3. fejezet

3. fejezet

Cornelia

Boszorkánytanács

Boszorkánytanács akkor ül össze, ha egy boszorkány vét a boszorkánytörvények ellen, ilyenkor a legbefolyásosabb boszorkányokból tizenhárom főt kiválasztanak, akik ítélkeznek a törvényszegő ügyében.

Személyes beszámolóm:

Az általános hangulat pocsék volt, a nénikéim majdhogynem tüzet okádtak, amiért Colin megmentésére azt vallottam, hogy én adtam engedélyt neki a boszorkánybálra való megjelenésre, a boszorkányok felháborodva követelték valaki fejét, én pedig sokkosan meredtem magam elé, hiszen egyike voltam ennek a csürhének. Képtelen voltam elhinni, hogy tudok varázsolni. Nénikéim voltak, akik kiválasztották az ítélkező boszikat, viszont ők nem lehettek, mert túl közeli rokonaim voltak.

A tárgyalás megkezdődött, elmondtam, hogyan hívtam meg Colint, de persze a boszik zabosak maradtak, mindenképpen elítéltek…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Hajnali négy is elmúlt már, de a boszik még mindig tanácskoztak, mi is legyen velem. Nénikéim, mint önjelölt ügyvédek nem győzték mondani, hogy ne csináljak már úgy, mintha semmiség lenne, ami büntetést rám szabnak, mert igenis komoly törvényt szegtem meg, akár még azzal is járhat, hogy megfosztanak a Főboszorkányi címtől. Mikor vállat vontam, hogy tőlem csinálják, Daphne kifejtette, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, mert ezen boszorkánytanács ki is jelölné az új Főboszorkányt, viszont az, mivel nem a rózsaszín füst választotta, nem lenne megfelelő a posztra, ráadásul azt én sem akarhatom, hogy valami alkalmatlan boszorkány uralkodjon felettem (mivelhogy már én is boszorkány vagyok).

Teljesen sokkban voltam, nem is éreztem semmit, pedig pánikolnom kellett volna. Nem tettem, hiszen Colin biztonságban volt, távol ettől az őrültekházától. Különben is, inkább meghaltam volna, mint hogy hagyjam Colint még jobban belekeveredni. A gondolat, hogy ez a sok dilis már tudja róla, kicsoda, nem tetszett nekem. A halandó unokatestvérem. Már ez is épp elég volt, mi lett volna, ha kitudódik a kötelék, ami elvileg tilos? Nem, ítéljenek csak, amire akarnak, nem fogom bánni.

Végül megszületett az ítélet, Kieran – aki szintén tagja lett a tanácsnak, hiszen ő volt az egyik legnagyobb hatalmú vendég – aggódó pillantása dühössé vált, és tehetetlenül rázta a fejét.

- Cornelia Holloway – állt fel végül. A hivatalos hangjából is kihallottam a rosszallást. – A boszorkánytanács bűnösnek talált, amiért halandót hoztál a boszorkánybálra, és ezáltal veszélyeztetted sokunk külvilági pozícióját. – Megforgatta a szemét. – Az enyhítő körülményt, miszerint a halandó vérségi kapcsolatban van veled, a tanács figyelembe vette, ennek ellenére a bűnödnek megfelelő mértékű büntetést szabunk ki rád. A tanács ettől a naptól kezdve megfoszt a Főboszorkány címedtől. – Nénikéim feljajdultak. – Ezenkívül, mivel az említett halandó bűneit is magadra vállaltad, egy éves szolgálattal tartozol egy kiválasztott boszorkánycsaládnál, melynek kezdetekor megfosztatsz varázserődtől, és kizáratsz minden a mi világunkkal kapcsolatos ügyből.

Nénikéim már dühösen morogtak, hogy ez igazán nem igazság, de Kieran még nem fejezte be, láttam rajta, hogy az utolsó dolog a legsúlyosabb mind közül.

- Az éves szolgálat lejárta után, mivel a boszorkánytanács tagjainak nagyobb része – Kieran megvető pillantást vetett a többi vénségre –, úgy véli, irreális vonzódást tanúsítasz a halandó világ felé, visszavonhatatlanul száműznek a halandók varázslatmentes világába. Egy éved van rá, hogy megszakítsd a kapcsolatod minden boszorkánnyal, természetfeletti lénnyel, és…

- Micsoda?! – sikította közbe Flora. – Ezt nem tehetitek vele! A száműzés túl sok!

- A fiú nem mondott igazat – hadarta Daphne is. – Cornelia nem utálja a fajtáját!

- Daphne néni – ráztam meg fejem. El sem hittem, hogy hazudik miattam a boszorkánytanácsnak, már a kihallgatásom elején meg kellett esküdnöm, hogy nem hazudok, különben mindenféle borzalmat ígértek be. Nem akartam ezeket Daphnénak, ő és Flora viszont még mindig a magukét mondták.

- Ha valaki tud olyasmit, ami hatással lehet az ítéletre, kérem, most mondja el, mielőtt hivatalossá nyilvánítanánk! – kérte halkan Kieran a tekintetemet keresve.

Nem volt pofám visszanézni, kissé szégyelltem magam, amiért ilyen zűrbe keveredtem előtte, eddig igyekeztem fenntartani a látszatát annak, hogy bár nem rajongok a dologért, viszonylag rendes Főboszorkány vagyok, ám most láthatta, hogy szó sincs ilyesmiről, sőt meg vagyok áldva egy halandóval, aki állandóan mindent összekavar. Miért nem tudta tartani a száját? Méghogy a boszik képébe vágni, hogy utálom a mágiát! Ez olyan, mintha egy halandó mondaná, hogy utálja a kölyökkutyákat. Teljesen elfogadhatatlan. Akárhogy is, örültem, hogy legalább ő nem keveredett zűrbe. Bár aggasztott, mit jelent az az egy éves szolgálat. Reméltem, hogy nem leszek házicseléd valami boszorkánybagázsnál.

- Colin Grey nem halandó – mondta végül Flora néni legnagyobb ijedtségemre újra belekeverve Colint az egészbe. – Közte és a Főboszorkány között különleges kapcsolat van…

- Ne! – kiáltottam közbe.

-… megosztoznak az életerejükön. Cornelia visszahozta őt a halálból, már semmiképp nem számít halandónak. A fiú a mi világunk része, tehát az unokahúgom nem bűnös.

Újabb hangzavar tört ki, mire még inkább kétségbe estem. A távolból éreztem, ahogy Colint aggodalom tölti el miattam. Érezte, hogy mekkora bajban voltunk.

Ne gyere ide! Ne gyere ide! – próbáltam erősen beleszuggerálni, hátha meghallja valahogy.

A tanács szünetet tartott, hogy kicsit lenyugodjanak, addig én is járhattam egyet. Közölték velem, hogy olyan varázst bocsátottak a házunkra, ami miatt nem hagyhatom el azt. Azért kimenekültem az ítélőszobává kinevezett nappalinkból, és rögtön a hallgatózó Sophie-ba és Vale-be botlottam.

- Nem hiszem el, hogy az a kis vörös görcs képes volt ilyen bajba keverni téged! – sopánkodott Sophie, és legnagyobb meglepetésemre átölelte a nyakam. – Nem száműzhetnek, te vagy a legjobb barátnőm! – Egy éve még hitetlenkedő nevetésben törtem volna ki, de most nyugtatgatni kezdtem Sophie-t, hogy nem fognak száműzni. Egyelőre úgy látszott, az, hogy magamhoz kötöttem Colint, nagyobb bűn, talán halált is érdemel. Tudtam, hogy van halálbüntetés a bosziknál, olvastam egy könyvben. Ha halálbüntetést kapok, akkor majd elkezdhetünk igazán aggódni.

- Cornelia, van egy kis baj – jegyezte meg óvatosan Vale, mire eltoltam magamtól Sophie-t.

- Mi történt? – kérdeztem rossz előérzettel. Csak ne Colinnal legyen valami!

- A farkaslány megszökött – közölte drámaian. – De nem is ez a probléma, hanem, hogy az a boszorkány, aki fogságba ejtette, a keresésére indult, hogy visszahozza.

Újabb adag aggodalom hasított belém, amit gyorsan elnyomtam magamban, nehogy elérjen Colinhoz.

- Nem tudnátok utána menni? – kérdeztem.

- Megőrültél? – kapott levegő és Vale keze után Sophie. – Nem fogom kitenni egy boszorkánynak a pasimat, ki tudja, mit tenne vele! Nem tudunk segíteni, mert nem visszük idegenekért vásárra a bőrünket! Különben is, inkább törődj a pereddel, van fogalmad róla, hogy mi lesz ebből? Nem véletlenül esküdtünk meg akkor mindannyian, hogy soha, senkinek nem beszélünk a kötésetekről! Az ilyesmi szigorúan tilos.

- Majd megoldódik valahogy – legyintettem.

- Segíthetek valamiben? – jelent meg mögöttem Kieran, majd a vállamra tette a kezét. – És én még azt hittem, hogy valóban nincsenek mágikus képességeid!

Ránéztem, és ámulatot láttam az arcán.

- Eddig nem is voltak – magyaráztam. – Csak…

- A képességeid nélkül hoztál vissza egy halandót a halálból – mosolygott rám. – Bámulatos vagy, Főboszorkányom! – Megfogta a kezem, majd a szájához emelve csókot nyomott rá. – Látom, hogy több gond felhőzi az arcod, mint odabent. Mi történt? Ha tudok segíteni, rendelkezz velem!

Nem volt időm rendesen elpirulni – bár Sophie majd’ körbevigyorogta a fejét –, inkább elhadartam, mi van a farkaslánnyal.

- Állok szolgálatodra – bólintott Kieran. – Véletlenül nincs meg az a zsebkendő, amit kölcsönadtam?

Megvolt, bár csúnya vérfoltok borították, lévén abba töröltem a kezem. Kieran csak megfogta, behunyta a szemét, aztán már bólintott is egy újabbat.

- Odamegyek, és visszahozom, rendben? Még a közelben van.

- Jó – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Nagyon megköszönném.

Kieran már indult is. Mikor eltűnt, Sophie belém karolt.

- Tudod, ha túléled, szerintem akad egy nagyon szolgálatkész udvarlód. A srác odavan érted, igaz, kicsim? – nézett Vale-re megerősítésért. Természetesen Vale megerősítette, mint általában mindent.

Abban a pillanatban a legutolsó dolgom volt, hogy Kieranra, mint leendő pasimra gondoljak, mégis tudtam, hogy Sophie-nak igaza van. Kieran az első srác Colin óta, aki megmozgat bennem valamit. Ennek kifejezetten örültem. Ha bele tudnék szeretni ebbe az édes boszorkányfiúba, minden gondom megoldódna. Újra lehetnénk legjobb barátok Colinnal! Újra olyan közel lehetne hozzám, mint egy éve! Mennyire gyönyörű gondolat volt!

Kieran alig pár perc múlva vissza is tért.

- A lány biztonságban van, és épp erre tart, csakhogy a halandód is vele van.

- Colin? – nyikkantam fel.

- Attól tartok. És ahogy láttam, nagyon eltökélt, még Carottával is képes lett volna szembeszállni.

- Mi? De ugye nem esett baja? – A szívem ezerszeres iramban kezdett dobogni a gondolatra, hogy Carotta bántotta őt. Ha hozzá mert érni…

- Nem, ne aggódj, Carotta kicsit összezavarodott, most valami mást keresgél – mondta Kieran nevetős arccal.

- Ezt hogy érted?

- Mondjuk úgy, hogy azt hiszi, azért indult el, hogy felfedezze Dullville összes turistalátványosságát – nevette el magát.

Sophie elismerő arcát látva én is elmosolyodtam, de ez csak addig tartott, amíg nem gondoltam megint Colinra.

- Állítsátok meg, légyszi! – kértem az angyaltól és a sellőtől. – Nem jöhet ide, nem verhetnek rá semmit ebből a balhéból!

Megígérték, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, aztán már vissza is kellett mennem a tárgyalásomra.

O.O

Szorult a hurok a nyakam körül, nénikéim átvették helyettem a szót, és részletesen elmesélték, hogyan kötöttem magamhoz Colint. Nem beszéltek a lehetetlen szerelmünkről, az indokom a sztorijuk alapján az volt, hogy képtelen voltam megválni a gyerekkori barátomtól, aki nem mellesleg az unokatestvérem is.

- Ez nem ok arra, hogy megszegje a legfontosabb szabályunkat! Semmilyen élőlény nem hozható vissza a halálból! – sziszegte az egyik bíróboszi. – A lány bűne így súlyosabb, mint eddig hittük.

- Nos – köszörülte meg a torkát Daphne –, nem bűn, ha a Főboszorkánynak inasra volt szüksége.

- Inasra? – horkant fel az egyik fogatlan tanácstag meglehetősen nőietlenül. Ez tényleg nem jelentett jót, nem értettem, Daphne mit akar kihozni ebből.

- Igen – folytatta Daphne. – A Főboszorkány joga, hogy boszorkányinast fogadjon maga mellé, ha szüksége van rá. Bár már vagy száz éve nem alkalmazzuk ezeket a módszereket, törvény nem tiltja, hogy Cornelia magához köthessen egy arra alkalmas…

- Egy cingár, vörös hajú kis patkány nem alkalmas arra, hogy egy Főboszorkány mellett inaskodjon! – Hé, Colin nem is cingár!

- Valóban nem olyan, mint egy átlagos inas, de változnak az idők – közölte Daphne higgadtan. – A halandók világában egy fiatal lány egy hegynyi kísérővel igen nagy feltűnést keltene. Cornelia halad a korral, ő az újabb generáció, nem igaz nővéreim? Alig pár órája még mind erről áradoztatok!

Eléggé meghatódtam, amiért a nénikéim ennyire kiállnak mellettem, holott csalódást okoztam nekik. Elhatároztam, hogy mindenképpen meg fogom mondani nekik később, hogy mennyire szeretem őket.

A foghíjas tovább akadékoskodott.

- Emlékeztetnélek rá, hogy a boszorkányinasnak képesnek kell lennie rá, hogy megvédje a boszorkányát a testi fenyegetésektől, egy olyan kis törpe…

- Történetesen az a fiú Dullville legnagyobb bajkeverője, efelől kezeskedem – szólalt meg Flora néni is. – Többször láttam monoklival, mint anélkül az elmúlt években, és múlt évben sikeresen megsebzett egy vámpírt, miután az Corneliából táplálkozott, nem igaz, Corn?

- Öhm… de – feleltem elhallgatva azt a tényt, hogy az a bizonyos vámpír hagyta, hogy Colin leüsse, viszont erre senki nem kérdezett rá. A boszik nagy része elismerően hümmögött, még Kieran is vigyorgott. Egy pont Colinnak.

- Rengeteg írásos feljegyzés tanúskodik róla, hogy Cornelia inasa rendelkezik kellő testi erővel és megfelelő vérmérséklettel, ahhoz, hogy a Főboszorkányunk védelmezője legyen, sőt sokszor még túlzásba esik is, ami a védelmezést illeti. Amikor Corn a sellőknél vendégeskedett, még oda is követni akarta őt.

Ez megint nem volt teljesen igaz, de megértettem, hogy el kell kendőzni bizonyos tényeket. Colin, mint boszorkányinas? Nem tetszett a gondolat, de úgy tűnt, nénikéim tudják, hogy mit csinálnak.

- Utána fogunk nézni – morogta a foghíjas boszorkány. – De még nem esett szó arról, miért is van szükség boszorkányinasra. Nem hallottunk róla, hogy Cornelia el szeretné hagyni a körzetét.

- Pedig így van – mondta Daphne. – A Főboszorkány nemsokára küldetésre indul.

- Miféle küldetésre? Mi a célja? – néztek egyenesen rám a tanácstagok.

- Hát… szeretném megtalálni az apámat. – Ez nem győzte meg őket. – És DNS megváltoztatással is kísérletezgetnék. Azt tapasztaltam kutatásaim során, hogy ez meglehetősen kiaknázatlan terület.

Ebben igazam volt, az egyik ráncos boszorkány meg is kérdezte, mi az a DNS, mire Kieran kedvesen elmagyarázta neki. A boszorkányok egy része lelkesen bólogatott, az egyik még meg is jegyezte, mennyire sajnálja, hogy túl öreg már ahhoz, hogy maga is küldetésre induljon.

- Értjük – zárta rövidre végül a foghíjas boszi, aki különösen ellenem ágált, de fogalmam sem volt, miért. – Ám még mindig van egy tisztázatlan kérdés a történetben. Ha mindez igaz, miért rejtegettétek az inast?

Daphne nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, viszont Flora készen állt a válasszal.

- Más idők járnak, mint régen, nővérem. Boszorkány boszorkánynak farkasa, bocsáss meg, de nem feddhetjük fel minden titkunkat, hiszen olyan nővéreink is jelen voltak a bálon, akikkel már évtizedek óta nem találkoztunk. A Főboszorkány tanácsadói vagyunk, a mi dolgunk is, hogy megvédjük őt.

Döbbent csend fogadta a szavait.

- Olyasmitől tartasz, hogy áruló van köztünk? – kérdezte az egyik szőke boszorkány, aki sötétkék ruhát viselt, amin világító csillagminták voltak, és eddig meghúzódott a háttérben.

- Ne menjünk most bele ebbe – mondta Kieran. – Egyik körzet sem olyan már, mint régen. Mi is élünk ilyen trükkökkel, hiszen az, hogy valamit nem árulunk el, nem számít hazugságnak, ha valaki rákérdez a titkainkra, válaszolunk, ahogy Cornelia főboszorkány is tette. Javaslom, térjünk vissza az ügyére.

- Legyen – csattant fel a foghíjas. – A magam részéről látni akarom a boszorkányinast, hallani akarom az esküjét, és meg akarom tudni, mikor veszi kezdetét a Főboszorkány küldetése. – Az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy biztos voltam benne, nem hiszi el az egész történetet.

- Nos – Daphne kicsit zavartnak tűnt –, a fiú még nem tett esküt, de akármikor megteszi. Adjatok tíz percet és idehívatom.

- Rendben – mondta gyorsan Kieran, talán hogy megelőzze a további akadékoskodást. – Tíz perc szünet.

Megint kimehettem egy kicsit, ezúttal rögtön Florához csatlakoztam.

- Mi ez az egész, Flora néni? Ugye Colin nem került bajba?

Nénikém átkarolta a vállam, és puszit nyomott a homlokomra.

- Ne aggódj, kis boszorkányom. Colin meg fog esküdni, onnantól kezdve nem lesz semmi baj.

- Mire esküszik meg? – kérdeztem rosszat sejtve. – Muszáj belekeverednie?

- Muszáj – vágta rá Flora. – Nagy bajba kevert téged, Corn! Miatta van ez az egész, miatta kell hazudnunk a tanácsnak! A legkevesebb, hogy megesküszik a védelmedre, merje csak visszautasítani a dolgot!

- A védelmemre? De ez ugye nem valami komoly, halálos eskü vagy mit tudom én?

Nem kaptam választ, ugyanis Colin robbant be a házba Valeriannel, Sophie-val, a farkaslánnyal és Daphne-val a nyomában.

- Az egész a te hibád, nyomorult csirkefogó! – sziszegett rá Flora. – Felfogtad, hogy miattad akár meg is halhat? Akkor pedig a te nyomorult életednek is vége!

- Flora néni, ne beszélj ostobaságokat! – csattantam fel. – Beszélek Colinnal. Négyszemközt.

Daphne arról morgott, hogy öt percünk van, Vale és Sophie a farkaslányt ragadták karon – aki furán bámult Colinra, és Colin pulcsiját viselte! – Flora pedig durván figyelmeztette Colint, mi lesz vele, ha megfutamodik. Mikor végre kettesben hagytak minket, hirtelen nem tudtam mit mondani.

Az ajándéka jutott eszembe, amit elrejtettem a szobámban, épp mielőtt megkezdődött volna a tárgyalásom. Olyan volt, mintha napok teltek volna el azóta, pedig alig volt pár órája. Még mindig alig fogtam fel, hogy mégis kaptam tőle ajándékot, de most nem is ezt kellett felfognom.

- Bajba sodortalak? – kérdezte végül furcsán távoli hangon.

Néha úgy éreztem, minél távolabb akar kerülni tőlem, hogy gyűlölni akar, ami fájt. Tudtam, hogy nem gyűlöl, ennek ellenére is rosszul esett. Én sosem akartam utálni, sosem akartam, hogy baja essen vagy, hogy rosszul érezze magát, mégis állandóan bűntudatom volt amiatt, hogy ha én nem lennék, mindez nem történt volna vele. Akkor nem vált volna ilyen komollyá. Vagy inkább komort kellett volna mondanom.

Az arcára pillantva láttam, hogy azok a karmolásnyomok egész csúnyák, hirtelen mérges lettem, amiért mégiscsak bántották a próbálkozásaim ellenére. És ki tudja, még mit akarnak vele.

Felé nyújtottam a kezem, mire hátrébb lépett az érintésem elől, mintha megijedt volna tőlem. Talán érezte, hogy dühös vagyok, és azt hitte, bántani akarom? Hogy valaha is bántanám?

- Ne tedd meg! – suttogtam összeszorult torokkal. – Sosem fogom megbocsátani, ha meg mersz esküdni!

- Mi? – kérdezte gyanakvó arccal. Könnyek lepték el a szemem. Egyes indok, amiért nem állok le beszélgetni Colinnal. Mindig bőgőmasinát csinál belőlem.

- Nem akartam ezt! – tört ki belőlem. – Azt hiszed, én kértem boszorkányerőt? Vagy, hogy bántani akarlak? – sírtam el magam.

Utáltam a közöttünk kavargó dolgokat. Fájdalom, bűntudat, szánalom, harag, szikrázás, amikor Colin közelebb lép hozzám, ezeket érzem. Gyorsan kinyújtottam a karom, hogy megakadályozzam, hogy közelítsen. Nem azért sírtam, mert a vigasztalását akartam! Colin felnyögött, ahogy a tenyerem a vállához ért, és akkor én is megéreztem azt a forróságot, ami belőlem sugárzott ki. Tudtam, hogy a boszorkányerőm az megint, de nem tudtam leállítani. Valami arra késztetett, hogy simítsak végig Colin arcán. Az agyam tiltakozott az ilyen bizalmas érintkezés ellen, de a testem és az erő is akarta. Colin visszatartotta a lélegzetét, és lehunyta a szemét, amikor az állához értem. Az ujjaim begyét végighúztam a szája alatt, majd az arca oldalán, ahol a karmolásnyomok voltak. A forróság fokozódott, Colin pedig felszisszent. Ijedten elkaptam a kezem, majd eltátottam a szám.

Colin az arcához ért, ahol egy pillanattal korábban az ujjaim voltak, most azonban csak makulátlan bőrt tapinthatott. Meggyógyítottam a sebeit! Lényem egyik része örült, hogy nincsenek már ott, a másik elborzadt attól, hogy valódi boszorkány vagyok. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Colin is úgy borzad-e tőlem, ahogy én magamtól, vagy csak a saját érzelmeim ennyire intenzívek. Mindenesetre gyorsan hátrébb léptem tőle, mert ha igazam van, és engem is úgy megvet, mint minden más boszorkányt… Képtelen lettem volna elviselni.

- Cornelia, az inasodnak be kell mennie – jelent meg Kieran mellettem Colint tanulmányozva.

- Milyen inasodnak? – kérdezte Colin undokul.

- Ez lennél te – közölte vele Kieran. – Cornelia boszorkányinasa vagy, illetve leszel, ha…

- Nem! – vágtam közbe. – Nem lesz az! Inkább elviselek valami büntetést.

- Talán szolgálni akarsz valahol? – nézett rám Kieran megsimítva a vállam. – Túl finom és törékeny vagy ahhoz.

Éreztem Colin dühét, megint annyira ki volt akadva, mint mostanában egy csomószor.

- Úgy látom, tényleg nincs szükség rám! – mondta gúnyosan. Fájt, hogy mást képzel a helyzetbe, mint ami, de ha ez kell ahhoz, hogy eltüntessem innen, legyen.

- Valóban nincs szükségem rád, úgyhogy el is mehetsz! – léptem közelebb Kieranhoz, és átkaroltam a derekát, mintha máris a pasim lenne.

Colin érzelmeinek intenzitásától majdnem bevertem egyet Kierannak. Szerencsére bejött a tervem, Colin hevesen az ajtó felé vetette magát. Igyekeztem nem sajnálni, nehogy megérezze, hogy megint direkt bántottam meg. Nem tűnt el elég gyorsan ehhez, az ajtó nem akart kinyílni, pedig Colin vadul rángatta, majd rugdosni kezdte.

- Engedj ki innen! – kiabálta nem tudom pontosan, kinek. Vajon arra gondolt, hogy Kieran vagy én valami varázslattal tartjuk zárva?

- Nem hiszem el! – rohant ki Daphne a tanácsteremben. – Nem mehetsz el, te hálátlan kis féreg! – Megpróbálta megragadni Colin vállát, de képtelen volt hozzáérni. – Corn, hagyd abba! – nézett rám meglepetten.

- Hagyd elmenni! Nincs rá szükségem! – mondtam ellentmondást nem tűrve, és hagytam, hogy az az erőizé, ami belőlem jött, védje Colint.

- Bocsáss meg! – szólalt meg mellettem Kieran, majd mindkét kezét a vállamra téve csinált valamit, amitől minden erő kiment a testemből, a lábaim kicsúsztak alólam, és a karjaiba omlottam.

Daphnénak sikerült megragadnia Colint, aki már vissza is fordult, hogy Kierannak menjen neki.

- Mi a fenét csináltál vele?! – ordította ökölbe szorítva a kezét. Flora is megjelent az ajtóban.

- Megmentjük Corn életét, vagy te nem ezt akarod? – szólt rá higgadtan Colinra.

- Nem! – tiltakoztam újra erőre kapva. Nem tudtam, mi volt, amit Kieran csinált velem, de már jól is voltam. – Nem akarom, hogy Colin benne legyen. Küldjétek haza!

- Látják, nem akarja, hogy segítsek! – csattant rá a nénikéimre.

- Mert téged véd, te hülye kis halandó! – lépett elé Kieran. – Felőlem megüthetsz, ha akarsz, de nem hagyom, hogy miattad baja essen Corneliának!

Nagynénéim és Kieran hangja együtt elnyomta az enyémet, így új módszerhez folyamodtam, igyekeztem beleplántálni Colinba mennyire gyűlölni fogom, ha valóban belemegy valami hülyeségbe. Érezte, láttam rajta, hogy átjárja az egész undorító érzéscsomag, de túl makacs volt, csakazértis pillantással indult el – nénikéim taszigálásának hatására – az ítélőszobába.

- Ne! – követni akartam, de az ajtó becsapódott előttem, és képtelen voltam kinyitni. – Engedjetek be!

- Sajnálom, de nem hallhatod az esküjét – mondta Kieran sajnálkozva. – Tudom, hogy most valószínűleg nagyon haragszol rám, de talán megérted majd, miért nem hagyhattam, hogy te vidd el az egész balhét.

- Mit fognak kérni tőle? – sziszegtem dühösen. – Mire kell megesküdnie? És mi lesz, ha nem teszi meg?

- Ha nem teszi meg, nem tudunk segíteni rajtad – sóhajtotta a kilincsre téve a kezét. – Le kell tennie az esküt, aminek vannak bizonyos alapmondatait, például, hogy az élete árán is megvéd, hogy nem hagy el a bajban, és mindig a közeledben marad. Egyes pontok nem kötelezőek, például nem biztos, hogy meg kell ígérnie, hogy soha nem nősül meg és nem nemz gyerekeket, ez már elég elavult, ahogy talán azt sem fogják kérni, hogy miattad szakítsa meg az összes halandó kapcsolatát. Viszont nincs határa annak, mit esketnek meg vele. Bemegyek, hogy ne essenek túlzásokba. – Lenyomta a kilincset, de még nem nyitotta ki az ajtót. – És ha megteszi, nem kérdezheted meg tőle, mire esküdött fel. Ha elmondja, meg kell halnia.

Azzal bement, és becsukta maga mögött az ajtót. Fohászkodni kezdtem magamban, hogy Colin ne csináljon semmi őrültséget.

2. fejezet

2.  fejezet

Colin

Cornon kívül senki

Helló, akárki is vagy, apám vagy nagybátyám. Mindketten jól megszenvedjük ezt az egész helyzetet, nem? Te azt, hogy Corn miattam egy életre meggyűlölte a családfakutatást, ezért nem érdekli, mi lesz veled, én azt, hogy a te kölköd vagy unokaöcséd kellett, hogy legyek. Semmit se tudok rólad, még azt sem, mi a neved. Corn említett két nevet, de azokat már elfelejtettem, nem érdekeltek annyira. A név semmi Miss Veer szerint, múltkor is azt mondta, hogy „Mr. Grey, nem érdekel, hogy hívják a barátját, ez egyes!”. A nevedből semmit se tudnék meg rólad. Meg már engem se nagyon érdekelsz, csak azért jövök néha hozzád, mert nincs más, akihez fordulhatnék. Tudod, hogy nincs egyetlen barátom sem? Reccs. Szóval tudod. Cornon kívül nincs senki, aki számítana, de neki meg én nem számítok, ez a cudar igazság. Jól a képedbe vágtam, mi? Ez a bosszúm, amiért a múltkor rávertél a hátamra, csak mert kiabáltam valamit Corn után, amit egyébként nem is a te fülednek szántam! Csak, hogy tudd, meg van rád sértve az ablaktörős incidens óta, ezért egyikünk se várhat tőle mostanság semmi jót. Jobb, ha meghúzom magam, és inkább kilesem, ki az a ficsúr, akit Corn ölelget. Mi a fenéért nyomakodik ilyen közel hozzá?!

O.O

Corn megérintett. Ezen mélázva hallgattam a rádiót.

Blabla. Blablabla. Bla. A műsorvezető csak mondta, és mondta a hajnali egyes híreket, amik semmivel se voltak érdekesebbek az éjjel tizenegyesnél, pedig azóta mennyi minden történt! Csak ők nem tudtak róla. Az egész a Hollowayek miatt volt, kellett is nekünk még mindig a közvetlen közelükben laknunk.

Próbáltam rávenni anyámat, hogy menjünk el valahova máshová a lakókocsival, a szent cél érdekében még meg is javítottam a motorját, és kicseréltem az egyik kerekét, de az emberek azok után csak még furcsábban néztek rám, mióta Corn menő lett. Azt hiszem, azt várták, hogy egyszeriben én is a társadalmi hierarchia csúcsára kerülök, de mivel a változás elmaradt, besoroltak a legbénábbak alá, merthogy én voltam az egyetlen, aki menő ismerőse ellenére is lúzer maradt. Ha jóképű lettem volna, bocsánatot nyerhetett volna bűnöm, de nem voltam az a kifejezett Adónisz. Attól tartok, a mostani karmolás nyomok se sokat javítottak fizimiskámon.

Nem siettem haza, azért se, mert Corn és a társasága ott volt pár méteres távolságban. A másik ok az volt, hogy nem várt rám otthon más, csak paradicsom. Ja, rágó volt még raktáron, de az nálam is volt. Ahogy eszembe jutott, gyorsan bekaptam egyet, mielőtt megint elfogott volna a vágy cigi után. A dohányzás költséges szórakozás volt, ezért nem engedhettem meg magamnak. Ahogyan rágózni kezdtem, bűntudat éledezett bennem Corn miatt. Tönkretettem a szülinapját, még ajándékot sem adtam neki, pedig nagy nehezen sikerült vennem egy jót.

Míg Corn a tengerben hűsölt, egész nyáron dolgoztam, mint az őrült állat, egyrészt, hogy a saját kiadásaimat ezentúl fedezni tudjam, másrészt, hogy neki normális ajándékot vehessek, ha többi ismerősétől úgyis boszorkányos marhaságot kap.

Az egyik netes ismerősöm nyomán, akit még DragaBarbieként ismertem meg – konkrétan lehülyéztem, mire nekem állt, két álló hétig szidtuk egymást, majd megbékéltünk -, találtam ki a rágógumi papírból készült karkötőt, de ahogy közeledett Corn szülinapja, úgy kezdtem elbizonytalanodni magamban, arra gondoltam, ha egyébként nem nézett hülyének, ezek után annak fog. A karkötő ment az egyik fiókom mélyére, az alsógatyáim alá, új ötlet kellett. El is mentem a látványkereskedésbe, ami a jelmezbolt helyén üzemel. Láttam mindenféle jópofa dolgot, amit meg is vettem volna neki, ha még mindig jóban lettünk volna, de nem voltunk. Legjobb barátomból egyszerű baráttá, majd ismerőssé vált. Mivel sok ismerősöm van, de nem veszek nekik ajándékot, fogalmam se volt, mit adhatnék neki.

Végül egy véletlen folytán anyám ládájában megtaláltam a családi címerüket, azt tettem rá egy kulcstartóra. Nem tudtam, hasznát veszi-e, a partin látottak alapján többé nincs szüksége kulcsokra, ott van neki a mágia. Ugyanúgy eldobhatja a kulcsokat, mint ahogy annak idején engem. Szegény kulcsok, át tudom érezni a helyzetüket, még mit sem sejtenek, mikor...

Megráztam fejemet. Tényleg holmi kulcscsomókon gondolkozok? Corn most aztán tényleg kiszippantotta belőlem az életörömöt. Az egészet azzal fejelte meg, hogy nem hívott meg a szülinapjára, pedig régen mindig azt beszéltük, ha egyszer végre bulit rendez, azon én leszek a társszervező. Bezzeg a bőszen emlegetett Kierant elhívta, és – szó szerint – tárt karokkal fogadta. Mélyet lélegeztem, hogy a felhorgadó féltékenység visszakússzon szokásos helyére. Haragosan néztem magam elé, pedig a düh nem a sajátom volt.

Remek. Corn egyre dühösebb. Erre innom kellett.

- Lennél olyan kedves? – pillantottam a pult mögé.

Hocca rám vigyorgott. Hosszú ujjú felsőt és bokáig érő szoknyát viselt, ami eltakarta őt a kíváncsi szemek elől, befedve helyenként különös árnyalatú bőrét. Erős smink volt rajta, amin Sophie fanyalgott, de mi Hoccával meg Sophie láttán fintorogtunk, szóval kvittek voltunk.

Mióta itt dolgozott Dullville-ben Corn nagynénjeinek boltjában, és esténként kocsmát üzemeltetett, közelebb kerültünk egymáshoz – na nem úgy, mint ahogy megismerkedésünk hajnalában a ligetben -, és nagyon sokat dumáltam vele. Igaz, a legtöbb alkalommal oda se figyelt arra, mit mondok, de puszta jelenléte is elég volt nekem. Legalább ő nem szökött meg előlem.

- Colin úrfi már megint rossz fát tett a tűzre – állapította meg, miközben vidáman nézett rám, és eltörölgetett egy poharat, amibe italomat szánta. – Mi volt az?

- Lássuk csak… - Elgondolkodtam. Tudtam, hogy előtte nem kell takargatnom az igazságot, mert a dolgok valódi oldalát látva amúgy is rájönne, hogy hazudok, ezért kitálaltam neki. – Azt mondtam Cornnak, hogy randim lesz, pedig csütörtökön lemondtam. Nem tartottam be az anyámnak tett ígéretemet, a halloweeni buli helyett Corn meglesését választottam, és…

- Miért? – kérdezte a tündér, aki mindig is furcsállta, hogy Cornhoz húzok. Annak ellenére, hogy Corn legnagyobb sajnálatomra még a szépnél is szebbé vált, ő még mindig régi, csúf kedvesként emlegette, amikor nem akarta mások előtt felfedni, kiről van szó.

- Mert eljött hozzá az a srác, tudod, akiről már meséltem. Az a Kieran. – Úgy köptem az utolsó szót.

Corn blogján már korábban láttam ennek a srácnak a hozzászólásait, őt bezzeg nem tiltotta le, sőt élénk levelezésbe kezdtek. Kieran ismerhette a tükrözős trükköt, mert Corn elmesélte Sophie-nak, mennyire hasonlítanak egymásra, mennyire bírja. Csak arra nem számított, hogy ezt Sophie továbbadta Vale-nek, aki meg elmondta nekem. Én Hoccának számoltam be róla.

- Hogy az a srác! Nagyon jóképű, szeretném újra látni – ácsingózott Hocca.

- Előbb heverd ki Harlamot – tanácsoltam neki.

- Bagoly mondja verébnek – mondta sértődötten. – Colin úrfi az, aki lányokat csábít el, pedig nem megy ki a fejéből régi, csúf kedvese.

- Ezt ennél szebben nem is fogalmazhattad volna meg. Szóval meglestem őket, és láttam, hogy a srác túlságosan közeli kapcsolatba került Cornnal. Letérdelt előtte, mint valami olcsó történelmi szappanopera béna lovagja. Kíváncsi voltam, mit fog még csinálni, ezért Barnie segítségével beosontam.

Kis túlzással ez így volt igaz. Ráuszítottam az öt legféktelenebb Holloway macskára Barnie-t, így a boszik nem rám figyeltek, hanem a szoknyáik alatt kergetőző vadakra.

- Aztán lebuktam, de Corn megvédett. Ez nem nyugtatta le a boszikat, még mindig nekem akartak jönni, mire a Főboszorkányuk elmondta neki, hogy nem bánthatnak, mert az unokatestvére vagyok. Erre elszörnyedtek, hogy rokonságban áll egy szimpla halandóval. Megragadtam az alkalmat, és távoztam.

- Semmi más nem volt, Colin úrfi? – nézett rám gyanakodva, miközben kitöltötte az italt. Mintha tudta volna, mekkora hatással volt rám Corn egyetlen érintése. A fenébe is, nem akarok szerelmes lenni!

Átnyújtotta a poharat, én meg kortyoltam belőle, addig se kellett beszélnem. Édes íze volt, és úgy hatott rám, mint az energiaital, nem bódult, hanem élénk lettem tőle, ami most jól jött.

- De. Azt mondtam nekik, hogy miért engem akarnak meglincselni, mikor ők a bolondok, ha hisznek a mágiában, meg hogy mekkora sületlenség valakinek seprűt ajándékozni, ha van a háznál már vagy öt, aztán elárultam nekik, hogy Corn ugyanúgy utálja őket, mint én. – Hocca elkerekedett szemmel bámult maga elé, abbahagyta a pulttörlést. - Ezután távoztam. Vagyis kidobott az egyik nyanya, de ez már…

- Colin úrfinak most mennie kell! – kiáltott rám a tündérem. – Ha idejön egy boszorkány, Hocca nem tudja megvédeni!

- Nyugi, engem igazán nem kell megvédened – csitítottam.

- Hocca magát félti! Colin úrfi bűne nem Hoccáé!

Megkerülte a pultot, és elkezdett kifelé lökdösni. Engedtem neki, nehogy megint lebénítson az erejével, mint egyszer, mikor verekedésbe bonyolódtam. Próbáltam szép szóval hatni rá.

- Hahó, várj már, nem fognak idejönni, mert nem léphetik át a birtok határát a látogatás időtartamára, csak akkor, hogyha Corn hogyishívjákot mond rájuk, de nem hiszem, hogy fog.

Ez megnyugtatta valamennyire, már csak kicsit rémülten pislogott az ajtó felé. Amikor azon nem rontott be negyven boszorkány, visszament a pult mögé, és szigorú hangon azt mondta:

- Colin úrfi ma nem kap több tündérkoktélt.

- Szánj meg, bűbájos éjfény! – kértem tőle kedvesen.

Egy ideig habozott, majd szélesen rám vigyorgott, és újratöltötte poharamat.

Akár örülhettem is volna annak, hogy végre valahára szótértek a csajokkal, de nem fűződtek mostanában hozzájuk túl kellemes élményeim. Mikor Corn elmondta, hogy nem tud mit kezdeni a köztünk lévő vérségi kapcsolattal, az életét nem szándékozik arra áldozni, hogy ilyesmi után kutasson, mérges lettem rá. Egyébként is ideges voltam aznap, jött a sok idióta a szokásos viccekkel, mint például, hogy „Létezik barátság fiú és lány között?”, „Csak, ha testvérek.”. Ez érthető módon nem derített jobb kedvre, ezért vállaltam be egy csajt.

Stílusban hasonlított a régi Cornra, ezért nagyon kedves voltam vele, aminek láthatóan örült. Jól éreztük magunkat, és az este végén – vagy az elején, attól függött, mennyire tudom levenni a lábáról – csókolóztunk. Amikor csók közben ujjaimmal hajához értem, pont olyan selymes tapintású volt, mint Corné. Egy idő után én vesztettem el lábam alól a talajt, belegondoltam, milyen lenne Cornt csókolni, már olyan régen volt benne részem. Szóval elképzeltem, hogy ő az, aki velem szemben ül, és felcsúsztattam kezemet a lány combján.

Mélyen elmerültem az öröm eme ritka forrásában, amikor hirtelen kirobbanó dühöt éreztem, olyat, hogy rögtön meg kellett szakítanom a csókot. Corn mérges lett. Tudtam, elpuskáztam az esélyt, hogy közelebb kerülhessek bármelyik lányhoz is, mert a Corn-hasonmást faképnél hagytam, Cornnal pedig összevesztem. Egy teljes hónapig próbálkoztam nála, mindennap átmentem, az ablakában lógtam, amíg el nem hajtottak, de ahogy teltek a napok, úgy kezdtem el meggyűlölni. Tudtam, hogy én is hibás voltam az események még rosszabbra fordulásában, mikor két nappal később ebédszünetben megláttam az iskolában régi találkozóhelyünknél, felhúztam magam. Hozzám ne ereszkedjen le, ha eddig nem bírta megtenni, egyen csak a rengeteg menő barátjával! Rápillantottam, megfordultam, és ellógtam azt a keddi napot.

Ahogy megittam a második pohár tündérkoktélt, már azon töprengtem, mit nyújthatnék neki. A szerelmemet élből elutasította, biztonságot meg nem adhattam neki, hiszen a mágia terén erősebb és tapasztaltabb volt nálam. Semmi nem volt, amiben szükséget szenvedett volna, nélkülem jobb lett az élete. Józan paraszti ésszel tudtam, hogy jobb lesz, ha nem kerülök újra közel hozzá, mert a legutóbbi próbálkozásom azzal zárult, hogy fogta magát, és megszüntette a blogját. Miattam. Utáltam az egész helyzetet.

Utáltam anyámat, mert nem volt hajlandó Cornról beszélni.

Utáltam a két nyanyát, mert kiutasítottak a házukból.

Utáltam Sophie-t, mert mindig beárult a nyanyáknál.

És utáltam Cornt is, mert nem szerethettem.

- Tudom, hol rontottam el a dolgot – mondtam, mert Corn érzelmeinek intenzivitásából sejtettem, hogy úton van ide. Arra gondoltam, ha átváltoztatna valamivé, Hoccával előtte meg kell, hogy osszam a tanulságot. – Másokkal is kellett volna barátkoznom.

- Ez igaz lehet, Colin úrfi.

- Neki ott van a fazekasdi – Ez volt a kódnevünk a boszorkánykodásra -, de nekem nincs más, csak ő. Tudom, tudom, találnom kéne egy hobbit, de mit?

- Colin úrfi elkezdhetne tanulni – mondta Hocca.

- Inkább a halál.

Vége lett a murinak, megérkezett Corn. Éreztem, ahogy növekvő haragját próbálja elfojtani. Neki is volt még mit tanulnia. Felálltam, és a pulttól átültem egy ablak melletti asztalhoz, hogy végszükség esetén a virágosládákon keresztül menekülhessek. Most, hogy valódi boszi lett belőle, tudta fene, mit lehetett várni tőle. Berohant az ajtón, észre se vette az elszórtan mulatozókat, egyenesen hozzám rohant.

- Colin!

Bármennyire be voltam tőle rezelve, el kellett ismernem, hogy látványnak nem utolsó. Erősebben kezdett dobogni a szívem, úgy elborítottak az érzelmek, mint valami kamaszlányt, mikor arra gondoltam, hogy annyi idő után megérintett. Ettől ideges lettem, enyhén remegő kézzel markoltam meg az apró ajándékot, amit a mai napon mindenhova magammal vittem (emiatt lett sáros, az udvarukban összetalálkoztam egy farkasszerű izével).

- Isten és minden egyéb, általad tisztelt teremtmény éltessen! – harsogtam, majd egy lendülettel álltam fel, adtam neki puszit, és nyomtam kezébe ajándékomat.

Az ajtó felé indultam. Az ablak visszatükröződésében láttam, hogy Corn nem mozdul. Tartottam tőle, hogy ezzel elvetettem a sulykot, hogy mindjárt megpördül, és felém vágja az ajándékát, de ekkor olyan heves szeretetroham tört rá, hogy még én is fulladoztam tőle. A harag ott kavargott benne sötéten, most már nem is próbálta elnyomni, mindennél jobban vágyott arra, hogy eltűnjön belőle a szeretet. Illetve, hogy ne vegyem észre az irántam táplált érzéseit. De észrevettem, és ezt tudatni akartam vele.

Biztos távolságba mentem tőle, majd visszafordultam, és felé kiáltottam:

- Én is szeretlek!

Felszabadultan rohantam ki a szabadba, majd örömködve át a kis téren, hihetetlenül meg voltam könnyebbülve, amiért túléltem a haragvó Cornnal való találkozást, és semmi rossz nem történt velem. Szaladtam tovább a padok mentén, amikor egyszer csak elém ugrott egy alak.

Egyedül az volt a durva, hogy nem volt semmi, ahonnan előugorhatott volna. Egyszerűen a semmiből jött elő.

- Tetszik a halloweeni trükköm? – mosolygott rám.

Egyből megismertem a nyomorultat, bár a bokrok közül leginkább a ruháját vettem ki. Most már láttam, micsoda tenyérbemászó képe van. A haja az a fajta vörös volt, amit én kreáltam magamnak egy éve ilyenkor paradicsomsűrítménnyel, a szeme pedig fekete, mint az ördögé. Olyan mosolya volt, hogy attól sarokba szorítva éreztem magam. Mintha tudott volna valamit, amit én nem.

Nyilvánvaló, hogy mit tudott: átjönni a birtokhatáron! Sürgősen körül is néztem több boszorkány után kutatva, de csak az idült alkoholista haveromat láttam, aki újságpapírral takargatta be a kutyáját. A srác még jobban elvigyorodott.

- Na, mit gondolsz?

- Észvesztő – válaszoltam neki, aztán kikerültem. Nem vicceltem a nevével, az túl sablonos lett volna, már ezren megcsinálhatták vele előtte, helyette tudomást sem vettem tőle, úgy kezdtem el rohanni a temető felé.

O.O

Hajnali kettő volt, a buli heve csillapodott, hogy aztán háromkor új lendületet kapjon. Pont a holtidőben estem be. Nagyon vigyáztam, el ne hagyjam a bár környékét. Nem merészkedtem a sírok közelébe, a tavaly történtek után még a saját nagyanyám sírját is óvatosan látogattam volna, nehogy felkeltsem ott nyugvó szellemét.

Összességében kellemesen éreztem magam, nem gondoltam a holnappal, amikor is iskola volt. Ez azért volt többet között rossz, mert Sophie addigra már ki kellett, hogy szedi Cornból szemtelenségemet, és megtudva, mit csináltam, megint olyanokat mond majd a háta mögött és az egész iskola színe előtt rám, ami után még nagyobb vesztesnek fognak tartani. Vale-re se számíthattam. Általában jóban voltam vele, de a ’Corn és Colin együtt’ cuccot nem támogatta, mert angyalként helytelenítette a vérfertőzés legcsekélyebb eshetőségét is.

- Szia! – köszönt rám egy csaj, aki mintha meglett volna a nyáron. A szervezetébe bevitt nagy mennyiségű alkohol ezt elfelejtethette vele, mert új husinak nézett. – Mi ez a maskara?

- A hétköznapi szerelésem.

- Miért nem vettél fel valami bevállalósabbat?

- Tavaly szívtam a vámpírjelmezemmel – mosolyogtam rá, azután elfordultam.

A másik oldalamon egy olyan csaj volt, aki a kezén számolgatott valamit magában. Nagyon rákoncentrálhatott, mert némán mozogtak ajkai, miközben a semmibe bámult.

- Mi az? – böktem oldalba könyökömmel.

Rám nézett, és elsírta magát. Megölelt.

- Szeretlek! - bőgte.

- Bocsáss meg, ki kell, hogy ábrándítsalak. – Kíméletesen átpasszoltam az egyik ismeretlen srácnak, aki vigasztalni kezdte. Visszatértem az első számú leányzóhoz. – Láttál mostanság valaki érdekeset?

- Csajszit? Nem nagyon. Rajtam kívül az egyetlen értékelhető a Természetnek öltözött, és ennek jegyében meztelenül sétált be a kapun, viszont őt a tiszteletes pár órája hazaküldte közszeméremsértésre hivatkozva.

- Srácra gondolok – pontosítottam, arra gondolván, hátha Kieran ide is beugrik. Az átkozott.

- Ja! Uncsik.

Mivel ő meg nekem volt unalmas, megpaskoltam a hátát, és eljöttem a pulttól. Tíz percnyi mászkálás után arra jutottam, az éjszaka tökéletes a tenger lesésére. Mindig megnyugtatott a hatalmas víztömeg. A rajta táncoló holdsugarak. A szél hangja. Mióta nem voltak vérszomjas dögök a városban, nyugodtan üldögélhettem a homokban.

Az utak elhagyatottak voltak, mindenki a buli helyszíne körül sűrűsödött azokat leszámítva, akik betértek egy-két koktélra Hoccához. Ha sokan tolongtak volna a parton, az se lett volna baj, tudtam egy helyet, ahol magamra maradhattam. Cornnak se árultam el, hol van, ezért az ő váratlan felbukkanásától se kellett tartanom. Szívesebben mentem volna a kertükbe a fához, ami az utóbbi időszakban nem egyszer megvigasztalt – szabályosan lenyúlt az egyik ágával, és kicsit hátba veregetett -, jobb híján mégis a partot választottam.

Egyenesen odamentem a rejtekhelyhez, levettem cipőmet, és a hideg homokban lépkedve  bementem a kicsiny, széltől óvott helyre. Lefeküdtem a homokba. Mobilom továbbra se volt, az órát meg, amit anya expasija vett nekem, a vízbe kellett dobnom az összes többi cuccával egyetemben, amikor szakítottak, ezért a hajnalra bíztam magam. Amúgy is csak reggelre akartam hazaérni, amikor már az összes banya eltakarodott, és a farkasszerű fenevad sincs a közelben.

Azonnal elszundítottam, ami nem is csoda, napok óta alig aludtam, annyira ideges voltam Corn születésnapja miatt. Álmodtam, de kivételesen nem róla. Egy hatalmas szökőkút alatt futkostam Barnie-val, valamiért el kellett kapnom, de nem ment, folyton meglógott előlem. Aztán vörössé vált bundája, és fente rám a karmát, belém is kapaszkodott, nem sikerült leráznom magamról. Éreztem, ahogy a nyakamba liheg.

Az álom ezen szakaszában arra ébredtem, hogy valaki a valóságban is a nyakamba liheg. Egy kiscsaj feküdt mellettem. Nem lehetett több tizennégynél, és öltözéke egyetlen lepedőből állt. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak. Még a végén erre járnak a járőrök, és lecsuknak engem liliomtiprásért, miközben hozzá se nyúltam! Megragadtam a vállánál fogva.

- Ki vagy? – kérdeztem tőle. Ismeretlen volt számomra, ahogy a suliba járó alsóbb évesek általában. Sötétbarna haját hátrarázva nézett rám, és hátrébbhúzódott.

- Mi… Mikayla – felelt riadtan.

- Miért nincs rajtad ruha, Mikayla? Nem tanított meg a mamád arra, hogy…

- Nekem nincs mamám.

Ebbe jól belenyúltam. Azt hittem, felzokog, mint a lány a buliban, de a rémülete ellenére meglepően jól tartotta magát. Engem már semmi sem lepett meg, ezért indítványoztam, hogy számoljon be róla, hogy került mellém.

- Na, jó, világosíts fel, hogy mit keresel itt! – kértem tőle a lehető legkedvesebben, közben levettem a pulóveremet, hogy odaadjam neki.

Félreérthetett, mert erre elhúzódott, és még jobban megijedt, akkor nyugodt csak le, mikor átnyújtottam neki a pulcsimat. Kicsit lejjebb csúsztatta a lepedőjét, mire gyorsan elkaptam pillantásomat. Felvette a pulóveremet, és a lepedőből szoknyát csavart magának. Ügyetlenül csinálta, nem lett valami csinos, de a célnak megfelelt. Amikor megvolt vele, mesélni kezdett.

- Tizenöt éves vagyok, és nincsenek szüleim. Átutazóban voltam az egyik városon, farkas alakban mentem, mert telihold volt, amikor elkapott egy boszorkány. Sokáig ott…

- Várjunk csak! – Döbbenten néztem rá. – Egy boszorkány?

- Igen – mondta, és bólintott hozzá.

- Te lány, ezt nem kéne ilyen szabadon hirdetned – hajoltam közelebb hozzá, mire a karjait összefonta maga előtt. – Dullville-ben nincsenek oda a mágiáért.

- Tudom, hogy te halandó létedre megértesz minket.

- Valóban? – Gyanús volt, nem is kicsit.

- Nagyon örülök neki, hosszú ideje nem beszéltem már halandóval, mert az emberek nagyon félnek a vérfarkasoktól.

Pislogtam kettőt, aztán nyeltem egyet. Egy vérfarkas. Számtalan mendemondát hallottam róluk, amik közül alig bizonyult valamelyik igaznak, de azért… hű. Egy vérfarkaslány. Rufus egy fajtársa.

- Félsz tőlem? – kérdezte. Látszott rajta, hogy ő az, aki fél.

- Nem. Szóval elkapott egy boszorkány. Mit tett veled?

- Rám tett valamit, amitől nem tudtam visszaváltozni. Az átváltozások egyébként is minden erőnket fel szokták őrölni, az meg, hogy nem tudtam ismét emberi alakot ölteni, veszélyes volt. Az emberek könnyen észrevehették, hogy más vagyok, mint a többi farkas, az igazi farkasok pedig bánthattak. A boszorkány egy erdőben tartott, és néha megfenyített, amivel eltörte néhány csontomat. Gyorsan gyógyulunk, ezért nem aggódtam miatta, de elegem volt az egészből, én csak jobb életet akartam magamnak.

- Milyen életet? – kérdeztem kíváncsian. Árvának lenni önmagában nem habos torta, én már csak tudom, de az, hogy mellé még vérfarkas is az illető… gáz.

Mikayla ettől érezhetően izgatottabbá vált. Nem mondtam volna lelkesnek, de az biztos, hogy jobban szeretett beszélni róla, mint eddig sorsáról.

- Nekem soha nem volt senkim, mindig kiközösítettek, bárhol is voltam, árvaházban, nevelőszülőknél, iskolában… Ezért is örültem meg, amikor megtudtam, hogy az egyik vérfarkas társunk falkát akar alapítani.

- Falkát? Tele vérfarkasokkal? – tudakoltam tőle a legkevésbé sem lelkesen. Ez több, mint rossz ötlet lett volna.

- Tudom, hogy furán hangzik. – Nem furán. Szörnyen. – A farkasok falkákban élnek, de a vérfarkasok magányos teremtmények. Ugyanakkor emberi alakunkban ugyanúgy szükségünk van a társaságra, mint bárki másnak. Akinek ez nincs meg, az farkas alakban veszélyesebbé, kezelhetetlenebbé válik. A Főboszorkányoktól nem várhatjuk el a sok más teendő közepette, hogy még nekünk is falkákat szervezzenek, ezért örültem meg, amikor hallottam az új falkáról – arra gondoltam, hogy talán… engem is…

- Értem már. Lehet, hogy bejön.

- Lehet. Ezért is kell továbbindulnom, amint lehet. Nem akarok itt maradni, félek, hogy az a boszorkány megint elfog, és visszavisz az erdőbe.

- Hogy tudtál elszabadulni? – kérdeztem, de csak azért, mert láttam, hogy nagyon szeretné kibeszélni magából a történteket. Igazam lett, beszélni kezdett, mint a vízfolyás, elmondta, hogy ma jött érte a boszorkány az erdőbe, és idehozta. Összeráncolt homlokkal néztem rá. – Idehoztak téged… csak nem a partira?

- Milyen partira? – kérdezett vissza.

- Hé, nem te voltál az a farkasszerű valami, ami jól rám ijesztett ma? – Elhűlve meredtem rá. Cornnak hozták el. Szóval mégsem a seprű volt a legrosszabb ajándék.

Mikayla elvigyorodott.

- Megijesztettelek?

- Ó, de még mennyire! – vágtam rá.

Gondoltam, elmondom neki, mennyire betojtam tőle, nem árt neki az önbizalom, esetleg még arra is felbiztathatnám, hogy legközelebb ne hagyja magát, suttyomban menjen oda a boszihoz, és harapjon bele a fenekébe. Idáig nem jutottam el, mert ekkor belém hasított Corn érzelme. Kétségbeesett volt, valami nagyon bántotta. Nem ajándékom vagy viselkedésem lehetett, azt már megtudtam volna korábban, más baja volt. Nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda? Miben lehetnék én a segítségére? Meg aztán hagyjam magára ezt a kislányt?

- Át tudsz változni farkassá? – kérdeztem tőle.

Megrázta a fejét. A fenébe, gondoltam, akkor teljesen védtelen, nem hagyhatom itt. Pedig egyre sürgetőbbé vált a Cornban égő kétségbeesés, oda kellett mennem.

Felállítottam a lányt, megnéztem, hogy a szoknya nagyjából takarja-e, majd visszaindultam vele az éjszakában. Alig aludhattam fél órát, mert a temetőben még mindig tombolt a buli. Ahogy befordultam a sarkon, Mikayla belém kapaszkodott, és ijedten suttogni kezdett.

- Itt a boszorkány!

Valóban ott volt, már én is láttam. A boszorkány, aki  láncra verte, és kínozta szegény lányt. A boszorkány, aki megkarmolt. Egyelőre nem vett észre minket. Arra gondoltam, meglepem. Már épp összeállt a fejemben egy jó kis terv, amiben szerepelt némi szentelt föld, a rágóm és egy villanypózna, amikor meghallottam magam mögött egy ismerős fiúhangot.

- Nem ajánlanám.

Mikayla remegni kezdett mellettem. Átkaroltam, és lassan hátrafordultam.

- Micsodát? – kérdeztem tőle.

- Tudod te azt.

- Mi a fene, gondolatolvasó vagy? – törtem ki.

Mikayla még közelebb húzódott, de közben érdeklődve nézegette a boszorkányfiút. Úgy látszott, valamiért nem fél tőle. Kieran nem törődött velem, a kislány felé nyújtotta kezét.

- Gyere velem, visszaviszlek Corneliához.

Eldöntöttem, hogy Kieran mindenki másnál utálatosabb, és nem fogom hagyni, hogy bárhova is vigye a pártfogoltamat. Nem fogom megengedni neki, hogy még valakit elvegyen tőlem, legyen az akár tizenöt perce az ismerősöm. A vérfarkaslány elé léptem, és rávágtam egy nagyot Kieran kinyújtott kezére.

- Nem viszed te sehova!

1. fejezet - A boszorkánybál

1. fejezet

Cornelia

A boszorkánybál

A boszorkánybál nem más, mint egy olyan összejövetel, ahol a vendégek nagy része boszorkány, ám nem muszáj konkrétan bálnak lennie (tánccal meg olyasmikkel, amik mondjuk a szalagavató bálon vannak), hiszen a boszorkányok amúgy sem szórakoznak emberi módon (lásd: macskareptetés).

A boszorkánybál szabályai:

- tilos szimpla embereket is meginvitálni (megjegyzés magamnak: utána kell néznem, vajon Colin minek számít, a köztünk lévő kötelék nem éppen szimpla)

- tilos furcsállni a dolgokat (az egyik boszi neonsárga haja például egy félresikerült varázslat eredménye, nagyon rosszul esik neki, ha bámulják)

- tilos hangoztatni, ha valaki nem hisz a boszorkányságban (ami hülyeség, ki jelenik meg egy ilyen találkozón, ha nem hisz benne?)

- tilos egymás ellen varázslatot használni, hiszen a boszorkánybál helyszíne (Holloway-ház, Dullville) mindenkor semleges hely

- és legfőképpen tilos megemlíteni, hogy a Főboszorkány továbbra sem hajlandó aktív szerepet vállalni a bosziügyekben (nem, mintha képes lennék rá varázserő híján)

Egyéb:

- üdvözlőajándék biztosítása (mi a fenét adjak egy tizennyolc éves boszorkányfiúnak, akivel majdnem egy éve folyamatosan levelezek?)

- a Főboszorkány születésnapjára hozott ajándékok kezelése:

a.) nem fintorogni, ha a csomag bűzlik/mocorog/különösen veszélyes felirat olvasható rajta

b.) nem fintorogni (és/vagy sikítani), ha az ajándék nem kedvünkre való

c.) nem ujjongani, ha igen

- a vendégek megfelelő köszöntése

a.) köszönéskor: Remélem, jó szél hozott, boszorkánynővérem/húgom

b.) elköszönéskor: Holdfény kísérjen utadon, boszorkánynővérem/húgom

- a vendégekkel való udvarias társalgás

- illedelmes étkezés még akkor is, ha a menü furcsaságokat tartalmaz (megjegyzés magamnak: utánanézni, mik azok a furcsaságok).

Személyes tapasztalatok:

- nem szabad elismerni, ha egy boszorkány szimpla halandókkal is barátkozik

- nem szabad elismerni, hogy az a szimpla halandó nem csak egy szimpla halandó

- nem szabad az újonnan felfedezett erőnket használni, hogy megvédjük a szimpla halandónkat

- összességében nem szabad hagyni, hogy a szimpla halandó megjelenjen a boszorkánybál közepén!!!

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

  - Corn! – sikította Sophie megugrasztva a cicámat, Barnie Úrfit, aki ijedten keresett menedéket az ágyam alatt, miközben én türelmetlenül fordultam el a tükörtől, amiben egy ideje nézegettem magam.

Sophie feltépte az ajtót. Ezüst színű, flitteres ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte az alakját, ráadásul a flitterek olyan benyomást keltettek, mintha Sophie-t halpikkelyek borítanák. A fenébe, lehet, hogy nem is flitterek?

- Corn, nem hiszem el, hogy képesek voltatok Vale-t alkalmazni, mint pincért! Hogy gondoltad ezt? Én, mint a sellőkirály lánya, mutassam be a pasimat, mint pincért? Ez… fú, de jó ez a ruha!

Önkéntelenül is elmosolyodtam. A ruha nem egyszerűen jó volt, hanem gyönyörű. Pánt nélküli fűzős csoda, egyenesen vámpír-barátnőmtől Ginától, aki volt olyan szíves elküldeni nekem, mondván neki nem megy a színeihez ez a smaragdzöld. Bátyja (a szintén vámpír), Roland pedig többsoros smaragd nyakékkel és hozzá illő fülbevalókkal kedveskedett, de persze csak kölcsönbe, mert mégsem járná, hogy olyan ékszerekkel traktáljon, amik többe kerülnek, mint a házunk. Azért felvettem őket a ruhához, és úgy éreztem magam, mint egy hercegnő.

- Egész jól néznél ki, ha csinálnál valami a hajaddal is – nézegetett Sophie (sellőkirálylány a tengerben, osztálytársam és jó barátnőm a szárazföldön). – Na, fordulj meg! Hol egy fésű?

Így lett a kócos kukoricaszínű hajamból fényes, félig feltűzött, mégis loknikban a vállamra omló frizura, amitől még jobban éreztem magam az öltözékemben. Még nekem is szembetűnő volt, hogy egy év alatt sokat változtam, a csípőm kikerekedett, olyan lányos alakot biztosítva nekem, amilyet mindig is szerettem volna, az arcom viszont soványabb lett, kiemelve a szemeimet, amik hatalmasnak tűntek. Még simán hátrafogott hajjal és a megszokott ruháimban is csinosabbnak tűntem.

Nénikéim Flora és Daphne esküdöznek, hogy ez hamarosan felszabaduló mágikus képességeim jele, de szerintem egyszerűen csak végre kezdem elérni a felnőttkori formáimat. Ami nem rossz, úgy véltem, idővel csak még jobb lesz a helyzet, ha így haladok, húsz éves koromra igazi szépség válik belőlem.

- Na, nem is kell túl sokat csinálni az arcoddal, egy kis pirosító megteszi – mormolta Sophie, miközben egy pici ecsettel tüsténkedett. Hagytam neki, mert már rájöttem, ha ellenkezem, csak nekem lesz sokkal rosszabb. Különben is, jól kellett kinéznem, hiszen végre megismerkedem Kierannal.

A déli államok Főboszorkánya ő, már majdnem egy éve tartjuk a kapcsolatot, de most fogunk először találkozni. A srác hihetetlenül jófej boszorkány létére, és ahogy én, ő is utálja, hogy nem normális családba született, csakhogy ő, velem ellentétben erős mágiával rendelkezik, amit használ is, így neki nehezebb kivonni magát a boszorkánykodás alól. Alig vártam már, hogy találkozzam vele, ezért is mentem bele ebbe a Boszorkánybálba, amit nénikéim a tizennyolcadik születésnapom alkalmára rendeztek.

Amikor Sophie kész lett velem, úgy döntöttem, ideje körülnézni, mielőtt megjönnek az első vendégek. Egy éve a házunk még egy lelakott koszfészek volt, most azonban – hála a velünk élő bukott angyalnak, Valeriannek – egy kellemes, bálozásra alkalmas épület. A falakon nem volt többé helye pókhálónak, Vale ízléses tapétát ragasztott fel mindenhova, és a lépcsőt fedő szőnyegek lyukaiban sem akadt meg többé senki sem, hiszen már nem voltak lyukak, csak fényesre csiszolt parketta, a tapéta mintájához illő puha szőnyeggel. Az áramingadozás is megszűnt, amióta Vale kicserélt pár vezetéket, már minden szobát és folyosót ki lehetett világítani. Komolyan, imádtam ezt az angyalt!

Most épp egy lányos fehér tunikában igazgatott egyenesre néhány festményt a falakon. Na, jó azért ez fura.

- Vale, mi ez a szerelés? – kérdeztem, mire rám nézett, és láthatóan meglepődött.

- Corn, nagyon jól nézel ki – bókolt egy kis mosollyal, amitől feleslegessé vált Sophie pirosítója. Pirultam magamtól is.

- Köszi, de te miért vagy hálóingben?

Végignézett magán.

- Nénikéid úgy vélik, ilyen ruhát hordanak az angyalok – felelte. – El akarják kerülni, hogy halandónak nézzenek, és – halkította le a hangját – a boszorkányok elég dicsekvőek, Daphne és Flora szeretnének jobb színben feltűnni azzal, hogy egy igazi angyalnak látszó angyal szolgálja ki a vendégeket – darálta le.

Felment bennem a pumpa, egyszerűen utáltam, amikor a nénikéim szervezkedtek.

- Szerintem meg úgy nézel ki, mint egy idióta. Mondd, te jól érzed magad így? Ebben a cuccban akarsz maradni?

- Mi. A. Fene. Van. Rajtad?! – kapkodott levegő után a lépcső tetején megjelenő Sophie. Úgy tűnt, még ő sem látta a pasiját hálóingben. – Corn, mi folyik itt?!

- Szóval? – sürgettem Vale-t, aki vörös arccal hajtotta le a fejét.

- Lehetne rosszabb is – mondta. – Nem akartam megbántani a nénikéidet.

Ami azt jelentette, hogy nagyjából akármit megcsinált, amit kértek tőle, mert ilyen a természete. Képtelen voltam elhinni, hogy a nagynénéim képesek így kihasználni.

- Menj, és öltözz át valami kényelmesbe. És nem kell pincérkedned, vendég vagy, az Isten szerelmére!

Vale elsápadva meredt rám, amiért hiába vettem a számra az Úr nevét, így gyorsan bocsánatot kértem tőle, majd mondtam, hogy tényleg öltözzön át (aminek viszont örült).

Odalent a konyhában és a nappaliban már élénk sürgölődés folyt, nénikéim tálakat és tányérokat hordtak az összes létező asztalra, pultra és polcra, amiken mindenféle ismerős és ismeretlen étel sorakozott. Miután láttam, hogy Flora milyen alapanyagokból készített pár fogást, eldöntöttem, hogy majd maradok valami hagyományosnál, például egy sima szendvicsnél.

- Gyönyörű vagy, kis boszorkányom! – torpant meg Flora, hogy megcsodáljon. – Olyan izgatott vagyok a ma este miatt, ma végre igazi boszorkány leszel!

- Kivéve, ha semmi nem fog történni – mondtam, hiszen biztos voltam benne, hogy a tizennyolcadik születésnapom sem lesz vízválasztó, míg nénikéim abban reménykedtek, hogy hirtelen én leszek a világ legnagyobb boszorkánya és emiatt majd lemondok a terveimről, hogy egyetemre megyek. Na persze!

- Meglátjuk – felelte Daphne. – Kicsim, nem mennél ki, hogy körülnézz, minden rendben van-e odakint? És bizonyosodj meg róla, hogy az a csirkefogó semmiképpen nem fog felbukkanni.

- Nem fog – vágtam rá. – Randija van mára – tettem hozzá halkabban, utálkozva.

- Annál jobb – bólintott Daphne. – Micsoda szégyen lenne, ha felbukkanna a bálunkon!

- Nem fog felbukkanni – ismételtem jegesen, majd elindultam kifelé, hogy ránézzek a kertünkre és az apámra/nagybátyámra.

O.O

Óvatosan lépkedtem a magas sarkú, szintén zöld szandálomban, az apró díszkavicsokkal felszórt ösvényen (ez is Vale érdeme) egészen a tölgyfáig, ami egy hülye varázslat folytán igazából a rokonom volt. Hogy kim pontosan, nem tudtam, de ő volt az egyik bizonyítéka, hogy én és a fiú, aki szeretek – szerettem –, egy vérből valóak vagyunk. Elég volt rágondolnom ahhoz, hogy felhorgadjon a közöttünk feszülő kötelék, amin keresztül megéreztem a legkisebb hangulatingadozását is, amiből mostanában több mint elég volt neki.

Most éppen nem éreztem semmi különösebbet felőle, azt hiszem, semleges hangulatban volt. Reméltem, hogy tényleg tartja magát az ígéretéhez, és nem csinál zűrt a bálon, ugyanakkor gyanús volt, hogy ma még nem jött át, hogy felköszöntsön. Vagy talán a mostani nem túl barátságos állapot közöttünk már azt is jelenti, hogy egyáltalán nem köszönt fel a születésnapomon? Elszomorodtam arra gondolva, milyen árakat kell még megfizetnünk a hülye szerelmünkért, amiből köszönöm szépen, én már nem kértem. Túl sok fájdalmas emlékem fűződött hozzá.

Az egész elhidegülésünk áprilisban kezdődött, amikor Colin már a sokadik lánnyal randizott, de az a csaj ezúttal megmozgatott benne valamit. Hirtelen ott találtam magam az érzései tengerében. Miközben azt a ribit csókolta, olyan intenzív dolgokat érzett, amikhez hasonlót én eddig csak vele éltem át. Egyszerűen elegem lett, mert bár tudom, hogy én biztattam rá, hogy keressen másokat, de nem akartam tudni róluk. Nem akartam elhinni, hogy én egyedül szenvedek, ő pedig más csajokkal lóg, közben meg olyasmit érez, amit nem szabadna, kivéve, ha hazudott arról, hogy ő is úgy szenved, mint én. Szenvedett a francokat! Azon a délutánon jól érezte magát a lánnyal, ami engem annyira feldúlt, hogy ő megérezte, majd azonnal otthagyta a csajt, hogy megkeressen. Ez volt az, amin összevesztünk.

Ezért volt, hogy majdnem egy teljes hónapig nem álltam szóba vele, hiába bizonygatta, hogy rám gondolt, azért volt olyan izgatott – ez még rosszabb, mert épp ez ellen küzdünk, miért gondolt rám, mit képzelt? – meg hogy a csaj hasonlított is rám (nem hasonlított!), egyszerűen nem tudtunk megbékülni. Így történt, hogy egyedül mentem el Las Vegasba egy jósnőhöz (akit a nagynénéim ajánlottak), aki azt mondta, a tizennyolcadik születésnapom után történik valami, ami megváltoztatja az életem, addig nem érdemes kutatóutakra mennem (ami annyira megegyezett a nénikéim véleményével, hogy nem vagyok biztos benne, nem ők kérték-e meg, hogy ezt mondja nekem). A lényeg, hogy Colin megorrolt, amiért nem jöhetett Vegasba, utána pedig azért is, mert Sophie meghívott a nyárra egy óceánkörüli túrára, amit sellőként töltöttem el, azonban ezúttal nem tudott volna visszacsábítani, mert Sophie gondoskodott róla, hogy elég messze legyünk ahhoz, hogy semmiféle hívást ne hallhassak meg.

Csak sulikezdéskor jöttem vissza Dullville-be, és a visszaváltozásom után vettem észre, mennyire megcsinosodtam. Meg persze abból is nyilvánvaló volt, ahogy a srácok bántak velem a suliban. Sophie, Vale és én népszerűek voltunk, Colin meg… nos, ő nem, ugyanis soha nem volt benne semmiben, amiben mi. Fájt, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, de ez a szükséges rossz volt. Hiszen lehetetlen, hogy mi ketten valaha is együtt legyünk, hónapok óta feladtam a kutatást ezen témában. Már csak tovább kellett lépnem, és azt hiszem, jó úton jártam. Már nem voltam belé szerelmes – legalábbis többnyire. Néha álmodtam vele, forró és vérfertőző álmok voltak, amik után napokig tartott összeszednem magam, de egész jól megvoltam.

Szóval három napja beszéltem utoljára Colinnal, amikor is megmondtam, hogy a bál teljes idejére ki van tiltva a házunkból, ne merjen megjelenni, mert ha valamelyik boszorkány megátkozza, én, varázserő híján nem fogok tudni segíteni neki. A nyugalmi állapota azt jelentette, hogy nem tervez semmit. Vagyis nagyon ajánlottam neki, hogy ne tervezzen.

Úgy tűnt, minden rendben van, a gyep rendezettebb nem is lehetne, még a nénikéim varázsfüvei is szigorú csatarendben nőttek, így ideje lett volna bemennem, de valami a kert hátsó része felé vonzott. Nem, egyáltalán nem valami paranormális, még csak nem is valami szokatlan, csupán csak a tény, hogy arra van Colinék lakókocsija. A saját szemeimmel akartam látni, hogy nem tervez kamikaze akciót, mert bár el nem tudtam képzelni, mi keresnivalója lenne a bálomon, valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy ott akar lenni.

- Cornelia Holloway? – Megtorpantam, és ijedten hátrafordultam.

Egy nagyon helyes, öltönyös srác állt a tölgy mellett, mintha csak odatermett volna, csodálkoztam, hogy nem hallottam a kavicsok csikorgását a cipője alatt.

- Kieran? – tippeltem hitetlenkedve, végigfuttatva a fejemben a bálomon lehetségesen felbukkanó pasik listáját (Kieran, Vale, Colin – de neki nem ajánlott).

- Nem túloztak, amikor a szépségedről meséltek – mosolyodott el, és elindult felém, mire önmagam is meglepve felé siettem, és átöleltem.

- Kieran, annyira örülök neked! – mondtam vidáman, majd kibontakoztam az öleléséből. Közelebbről még helyesebb volt, a haja vörösesszőke, a szeme fekete, a vonásai határozottak és meglepően férfiasak voltak. A mosolya pedig elbűvölő. Alaposan megnézett magának, majd észbe kapva megragadta a kezem.

- Annyira zavarban vagyok, hogy majdnem elfeledkeztem az illemről!

- Nehogy letérd… - Késő volt, térdre ereszkedett előttem.

- Köszönöm a meghívást, Főboszorkányom, ígérem, amíg a területeden vagyok, nem okozok semmi problémát, és ameddig a határaidon belül tartózkodom, elismerem felsőbbségedet.

- Jól van, de most állj fel, semmi szükség erre a hülye hagyományra!

Felállt, és azzal a lendülettel közelebb rántott magához, hogy egészen nekisimultam. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg akar csókolni, de aztán csak az arcomnak szorított a sajátját, és a fülembe suttogott.

- Figyelnek minket!

Igyekeztem nem felkapni a vizet. Nénikéim megint szolgálatba állították a macskákat, ketten közülük nem messze meresztették ránk a szemüket.

- Menjünk be, körbevezetlek – sóhajtottam végül, nem törődve a macskákkal.

Kieran udvariasan felajánlotta a karját, amit elfogadtam, és csak amikor hirtelen düh hasított belém – ami nem az enyém volt – esett le, hogy a boszorkányfiú talán nem a macskákra célzott.

O.O

Egész jól haladt a buli, már átvettem az ajándékaimat (itt volt egy kis kavarodás, amikor én bolond belenéztem abba a lyukacsos dobozba, aminek a tartalmát ritka, szinte felbecsülhetetlen értékű élőlénynek jellemezték, és pechemre egy hatalmas, piros színű pók volt benne, én pedig sikítva elhajítottam az egészet. A pók túlélte, Vale biztonságba is helyezte nekem), és lassan a társalgás is beindult. Kieran és én remekül elvoltunk, amikor épp senki nem figyelt ránk, együtt nevettünk a diliseken, akik mindenféle fura hacukákban jöttek el, vagy épp Kieran az egyik viccesen alakult varázslatát mesélte.

- Ne nagyon híreszteld, de minden második varázslatom félresikerül – nevetgélt közel hajolva a fülemhez, nehogy véletlenül meghallják, mit beszél. – Nem is értem, hogy lehetek én a Főboszorkány. Ráadásul még srác is vagyok, mindenki rajtam röhög. – Azonban nem tűnt olyan kétségbeesettnek, azt hiszem, titokban szerette, hogy mindenki csodájára jár, mint boszorkányfiúnak.

Ő és én voltunk a legnépszerűbbek egész este, mindenki velünk akart beszélni, és persze mindenki várta az éjfélt (23:58 percet, hogy pontos legyek), mert abban reménykedtek, hogy tényleg feltörnek a képességeim, amint betöltöm a tizennyolcat. Az első komolyabb probléma akkor következett, amikor egy Carotta Septon nevezetű boszorkány megragadta a karom azzal, hogy valami különlegeset szeretne mutatni nekem odakint. Hátrahagyva Kierant kimentem vele a hátsó kertbe, ahol az egyik almafához kiláncolva egy hatalmas kutya feküdt. Jöttünkre vonyításba kezdett. A hangra ijedtség töltött el, de nem az enyém volt, hanem Coliné. Azt jelentette, hogy a közelben van, és alaposan megijesztette a kutya.

- Ez egy… farkas? – csodálkoztam el, ahogy jobban megnéztem. A vonyítása morgása csapott át, mire Carotta legyintett egyet a kezével, a farkas pedig nyüszítve nekicsapódott a fa törzsének.

- Ne menj a közelébe, mert veszélyes lehet – mondta Carotta büszkén. – Nem ismerek mást, akinek sikerült volna ennyire megszelídíteni egyet – dicsekedett.

Felháborodva néztem a feltápászkodó, még mindig nyüszítő állatot.

- Ez állatkínzás, Carotta! – feleltem élesen. – Fájdalmai vannak!

A boszorkány úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de egyben kicsit mintha tartott is volna tőlem, lévén én voltam a Főboszorkánya, nénikéim szerint mindenki engedelmességgel tartozik nekem, főleg a mi házunkban.

- De hát vérfarkas – mondta védekezőn. – Ha nem tartanám ennyire szorosan a gyeplőt, rám támadna.

- Akkor sem… micsoda?! – esett le, hogy mit mondott. – Vérfarkas? Úgy érti, hogy egyébként ember?!

A boszorkány most már valóban megijedt.

- Menjünk vissza, hűvös az este, az éjfél is közeleg – terelgetett befelé, én pedig amennyire döbbent voltam, hagytam is magam. Odabent aztán Carotta egy pillanat alatt felszívódott mellőlem.

Kintről újra felhangzott a vonyítás. Vérfarkas ismerősömre, Rufusra gondoltam, és tudtam, hogy cselekednem kell. A fejem forgatva néztem Vale és Sophie után, de csak Kierant láttam, aki felém igyekezett.

- Valami baj van? – kérdezte, mire bólintottam.

- Meg kell keresnünk a barátaimat.

Tíz percen belül Vale, Sophie, Kieran és én kisurrantunk a házból.

- Nem hiszem el, hogy ezek valami szolgának kezelnek engem! – sziszegte Sophie, aki nem tudta túltenni magát a tényen, hogy a boszorkányok felsőbbrendűnek hiszik magukat. Legalábbis a száz évnél öregebbek, holott a nénikéim és Vale is figyelmeztették, hogy ez lesz.

- Most a farkassal törődjünk! – válaszoltam fojtottan. – Nem hagyhatjuk így sínylődni!

Alighogy a vérfarkas meglátott minket, megint őrjöngeni kezdett.

- Segíteni jöttünk – pisszegte le Vale, mire elhallgatott, és már csak halkan szűkölt.

- Hogy lehet, hogy farkasalakban van, amikor nincs is telihold? – bámultam fel az égre.

- A nyakörvet akkor tették rá, amikor állatalakban volt, most nem tud visszaváltozni – mondta Kieran magától értetődően.

- Láttál már ilyet? – néztem rá meglepődve.

- Olvastam róla.

- Ez gusztustalan! – Közelebb indultam a farkashoz. – Engedd, hogy megnézzem, megpróbállak kiszabadítani!

Nyugton maradt, így némi tétovázás után már markoltam is a nyakán a fémbilincset, ami minden oldalon zárva volt, mintha ráforrasztották volna. A kezem csupa vér lett, mert a nyakörv teljesen kidörzsölte szegény farkas nyakát.

- Hogy szedjem ezt le? – kérdeztem a barátaimat. Sophie és Vale tanácstalanok voltak, de Kieran könnyedén válaszolt.

- Egyszerűen le tudnám szedni, csakhogy hatalmas udvariatlanság lenne, ha megfosztanék egy másik boszorkányt a tulajdonától, akár törvénysértőnek is bélyegezhetnének, hiszen nem a saját területemen vagyok. – Vidámabbnak tűnt, mint azt a helyzet megkívánta volna, de csak a folytatás hallatán jöttem rá, mi az, amin nevetgél magában. – Amíg meg nem parancsolod nekem, hogy szedjem le, tehetetlen vagyok.

- Hát szedd le! – mondtam ki, mire félretolta a kezeim, mindkét kezével megérintette a nyakörvet, mormolt valamit, és a fém egyszerűen kettétörött.

A farkas csak erre várt, hanyatt lökve Kierant rohanni kezdett az ellenkező irányba. Nem jutott messze, útközben változni kezdett, majd emberi alakban elterült a fűben. Vale azonnal rohanni kezdett felé, mire gyorsan követni kezdtem.

A farkas egy lány volt, tizennégy-tizenöt éves lehetett, meztelen testét horzsolások és zúzódások borították, az arcát könnyek nyomai csíkozták, és úgy tűnt, képtelen abbahagyni a remegést.

- Ne… ne bántsatok! – nyöszörögte, miközben Vale betakarta a zakójával.

- Sophie, szólnál a nénikéimnek, hogy elsősegélyre lenne szükségünk? – kérdeztem a sellőlányt, de Kieran megrázta a fejét.

- Nem jó ötlet, nem kellene, hogy mindenki megtudja, mit csináltunk. – A zsebéből hófehér textilzsebkendőt húzott elő, és odanyújtotta nekem. – Véres a kezed.

Automatikusan elvettem.

- De akkor mit csináljunk? Nem hagyhatjuk így itt, és kórházba sem vihetjük. – Egyes számú paranormális szabály: soha egyiküket sem visszük kórházba, mert az emberek kiakadnak tőlük.

- Negyed óra múlva éjfél.

- Jól van, jól van – kényszerítettem magam a józan gondolkodásra. – Vale, repülj fel vele a szobámba, Sophie pedig kinyitja az ablakot, aztán visz fel elsősegélydobozt meg fájdalomcsillapító főzetet. Zárkózzatok be, és csak akkor nyissatok ajtót, ha én jövök!

- Le fogok maradni a nagy mágiakitörésedről – panaszkodott Sophie, de mivel Vale már a karjaiba is kapta a farkaslányt, elsietett, hogy szabaddá tegye az utat a szobámba.

Hamarjában letöröltem magamról a vért, majd Kierannal ártatlan arcot öltve visszasiettünk a házba, ahol valóban vártak ránk. Próbáltam lenyugtatni magam, hogy ne érezzem már úgy, hogy mindjárt rajtakapnak, amikor hirtelen tudatosodott bennem, nem is én érzem úgy, hogy rajta fognak kapni. Colin volt idebent a házban!

Egy perc volt vissza a születésem percéig, de én képtelen voltam nem Colin után kutatni a tömegben. Itt volt valahol, még mindig idegesen amiatt, hogy lebukik.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, kis boszorkányom – simogatta meg az arcom Flora. – Nem fog fájni, csak érezni fogod, hogy valami más lett.

Kényszeredetten rámosolyogtam. Milyen csalódottak lesznek, hiszen semmi nem fog történni! Lehet még a Főboszorkányságot is elveszik tőlem, főleg, ha rájönnek, hogy kiszabadítottam a farkaslányt. Alig vártam már, hogy elmúljon éjfél, és vége legyen a hülye Samhainnak.

- Most! – jelentette be Daphne, mire minden szem rám szegeződött.

Nem történt semmi, nem változtam hirtelen boszorkánnyá, a seprű sem ugrott a kezembe, hogy üljek fel rá, és repüljem körbe a környéket. Semmi boszorkányos nem történt, kivéve, hogy fülig pirultam a tekintetek kereszttüzében. Vártak.

Éjfélt ütött az óra, nénikéim pedig csalódott sóhajt hallattak. Egy pillanatra még meg is sajnáltam őket.

- Ezek szerint nálam a mágia ugrott egy generációt – jelentettem ki, de önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Valaki élesen felsikoltott, mire mindenki a lépcső felé kapta a fejét, ahonnét a hang hallaszott. Az egyik tizenkét év körüli boszorkánylány sikított, és mutogatott.

- Ott van egy halandó fiú! – kiabálta, mintha legalábbis egy vérengző zombiról lenne szó (szerencsére ezen már túl voltunk).

- Hoppá! – nyögte Colin.

- Halandó a Boszorkánybálon! – tört ki a hangzavar, aminek ez volt a lényege.

Többen felháborodva meredtek a nagynénéimre, mások eltakarták az arcukat, nehogy Colin meglássa őket, megint mások – és ezek aggasztottak igazán – Colin felé indultak, hogy megtorolják a sérelmüket.

- Kaparjuk ki a szemét!

- Vágjuk ki a nyelvét is!

- Változtassuk almafává! – Ez az utolsó kicsit erős volt, már akadt egy emberből lett fa problémám, nem volt szükség még egyre.

- Engedjen el, büdös banya! – hadakozott Colin a hosszúkarmú kezek ellen, de valakinek sikerült elkapnia, és a szoba közepére lökni, ahol a dühödt boszorkánytömeg körbeállta.

- Hagyják békén! – próbálkoztam, de elveszett a hangom a hangzavarban.

Valaki megkarmolta Colin arcát, ő pedig dühösen, ám ijedten (éreztem) nézett az elkövető után. Egy másik boszorkány emelte a karját, és mivel emlékeztem Carotta korábbi mozdulatának hatására szegény farkaslányon, ijedten felsikoltottam.

- Elég!

Valami forrót éreztem, amint elhagyja a testemet. Energia volt, ami durván földre lökte a Colin körül állókat, mire ő kapva az alkalmon kitört közülük, de nem a lépcső felé, hanem felém indult el. Felé nyújtottam a kezem, elkaptam a csuklóját, és a hátam mögé rántottam, hogy megvédelmezzem az esetleges újabb támadók elől. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit csináltam.

- Tudtam, hogy boszorkány vagy! – szakadt fel Florából örvendezve, mielőtt a nyakamba ugrott volna.

Biztos voltam benne, hogy igaza van. Varázsoltam! Jaj, ne!

Második rész! - Érted, nem érted?!

Sziasztok!

Egy kissé hosszú szünet és várakozás (már, aki várta :D) után itt van Colin és Corn történetének második része. Colint továbbra is Natty személyesíti meg, míg én (Lana) Cornt alakítom. Véleményeknek továbbra is örülünk mindketten.

Hőseink az előző részben átélt kalandok után kissé megviselten, és a vérrokonság felfedezése után nem kissé meghökkenten (és ami talán még fontosabb, eltávolodva egymástól) összekényszerítve indulnak újabb küldetésre...