6. fejezet
Colin
Nekimenni a nagyvilágnak
Hiába károgsz,
úgyse fogod érdekelni, nem vagy az esete, tollas barátocskám. Mindegy, majd én
elveszem tőled a levelét, ahogyan tegnap meg tegnapelőtt meg azelőtt is. Egész
szép gyűjteményem van boszorkányok leveleiből. Nem hittem volna, hogy jók
lesznek valamire, de most, hogy Corn boszorkányinasa lettem, és tervünk
nekimenni a nagyvilágnak, hátha tanulok belőle valamit. Add már ide, hülye
madár! Na. Cornelia Főboszorkánynak. De csúnya ez a pecsét. Annyi holdtölte óta
nem hallottunk már felőled, varjaink szárnyai lankadnak, satöbbi, satöbbi, az
alapítási idő lejárta után száz évvel, satöbbi… igen… kit érdekel… oké. Olyan,
mint a többi, nem fog hiányozni neki. Nekem még jó szolgálatot tehetnek,
elrejtem őket a csomagomban az alsógatyáim alá, oda ki nyúlkálna.
O.O
- Minden eskü alól van kibúvó, Colin! Fel foglak
szabadítani, hogy aztán szabadon utálhass tovább! – vetette oda nekem, és
kinyargalt.
Mélyeket lélegeztem, mert el akartam kerülni az érzelmi
kitöréseket. Sosem tudhattam, melyikbe halnánk bele, milyen közel kell
eresztenem magamhoz ahhoz, hogy megszegjem a szabályt. Ez az előrejelzős
varázslat jó ötlet volt, de nem bíztam benne Kieran miatt. Ha rájön, mi van
köztünk – akármilyen ártatlan is az -, szerét fogja venni, hogy kiüthessen a
nyeregből. Ahogy álltak a dolgok, ehhez nem kellett neki sok, Corn már így is
megsértődött, amiért nem lelkesedtem fel túlzottan a gondolatra, hogy
megfoghatom a kezét. Pedig igen, csak próbáltam visszafogni magam, nehogy
egyúttal magamhoz is rántsam.
Zsebembe nyúltam a listáért, amit anyám adott. Nem passzolt
a vándorláshoz, ugyanis úgy íródott, mintha táborozni készülnék. Sikerült
beadnom neki, hogy Miss Veer korrepetáló táborba küld. Nem figyelhetett
túlzottan a szülőiken, és a naptárt se igen forgathatta, különben azt szajkózta
volna, mint a tanáraink: addig kell tanulnunk, míg 1, bele nem szakadunk 2, el
nem jönnek a vizsgák, nincs idő holmi táborozásokra, de még a klotyóra kimenni
se. A kapott információkhoz mérten felírt nekem úszónadrágomat, gumilabdát és egy
pakli kártyát. Már bepakoltam saját listám szerint, még egyet kellett rájuk
sújtanom a leszakadt gerendadarabbal, hogy feléjük férjenek a boszilevelek. Jót
derültem volna a listán, próbálva igazodni Valerian tanácsához, miszerint keressem
az élet apró örömeit, hogyha egy kiáltás nem akadályoz meg benne. A
Holloway-ház hátsó bejárata felől jött.
- Hocca? – kérdeztem meglepődve, mikor felismertem az ajtó
előtt állót. Nem törődtem a Cornból köteléken át belém csöpögő izgatottsággal,
biztos voltam benne, hogy a nyálas pasija miatt érez ilyesmit. A tündér felé
léptem. - Te itt?
- Hol máshol lenne Hocca? Szükség van Hoccára! – jelentette
ki öntudatosan, és meglódult felém. Ekkor vettem észre, hogy üvegcsék vannak a
kezében.
- Hoztál valamit a nyanyáknak?
- Tartsa a száját Colin úrfi, boszorkányhajlékban nem
beszélünk így! – Miután megrótt, az üvegcséket elkezdte átadogatni a kezembe. –
Hocca tudja, hogy a Főboszorkány nem ügyes, de a másiknak híre van. Nem
engedheti el az úrfit üres kézzel.
- Ezért hoztál nekem… ilyen izéket?
- Tündérpraktikák – súgta bizalmasan, és rámutatott arra,
amelyik éppen kicsúszni készült ujjaim közül. Ahelyett, hogy elvette volna,
mellkasa előtt összefonta karját, mintha kilelné a hideg a háztól, és
elmagyarázta, mi van benne. – Emlékszik Colin úrfi, hogy Hocca tündér? A
tündéreknek birtokában van a dolgok valódi természetének látása. Mások, mint a
sellők, mert nem tudnak nagy ajándékot adni, Colin úrfi belefúlna a vízbe, ha
Hoccán múlna, de Hocca oda tudja adni a saját tisztán látását egy időre a tündérbalzsammal.
- Ez komoly? – bámultam rá döbbenten, szándékosan figyelmen
kívül hagyva a vízbefúlós részt. Még jobban szorítottam magamhoz ajándékaimat,
nehogy egy is leessen, és összetörjön.
- Egy napig mindent annak lát, ami, semmi nem tudja
átverni. Látni lehet vele a trükkösebb démonokat, a veszedelmes népeket, a
kísérteteket, a hazugságot.
- Jól fog jönni, kösz. Ezek szerint meg kell innom. Na, és
honnan fogom tudni, hogy hat-e?
- Hocca nem
tudja elmagyarázni – húzódozott. - Az úrfi tudni fogja magától. Hogyha nem
biztos benne, ki van vele, ki ellene, ez használni fog.
Bólintottam
felé, de közben már az járt a fejemben, hogy ezt tökéletesen be tudnám venni
Cornnal szemben is, hogy leteszteljem, szeret-e, mert a kettőnkről szóló álmok
nekem nem voltak elegek. Régebben Sophie-ról is álmodtam mindenféle vadat,
pedig nem voltam szerelmes belé. Lehet, Corn egyszerűen dögösnek talál, ennyi.
Közben Hocca
megköszörülte a torkát.
- Ha baj van a
másikkal, Colin úrfi kenje a szemére a balzsamot.
- A másikkal?
Kierannal? – találgattam. Mikor restelkedve bólintott, elvigyorodtam, és kissé
lejjebb engedtem az üvegcséket. – Úgy érted, lehet, hogy Kierannal nincs minden
rendben?
- Régi, csúf
kedvest nem szeretheti. Másért jött.
- Na, ne mondj
ilyet! – szóltam rá. – Corn egyáltalán nem csúnya, Kieran örülhet, hogyha
megkaphatja! Inkább Kieran kevés Cornnak.
- Miért? –
kérdezte a tündér. – Mutatós.
- Aha, persze,
a halál meg olyan kawaii. Rendben, haladjunk tovább, értem, mire gondolsz, azt
hiszem, nekem is gyanús kissé a felbukkanása, pont akkor írt neki levelet,
mikor távolabb kerültünk egymástól.
Tovább
merengtem, továbbvéve azt az elméletet, ami többször felmerült már bennem.
Azért is örültem neki pár egyéb dolog mellett, hogy egy sátorban alszunk mind,
mert így szemmel tarthattam Kierant. Corn nem volt a barátnőm, és most már a
barátom se nagyon, viszont az inasaként kötelességem volt megvédeni, és
bepancsolni a pimasz pasasoknak, akik hozzá mernek érni. Még egyszer térdeljen
le előtte az a kurafi, és többé fel sem áll!
A tündér
megbökött, jelezvén, szólni kíván. Majdnem leejtettem az egyik üvegcsét, aztán
mégis sikerült elküzdenem magam az asztalig, ahova lerakodtam őket. Társnőmre
néztem.
- Hocca
korábban is találkozott vele, és akkor a másik rossz volt hozzá. Kidobta, mert
Hocca meg akarta fojtani a varját.
- Meg akartad…
ebbe most ne menjünk bele. Köszi az igazságbalzsamot, alkalmazni fogom. Mi van
még? – pillantottam rá a többi üvegcsére. Hocca egy átlátszatlanra mutatott.
-
Tündértincsek. Hogyha kifogyna Colin úrfi a pénzből, boszorkányoknak el lehet
adni jó áron. A világosabbak többet érnek, ennyit kell tudni – tájékoztatott.
Egyre jobban
kedveltem, sok mindent megtett értem, pedig én nem sokat érte. Egyszer
összehánytam a kedvenc szoknyáját egy verekedés után, azt hiszem, ez se hozza
egyensúlyba a mérleget. Bólintottam, jelezvén, hogy szuper. Lehajolt, és sorban
elmondta, hogy melyik cucc mire jó. Kaptam őztejet, ami szerinte különösen
tápláló, hosszú időre csillapítja bárkinek az éhségét (Mikaylának tartogattam,
ha megint rájönne a hoppáré), varangykövet, ami megóv a villámcsapástól,
körömvirágnedvvel dúsított olajat, aminek a segítségével az erdőkben fel lehet
fedezni a tündérköröket.
Végül csontos
kezébe vette az utolsó üvegcsét.
- Bodzafának
kérge. – Megrázta. A fakéreg nekikoccant az üvegnek. – Colin úrfi elégeti, és
előjönnek a legördögibb démonok.
- Ez tetszik
mind közül a legjobban!
- Tényleg?
- Tényleg! Ha
majd egy reggel őrülten ébredek, meg is gyújtom!
Hocca
elkámpicsorodott, látva, hogy szórakozok vele, és hogy egyáltalán nem nyerte el
a tetszésemet az utolsó ajándéka. Jó, hogy nem az Ördögöt hívja el
turistavezetőnek!
- Colin úrfinak
vigyáznia kell magára és a régi, csúf kedvesére. Hocca szeretné, ha jönnének
haza hamar. Jól jöhet a bodzafa – csökönyösködött a tündér, majd belém fojtva a
szót átölelt.
- Kedves, ahogy
aggódsz értünk – mormoltam, és megsimogattam a hátát.
Hátrébb léptem,
hogy a zsebeimbe süllyeszthessem kincseimet. Magabiztosabbnak éreztem magam,
hogy fel voltam szerelkezve velük, kevésbé nyomasztott a vándorlás gondolata.
Még így is több százzal kevesebb trükköm volt, mint Cornnak meg a
boszorkányfiúnak, de úgy voltam vele, hogy majd takarékos leszek. A bodzafás
üvegcsét meg eldobom. Már csak helyet kellett találnom nekik a batyumban. Arra
jutottam, Mikaylának igaza van, két takarót semmi értelme nincs vinni.
Miközben ezen
gondolkodtam, és eltettem ajándékaimat, hangokat hallottam kintről. Valaki
közeledett, el kellett tűznünk Hoccával. Ki akartam surranni vele a hátsó
kapun, amikor rájöttem, hogy Corn hív.
- Colin! Co… -
Elcsukott a hangja. - …lin! Itt van az apád!
O.O
Az apámmal
szemben ültem a kanapén. Érkezése úgy esett, mint egy jókora nyakleves, vagy
mint Cornról szóló álmaimból ébredni. A ma éjjeli különösen forró volt, már a
puszta gondolattól is felszökött volna vérnyomásom, ha nem járt volna már
egyébként is az egekben.
Corn azt
állította, hogy a tölgyfából lett férfi alapos kikérdezése alapján az apám.
Ugyan az alapos kikérdezés öt perces volt, mégse kételkedtem benne, nem maradt
hely az agyamban, egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy „Ez az apám?”. Az
előttem álló ugyanis átlag két percenként elsírta magát, alig győzte Vale
adogatni neki a zsebkendőket. A nagynénik eléggé türelmetlenek voltak,
szerették volna, ha ebéd után elindulunk, de befogták a szájukat, mert tudták,
hogy miattuk kerültünk ilyen helyzetbe.
Valamivel
jobban éreztem magam most, hogy Corn mellettem ült. Megenyhült irányomba, hogy
ekkora horderejű eseménnyel kellett szembenéznem, de mikor megfogta a kezem, éles
fájdalom hasított csuklómba, szintúgy az övébe. A riasztó lehetett az.
Igyekeztem erre a kis időre megfeledkezni róla, apámra pillantottam.
- Anyám
átugrott a boltba vegetáért, nemsokára itt lesz – hazudtam neki, mert nem
akartam egyből azzal kezdeni, hogy a szomszédos lakókocsiban hortyog. Még
rátörte volna az ajtót. – Beszélhetsz vele, ha gondolod, az egész délután a
tiétek, én úgy se maradhatok.
- Miért? –
nézett rám a férfi, aki nem hasonlított rám. Cornra sem.
- Sátorozni
megyünk – vontam meg a vállamat.
Nem tudtam, mit
mondjak. Mióta tudtam, hogy ott áll a kertben, eljátszottam a gondolattal,
milyen lesz a nagy egymásra találás, de nem így képzeltem el. Mélyen magamban
képtelen voltam hinni benne, hogy az a fa a rokonságom része. Most pedig itt
volt, a szemét törölgette. Öklömmel megtámasztottam az államat, és kinéztem az
ablakon. Hiányzott a fa.
- Kérem,
maradjon ebédre – invitálta meg apámat Corn rekedtes hangon. – Szívesen látjuk,
mint… vendéget.
Rokont
akarhatott mondani, de aztán stratégiát váltott, talán arra gondolt, hogyha
sikerrel jár a küldetésünk, ne keveredjünk kínos helyzetbe. Ebből látszott
legjobban, hogy megerősödött, még a leglehetetlenebb helyzetekben is képes volt
előregondolkodni.
- Mikor in… -
Sophie sétált be a nappaliba, majd rövid habozás után a kanapéhoz sétált, és
leült a nagynénik idegcsillapító főzeteivel nyugisabbá vált apámhoz, aki már
nem zokogott, helyette görcsösen dajkálta bal karját. – Örülök, hogy
megismerhetem, uram.
- Már volt
szerencsénk, kisasszony – mondta apám, miután lenyelt pár könnyet. – Valahol
már láttam. Egy ládát cipelt.
Aha, szóval
emlékszik néhány mozzanatra abból, amit faként megfigyelhetett. Óvatosan
fordultam felé.
- Emlékszel
rám? Vagy Cornra?
Jól megnézett
magának minket, szakasztott úgy, mint mi őt az előbb, mikor könnyeitől még nem
látott. A szemembe nézett, aztán Cornra, és összeráncolt homlokkal
gondolkozott. Végül bólintott.
- Téged sokat
láttalak, és tudom, hogy rengeteg baj ért, fiam – intézte hozzám szavait. - Rád
szakadt egy nehéz faág, másszor lilás zúzódásokkal mászkáltál. A barátnőd a
fűben ült, és egy macskát dédelgetett, azt, amit te pár alkalommal magaddal
vittél valahova.
Elvörösödtem
először is azért, amiért Cornt a barátnőmnek szólította, másodszor azért, mert
fény derült Barnie úrfival kapcsolatos titkaimra. A jelenlévők nem reagáltak
Sophie-n kívül, aki szokatlan szimpátiát mutatott apám irányába, és elkezdett
neki mesélni rólam. Reméltem, hogy nem mond el nagyon durva dolgokat, de úgy
látszott, nem megalázásom a célja, ezért felkeltem a kanapéról, és kijöttem a
konyhába. Homlokomat tenyeremnek döntve álltam az bájitalos pulttal szemben, és
bámultam ki a fejemből.
Rövid idő
elteltével Corn utánam jött.
- Jól vagy? –
kérdezte halkan.
- Igen, persze,
minél hamarabb indulunk, annál jobb. Úgy értem, oké, ez az ember az apám, de
nem ismerem őt, és ő se ismer engem, szóval nem olyan, mintha… - Elhallgattam.
- Ha az én apám
állítana be, beszélgetni akarnék vele napokon keresztül. Mindent tudni akarnék
róla, például, azt, miért hagyta el anyát és engem – suttogta. – Hogy miért nem
kellettünk neki.
- Nem tudhatod,
Corn – néztem rá. Most vettem csak észre, hogy pár centivel magasabb vagyok
nála. Kettővel, ha, de ez is valami. – A macskák nem találtak rá, ki tudja,
hogy miért ment el. Bármi történhetett.
- Igen. –
Félszegen állt mellettem egyik lábáról a másikra, érzelmeit tekintve több volt
most benne a szomorúság, mint bármi más. Emlékeztettem magam, mit kell tudni a
szomorúságról, aztán felemeltem addig lehorgasztott fejemet.
- Túlélem, rendben?
Tudhatnád, hogy nem vagyok olyan tutyimutyi.
- Egy szóval se
mondtam! – tiltakozott, majd megváltozott arckifejezése, sajnálkozóvá vált.
Utáltam, amikor sajnált, mert attól én is sajnálni kezdtem, meg akartam vigasztalni,
és ez az önmagát gerjesztő folyamat bajt hozott ránk. – Úgy érted, tegyünk úgy,
mintha mi se történt volna? Hagyjuk itt?
- Miért, vigyük
magunkkal? – Arrébb léptem, kinéztem az ablakon a lakókocsi irányába. Az
ablaknak neki volt támasztva a kartonlap, mint mindig, amikor anyám aludt. Nem
kelthettem fel, ki tudja, a nagy hír után mikor aludna el újra. Corn felé
fordultam, és oldalra biccentettem a fejemet. – Itt nem lesz semmi baja, most,
hogy tisztázódott, mi történt, a nagynénéid nem árthatnak neki, anyám pedig
megbirkózik vele. Láttad, apám milyen törékeny alkat, nem tőle örököltem a
keménységemet.
- Ó, Colin –
sóhajtott fel Corn. – Miért csinálod ezt? Olyan vagy legbelül, mint ő, neked is
fáj ez az egész, érzem.
- Ezt meg se
hallottam. Elindulunk, ahogy terveztük. Előbb Mikaylával bedobunk egy húsos
pizzát, szüksége van az energiára, te addig a lovagoddal pókerezz egyet, csak
ne vetkőzős legyen. Majd mi is beszállunk. Ja, én nem, nekem nem szabad –
jutott eszembe a varázslat.
- Kieran nem a
lovagom, ő… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Lovagod, nem
lovagod, kit érdekel, az a lényeg, hogy délután kettőkor induljunk el. Hétkor
vagy nyolckor jó lenne felverni a sátrat, addig öt órát haladhatnánk ma.
- Ha ezt akarod
– felelt ingerülten, úgy tűnt, sikerült felbosszantanom. Hiába, a gyakorlat.
- Ezt akarom.
Akkor kettőkor!
O.O
A tenger
mellett sétáltunk. Corn nem volt hajlandó elárulni, hogy miért pont ezt az utat
kell választanunk, amikor van egy rövidebb Rolandék kastélyához. Mivel
Kierannal lemaradva beszélgetett, és nem mutatott rá hajlandóságot, hogy
előrejöjjön hozzánk, úgy tűnt, egy ideig nem is tudom meg az okot. Mégis
megkönnyebbültem, hogy az apám biztos távolságban van tőlem, ahogy születésem
óta mindig, nem akartam, hogy anyámmal gondoljanak egyet, és újra megpróbálják
együtt, akár magára kell hagynom anyámat, akár nem.
- Ez olyan jó!
– lelkendezett Mikayla nem tudom pontosan, éppen min. Már megcsodálta
közelebbről a tengert, örült a finom tengeri levegőnek, megköszönte, hogy
lebeszéltem arról a papucsról, amit eredetileg meg akart venni, és folyton
beleakart menni a vízbe. - Még sosem voltam kiránduláson!
- Ez maximum
tanulmányi kirándulás – pontosítottam. – Küldetésünk van, neked pedig az a
szándékod, hogy csatlakozz Rufushoz és az újonnan alakított
vérfarkasfalkájához.
- Ugye, milyen
jó, hogy ugyanoda megyünk? – pördült felém, aztán újra közelebb szaladt a
vízhez, engem is magával rántva. Hagytam neki, hagy élje ki magát, mielőtt
beszélnünk kell két útitársunkkal, el akartam kerülni, hogy leharapják a fejét
saját búsongós hangulatuk miatt. A Cornból álladó komorság tovább erősödött
minden vidám kacajával. – Imádom a tengert!
Jó ideje
haladhattunk már, amikor az egyre jobban feltámadó szél zavaróvá vált,
szemünkbe fújta a homokot, nehezítette a sétát, és lefullasztotta az eddig
egyfolytában csevegő Mikaylát. Hirtelen Kieran hangjára lettem figyelmes.
- Meg kéne
kötnünk a szelet – mondta Cornnak.
Nem bírtam
megállni, hogy ne forduljak hozzá hátra.
- A
rémálmainkat nem akarod bezsákolni? Van belőlük bőven.
Vártam, hogy
Corn felcsattanjon, de nem mondott semmit. Ennyire nem érdekeltem. Ahogy
ránéztem, gyorsan Kieranra pillantott, megkérdezte tőle, milyen varázslatra
gondolt, mintha meg se hallotta volna mondatomat. Ez enyhén szólva sértette
önbecsülésemet, véres bosszút esküdve, morgolódva tértem vissza kis
pártfogoltamhoz, aki ekkorra már a kezemet rázta, hogy figyeljek oda rá.
- Ha odaérünk,
ott hagysz? – kérdezte. Ezt a kérdést eddig sikerült elkerülnünk, részemről az
örvendezés elmaradt, hogy most kell válaszolnom. Vigyázva átlendítettem másik
oldalra a batyumat. Tovább nyaggatott. – Félek tőle, hogy nem fogok tudni
beilleszkedni!
- Minden jóra
fog fordulni – mormoltam neki, és átkaroltam, hogy a megkötetlen szél ne
sodorja folyton haját az arcomba. A következő pillanatban gyökerestül akartam
kitépni a haját, alig álltam meg, hogy meg ne ragadjam, annyira csábított a
lehetőség. Kizártam Corn érzelmeit, és Mikaylához hajoltam. – A falka
felállásának pillanatában érkezünk meg, alig lesznek páran, könnyen
megismerkedhetsz majd velük. Maradunk egy-két napig, amíg meg nem tudjuk, hova
tovább. Rufus rendes srác, vigyázni fog rád.
Ez
megnyugtathatta, mert utána nem nyavalygott ilyesmiken, csendben sétált
mellettem.
O.O
Nyolc órakor
vertük fel a sátrunkat egy sziklákkal körbekerített, homokos részen. Azt hinné
az ember, hogy fáradságos munka volt, de nem, a boszorkányfiú intézte el
nekünk.
Nem maradt már
hátra, mint eldönteni, ki hol alszik. Valahogy ez a téma mindnyájunkat jobban
érdekelt, mint korgó gyomrunk. Kieran kijelentette, hogy tehet mágikus falakat
a sátor egyes szakaszai közé, de Corn ellenkezett, mondván, ne pazarolja az
energiáját. Arra jutottak ők ketten – mindig ezt csinálják, megbeszélik, és
minket nem kérdeznek -, hogy a bal oldal a lányoké, a jobb a fiúké. Próbáltam
feldolgozni, hogy azzal a nyomorulttal kell megosztanom a sátorfelemet, mikor
Mikayla felkiáltott.
- Nem alszom
két boszorkány között! – Felém fordult. – Colin, te…
- Akkor alszol
a sátorfal mellett, te kis hülye! – rivallt rá Corn.
- Corn! –
kiáltottam fel. Ne hülyézze ezt a szerencsétlen kislányt, aki annyi
megaláztatást és szenvedést élt át, mint amennyit mi régen. Talán a menőség
kitörölte Corn agyacskájából a rút emlékeket?
- Mikayla
alszik a sátorfal mellett, én pedig mellette – jelentette ki ellentmondást nem
tűrő hangon, amivel pontosan arra ingerelt, hogy tiltakozni kezdjek.
Most az egyszer
befogtam a számat. Nem úgy Mikayla.
- Jaj, mi csak
egy takarót hoztunk! – jutott eszébe.
- Mert hülyék
vagytok! – Corn teljesen kijött a sodrából. – Miért kell nekem egy ostoba,
locsi-fecsi kislányra vesztegetnem az időt, amikor annyi más dolgom van? Maradj
csendben, és legközelebb csak akkor szólalj meg, ha tíz méteres távolság van
köztünk, rendben?
- Elég volt! –
Felpattantam, úgy néztem le Cornra. – Hogy mondhatsz neki ilyeneket? Ha ennyire
begőzölsz tőle, igyál nyugtatófőzetet, vagy valami! Nem én hasonlítok az
apámra, hanem te, épp olyan nyávogós vagy, és még Mikaylára kened a saját
sarad! Hogy is…
Corn mondatom
közepén felpattant, és elszaladt a part felé. Csend telepedett körünkre. Kieran
adott Mikaylának egy szendvicset. Mindketten engem néztek.
- Igazam volt!
– csattantam fel.
- Nem volt –
ingatta meg a fejét az az idióta. – A Főboszorkányt nem felidegesítened kéne,
hanem megnyugtatnod, nagyon felzaklatta őt apád megjelenése és sietős távozásunk.
Erre így még
nem gondoltam, de neki a világ minden kincséért se vallottam volna be neki.
Igaza volt, felesküdtem arra, hogy segítem őt, és igaz, hogy váltig állította,
nincsen szüksége rám, meg hogy minél előbb semmissé teszi az esküt, végképp
magára maradt, Kieranon kívül senki nem volt mellette, csak én. Azt nem
akartam, hogy hű lovagja pátyolgassa, akkor már inkább odamegyek hozzá én, és
bocsánatot kérek.
Szétnéztem,
merre találom. A víz mellett ült, és a hátát fordította felénk. Habozás nélkül
indultam meg irányába. A puha homok felfogta lépteim zaját, ismerős és kellemes
volt benne sétálni. Megálltam mellette.
- Corn! Ne haragudj!
Csak miután
kimondtam a szavakat, azután realizálódott bennem, hogy álmomban is valami
hasonlót mondtam neki. Zavaromat palástolandó ültem le mellé, majd úgy tettem,
mintha minden rendben lenne. Éreztem, ahogy megdermed, de pár másodperc múltán
ő is lazított.
- Tudok
nyugtatófőzetet csinálni, magammal hoztam Ariana könyvét – szólalt meg
hirtelen, amikor már kezdtem beleélni magam, hogy úgy ülünk egymás mellett,
mint a régi időkben. Ránéztem. – Arra gondoltam, hogy tanulhatnál abból. A
nénikéim alig mondtak el neked valamit, szükséged lesz a tudásra, amit egészen eddig
eltitkoltam előled.
- Köszi –
feleltem halkan. – Csodálom, hogy befért a táskádba.
- Nehéz volt
belenyomni, de végül sikerült.
Máskor
elmeséltem volna neki, hogy én meg Barnie úrfit próbáltam belegyömöszölni a
batyumba, gondolván a nehezebb időkre, amikor nem lesz más vigaszom, csak ő,
aztán inkább szabadon hagytam, mert összetörte volna az üvegcséimet, de inkább
nem mondtam el, azt hiszem, felháborítottam volna vele Cornt.
Hallgattunk egy
sort, és néztük a tengert. A hold fényében fürödve csillogott. Minden olyan
biztonságos volt, hogy nevetségesnek hatott a nagynénik aggodalma. Kinyújtottam
a lábamat.
- Már kicsit
bánom, hogy elköszönés nélkül jöttem el - vallottam be Cornnak.
- Rendben lesz,
hidd el – mondta halkan. – Nagy megrázkódtatás volt neki az átváltozás, főleg,
hogy az utóbbi évekről szinte semmilyen emléke nem maradt, de vissza fog
rázódni a régi kerékvágásba. Igaz, hogy majdnem húsz év kiesett neki, de ő sem
tutyimutyi. Amikor eljöttünk, Barnie-val az ölében ült az ablak mellett, és a
lakókocsitokat bámulta, szerintem anyukádon gondolkozott.
- Meglehet –
hagytam rá.
Felhúzta a bal
térdét, és átölelte. Ahogyan helyezkedett, közelebb került hozzám. Eszembe
jutott az álmom, amiben mindenféle csuda jó dolgot csináltam vele, viszont
mindig a legjobb résznél hagytuk abba, ami bosszantott. Arra gondoltam arra,
miért ne próbálnánk ki élőben pár dolgot, ha Kieran távol van, de arra
jutottam, onnan, ahol ül, simán láthatná. Hátranéztem megnézni, igazam van-e.
A düh, amit
hirtelen éreztem, nem a sajátom volt, de így is olyan izzón járt át, mint
Cornt. Ahogy felé fordultam, hogy megkérdezzem, mi a baj, megint eszembe
jutott, ezúttal nagyobb izgalommal, milyen lenne megcsókolni. A fájdalomba
belerándult egész testem. Az istennek se értettem, hogy működik ez az
átokfajzat riasztóba, hozzá se értem, akkor miért vijjog? Lehet, hogy
érzelmekhez van kötve? Szabadon csókolózhatnánk, ha nem éreznénk közben semmit?
Oké, ez lehetetlen, de ha rajta múlik is az életem, teszek egy próbát.
Elhessegetve,
mit ígértem neki a nyomulásról, maximálisan visszafogva magam indultam meg
felé. A többiek elég messze voltak ahhoz, hogy ne láthassák, pontosan mi folyik
itt. Úgy tettem, mintha csak közelebb akarnék hajolni hozzá. A következő
pillanatban éreztem, hogy láthatatlan akadály feszül közénk, Corn pedig
megrökönyödve nézett rám.
- Bo… bocsi,
azt hittem, hogy… hirtelen másra gondoltam, mármint, hogy meg akarsz… –
dadogta, és eltüntette közülünk az akadályt. Elvörösödött, és elfordult, mintha
szégyen lenne ilyesmit feltételeznie.
- Meg is
akartalak – jelentettem ki mérgesen. Most miért kellett elrontania?
- Remélem, nem
zavarok – hallottam meg egy tőlünk öt méterről szálló hangot. Kieran volt.
Köpni-nyelni
nem tudtam, úgy bámultam rá, az előbb még Mikayla mellett volt! Corn ugyanilyen
ábrázatot produkált. Ő tért először magához.
- Nem zavarsz –
mondta gyorsan.
- De igen,
zavarsz, miért nem bírod kicsit magára hagyni a mestert a tanítványával? Ha nem
vennéd észre, szükségem van az okításra – kontráztam.
- Szívesen
tanítalak – szólt Kieran mosolyogva. – Csak kérned kell.
Hogy én, őt.
Megfájdult a hasam.
- Mindent
elintéztem, Cornelia, a sátor biztonságos, több erőfal is védelmezi. A két
medál, amit viseltek, azonosítóként szolgál, hogyha baj van, ti ki-be járhattok
a határokon keresztül. Természetesen én magam is átjuthatok rajtuk.
- Várjunk csak,
mi lesz Mikaylával? – kérdeztem tőle. – Ő nem tud átjönni, még a végén
bennragad! Remélem, nem várod el tőle, ha betörnek a gonosz túlvilági lények,
egy helyben maradjon!
Nem
felelhetett, mert ekkor, ezen a csöndes éjjelen megtámadtak minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése