10. fejezet
Colin
Gyűlölök és szeretek
Nincs kivel
beszélgetnem, ezért jöttem hozzád, te fa, rendben? Emlékeztetsz az apámra, akit
fa alakban jobban megszoktam, mint emberként, és kicsit anyámra is, azzal, hogy
az egyik ágaddal hátulról meglegyintetted a fejemet. Neki ugyan nincs ága, de
mikor még otthon voltam, rendszeresen fejbe kólintott. Elmesélem az életemet,
hogy képben legyél, ne félj, jó rövid, tényleg nem tart sokáig összefoglalnom:
megszülettem, belezúgtam egy lányba, akiről kiderült, hogy a vérrokonom, és
semmiképp nem akar velem intim kapcsolatot létesíteni, még akkor se, hogyha egy
csomóan csinálják ezt mindenféle rohadt következmény nélkül. Most itt vagyok
csüggedten, mindjárt bőgök, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Ennél a mostaninál
még akkor is jobban éreztem magam, mikor a suliban péppé vertek. Szóval nagyon
nagy gáz van, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak.
Amikor közelebb
akarok kerülni hozzá, mindig elromlik valami, amitől úgy érzem magam, mint egy
utolsó rongy, pedig fiú vagyok. Ráadásul róla is rosszakat gondolok, pedig
elvileg szeretem, de már lassan agyamra megy ez a kétféle érzelem, nem értem,
hogy lehet ennyire szeretni és gyűlölni valakit, mint ahogy én szeretem és
utálom őt. Szeretem, mert ő Corn, és gyűlölöm, mert nem akar velem lenni,
helyettem azzal a másikkal van. Amúgy pótléknak használja, ha ő nem is tud
róla. Lerí róla, csak azért gerjed rá szerintem, mert neki is vörös a haja,
mint nekem. Ja, meg, mert egyetért vele, míg én nem. De miért is kellene
egyetértenem vele? Néha Corn olyan buta és kislányos tud lenni, hogy nem igaz!
Pontosan ezért kellene velem járnia, és nem azzal, aki kihasználja a
gyengeségét, és fennhangon emlegeti, hogy ó, drága Cornelia, te olyan nagyon,
nagyon törékeny vagy, hogy ez pont kapóra jön nekem, muhaha! Letapizlak, majd
szépen lefektetlek az ágyra, miközben elterelem a figyelmedet a menő
varázsképességeimmel!
Eddig azt
hittem, tudom, milyen a mindenkinek ismerős se veled, se nélküled kapcsolat,
olyasmi, amikor a pasi behúz egyet a csajának, aki sír-rí, majd mégis
visszamegy hozzá, de nem is, hanem ez a viszonynak nem is igazán nevezhető
kicseszett kapcsolat az! Ez, amibe a hozzám hasonló keménykötésű srácok is
belerokkannának! Megnézném én, hogy Edward Cullen, Dimitri Belikov vagy Jesse,
a kísértetfickó hogyan emésztenék meg azt, hogy a gyakorlatban nem lehet az
övék az, ami tulajdonképpen már az övék! Mert jó, hogy ők szipognak a tiltott
kapcsolat miatt, de anyám, lélekben megacélozták magukat, utánuk epekedik a nő,
akire vágynak, míg nálunk én vagyok az, aki megőrülök már attól is, hogy
álmomban – álmomban! – láthatom a meztelen hasát! Hát milyen élet ez?
O.O
Szívem szerint
leültem volna egy percre a fűbe, de nem tehettem. Elegem volt az egész ügyből,
a boszorkányokból, az esküből, Kieranból, Cornt akartam, és kész. Megpróbáltam
boszorkány módra átkozódni, hogy ezzel is imponáljak Cornnak, és ne akarjon
kinyírni azért, amit tenni készültem. Kreativitásom csak úgy szárnyalt,
miközben rángattam le róla a barmot.
- Hogy csapna
beléd a villám! Hogy háromágú szigonnyal vágnák ki a vastagbeled! Hogy wendigo
falná be azt a nagy pofádat! – Nyakánál fogva kezdtem húzni, mire éreztem,
ahogy bőrömet forró levegő nyaldossa, legszívesebben lekevertem volna magamnak
egyet. Hörögve igyekeztem szabadulni Corn féktelen érzelmeitől, és még
erősebben ragadtam meg Kierant. Első alkalommal futni hagytam, de most nem
ússza meg! Úgy éljek, hogy megnyuvasztom! – Hogy a…
A következőt
nem fejezhettem be, mert egy erő megfogott, és az egyik fa felé lódított. De
soha nem értem el a fát, félúton, a levegőben valami megállított, amitől
csillagokat láttam.
- Első
felindulásból tette – hallottam meg Corn zihálását, és éreztem, ahogy
csodálkozással vegyes haragja átadja a helyét a tiszta kétségbeesésnek. Amikor
feléjük néztem, észrevettem, hogy mindketten ülnek. Kieran a nyakát dörzsölte
jobb kezével, míg Corn a földre tenyerelve beszélt neki. – Azt hitte, meg kell
védenie tőled, mert inasként ez a kötelessége.
Már megint azt
csinálta! Elsumákolta a szerelmünket!
- Nem… –
kezdtem, de ekkor a láthatatlan erő újra körbevett, és fojtogatni kezdett. Nem
mondom, ébredtem már kellemesebbre is. Ugyanígy volt ezzel Mikayla, aki
sikoltozva futott oda hozzám, és pár másodperces tehetetlenül toporgás után
négykézlábra ereszkedett.
- Beszéljük
meg! – szólt ránk rekedtes hangon Kieran. Felállt, és Cornt is talpra
segítette.
- Nem! –
kiabáltam vele talpra küzdve magam. – Elegem van abból, hogy ti csinálhattok
mindenfélét velünk a varázsizéitekkel, és mi semmit se tehetünk ellene! Fogd
vissza magad mágia területén, te idióta vadbarom, és mutasd meg, mennyire
értesz a verekedéshez!
- Colin, te
hülye! – ordított rám Corn, akinek kétségbeesését ezúttal kavargó szörnyülködés
színezte. – Hogy mersz így beszélni Kierannal?
Először vissza
akartam üvölteni, hogy könnyen, aztán azt, hogy csak ne védje ezt a pojácát,
aki a csinos pofija nélkül sehol se lenne, de aztán meggondoltam magam. Nem őt
akartam bántani, hanem azt, aki meg merészelte csókolni. Szó nélkül indultam el
Kieran felé, de Mikayla előttem termett. Felbuktam benne. Corn sikítva esett el
hajszálpontosan úgy, ahogy én. Hű lovagja ismét hozzáért, és felhúzta a
földről. Már épp akartam neki mondani, hogy engedje már el egy percre, hagy
mossak be neki, amikor Corn felém perdült. Vörös haja mindenhonnan arcába
hullott, szeme olyan utálattól égett, amit még nem láttam benne. Keserűsége
nekem szólt, és csakis nekem, haragjában remegve közeledett.
- Az egész a te
hibád! – üvöltötte artikulálatlanul.
- Az enyém? –
Egy pillanatig nem jutottam levegőhöz, és szúrni kezdett a mellkasom, olyan
erősen átéreztem fájdalmát és szégyenét. Reméltem, ő meg érzi, mennyire
igazságtalannak tartom. Acsarogva néztem rá. – Ki miatt is vagyunk itt, drága,
egyetlen…
- Utállak! –
kiabálta teljes hangerővel. – Utállak, utállak, utá…
Nem tudta
tovább skandálni azt a szót, amit a legrosszabb helyzetben sem vártam volna
tőle, mert Kieran megragadta a könyökénél fogva, és úgyszólván elvonszolta. Még
ott volt vele a lerendezetlen ügyem, ezért meg akartam állítani, de a korához
és méretéhez képest elég edzett Mikayla nem engedett oda hozzájuk. Úgy
feldühítettem magam, hogy vele is ordítani kezdtem.
- Mi a fenének
nem bírsz egy kicsit leakadni rólam?! Ha nem vennéd észre, dolgom van!
- Miért
csinálod ezt? – kérdezte dacos indulattal. – A Főboszorkány csókolózott, na és?
Neked ezzel nem kellene törődnöd! Úgy értem, itt va…
- Úgyse érted –
vágtam szavába. Két kezemmel a hajamba túrtam, fejemet fogva fordultam el. – A
fenébe is!
- Az inaseskü tényleg ilyen rossz? –
kérdezgetett Mikayla. Komolyan az agyamra ment, nem értettem, miért nem tud
elhallgatni. – Ennyi mindent meg kell tenned érte? Még azt se hagyhatod, hogy
másokkal legyen? Tudom, hogy régen jóban voltatok, Rufus mesélte, és hogy olyan
neked a Főboszorkány, mint egy… régi ismerős, de hogyha magányos vagy, nem
hozzá kéne fordulnod, hanem hozzám.
Amikor
megfordultam, és ránéztem, észrevettem, hogy kicsit rózsaszínesebb lett az
arca. Közel álltunk egymáshoz. Egyik vállát felhúzva lesett rám.
- Hozzád? Hát
ez vicces. – Reszketeg nevetés hagyta el a számat, mintha kénytelen lennék
derülni egy rossz poénon.
- Most miért? –
kérdezte félig csüggedten, félig hitetlenkedve.
Megragadtam a
vállát, és közelebb húztam magamhoz. Lehajoltam, egy szemmagasságba kerültünk.
Igyekeztem nem túlságosan erősen szorítani. Lenyelve első mérgemet komolynak
szánt hangon szóltam hozzá.
- Azért,
Mikayla, mert szeretem őt. Cornt. A Főboszorkányt. Nem érdekel, hogy halandó-e
vagy boszorkány, az se, hogy mi lenne az ésszerű választás, szeretem őt. Ne
haragudj, amiért kinevettelek, de képtelen vagyok… - Lehunytam szememet. – Te…
nem vagy hozzá mérhető.
Félve nyitottam
ki szememet, azt hittem, most meg ő lesz az, aki kiabálni kezd, de pislogás
nélkül bámult rám, aztán kelletlenül bólintott.
- Hát igen,
mert én csak egy vérfarkas vagyok.
Elengedtem, és
hosszan kiengedve a levegőt ereszkedtem le a fűbe. Mellém guggolt, lapos
pillantásokat vetett felém, miközben idegességében fűszálakat kezdett tépkedni.
Szétnéztem, de sehol se láttam a két Főboszorkányt.
- Gondolod,
hogy elszaladt velem a ló? – kérdeztem Mikaylát.
- Hát az a
háromágú szigonyos nem volt semmi – ismerte el.
- Kész, vége. –
Egyik kezemet szememre szorítottam, és újra mélyet lélegeztem. Éreztem, ahogy
Corn távolabb vad érzésekkel gondol rám, majd jóval szelídebbekkel Kieranra. –
Most egy életre elástam magam előtte.
- Lehet, hogy
nem – mondta hirtelen kis barátnőm. Leengedtem kezemet, és ránéztem. Egy
elgondolkodó pillantás után továbbmondta. Pontosabban suttogta, rettegés
költözött hangjába. Attól félhetett, mi lesz, hogyha egyikük visszajön. Ettől
már én is kezdtem tartani. – Még azok után is téged védett, hogy meg akartál
fojtani egy Főboszorkányt.
- Ezek után
biztos kizárnak a szövetségből, vagy mi a kibaszott szarban vagyunk benne. A
fenébe is, a fenébe is, a fenébe is! – Mikayla csodálkozva meredt rám. – Mi
van?
- Miért
ismételgetitek ugyanazt? – súgta.
- Mert nem
tudjuk elhinni, hogy ilyen megtörténhet! Ez az egész! Én nem is értem. Az egyik
pillanatban még…
Majdnem
kicsúszott a számon, hogy az egyik pillanatban az álombeli Cornnal játszottam,
de még időben visszafogtam magam. Bíztam Mikaylában, de minden titkomat, így a
köteléket se adhattam ki neki.
Végül nem
folytattam a megkezdett mondatot. Felálltam, és távolabb mentem, hátha onnan láthatom
őket. Még mindig nem voltak sehol, ahogy Rufusék sem. Dühösen gondoltam arra,
hogy Rufusnak nem volt igaza, amikor azt mondta, stratégiai szempontból jobb,
hogyha Mikaylát magam mellett tartom, hátha attól Cornt féltékennyé válik, sőt
egyre rosszabb volt a helyzet. Mikaylát érdekeltem, és erre mit csináltam?
Durván bántam vele, úgy, mint Cornnal. Úgy tűnt, ennél többre nem vagyok képes.
Leültem a
földre. Mikayla átült mellém, és egy idő után az orrát könyökhajlatomba dugtam.
Döbbenten fordultam felé, nem értettem, hogy mit szeretne.
- Jobban érzed
magad tőle? – kérdezte reménykedve.
Lassan leesett,
farkas alakban valahogy így vigasztalna meg. Szegény tényleg nem sokat értett a
halandókhoz, de ez ritka kedves gesztus volt tőle. Bólintottam felé, aztán
közelebb húztam magamhoz.
Pár percig így
maradtunk, végül elment körülnézni. Valamivel később jött vissza azzal, hogy a
farkasok és a vámpírok nincsenek a közelben, nem érzi a szagukat. Utána
félszegen arról is tájékoztatott, hogy Corn és Kieran elhúzódtak kiheverni a
kirohanásunkat, majd hozzátette, hogy Kieran megkért, tartsam tőlük távol
magam. Azt hiszem, máshogy fejezte ki magát, de nem érdekelt. Lefeküdtem a
fűbe. Ha Cornt aludt, én is aludni akartam.
O.O
- Bocsáss meg!
– kértem ezredjére.
- Nem bírok.
- Tudod, hogy
szeretlek. Csak téged, senki mást. Nem bírom elviselni, hogy vele smároltál.
Miért kellett? Miért nem… miért nem a kispárnáddal csókolózol? – tört ki
belőlem az őrült, ahogy eszembe jutott Kierannal váltott hosszúra nyúlt,
bensőséges csókja, amiből képes volt felpillantani rám.
- Kierannal lenni
jó – mondta makacsul.
- De velem még
jobb, nem? – kérdeztem rá gyorsan.
Corn épp olyan
makrancosan meredt rám, mint ahogyan korábban Mikayla, annyira nem is
különböztek egymástól… csak annyiban, hogy Mikayla hosszú haja nem
vetekedhetett Corn levendulaillatú, vörös zuhatagával, a bőre nem volt olyan
csókolnivaló, mint a Corné, és a lába se indította be úgy a fantáziámat, mint
az övé. Észrevehette, hogy mit bámulok, mert belém rúgott.
- Hallottam, mikor
magadban beszéltél, és tudd meg, Kierannak eszében sincs manipulálnia engem!
Szeret, tudod? Láttam a szemében.
- Az enyémben
mit látsz? – Miután feltettem a kérdést, odahajoltam hozzá, és szorosan
átkaroltam egyik kezemmel a derekát, másikkal a vállát. Mindenhol érezni
akartam, de ő csak vizslatóan nézett szemembe.
- Nem tudom,
Colin, tényleg nem.
- Kit érdekel,
csókolózzunk! – indítványoztam. Már az se érdekelt, tényleg megtörténik ez
velünk, vagy álmodom megint, mint az utóbbi pár száz alkalommal, meg akartam
csókolni. Láttam rajta, hogy próbál ellenállni, de mivel ahogyan még közelebb
préseltem testem hozzá, képtelen volt levenni szemét rólam. – Na, Corn!
- Hát ennyire
nehéz megértened, hogy nem bírok magamnak megbocsátani? – kérdezte, majd
megcsókolt, mire nagy kő esett le a szívemről.
Hangos cuppanás
kíséretében váltak el ajkaink, és láttam rajta, hogy ez tetszik neki. Ennek
ellenére még mindig durcásan nézett rám. Nyelvemmel megsimítottam száját, mire
fojtottan felnyögött. Éreztem a testében tomboló forróságot, tudtam, hogy mire
gondol, mi kell neki, milliószor jobban ismertem, mint Kieran. Most, hogy
kezdett ellazulni, ösztönösen tudtam, mit szeretne. Lecsúsztattam kezemet
gerince mentén, és óvatosan bebújtattam ujjaimat az öve alá. Rezzenés nélkül tűrte,
aztán lehunyt szemmel nekem dőlt, és vállamba temette arcát. Két ujjammal
simogattam bőrét, miközben az öv csatját kerestem.
- Hoztál
magaddal óvszert? – kérdeztem tőle. Azt hittem, tökéletesen lerombolom vele a
hangulatot, de nem húzódott el, csak bólintott. Álla kissé nekikoccant
vállamnak.
- A táskámban
van.
Elkezdtem
kibontani az övét, amikor valaki fejbe rúgott. Egy másodpercig azt hittem, Corn
mégis megorrolt rám a nyúlkálásért, és csupán beetetett a látszólagos
beleegyezéssel, aztán megértettem, hogy az egészet álmodtam, és a valóságban
találta valaki telibe az állkapcsomat. Odanyúltam, hogy megnézzem, egyben
van-e. Semmi baja se lett, rosszabbat is átéltem már, de szerettem volna tudni,
ki a tettes, ezért körülnéztem élőlények után. Mikayla ott állt tőlem három
méterre. Szerelmi vallomása után furcsa lett volna, ha fejbe rúg, ezért más
célpontot kerestem, mondjuk Kierant – még örültem is volna, ha okot szolgáltat
a megtorlásra.
Néhány
másodperccel később ráeszméltem, hogy az a farkas volt támadóm, akit Mikayla és
Rufus együttes erővel nyugtatgatnak. Problémás egy kölyök lehetett, mert
emberalakban is felváltva nyüszögött és kapálózott, igyekezve mindenkit szemen
karmolni vagy torkon kapni.
- Csak nyugi,
pajtás – csitítgatta a farkast Rufus, majd mikor a szavak nem használtak, és a
farkas felé harapott, ráütött egy nagyot a hátára. Úgy tűnt, még nem volt
egészen következetes a falkatagokkal szemben. – Az alfahímmel nem csinálunk
ilyet, helló!
- Mással sem –
tette hozzá Mikayla. – Maradj már nyugton, nélküled is sok bajunk van!
- Micsoda? Volt
valami zűr, vagy mi van?
Rufus most a
lányhoz fordult, aki rám nézett. Vérfarkashaverom csodálkozva nézett rám, mint
aki nem hiszi, hogy már megint képes voltam bajt keverni, mikor annyi más gond
van.
- Kieran megcsókolta
Cornt – foglaltam össze a tényállást.
- Hol a
hullája? – kérdezte egyszerűen.
- Él. És mozog
– tettem még hozzá. – Tudod, egy Főboszorkányt nehéz úgy kinyírni, hogy közben
egy másik Főboszorkány védelmezi.
- Ó, szóval őt
választotta. Mindenkivel megesik. – Közelebb jött hozzám, megveregette a
vállamat, majd egy újabb kiadósat sózott farkasára, aki újra nekivadult. –
Maradj veszteg! Menj a többiekhez, mindjárt mi is megyünk!
- Tényleg? Újra
együtt lesz a banda? – tudakoltam sóhajtva. Sejtettem, hogy kénytelen leszek
szembenézni Cornnal, de valahogy nem akarózott azok után, amiket mondtam neki,
illetve amiket ő a fejemhez vágott. Nem lévén más lehetőség, mégis kénytelen
voltam felállni, és jó inasként velük tartani.
O.O
- Mit is kell
csinálnom? – fordultam Kieran felé, csak hogy bosszantsam.
Ingerülten
nézett rám.
- Már tízszer
elmondtuk!
Azzal, hogy úgy
bántam vele, mint egy riválissal, és mivel Cornt az inasaként védtem – szerinte
-, nem vághatott nekem vissza, kihoztam belőle a tombolós énjét. Nagyon
élveztem, hogy ilyennek láthattam, megpróbáltam Corn előtt is világossá tenni,
hogy felbecsülhetetlen Főboszorkánya sem tökéletes, de bármennyire el akartam
ezt érni, nem ment, Kieran folyton visszarángatott azzal, hogy koncentrálnia
kell, én meg maradjak vele.
- Nem te vagy a
Főboszorkányom! – jelentettem ki hűvösen.
- De nekem is
engedelmességgel tartozol, szóval fogd be a szádat, és engedd, hogy végre
koncentráljak. – Behunyta a szemét, és feltartotta maga előtt két karját,
mintha valakit meg akarna ölelni. Halkan mormolni kezdett valamit, amit nem
értettem. Közelebb mentem hozzá, így már hallhattam szavait. – Corn, ott vagy?
Meg kell velem osztanod az erődet, csak így érhetünk célt.
Nem tetszett,
ahogyan beszélt hozzá, olyan andalító módon, amit én is sokszor próbáltam, de
nem ment, mert mégis Cornról volt szó, és nem akartam előtte másmilyennek
mutatkozni, mint amilyen vagyok. A lényeg, hogy idegesített, amiért ő ilyen
könnyedén használja vele szemben ezt a hangnemet, ezért fogtam magam, és ellöktem.
Van, amikor az
ember kénytelen piszkos eszközökhöz nyúlni.
Kieran
döbbenten nyitotta ki a szemét, és felpattant.
- Mi történt?
- Egyszer csak
elvágódtál. Biztos vagy benne, hogy képes leszel véghezvinni ezt a mágikus
cuccot? Elég gyengének tűnsz – néztem meg több oldalról. A méregtől kezdett
vörösödni, hogy gátolom a varázslásban. Ami azt illeti, vadászok ide vagy oda,
gúzsba kötve nekem jobb tetszett volna. – Ha nem kaplak el…
- Nem is kaptál
el!
Vállat vontam,
és átnéztem a túlsó oldalra. Késő este volt, alig láttam valamit, de a farkasok
alakját ki tudtam venni. Emberek voltak, az igaz, de mindannyian rendelkeztek
valami fura farkasos vonással, amitől könnyebben beazonosíthatók voltak az
éjszakában. Talán villogós szemük tette.
A délután során
megismerkedtem velük. Ott volt Ace. Ikszlábú tornász volt fénykorában, most
tizenkilenc évével a falka legidősebb tagja volt, mégis hallgatott Rufusra.
Mellette egy tőlünk egy-két évvel fiatalabb, életvidám fiúval lettünk
gazdagabbak: Bronchóval. Mellesleg ő volt, aki találkozásunk örömére
fejberúgott. Mikayla lelkes volt, hogy még mindig ő az egyetlen lány a
csapatban, úgy látszott, megnyugtatja a tudat, hogyha én nem is szeretem, még
lehet esélye szerelemre. Fajtársai nem kifejezetten a lányt látták benne, ami
pedig engem nyugtatott meg. Rufus megígérte, hogy amennyire csak tudja, rajta
fogja tartani a szemét.
A farkasok
össze-vissza sora mellett ott állt néhány igen fegyelmezett vámpír, akik a terv
szerint Roland vezényletével törtek be a főhadiszállásra, és akikhez nem mentem
oda, mert nem tetszett a képük. Cornék szerint nem volt baj, hogy Rolandék csak
délután érkeztek meg – volt egy aprócska problémájuk néhány túlbuzgó vámpírral,
akik le akarták kaszálni a kastélyban fogvatartott vadászokat -, mert így legalább
nem verekedhettünk össze, és az este
tökéletes volt a támadásra. A vámpírok és a farkasok éjjel voltak elemükben, a
két boszorkány belső szemét kellett, hogy használja a támadáskor, én meg… hát,
én fityinget se értem ebben a haditervben, mint általában, szóval velem nem
törődtek.
A vadászoknak
már nyugovóra kellett térniük. Tita szerint soha nem szoktak dévajkodni,
puritán, szigorú életet éltek, napjaikat testük edzésének, lelkük
megacélozásának szentelték, így érthető módon már este tízkor ágyban voltak.
Őrük azért akadtak szép számmal, de mi most nem rájuk mentünk, hanem a gonosz
boszorkányra, aki segítette őket. Corn hihetetlenül mérges volt rá, dühösebb,
mint rám, ezért nem tudtuk szavatolni a testi épségét. Engem meg pont most
kezdett zavarni, hogy lehet, ma éjjel meg fogunk ölni egy boszorkányt – mikor
jobbkor, mi? Elnyomtam a bennem munkáló tiltakozást, és átvettem, mi a dolgom.
Nem volt túl
sok, őrködnöm kellett, és jeleznem Cornnak, hogyha gond van. A kötelékünk
szikrázott a megannyi érzelemtől, ezért reméltem, vészjelemet nem tekinti majd
normális reakciónak. Azt senkinek nem árultam el, hogy szeretnék még valamivel
segíteni. Kieran a Cornnal való beszélgetése során említette, hogy Corn az adó
vagy micsoda, én meg a kapó, és ha nem veszem el tőle az energiát, akkor
erősebb lesz. Jó ötletnek tűnt elutasítani az energiát, ami tőle áramlott, csak
azt nem tudtam, hogy csináljam. Valószínűnek látszott, hogy nem lesz elég
lehunynom a szemem, és azt üvöltenem az éterbe, hogy „Nem kérek Corn
erejéből!”, más megoldás után kellett néznem.
Amíg ezen
vacilláltam, Rufus és Roland megadták a jelet. Míg Corn és Kieran egy-egy
védett zugba vonult, hogy onnan blokkolják a boszorkány erejét, én a többiek
után indultam. Igaz, hogy a lelkemre kötötték, hogy őrködjek, de ki a frász
jöhetett volna erre ilyenkor? Éjfél felé járt az idő, és egy pusztaság
sziklákkal övezett közepén voltunk. Kellett a francnak őr, megint ki akartak
hagyni a lényegből.
Azt hittem,
lesz majd harc, de a elején nem volt, megállíthatatlanul törtek előre erőink,
és leszedték az útjukba kerülő őröket, én meg nyomukban besétáltam a vadászok
bázisára. Nem is volt olyan nehéz betörni, két
Főboszorkánnyal meg egyenesen gyerekjáték volt.
Hallottam, ahogy Rufus inti a többieket, hogy a boszorkány kell nekik, ne
álljanak le acsarogni valamely vadásszal. Roland vámpírjai között vita robbant
ki abból, hogy az őröket miért ne iktassák ki véglegesen, ha már nem is
dúlhatják fel az egész főhadiszállást. Meguntam őket hallgatni. A
lelkiismeretem éledezett, féltettem Cornt. Hogyha másért nem, érte vissza
akartam menni az eredeti helyemre. Aztán megláttam egy pokrócba bugyolált
kislányt, és megtorpantam. Nem lehetett több hat évesnél.
- Annyira fáj!
– sírta.
Ész nélkül
menekülni kezdtem volna előle, mint minden józan ember hasonló helyzetben – a kislányok
soha nem jelentenek jót! -, de megragadta a kezemet, és olyan erővel húzott
vissza, amit az ember egy tagbaszakadt férfitól várna, nem tőle.
- Segíts! –
kérte.
- A jó
édesanyám fog neked segíteni! – ellenkeztem, igyekezvén távolodni tőle.
Szomorú arcából
kék szemek sütöttek rám. Lemondóan engedte el kezemet, és lekuporodott a
földre. Sikerült elérnie azt, amit Cornnak a folyosón fekve nem, olyan
gyereknek láttam, hogy megsajnáltam. Már nem kapkodott utánam, helyette
nyöszörgött, nyilvánvalóan nagy fájdalmai voltak. Nem akartam hozzáérni, még
mindig tartottam tőle, de otthagyni se tudtam. Mégis csak egy kislány volt.
Mikaylát se bírtam ott hagyni soha annak ellenére, hogy néha viszolyogtam a
döglött állatok iránt táplált imádatától. Ez volt az én gyengém, amit a padlón
nyöszörgő kis alak alaposan kihasznált.
Mikor ez
realizálódott bennem, felháborodtam. Nem akartam kihasználva lenni. Vissza se
nézve indultam meg a folyosón. Ez lett volna a vesztem, hogyha Roland egyik
vámpírja nem csatangol el, és akar magánúton vadászt ölni. Így ugyanis a vámpír
sziszegve ugrott az egyik sarokba, míg az eddig fájdalmasan nyögő, suttyomban
utánam induló kislány a másikba.
- Vámpír!
- Boszorkány!
Pár másodperc
alatt eljutott agyamig, hogy megvan, akit kerestünk, csak fel kell vennem, mint
valami zsákot, és kivinnem a bokrokban rejtőző Cornnak és Kierannak, akik azt
teszik vele, amit akarnak. Boldogan gondoltam arra, milyen kellemes lesz a hős
szerepében lenni, majdnem olyan vidám lettem, mint amikor Corn táskájában megtaláltam
az óvszer mellett a családi címeres kulcstartót, amit a szülinapjára vettem.
Ez a pár
másodperc elég volt a vámpírnak arra, hogy a boszorkánynak ugorjon, aki egy
pillanatnyi tétovázás nélkül vetődött hátam mögé, majd rám, hogy belém karmolva
lendületet vegyen, és elfusson a kijárat felé.
Félretettem a
dicsőséggel kapcsolatos képzelgéseimet, és elkiáltottam magam:
- Ott szalad!
Fogjátok meg, mielőtt meglóg!
A vámpír, aki
estében felnyalta a földet, most a kislány után rohant, a folyosó végén lévő
ajtó pedig kinyílt, és kilépett rajta két meglepett vadász.
Artikulálatlan
hang szakadt ki torkomból, majd megfogva az első
kezem ügyébe eső tárgyat, nekik vágtam. Az egyik üvegcse volt, amit magamnál
tartottam. A bal oldali vadász röptében széttörte, de ezzel csak annyit ért el,
hogy arcukba fröccsent a tartalma: valami folyadék. Azt hiszem, a tündérköröket
feltáró olaj esett áldozatul, de már nem csekkolhattam le a maradék üvegcséket,
inkább menekülőre fogtam a dolgot. A szemüket csípő olaj nem sokáig gátolta a
vadászokat, egy-kettőre utánam eredtek. A képzésük tényleg erősre sikeredett.
Nem akarok fogságba esni, nem akarok itt
maradni, mondogattam magamba, miközben rohantam ki tudja, merre. Fülemben
vér dobolt, lélegzésem szakadozottá vált, lelkemben Corn rémülete keveredett a
sajátommal. Lefordultam egy folyosón, és szembetaláltam magam két vámpírral.
- Hála az
Istennek – mondtam. Kivillantották hegyes metszőfogaikat. Visszakozva hátráltam
párat. Egymásra néztek, majd úgy pillantottak rám, mintha az előbb írtam volna
alá a halálos ítéletemet. Jobbnak láttam innen is eltűzni a csíkot.
A két engem
üldöző vámpírral nyomomban futottam össze egy csapat vadásszal. Cseppet sem
voltam kíváncsi rá, ki fog nyerni, karomat végighorzsolva csusszantam el a
vámpírok mellett, hogy visszafelé rohanva egérutat nyerjek. Reméltem, hogy egy
darabig mindkét fél lefoglalja egymást. A Cornból áradó forróság megijesztett,
még sosem éreztem ilyet, el se tudtam képzelni, mi történik. Egyre jobban
melegem lett, egész addig a pontig, amíg képtelen voltam tovább futni, mert már
alig kaptam levegőt. Az egyik ajtóhoz tántorogtam, lenyomtam kilincsét, majd
oda se figyelve, hova lépek, lezuhantam a bázis egyik balkonjáról.
O.O
A fűben
feküdtem. Corn felém hajolt, a sötétben is ki tudtam venni zöld szemének
különös árnyalatát, éreztem, ahogy haja előrehull, és bőrömet simogatja. Mikor
hátrasimította haját, akartam neki mondani, hogy ne csinálja, nem zavar, de
beszéd helyett köhögni kezdtem. Itt voltunk ebben a viszonylag romantikus
helyzetben, mindketten majdnem feküdtünk, erre én szembeköhögtem. A kezemet a
szám elé kaptam. Corn aggodalmas pillantást vetett rám, és most már azt is
éreztem, milyen bizonytalanság mardossa.
- Baj van –
mondta síri hangon.
Pislogtam
párat, tekintetemmel az övét kerestem, folyton elmozdult. Még szorongóbban
nézett rám, mikor észrevette, hogy folyton fel-le nézek. Megfogtam az állát,
hogy ne csússzon ide-oda, de annak ellenére, hogy éreztem, nem mozdul el,
továbbra is úgy láttam, mintha egyfolytában el akarna előlem tűnni. Eljutott
agyamig mondatának értelme.
- Mivel van
baj? – kérdeztem idegesen. Nem igaz, hogy már megint elcsesztem nekik valamit.
Hülyeség volt bemennem a bázisra. - Megvan a boszorkány?
- Igen –
suttogta. - Veled… veled van baj.
- Ja, tényleg,
elhagytam az őrhelyemet. Bocsáss meg.
Biztos voltam
benne, hogy azt fogja mondani, amit álmomban, hogy nem bír. Ehelyett nyelt
egyet, és közelebb hajolt, mire haja újra előrebukott. Éreztem a lélegzetének
csiklandozását a bőrömön, mikor ezt mondta:
- Megbocsátok.
- Ez jó hír –
mondtam csak úgy magamnak, és megsimogattam az állát. - A többiért sem
haragszol? Szemét voltam veled, pedig nem akartam. Úgy szeretlek. Kit érdekel,
hogy boszi vagy?
- Téged nem. –
Bólinthatott, mert most még annál is erősebben kilengett képe, mint azelőtt. Ki
akartam lesni oldalra, hogy minden ilyen furcsán csúszkál-e, de nem bírtam
elszakadni tekintetétől.
- Nem –
erősítettem meg a dolgot, aztán szájára fókuszáltam. Nagyon nehezen ment, de
végül belőttem. Arra gondoltam, milyen jó lenne megcsókolni, mikor egy kéz
hirtelen kinyúlt a semmiből. Utána vettem észre, hogy Cornhoz tartozik, és nem
kell megijednem tőle. Felém nyúlt, és a hajamat kezdte simogatni.
Elfintorodtam, annyira fura volt a gondolat, hogy nem én simogatom a haját,
hanem ő az enyémet.
- Colin… - Még
szomorkásabban nézett rám, és hirtelen görcsösen megragadta a kezemet. Éreztem,
ahogy újra forróság költözik tagjaimba.
- Asszem,
álmodom – osztottam meg vele elképzelésemet. Valószínűnek tűnt, ugyanis Corn a
valóságban nem fogta volna így a kezemet. Megbántottam, gonoszkodtam vele,
miután ő még engem védett. Ki volt zárva, hogy ezek után így üljön mellettem. –
Ugye?
Még erősebben
szorította a kezemet, annyira, hogy attól féltem, mindjárt felébredek. De az álom
szerencsére maradt. Corn ismét hátracsapta a haját, és megremegett a szája. Ezt
látva magamra rántottam - aztán megcsókoltam. Elképesztően finom volt a szája,
még az sem rettenthetett el, hogy korábban Kieran csókolta. Lazítottam,
emlékeztetve magam, ez egy álom, itt Kieran szája nem érintheti Cornét.
Belemerültem a csókba, és két karommal öleltem őt, mikor a riasztó működésbe
lépett. Annak ellenére, hogy úgy éreztem, mintha elevenen égetnének, még egy
pillanatig száján hagytam a számat.
A döbbenet tehette,
hogy mégse álmodom.
Valaki mást is
meglephetett ez a váratlan fordulat, mert önkéntelen kiáltás hagyta el a
száját. Corn felkapta a fejét. Még mindig rajtam fekve, tágra nyílt szemmel,
szétnyílt ajakkal nézett vele szembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése