Kiegészítés

Kiegészítés

Colin

A Harry Potter elemzés átdolgozásán voltam éppen, nagyon igyekezve, kevés munkával látványosra szabjam a házi feladat arculatát, amikor anya új dugi laptopja jelzett. Nem volt olyan nehéz kezelni, mint ahogy hittem, simán be tudtam állítani, hogy a beérkező e-mailek mellett Corn blogjának bejegyzés frissítéseit is figyelje, és jelezze.

Mióta Corn nagynénjei kikönyörögték, hogy várjuk meg az újévet a vándorlásos kutatással, untam magam, és mivel kötöttem vele egy megállapodást arról, hogy a közelében lehetek, ha sohasem érintem meg, nem lehetettem vele a szó hagyományos értelmében, így igyekeztem másképp a közelébe férkőzni. Erre tökéletes volt a blogja. Igaz, hogy olyan személyes volt, mintha csak naplójába olvastam volna bele, de az ördögbe is, ő meg rávett, hogy soha többé ne érintsem meg! Ennyi kijárt nekem.

Rákattintottam a feljövő ablakra, és megnéztem a legújabb bejegyzését. Valamit Loganről írt benne, pedig azt hittem, már rég kiverte a fejéből a srácot. Mondjuk nem nevezte meg, de biztos voltam benne, hogy róla van szó. Hirtelen erőt vett rajtam a szereplési vágy. Bár már egy ideje – négy napja és két órája – rendszeres követője voltam a blogjának, egyszer sem írtam neki. Most visszamentem boszorkányos kalandjait taglaló bejegyzéseihez, válaszolgatni kezdtem rájuk. Nem féltem a lebukástól, annyian írogattak neki, hogy már azt sem nagyon figyelte, miket véleményeznek, na meg ott volt szuper nicknevem, amiről senki fia fel nem ismert volna.

Samhain lányát előléptették!

Ígértem egy szaftos beszámolót a boszorkánytalálkozóról, hát ezt figyeljétek! A rózsaszín füst engem választott Főboszorkánynak, nincs többé Samhain lánya, mostantól a boszorkánymester vagyok, kéretik a Fenség megszólítás. Mivel elmúlt éjfél, holnap jövök a részletekkel. Addig is kígyót, békát, galambvért!

(132 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Helló, Fenség! Ha rózsaszín füst lennék, én is téged választanálak, ha már egyszer belém kap a szél egynémely boszorkány mesterkedése következtében (hogy a fene egye meg a jó dolgukat), mert korábbi leírásaid alapján a boszorkánytalálkozó többi résztvevője ezerszer rosszabb lehet nálad. Csajszicska02, nem hinném, hogy a blog írójának hetvenöt gratulára volt szüksége. Gilisztát, hiénaszemet, kutyalépet!

2011. december 18. 16:03

Paranormális para!

Ex-Samhain lánya, kedvenc Főboszorkányotok új témát hozott! Hisztek a paranormális dolgok létezésében? Mi van a kísértetekkel? Legjobb barátom egy olyan szellemet látott, amelyik tőlem akart valamit, de azt hiszem, csak agyrázkódása van (amin nem lepődnétek meg, annyi, de annyi pofont kapott már életében), szóval biztos, hogy csak hallucinál. Különben is, mit akarna egy kísértet tőlem?

A másik nagy hírem: egy vámpír és egy vérfarkas látogatott meg a szobámban. Azt hiszitek, ijesztő volt? Nem, pedig a „vámpírsrác” még a fogát is hegyesre csiszoltatta. Az említett barátom pedig kezd hinni nekik, inkább ez rémiszt meg egy kicsit. Hiába, őrülteknek állt a világ.

 Ha valamelyikőtök hisz a kísértetek, a vámpírok vagy a vérfarkasok létezésében, kérem, hogy írja meg, hogyan lehet megszabadulni tőlük. Még jelentkezem, ha jutottam valamire, addig is kígyót, békát, galambvért!

(198 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Üdv, Fenség! Én határozottan hiszek bennük, még akkor is, ha nem akarok, és a legjobb barátod igazára csak ennyit tudok mondani: ugye, hogy ugye? Nem szabad elhamarkodottan ítélni, főleg ha már ki tudja, hány éves barátság van közöttetek. Mivel kérdésed több hetes, gondolom, rájöttél már, hogyan kell megszabadulni tőlük. Nem osztanád meg a megoldást a nagyérdeművel?

2011. december 18. 16:08

Az élet nagy kérdései (amikre félek választ találni)

Most komolyan, szerintetek a sellők mivel lélegeznek a víz alatt? Ha odabent kopoltyújuk van, akkor viszont hogyan lélegeznek olyankor, amikor a felszínen vannak?

Ha a vámpírok nem hisznek Istenben, miért égeti őket a kereszt? Vajon a vámpírokat ki teremtette?

A vérfarkasoknak mindegy kivel bratyiznak, amíg az illetőnek nincsenek szemfogaik?

Hogy lehet, hogy egy lány, aki szörnyvadászatból él, sokkal stílusosabban néz ki nálam? Hogy jut ideje az öltözködésre?

Megbízhatunk egy angyalban, akit kirúgtak a mennyből? Már nem azért, de Luciferrel nem ugyanez történt?

Mit csinál egy kísértet, amikor épp nem kísért?

Hogyan áruljam el a legjobb barátomnak, hogy talán nemsokára élőhalottá fog változni? Nem fog hülyének nézni?

Ha valamelyikre tudjátok a választ, kérlek, segítsetek! Addig is kígyót, békát, galambvért!

(211 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Hahó, Fenség!

1. Ha már a lábukat is át tudják változtatni, meg a mellüket eltakarni, miért ne tudnák más testrészeiket is átvariálni?

2. Szerintem Isten egy ördögi háztartástanóra után.

3. Pontosan! És ez így van jól.

4. Édes, drága… blogíró. Mindenre lehet időt szakítani, csak elég jól kell csinálni.

5. Azért nem, őt leküldték egyenesen a Pokolba, nem hagyták a Földön lébecolni.

6. Száz az egyhez, hogy leskelődik. Meg tudom érteni, én is ezt tenném a helyében.

7. Azt a rohadt! Mi ez, kislány, kikiabálod a nagyvilágnak, csak mert a barátodnak nincsen internete? Mi lesz, hogyha idejekorán rátalál erre a blogra, és kiborul a bejegyzés olvastán?

Van még mit tanulni.

2011. december 18. 16:11

A varázsitalok és varázs erejű tárgyak misztériája

Képzeljétek, paranormális kompániámhoz már egy tündér is csatlakozott. Most azt hiszitek, hogy a tündérek aranyos, jótevő kis lényecskék, mi? Mert elárulom, hogy nem azok, hanem idegesítő, nyafka libák!

De nem erről akartam beszélni, hanem ahogy a címben is megjelöltem, a varázserejű dolgokról. Kipróbáltam egy varázslatot, de nem működött, ebből nyilvánvalóvá vált, amit mindig is tudtam, vagyis, hogy nincsenek mágikus képességeim. Ha lennének sikerült volna nem igaz? Itt jön be a nagy kérdés: a varázsitalok és varázserejű tárgyak csak olyanoknál működnek, akik mágikus képességekkel rendelkeznek vagy egy szimpla halandó is megfőzhet egy boszorkánykoktélt? Ha nem, akkor hogy a fenébe mentsem meg a legjobb barátomat? Mert az biztos, hogy amikor zombivá változik, képtelen leszek megölni őt. Segítsetek!

Addig is kígyót, békát, galambvért!

(175 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Nem azért, de ezt a SexyVampireakárhányat nem lehetne kitiltani az oldalról? Tiszta lökött dolgokat ír, még csak nem is a tárgyhoz kapcsolódót. Mármint miért írta azt legutóbb is, hogy „KÉRLEK!”, most meg, hogy „CSERÉBE FELAJÁNLOM AZ ÉLETEM!”, gyanús nekem.

2011. december 18. 16:23

A hulla már nem is ember?

A közelmúltban olyan események történtek velem, melyek újabb nagy kérdéseket vetnek fel, ezeket szeretném most megosztani veletek. Átéltem életem első vámpírharapását. Furcsa, de nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, viszont nem is ajánlom, hogy otthon, felügyelet nélkül is belevágjatok. A vámpírok bűvereje nagyon erős, pipás is voltam a vérszívómra, amíg… nos, amíg bele nem gondoltam. Haragudhatunk az oroszlánra, amiért megeszi a gazellát? Utáljuk a jegesmedvét, ha elejt egy fókabébit? Vámpíréknál ugyanez a helyzet, valamit csak enniük kell, nem?

A másik nagy kérdés: Van-e jogom ugráltatni egy szellemet, csak mert úgysincs jobb dolga? Talán kezd elszaladni velem a ló és bunkón viselkedtem vele? Ja, ez a személyes problémám, az igazi dilemma, az, hogy érdemel-e egy kísértet teljesen emberi bánásmódot? Szerintem igen, hiszen ha halott, akkor is ember. Lehet, hogy bocsánatot kellene kérnem.

Ti mit gondoltok erről? Majd jövök a fejleményekkel, addig is kígyót, békát, galambvért!

(171 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Csak annyira van jogod haragudni egy véredet szívó vámpírra, mint a fókabébinek a nyakát kettéroppantó jegesmedvére, vagyis nagyon. Akárhol is vagyunk a táplálkozási láncban, azt diktálja az életösztönünk, hogy maradjunk felül, és ne engedjük, hogy belőlünk lakmározzon bárki is. Ennek a szellemében írom most neked azt, hogy: Ne engedd, hogy bárki is hozzád érjen!

2011. december 18. 16:28

Embernek lenni borzalmas!

Búcsúzni jöttem, ugyanis rájöttem, hogy utálok ember lenni. Ha tudnátok mennyivel gyönyörűbb minden a víz alatt, ha látnátok, amit én láttam, ha éreztétek volna, mennyire nyugalmas odalent, ti sem akarnátok visszajönni, higgyetek nekem! Szerencsés sellőbarátnőm azt mondta, pár nap és az óceán kitisztítja a fejemből az összes nyomasztó gondolatot, csak én leszek meg a kék megannyi áramlata körülöttem. Imádom a kéket! Viszlát, emberek, ex-Samhain lány, ex-Főboszorkány búcsúzik, hiszen vár a végtelen. Tengerikígyót, békát, angolnavért!

(340 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Halihó, Fenség! Ebbe a bejegyzésbe most beleborzongtam, szintúgy a sok kérlelő, aggódó, szomorkodó megjegyzésbe, amit alant olvastam. Ez totálisan nem minden arany, ami fénylik helyzet, vagyis hiába szép a tenger, ha beleöntik a hulladékokat, hiába hagyod magad mögött a szárazföldet, ha utána csodaszép agyatlanként úszkálsz a vízben, és főleg hiába nevezed a barátnődnek azt, ha rá kell jönnöd, hogy hozzá köze nincs a barátságnak. Azt mondom, amit a többiek, embernek lenni király! És még mi király? A szerelem! Szeressük egymást, emberek!

2011. december 18. 16:47

A szeretet ereje tényleg létezik!

Mindenkitől bocsánatot kérek, akit megijesztettem, és köszönöm a több mint háromszáz aggódó hozzászólást is, kicsit elhamarkodottan írtam a legutóbbi bejegyzésemet. Visszatértem, nemcsak ide, de az emberlétbe is. Sellőnek lenni csodálatos, ugyanakkor rémisztő is. Majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját, de még idejében észhez tértem. A szívemnek legkedvesebb személy iránti szeretet volna az, ami visszahozott. Egyedül az a baj, hogy mintha túl sok szeretet buzgott volna fel bennem, már nem tudom, egyszerű szeretetet vagy pedig szerelmet érzek-e. Abban azonban biztos vagyok, hogy ennek az érzelemnek az ereje hozott vissza. Erősebb volt minden hívásnál. Össze vagyok zavarodva. Majd írok még nektek, ha sikerült kiderítenem mi van velem. Addig is kígyót, békát, galambvért!

(264 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Nem megmondtam, hogy milyen király a szerelem meg a szeretet? Ne is hallgass arra az emóra, aki öt bejegyzésen keresztül taglalja, hogy az élet milyen szar, mert ez nem igaz. Még azt sem fogta fel a gyerek, hogy itt nem élet vagy halál, hanem emberség vagy sellőség volt a kérdés tárgya, na, mindegy… hát, tudod, a szeretetből sosem elég, minél több van, annál jobb. Már, ha megbízható a srác. (Vigyázzatok, lányok, kivel mentek a suliban rendezett karácsonyi bálra, nehogy valami búzavirágszemű barmot fogjatok ki! Én, mint lány, tudom, hány fiú akar minket átejteni kedveskedő szavakkal, mikor azt sem tudják, hogy mögöttük ülünk matekon! Ilyenkor jó őket meglepni egy-egy pofonnal, netalántán megviccelni egy otthonról hozott pa… harcias macskával.)

2011. december 18. 16:59

Miért vágyunk arra, amit nem kaphatunk meg?

Sokat foglalkoztat ez a kérdés, és ezzel nem vagyok egyedül, általános igazság, hogy ha valamit, vagy valakit nem kaphatunk meg csak annál jobban vágyunk rá. Nem olyasmiről beszélek, amikor a suliban kinézed a legvagányabb srácot, de nem mered megszólítani. Mi van, ha beleesel valakibe, akit egész életedben szörnyetegnek tartottál, és fajtájának megszámlálhatatlan egyedével végeztél már? Hogyan oldod meg, ha a szíved választottja valahol odafent a Mennyben lakik, te pedig a víz alatt egy titkos birodalomban? Mi van, ha a fiú olyan lányt szeret, akit a lány családja ki nem állhat, de még az övéi is elítélnék a kapcsolatukat? A válasz egyszerű, küzdenek azért, hogy sikerüljön, hogy az elvárásokat, a tradíciókat vagy a faji különbségeket figyelmen kívül hagyva igyekszenek boldogulni, mert akármennyi idő is adatik meg nekik, azt ki kell használni. Nincs igazam? Várom a véleményeiteket, addig is, kígyót, békát, galambvért!

(238 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Ja, persze… tegyük félre faji különbségeket, legyen együtt a légy a bagollyal, a sündisznó a zsiráffal, bezzeg a vérre, arra figyeljünk. Á, ne is törődj velem.

2011. december 18. 17:04

Van-e következménye annak, ha valami rosszat teszünk – avagy ki dönti el, mi helyes és mi nem az?

Helyes, helytelen, jó, rossz, fekete és fehér, most komolyan, hogyan válasszon az ember normális utat magának? Rossznak számít-e a vámpír, ha emberlányokra vadászik, de életben hagyja őket? Bűnös-e az angyal, amiért olyasmit vétkezett, amit az átlagember nap, mint nap megtesz? Lehet-e haragudni a rokonaidra, ha azok jó szándékból nem árultak el neked egy fontos dolgot? Annyi lehetőség, és olyan kevés tapasztalat áll rendelkezésemre, hogy fogalmam sincs mit gondoljak, de egyet elárulok, a fekete mágia még a jó cél érdekében is csak fekete mágia marad, az pedig mindig visszaüt. A saját bőrömön tapasztaltam meg, és most élet és halál között kell döntenem. Ha sikerül, az életem már nemcsak az enyém lesz, de ha nem, akkor amúgy sem akarnék élni, én öltem meg a szerelemem, most viselem a következményeit. Ha nem jelentkeznék többet, tudjátok, hogy megpróbáltam. Kígyót, békát, galambvért és jó döntéseket kívánok!

(364 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

A fiúból, aki iránt nem tudtad, mit érzel, a szerelmed lett? Háhá.

Érdekes kérdés, ki dönti el, mi a jó és a rossz, én is ezen töprengtem, miközben írtam a… beadandómat, de ez kit érdekel, szóval én is ezen gondolkoztam. Mármint miért kellene az osztályfőnöknek mindenképpen jobban tudnia, hogy mit akar az ember és mit nem, hogy mik a céljai az életben, és miért kellene mindenképpen leordítania, amikor azt mondja, hogy a célja még nem tisztázott? Hazudnia kéne, vagy mi? Azt hiszem, ez költői kérdés marad, kösz a jókívánságot, neked is hasonlóan jó döntéseket kívánok.

Főleg a karácsonyi bállal kapcsolatban. Egy lánynak annyi mindenre oda kell figyelnie, hogy ilyenkor az utolsó, akire gondolnak, az a megfelelő partner. Vagy nem tudom, lehet, csak én látom így. Különleges lány vagyok, na.

2011. december 18. 17:10

Fél lábbal a helyes úton

Még mindig a döntések körül kavarognak a gondolataim, de ezúttal biztosan tudom, hogy mit kell tennem, még annak ellenére is, hogy ez a legnehezebb dolog, amibe valaha belefogtam. Azt mondják, a jó szándékkal kövezték ki a Pokolba vezető utat, szerintem ez igaz, de úgy vélem, ha már rájöttél hová vezet az út, nem muszáj végigmenned rajta. Vissza is fordulhatsz, hogy letérj az egyik ösvényen, ami talán nem olyan hívogató, mint a főút, és lehet, hogy tele van szakadékokkal és veszéllyel, mégis azt kell választani, mert csak az vezet a jó irányba. Végül is ez a lényeg, nem igaz? Hibázol, elkövetsz olyan dolgokat, amiket nem érzel hibának, később mégis kiderül, hogy az volt, viszont mindent jóvá lehet tenni. Mindig van egy másik út, amelyikre ráléphetsz, még akkor is, ha fél lábbal még a helytelenen taposol. Rossz emberbe szerettem bele, így most másik ösvényt választok. Egy helyesebbet, mondták többet is, egy másikat felelem rá én, azt, hogy helyesebb-e vagy sem, nem ők és nem is én döntöm el. Talán az idő, ami meghatározza, milyen úton haladok, az egyszer biztos, hogy most a fél lábam már a jó úton van. Szurkoljatok, hogy azon is maradjon. Kígyót, békát, galambvért!

(287 megjegyzés)

DragaBarbie írta…

Öhm. Bocs, többi lány, de ez a helyzet egyáltalán nem ROMANTIKUS, és nem kellene IRIGYELNI a blog szerzőjét, amiért ROSSZ emberbe szeretett bele! Nem értem, minek kell itt nyávogni meg vernyogni, aki csak szórakozni jár ide, az táguljon!

Kedves blogíró, szerintem át kellene gondolnod ezt az ösvényről letérős dolgot, mert mi van akkor, ha letérsz egy másikra, pedig a következő kanyarnál maga a boldogság vár téged? Jobb lenne kivárásra játszani, vagy inkább fogni azt a csinos fejecskédet, és kicsit elgondolkozni azon, nem építhetnél-e magadnak saját utat. Lehet, hogy nehezebb lesz, mint másokéra lépni, de kifizetődőbb is.

Én azt mondom, fogj egy dzsungelkést, és irány az átjárhatatlan!

2011. december 18. 17:18

Kissé ziláltan csaptam le a laptop tetejét. Már majdnem fél hat volt, ami azt jelentette, hogy másfél órán keresztül elszórakoztattam magam Corn blogjával, a baj csak az volt, hogy a dolgozattal mit sem haladtam. Persze ez Corn hibája, nehéz megállni, hogy az ember bele ne olvasson egy újabb bejegyzésébe, majd megint egy újba, és egy újabba. Pont olyan volt, mint vele lenni, mindig többet és többet akarok belőle. Akkor és ott, az elemzés felé görnyedve eldöntöttem, hogyha nem akar vágni magának új ösvényt, hát majd vágok én, sőt, ha kell, le is betonozom, csak ketten mehessünk rajta.

O.O

Cornelia

DragaBarbie írta…

Helló, Fenség! Ha rózsaszín füst lennék, én is téged választanálak, ha már egyszer belém kap a szél egynémely boszorkány mesterkedése következtében (hogy a fene egye meg a jó dolgukat), mert korábbi leírásaid alapján a boszorkánytalálkozó többi résztvevője ezerszer rosszabb lehet nálad. Csajszicska02, nem hinném, hogy a blog írójának hetvenöt gratulára volt szüksége. Gilisztát, hiénaszemet, kutyalépet!

Válasz erre: Szia Barbie! Ez kedves tőled, nem tagadom valóban én voltam a legnormálisabb, bár úgy vélem, a füstöknek általában nincs szabad akaratuk, ez csupán a puszta véletlen műve. Képes voltál megszámolni? XD SL

O.O

DragaBarbie írta…

Üdv, Fenség! Én határozottan hiszek bennük, még akkor is, ha nem akarok, és a legjobb barátod igazára csak ennyit tudok mondani: ugye, hogy ugye? Nem szabad elhamarkodottan ítélni, főleg ha már ki tudja, hány éves barátság van közöttetek. Mivel kérdésed több hetes, gondolom, rájöttél már, hogyan kell megszabadulni tőlük. Nem osztanád meg a megoldást a nagyérdeművel?

Válasz erre: Kedves Barbie! Esetleg saját tapasztalataid vannak, vagy csak a vakhit vezérel? Ha az előbbi kérlek vedd fel velem a kapcsolatot privátban is, mert kérdéseim lennének feléd a kutatásaimhoz. A választ egyszerű, legkönnyebben úgy szabadulunk meg tőlük, ha összebarátkozunk velük, majd elegyengetjük a szerelmi életüket (bocsi, ezt nem hagyhattam ki, bár valószínűleg nem érted, ha megkeresel e-mailben elmagyarázom). SL

O.O

DragaBarbie írta…

Hahó, Fenség!

1. Ha már a lábukat is át tudják változtatni, meg a mellüket eltakarni, miért ne tudnák más testrészeiket is átvariálni?

2. Szerintem Isten egy ördögi háztartástanóra után.

3. Pontosan! És ez így van jól.

4. Édes, drága… blogíró. Mindenre lehet időt szakítani, csak elég jól kell csinálni.

5. Azért nem, őt leküldték egyenesen a Pokolba, nem hagyták a Földön lébecolni.

6. Száz az egyhez, hogy leskelődik. Meg tudom érteni, én is ezt tenném a helyében.

7. Azt a rohadt! Mi ez, kislány, kikiabálod a nagyvilágnak, csak mert a barátodnak nincsen internete? Mi lesz, hogyha idejekorán rátalál erre a blogra, és kiborul a bejegyzés olvastán?

Van még mit tanulni.

Válasz erre: Barbie, most komolyan, különleges képességeid vannak? Honnan tudod, hogy a legjobb barátomnak nincsen internete? És a sellőkről mintha többet tudnál, kérlek, vedd fel velem a kapcsolatot, kérdéseim vannak! SL

O.O

DragaBarbie írta…

Nem azért, de ezt a SexyVampireakárhányat nem lehetne kitiltani az oldalról? Tiszta lökött dolgokat ír, még csak nem is a tárgyhoz kapcsolódót. Mármint miért írta azt legutóbb is, hogy „KÉRLEK!”, most meg, hogy „CSERÉBE FELAJÁNLOM AZ ÉLETEM!”, gyanús nekem.

Válasz erre: Barbie, SexyVampire216 a barátom, hidd el, jó oka volt rá, hogy ilyeneket írjon, nem tiltom ki, viszont keress fel, kérlek! Nagyon fontos! SL

O.O

DragaBarbie írta…

Csak annyira van jogod haragudni egy véredet szívó vámpírra, mint a fókabébinek a nyakát kettéroppantó jegesmedvére, vagyis nagyon. Akárhol is vagyunk a táplálkozási láncban, azt diktálja az életösztönünk, hogy maradjunk felül, és ne engedjük, hogy belőlünk lakmározzon bárki is. Ennek a szellemében írom most neked azt, hogy: Ne engedd, hogy bárki is hozzád érjen!

Válasz erre: Kedves Barbie! Nincs igazad, talán csak akkor lenne, ha komolyan veszély fenyegeti az életünket, vannak vámpírok, akik képesek kulturáltan fogyasztani, sőt, ahogyan egy barátnőmtől hallom bizonyos szinten remek előjáték a vérszívás. Te is lány vagy, ismerd el, hogy izgató lehet, ha egy szexi vámpír matat a nyakaddal. Fogadd meg a saját tanácsod és ne ítélj elhamarkodottan. És keress fel, légyszi! SL

O.O

DragaBarbie írta…

Halihó, Fenség! Ebbe a bejegyzésbe most beleborzongtam, szintúgy a sok kérlelő, aggódó, szomorkodó megjegyzésbe, amit alant olvastam. Ez totálisan nem minden arany, ami fénylik helyzet, vagyis hiába szép a tenger, ha beleöntik a hulladékokat, hiába hagyod magad mögött a szárazföldet, ha utána csodaszép agyatlanként úszkálsz a vízben, és főleg hiába nevezed a barátnődnek azt, ha rá kell jönnöd, hogy hozzá köze nincs a barátságnak. Azt mondom, amit a többiek, embernek lenni király! És még mi király? A szerelem! Szeressük egymást, emberek!

Válasz erre: Szia, Barbie! Ha ezt olvasod adj meg valami elérhetőséget! Amúgy sajnálom is, hogy elhamarkodtam ezt a bejegyzést, de hidd el, odalent lenni komolyan csodálatos, az ember még az agyát is beáldozná érte. Honnan tudod, hogy ez a sellő nem a barátnőm? Honnan tudsz bármit is a kapcsolataimról. Más boszorkányokat keresek, ha te egy vagy közülük, keress fel! Kérlek! Ó, Barbie, nem véletlenül mondják, hogy a szerelem sötét verem. SL

O.O

DragaBarbie írta…

Nem megmondtam, hogy milyen király a szerelem meg a szeretet? Ne is hallgass arra az emóra, aki öt bejegyzésen keresztül taglalja, hogy az élet milyen szar, mert ez nem igaz. Még azt sem fogta fel a gyerek, hogy itt nem élet vagy halál, hanem emberség vagy sellőség volt a kérdés tárgya, na, mindegy… hát, tudod, a szeretetből sosem elég, minél több van, annál jobb. Már, ha megbízható a srác. (Vigyázzatok, lányok, kivel mentek a suliban rendezett karácsonyi bálra, nehogy valami búzavirágszemű barmot fogjatok ki! Én, mint lány, tudom, hány fiú akar minket átejteni kedveskedő szavakkal, mikor azt sem tudják, hogy mögöttük ülünk matekon! Ilyenkor jó őket meglepni egy-egy pofonnal, netalántán megviccelni egy otthonról hozott pa… harcias macskával.)

Válasz erre: Szia, Barbie! Milyen igazad van, ugyanakkor… Honnan tudsz a búzavirágszeműről, aki mögöttem ül matekon? Ha ez csak valami vicc, és te valaki az iskolából vagy, aki rájött, hogy ki vagyok valójában… Ellenkező esetben keress meg jó? Ha ennyit tudsz rólam, tényleg nagy hatalmad lehet. SL 

O.O

DragaBarbie írta…

Ja, persze… tegyük félre faji különbségeket, legyen együtt a légy a bagollyal, a sündisznó a zsiráffal, bezzeg a vérre, arra figyeljünk. Á, ne is törődj velem.

Válasz erre: Barbie, ez most úgy hangzott, mintha a legjobb barátom mondta volna. Úristen, Colin te vagy az?!

O.O

DragaBarbie írta…

A fiúból, aki iránt nem tudtad, mit érzel, a szerelmed lett? Háhá.

Érdekes kérdés, ki dönti el, mi a jó és a rossz, én is ezen töprengtem, miközben írtam a… beadandómat, de ez kit érdekel, szóval én is ezen gondolkoztam. Mármint miért kellene az osztályfőnöknek mindenképpen jobban tudnia, hogy mit akar az ember és mit nem, hogy mik a céljai az életben, és miért kellene mindenképpen leordítania, amikor azt mondja, hogy a célja még nem tisztázott? Hazudnia kéne, vagy mi? Azt hiszem, ez költői kérdés marad, kösz a jókívánságot, neked is hasonlóan jó döntéseket kívánok.

Főleg a karácsonyi bállal kapcsolatban. Egy lánynak annyi mindenre oda kell figyelnie, hogy ilyenkor az utolsó, akire gondolnak, az a megfelelő partner. Vagy nem tudom, lehet, csak én látom így. Különleges lány vagyok, na.

Válasz erre: Különleges lány a francokat! Hogy merted? Hogy merészelted, mi? Nem hiszem el, hogy ilyen gyerekes vagy! Szállj le a blogomról! Az első kérdésedre a válasz pedig: NEM!!!!!!

O.O

DragaBarbie írta…

Öhm. Bocs, többi lány, de ez a helyzet egyáltalán nem ROMANTIKUS, és nem kellene IRIGYELNI a blog szerzőjét, amiért ROSSZ emberbe szeretett bele! Nem értem, minek kell itt nyávogni meg vernyogni, aki csak szórakozni jár ide, az táguljon!

Kedves blogíró, szerintem át kellene gondolnod ezt az ösvényről letérős dolgot, mert mi van akkor, ha letérsz egy másikra, pedig a következő kanyarnál maga a boldogság vár téged? Jobb lenne kivárásra játszani, vagy inkább fogni azt a csinos fejecskédet, és kicsit elgondolkozni azon, nem építhetnél-e magadnak saját utat. Lehet, hogy nehezebb lesz, mint másokéra lépni, de kifizetődőbb is.

Én azt mondom, fogj egy dzsungelkést, és irány az átjárhatatlan!

Válasz erre: Dzsungelkést? Remek ötlet, drága féltestvérem! Rögtön át is szaladok vele hozzád, ajánlom, hogy ne legyél otthon! Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt csináltad velem, azt hittem, végre találtam egy boszorkányt, aki segíthet! Ehelyett a bolondság helyett inkább segítenél a kutatásban! Javíthatatlan vagy!!

2011. december 18. 23:47 perckor DragaBarbie felhasználó kitiltva a www.daugtherofsamhain.blog.com -ról.  

Beérkezett levelek (4 új)

Címzett: Cornelia Halloway (girl.like.corn@hotmail.com)

Feladó: Roland Pasternak (sexyvampireforever@yahoo.com)

Tárgy: karácsonyi üdvözlet

Mélyes Tisztelt Főboszorkány, Drága Cornelia!

Ezúton szeretnék elektronikus formában is boldog karácsonyt kívánni Neked és bájos nénikéidnek is. Egyetlen szerelmem már postára adta a szerény ajándékunkat, nagyon reméljük (még a farkasember is), hogy örülni fogtok neki, amint megérkezik.

Még egyszer kellemes karácsonyi ünnepeket, Édes Cornelia!

Legmélyebb hódolattal: Roland

Utóirat: tudomásom van róla, hogy rendszeresen érintkezel az én kedvesemmel, amivel persze semmi baj nincsen, de bízom benne, hogy meg tudod különböztetni igaz szavait az erős túlzásoktól, melyekkel oly könnyedén és gyakran él. Nehéz időket él át, amióta választania kellett köztem és családja között, ám szerelmünk legyőz minden akadályt. Ugye ebben te sem kételkedsz?

Címzett: Cornelia Halloway (girl.like.corn@hotmail.com)

Feladó: Rufus Canis (redwolfboy1993@gmail.com)

Tárgy: ezt kapd ki!

Mizu kedvenc főboszim? Ezt kapd ki, Tita és Agyarka veszekedésébe belezeng a kastély! Bocsi, hogy eddig nem írtam neked, de biztos vagyok benne, hogy Tita mindenről tájékoztat, és amúgy sincs velem semmi újdonság, Gina és én szuperül megvagyunk. A drágám most épp az ajándékomat csomagolja, így addig leültem írni neked egy kicsit. Találd ki, mit kaptok karácsonyra? Elárulom, mert tökre biztos vagyok benne, hogy úgyis darabokban fog odaérni, szóval egy flancos teáskészletet egy csomó csicsás virágmintával. Persze Ginának meg a sógornak tetszett, úgyhogy Titával rájuk hagytuk, vegyék meg, ha akarják, viszont tudd, ha rajtunk múlik egy önvédelmi készletet kaptál volna (karóval meg egy spéci DVD-vel), csak ezt túl antikarácsonyinak ítélték. Na, mindegy.

Tehát azt akartam mesélni, mennyire dúl a láv különben, Agyarkáék amióta írtam, hogy ordítoznak, már egymást falják (nemcsak szó szerint), és mintha Gina is végzett volna a csomagolással. Mennem is kell.

Csá, Corn!

Ui: Gina egy ölelést küld neked és Colinnak is.

Címzett: Cornelia Halloway (girl.like.corn@hotmail.com)

Feladó: Tita Slayer (stakesaregirlsbestfriends@gmail.com)

Tárgy: Re:Re:Re:Re:Re:Re: nem, ez egyáltalán nem szerelem

Hali, Corn!

Még mindig nem értem, miért nem vagy képes felfogni, hogy csupán tapasztalatszerzés céljából vagyok még mindig ebben a régi kastélyban, eszemben sincs kapcsolatot kezdeni a vérszívóval. Persze néha csókolózunk meg ilyesmi, de hidd el, ez csak az álca része, egy nap mindenből hasznot húzok majd, meglátod.

Más: még mindig nem jutottál előre Colinnal? Tudom, hogy sok neked ez az unokatestvérek dolog, de nem értem, miért nem tudsz továbblépni ezen. Mégsem olyan, mintha valóban testvérek lennétek, ráadásul egyes államokban az ember lánya már legálisan össze is házasodhat az uncsitesójával, ti pedig azért itt még nem tartokok. Gyereket sem akartok nemzeni, nem igaz?

A francba, miket beszélek? Esküszöm, Roland ülteti a fejembe ezeket a gondolatokat, néha egész sok vért szív belőlem, ma reggel is tökre szédültem tőle, ezért is próbáltam fel valami ordenáré csipkeförmedvényt, amiben szerinte angyalian nézek ki. Most képzeld el! Mit meg nem teszek a jó ügyért.

De visszatérve hozzád és Colinhoz, nem úgy látom, hogy valamerre is haladnátok, olyan közelségben meg biztosan nem fog hirtelen kiszeretni belőled, főleg, hogy nap, mint nap bámuljátok Sophie-t meg Vale-t. Fogadd meg a tanácsom, és élj egy kicsit, legalább a srác kedvéért, elég volt abból, hogy egész nap könyveket bújsz megoldás után kutatva. Komolyan, be fogsz golyózni!

Légy rossz, Corn! Egyszer élünk.

Tita 

Címzett: Cornelia Halloway (girl.like.corn@hotmail.com)

Feladó: Kieran Hargrowe (kierantheboywitch@hotmail.com)

Tárgy: üdvözlet egy másik boszorkánytól

Kedves Cornelia Halloway, Főboszorkány!

Nem ismersz engem (bár a nénikéidtől hallhattál rólam), az én nevem Kieran Hargrowe, Minnesota főboszorkánya vagyok immár két éve. Bizonyos természetfeletti forrásoktól (egy Hocca nevű tündértől, aki átutazóban kevert némi zűrt nálunk) értesültem róla, hogy miken mentél keresztül. Ezúton is szeretném gratulációmat kifejezni a bravúros mutatványokhoz, melyeket, ha az információk helyesek, saját mágikus képességek híján vittél véghez. Meg kell mondjam, én, aki sok főboszorkánnyal tartom a kapcsolatot, ilyet még nem hallottam, ezért is szeretnék közelebbi barátságba kerülni veled.

Úgy hiszem, korunk okán (én tizennyolc éves vagyok) jól kijönnénk egymással, talán több közös vonásunk van, mint hinnéd. Kérlek, válaszolj nekem! Úgy hallom, elzárkózol a varjak általi kommunikációtól, ezért is kerestelek fel ilyen modern módon, de ha úgy kényelmesebb, akár szélüzenetet is küldhetsz, mindenképpen várni fogom. Remélem, hogy hamar hallunk egymásról és egymás segítségére lehetünk!

Kellemes Napfordulót kívánok!

Kieran Hargrowe

Epilógus

Colin

- Na, hogy érezted magad? – mosolygott rám a lány. Csinos volt, szép arcában barna szeme csillogott, ahogy engem nézett, és még azt sem bánta, hogy randink egyet jelentett a víz hátán való folyamatos eltaknyolással. Néztem rá, és azon gondolkoztam, melyik trükkel rázzam le. Egyikhez sem volt kedvem, mint ahogy magához a lányhoz sem, Corn nélkül minden olyan színevesztett, erőtlen volt. Mosolyogni sem volt erőm.

- Ramatyul, de nem a te hibád. A víz jó, a napsütés jó, te jó vagy… - Megvontam vállamat.

- A jó az nem elég neked? – kérdezte évődve, nem látszódott rajta, hogy csalódott volna.

- Bocsáss meg.

Felkaptam a szörfdeszkámat, majd kikocogtam a vízből. Corn dühe perzselő intenzitással érkezett hozzám. Ilyen mérges még rám sem volt, mikor megtudta, sellőalakban csókolózásra csábítottam, ebből jöttem rá, hogy valami nagy lehet a háttérben. Azt tudtam, ezúttal nem én voltam az oka, Cecily iránt semmi olyat nem éreztem, amitől féltékenynek kellett volna lennie, más bánthatta. Leszálltam a szörfdeszkáról, át sem öltöztem, úgy indultam a birtokuk felé.

Mióta itt találkozgattam vele, még jobban szerettem szörfözni, mert emlékeztetett rá, mikor sellőalakban leplezetlen módon kimutatta azokat az érzelmeit, amiket halandóként letagadott. Az utóbbi egy hónapban feloldódott bennem a szorító érzés, ami akkor telepedett meg, mikor hallottam Cornt sírva elrohanni. Vagyis nem hallottam, nem is láttam, de éreztem, és ez volt a lehető legrosszabb. Teljes szívemmel-lelkemmel átéltem fájdalmát, veszteségét, gyötrődését, ha nem lett volna Miss Veer meg a sok beadandó, fogalmam sincs, hogyan éltem volna túl azt a két hetet, amíg nem jöttem ki hozzá a tengerhez.

Miután Logannel való randija balul sült el, még jól is jött, hogy kimaradt a suliból, a srácok szúnyogok módjára jöttek volna rá, főleg, mert Sophie-val egyszer úgy összevesztek, és olyan bizalmas dolgokat vagdostak egymás fejéhez, hogy gimnáziumunk apraja nagyja azt hitte, kebelbarátnők lettek. Engem, még ha akartak volna, se tudtak volna kegyeikbe fogadni, mert amikor tehettem, lógtam, meg is kaptam Miss Veertől a magamét miatta. Nem zavart, sok gondolatot nem fecséreltem rá, azon agyaltam, hogyan magyarázatnám el neki, mennyire jó, hogy nem féltestvérek vagyunk, ahogy nagynénjei mondták, hanem unokatestvérek. Ez azért mégis más.

Ahogy végigfutottam a térhez vezető úton, bennem is egyre növekedett a harag. Mindig azt éreztem, amit Corn, lényem egy része osztozott vele, de azt már megtanultam szabályozni, ki felé irányítsam ezeket a nem hozzám tartozó érzéseket. Most például mérges lettem arra, aki így felhúzta. Utáltam, amikor kínzó érzelmek gyötörték, főleg, ha nem én okoztam őket. Ott megvolt rá az esély, hogy leállok és békén hagyom, nem mintha komolyan gondoltam volna rá.

Felgyorsítottam lépteimet, nem törődve a csajokkal, akik két hónappal Halloween után is képesek voltak utánam kiabálni, hogy „Csókot vagy csalunk!”. Többé már nem voltunk olyan számkivetettek, mint korábban, viszont azóta annyi minden történt, hogy ez keserű vigasz volt, nem szavatolta az elmaradt happy endet, ami mindenkinek megadatott – még anyámnak is, összejött a Halloweeni munkás főnökével -, csak nekünk nem.

De ez már így volt, és nem tehettem ellene semmit. Egyelőre.

O.O

A Valerian keze nyomán felbukkanó különleges növények keretezte fűfolton kint hevertek Corn könyvei. Régebben soha nem merte volna őket otthagyni, félt volna, hogy valaki csak úgy elemeli, de újabban senki sem akart nekik ártani vagy idióta csínyekkel traktálni őket. A kölykök még mindig boszorkányoknak hívták a hátuk mögött a nyanyákat, Dullville azonban nyíltan kiállt mellettük, még turistacsalogató üzletüket is segített helyrerakni. Már Corn sem zárkózott el úgy a mágiától, napok óta a könyveit bújta, gondolom, be akart tározni tudásból, hátha jön egy újabb varjú valamelyik környékbeli boszorkány családtól.

Átléptem az egyik ingatag könyvtornyon, a bejárati ajtó felé vettem az utat. Sophie nyitott ajtót, aki hivatalosan is átvette a Nagy Testvér szerepét, és ennek megfelelően árgus szemmel nézett rám. Még meg sem szólaltam, de máris azt hitte, rosszat akarok. Nem tudtam, milyen kifogással élve lépjek be a Holloway házba, ahol egy ideje nemkívánatos személlyé váltam (oké, annyira nem volt nagy ötlet esős időben felmásznom a Corn szobájába vezető keskeny ereszen, hogy aztán majdnem lecsússzak és összetörjem magam, de éppen egy borzasztóan rossz randin voltam túl, és szerettem volna közölni Cornnal, hogyha kilök az ablakán, még akkor is szeretni fogom). Ekkor hallottam meg a nagynénik őrült kiabálását. Úgy vijjogtak, mint a vércsék.

- Véletlen volt! – kiáltotta egyikük.

- Ne mondjátok, hogy véletlen volt! – kiabált vissza Corn, most, hogy közelebb értem, vagy ötször annyira éreztem, hogy tajtékozik, mint a parton. – Ilyet az ember nem tesz véletlenül!

- De mi nem vagyunk emberek, Corn, mi… - kezdett bele Daphne néni. Na, ja, boszorkák, tudjuk, tudjuk, amellett minden lében kanál asszonyok.

Sophie elfintorodott.

- Mint hallod, el vannak foglalva, nem ajánlanám, hogy be gyere.

- Persze, te látogathatod a fiúdat, amikor csak akarod, én meg el vagyok zárva a gyerekkori legjobb barátomtól! – csattantam fel. Már épp belekezdett volna az ilyenkor szokásos Sophie Szövegébe – ami, mint kiderült, sematikus és unalmas volt -, mikor a háta mögött megjelent Flora néni.

- Hiszen szándékosan alkalmaztunk helyhez kötött mágiát, értsd meg! Igaz, kicsit erősebbre sikerült, mint azt vártuk…

- Kicsit erősebbre?! – Corn utat tört magának, és tőle szokatlan hévvel vetette magát felénk a folyosón. Amikor megláttam, képtelen voltam elfojtani egy vigyort, vicces volt, ahogy első tincseit félrelökve loholt. Szerettem, mikor vadult, annak ellenére, hogy ilyenkor még jobban hasonlított rám, mint máskor. Mikor meglátott, egészen megváltozott az arckifejezése. A fenébe, az ember egy pillanatig sem maradhat észrevétlen, hogy nyugodtan nézhesse. – Colin?

Igyekeztem higgadtnak, lazának és jókedvűnek mutatkozni. Volt egy olyan érzésem, hogy még a randi leggázabb pillanatában is nyugodtabb voltam, mint most őelőtte.

- Gondoltam, beugrok, és megnézem, min akadtál így ki.

Hirtelen torpant meg, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy neki ne ütközzön Sophie-nak. Ő feljajdult, és nyavalyogni kezdett, hogy az emberlábak milyen bénák, és hogy neki mit ki nem kell állni. Arrább toltam az útból, és léptem egyet Corn felé. Szégyenkezve nézte a padlót.

- Milyen volt a randi? – kérdezte.

- Csak a szokásos. Pocsék – feleltem. – De ki mer csodálkozni ezen, mikor arra vagyok kárhoztatva, hogy bűbájos társaságodat mellőzve másokkal legyek kénytelen mulatni az időt?

- Te még mindig levelezel azzal a vérszívóval? – kérdezte Sophie rosszalló arcot vágva.

Nem törődtem vele, Rolandnak voltak jó tanácsai, például bombabiztos tervez készített arra az esetre, ha Vale és Sophie esetleg összekapnának, és Corn egy szépségesen szép angyal sráccal lenne összezárva egy házba. Mikor Sophie látta, hogy már nem is foglalkozok vele, frusztráltan felsóhajtott, és visszament oda, ahonnan kijött.

- Sajnálom a rossz randit – mondta Corn.

- Én nem – feleltem őszintén.

- Tudom, hogy te nem.

Ráharapott a szájára, azt hiszem fogalma sem volt róla, mit lehet erre még mondani. Még mindig nem nézett a szemembe, tekintete feljebb pásztázott, míg mellkasomon állapodott meg. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy belém lát, és tudja, mennyire dobog a szívem. Ezt a kettőnk között feszülő köteléken keresztül is érezhette, mint ahogy én azt, hogy dühe jéghidegét lassan kezdi átvenni benne egy forró érzés. Ilyenkor imádtam a köteléket, mutatta, hogy hiába a sok visszautasítás, még mindig szeret. Ez megnyugtatott. Kicsit sem restelltem, hogy megérint a közelsége. Ez végtére még javamra is válhatott, így ő is tudhatta, hogy mit érzek iránta.

Mindezt alaposan átgondolva jóleső bizonyosság öntött el, mire Corn jobb keze megrándult. Rosszabb időpontban nem is kísérletezgethettem volna vele, de tettem rá. Már úgyis látta a legkínosabb álmaimat is, sőt saját magát az egyik ábrándomban, szóval mit veszthettem?

Elkezdtem azon mélázni, milyen lenne vele. Szabadjára engedtem érzéseimet, amik, mivel közvetlenül előtte álltam, kötelékünkön át gátlástalanul csapódtak belé. Elvörösödött.

- Na, szóval, izé… - kezdte, nem találva a szavakat.

Éreztem, ahogy zavarba jön érzelmeimtől és az ő azokra adott érzelmeitől, meg attól, hogy mindezt nagyon jól tudtam. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, mert innen már csak egy lépésre voltam attól, hogy ismét a tudtára adjam, milyen jó lenne vele lenni úgy, hogy mindig tudnám, mi jó neki és mi nem. Mikor legutóbb megmondtam neki, milyen isteni lenne így a szex, elküldött a francba.

- Abbahagytam – ígértem neki.

Erre megkönnyebbülten felnézett rám, majd mikor elült szemünk előtt a rózsaszín köd, ami kettőnkön kívül senki mást nem engedett látni, észrevette, hogy nagynénjei már felsorakoztak mögötte, ingerültbe váltott hangja.

- A nagynénjeim valamit nagyon szeretnének nekünk elmondani.

Villámló szemekkel pillantott hátra nagynénjeire, akik megszelídülve néztek vissza rá. Láttam rajtuk, hogy jó nagy turpisságot csinálhattak.

- Rendben, hagy halljam – mondtam, és léptem volna be, de Corn megállított. Ahogy a keze hozzáért karomhoz, mindketten összerándultunk, sietve húzódtam hátrébb, mielőtt ő lökött volna el magától.

- Menjünk ki.

Úgy tettem, ahogy kérte, de már előre sejtettem, hogy itt nem csak a nagynéniknek lesz nemulass, de nekem is. A tölgyfa osztozott félelmeimben, egynémely ága reszketett, az a kevés sárgás levél, ami volt rajta, is mind lehullott, csak úgy záporoztak a nyitott könyvekre. A nagynénik megálltak tőlünk két méterre, és mindenhova néztek, csak ránk nem.

- Mondjátok meg neki, mit tetteket! – szólt rájuk Corn összefont karokkal.

- Mit tettek? – kérdeztem megrettenve. Úgy tudtam, hogy hozzám van köze! Talán átkot raktak rám vagy engem is be akartak zárni egy tölgyfába, mint az a boszorkány Hoccát? Bármit kinéztem volna belőlük, annyira távol akartak tartani Corntól.

- Nos… - kezdte Daphne néni lassan. – Ennek nem fogsz örülni.

O.O

Cornelia

A napok gyorsan, és kevésbé fájdalmasan telnek, ha az embernek van mivel elfoglalnia magát. Poros, dohos szagú könyvek százain rágtam át magam, de nem találtam olyan varázslatot, ami lehetővé tette, hogy szabadon szeressem Colint. Úgy tűnt, hogy a régi korok boszorkányainak még fogalma sem volt a DNS-ről vagy épp nem találkoztak hasonló problémával, mint én. Beleszeretni a testvérembe, amúgy is elég egyedi, viszont, ahogy kiderült, hogy unokatestvérek vagyunk, kezdhettem elölről a kutatást.

Colin igyekezett meggyőzni, hogy az unokatestvérek már nem is olyan durva, mintha tesók lennénk, de bármennyire is akartam, nem engedhettem neki. Még az az érvelése sem győzött meg, amikor kijelentette, hogy régen a nemesi családokban mennyi unokatestvér házasság volt. Csak a fejemet ráztam, amíg ez a vérségi kötelék közöttünk van, lehetetlen, hogy együtt legyünk. Reméltem, hogy Colin megért engem, de nem biztos, hogy sikerült neki, bosszúból (bár lehet, hogy csak én éreztem bosszúnak), randizgatni kezdett más lányokkal. Nem engedtem, hogy erőt vegyen rajtam a féltékenység és a kétségbeesés emiatt, inkább csak még jobban elmerültem a könyvekben.

Daphne és Flora egy ideje az apáinkról pusmogtak, akik ezek szerint testvérek vagy mi. Egyáltalán nem érdekeltek, az összes álmodozásom, hogy egyszer visszajön az apám, és elvisz ebből az őrültekházából semmivé foszlott. Most szabályosan utáltam már azt a homályos képet is, ami a fejemben volt róla. Ugyanakkor nem ellenkeztem, amikor megtudtam, hogy nénikéim keresgetni kezdték őket, mert ki tudja, mire lesz szükségem tőlük, ha megtalálom a módját, hogy kicseréljem a DNS-eimet olyanokra, amiknek semmi köze nincs Colinhoz. Azért ez elég durván hangzik, mi?

Nem kellett sokat várnom, hogy nénikéim jussanak valamire, egyik délután – amikor Colin épp randin volt – le is hívtak a konyhába, hogy elmondják a fejleményeket. Épp ez cím nélküli fekete könyvet bújtam, amiben szemléletes rajzocskák mutatták, hogyan kell ezt-azt kiemelni az állatokból. Békák szemét, egerek máját, galambok szívét és egyéb kedves dolgok.

- Kis boszorkányom, jobb lesz, ha leülsz – mondta Flora gyászosan, majd amikor megtettem, elém tolt egy kistányér mazsolás süteményt.

- Ó, ne, a nyugtató süti! – mormoltam, mire Daphne elfojtott egy mosolyt.

- Ryan és Brian Myerson ikrek – mondta nekem minden átmenet nélkül. – Úgy sejtjük, hogy Ryan a te édesapád – Flora megszokásból köpött egyet a válla felett. – Brian pedig Coliné, de csak egyikük tartózkodási helyében vagyunk biztosak.

- Viszont nem tudjuk, hogy ő melyikük – tette hozzá Flora.

Elvettem egy sütit, és beleharaptam.

- Nem lenne egyszerűbb, ha valahogy megkérdeznénk attól, amelyikről tudjuk, hol van, hogy melyikük?

- A helyzet bonyolultabb, mint hinnéd – rázta meg a fejét Daphne. – Tudod, lehet, hogy Flora nénikéd és én hibát követtünk el, amikor, hogy is mondjam… egy kis mágiát alkalmaztunk az apádon, vagyis azon a férfin, aki vagy Ryan vagy Brian.

- Milyen mágiát? – kérdeztem.

Daphne kinézett az ablakon az öreg tölgyre, mintha abból merítene erőt, így Flora vette át a szót.

- Pontosan a születésed után egy kicsivel történt. Az apád, bármelyik is legyen a két férfi közül nem jött többet, édesanyád pedig megtámadta az a betegség… nekünk ápolni kellett őt, de kiküldtük a macskákat, hogy hozzák ide…

A plafonra emeltem a tekintetem. Nagynénéim komolyan betanították erre-arra a macskáinkat, ezt még mindig képtelen voltam elhinni. Egyedül Barnie úrfi a normális közülük. Nem csoda, hogy soha nem kedveltem a többit.

- A férfi, akit idehoztak, túl későn érkezett. Édesanyád utolsó kívánsága volt, hogy őt utoljára láthassa, de már… - Daphne és Flora egyszerre szipogtak fel. – Mi pedig dühösek lettünk, főleg mivel a férfi nem is rendült meg, sőt letagadta, hogy ismerne téged és édesanyádat… veszekedtünk. Egyik dolog követte a másikat, újra el akart menni, mi pedig…

- Túl erős mágiát alkalmaztunk rajta. Egyikőtök apja még mindig odakint áll az udvaron.

Köhögni kezdtem egy darab félrenyelt süteménytől.

- Tessék?! – kérdeztem hitetlenkedve.

- Az a tölgy, kis boszorkányom – mutatott ki Flora drámaian. – Colin vagy a te apád.

- Micsoda?!

Felugrottam, és kinéztem az ablakon. A kedvenc tölgyfám! Mi az, hogy…

- Azt akarjátok mondani – kérdeztem halkan, kezdődő dühvel –, hogy az a fa egy élő emberi lény, de azóta fa alakban tengődik, amióta az eszemet tudom?

Gyászosan bólintottak, én pedig szabadon engedtem dühömet.

O.O

Estére Colin és én ezerszer körbejártuk a tölgyfát, amelyik valamelyikünk apja volt. Képtelem voltam elhinni, Colin azonban elég könnyen vette a dolgot.

- Emlékszel, amikor majdnem kivágattuk? – nevetett fel hirtelen. – De a nyanyák azt mondták, gondoljunk szegény bagolyra, amelyik odafent lakik.

- Ez nem vicces! – feleltem szigorúan, mire Colin rám kacsintott, és éreztem, hogy mégis mosolyra húzódik a szám.

- Szerintem melyikünkre hasonlít jobban? – kérdezte, mire kitört belőlem a kacagás.

A fa ijesztően megreccsent.

- Szerintem hall minket! – fojtottam vissza a nevetést. Colin is felnézett a fára.

Reccs.

- Hallasz minket? – kiáltott fel Colin.

- Ne ordíts, itt van előttünk – intettem le.

Reccs.

- Egy reccsenés igent, kettő nemet jelent, jó? – jöttem elő az ötlettel. Colin halkan kuncogott. Azt hiszem, mindketten sokkban voltunk kicsit. Várakoztunk.

Reccs.

- Kipróbálhatnánk a nemet is – suttogta Colin közel hajolva a fülemhez. – Hátha csak egyszerűen recseg a fa. Véletlen is lehet.

- Az sem volt véletlen, amikor pofon csapott téged, emlékszel? – kérdeztem, miközben arrébb léptem, hogy ne érezzem a leheletét a nyakamon. Borzongott tőle a bőröm, igyekeztem nem érezni a testem elöntő forróságot, nehogy átmenjen Colinra a köteléken keresztül.

Reccs.

- Hé, nem is kérdeztem semmit! Szóval… te ugye nem fának születtél?

Vártunk, egy hirtelen jött széllöket lefújt pár levelet, de ezt nem értelmeztem válaszként.

- Lehet, hogy…

Reccs. Reccs. 

- Ember voltál, igaz? – kaptam levegő után.

Reccs.

- És melyikünk apja vagy? Coliné? – Úgy éreztem, évek telnek el, mire válaszolt. Colin fogta az idegességemet, mellém lépett és a kezembe csúsztatta a sajátját.

Reccs. Reccs.

- Akkor az enyém – nyögtem megsemmisülten.

Colin megszorította a kezem, ki akartam húzni a mancsából, de akkor a fa újabb jelzést adott.

Reccs. Reccs.

- Mi nem? Nem az enyém?

Reccs. Reccs.

- Akkor egyikünké sem?

Reccs. Reccs. Reccs.

- Ezt nem tudom értelmezni. Mit jelent? Hogy nem vagy biztos benne? – Kezdtem totál idiótának érezni magam, amiért egy fával beszélgetek.

Reccs.

- Szóval nem tudod vagy mi?

Reccs.

- Hogyhogy? – Rájöttem, hogy erre nem tud válaszolni, pedig kétségbeesetten akartam tudni a választ. – Te vagy Ryan?

Reccs. Reccs.

- Akkor Brian?

Reccs. Reccs.

- Ezt sem tudod – összegeztem.

Reccs – helyeselt a tölgyfa.

- Egyáltalán tudod, ki vagy? – Két szomorú reccsenés. – Emlékszel valamire? – Újabb kettő.

Colinra néztem (aki még mindig a kezem fogta, de most nem akartam ellenkezni), ő pedig vállat vont.

- Talán elfásult az agya egy kicsit.

- Colin!

- Most mi van? Majd’ tizenhét éve áll itt. Vissza kellene változtatni valahogy.

- Nem lehet – sóhajtottam. – A nénikéim nem tudják, hogyan kell. Vagyis tudják, csak nem akarják elmondani, mert valami titkos izé.

- Ez jellemző rájuk! – horkantott Colin. – De azért megpróbáljuk, ugye?

Reccs!!

- Azt hiszem, muszáj lesz. Jaj, ne, kezdhetem elölről a keresgélést! – nyögtem fel.

- Ha akarod, segítek – ajánlotta Colin.

Volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy sokkal többet is képzel a dologba, mint azt, hogy lehuppanunk egymás mellé, és átnyálazunk egy csomó könyvet. Észbe kapva próbáltam kihúzni a kezem az övéből, de nem eresztett.

- Na, hadd segítsek! – kérte a szemeimbe fúrva a sajátjait.

A közöttünk feszülő köteléknek, mintha túl sok lett volna, hogy fogjuk egymás kezét, esküszöm még a levegő is szikrákkal telt meg közülünk. Colin intenzíven bámult, nem átallott a számra is ránézni. Idegesen megnyaltam az ajkaim, mire belém hasított a gondolatat, mintha csak a sajátom lenne. Arra gondolt, milyen szexi voltam.

- Segíthetsz, de viselkedned kell! Ígérd meg, hogy nem próbálsz meg… nyomulni – kértem.

- Semmi olyasmit nem teszek, amit te ne akarnál – felelte cselesen.

- Nem! Inkább ígérd meg, hogy nem érsz hozzám, még akkor sem, ha akarom!

Megkeményedett a pillantása.

- Miért csinálod ezt velem, Corn?

- Kérlek! – könyörögtem.

- Corn…

- Kérlek, lehetünk együtt, ha megígéred! Csak annyi kell, hogy fogd vissza magad. Megígéred, ugye?

Farkasszemet néztünk, amíg meg nem éreztem, hogy megtörik az ellenállása. Átgondolta.

- Megígéred? – sürgettem.

A szemembe nézett, majd szorosabban markolva a kezem közelebb hajolt hozzám. Önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetem, de nem mertem behunyni a szemem, mert tudtam, hogy akkor vége az önuralmamnak.

- Reccs! – lehelte végül az arcomba, mire mindketten nevetésben törtünk ki.

20. fejezet

20. fejezet

Cornelia

Fél lábbal a helyes úton

Még mindig a döntések körül kavarognak a gondolataim, de ezúttal biztosan tudom, hogy mit kell tennem, még annak ellenére is, hogy ez a legnehezebb dolog, amibe valaha belefogtam. Azt mondják, a jó szándékkal kövezték ki a Pokolba vezető utat, szerintem ez igaz, de úgy vélem, ha már rájöttél hová vezet az út, nem muszáj végigmenned rajta. Vissza is fordulhatsz, hogy letérj az egyik ösvényen, ami talán nem olyan hívogató, mint a főút, és lehet, hogy tele van szakadékokkal és veszéllyel, mégis azt kell választani, mert csak az vezet a jó irányba. Végül is ez a lényeg, nem igaz? Hibázol, elkövetsz olyan dolgokat, amiket nem érzel hibának, később mégis kiderül, hogy az volt, viszont mindent jóvá lehet tenni. Mindig van egy másik út, amelyikre ráléphetsz, még akkor is, ha fél lábbal még a helytelenen taposol. Rossz emberbe szerettem bele, így most másik ösvényt választok. Egy helyesebbet, mondták többet is, egy másikat felelem rá én, azt, hogy helyesebb-e vagy sem, nem ők és nem is én döntöm el. Talán az idő, ami meghatározza, milyen úton haladok, az egyszer biztos, hogy most a fél lábam már a jó úton van. Szurkoljatok, hogy azon is maradjon. Kígyót, békát, galambvért!

O.O

Mi vagyok én az egész univerzumhoz képest? Egyetlen, sápadt kukoricaszem, még arra sem méltó, hogy a világ vagy akár ez a kis városka összeesküdjön ellene, igyekeztem nem is hibáztatni senkit sem.

Colin a testvérem és én olyan bűnös érzelmeket táplálok iránta, amilyeneket nem lenne szabad. Hát hol igazság ez? Miért nem derült ki mondjuk egy héttel ezelőtt, amikor még… Á, kár is lenne ilyesmin emészteni magam. Ez az egész nem az univerzum összeesküvése ellenünk, csupán egy véletlen (oké, erre mondhatjuk, hogy a kozmikus fajtából). Egyszerűen képtelenség, hogy Colin vér a véremből… nos, félvér, de akkor is! Lehetetlen! Azonnal látnom kell annak a vizsgálatnak az eredményét, sőt, el kell végeztetnem a tesztet, függetlenül a nagynénéimtől. Ki tudja, lehet, hogy ők találták ki ezt az egész testvéresdit. Ha igen, akkor sosem bocsátom meg nekik!

Tettre készen felugrottam, majd kirohantam a szobámból, hogy számon kérjem őket. Pechemre nem vettem észre Barnie Úrfit, akiben megbotlottam, és lezuhantam a lépcsőn. Egész életemben ebben a házban laktam, de még sosem gurultam le egyik lépcsőről sem. Próbáltam a karommal tompítani az esést, ám csak azt értem el, hogy éles fájdalom hasított bele, és így is úgy is a lépcső alján kötöttem ki.

Flora felsikoltott, majd mellém rohant.

- Corn! Nem esett bajod?

- Tök jól vagyok! – morogtam szédülő fejjel, de amikor megmozdítottam a karom, fájdalmak új dimenziója hasított bele. Felszisszentem, kintről pedig Colin kiáltását hallottam.

- Ne mozdulj, kis boszorkányom – sopánkodott Flora. – Szerintem eltört a karod.

Nem érdekelt a karom, az érdekelt, hogy a fájdalom mellett rémületet éreztem, ami mintha nem az enyém lett volna. Colin rémülete, amiatt, hogy olyan fájdalmat érez, ami tőlem érkezett. De nem, mégsem a fájdalom miatt, valami máshoz köthető, valami sokkal gyomorszorítóbb félelmet érzett, fontosabbat holmi kis fájdalomnál, valami… engem féltett. A felismerés úgy vágott kupán, mint Flora könyöke, amikor az ajtón berobbanó Colinra pillantva felkaptam a fejem. A karját markolta azon a helyen, ahol nekem fájt, és azzal a rémülettel, amit eddig csak éreztem, de most láttam is rajta, meredt rám.

- Corn, mi történt?

- Nem kellene itt lenned! – morogta neki Daphne, belépve a nappaliba. – Corn, mi van veled?

- Szerintem eltört a karja – tájékoztatta Flora.

- Csak leestem a lépcsőn – vágtam rá Colin megnyugtatására, de azt hiszem, nem jött össze.

Gyorsan odarohant hozzám, és letérdelt mellém. Láttam, hogy kíméli a karját.

- A tiéd is fáj, ha megmozdítod? – kérdeztem, mire rázott egyet a karján, amitől én azt hiszem, összepisiltem volna magam.

- Nem, csak érzem.

Ez megnyugtató volt olyan szempontból, hogy ha legközelebb véletlen leszúrom magam, legalább nem kezd ő is vérezni, egyszerűen csak érzi a sebeim. Amíg nem halok meg, nem lesz súlyos gondunk.

- Maradj fekve, kis boszorkányom, mindjárt csinálok egy főzetet, amitől…

- Bemegyek a kórházba – ráztam meg a fejem.

- De sokkal egyszerűbb lenne…

- Bemegyek a kórházba Colinnal – szakítottam félbe Daphnét. – Úgyis szeretnék egy vizsgálatot csináltatni.

- Hát menjetek – legyintettek a nénikéim, azonban Flora hozzátette, hogy ha mindenképp hagyományos gipszben gyógyulást akarok, legalább hadd adjon egy csésze fájdalomcsillapító teát. Ezt elfogadtam, ugyanis tényleg nagyon fájt a karom és amúgy is várni kellett a taxira.

- Nem lesz anyukád mérges, amiért megint velem vagy? – kérdeztem Colint, de nem néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam rá, netalán a szemébe nézni.

- Nem érdekel – felelte, és óvatosan belém karolt, de elhúzódtam.

- Colin…

- Ne kezdd! – kérte az állam alá nyúlva. – Semmi rossz nincs benne, ha hozzád érek!

- Tudom – ismertem el, szerettem volna elmondani, hogy szerintem sincs, sőt, hogy egyenesen imádom, amikor hozzám ér, mégis… - De…

- Nem, nincs de! – vágott közbe. – Megcsináltatjuk a vértesztet, addig nem beszélünk róla!

- Rendben – egyeztem bele, mert ezzel ki tudtam egyezni.

Amikor megérkezett a taxi, beültünk, és együtt mentünk be a kórházba.

O.O

Ha valaki megkérdezné, melyik volt életem leghosszabb hete, biztosan a múlt hetet mondanám. Hétfő reggel Colin és én suliba mentünk. Normális hétköznap délelőttnek ígérkezett, kivéve, hogy olyasmi állt mögöttünk, amit senkinek sem kívántam volna.

A jó hír, hogy megszabadultunk a vendégeinktől, legalábbis egy kivételével, ugyanis Vale beköltözött hozzánk. Mint mondta koszt-kvartély fejében segít rendbe hozni a nénikéim üzletét meg a házunkat, plusz a kertünkön is végigmegy kéthetente egyszer a fűnyíróval. Nem sok, de mi mást várhatnék el egy bukott angyaltól? Már így is elkezdte kicsinosítani a házat, kicserélt pár korhadt parkettát, megjavított egy beszorult ablakot, és a padláson megtalálta Daphne rég elveszettnek hitt üvegcsekészletét. Nem mondom, jó egy angyal a háznál, még ha bukott is. Különben sem zavar túl sok vizet, kivéve mikor Sophie átjön – és biztos vagyok benne, hogy sokszor jön majd hozzánk, lévén az ő „szobájában” kicsit túl necces lenne smárolniuk. Merthogy már csinálják, mint ahogy Sophie csinálta minden sarkon Logannel, úgy csinálja most Vale-lel. Esküszöm, egész megrontotta a srácot csupán egyetlen hétvége alatt. Amúgy nincs okom panaszra Sophie egész emberi, amikor Valeriannel van, kivéve persze, hogy egy sellő, de hát senki nem lehet tökéletes.

Rufus, Tita, Georgina és Roland is elutaztak péntek este, Tita szombaton írt is egy e-mailt, hogy szerencsésen megérkeztek a kastélyba, Rufus és Gina édelegnek, ő pedig elhatározta, hogy Roland minden titkát ki fogja fürkészni. Azt válaszoltam neki, hogy kezdje azzal, hogy kideríti csókol-e olyan mámorítóan a vámpírja, mint ahogyan vért szív. Már el is képzeltem, ahogyan dúl-fúl az elolvasása után. Különben csodálkoztam, hogy a kastélyban van internet, de azon még inkább, amikor kiderült Rolandról, hogy rendszeres olvasója a blogomnak, korábban már írt is néhány hozzászólást, csakhogy hülyének néztem, ugyanis a főboszorkányosdi előtt történt minden, és kicsit furcsának éreztem a megnyilvánulásait SexyVampire216 felhasználónéven. De most már legalább tudom, hogy nem szabad elzárkóznom az ilyenek elől.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi lett Hoccával és Harlammal, de azt kell mondanom, nem igazán tudom. Egyik percről a másikra eltűntek. Abban biztos vagyok, hogy nem a tenger felé távoztak, ugyanis Sophie apja kicsit megorrolt Harlamra a szigonyos eset miatt, és ráküldte az összes vérszomjas sellőzsoldost, amit Hocca vészriadónak vett és rávette az „úrfiját”, hogy szökjenek el, nemcsak a sellők, de Harlam főnökei elől is. Mivel Harlam belement, nem tudtam róla elképzelni, hogy később majd visszatér bosszút állni vagy ilyesmi, inkább hagytam a fenébe. A lényeg, hogy megszabadultunk tőlük, az egy szem angyalka és a sellő már igazán nem sok vizet zavarnak.

A suliban főleg nem, habár eléggé felkavarták az állóvizet, amikor mindenki szeme láttára smároltak – szegény Logant teljesen meg is sajnáltam – utána pedig Colinnal és velem dumáltak. Ráadásul keringett valami pletyka egy bizonyos buliról, amikor is mi négyen elloptunk egy hajót és hatalmas zűrt csináltunk szárazföldön és vízen, de ezt mind egy emberként letagadtuk, ha kérdezték (ugyanakkor senki nem vette be, hogy úgy tört el a kezem, hogy leestem a lépcsőn, biztosra vették, hogy köze van a nénikéim üzletének felrobbantásához).

Az elmúlt hét történései miatt, legfőképpen Colin miatt újra kellett gondolnom a jövőmet. Bár még vártunk a vérvizsgálat eredményére, mindketten eléggé biztosak voltunk benne, hogy féltestvérek vagyunk. Korábban sosem vettem észre azokat a hasonlóságokat, amik most szúrták a szemem, akárhányszor csak Colinra néztem. Tehát arra gondoltam, hogy jót tenne némi külön töltött idő, mivel a legijesztőbb az egészben, hogy nem zavarta, hogy közös az apánk. Néhányszor megpróbált megcsókolni, de mindig hárítottam, amennyire csak tudtam. Megcsókolni a bátyámat borzalmas bűnnek tűnt, vágyni rá és még többre a legeslegborzalmasabbnak, ugyanakkor ő volt a szerelmem, akarni őt az egyik legtermészetesebb dolog volt, amit csak létezhet.

Tehát a jövőm távol Colintól kellett volna terveznem, de csak nem vitt rá a lélek. Kiderült, hogy a főboszorkányság nem átruházható, a nénikéim szerint én leszek az életem végéig, még annak ellenére is, hogy nem mutatkozott egy fia mágikus képességem sem. Ariana könyve és lánca nélkül – Flora és Daphne mindkettőt elkobozta tőlem, és elzárták az összes hasonló könyvet is, amihez csak hozzáférhettem volna, nehogy bajt okozzak – nem tudtam varázsolni, még a „Repül-e a seprű, avagy kis trükkök kezdő bosziknak” olcsó mutatványai sem működtek. Igazából már kezdtem megszokni a varázslást, de azért nem mondanám, hogy szomorú lettem, amikor kiderült, hogy képtelen vagyok rá. Nénikéim még reménykednek, hogy talán a tizennyolcadik születésnapommal robban ki belőlem a varázslat, de én nem teszek fel mindent erre a lapra.

 Normális szakma után kell néznem. Kár, hogy semmiből nem vagyok valami jó. Ahogy szegény Colin sem boldogult, főleg Miss Veerrel, aki csúnyán fejbe vágta egy romantikus regénynek látszó könyvvel, és vadul gesztikulálva magyarázott neki. Fájt Colinnak, még én is megéreztem, de nem mutatta különösebb érdeklődését a dolog felé. Messze állt tőlem, egy szót sem hallottam abból, miket vág Miss Veer fejéhez – már a könyvön kívül – viszont hirtelen rám nézett, a tekintetünk pedig összekapcsolódott.

Igazi, mély szerelmes pillantás volt, izgatottságot éreztem, amiről nem tudtam eldönteni, hogy csak az enyém-e, vagy olyan erős a kötelék közöttünk, hogy egy-egy felkavaró érzelem csak úgy átcsúszik. Abban viszont biztos voltam, hogy nem érdekelt semmi más, csak ő. Képtelen voltam másra gondolni, másról álmodni, vagy egyszerűen csak…

- Szia! – lépett elém egy nagy alak kitakarva Colint a képből. – Sajnálom, ami a nénikéid üzletével történt.

Felnéztem, és rájöttem, Logan Maxwell áll előttem, akiről múlt héten még azt mondtam volna, életem szerelme, most csak… hát, most csak egy helyes srác volt, aki nagy meglepetésemre érdeklődést mutatott irántam.

- Öhm… köszi – mormoltam. Logan rám mosolygott.

- Milyen órád lesz? Elkísérlek a termedhez. – Ez határozottan fura volt.

- Történelem, mint neked – feleltem. – Négy éve egy osztályba járunk, nem rémlik? – Arra gondoltam, mekkora… tuskó. Még olyan is volt, hogy kölcsönadtam neki egy tollat!

- Á, akkor jó – vigyorgott tovább.

Hol van ez a srác Colinhoz képest? A fenébe, mit ettem rajta? Colin sokkal, de sokkal… a bátyám. A belém hasító gondolattól összerezzentem. Miért álmodozom hát róla? Jó, nincs meg még a vérvizsgálat eredménye, de tudom az igazságot, nem áltathatom magam. Jobb lesz, ha már most elfelejtem Colint. El kell felejtenem!

O.O

Óvatosan lépkedtem a sírok között vigyázva, nehogy felzavarjak valakit. A kezemben tartott koszorút Nicholas sírjára vittem. Emlékeztem rá, mennyire elhanyagolt volt, arra gondoltam, kigazolok körülötte, és feldíszítem, elvégre, ha csak holtában is, de a barátom volt. Odaérve azonban láttam, hogy valaki más már megcsinálta helyettem, a sírt megtisztították, a tetején friss virág volt, nem kellett mást csinálnom, csak odatettem a koszorúmat.

- Remélem, hogy valami jó helyen vagy – érintettem meg a hideg követ az ép kezemmel.

- Szerintem tutira ott van.

Ijedten megfordultam. Colin volt az, fázósan húzta össze magán a dzsekijét, és átható pillantással méregetett.

- Te tisztítottad meg? – böktem a sírra. Két nap telt el az elhatározásom óta, azóta nem sokat beszéltünk, a kényelmetlen csendek valahogy megnyugtatóbbak voltak, mint amire számítottam. Legalább nem jött olyasmivel, hogy ne törődjünk azzal, hogy féltestvérek vagyunk.

- Nem, biztos a Nicholas exnője volt – vont vállat.

- Igen, biztos – motyogtam. Annyira hiányzott Colin! Azt kívántam, bárcsak sosem szerettem volna bele, akkor talán még örülnék is annak, hogy közös az apánk.

- Corn, te reszketsz – sétált mellém, átkarolva a vállam. Megdermedtem. Legszívesebben hozzábújtam volna, de az elhatározásom megállított. Utáltam ezt.

Kicsit húzódozva néztem Colinra, aki szintén engem fürkészett. A száján keresztül vett levegőt, ami fehér páraként gomolygott elő, könnyedén elérve az arcomat. Visszatartottam a lélegzetem, és behunytam a szemem. Nem, ennyitől csak nem szédülhetek meg!

Colin ajka hozzáért az enyémhez. Átfutott az agyamon, hogy jobban kellett volna vigyáznom, aztán már csókolóztunk is, először lágyan, finoman, majd kétségbeesetten kapaszkodva a másikba, míg végül sikerült ellöknöm magamtól.

- Hagyd abba! – könyörögtem neki, és magamnak is.

Zihálva nézett rám, a szemeiben ugyanazt a vágyat láttam, amit én éreztem, de közben dühös is volt.

- Miért csinálod ezt, Corn? – kérdezte számon kérően. – Tudod, hogy nem számít, mi van, én sze…

- Nem! – vágtam közbe. – Nem, Colin, hát nem látod, milyen mocskos dolog ez? – Az a helyzet, hogy nem látta, ahogy én sem, én csak egyszerűen… tudtam, mi a helyes.

- Ha tudnád, mit érzek, sosem mondanád rá, hogy mocskos – vágott vissza. Ez fájt, hiszen én ugyanúgy szerettem őt, ahogyan ő engem, sőt lehet, hogy jobban is. De épp ezért kellett megtennem.

- Figyelj, azért ez annyira nem nagy szám. Fiatalok vagyunk, mindkettőnknek lehetnek még mások.

Megdöbbenést láttam a szemeiben.

- Én nem akarok másokat. – Ja, ahogy én sem, de nem volt jobb megoldásom.

- Mindig is szeretni foglak valamilyen szinten, Colin. De Logan és én… hát, randira hívott a hétvégén, és igent mondtam neki, ráadásul egy hónapig nem leszek itthon.

- Maxwell egy bájgúnár! És milyen randi az, amelyik egy hónapig tart? Öt perc után rá fogsz unni a fickóra!

- Nem emlékszel, milyen sokáig szerelmes voltam Loganbe? – kérdeztem. – Most itt az alkalom, hogy összejöjjek vele, miután Sophie olyan csúnyán elhagyta.

- Hallod, mit beszélsz? – lépett közelebb megint, mire elhátráltam, majdnem átesve Nicholas sírján. – Szerelmes voltál. Már nem vagy az. Tudom, hogy engem szeretsz, szoktam érezni is, amikor este rám gondolsz, vagy amikor rólam álmodsz. Te is szoktad?

- Nem! – hazudtam gondolkodás nélkül. A szívem úgy fájt, hogy azt hittem, menten belehalok.

- És most? Most nem érzed, ahogy darabokra töröd a saját szívedet? – Érezte hát ezt is. Fene ebbe a hülye kötelékbe!

- Elmegyek egy hónapra – váltottam témát. – Lemegyek az óceánba a sellőkhöz. Meghívót kaptam a királytól, és elfogadtam, hétfőn indulok is – hadartam.

- Úgy érted, megint sellővé akarsz változni?

- Nem csak akarok, fogok is – vágtam rá. – A nénikéim szerint most biztonságos lesz, a tengerláz amúgy is csak először ragadja el annyira az embert, és… szeretnék menni. Unatkozom itt Dullville-ben, unalmas az iskola, a helyek, és egyszerűen minden. Jó tapasztalat lesz nekem.

- És velem mi lesz? – kérdezte halkan.

- Elsősorban azért megyek, hogy távol maradjak tőled, Colin – mondtam ki. – Ami köztünk van, nem egészséges, képtelen vagyok…

- De még nem is biztos, hogy…– nem tudta kimondani a testvérek szót. – Még nincsenek meg az eredmények, és ha negatív lesz…

- Akkor sem biztos, hogy ez működne köztünk. Nézd, az ilyen fellángolások nem tartanak örökké, minek tovább bonyolítani most, amikor ott a nyakunkon a kötél, ami bármikor megfeszülhet? Nem éri meg az egész, nem igaz?

Persze, hogy nem igaz, tudtam, hogy hazudok, talán ő is tudta, mindenesetre kiérezhette a hangomból, hogy mondjon bármit az a hülye szívem, a döntésem végleges.

- Szerezz valami lányt, Colin, és felejts el engem örökre, így lesz a legjobb – mondtam még utoljára, mielőtt sarkon fordultam, és futásnak eredtem.

Elég távol akartam érni tőle, mielőtt sírni kezdek.

O.O

Sophie-nak van egy kisöccse, ő jött értem, mert Sophie bulira készült Vale-lel, nem akart meguszonyosodni. Kicsit ellenemre volt, hogy csókot kell váltanom a kissráccal, aki tizenháromnak, ha kinézett, de ez kellett nekem, vissza kellett kapnom a csodaszép sellőfarkam és hozzá azt a könnyedséget, amit utoljára a tenger mélyén éreztem.

Csodálatos volt. Versenyeztem Sophie kisöccsével, játszottam egy csapat delfinnel, halrajokat kergettem, és épp néhány sellőlánnyal igyekeztem megértetni, milyen kagylókból szeretnék ékszereket, amikor hallottam a hívást.

Corn!

A fejemet forgattam.

Ti is hallottátok? – kérdeztem a lányoktól, de ők csak a fejüket rázták.

Corn! – Colin hangja volt. Természetesen emlékeztem rá, ahogyan az egész kinti világra, emlékeztem a fájdalomra, a kétségbeesésre, a haragomra. Emlékeztem rá, hogy mit jelent nekem Colin.

Jövök – gondoltam, és úszni kezdtem arrafelé, amerről őt éreztem.

A part közelében volt, egy szörfdeszkán. Úgy látszott, örül nekem, amiért felbukkanok a hívására. Én is örültem. És fájt a hasam is a látványától.

- Hallottalak – közöltem vele. – Hogy lehet ez?

- Kiabáltam – felelte. Szebb volt, mint emlékeztem rá. Mosolyogtam, annyira szép volt. – Mi az? – kérdezte.

Megtámaszkodtam a deszkája szélén, és fél kézzel megsimogattam az arcát.

- Szép vagy!

- Te is – mondta, megérintve a kezem. – Hiányoztál.

- Mióta vagyok itt lent? – kérdeztem összezavarodva. Talán egy-két napja lehet. Vagy nem is, háromszor-négyszer is aludtam már. Összefolynak a dolgok, ha ennyi gyönyörűség veszi körül a sellőt.

- Két hete – felelte. – Az eredmények…

- Nem akarok erről beszélni – vágtam közbe, a hasfájásommal küzdve. – Fáj tőle a hasam.

Megértően bólintott egyet.

- Miről akarsz beszélni?

- Én… semmiről. Semmi sem szebb nálad. Hadd nézzelek egy kicsit!

Az arcom ráfektettem a sima deszkára, és csak gyönyörködtem Colinban. Egyszerűen nem értettem, mitől olyan szép, amikor nem különlegesebb a többi embernél. A fehér szárnyú repkedő Vale például sokkal szórakoztatóbb, amikor felrepül velem, vagy Sophie-val aztán magasból visszadob minket, de Colin ő… egyszerűen jó vele lenni, még akkor is, ha semmit nem csinál csak játszik a hajammal, vagy az arcomat simogatja.

Amikor az új barátnőim értem jöttek, már majdnem sötét volt. Észre sem vettem, Colin és én mennyire elsodródtunk a parttól, és mennyire kék lett a szája. Elfelejtettem, hogy emberi mértékkel nézve, milyen hideg van, még akkor is, ha rajta van az a ruha, amiben állítólag nem fázott… annyira.

- Segítek kijutni a partra, jó? – Sokkal gyorsabban haladhattunk, miközben a deszkáját toltam magam előtt, és heves uszonycsapásokkal igyekeztem minél intenzívebben haladni, míg végül elég közel értünk ahhoz, hogy kényelmetlenül alacsony legyen nekem a víz. Képtelen voltam mélyre merülni benne, ettől nem éreztem magam biztonságban.

- Innen már kitalálok – mondta Colin. – Érzem, mennyire rossz itt neked.

- Jó – mosolyogtam rá. – Menj, és melegedj fel, nem akarom, hogy bajod essen.

Nevettem, amikor becsobbant a vízbe, majd az egyik kezemnél fogva közelebb húzott magához.

- Szoktak a sellők csókolózni? – kérdezte.

- Nem nagyon – ismertem el. – De ha azt kérdezed, én szoktam-e…

- Szoktál?

- Sosem vagy ott a vízben.

- Most itt vagyok!

- Akkor jó. – Végül is igaza volt, és már nagyon fájt a hasam egy csókjáért. Amikor az ajka az enyémhez ért, olyan volt, mintha egy delfin csapott volna arcon a farkával (ami egyszer megtörtént velem, de csak véletlenül tette). Szédültem, de Colin erősen tartott, így nem esett bajom.  

- Szeretlek – mondta végül, mikor elengedett, és majdnem a fenékig süllyedtem.

- Tudom. Én is szeretlek. Ezért vagyok itt.

Ez valahogy nem stimmelt, mégis helyes volt. Hol vétettem a számításban?

- Gyűlölni fogsz ezért, ha letelik az egy hónap – folytatta.

- Sosem gyűlölnélek. De nem értem, miről beszélsz.

A fejemet megdöntve gondolkodtam. Lejöttem ide a vízbe, mert fájt Colinnal lenni, fájt, hogy nem lehetünk együtt, pedig azt akartam, viszont itt a vízben már együtt lehetünk. Miért ne lehetnénk, ha semmi rossz nincs benne?

- Nem baj – felelte gyorsan. – Holnap is eljövök. Meghallod, ha kiabálok?

- Biztos vagyok benne – bólogattam.

Megint megcsókolt, majd fogta a deszkáját és kiment. A hónap hátralévő részében minden nap találkoztunk – egy idő után titokban, mert Sophie és Valerian nem szerették, amikor Colinnal vagyok –, de igazán tényleg csak akkor értettem meg, mit tett Colin, amikor újra emberré váltam.

A felejtés-mint-sellő akció csúfos kudarcot vallott, tudtam, hogy még hosszú út áll előttem, amíg kitalálok valamit, ami talán elfelejteti velem, mit érzek Colin iránt. Csak a napokban kezdtem újra a boszorkányság felé fordulni. Mi van, ha kitalálok valamit, amitől szabadon szerethetem Colint? Ariana arra tette fel az életét, hogy a holtak kórságának ellenszerét keresse, az is elég lehetetlen volt, mi baj van az én célommal? Az égvilágon semmi. Neki is állok a kutatásnak. A szabad-szerelem akció indul.