7. fejezet
Cornelia
Vándorlásunk kezdete
Szentelek
pár sort az utazás leírásának és a főbb eseményeknek is, hátha egyszer valaki
kíváncsi lesz rá, hogy is zajlott az egész.
1. nap: elindultunk, a hangulat határozottan gyűlölködő volt, a
társaság vegyes, voltunk mi, a két Főboszorkány, Colin, az inasom, aki utál
engem, és egy szuka nőnemű vérfarkas, aki totál rá volt
indulva Colinra szorosabb barátságot tartott Colinnal, és emiatt,
legalábbis részben emiatt kisebb (?) vitába bonyolódtunk. Este egy csapatnyi
boszorkánysuhanc próbált meg csatlakozni hozzánk. Elküldtük őket.
2. nap: alig aludtam az éjjel, így kicsit nehezemre esett
elindulni. Az éhségünk csillapítására a nőnemű vérfarkas – továbbiakban Mikayla
– nyulat fogott, ami miatt újabb vitába keveredtem Colinnal. Délben újabb boszorkánykölyök
akart csatlakozni a küldetésünkhöz (vagy lehet, hogy azok voltak, akiket már
elküldtem), de újra visszautasítottam őket. Este a hangulat még mindig fagyos
volt. Visszautasítottam, hogy egy sátorban aludjak Colinnal. Kieran
rákérdezett, miért nem vonattal megyünk tovább.
3. nap: vonatra szálltunk, hogy hamarabb eljussunk Roland
kastélyába, az étkezőkocsiban óriási szendvicseket vettem, és pukkadásig ettem
magam. Colin elutasította a szendvicseket bosszúból a visszautasított nyúl
miatt (lásd 2. nap történetekben). Az úton Mikayla telehányta a fülkénket
rosszul lett a fülkénkben, ezért egy másikba kellett költöznünk. Colinnal újra
összevesztem, ezúttal az útiköltségeken. Mostantól két külön számlát vezetünk a
kiadásainkra (a számlákat pedig félretettem). Késő délutánra végre meg fogunk
érkezni a kastélyba…
Kiadásaim:
- vonatjegy
(1db)
- szendvicsek
(6 db, ebből kettő a kukában landolt)
- üdítő
(2 üveg, megvendégeltem Kierant is, mert tudtam, hogy bosszantani fogja
Colint)
Colin
kiadásai:
- vonatjegy
(2db)
- sós
keksz (1 csomag)
-
csokis perec (2 csomag)
- üdítő
(2 üveg - szegény nyuszigyilkos nagyon szomjas lett a csokis perecek után)
- női magazin
(1 db, ami nem is érdekelt senkit!)
/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány
könyvéből/
O.O
- Megőrjít, megőrjít, megőrjít! – énekelgettem magamnak
alig hallhatóan, miközben a farkaslány – Mikayla, nehogy Colin megint
kijavítson – egyik fától a másikig szaladt, hogy hozzájuk dörzsölje az arcát.
Colin nevetve figyelte, én pedig a fogamat csikorgattam. Ez
volt a vándorlásunk harmadik napja, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy totálisan
elegem legyen abból a félemberből. Amerre csak mentünk – főleg a vonaton –
mindenki megbámult minket miatta, ráadásul a kiscsaj egyedül Colinnak fogadott
szót, mintha a gazdája lenne.
Annyira idegesített, hogy nem tudtam semmi mással törődni.
- Meg kellene állnunk egy mosodánál, mielőtt elérünk Roland
kastélyába – mondtam Kierannak, amikor felzárkózott mellém.
Bár az ő hátát is egy óriási hátizsák terhelte, sosem tűnt
fáradtnak, sőt még élvezte is az utat. Csodáltam a fittségét, hiszen néha még
Colin is fáradtnak tűnt.
- Egy mosodánál? – csodálkozott Kieran.
- Igen, az összes ruhámat elhasználtam már, amit hoztam, ki
akarom mosni őket. Milyen lenne már beállítani úgy, hogy sziasztok, rég nem látott barátaim,
itt egy rakás szennyes, amit ki kellene mosni. Különben is, tök jó orruk van,
egyből kiszagolnának, bűzlöm.
- Nem bűzlesz – mosolygott rám Kieran. – Sőt, kifejezetten
tetszik az illatod.
Kétkedően néztem rá.
- Nem fürödtem három napja, Kieran.
- Elfelejted, hogy legtöbbször olyan boszorkányok között
tartózkodom, akiknek az idejében a naponta fürdés luxusnak számított. Különben
is mosakodtál.
- De ez nem ugyanaz! – vágtam rá.
- Most komolyan azért akarsz veszekedni velem, mert
szerintem jó az illatod? – kérdezte ártatlanul.
Elnevettem magam.
- Bocsi, ingerült vagyok.
- Megértelek – vetett egy pillantást Colinra és a kis
védencére. – Tudod, ha akarod, még bármikor elküldheted a lányt. Az inasodnak
azt kell tennie, amit mondasz.
Újra felnevettem, ezúttal szarkasztikusan.
- Naná, elküldöm a lányt, utána meg viseljem el Colin
haragját, mi? Köszönöm, nem!
- Nem értem – rázta meg a fejét. – Ha ennyire gyűlöl téged,
miért vállalta el, hogy az inasod lesz? Sántít az az elmélet, hogy azért, mert
mindenképpen védelmeznie kell az életed, hiszen nem teszi. Még csak nem is
figyel oda rád. Inasságból eddig megbukott.
Önkéntelenül is védeni akartam Colint, de aztán rájöttem,
hogy Kierannak igaza van. Senki nem kényszerítette, hogy vállalja el, nem
igazságos engem hibáztatnia miatta!
Kieran a vállamra tette a kezét.
- Bárcsak egy alkalmasabb inas vigyázhatna rád!
- Bárcsak ne Colin lenne az – értettem egyet.
Nemsokára kiértünk az erdőből és elérkeztünk annak a kis
településnek a határára, ami a legközelebb esik Roland elrejtett kastélyához.
Tita megírta e-mailben, hogy kedvenc vámpírom néhány boszorkányt kért fel rá
még az előző századelőn, hogy rejtsék el a kastélyt az olyanok számára, akik
nem hivatalosak oda, így Kieran szerint csak mi fogjuk látni, amikor odaérünk.
- Minek is állunk meg? – kérdezte Colin undokul. A vonaton,
amiről pár perce leszálltunk, eléggé összekaptunk, azóta pedig egyetlen szót sem váltottunk,
de nem vetettem a szemére (abból is újabb veszekedés lett volna), csak
sóhajtottam.
- Ki akarom mosatni a ruháimat, mielőtt odaérünk.
- Micsoda? Nincs valami hókuszpókusz, ami tisztává
varázsolja őket?
Figyelmen kívül hagyta a gúnyos kérdéseit. Kieran látva,
hogy felhúzom az orrom, próbált felvidítani.
- Azonban van olyan hókuszpókuszom, amitől az inasod
annyira vidám lenne, hogy hasát fogná nevettében, amíg a kastélyig nem érünk.
Mit szólsz, kipróbáljam?
Elképzeltem egy vihogó Colint, és nagyot nevettem rajta. Ő,
mivel nem hallotta, mit mondott Kieran, csak utálkozva meredt ránk. Alig
vártam, hogy a kastélyba érjünk, reméltem, hogy ott majd magától is felvidul,
lévén találkozunk a régi ismerőseinkkel. Ha az nem vidítja fel, akkor nem
tudtam, mi fogja. Hiányzott a társasága.
Az egyetlen, akivel beszélgetni tudtam, Kieran volt, de
vele egy picit óvatosabb voltam, mert határozottan tetszettem neki, és nem
akartam bátorítani. Még csak az kéne, hogy bepróbálkozzon nálam Colinnal a
nyakunkon! Tutira kiakadna megint. Vagy talán… nem is érdekelné? Féltem
megtudni a választ, így szigorúan barátként próbáltam magam mellett tartani
Kierant.
Jó barát volt, eddig mindkétszer fent maradt velem későig,
hogy csak akkor kelljen bemennem a sátorba, amikor már nagyon álmos vagyok, és
Colin is biztosan alszik, így nem volt nagyobb gáz az egy sátorban alvásból.
Ráadásul Kieran állandóan mesélt valamit, vagy ajánlkozott, hogy cipeli a
táskám (amit nem fogadtam el egyszer sem), vagy csak egyszerűen
felvilágosított, hogy volt már boszorkány, aki a vándorútja egy szakaszát
vonattal tette meg, így nem szegek meg szabályt. Az csak a szabad ég alatt
alvásra vonatkozott, amiből szintén felmentést kaptam, ha egy természetfeletti
lény vagy egy másik boszorkány invitál meg a házába. Kívántam is, meg nem is,
hogy jó sok ilyen akadjon az utunkba. Egyelőre azonban fogalmam sem volt róla,
hogyan tovább Rolandék után. Komolyan reméltem, hogy majd megszáll az ihlet
vagy ilyesmi.
A településke alig ötven-hatvan épületből állt, de
szerencsére volt egy kis mosoda, ahol aztán még át is öltözködhettem friss,
ropogós ruhákba. Alig vártam már, hogy odaérjek a kastélyba. Tita ódákat
zengett a hatalmas fürdőszobákról. Mielőtt tovább álltunk onnan, vettem két
óriási tábla csokit, hogy megosztozzunk rajta Kierannal, ezt látva Colin is
vásárolt valamit Mikaylának, aki hamar eltűntette az adagját, majd nyavalyogni
kezdett, hogy szomjas.
- Biztos lesz valami forrás vagy patak az erdőben –
vetettem fel, de Colin csúnyán nézett rám, és megint visszament innivalót
venni.
Ekkor tört ránk egy újabb adag csatlakozni vágyó fura alak.
Már meg sem ijedtem, pedig ezek az eddigieknél is furábbak voltak. Az
indulásunk napján kezdődött a dolog, amikor este egy egész csapatnyi tiniboszi
tört ránk – jól frászt hoztak Colinra – azzal, hogy szeretnének csatlakozni a
Főboszorkányuk (én) dicsőséges küldetéséhez. Kieran elmondta, hogy minden
fiatal boszorkány arról álmodozik, hogy nagy hős lesz belőle, és amikor
elterjedt a híre, hogy ilyen fiatalon útnak indulok, ők is beindultak, és velem
akartak tartani, hogy híresek lehessenek.
Eddig sikerült őket lebeszélnem vagy épp picit keményebben
elküldenem, ezek az alakok viszont kicsit rámenősebbek voltak. Nyolcan voltak,
és mind idősebbnek tűntek nálam, ami azt jelentette, hogy nem lehetett rájuk
fogni, hogy csak hülye tinik, akik nem tudják, mire vállalkoztak. Ráadásul öten
férfiak voltak, keménykötésűek és harciasnak kinézők. A nők sem voltak épp
törékeny virágszálak. Az egyik idősebben volt valami ismerős, pedig biztos
vagyok benne, hogy még sosem láttam azelőtt.
- Értsétek meg, ez olyan magányos küldetésféle – mondtam,
miközben fél szemmel Mikaylát figyeltem, aki elrohant, hogy szóljon Colinnal a
zavargásról. – Csak mi négyen vagyunk, és hamarosan a lányt is letesszük
valahol.
- De olyan szívesen veled tartanánk, Főboszorkány – hajolt
meg előttem az ismerős nőci. – Igaz, hogy egyenesen egy vámpír kastélyába
tartasz? – nyitotta tágra a szemét, mint valami gyerek, aki ennél izgalmasabbat
még sosem hallott. Boszorkányok!
- Sajnálom, de nem lehet! – vágtam rá keményebben. –
Köszönjük a felajánlást, de nincs szükségünk rátok!
- De hát…
- Jól van – szakította félbe a nő az egyik pasast, aki
mogorván bámult rám. – Ha nem, hát nem. Nem akartunk bajt kavarni.
Éreztem, ahogy Colin aggódni kezd, aztán már láttam is,
ahogy felénk rohan. Nem akartam gonosz lenni, de arra gondoltam, hogy tőle
aztán már ki is nyírhattak volna, és véletlenül átment hozzá a gondolat. Nem
tudom, hogy csináltam, de Colin gyűlölettel teli pillantást vetett rám miatta.
- Mi folyik itt? – kérdezte számonkérően a fickóktól, akik
mellett eléggé eltörpült.
- Semmi, kisinas, már megyünk is – nevetett fel az egyik
férfi, aki eddig a háttérben húzódott meg. Nagydarab alak volt, ráadásul túl
öreg ahhoz, hogy boszorkányutakra induljon. Ugyanakkor ezek valóban
boszorkányok lennének? Mondjuk különben hogyan ismertek volna fel? Hogyan
jöttek utánam?
- Miért állsz szóba ilyenekkel? – förmedt rám Colin, amikor
az alakok felszívódtak. – Nem tetszett a képük, veszélyesnek érződtek.
- Egyetértek az inasoddal, Cornelia – mondta Kieran
fojtottan.
- Miért? Ezek valami gonosz boszorkányok voltak, vagy mi? –
kérdeztem.
- Bajkeverők – köpte Colin, mintha őt magát nem ezzel a
szóval illették volna a legtöbbet odahaza.
- Nem tetszett a szaguk – fintorgott Mikayla.
- És nem is voltak boszorkányok – tette hozzá Kieran
vészjóslóan.
Emiatt kicsit aggódni kezdtem.
- Akkor tűnjünk el innen, mielőtt vissza találnak jönni.
Legközelebb már csak a kastélyban pihenünk meg, jó?
Ebben mind egyetértettünk, így gyorsan felkerekedtünk,
hátra-hátrapillantva az alakokra, de szerencsére már sehol nem voltak.
O.O
Roland kastélya olyan volt, mint az az álompalota, amit
kiskoromban annyira szerettem volna, de a nénikéim sosem vettek meg nekem. Még
tornyok is voltak!
- Ez gyönyörű! – ugrándozott Mikayla.
Ez egyszer egyetértettem vele. Bár még húsz percnyi sétára
voltunk tőle, a méretei lenyűgöztek. Visszagondoltam Tita e-mailjeire, és
kisebb idegenvezetést tartottam Kierannak.
- A körülötte lévő földek a kastélyhoz tartoznak, és egy
csomó szoba van odabent. Tita mesélte, hogy belül akkora kert van, ami ellátja
az egész…
- Érzem a farkasszagot! Érzem a farkasszagot! – Mikayla
mintha megőrült volna, kutyamód négykézlábra vetette magát, hogy beleszagoljon
a fűbe. – Colin, érzed ezt? Otthon-illata van!
Naná, hogy otthon – gondoltam –, ugyanis
mostantól itt maradsz, kis légypiszok!
Amíg oda nem értünk, Colin ide-oda futkározott a lány
nyomában, és vidáman nevetgélt vele. Mérhetetlenül féltékeny voltam, amiért nem
velem nevetgél, így őket figyelve nem is néztem, merre megyek, ezért is
botlottam meg egy nagy kőben. Elzuhantam, és csak aztán érzékeltem a lábamba
hasító fájdalmat. Colin, mintha valami láthatatlan kirántotta volna alóla a
lábát, szintén elzuhant.
Olyan nevetséges látványt nyújtott, hogy az én sebesülésem
miatt zuhan el, hogy kitört belőlem a vihogás.
- Colin, Colin! – hallottam Mikayla ijedt hangját, miközben
körülötte ugrándozott, de ő ez egyszer nem nézett a farkaslányra. Rám bámult,
miközben a bokáját markolta.
Kieran aggodalmasan megpróbált talpra állítani, de nem
igazán szuperált a lábam. Még szerencse, hogy csak pár lépésre voltunk a
kastélytól. Ahogy arrafelé pillantottam, láttam, hogy kinyíltak a kapuk, és egy
ismerős alak rohan felénk.
Nem is rohant, inkább egyenesen suhant, mint valami villám.
- Cornelia, kedvesem! – kapott a karjába. – Nem esett
bajod, drága Főboszorkányom?
Mosolyogva öleltem át a nyakát, és megráztam a fejem.
- Csak bénáztam egy kicsit. Roland, ő itt Kieran, már
meséltem róla. Kieran, ő pedig Roland, a kastély ura és kedvenc vámpírom.
- Legyetek üdvözölve nálam! – mosolygott Roland.
Negyed órán belül felpolcolt lábbal ültem egy isteni,
vajszínű bőrkanapén, miközben finom süteményt és édes, forró teát fogyasztva
hallgattam Tita csacsogását.
Az ex-démonvadász lány boldogabbnak tűnt, mint valaha, és
végre valahára elismerte, hogy fülig belezúgott Rolandba. Tavaly még hatalmas
probléma volt ez számára, most azonban – két nagyobb veszekedés és egy
fájdalmas szakítás után – jobban már össze sem lehetnének nőve. Rolandnak annyi
időre is nehezére esett magára hagyni őt, amíg felment megmutatni a többieknek
a lakosztályaikat. Mivel az én lábam pihentetésre áhítozott, egyelőre lent maradtam
a lányokkal. Tita és Gina - Roland húga - mindketten sugárzóan boldogok voltak,
bár Gina arcát kis aggodalom felhőzte, amiért a párja, Rufus (nem mellesleg az
egyetlen vérfarkas, akit kedvelek) még nem ért vissza valami falkaalapítós
ügyről. Nem értettem, pontosan miről van szó, de Tita és Gina is azt
állították, lesz még időm megtudni, ugyanis Rufus másról sem képes beszélni.
- De inkább arról mesélj, milyen végre igazi boszorkánynak
lenni! – kérte Tita. – Szétrúgtál már pár rosszfiú segget valami király
varázslattal?
- Nem – ismertem el. – De tervezem – tettem hozzá, hogy
megnyugtassam.
Rufus nem ért vissza estig, így nélküle vacsoráztunk. Jó
kedvem volt, mert Colin is vidámnak látszott végre, ráadásul mindenki jól
kijött mindenkivel. Rengeteget nevetgéltünk, és szerencsére nem beszéltünk
boszorkányos dolgokról, így az az este jobb nem is lehetett volna.
Legalábbis addig, amíg Colin be nem jött hozzám. Jó késő
volt már, végre megfürödtem, és egy borogatással a lábamon lefeküdtem az
ágyamba, amikor bejött.
- Hogy érzed magad? – kérdezte leülve az ágyam szélére. –
Nekem egy kicsit sajog, ezek szerint neked is?
- Most, hogy nem mozgatom, jobban van – mondtam, mire
kitakarta a lábam, hogy megnézze bedagadt bokámat.
- Szegény Corn! – suttogta, miközben érzékien végigsimított
a lábamon. – Ez ugye nem fáj?
- Nem – nyögtem ki kiszáradt torokkal. – De mi a frászt
csinálsz?
- Csak, amit mindketten akarunk – vágta rá. A keze már a
térdemnél járt. – Mondd, hogy nem akarod, és eltűnök.
Nem mondtam semmit, így folytatta. A tenyere a combomon
elvette minden erőmet. Mély levegőt véve húzta le rólam az egész takarót, csak
hogy a saját testével takarjon be helyette. Nem éreztem a súlyát magamon, talán
nem akart összenyomni, helyette a kezét éreztem a hasamon, gyengés simogatását
a bőrömön, majd szenvedélyes csókját az ajkaimon.
- Akarom! – nyögtem bele a szájába, és a pólója után
nyúltam, hogy végre levegyem róla.
- Tudom – felelte, és ő is gombolni kezdte a pizsamafelsőmet,
közben egy pillanatra sem hagyva abba a csókokat.
Amikor összesimult a meztelen felsőtestünk, kis híján
beleájultam Colin csókjába. Képtelen voltam elhinni, hogy létezik ilyen vágy és
ilyen szerelem, ami köztünk van. Még csak nem is helyes, fogalmam sem volt,
hogy érezhetném ezt valaha is rossznak.
Ezúttal Colin nem kérdezősködött, lassan levette rólam a
pizsamaalsót is, aztán megint hozzám simult egy kicsit, mintha az a pár
pillanat, amíg nem tette, elvette volna minden erejét.
- Lassan akarlak szeretni – mondta. – Nem akarom, hogy
fájjon neked.
- Van óvszered? – kérdeztem picit kijózanodva. – Mert nekem
Flora néni adott egy egész dobozzal. Idehozom!
Kicsúsztam Colin alól, és lelkesen a dobozért indultam.
Amikor felálltam, jutott eszembe a kötés a lábamon.
- Már nem is fáj – mondtam vidáman. – Mindjárt…
Éles fájdalom hasított a lábamba, mire összeestem. Colin a
nevemet kiáltotta, én pedig kinyitottam a szemem. Valaki tényleg volt az
ágyamon, de nem Colin. Mikayla ugrott rá a sérült lábamra!
O.O
- Mi a fenét művelsz?! – ordítottam. Képtelen voltam
elhinni, hogy megint egy álom volt az egész Colinnal. Miért kell ilyeneket
álmodnom? Miért?!
- Ellenség van a közelben! – válaszolta Mikayla. – Érzem
őket!
- Milyen ellenség? – kérdeztem értetlenül, letolva
magamról.
Ebben a pillanatban Roland viharzott be a szobámba.
- Behatolók, Cornelia! Nem tudom, milyen szándékkal
érkeztek az éjszaka közepén, de nem hagyom, hogy hívatlanul háborgassák a
birtokomat! Gyerünk a titkos szobába! – nyalábolt fel, mintha valami játékbaba
lennék.
A kastélya folyosóin végigrohanva már ott is voltunk egy
közönséges vendégszobában, ami majdnem teljesen olyan volt, mint az enyém.
- Ez a titkos szoba? De hát kik vannak itt, és miért…
Elakadt a szavam, amikor Roland megérintett néhány pontot a
csupasz falon, mire abból egy óriási ajtó emelkedett ki. Ilyet is csak tévében
láttam eddig!
Mögötte egy hatalmas szoba volt ágyakkal és dobozokkal.
- Itt maradtok! – Letett az egyik ágyra, aztán már be is
zárt minket Mikaylával.
Nem jutott időm körülnézni, ugyanis megéreztem Colin
rémületét. Az ő szobájuk Kierannal a kastély másik oldalán volt, és ahogy
éreztem, ott sokkal nagyobb volt a baj. Hallott valamit…
Nyílt az ajtó, Roland ezúttal Titát és Ginát hozta be.
- Én nem maradok itt, tudok harcolni! – ellenkezett Tita,
de Roland már hátrált is.
- Nem, szerelmem, itt maradtok, amíg értetek nem tudok
jönni! – Azzal becsapta az ajtót.
Tita odarohant, és megpróbálta kinyitni.
- Roland, te szemétláda, engedj ki!
- Hiába fáradsz – jegyezte meg Gina. – Hangszigetelt.
- Mocskos vérszopó! – szitkozódott azért Tita. – Mi a fene
van odakint?
- Nem tudom – ismertem el.
- Azok az emberek jöttek, akik ma csatlakozni akartak
hozzád – nézett rám Mikayla. – Éreztem én, hogy rossz emberek!
- Micsoda? – hűlt el Tita. – Mondj el mindent!
Így hát Mikayla és én elmondtuk, még személyleírást is
adtunk, habár én nem sokat tudtam mondani, mert végig az ajtót figyeltem, arra
várva, hogy Roland behozza Colint is. Rövid úton rájöttem, hogy nem fogja. Colin
még mindig félt, de most már értem aggódott. Meg akart találni, de csak
össze-vissza rohangált a kastély útvesztőin. Kieran mondott neki valamit, amit
nem akart megcsinálni, de nem láttam a fejébe, hogy tudjam, mi volt az.
- Ez nem lehet igaz! Rám találtak a vadászok! – suttogta
Tita. – Meg fogják ölni Rolandot! Ki kell jutnom innen!
Odarohant az ajtóhoz, és megint próbálta kinyitni.
Rugdosta, és közben mindenfélét káromkodott, kishíján sírva is fakadt. Nem tett
jót a közhangulatnak, Mikayla és Gina rettegve lapultak. Colin felordított.
Nem, mégsem ellenséget látott, hanem csak egy óriási,
ocsmány festményt, amiről egy még rondább hapsi nézett vissza rá. Vagy mégsem?
Ott a folyosó végén, mintha egy árny mozogna, felé közeledik…
- Nem! – sikítottam fel, és nem törődve a fájós lábammal az
ajtóhoz ugráltam. Tita félreállt, talán érezte a belőlem kitörő forróságot,
vagy csak megijedt attól, amilyen őrült módon arrafelé vetettem magam.
Colin futni kezdett az ellenkező irányba, de valami hátba
vágta. Durván pofára esett a hideg kövön…
Mindkét kezem az ajtóra préseltem, mire az engedelmesen
kinyílt. Titával kirobbantunk, egyetlen mozdulattal visszacsapta az ajtót.
- Merre lehetnek? – kérdezte magától, miközben térdre
vetette magát az ágy mellett, és alóla egy masszív, faszerkezetre ragasztózott
kést rántott elő.
- Ahol az a rusnya festmény van. Egy óriási férfi –
hadartam, mire mindketten rohanni kezdtünk.
Hosszú volt az út, folyosó folyosót követett. A lábam
kezdetben elviselhetetlennek érződött, de aztán mintha beleköltözött volna a
varázslat forrósága. Nem jutott időm csodálkozni ezen, Colin két fickóval
hadakozott, mindketten kemény ütéseket mértek rá, de a folyosó szűk volt, így
nem tudták bekeríteni, egyszerre csak egy támadhatott. Éreztem minden egyes
fájdalmas zúzódást, amit beszerzett.
- Kölyök, nem akarunk megölni! – üvöltött rá az egyik
fickó, de Colin nem hitt neki. Én sem tettem volna. Aztán lépéseket hallott, a
mi lépéseinket!
Tita nem késlekedett, az egyikbe belehajította a kését,
mire az előreesett. A hátából csak a kés markolata állt ki. Colin kihasználta
az alkalmat, és behúzott egyet a másik fickónak, aki hátratántorodott, mire
Tita elkapta a torkát, és fojtogatni kezdte.
- Én vagyok az, Tita… George – hörögte a férfi.
- Tudom – felelte Tita hidegen, de nem engedte el az
ismerőse torkát, amíg az el nem ernyedt.
Colin odarohant hozzám.
- Jól vagy? – kérdezte megragadva a karomat.
- Nem engem vertek péppé – érintettem meg az arcán egy
zúzódást.
- Kik ezek? – fordult Tita felé.
- Vadászok – felelte a lány, miközben elvette a fegyvereket
az előbb fojtogatott pasastól. Észleltem, hogy az még lélegzik, talán csak
elájult.
- Ez ismert téged? – kérdeztem én.
- Ő a bátyám – felelte Tita komoran. – Gyertek, meg kell
keresnünk Rolandot, mielőtt…
Mögötte hirtelen egy árny vált ki a sötétségből, és
szakszerűen leszorította a karjait. Mielőtt mozdulhattam volna, Colin is
ijedten felkiáltott, valaki nagyon durván őt is megragadta. Arrafelé fordultam,
készen rá, hogy harcoljak, de nem tehettem. A délutáni nő volt az, és egy
óriási vadászkést szorított Colin torkának. Mellette a nagy darab férfi állt
egy hosszú, szigonyszerű fegyverrel, amit rám fogott.
- Anya, apa, ne csináljátok! – kiabálta Tita.
Egy kicsit meglepődtem, hogy a szülei is itt vannak, de nem
változtatott a helyzeten, hiszen kést szorítottak Colin torkának. Éreztem,
ahogyan a varázserő felbugyog a tagjaimban, és tudtam, képes vagyok olyasmit
tenni, ami kisegít a szorult helyzetemből. Fel akartam emelni a kezem, de akkor
Tita felsikított.
- Apa, ne!
Én pedig hátrakaptam a fejem, mi baja van, aztán éreztem
meg azt a fura nyomást a hasamban. Zavartan visszafordultam, és láttam, hogy a
köldököm tájékáról az a szigonyizé áll ki belőlem, mellette pedig vércseppek
folynak le. Mielőtt minden elsötétül volna körülöttem, hirtelen rájöttem, mitől
volt olyan ismerős az idősebb nő. Hiszen kiköpött Tita!
Ez a fejezet elég akciódúsra sikerült,de miért van az, hogy egyre rövidebbnek és rövidebbnek érzem a fejezeteket? ;) Ràadàsul mindig a fejezet végén történik a lényeg, hogy ezutàn naponta kétszer bekukkantsak az oldalra,vajon van -e friss... Alig vàrom,hogy elkészüljön a történet és egy az egyben àtolvashassam megint. Köszönöm: egy lelkes, de örök elégedetlenkedõ olvasótok
VálaszTörlésNincs túl sok időm, úgyhogy csak annyit írok, hogy folytatást minél hamarabb!!! :))
VálaszTörlésNévtelen: haha, biztos lusta voltam többet írni :) Naná, mert húzni szoktuk egymást a függővégekkel, mi is nagyon vártuk egymás frissét. Köszi, hogy írtál!
VálaszTörlésPanniii: :D
Lana voltam.