitta az életet.

- Több mint kétszáz éve boldogítom a hölgyeket, nagyon jól ismerem a módját – villantotta rám szemét.

- Képzelem. Biztos oda meg vissza vannak mézédes modorodtól.

- Kellemesebben érinti őket, mint ahogy őt a vakarózásod fogja, ebben biztos lehetsz.

Az angyal eközben összeszedegette a közmunkások által szerteszéjjel hagyott gallyak nagy részét, és közelebb jött hozzánk. Érdeklődve hallgatta vitánkat.

- Basszus, ne példálózz már itt nekem, nagyon fáj a lábam! Úgy mondod, mintha direkt vakarnám! Cseszettül fáj! – sziszegtem a rohadék vámpírnak. Kíváncsian nézett rám.

- Mit csináltál vele?

- Én semmit. Valami idióta volt az, megharapott. Most már tudom, hogy be kellett volna magammal cipelni a kórházba, hogy kivizsgálják, nincs-e valami fertőzése.

- Különös, a halandók pedig valamiért nincsenek oda a harapásért – merengett Roland. – Az egészen kicsi ivadékok harapnak nagyokat meg a kéjelgő lánykák, de azok akkor se közelítik meg az igazi vámpír- és vérfarkasharapást!

Ezt jó büszkén mondta. Lehalkította hangját, aminek örültem, mert a babakocsis nő mellett újabb kettő jelent meg. Nem akartam belerondítani reggeli sétájukba. Valerian rámosolygott a babákra, és oda akart menni hozzájuk, amikor rászóltam.

- Maradj már veszteg! Ha kidobott a mennyekből, úgysem fogad vissza egyhamar. – Aztán a vámpírhoz fordultam. – Nem hiszem, hogy vámpír vagy vérfarkas volt, azért észrevettem volna, ha egy túlvilági lény függeszkedik a bokámra.

- Én sem hiszem – ingatta meg fejét. – Tudnék róla, hogyha más vámpír lenne a városban, a vérfarkasok jelenlétét pedig messziről megérzem. A bolhazsák most egész távol van. De ne hidd, hogy csak mi lehettünk, egész sereg lény imád harapdálni. Ott vannak a tündérek, ők egészen odavannak a halandók harapdálásáért, aztán az élőhalottak, amik aztán mindenbe és mindenkibe beleharapnak, amit, és akit csak elérnek…

Corn ezt a pillanatot választotta ki a gyógyszertárból kivágtázásra. Feldúlt volt, gondolom nem kapta meg, amit szeretne. Roland, amint meglátta, azonnal felpattant, és indulásra készen állt elé, de ő ezzel mit sem törődve lehuppant mellém a padra.

- Azt mondják, azonnal menj el a kezelőorvosodhoz, és kérj tetanuszt, ha eddig nem tetted.

- Nem megyek – mondtam neki halkan. – Nem egy állat harapott meg, ennyit azért tudok. Majd kipróbálom anya többi kenőcsét is, biztos van olyan, ami lenyugtatja a bőrömet. Nézd, már nem is olyan rossz.

Felrántottam a nadrágszáramat, de azonnal le is húztam, mert akkor láttam, mennyire ronda a lábam. A látvány nem hiszem, hogy megnyugtatta volna Cornt, ezért csak vállat vontam, és rámosolyogtam. Szorongása egy pillanatra alábbhagyott, ezért visszatértünk védencei sürgős problémáihoz.

O.O

Roland ajánlatára elkezdtük a húga megtalálásához szükséges főzet összetevőinek keresését. Úgy volt, hogy Tita és Rufus is csatlakozik hozzánk, de csak nem jelentkeztek, nekünk meg nem volt kedvünk tovább hallgatni a vámpír szitkozódását, ezért nekifogtunk a kutatásnak. Egy félszáz éves tölgy kérgét kellett megszereznünk, és mivel a temetőbe nem mehettünk az ott tartott rajzórák miatt, ezért a közeli ligetbe mentünk, ahol gazdag növényvilág vert tanyát.

Míg a vámpír a fákat nézegette, és próbálta megsaccolni, melyik hány éves lehet, az angyal meg tisztást keresett, hátha a gyenge nap még nem tüntette el teljesen a harmatot a fűről, addig én gyűszűvirág után mászkáltam négy lábra ereszkedve. Eddig is sántítottam, de most legalább mindegy volt, hogyan haladok előre, senki se figyelt. Olykor odakiáltottam Cornnak, aki az egyik farönkön ülve tőlem kapott könyvét olvasgatta.

- Ez nem egy méreg? – kérdeztem. Beszéltetni akartam, mert akármilyen fura is, hiányzott a hangja.

- De.

- Mire kell? Be akarod vetetni a vámpírral, vagy mi?

- Jaj, Colin, ne kiabálj ennyire, ha errefelé kirándulgat valaki, lebukunk – szólt vissza egy fokkal visszafogottabban.

- Bocsi. Szóval?

- Nem teszek bele annyit, amennyitől bárki is meghalhat.

- Megnézhetek majd valamit a gépeden? – ugrottam témát. Előző éjszaka is azt kellett volna csinálnom a labdázás helyett, most lemaradtam a baseballmeccs eredményéről.

- Majd meglátjuk, de most keresd inkább tovább a virágot, jó? – kérdezte. Szinte hallottam, hogy tovább mondja, „és ne kérdezősködj folyton”.

Tovább kerestem a gyűszűvirágot. Még soha ennyit nem kúsztam-másztam egy nyamvadt növényért, legázoltam az aljnövényzetet, mire végre találtam belőle pár fürtöt. Ránézésre szép és ártalmatlan volt, olyan, amilyet egy jóérzésű férfi ajándékozna egy nőnek. Tőből kitéptem, körülnéztem, nem terem-e a közelben másik, majd odacsörtettem Cornhoz.

- Megvan! – kiáltottam oda neki. – Kell még?

Felnézett könyvéből, aztán rögtön le is pillantott, és megtörölte a szemét. Elhűlve néztem rá, mai nap már másodjára sírt. Amikor találkozott tekintetünk, úgy nézett, mintha haragudna. Végigpörgettem magamban, hogy megbántottam-e valamivel, de nem jutott eszembe semmi, ezért hagytam a fenébe a dolgot, és inkább átnyújtottam neki a virágot.

- Szerintem elég lesz – pöckölt le róla egy hangyát, majd maga mellé tette a fára. – Egészen gyorsan megtaláltad, akkor mi…

- GYERTEK! – üvöltött szavába Roland. Messziről szállt felénk kiáltása, de olyan hangos volt, hogy még a Corn melletti bokorra telepedett lepke is elrebbent tőle. – MEGVAN A FA!

- Tudtam, hogy bejön a több szem többet lát elv – mosolyodott el halványan Corn, és a nyomomban futni kezdett a hang irányába.

Néhányszor rossz felé fordultunk le, de aztán megérkeztünk a vámpír fájához. Baromi nagy volt, szinte ki kellett tekernem nyakamat, hogy felláthassak csúcsáig.

- Van vagy ötszáz éves – kopogtatta meg a tölgyfa kérgét Roland. – Megnéztem a környező fákat, ez van a legközelebb az ideálishoz. Ilyen jót nem találsz közel és távol.

- Biztos? – bizonytalankodott Corn. – Nem akarom megint elrontani a húgod megtalálását.

A vámpír olyan keményen markolta meg a fa kérgét, hogy abból több helyütt lehámlott egy kis részt. Határozottan bólintott.

- Ez jó lesz.

- Rendben van. Colin, kérlek, menj vissza a gyűszűvirágért meg a könyvért, és hozd ide. Miután vágtam a fa kérgéből, meg kell keresnünk Valeriant és a többieket, kerüljünk a kút felé.

Szótlanul indultam vissza, most már nem féltem őt ott hagyni a vámpírral. Még mindig nem bíztam benne annyira, mint amennyire szerettem volna, ha sosem voltam az a bizakodó típus, és nem volt egy fiúbarátom sem, ezért erre nem alapoztam sokat. Ahogy eszembe jutottak a többiek, úgy ütötte el a toronyóra a kilencet, idáig elhallatszott a hangja. A többiek most az órán üldögéltek, és várták, hogy pontosan húsz perc múlva végre kicsengessenek, mi meg itt keresgéltünk bájital alapanyagokat. Olyan képtelennek tűnt az egész.

A harapás óta tetejére borult világom, mintha azóta semmi sem az lett volna, mint aminek látszott. Mintha valami ördögi betegséget kaptam volna, amitől úgy felszökött a lázam, hogy lázálomban feküdtem az ágyon, és ezeket a badarságokat mind álmodtam. Talán tényleg így van, léptem át egy nagyobb követ. Ott fekszem az ágyon, Corn mellettem ül, lehetséges, hogy még a két nagynénje is átjött, hogy valami béna trutyit öntsenek le a torkomon, és anyát vigasztalják, hogy rendbe fogok jönni.

Megráztam a fejemet. Nem voltam az a képzelgős típus, most se tudtam, mi hatott így rám. Esetleg a sok megmagyarázhatatlan, ami ránk szakadt? Annyi ideig tagadtuk Cornnal a kicsit is gyanús nem mindennapi jelenségeket, hogy az agyam képtelen volt befogadni és normális módon elraktározni az új infókat.

Megérkeztem a farönkhöz, ahol legjobb barátom a cuccait hagyta. Felszedegettem a rönkről lehullott gyűszűvirágot, és fel akartam venni a könyvet, amikor észrevettem nyitott lapján egy ábrát. Gondosan vetették papírra, vigyáztak, el ne csússzon. Egy alig észrevehető kereszt volt, ami azért tűnt fel, mert a ráeső fényben ezüstösen sziporkázott. Elolvastam az alatta lévő kézzel írott sorokat.

A vérfarkasok képtelenek elviselni az ezüst érintését, vágd meg őket ezüst szablyával, márts beléjük ezüst golyót, érintsd meg őket ezüst feszülettel, és végük. A szentelt vizet egyik ördögtől való lény sem állhatja, mint ahogy azt a vizet sem, mely érintkezésbe került egy kereszttel.

A koledálás elűzi a bolyongókat a háztól, ám a rokon mágia...

Nem sokat értettem belőle, de egészen érdekes volt az, amit igen. Eddig abban a hitben voltam, hogy a vámpírokra káros az ezüstgolyó – sok filmben azzal ritkítják őket -, de a könyv ilyet nem említett. Már éppen lapozni akartam benne, hátha vannak benne más kézzel festett képek, amikor távoli sikolyt hallottam. Messziről is megismertem, hogy Corn az.

Megfeszített erővel rohantam vissza hozzá az ágas-bogas aljnövényzet fedte ösvényeken, hogyha kell, a két kezemmel szedjem le róla a vámpírt. Mégsem Roland volt a vétkes, sőt hamarabb megláttam, mint barátomat. Elhátrált a fa közeléből, onnan meresztgette a szemét, míg Corn közvetlenül a tölgy előtt állt.

Valami feküdt előtte a mohás talajon… valami kicsi és sovány. Amikor az a valami felé fordította a fejét, már ott is termettem Corn mellett. Hátrébb húztam.

- Mi ez? – suttogtam fülébe.

- Nem tudom. A fából esett ki, mikor megvágtam a kérgét – mondta, de ennél többet ő sem tudott, csak a fejét rázta.

A lénynek nagyon hosszú lábai voltak, és mintha egy szűk helyre lett volna zárva, úgy húzta össze magát. Lassan kivettem, hogy voltak vállai, sőt volt nyaka is. Amikor kinyújtotta karjait és lábait, hirtelen magasabbnak tűnt. De lehet, csak azért látszott nyúlánkabbnak, mert az eddig durván testéhez szoruló zöldes akármi a végtagjaival együtt mozdult, és teljes hosszúságában végignyúlt a füvön. Olyan volt, mint a szitakötő szárnya, törékeny és hajszálvékony. Leesett állal bámultunk rá.

- Ne feledjétek, hogy az én dolgom a legfontosabb – bosszankodott Roland, akit nagyon zavart, hogy már megint elvonják a figyelmünket Georgináról. Nagy sokára szíveskedett csak tájékoztatni minket. – Ez egy tündér.