9. fejezet

9. fejezet

Cornelia

Vadászéknál szokás

Mivel minden információt szeretnék elérhetővé tenni az utókor számára, leírom, hogy mi az, amit a démonvadászokról megtudtam, amióta megtámadtak minket.

1.          A démonvadászok nagyon összetartóak és hűségesek egymáshoz. Nem hagynak hátra sebesülteket, vagy magukkal visznek, vagy kíméletesen a halálba segítenek, ha túl súlyos a sebed.

2.          A démonvadászok nagyon titoktartóak, semmilyen kínzás nem töri meg őket (üzenetem az utókornak: én, Cornelia Holloway és a barátaim nem próbáltuk ki), még az sem, ha a rokonaikat fenyegetjük kínzással.

3.          A démonvadászok rettentően bizalmatlanok, és nem esznek meg semmit, amit az ellenségnek hitt személyek visznek nekik, még a saját lányuktól sem fogadnak el semmit.

4.          A démonvadászok nagyon szűklátókörűek, kicsit korábbi önmagamra emlékeztetnek, amikor még én sem fogadtam el, hogy egy vámpír/vérfarkas is csak ember utálnak mindent, ami nem normális, holott ők nevelik úgy gyerekeiket, hogy hétévesen már ki tudjanak nyírni végezni tudjanak egy vámpírral.

5.          A démonvadászok úgy hiszik, jobb meghalni, mint az ellenség kezére kerülni, ezért kilátástalannak tűnő helyzetben képesek végezni magukkal.

6.          A démonvadászok rejtekhelye szigorúan titkos, és folyton vándorolnak.

7.          A démonvadászok utálják, ha varázslatokat hajtanak végre rajtuk, mégis saját boszorkányt alkalmaznak, hogy az segítsen nekik megtalálni bizonyos személyeket (megjegyzés magamnak: ez meg kell szüntetni, lásd lejjebb).

Újabb célom egy jobb világ elérésére, ami semmivel sem tűnik könnyebbnek, mint az, hogy megtaláljam a DNS cserére szolgáló varázslatot:

Én, Cornelia Holloway Főboszorkány ezennel fogadom, hogy minden képességem bevetve igyekszem elérni, hogy a boszorkányok, emberek és természetfeletti lények – legyenek szárazföldiek vagy vízben élők – egyforma bánásmódban részesüljenek. El fogom érni, hogy diszkriminációs bűnnek számítson az, ha egy boszorkány az erejét mások elpusztításának segítségére használja fel!

(Újabb megjegyzés magamnak: kell valakit találnom, aki segít normálisan megfogalmazni ezt az esküt, talán Kieran segíthet…)

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Roland olyan mérges volt, amilyennek még sohasem láttam, de meg is értettem. Megígérte, hogy biztonságban leszünk a kastélyában, és bár senki nem tehetett róla, hogy így alakult, személyes sértésnek vette, hogy a vadászok az ő területén támadtak meg minket, ugyanakkor nem akarta bántani őket, egyszerűen csak szerette volna megleckéztetni a leendő rokonait (amennyiben persze Tita igent mond egy esetleges lánykérésre).

Akárhogy is, másnap estére hat vadász volt a kastély alatti kis várbörtönbe zsúfolva, fegyvertelenek voltak, de istentelenül dühösek. Tita dúlva-fúlva rohangált ide-oda a kastélyban, ugyanis a bátyja árulással vádolta, és a képébe öntötte az egész pohár vizet, amit a lány levitt nekik (papírpoharakat adott nekik természetesen, mert nem akarta, hogy akármiből is fegyvert kovácsolhassanak).

- Nagyon feldúlt – túrt bele a hajába Roland. Elég nyúzottnak tűnt, így óvatosan felvetettem, hogy innia kellene egy kis vért, mert még a horzsolásai sem múltak el.

- Igazad van, Cornelia – villantott rám egy pillanatnyi mosolyt. – Megkérhetlek, hogy addig légy szerelmem társasága, nem kellene egyedül hagynunk ilyen állapotban.

- Persze – vágtam rá, holott szívesebben néztem volna utána Colinnak. Pár órája valami olyan felfedezést tett, ami nagyon felvidította. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de fúrt a kíváncsiság, hogy megtudhassam.

Roland elment felfrissülni a házi vérbankjukba (Roland és Gina Titát és Rufust is használják étkezésre, de van egy hűtőládányi vérük is, mert mégsem ehetnek minden nap a kedveseikből), én pedig megkértem Titát, hogy üljön már le velem egy kicsit.

- Eléggé fáj a sebem – nyavalyogtam, holott nem fájt, de egy kis ülés tényleg jól esett volna.

Tita megtorpant, és nagy nehezen lehuppant mellém.

- Nem hiszem el, hogy meg akartak ölni minket! Miért nem értik meg, hogy ők nem olyan rosszak? El tudod képzelni, milyen érzés, hogy el akarnak szakítani attól, akit szeretsz?

Válaszul csak néztem rá. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, rémlik-e neki az a kicsit problémás vöröske, akinek az én pasimnak kellene lennie. Végül neki is leesett.

- Jaj, bocs, Corn! De akkor legalább megértesz. Most mi a fenét csináljak velük? Nem maradhatnak örökké abban a lukban, de szabadon sem engedhetem őket, most már tudják, hogy hol van a kastély.

Ez viszont felvetett egy újabb kérdést. Honnan tudták a vadászok, hogy hol vagyunk? Hogy jöhettek utánunk, amikor nem voltak meghívva ide? Miután Roland visszatért, és átkarolta Titát, majd smárolni kezdtek előttem, úgy döntöttem, megkeresem Kierant, hogy megkérdezzem tőle, mit gondol.

Épp a kastélyban járt körbe-körbe, hogy megerősítse a védelmet, amit sebtében eszkábált.

- Hogy van a nap hőse? – kérdezte, amikor meglátott. Az a cuki mosoly ült az arcán, amit mintha csak nekem tartogatna.

- Rémlik az az óriási vasizé, ami kiállt a hasamból alig tizennyolc órája? – kérdeztem vissza. – Kizárt, hogy én lennék a nap hőse.

- Nem láttam még senkit, aki ennyi vérveszteség után egész nap talpon lett volna. Hogy lehet, hogy nem érzed rosszul magad?

Belegondolva úgy éreztem magam, mint akit kimostak, kicentrifugáztak, és végül kifordítva kitettek száradni.

- Borzalmasan vagyok – ismertem el. – De muszáj talpon maradnom, hiszen…

- Miért te vagy az Adományozó? – kérdezte. – Colinnak kellene lennie, ő az inasod.

- Tessék? – néztem rá zavarodottan.

- Te vagy az Adományozó, Cornelia. A kapcsolat közted és Colin között nincs lezárva, nem is tudom, hogy képesek lennétek-e elzárni, de az energiádat megtarthatnád magadnak is. Ehelyett te vagy az Adományozó. Az összes életerő megfordul Colinnál, mielőtt visszatérne hozzád, ő az, aki eldönti, hogy mennyit tart meg belőle. Legyengít téged.

- Mi? – pislogtam még zavarodottabban. – Colin nem csinál ilyet!

Kieran szárazon felnevetett.

- Nem úgy értettem, hogy szándékosan – érintette meg a kezem. Az ujjaim közé fúrta az ujjait, de nem romantikus gesztusnak szánta, hanem a kapcsolatot vizsgálta köztem és Colin között. – Amíg az erőd nem szabadult fel, ebből nem is lehetett probléma, de most, hogy már varázsolsz, borzasztóan veszélyes, hogy Adományozó vagy.

- Miért? – kérdeztem, miközben küzdöttem a vörösödés ellen. Kieran a hüvelykujjával simogatta a kézfejem, miközben beszélt. Nem voltam biztos benne, hogy tudja-e, mennyire kellemes nekem, amit csinál. Szükségem volt egy kis kényeztetésre, és úgy tűnt, csak ennyi az, amennyi nekem jár.

- Minden varázslat, amit végrehajtasz, felemészt egy adagot az életerődből. Olyan vagy, mint egy akkumulátor, ami azt jelenti, hogy le is merülhetsz. Minél nagyobb a varázslat, annál több erőd veszik el, és ha az inasod épp akkor tart meg egy adagot, amikor szükséged lenne rá… elvesztheted az eszméleted, sőt meg is halhatsz. Ritkán, de ilyesmi is megesett már a történelem során. Nem merítheted ki magad, főleg nem akkor, amikor egy fedél alatt vagy az ellenséggel.

- Annyira azért nem vagyok lemerülve – vetettem ellen. – Kicsit fáj a hasam, és álmos is vagyok, de…

- Mikor fogadod el, hogy mennyire törékeny vagy? Úgy kellene aggódnod magadért, ahogy én aggódom érted! – szorította meg a kezem. Ez már határozottan kezdett átmenni romantikusba. Szinte rajongással nézett a szemembe, de amikor megszólalt, mégsem valami romantikus jött ki a száján. – Most nagyjából a fele életerőd hiányzik, emiatt lassabban gyógyul a sebed is. A tested megsínyli ezt a hiányt.

- Mit kellene tennem? – Biztos voltam benne, hogy mit fog válaszolni.

- Egyszerűen cserélj posztot a fiúval, a kapcsolat könnyedén megfordítható, ha ő lenne az Adományozó…

- Akkor ő lenne kitéve a veszélyeknek, amikről az előbb beszéltél! – csattantam fel. – Nem fogom kitenni ilyen kockázatoknak!

- Mert fontosabb neked az életednél is – mondta Kieran lágyan, amitől kicsit elszégyelltem magam. Vajon sejti már, hogy milyen kapcsolat volt köztem és Colin között?

- Egyrészt – ismertem el. – Másrészt pedig nem akarja ezt az egészet, Kieran. Gyűlöli a boszorkányságot, utál mindent, ami nem normális, ahogyan…

- Téged nem gyűlöl, Cornelia! – vágott közbe. Hirtelen rádöbbentem, hogy a sírás szélén állok. Ki voltam merülve, és lehet, hogy egy kicsit még sokkban voltam. Az a seb a hasamon nem tett jót a lelki állapotomnak.

- De azt hiszem, igen – vallottam be, letörölve a könnyeket az arcomról. – Gyűlöli, ami vagyok, gyűlöli a boszorkányokat, én pedig egy vagyok közülük. Gyűlöli, hogy el kellett velem jönnie erre az útra, gyűlöli, hogy boszorkányinas lett belőle, gyűlöli a varázslatokat! – Dühösebben törölgettem az arcomat, mert nem akartam sírni. – Hogy a fenébe ne gyűlölne engem, aki mindez vagyok egy személyben? Én vagyok, aki belerángatta, én vagyok, aki miatt folyamatosan veszélyben van az élete, és én voltam, aki… tettem vele valamit egy éve. Bolond lenne nem gyűlölni ezek után.

- Amikor megszülettem, a nagyanyám bele akart fojtani a kútba, mert fiú vagyok. A családunkban négyszáz éve nem született egyetlen fiú sem, nagyanyám biztos volt benne, hogy így is kell lennie ennek. Bedobott a vízbe, de amikor visszaért a szobába anyámhoz, már ott voltam mellette. Attól a naptól kezdve tudok két dolgot. Az egyik, hogy a varázserőm mentett meg, így nem lehet rossz dolog, a másik, hogy a nagyanyám meg akart ölni, mégsem tudtam soha utálni.

Nagy szemeket meresztettem rá.

- A nagyanyád borzalmas nőszemély!

- Többen mondták már – mosolygott rám. – De nem gyűlölöm, bármit is tett velem. Nem hiszem, hogy Colin gyűlölne téged.

- A kettő azért nem ugyanaz. – Szerencsére elmúlt a sírhatnékom.

- Nem, de ugyanaz a tanulsága, nem igaz? Ne aggódj az erőd miatt, ha nagyon legyengülsz, ismerek egy trükköt, amivel feltölthetlek. Egyelőre az alvás is megteszi.

O.O

Nem álmodtam Colinnal – ez volt az első csalódott gondolatom, amikor felébredtem. Aztán az, hogy még mindig elég fáradt vagyok. Tudtam volna még aludni, de már reggel volt, így nem akarván lustának tűnni, kikászálódtam az ágyamból.

Délelőtt nem futottam össze Colinnal, Rufus szerint odakint időzik Ginával és Mikaylával, így békén is hagytam. Roland közölte, hogy a nénikéim feldúlt hangvételű e-mailt írtak neki, amiben kérték, hogy azonnal mondja el, mi történt velem, ugyanis érezték, hogy megsebesültem, így leültem Roland laptopja elé és röviden vázoltam, mik történtek velem indulás óta. Azt is megírtam, hogy ne aggodalmaskodjanak, minden a legnagyobb rendben van. Ezután lementem a börtönbe a vadászokhoz, akik nagyon nyúzottnak néztek ki, de még mindig nem ettek vagy ittak semmit, amit Tita adott nekik. Makacsok voltak, mint egy csapat öszvér, főleg Tita szülei, akik még csak rá sem néztek a lányukra. Sőt, amikor Tita kiabálni kezdett velük, és Roland átkarolta, olyan undorodó arcot vágtak, hogy még én is dühös lettem rájuk. Főleg, hogy Tita bátyja még a földre is köpött, hogy kifejezze az érzelmeit.

- Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – kérdeztem végül, de persze nem válaszoltak egyetlen kérdésemre sem. Összesen, amit mondtak, az csupán néhány káromkodás volt, így feladtam.

Felfelé indultam, hogy egy kis friss levegőt szívjak, amikor Kieranba botlottam.

- Cornelia, pont téged kerestelek – ragadott karon. – Szeretnék mutatni valamit!

Olyan lelkes volt, amilyennek még nem is láttam, de csak egy hálószobába vezetve mondta meg, miért.

- Meg tudlak gyógyítani teljesen – közölte velem büszkén. – Feküdj le az ágyra!

Bizalmatlanul pillantottam rá, majd a királyi méretű ágyra.

- Miért?

- Mert úgy kényelmesebb lesz – felelte tényszerűen, majd vállat vont. – Jól van, nem muszáj, csak gondoltam, mindegy… Gyere közelebb!

Mielőtt én mehettem volna közelebb, már oda is lépett elém, és mindkét kezével megragadta a derekam, mintha táncolni akarna, de végül csak az arcomba nézett.

- Ne akadj ki, semmi személyes – mondta, aztán egy gyors mozdulattal, mindkét kezét a pulcsim alá csúsztatta a sebemre.

Ösztönösen hátrébb akartam ugrani, de bele volt gabalyodva a cuccaimba, így magammal rántottam. Elvesztette az egyensúlyát, nekem esett, és mindketten az ágyon kötöttünk ki, ő az arcával a nyakamban. A kezei kényelmetlenül nyomták a hasam, főleg, hogy egész súlyával rám nehezedett.

- Kieran, nyomod a sebem! – nyögtem ki az első értelmes mondatot, ahogy egy kis levegő jutott a tüdőmbe.

Nevetve emelte fel az arcát a nyakamból, hogy rám mosolyogjon.

- Nincs rajtad egyetlen karcolás sem, édes boszorkám! – A megszólítása zavarba hozott, talán jobban, mint a teste rajtam és a kezei a hasamon. Meg akartam kérni, hogy szálljon le rólam, de aztán rájöttem, hogy ez a pozíció nem a legrosszabb, ami megeshet velem.

Kierannak nagyon jó illata volt. Szerettem volna…

- Mi a franc?! – A gyomromba új fájdalom hasított, őrjítő féltékenység és mély fájdalom, ami elérte a szívemet is. Úgy éreztem, Colin megbántottságát, mintha csak az enyém lett volna.

- Ez nem az, aminek látszik! – mondtam gyorsan, és megpróbáltam lelökni magamról Kieran, csakhogy a kezei még mindig a ruhám alatt voltak, így megint csak visszazuhant rám.

Mire kigabalyodtunk, Colin már messze járt. A fájdalmánál is élesebben realizálódott bennem, hogy még csak nem is próbált meg küzdeni értem. A régi Colin szétverte volna Kieran képét. Persze nem akartam ezt, de…

- Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak – kért bocsánatot Kieran.

- Ne butáskodj, Colin csak…

Nem jutott eszembe, mi ütött Colinba, az igazat mégsem mondhattam, Kierant sem hibáztathattam, inkább csak magamat. Mert abban a pillanatban éreztem valamit Kieran iránt, amit nem kellett volna. Egy kicsi részem vonzódott hozzá, és ez a rész azt mondta, hagyjam a francba a Colinhoz kötődő érzelmeket, válasszam Kierant, aki helyes és elérhető. Hatalmas árulónak éreztem ezt a felemet. Mielőtt akármi más elhangzott volna, Rufus kukkantott be a szobába.

- Corn, nem zavarok? – nézett Kieranról rám, majd vissza.

- Persze, hogy nem – vágtam rá. – Történt valami?

- Igen, van egy tervem.

O.O

- Oké, mik a mellékhatások? – kérdezte Tita, amikor Rufus beavatta a zseniális tervébe.

- Az emléktörlésnek semmi komoly – mondta Kieran elgondolkodva. – Mivel hosszabb időről van szó, előfordul, hogy összetévesztik egy ideig a napokat és összezavarodik az időérzékük, de ez nem olyan súlyos. Az igazságelixír viszont elég kemény cucc, hónapokig tarthat a hatása, ami idő alatt végig csakis az igazat mondhatnak minden kérdésre. Néhanapján előfordul, hogy a szer évekig is hat, mondom, kemény egy elixír…

- De ez semmi, Tita – győzködte Rufus. – Kicsit őszintébbek lesznek, mint máskor, nagy dolog. A biztonságunk a tét!

- Nem muszáj belemennie! – vágta rá Roland, mintha csakazértis veszekedni akarna Rufusszal (ami nem lenne meglepő, állandóan ezt csinálják).

- És akkor mi lenne, mi? – csattant rá Tita. – El kellene mennünk a kastélyból!

- Ez csak egy halom kő – mutatott körbe Roland. – Nekem csak az a fontos, hogy biztonságban és boldogan élhess, Tita! Ha nem akarod alávetni őket a varázslatoknak, akkor elmegyünk innen. Képes vagyok bárhol élni, csak nélküled nem!

Tita úgy tűnt, mintha egy pofon és egy ölelés között próbálna dönteni, és végül Roland nyakába vetette magát.

- Jobban szeretlek, mint bármi mást ebben a rohadt életben! Csináljátok meg, Kieran! Egy kis igazmondás valóban rájuk fog férni, és tudnunk kell azt is, hogyan találták meg Cornt és a kastélyt!

Csókolózni kezdtek, így Rufus, Kieran és én maradtunk, akik végrehajtják az egészet. Kieran volt a főnök, mert ő tudta a varázslatokat, de Rufus volt, aki valójában dirigált. Úgy döntöttünk, hogy szétválasztjuk a foglyokat, és Tita bátyjával, George-dzsal kezdtük.

Egész nap eltartott a dolog, de az igazmondó varázslatnak hála mindent megtudtunk, amit kellett, külön-külön is ugyanazt válaszoltak a kérdésekre. A főhadiszállásuk jelenleg egy kétnapi járásra lévő kis halászfaluban volt, ahol mindenki csakis arra várt, hogy híreket kapjanak. Velük van egy boszorkány is, aki Siennának nevezi magát, de Kieran erről úgy vélte, csak álnév, merthogy Sienna egy középkori boszorkány volt, akinek a nevéhez egy csomó hasznos bájital kitalálása fűződik. Ennek a boszorkánynak a segítségével sikerült Tita anyjának olyan követővarázst rám tennie, amitől betaláltak a kastélyba. Engem könnyedén megtaláltak, csak kellett valami, ami az enyém volt, a vadászok váltig állították, hogy egy hajszálam van a boszorkánynál, amit állítólag a házunkból szerzett.

Kierant rettenetesen felháborította ez az információ, fogadkozott, hogy árulásért kivégezteti a boszit, legyen az akárki. Varjút akart küldeni, de Rufus lebeszélte.

- Itt az ideje, hogy kipróbáljam, mit tud az új falkám – mondta büszkén, ördögi vigyorral. – Ez nem csak a boszorkányok ügye, hanem a farkasoké és a vámpíroké is – biccentett Rolandnak, aki szerencsére már leszakadt egy ideje Tita szájáról, és velünk együtt hallgatta, miről beszélnek a mi kis igazmondó rabjaink. – Egy szövetség is elvégezheti azt, ami a boszorkánytanács gondja lenne, mint a régi szép időkben.

- Boszorkányok több mint háromszáz éve nem léptek szövetségre vérfarkasokkal és vámpírokkal. Nem volt ilyenre példa a bostoni démonkitörés óta! – mondta Kieran halálosan komolyan.

- Ha te nem egyezel bele, hát Corn majd bele fog! – vágta rá Rufus lelkesen.

- Nem! – csattant fel Kieran. Egy pillanatig azt hittem, dühös, de aztán láttam, hogy csak őt is elkapta a harci láz, mint Rufust és Rolandot. – Benne vagyok, persze, hogy benne!

Fogalmam sem volt, mitől ilyen nagy szám ez a szövetség, de a boszorkányt meg kellett állítani, ebben mindannyian egyetértettünk. Amit azt jelentette, hogy indulnunk kellett, mielőtt a vadászoknak feltűnik, hogy a társaik semmi jelet nem adnak magukról. Az igazmondók szerint már gyanakodhatnak.

- Azonnal indulunk! – vezényelte Rufus. – Készüljetek össze!

O.O

Kieran és én sietős léptekkel haladtunk, bár szívesen vettem volna egy kis pihenést, de semmire nem volt idő, még Colinnak sem tudtam elmagyarázni személyesen, hogy hová is megyünk, rá kellett hagynom Mikaylára, aki szintén csatalázban égett.

Tita és Gina maradtak egyedül a kastélyban, hogy vigyázzanak a foglyokra, Rufus és Roland előrementek, hogy összegyűjtsék Rufus falkáját és néhány környékbeli vámpírt, mi pedig Kierannal, Colinnal és Mikaylával a kijelölt találkozóhelyre tartottunk. Nem volt időm bosszankodni azon, hogy Mikayla megint a nyakunkon ragadt (Rufus szerint taktikai megfontolásból), mert Kieran próbálta megtanítani nekem, hogy fogunk együttműködve mély álmot bocsátani a vadászokra. Egyesítenünk kell majd az erőnket, mert minden bizonnyal a boszi védi őket, és kettőnk összesített ereje mindenképp erősebb lesz az övénél.

Próbáltam mindenre bólogatni, de eléggé féltem, mi lesz ebből. Végül másnap délelőtt értünk el a kijelölt helyre (igen, ez azt jelenti, hogy egész éjjel talpaltunk, mint a marhák), de Rufusék még nem voltak ott. Colin leült egy fa tövébe, hogy kifújja magát, én pedig levetettem magam a fűbe, hogy összegyűjtsem az erőmet. Nemcsak a varázsláshoz, hanem a beszélgetéshez is Colinnal. Tisztáznom kellett az egészet vele.

Már épp készültem volna felállni, amikor ő jött oda hozzám.

- Mondj el mindent, Corn! – dörrent rám mogorván. Kieran és Mikayla szerencsére nem voltak hallótávolságban. Felültem.

- Oké, a vadászoktól megtudtuk, hogy egy boszorkány segít nekik, egy olyan, akinél ott van a hajam, és azzal mindenféle átkot is tudna bocsátani rám, ha akarna, de egyelőre még csak engem használt fel ahhoz, hogy bejuttassa Tita szüleit a házba. – Colin komor arccal bólintott. – Kieran szerint értesíteni kellene a boszorkánytanácsot, de Rufus egy szövetséget akart. Vámpír, vérfarkas és boszorkányszövetséget, amilyen már évszázadok óta nem volt. Együtt is meghozhatjuk az ítéletet a gonosz boszorkány felett.

- És miért kell nektek ezt csinálni? – morogta Colin viszolyogva.

- Mert ez a szövetség egy lépés ahhoz, hogy a boszorkányok megint egyenlő félként kezelhessék a természetfeletti lényeket – vágtam rá kicsit türelmetlenül. – A boszorkányok azt hiszik, mindenki felett hatalmuk van, ezért is akarja Rufus annyira ezt a szövetséget, hogy előremozdíthassa a vérfarkasok és persze más lények ügyét. Hogy senkivel ne történhessen olyasmit, mint mondjuk Mikaylával, érted? – erősködtem, hogy értse meg, mennyire fontos ez az egész.

Meglepetésemre rám mosolygott.

- Nagyon szexi, amikor ez a tűz ég a szemedben! – Zavarba jöttem, és elfordítottam a fejem. Kieran és Mikayla még mindig sehol. Szerencsére.

- Figyelj, ami Kierannal történt, amit láttál, csak félreértés volt – néztem vissza rá, mire megkeményedett a tekintete.

- Na, mesélj! – mordult rám.

- Rá kellett tennie a kezét a hasamra, hogy meggyógyítsa a sebemet – hadartam. – Kicsit meglepődtem, ezért hátrébb ugrottam, amikor hozzám nyúlt, de beakadt a keze a pólóm alá, és az ágyra zuhantunk. Ekkor nyitottál meg, és hitted azt, hogy… nos, nem tudom pontosan, mit hittél – fejeztem be zavartan. – De Kieran és én csak barátok vagyunk, cserkészbecsszó!

- Te nem is voltál soha cserkész, Corn! – vágta rá. – Ráadásul ez a legnevetségesebb magyarázat, amit csak kitalálhattál.

- Akkor nézd meg a hasam, nincs rajta seb! – húztam félre minden ruhát az útból.

A hideg levegő megborzongatta a bőrömet, de meg sem kottyant, mert Colin pillantása felmelegített. Némán bámult makulátlan hasamra, majd lassan végigsimított ott, ahol a sebhely volt.

- Most már hiszel nekem? – kérdeztem elakadó lélegzettel. Előrehajolt, és gyors puszit nyomott a hasamra, majd betakart a ruháimmal.

- Szerintem bármilyen hülyeséget képes lennék elhinni neked – vigyorgott rám, miközben a döbbenettől sokkosan meredtem rá.

Megpuszilta a hasam? De hát ilyen nem történhet a valóságban! Zavartan körülnéztem.

- Colin, most álmodunk? – kérdeztem.

- Ha álmodnánk, nem álltam volna meg ennél a kis puszinál – felelte komolyan. A szemembe nézett, én pedig nem tudtam félrenézni. Ez nem lehet egy álom! Vagy mégis? – Ha ez nem álom, hol van Kieran és Mikayla?

- Valahol a közelben, nem? – nézett félre Colin, hogy az erdőt fürkéssze, majd visszanézett rám. – Teszteljük le, hogy álom-e. Megcsókollak, és kiderül. Ha ez egy álom, itt teszlek magamévá a csupasz földön, ha nem, akkor működésbe lép a riasztó.

- Cornelia! – hallottam Kieran hangját a közelből. Tehát nem álom! Kieran tényleg itt van, megint hallottam. – Cornelia!

- Próbáljuk ki – csúszott ki a számon, mire Colin már hanyatt is döntött, és fölém hajolt.

- Cornelia, ébredj fel! – Kieran kétségbeesettnek tűnt, én pedig rájöttem, hogy ez mégsem a valóság. Colin leheletnyire volt a számtól.

- Nem érdekel, akarom a csókom, mielőtt felébredek! – csattantam fel, és mindkét kezemmel átölelve megcsókoltam Colint.

Vadul és szenvedélyesen tapadtam az ajkaira, várva, hogy az ébredés elrontsa az egészet, de valamiért csak a hallásom lett élesebb, Colin nem tűnt el, sőt hevesebben csókolt, mint valaha. Soha nem csókolt még így, ettől eléggé meglepődtem. Hé, most ébren vagyok? De hát akkor miért nem kapcsolt be a riasztó? És miért tűnik Colin olyan furcsának? Máskor ennyi csókolózás után már egymás ruháit kapkodjuk le egy álomban, viszont most csak… olyan fura volt az egész.

Kinyitottam a szemem, és döbbenten észleltem, hogy ez valóban a valóság. Tökre ébren vagyok, és tökre csókolózom a földön fekve, és Colin valóban fölöttem van, és lenéz rám. Csakhogy nem vele smároltam éppen, hanem Kierannal. Colin csak úgy állt fölöttünk, és bámult le ránk, míg Kieran a legnagyobb odaadással tapadt a számra, én pedig erősen öleltem őt. És rajtam feküdt! Lehettem volna ennél nagyobb bajban?