4. fejezet

4. fejezet

Colin

Én szívok, te szívsz, ő szív…

Hé, Barnie, gyere, hagy vegyelek fel. Ne félj, nem ejtelek el, mint múltkor, mikor a tölgyfa úgy hátba vágott, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. És nem is viszlek be a lakókocsiba, hogy összezárjalak a patkánnyal, tudom, hogy félsz tőle. Anyám valamiért nem pártolja a háziállatok elrablását. Múltkor azt mondta, elégedjek meg a patkánnyal, az is van olyan jó, mint bármely másik: sokat eszik, hangos, néha még látni is. Már megszoktam, az igaz, de dühít, hogy nem lehet így felvenni, mint téged, és nem szabad jól megszorongatni, mert ki tudja, milyen ragályt terjeszt. Barnie, neked Corn illatod van! Vagy Cornnak van olyan, mint neked? Mondjuk lehet, már nincs, úgy megváltozott mindene, biztos az illata is. Rég nem ölelgettem. Rossz idők járnak, én szívok, te szívsz, ő szív… azt hiszem, mindent egybevetve még te jársz a legjobban. Macskának lenni jobb, mint Colinnak, abban biztos lehetsz. Sőt, macskának lenni ezerszer jobb, mint bárki másnak, halandónak vagy boszorkánynak. Hiába menőzünk vele, mi, emberek, hogy mennyivel jobban vagyunk nálatok, marhára nem igaz, ti vagytok a nyerők ebben a játékban. Na, jól van, menj, Corn hív! Aú, most miért karmoltál meg?

O.O

Legszívesebben valami őrültséget tettem volna, fel akartam borongatni az asztalokat, széttörni a székeket, két ököllel esni a nevetséges öreg nyanyáknak, akik játszadoznak Corn érzelmeivel, de az egyik mögöttem álló nagynéni olyan erővel szorította vállamat, hogy abból éreztem, komoly dolgok folynak itt.

Nem tudtam, merre nézzek, szinte mindenfelől megvető pillantásokat kaptam. Volt néhány gyűlölködő is, ezért, akármennyire is rühelltem, végül a terembe érkező Kieranra szegeztem tekintetemet. Jöttére a zsivaj elült, a nagynéni pedig elengedett, és hátralépett. Hirtelen az eddig asztalok előtt és között álló boszorkák hátrahúzódtak, mire az egész hely olyan lett, mint valami bíróság, én álltam középen, körülöttem két méter kihagyással a bírók. Annyi volt a különbség, hogy a Biblia helyett másra esküdtek fel.

Körülnéztem, azt vártam, Corn is bejön, és megáll valahol a fal mellett, de sehol se láttam.

- Colin Grey – hallottam meg a nevemet. Kieran odament a középső, másik kettőnél jóval rövidebb, mégis főhelyen álló asztalhoz, azonban nem ült le. Azt hittem, utálkozó pillantást várhatok tőle, ehelyett tökéletesen kifejezéstelen maradt az arca. – A boszorkánytanács előtt le kell tenned az inasesküt.

Ha tudtam volna, mi az az inaseskü, talán jobban viseltem volna a dolgot, de úgy, hogy vagy száz boszorkány rám meredt, mintha erre a felszólításra azonnal rá kellene kezdenem egy ősi szövegre, nem csak zavarban voltam, meg is ijedtem. Odakint Corn életéről beszéltek, és azzal ijesztgettek, hogy rajtam múlik a sorsa. Nem hittem, hogy megölnék, ha elrontanék valamit, de ezeknél sosem lehetett tudni, ezért nem törődve a Cornból áradó rémülettel kihúztam magam.

- Leteszem.

De milyen esküt, basszus, akartam hozzátenni, erősen bámulva Kierant, hogy legyen szíves, árulja már el, mibe keveredtem. Nem nézett rám, egy csúnya, öreg tekercset vett el az egyik csúnya, öreg boszorkánytól.

- Az eskü magában foglalja, hogy az eskütevő élete végéig hűséggel tartozik mesterének, vele marad, és minden erejével szolgálja. – Amíg az asztal engedte, közelebb lépett, majd kinyújtotta felém a tekercset. – A tekercsben foglaltak nem hagyhatják el a szádat, mint ahogy a teremben senkiét. Aki megszegi ezt az intézkedést, az a halál fia.

Idegesen indultam meg felé, nem tetszett a halál fiás szövege. Szinte kitéptem a kezéből a tekercset. Ezúttal nem volt szándékos, azért tettem, mert éreztem, ahogy Corn egyre nagyobb és nagyobb erővel próbál bejutni. Eddig kétszer vettem észre éjfél óta, hogy érzem, amikor varázsláshoz készül vagy varázsol: enyhén bizseregni kezd körülöttem a levegő. Figyelmen kívül hagyva új riasztórendszeremet tekertem szét a tekercset. Nem tudtam elhinni, hogy sebtében firkantották le számomra, ördögien cikornyás volt.

- Ki dönti el, mi áll az esküben? – kérdeztem.

- A tanács kijelölt tagjai szavaznak arról, hogy az ősi eskü 1852-ben módosított változatából mi legyen rád érvényes. Az eskübírák a főasztalon ülnek.

Vagyis ő is egy volt közülük. Ilyet még nem pipáltam, a majdnem csajom új pasija ítélkezik felettem. Félelmem mulandóban volt, dühös lettem, jelenleg Kieranra. Némán pillantottam le újra a tekercsre, és észrevettem, hogy ők öten a főasztalnál is ezt teszik. A többi boszorkány csendben figyelt minket.

- Nem vonulnának ki azok, akik nem érintettek? – tettem fel újabb kérdésemet.

Azt hiszem, kezdtem kiakasztani őket. Kieran nagy adag bosszúsággal nézett fel, mintha minél előbb le akarta volna tudni az egészet, azután jelezvén, hogy nem akar hozzászólni a témához, leült. Na, ja, nem ő lesz az, akit ki tudja, hogy mire köteleznek.

Egy idősebb némber tájékoztatott rikácsoló hangon, hogy halandó létemre hogyan merem kétségbe vonni a tanács rendelkezéseit, mások meg azért hőzöngtek, amiért ki akartam őket kergetni a bál csúcspontjából, miközben boszorkányvérük jogán igenis érintettek. Mást nem tudván csinálni megadtam magam, és visszatértem a tekercsben írtakhoz.

Alulírott Colin Grey boszorkányinassá szegődik Cornelia Holloway Főboszorkány mellé. A boszorkányinas azonfelül, hogy életében s holtában egyaránt szolgálja a felülírottat, köteles teljesíteni az eskü ezen pontjait:

I. A halandókhoz fűződő kapcsolatait haladéktalanul, végérvényesen meg kell szakítania.

Nyitottam számat, hogy tiltakozzak, de aztán bezártam, mert eszembe jutott, hogy előbb meg kell szavazniuk a dolgot. Amikor felnéztem, vártam, hogy feltegyék a kezüket, vagy egyéb módon jelezzék egymásnak véleményüket, ehelyett annyit kaptam, hogy Kieran újra felállt. Ezek szerint a boszorkányok számomra észrevehetetlen módszerrel kommunikáltak. Lehet, azért csinálták így, hogy ne tudjam, ki áll mellettem, és ki nem. Igaz, ami igaz, érdekelt volna, Kieran kinek a pártján áll.

- Esküszöl? – kérdezte.

Az egész helyzet annyira abszurd volt, hogy remegő kézzel lejjebb engedtem a tekercset. Azt akarja valami őrült, hogy szakítsam meg a kapcsolatot az anyámmal? Egyébként is, mit jelent az, hogy megszakítom velük a kapcsolatot? Azt, hogy soha többé nem randizhatok majd senkivel? Cornnak itt lesz ez a Kieran, én meg egyedül maradok? Leforrázva néztem körül, Flora nénihez fordultam segítségért, aki a két nagynéni közül egy parányival megértőbb volt hosszú évek tapasztalata szerint. Most semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kiálljon értem. Helyette egy zöldruhás boszorkány állt fel helyéről.

- Időszakos kapcsolatokra szükség lehet a Főboszorkány védelme során, az esküben a tartósakról van szó. Ugye nem szükséges kifejtenem, mit értek ezalatt?

Nemet intettem, mire leült. Már értettem, miben nem lehet részem: családban, barátságban és szerelemben. Nem is kérnek sokat, mi? Mélyet lélegeztem.

Komolyan meg kéne ezt tennem Corn boszorkányságáért? Vagy, hogy tovább menjek, Cornért? Jó, a barátom volt, rendben. Szerettem, és szeretem. De most többről volt szó, az életemről. Ő sem akarhatja, hogy ezt tegyem.

Mikor idáig értem, akkor ugrott be, hogy nem, nem akarja. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy el tudjon távolítani, akár így, akár úgy, hogy még a saját nagynénje ellen is képes volt varázslatot használni. Kétségbeesetten meg akart menteni, közben nekem olyasmik járnak az eszemben, hogy megéri-e megtennem érte? Kénytelen voltam elismerni, hogy jelenleg nem volt más értékes az életemben, csak ő, anyámon kívül pedig alig vesztettem valamit. A jövőben persze akartam randizni, reméltem, hogy esküm ellenére majd csak találok kiskaput. Mindig van, akár a halandók világát nézzük, akár ezt a rejtettet.

- Esküszöm – mondtam bizonytalanul.

Néhányan hangosan felszusszantak, mintha nem hitték volna, hogy megteszem, de a legtöbb boszorkány csak még kíváncsibb lett, mi lehet az eskü következő pontja. Én ugyan nem, ennél rosszabb nem jöhetett.

II. A szolgálat tisztaságának megóvása érdekében a Főboszorkánnyal nem létesíthet szoros kapcsolatot.

Bambán meredtem a második pontra. Azt már nem kellett magyarázni, mit értenek szoros kapcsolat alatt, nyilvánvaló volt, hogy a szerelemre gondolnak, talán még a barátságra is. Azt akarták tőlem, hogy esküdjek meg, soha az életben nem engedem magamhoz Cornt, bármit is érzek. Módszeresen el akartak vágni tőlem mindenkit, hogy ne legyen más az életemben, csakis a szolgálat, aztán meg akarták követelni, hogy érzelmileg maradjak távol az egyetlen embertől, akihez szabad kötődnöm. Az egészben az volt a legmorbidabb, hogy a boszorkák ezt a pontot nem találták túl érdekesnek, unatkozni kezdtek, még a bírók sem fordítottak rám túl nagy figyelmet Kierant kivéve, aki idegesítően semleges ábrázatával még jobban felhúzott.

Közben Corn már olyan erősen próbálkozott valami varázslattal, hogy a levegő csípte bőrömet, és mikor hirtelen kihunyt a forróság, úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Semmit sem tehetett értem. Nem tudtam, mit csináljak, tényleg nem. Corn egykor az életén osztozott meg velem, és önként adtam volna oda érte a sajátomat, ha úgy hozza a sors, de az, hogy őt elvegyék tőlem, túl sok volt.

Hosszan kifújtam a levegőt, majd gyorsan kimondtam a szót:

- Esküszöm.

Elkezdtem bebeszélni magamnak, hogy semmi jelentősége, azután nyugalmat erőszakolva magamra néztem meg a következő pontot, ami már egészen biztosan nem lehetett az előtte lévőknél rosszabb. Nem, és kész.

III. Nem hagyhatja magára a Főboszorkányt, nem mehet tőle messzebb ötven méternél.

- Ötven méternél? Az mennyi is? – fakadtam ki akaratlanul. Eszméletlen kevésnek tűnt.

- A Holloway-kert szélessége – tájékoztatott egy jóakaróm.

Összeszorítottam számat, nehogy elkáromkodjam magam. Legbelül szitkokra fakadtam.

- Nyilvánvaló, hogy ez káros hatással lenne a küldetés eredményességére – vélte Daphne néni. Nem voltak illúzióim afelől, hogy Corn érdekeit védi, de azért megkönnyebbültem, ötven méterre lenni tőle folyton, méghozzá úgy, hogy közben nem mutathatok ki iránta semmit... Ha tudnák, milyen nehéz még a távolból is kontrollálnom magamat, nem kérnének ilyet. Vagy lehet, mégis. Amilyen kegyetlenek, lehet, összekötöznének minket.

Kieran tudhatott valamit, mert egyetértett Daphne nénivel. Kellett lennie rajta kívül még legalább két olyan boszorkány, aki helytelenítette a pontot, mert ezt megúsztam, ahogyan a soron következőt is, ami az érintés szentségéről szólt, és nem is vacakoltak azzal, hogy elmagyarázzák, mi van benne, leszavazták.

Az ötös pont szerint, ha szükséges, gondolkodás nélkül fel kell érte áldoznom az életemet, ezzel nem volt gondom, meg egyáltalán, választásom sem. Már régebben felvilágosítottak, ha Corn meghal, vele halok, szóval lényegében a saját életemet védtem az ő megmentésével, így felesküdtem rá.

A boszorkák zúgolódtak, mikor megtudták, hogy mindössze – Hah! Mihez képest? – öt pontos az eskü, mire egyik társuk elmondta, ilyen kis nyeszlett halandóként ő kétli, hogy egyáltalán ehhez az öthöz tartani fogom magam.

- Kénytelen lesz – pillantott rá a zöldruhás boszorkány.

- Különben meghal – bólogatott társnője.

- Mi számít szoros kapcsolatnak? – kérdeztem gyorsan, arra gondolva, mitől halok meg, ha mit csinálok, megfogom Corn kezét? Mi van, ha életmentő kézfogásról van szó? Vagy, ha meg kell csókolnom, máskülönben meghal?

Azt hitték, az első pontra vonatkoztatva kérdezem, megint őrült lárma támadt. Végül egy maszkulin vénség ragadta magához a szót.

- Csendet! – üvöltötte, mire mindenki elhallgatott, és éreztem, hogy Corn megijed, hozzá is kiszűrődhetett a hangja. – Az eskübírák ereje határoz halálod felől!

- Nem maguk a bírák? – kiabálta be valaki.

- Mi lesz, ha az erő tévútra tér? – kérdezte megint más.

Jobbra-balra forogtam, hátha így könnyebben megértem a helyzetet. Mikor a két nagynéni előrelépett, és azt mondták, szeretnék, ha az egyik eskübíra személyesen kezeskedne értem, nagy csend lett, mind a főasztalnál ülőkre pillantottak. A két szélen lévő végignézett az összegyűlteken, majd mindketten Kieranra néztek.

- Nem fogadhatom el a felkérést – akarta hárítani a srác a dolgot.

A nagynénik és még néhány boszorkány kérlelni kezdték, egyesek valami törvényből, vagy miből idéztek – ami egyébként legkevésbé se hangzott törvényszerűen, de az volt a lényege, hogy Kierannak, akár Főboszorkány, akár nem, csínján kell bánnia a ’nem’ szócskával -, de ő nem akart ráállni..

- Kérlek – mondtam neki végül fogcsikorgatva.

- Rendben, legyen – felelt percek múltán a sokadalom nagy örömére.

Intett kezével, mire nagyjából elhallgattak, csak néhány fiatalabb lány húzódott arrébb csevegni, reméltem, ezzel véget is értek az izgalmak.

- Felügyelni fogom, betartják-e az eskütételben ígérteket, és ha azt tapasztalom, hogy szabályszegés történt, jelentem a boszorkánytanácsnak. – Rám nézett. – Ezentúl Cornelián kívül nekem tartozol engedelmességgel, minden parancsomat késlekedés nélkül végre kell hajtanod.

Olyan jól estek szavai, mintha tányérokat tört volna szét a fejemen. Azért bólintottam.

- Távozhatsz – mondta Kieran.

Örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük, mindannyiuktól, ezért ügyetlenül az egyik asztalra dobtam az eskütekercset, majd elindultam az ajtó felé, hogy hátrahagyjam őket.

Még utoljára visszafordultam.

- Maguk gonoszak. Igaz, hogy nem tisztelem a világukat, de maguk sem az enyémet, és mi legalább nem kérünk ilyesmiket a boszorkányoktól. Kívánom, hogy mind, ahányan itt vannak, nyuvadjanak ki a következő holdtölténél.

Most az egyszer senki sem próbált megátkozni vagy megkarmolni, csend kísérte lépteimet. Mikor lenyomtam a kilincset, és végre kijöhettem a nyomasztó teremből, alig engedtem el az ajtót, hogy az becsapódjon mögöttem, Corn izgatottsága új szintet ért el, majdnem odaugrott hozzám, alig bírta fékezni magát.

- Megtetted? – kérdezte a sírás határán.

- Meg. Asszem, gyakrabban fogjuk látni egymást – játszottam a flegmát, és feltettem a lehető legképtelenebb kérdést, ami csak eszembe juthatott. – Tetszett, amit neked vettem?

- A fenébe is! – átkozódott Corn, és láttam, ahogyan megrándul a szája a keserűségtől. Hátrasimította néhány tincsét, amik folyton visszahullottak vállára. Csak most vettem észre, milyen csinos ruhát viselt, de az efféle élvezetekre nem volt időm, újra kérdezgetni kezdett. – Miért tetted? Nem kellett volna!

- Te többet is megtettél értem – emlékeztettem. – Még akár bele is halhattál volna a kötés létrehozásába.

- Igen, de az egész az én hibám volt! – kiabálta, és tehetetlenségében toporzékolni kezdett.

Le akartam csillapítani, mert éreztem, ahogy a dühe átcsúszik szomorúságba. Észrevettem még az év elején, hogy a haraghoz közeli szenvedéllyel jobban bánt, mint a szomorúsággal határos gyengédséggel és féltéssel, ezért léptem egyet hátrébb, de úgy, mintha az ablakon át megakarnám csodálni a kertet, majd felé fordítottam fejemet.

- Meg sem dicsérsz, amiért tudom, van olyan, hogy kötés? Mágikus izét akartam mondani, aztán rájöttem, hogy az inasodként nem beszélhetek így.

- Ez a beszéd – szólalt meg a teremből kilépő Daphne néni, megelőzve Corn hisztériáját. Emberibben szólt hozzám most, hogy vállaltam az inaskodást. - Intenzív tanulásnak kell alávetned magadat, hogyha meg akarsz védeni egy Főboszorkányt. Fel kell ismerned a gonosz formáit, nem csak az olyan nyilvánvalókat, mint amilyenek például a vérfarkasok, a démonok vagy a…

- A vérfarkasok nem is gonoszak – vetetettem neki ellent. Közben szemem sarkából Cornt figyeltem, aki elfordult, és kezeibe temette arcát.

A megjelenő Flora néni odament hozzá, ezért úgy láttam jónak, ha most lelépek. Végül is hajnali négy körül járhatott az idő, és ennyi boszorkány között aligha támadhatta volna meg bárki is Cornt.

- Akkor én megyek – jelentettem be halkan. Daphne néni arca elfelhősödött, ami fura volt, mert általában örülni szokott annak, ha hazatakarodok.

- Kérj engedélyt a távozásra Corntól!

- Szóval ez a módi – mondtam halkan, aztán léptem egyet Corn felé. – Engedélyt kérek a távozásra!

Úgy meredt rám, mintha most látna először, mire vállat vontam, jelezve, hogy nem én találtam ki. Végül bólintott. Újra nekilendültem, hogy elhagyjam a boszorkányfészket, de Daphne néni másodszor is megállított.

- Megkaptam az engedélyét! – háborogtam, és titokban reméltem, nem arról van szó, hogy még attól a tetű Kierantól is meg kell kérnem, hagy húzhassak már el.

- Igen, de nem lenne tanácsos elhagynod a házat. A boszorkány-inas kapcsolat kezdetekben törékeny, különösen, ha harag mételyezi. – Lesújtó pillantást vetett Flora nénire, mintha őt okolná. Ez olyan új volt, hogy meglepetésemben egy helyben maradtam. Daphne néni pedig folytatta. – A távolságra vonatkozó pontot törölték, mégis jobb, ha a közelben maradsz.

- A lakókocsi is közel van – mondtam neki.

- Igen, de…

Nem fejezhette be, mert ekkor Vale röpült be közénk.

- Elnézést, nem akarok ilyen válságos pillanatban zavarni. A vérfarkaslányról van szó. Ragaszkodott hozzá, hogy távolabb vigyen a boszorkányoktól, ezért átkísértem a lakókocsiba, mivel tudtam, hogy már ismeritek egymást. Ott vár.

- Menj csak – szólalt meg hirtelen Corn. Csak onnan tudtam, hogy hozzám intézte a szót, mert senki mást nem küldött volna el ilyen fásult hangszínnel. Nem fűztem hozzá semmit, biccentettem Vale felé, és elhagytam a házat.

O.O

A lakókocsihoz érve jutott eszembe, hogy el kell búcsúznom anyámtól, kétszeresen is: egyszer azért, mert hamarosan vándorútra kellett mennem Cornnal, másodszor meg, mert nem tarthattam fent vele az anya-fia kapcsolatot. Igaz, hogy nem ragaszkodtam úgy hozzá, mint ahogy a gyerekek szoktak az anyjukhoz, de ahogy álltam az ajtó előtt, pocsékul éreztem magam, ha lehet, még jobban, mint korábban. Nem akartam itt hagyni az anyámat.

Fáradtan nyitottam ki az ajtót, de azonnal hátrébbugrottam, mikor meghallottam egy sikolyt. Belülről jött. Széthúztam egy pókhálót, ami az ajtókereten terpeszkedett, majd nadrágomba törölve kezemet bentebb kerültem. A hálószobában találtam rá Mikaylára, akinek véres volt a szája, és kezeit háta mögé dugva nézett rám.

- Mi volt ez? – kérdeztem gyanakodva.

- Semmi – mondta gyorsan.

- Elárulnád? – kértem szépen, miközben körülnéztem. Vonakodva csóválta meg fejét, majd fancsali képet vágva sóhajtott fel. Leültem mellé az ágyra, és megnéztem kezeit, amiket most már előreengedett. Véresek voltak ezek is.

- Nagyon éhes voltam, ezért ettem a patkányból, amit itt találtam, pedig nem akartam! – hadarta bűntudatos arccal. Nem bírtam visszafogni magam, pár másodpercig elszörnyedve nézett rá. Emberalakban evett egy patkányból!

- Ha nem akartad ezt tenni, hogyan történt meg?

- Előszaladt, és úgy… kellette magát… de én nem akartam!

Mivel ezt már hallottam, csak legyintettem, majd megkértem, mutassa meg, hova hajította el a patkánytetemet, amikor meghallotta, hogy jövök. Megmutatta. Egy félig megrágott, eléggé undorító trancsírt találtam az éjjeliszekrény mögött. A feje épen maradt, de a belek meg más egyebek kilógtak belőle.

Keresni akartam egy műanyagzacskót, amibe beletehetem, amikor észrevettem, Mikayla milyen mohón nézi a patkányt. Amint meglátta, hogy figyelem, szégyenkező pillantást vetett rám.

- Bocsi! – vinnyogta.

- Kéred? – böktem a patkány felé próbálva nem túlságosan rosszul lenni a gondolattól, hogy a kislány mindjárt ráveti magát a dögre.

- Nem – mondta pár másodperces hezitálás után.

Felállt az ágyról, és kivonult a szobából. Reméltem, hogy kezet most, és nem újabb préda után néz, mert azzal nem tudtam volna mit kezdeni. Miért csinálta ezt, ember alakban miért nem csillapítja le éhségét mondjuk egy steakkel? Igaz, patkányból többet tartunk itthon, mint steakből.

- Hát eljött a kilakoltatás ideje – fordultam a patkányhoz, hátha attól, hogy beszélek hozzá, kevésbé fogok iszonyodni véres tetemétől.

Nagy nehezen kiszedtem az éjjeliszekrény mögül, anyám egyik régi táskájába tettem, hogy kivigyem a kertbe, és elássam. Kiléptem a lakókocsi átjárójába, bekopogtam a fürdőbe, de Mikayla nem hallhatta meg, mert folyatta a vizet. Reméltem, nem csinálja túl sokáig, mert a számlákat nem tudom, miből fizettük volna, most, hogy még a vándorutat is finanszíroznom kellett. A hideg levegő egy kicsit felfrissített, jobban éreztem magam tőle, már amennyire ez lehetséges volt jelen helyzetben: alig-alig. Fogtam azt az ásót, amit anyám már nem tudom, honnan emelt el, és elkezdtem vele felásni a lakókocsi hátulja alatti részt, amin Vale nem hajtott végre semmiféle szépítő beavatkozást.

Alig ástam fel akkora területet, hogy a táskának megfelelő lyukat alakíthattam volna ki, mikor érezni kezdtem, hogy valaki figyel. Körbepördültem, van-e a közelben ember vagy más, de a nagynénik egyik macskáján kívül senkit nem láttam. Újból kiemeltem egy adagnyi földet, és lehajoltam, hogy mélyíteni kezdjem az igen sekély gödröt, amikor Kieran hangját hallottam meg a lakókocsi ház felől eső oldalától.

- Mit csinálsz?

- Hullát rablok – feleltem neki szemforgatva, és tovább ástam. Nem hagyta el pozícióját, így kénytelen voltam berekeszteni az ásást. – Mit akarsz?

- Ha lehet, egy szemernyivel több tiszteletet irányomba, most mentettelek meg titeket – mondta. Normálisan beszélt, kerülte a nagyképűsködést, de tőlem maga a megtestesült Jóság is lehetett volna, akkor is utáltam.

- De csak egy szemernyivel – mutattam hüvelyk- és mutatóujjammal a picinyke mértéket, azután folytattam a munkát. – A táskában lévő döglött patkányt akarom eltemetni, szóval, hogyha elárulnád, miért jöttél, megköszönném.

- Azért jöttem, hogy megismerjem Corneliát. Ám te tettél róla, hogy az este elromoljon, és alig beszélhessek vele.

- Nézd… - kezdtem. Félbeszakított.

- Ugyanakkor hálás is vagyok azért, amiért elintézted nekem, hogy maradhassak, és szemmel tarthassam. Remélem, az elkövetkező hetek alatt bizalmasabba fordul a viszonyunk – mondta keresetlenül, miközben megkerült, és szemügyre vette a terebélyesedő gödröt.

- Azt meghiszem – feleltem, mert más nem jutott eszembe.

- Lesz alkalmam megérteni a felfogását a boszorkányok világát illetően, tapasztatot cserélni vele, és megtanítani egy sor új dologra. Biztos vagyok benne, hogy élvezetes lesz vele együtt dolgozni, nagyon nagy potenciál van benne, ha fejlődni akar, fog is.

Egy helyen lefaragtam a gödör széléből pár centit, majd az ásóra támaszkodva Kieran felé fordultam. Még ellenszenvesebb volt, mint a boszorkánytanácson. Igaz, hogy hálás lehettem azért, amit a boszorkánytanács főmuftijaként tett értünk, mármint, hogy nem csaphat le rám egy átok csak azért, mert visszafelé sül el valami, de eszem ágában sem volt megbízni benne. Udvarias, kedves és bizalomkeltő volt, pontosan emiatt veszélyes is. Tudtam, hogy számot tart Cornra. Nekem már nem volt rá jogom – nem mintha az utóbbi időben lett volna esélyem nála -, de ettől még utáltam a helyzetet. Mogorván néztem rá.

- Azért jöttél, hogy ezt elmondd?

Megrázta a fejét.

- Nem, természetesen nem tartanálak fel ilyen apróságok miatt. Arra lennék kíváncsi, mi ez az egész a DNS-es dologgal.

- Tessék?

Gőzöm sem volt róla, mire gondol, nekem a DNS-ekről egy iskolai beadandó ugrott be, amit nem csináltam meg, és ami miatt Miss Veer megint nekem állt, hogy tönkreteszem a jövőmet. Erről eszembe jutott az, hogy holnap suli, és hogy alighanem mi Cornnal ki is hagyhatjuk a következő tanítási napokat, ha már nemsokára el kell tűznünk küldetésre.

Kieran sáros cipőjét törölgette a fűben, azután érdeklődve nézett be a táskába.

- Ez tényleg egy patkány volt – állapította meg.

- Miért, mit hittél? – kérdeztem elképedve.

- Visszatérve a DNS-re, Cornelia azt mondta a boszorkánytanácsnak, hogy a DNS-ekről szeretne kutatást végezni. Úgy gondolom, összefüggésben lehet azzal, hogy ti ketten rokonok vagytok. Annak szeretne utánanézni, hogy miként hat a boszorkánygénekre, hogyha az illető boszorkányanyja halandó férfival kerül össze? A leveleiből kiderült számomra, hogy igencsak nyugtalanítja a kérdés.

Elvörösödtem, ami a sötétben azt hiszem, nem látszott. Semmiképp nem akartam beszélni neki arról, hogy régen miattam akart a DNS-ek megváltoztatásáról megtudni minél többet, mert volt egy olyan érzésem, hogy ártanék Cornnak, ha a köztünk lévő szerelem is kiderülne.

- Miért, annyi boszorkányfiú van? Még soha nem bukkant fel senki, csak te – mondtam neki, próbálva leplezni zavaromat. – A boszorkányok, ha gyereket szeretnének, varázsolnak egyet, vagy mi?

- Dehogy. Voltak bizonyos kezdeményezések, de nem sokat értek, ócskák. Sokkal több a boszorkányfiú, mint gondolnád, de nem lesz mindből Főboszorkány, így nem ismerik hírből.

- Ja, értem – bólogattam kínomban. Gyorsabban kezdtem el ásni, hogy minél korábban be tudjam fejezni, és otthagyhassam. Már majdnem készen lettem a patkánysírral.

- Tudod, olvastam Cornelia blogján a hozzászólásaidat. Boszorkánygyűlöletről árulkodtak.

- Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – tanácsoltam neki kedvesen, mikor csak arra vágytam, hogy leüthessem az ásómmal. Keményebben nyomtam bele ásómat a földbe.

- Elbizonytalanítottad.

Mikor készen lettem, és felnéztem, láttam, hogy szemöldökráncolva néz rám. Gondoltam, beviszek neki egy lövést, amíg van hozzá erőm, így, míg felkaptam, és a gödörbe dobtam a kiszolgált táskát benne a patkánytetemmel, odaszóltam neki.

- Te is. Minden leveled után mást gondolt – füllentettem, pedig fogalmam sem volt róla, Corn miket gondolt róla. Levelezésük elején még mesélt róla, de amint rájöttem, hogy egy fiúról beszél ilyen lelkesen, morcosabb lettem, és már nem beszélt róla szívesen, tavasz óta pedig egy árva szót se szólt vele kapcsolatban.

Ez elnémította Kierant, csendben maradt, amíg befedtem földdel a táskát. Csak akkor szólalt meg, amikor készen lettem, és az ásóval lelapogattam a földkupacot.

- Ugye Cornelia nem szeretett beléd?

- Unokatestvérek vagyunk – válaszoltam hűvösen, majd felkaptam ásómat, és bementem.

3. fejezet

3. fejezet

Cornelia

Boszorkánytanács

Boszorkánytanács akkor ül össze, ha egy boszorkány vét a boszorkánytörvények ellen, ilyenkor a legbefolyásosabb boszorkányokból tizenhárom főt kiválasztanak, akik ítélkeznek a törvényszegő ügyében.

Személyes beszámolóm:

Az általános hangulat pocsék volt, a nénikéim majdhogynem tüzet okádtak, amiért Colin megmentésére azt vallottam, hogy én adtam engedélyt neki a boszorkánybálra való megjelenésre, a boszorkányok felháborodva követelték valaki fejét, én pedig sokkosan meredtem magam elé, hiszen egyike voltam ennek a csürhének. Képtelen voltam elhinni, hogy tudok varázsolni. Nénikéim voltak, akik kiválasztották az ítélkező boszikat, viszont ők nem lehettek, mert túl közeli rokonaim voltak.

A tárgyalás megkezdődött, elmondtam, hogyan hívtam meg Colint, de persze a boszik zabosak maradtak, mindenképpen elítéltek…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Hajnali négy is elmúlt már, de a boszik még mindig tanácskoztak, mi is legyen velem. Nénikéim, mint önjelölt ügyvédek nem győzték mondani, hogy ne csináljak már úgy, mintha semmiség lenne, ami büntetést rám szabnak, mert igenis komoly törvényt szegtem meg, akár még azzal is járhat, hogy megfosztanak a Főboszorkányi címtől. Mikor vállat vontam, hogy tőlem csinálják, Daphne kifejtette, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, mert ezen boszorkánytanács ki is jelölné az új Főboszorkányt, viszont az, mivel nem a rózsaszín füst választotta, nem lenne megfelelő a posztra, ráadásul azt én sem akarhatom, hogy valami alkalmatlan boszorkány uralkodjon felettem (mivelhogy már én is boszorkány vagyok).

Teljesen sokkban voltam, nem is éreztem semmit, pedig pánikolnom kellett volna. Nem tettem, hiszen Colin biztonságban volt, távol ettől az őrültekházától. Különben is, inkább meghaltam volna, mint hogy hagyjam Colint még jobban belekeveredni. A gondolat, hogy ez a sok dilis már tudja róla, kicsoda, nem tetszett nekem. A halandó unokatestvérem. Már ez is épp elég volt, mi lett volna, ha kitudódik a kötelék, ami elvileg tilos? Nem, ítéljenek csak, amire akarnak, nem fogom bánni.

Végül megszületett az ítélet, Kieran – aki szintén tagja lett a tanácsnak, hiszen ő volt az egyik legnagyobb hatalmú vendég – aggódó pillantása dühössé vált, és tehetetlenül rázta a fejét.

- Cornelia Holloway – állt fel végül. A hivatalos hangjából is kihallottam a rosszallást. – A boszorkánytanács bűnösnek talált, amiért halandót hoztál a boszorkánybálra, és ezáltal veszélyeztetted sokunk külvilági pozícióját. – Megforgatta a szemét. – Az enyhítő körülményt, miszerint a halandó vérségi kapcsolatban van veled, a tanács figyelembe vette, ennek ellenére a bűnödnek megfelelő mértékű büntetést szabunk ki rád. A tanács ettől a naptól kezdve megfoszt a Főboszorkány címedtől. – Nénikéim feljajdultak. – Ezenkívül, mivel az említett halandó bűneit is magadra vállaltad, egy éves szolgálattal tartozol egy kiválasztott boszorkánycsaládnál, melynek kezdetekor megfosztatsz varázserődtől, és kizáratsz minden a mi világunkkal kapcsolatos ügyből.

Nénikéim már dühösen morogtak, hogy ez igazán nem igazság, de Kieran még nem fejezte be, láttam rajta, hogy az utolsó dolog a legsúlyosabb mind közül.

- Az éves szolgálat lejárta után, mivel a boszorkánytanács tagjainak nagyobb része – Kieran megvető pillantást vetett a többi vénségre –, úgy véli, irreális vonzódást tanúsítasz a halandó világ felé, visszavonhatatlanul száműznek a halandók varázslatmentes világába. Egy éved van rá, hogy megszakítsd a kapcsolatod minden boszorkánnyal, természetfeletti lénnyel, és…

- Micsoda?! – sikította közbe Flora. – Ezt nem tehetitek vele! A száműzés túl sok!

- A fiú nem mondott igazat – hadarta Daphne is. – Cornelia nem utálja a fajtáját!

- Daphne néni – ráztam meg fejem. El sem hittem, hogy hazudik miattam a boszorkánytanácsnak, már a kihallgatásom elején meg kellett esküdnöm, hogy nem hazudok, különben mindenféle borzalmat ígértek be. Nem akartam ezeket Daphnénak, ő és Flora viszont még mindig a magukét mondták.

- Ha valaki tud olyasmit, ami hatással lehet az ítéletre, kérem, most mondja el, mielőtt hivatalossá nyilvánítanánk! – kérte halkan Kieran a tekintetemet keresve.

Nem volt pofám visszanézni, kissé szégyelltem magam, amiért ilyen zűrbe keveredtem előtte, eddig igyekeztem fenntartani a látszatát annak, hogy bár nem rajongok a dologért, viszonylag rendes Főboszorkány vagyok, ám most láthatta, hogy szó sincs ilyesmiről, sőt meg vagyok áldva egy halandóval, aki állandóan mindent összekavar. Miért nem tudta tartani a száját? Méghogy a boszik képébe vágni, hogy utálom a mágiát! Ez olyan, mintha egy halandó mondaná, hogy utálja a kölyökkutyákat. Teljesen elfogadhatatlan. Akárhogy is, örültem, hogy legalább ő nem keveredett zűrbe. Bár aggasztott, mit jelent az az egy éves szolgálat. Reméltem, hogy nem leszek házicseléd valami boszorkánybagázsnál.

- Colin Grey nem halandó – mondta végül Flora néni legnagyobb ijedtségemre újra belekeverve Colint az egészbe. – Közte és a Főboszorkány között különleges kapcsolat van…

- Ne! – kiáltottam közbe.

-… megosztoznak az életerejükön. Cornelia visszahozta őt a halálból, már semmiképp nem számít halandónak. A fiú a mi világunk része, tehát az unokahúgom nem bűnös.

Újabb hangzavar tört ki, mire még inkább kétségbe estem. A távolból éreztem, ahogy Colint aggodalom tölti el miattam. Érezte, hogy mekkora bajban voltunk.

Ne gyere ide! Ne gyere ide! – próbáltam erősen beleszuggerálni, hátha meghallja valahogy.

A tanács szünetet tartott, hogy kicsit lenyugodjanak, addig én is járhattam egyet. Közölték velem, hogy olyan varázst bocsátottak a házunkra, ami miatt nem hagyhatom el azt. Azért kimenekültem az ítélőszobává kinevezett nappalinkból, és rögtön a hallgatózó Sophie-ba és Vale-be botlottam.

- Nem hiszem el, hogy az a kis vörös görcs képes volt ilyen bajba keverni téged! – sopánkodott Sophie, és legnagyobb meglepetésemre átölelte a nyakam. – Nem száműzhetnek, te vagy a legjobb barátnőm! – Egy éve még hitetlenkedő nevetésben törtem volna ki, de most nyugtatgatni kezdtem Sophie-t, hogy nem fognak száműzni. Egyelőre úgy látszott, az, hogy magamhoz kötöttem Colint, nagyobb bűn, talán halált is érdemel. Tudtam, hogy van halálbüntetés a bosziknál, olvastam egy könyvben. Ha halálbüntetést kapok, akkor majd elkezdhetünk igazán aggódni.

- Cornelia, van egy kis baj – jegyezte meg óvatosan Vale, mire eltoltam magamtól Sophie-t.

- Mi történt? – kérdeztem rossz előérzettel. Csak ne Colinnal legyen valami!

- A farkaslány megszökött – közölte drámaian. – De nem is ez a probléma, hanem, hogy az a boszorkány, aki fogságba ejtette, a keresésére indult, hogy visszahozza.

Újabb adag aggodalom hasított belém, amit gyorsan elnyomtam magamban, nehogy elérjen Colinhoz.

- Nem tudnátok utána menni? – kérdeztem.

- Megőrültél? – kapott levegő és Vale keze után Sophie. – Nem fogom kitenni egy boszorkánynak a pasimat, ki tudja, mit tenne vele! Nem tudunk segíteni, mert nem visszük idegenekért vásárra a bőrünket! Különben is, inkább törődj a pereddel, van fogalmad róla, hogy mi lesz ebből? Nem véletlenül esküdtünk meg akkor mindannyian, hogy soha, senkinek nem beszélünk a kötésetekről! Az ilyesmi szigorúan tilos.

- Majd megoldódik valahogy – legyintettem.

- Segíthetek valamiben? – jelent meg mögöttem Kieran, majd a vállamra tette a kezét. – És én még azt hittem, hogy valóban nincsenek mágikus képességeid!

Ránéztem, és ámulatot láttam az arcán.

- Eddig nem is voltak – magyaráztam. – Csak…

- A képességeid nélkül hoztál vissza egy halandót a halálból – mosolygott rám. – Bámulatos vagy, Főboszorkányom! – Megfogta a kezem, majd a szájához emelve csókot nyomott rá. – Látom, hogy több gond felhőzi az arcod, mint odabent. Mi történt? Ha tudok segíteni, rendelkezz velem!

Nem volt időm rendesen elpirulni – bár Sophie majd’ körbevigyorogta a fejét –, inkább elhadartam, mi van a farkaslánnyal.

- Állok szolgálatodra – bólintott Kieran. – Véletlenül nincs meg az a zsebkendő, amit kölcsönadtam?

Megvolt, bár csúnya vérfoltok borították, lévén abba töröltem a kezem. Kieran csak megfogta, behunyta a szemét, aztán már bólintott is egy újabbat.

- Odamegyek, és visszahozom, rendben? Még a közelben van.

- Jó – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Nagyon megköszönném.

Kieran már indult is. Mikor eltűnt, Sophie belém karolt.

- Tudod, ha túléled, szerintem akad egy nagyon szolgálatkész udvarlód. A srác odavan érted, igaz, kicsim? – nézett Vale-re megerősítésért. Természetesen Vale megerősítette, mint általában mindent.

Abban a pillanatban a legutolsó dolgom volt, hogy Kieranra, mint leendő pasimra gondoljak, mégis tudtam, hogy Sophie-nak igaza van. Kieran az első srác Colin óta, aki megmozgat bennem valamit. Ennek kifejezetten örültem. Ha bele tudnék szeretni ebbe az édes boszorkányfiúba, minden gondom megoldódna. Újra lehetnénk legjobb barátok Colinnal! Újra olyan közel lehetne hozzám, mint egy éve! Mennyire gyönyörű gondolat volt!

Kieran alig pár perc múlva vissza is tért.

- A lány biztonságban van, és épp erre tart, csakhogy a halandód is vele van.

- Colin? – nyikkantam fel.

- Attól tartok. És ahogy láttam, nagyon eltökélt, még Carottával is képes lett volna szembeszállni.

- Mi? De ugye nem esett baja? – A szívem ezerszeres iramban kezdett dobogni a gondolatra, hogy Carotta bántotta őt. Ha hozzá mert érni…

- Nem, ne aggódj, Carotta kicsit összezavarodott, most valami mást keresgél – mondta Kieran nevetős arccal.

- Ezt hogy érted?

- Mondjuk úgy, hogy azt hiszi, azért indult el, hogy felfedezze Dullville összes turistalátványosságát – nevette el magát.

Sophie elismerő arcát látva én is elmosolyodtam, de ez csak addig tartott, amíg nem gondoltam megint Colinra.

- Állítsátok meg, légyszi! – kértem az angyaltól és a sellőtől. – Nem jöhet ide, nem verhetnek rá semmit ebből a balhéból!

Megígérték, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, aztán már vissza is kellett mennem a tárgyalásomra.

O.O

Szorult a hurok a nyakam körül, nénikéim átvették helyettem a szót, és részletesen elmesélték, hogyan kötöttem magamhoz Colint. Nem beszéltek a lehetetlen szerelmünkről, az indokom a sztorijuk alapján az volt, hogy képtelen voltam megválni a gyerekkori barátomtól, aki nem mellesleg az unokatestvérem is.

- Ez nem ok arra, hogy megszegje a legfontosabb szabályunkat! Semmilyen élőlény nem hozható vissza a halálból! – sziszegte az egyik bíróboszi. – A lány bűne így súlyosabb, mint eddig hittük.

- Nos – köszörülte meg a torkát Daphne –, nem bűn, ha a Főboszorkánynak inasra volt szüksége.

- Inasra? – horkant fel az egyik fogatlan tanácstag meglehetősen nőietlenül. Ez tényleg nem jelentett jót, nem értettem, Daphne mit akar kihozni ebből.

- Igen – folytatta Daphne. – A Főboszorkány joga, hogy boszorkányinast fogadjon maga mellé, ha szüksége van rá. Bár már vagy száz éve nem alkalmazzuk ezeket a módszereket, törvény nem tiltja, hogy Cornelia magához köthessen egy arra alkalmas…

- Egy cingár, vörös hajú kis patkány nem alkalmas arra, hogy egy Főboszorkány mellett inaskodjon! – Hé, Colin nem is cingár!

- Valóban nem olyan, mint egy átlagos inas, de változnak az idők – közölte Daphne higgadtan. – A halandók világában egy fiatal lány egy hegynyi kísérővel igen nagy feltűnést keltene. Cornelia halad a korral, ő az újabb generáció, nem igaz nővéreim? Alig pár órája még mind erről áradoztatok!

Eléggé meghatódtam, amiért a nénikéim ennyire kiállnak mellettem, holott csalódást okoztam nekik. Elhatároztam, hogy mindenképpen meg fogom mondani nekik később, hogy mennyire szeretem őket.

A foghíjas tovább akadékoskodott.

- Emlékeztetnélek rá, hogy a boszorkányinasnak képesnek kell lennie rá, hogy megvédje a boszorkányát a testi fenyegetésektől, egy olyan kis törpe…

- Történetesen az a fiú Dullville legnagyobb bajkeverője, efelől kezeskedem – szólalt meg Flora néni is. – Többször láttam monoklival, mint anélkül az elmúlt években, és múlt évben sikeresen megsebzett egy vámpírt, miután az Corneliából táplálkozott, nem igaz, Corn?

- Öhm… de – feleltem elhallgatva azt a tényt, hogy az a bizonyos vámpír hagyta, hogy Colin leüsse, viszont erre senki nem kérdezett rá. A boszik nagy része elismerően hümmögött, még Kieran is vigyorgott. Egy pont Colinnak.

- Rengeteg írásos feljegyzés tanúskodik róla, hogy Cornelia inasa rendelkezik kellő testi erővel és megfelelő vérmérséklettel, ahhoz, hogy a Főboszorkányunk védelmezője legyen, sőt sokszor még túlzásba esik is, ami a védelmezést illeti. Amikor Corn a sellőknél vendégeskedett, még oda is követni akarta őt.

Ez megint nem volt teljesen igaz, de megértettem, hogy el kell kendőzni bizonyos tényeket. Colin, mint boszorkányinas? Nem tetszett a gondolat, de úgy tűnt, nénikéim tudják, hogy mit csinálnak.

- Utána fogunk nézni – morogta a foghíjas boszorkány. – De még nem esett szó arról, miért is van szükség boszorkányinasra. Nem hallottunk róla, hogy Cornelia el szeretné hagyni a körzetét.

- Pedig így van – mondta Daphne. – A Főboszorkány nemsokára küldetésre indul.

- Miféle küldetésre? Mi a célja? – néztek egyenesen rám a tanácstagok.

- Hát… szeretném megtalálni az apámat. – Ez nem győzte meg őket. – És DNS megváltoztatással is kísérletezgetnék. Azt tapasztaltam kutatásaim során, hogy ez meglehetősen kiaknázatlan terület.

Ebben igazam volt, az egyik ráncos boszorkány meg is kérdezte, mi az a DNS, mire Kieran kedvesen elmagyarázta neki. A boszorkányok egy része lelkesen bólogatott, az egyik még meg is jegyezte, mennyire sajnálja, hogy túl öreg már ahhoz, hogy maga is küldetésre induljon.

- Értjük – zárta rövidre végül a foghíjas boszi, aki különösen ellenem ágált, de fogalmam sem volt, miért. – Ám még mindig van egy tisztázatlan kérdés a történetben. Ha mindez igaz, miért rejtegettétek az inast?

Daphne nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, viszont Flora készen állt a válasszal.

- Más idők járnak, mint régen, nővérem. Boszorkány boszorkánynak farkasa, bocsáss meg, de nem feddhetjük fel minden titkunkat, hiszen olyan nővéreink is jelen voltak a bálon, akikkel már évtizedek óta nem találkoztunk. A Főboszorkány tanácsadói vagyunk, a mi dolgunk is, hogy megvédjük őt.

Döbbent csend fogadta a szavait.

- Olyasmitől tartasz, hogy áruló van köztünk? – kérdezte az egyik szőke boszorkány, aki sötétkék ruhát viselt, amin világító csillagminták voltak, és eddig meghúzódott a háttérben.

- Ne menjünk most bele ebbe – mondta Kieran. – Egyik körzet sem olyan már, mint régen. Mi is élünk ilyen trükkökkel, hiszen az, hogy valamit nem árulunk el, nem számít hazugságnak, ha valaki rákérdez a titkainkra, válaszolunk, ahogy Cornelia főboszorkány is tette. Javaslom, térjünk vissza az ügyére.

- Legyen – csattant fel a foghíjas. – A magam részéről látni akarom a boszorkányinast, hallani akarom az esküjét, és meg akarom tudni, mikor veszi kezdetét a Főboszorkány küldetése. – Az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy biztos voltam benne, nem hiszi el az egész történetet.

- Nos – Daphne kicsit zavartnak tűnt –, a fiú még nem tett esküt, de akármikor megteszi. Adjatok tíz percet és idehívatom.

- Rendben – mondta gyorsan Kieran, talán hogy megelőzze a további akadékoskodást. – Tíz perc szünet.

Megint kimehettem egy kicsit, ezúttal rögtön Florához csatlakoztam.

- Mi ez az egész, Flora néni? Ugye Colin nem került bajba?

Nénikém átkarolta a vállam, és puszit nyomott a homlokomra.

- Ne aggódj, kis boszorkányom. Colin meg fog esküdni, onnantól kezdve nem lesz semmi baj.

- Mire esküszik meg? – kérdeztem rosszat sejtve. – Muszáj belekeverednie?

- Muszáj – vágta rá Flora. – Nagy bajba kevert téged, Corn! Miatta van ez az egész, miatta kell hazudnunk a tanácsnak! A legkevesebb, hogy megesküszik a védelmedre, merje csak visszautasítani a dolgot!

- A védelmemre? De ez ugye nem valami komoly, halálos eskü vagy mit tudom én?

Nem kaptam választ, ugyanis Colin robbant be a házba Valeriannel, Sophie-val, a farkaslánnyal és Daphne-val a nyomában.

- Az egész a te hibád, nyomorult csirkefogó! – sziszegett rá Flora. – Felfogtad, hogy miattad akár meg is halhat? Akkor pedig a te nyomorult életednek is vége!

- Flora néni, ne beszélj ostobaságokat! – csattantam fel. – Beszélek Colinnal. Négyszemközt.

Daphne arról morgott, hogy öt percünk van, Vale és Sophie a farkaslányt ragadták karon – aki furán bámult Colinra, és Colin pulcsiját viselte! – Flora pedig durván figyelmeztette Colint, mi lesz vele, ha megfutamodik. Mikor végre kettesben hagytak minket, hirtelen nem tudtam mit mondani.

Az ajándéka jutott eszembe, amit elrejtettem a szobámban, épp mielőtt megkezdődött volna a tárgyalásom. Olyan volt, mintha napok teltek volna el azóta, pedig alig volt pár órája. Még mindig alig fogtam fel, hogy mégis kaptam tőle ajándékot, de most nem is ezt kellett felfognom.

- Bajba sodortalak? – kérdezte végül furcsán távoli hangon.

Néha úgy éreztem, minél távolabb akar kerülni tőlem, hogy gyűlölni akar, ami fájt. Tudtam, hogy nem gyűlöl, ennek ellenére is rosszul esett. Én sosem akartam utálni, sosem akartam, hogy baja essen vagy, hogy rosszul érezze magát, mégis állandóan bűntudatom volt amiatt, hogy ha én nem lennék, mindez nem történt volna vele. Akkor nem vált volna ilyen komollyá. Vagy inkább komort kellett volna mondanom.

Az arcára pillantva láttam, hogy azok a karmolásnyomok egész csúnyák, hirtelen mérges lettem, amiért mégiscsak bántották a próbálkozásaim ellenére. És ki tudja, még mit akarnak vele.

Felé nyújtottam a kezem, mire hátrébb lépett az érintésem elől, mintha megijedt volna tőlem. Talán érezte, hogy dühös vagyok, és azt hitte, bántani akarom? Hogy valaha is bántanám?

- Ne tedd meg! – suttogtam összeszorult torokkal. – Sosem fogom megbocsátani, ha meg mersz esküdni!

- Mi? – kérdezte gyanakvó arccal. Könnyek lepték el a szemem. Egyes indok, amiért nem állok le beszélgetni Colinnal. Mindig bőgőmasinát csinál belőlem.

- Nem akartam ezt! – tört ki belőlem. – Azt hiszed, én kértem boszorkányerőt? Vagy, hogy bántani akarlak? – sírtam el magam.

Utáltam a közöttünk kavargó dolgokat. Fájdalom, bűntudat, szánalom, harag, szikrázás, amikor Colin közelebb lép hozzám, ezeket érzem. Gyorsan kinyújtottam a karom, hogy megakadályozzam, hogy közelítsen. Nem azért sírtam, mert a vigasztalását akartam! Colin felnyögött, ahogy a tenyerem a vállához ért, és akkor én is megéreztem azt a forróságot, ami belőlem sugárzott ki. Tudtam, hogy a boszorkányerőm az megint, de nem tudtam leállítani. Valami arra késztetett, hogy simítsak végig Colin arcán. Az agyam tiltakozott az ilyen bizalmas érintkezés ellen, de a testem és az erő is akarta. Colin visszatartotta a lélegzetét, és lehunyta a szemét, amikor az állához értem. Az ujjaim begyét végighúztam a szája alatt, majd az arca oldalán, ahol a karmolásnyomok voltak. A forróság fokozódott, Colin pedig felszisszent. Ijedten elkaptam a kezem, majd eltátottam a szám.

Colin az arcához ért, ahol egy pillanattal korábban az ujjaim voltak, most azonban csak makulátlan bőrt tapinthatott. Meggyógyítottam a sebeit! Lényem egyik része örült, hogy nincsenek már ott, a másik elborzadt attól, hogy valódi boszorkány vagyok. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Colin is úgy borzad-e tőlem, ahogy én magamtól, vagy csak a saját érzelmeim ennyire intenzívek. Mindenesetre gyorsan hátrébb léptem tőle, mert ha igazam van, és engem is úgy megvet, mint minden más boszorkányt… Képtelen lettem volna elviselni.

- Cornelia, az inasodnak be kell mennie – jelent meg Kieran mellettem Colint tanulmányozva.

- Milyen inasodnak? – kérdezte Colin undokul.

- Ez lennél te – közölte vele Kieran. – Cornelia boszorkányinasa vagy, illetve leszel, ha…

- Nem! – vágtam közbe. – Nem lesz az! Inkább elviselek valami büntetést.

- Talán szolgálni akarsz valahol? – nézett rám Kieran megsimítva a vállam. – Túl finom és törékeny vagy ahhoz.

Éreztem Colin dühét, megint annyira ki volt akadva, mint mostanában egy csomószor.

- Úgy látom, tényleg nincs szükség rám! – mondta gúnyosan. Fájt, hogy mást képzel a helyzetbe, mint ami, de ha ez kell ahhoz, hogy eltüntessem innen, legyen.

- Valóban nincs szükségem rád, úgyhogy el is mehetsz! – léptem közelebb Kieranhoz, és átkaroltam a derekát, mintha máris a pasim lenne.

Colin érzelmeinek intenzitásától majdnem bevertem egyet Kierannak. Szerencsére bejött a tervem, Colin hevesen az ajtó felé vetette magát. Igyekeztem nem sajnálni, nehogy megérezze, hogy megint direkt bántottam meg. Nem tűnt el elég gyorsan ehhez, az ajtó nem akart kinyílni, pedig Colin vadul rángatta, majd rugdosni kezdte.

- Engedj ki innen! – kiabálta nem tudom pontosan, kinek. Vajon arra gondolt, hogy Kieran vagy én valami varázslattal tartjuk zárva?

- Nem hiszem el! – rohant ki Daphne a tanácsteremben. – Nem mehetsz el, te hálátlan kis féreg! – Megpróbálta megragadni Colin vállát, de képtelen volt hozzáérni. – Corn, hagyd abba! – nézett rám meglepetten.

- Hagyd elmenni! Nincs rá szükségem! – mondtam ellentmondást nem tűrve, és hagytam, hogy az az erőizé, ami belőlem jött, védje Colint.

- Bocsáss meg! – szólalt meg mellettem Kieran, majd mindkét kezét a vállamra téve csinált valamit, amitől minden erő kiment a testemből, a lábaim kicsúsztak alólam, és a karjaiba omlottam.

Daphnénak sikerült megragadnia Colint, aki már vissza is fordult, hogy Kierannak menjen neki.

- Mi a fenét csináltál vele?! – ordította ökölbe szorítva a kezét. Flora is megjelent az ajtóban.

- Megmentjük Corn életét, vagy te nem ezt akarod? – szólt rá higgadtan Colinra.

- Nem! – tiltakoztam újra erőre kapva. Nem tudtam, mi volt, amit Kieran csinált velem, de már jól is voltam. – Nem akarom, hogy Colin benne legyen. Küldjétek haza!

- Látják, nem akarja, hogy segítsek! – csattant rá a nénikéimre.

- Mert téged véd, te hülye kis halandó! – lépett elé Kieran. – Felőlem megüthetsz, ha akarsz, de nem hagyom, hogy miattad baja essen Corneliának!

Nagynénéim és Kieran hangja együtt elnyomta az enyémet, így új módszerhez folyamodtam, igyekeztem beleplántálni Colinba mennyire gyűlölni fogom, ha valóban belemegy valami hülyeségbe. Érezte, láttam rajta, hogy átjárja az egész undorító érzéscsomag, de túl makacs volt, csakazértis pillantással indult el – nénikéim taszigálásának hatására – az ítélőszobába.

- Ne! – követni akartam, de az ajtó becsapódott előttem, és képtelen voltam kinyitni. – Engedjetek be!

- Sajnálom, de nem hallhatod az esküjét – mondta Kieran sajnálkozva. – Tudom, hogy most valószínűleg nagyon haragszol rám, de talán megérted majd, miért nem hagyhattam, hogy te vidd el az egész balhét.

- Mit fognak kérni tőle? – sziszegtem dühösen. – Mire kell megesküdnie? És mi lesz, ha nem teszi meg?

- Ha nem teszi meg, nem tudunk segíteni rajtad – sóhajtotta a kilincsre téve a kezét. – Le kell tennie az esküt, aminek vannak bizonyos alapmondatait, például, hogy az élete árán is megvéd, hogy nem hagy el a bajban, és mindig a közeledben marad. Egyes pontok nem kötelezőek, például nem biztos, hogy meg kell ígérnie, hogy soha nem nősül meg és nem nemz gyerekeket, ez már elég elavult, ahogy talán azt sem fogják kérni, hogy miattad szakítsa meg az összes halandó kapcsolatát. Viszont nincs határa annak, mit esketnek meg vele. Bemegyek, hogy ne essenek túlzásokba. – Lenyomta a kilincset, de még nem nyitotta ki az ajtót. – És ha megteszi, nem kérdezheted meg tőle, mire esküdött fel. Ha elmondja, meg kell halnia.

Azzal bement, és becsukta maga mögött az ajtót. Fohászkodni kezdtem magamban, hogy Colin ne csináljon semmi őrültséget.

2. fejezet

2.  fejezet

Colin

Cornon kívül senki

Helló, akárki is vagy, apám vagy nagybátyám. Mindketten jól megszenvedjük ezt az egész helyzetet, nem? Te azt, hogy Corn miattam egy életre meggyűlölte a családfakutatást, ezért nem érdekli, mi lesz veled, én azt, hogy a te kölköd vagy unokaöcséd kellett, hogy legyek. Semmit se tudok rólad, még azt sem, mi a neved. Corn említett két nevet, de azokat már elfelejtettem, nem érdekeltek annyira. A név semmi Miss Veer szerint, múltkor is azt mondta, hogy „Mr. Grey, nem érdekel, hogy hívják a barátját, ez egyes!”. A nevedből semmit se tudnék meg rólad. Meg már engem se nagyon érdekelsz, csak azért jövök néha hozzád, mert nincs más, akihez fordulhatnék. Tudod, hogy nincs egyetlen barátom sem? Reccs. Szóval tudod. Cornon kívül nincs senki, aki számítana, de neki meg én nem számítok, ez a cudar igazság. Jól a képedbe vágtam, mi? Ez a bosszúm, amiért a múltkor rávertél a hátamra, csak mert kiabáltam valamit Corn után, amit egyébként nem is a te fülednek szántam! Csak, hogy tudd, meg van rád sértve az ablaktörős incidens óta, ezért egyikünk se várhat tőle mostanság semmi jót. Jobb, ha meghúzom magam, és inkább kilesem, ki az a ficsúr, akit Corn ölelget. Mi a fenéért nyomakodik ilyen közel hozzá?!

O.O

Corn megérintett. Ezen mélázva hallgattam a rádiót.

Blabla. Blablabla. Bla. A műsorvezető csak mondta, és mondta a hajnali egyes híreket, amik semmivel se voltak érdekesebbek az éjjel tizenegyesnél, pedig azóta mennyi minden történt! Csak ők nem tudtak róla. Az egész a Hollowayek miatt volt, kellett is nekünk még mindig a közvetlen közelükben laknunk.

Próbáltam rávenni anyámat, hogy menjünk el valahova máshová a lakókocsival, a szent cél érdekében még meg is javítottam a motorját, és kicseréltem az egyik kerekét, de az emberek azok után csak még furcsábban néztek rám, mióta Corn menő lett. Azt hiszem, azt várták, hogy egyszeriben én is a társadalmi hierarchia csúcsára kerülök, de mivel a változás elmaradt, besoroltak a legbénábbak alá, merthogy én voltam az egyetlen, aki menő ismerőse ellenére is lúzer maradt. Ha jóképű lettem volna, bocsánatot nyerhetett volna bűnöm, de nem voltam az a kifejezett Adónisz. Attól tartok, a mostani karmolás nyomok se sokat javítottak fizimiskámon.

Nem siettem haza, azért se, mert Corn és a társasága ott volt pár méteres távolságban. A másik ok az volt, hogy nem várt rám otthon más, csak paradicsom. Ja, rágó volt még raktáron, de az nálam is volt. Ahogy eszembe jutott, gyorsan bekaptam egyet, mielőtt megint elfogott volna a vágy cigi után. A dohányzás költséges szórakozás volt, ezért nem engedhettem meg magamnak. Ahogyan rágózni kezdtem, bűntudat éledezett bennem Corn miatt. Tönkretettem a szülinapját, még ajándékot sem adtam neki, pedig nagy nehezen sikerült vennem egy jót.

Míg Corn a tengerben hűsölt, egész nyáron dolgoztam, mint az őrült állat, egyrészt, hogy a saját kiadásaimat ezentúl fedezni tudjam, másrészt, hogy neki normális ajándékot vehessek, ha többi ismerősétől úgyis boszorkányos marhaságot kap.

Az egyik netes ismerősöm nyomán, akit még DragaBarbieként ismertem meg – konkrétan lehülyéztem, mire nekem állt, két álló hétig szidtuk egymást, majd megbékéltünk -, találtam ki a rágógumi papírból készült karkötőt, de ahogy közeledett Corn szülinapja, úgy kezdtem elbizonytalanodni magamban, arra gondoltam, ha egyébként nem nézett hülyének, ezek után annak fog. A karkötő ment az egyik fiókom mélyére, az alsógatyáim alá, új ötlet kellett. El is mentem a látványkereskedésbe, ami a jelmezbolt helyén üzemel. Láttam mindenféle jópofa dolgot, amit meg is vettem volna neki, ha még mindig jóban lettünk volna, de nem voltunk. Legjobb barátomból egyszerű baráttá, majd ismerőssé vált. Mivel sok ismerősöm van, de nem veszek nekik ajándékot, fogalmam se volt, mit adhatnék neki.

Végül egy véletlen folytán anyám ládájában megtaláltam a családi címerüket, azt tettem rá egy kulcstartóra. Nem tudtam, hasznát veszi-e, a partin látottak alapján többé nincs szüksége kulcsokra, ott van neki a mágia. Ugyanúgy eldobhatja a kulcsokat, mint ahogy annak idején engem. Szegény kulcsok, át tudom érezni a helyzetüket, még mit sem sejtenek, mikor...

Megráztam fejemet. Tényleg holmi kulcscsomókon gondolkozok? Corn most aztán tényleg kiszippantotta belőlem az életörömöt. Az egészet azzal fejelte meg, hogy nem hívott meg a szülinapjára, pedig régen mindig azt beszéltük, ha egyszer végre bulit rendez, azon én leszek a társszervező. Bezzeg a bőszen emlegetett Kierant elhívta, és – szó szerint – tárt karokkal fogadta. Mélyet lélegeztem, hogy a felhorgadó féltékenység visszakússzon szokásos helyére. Haragosan néztem magam elé, pedig a düh nem a sajátom volt.

Remek. Corn egyre dühösebb. Erre innom kellett.

- Lennél olyan kedves? – pillantottam a pult mögé.

Hocca rám vigyorgott. Hosszú ujjú felsőt és bokáig érő szoknyát viselt, ami eltakarta őt a kíváncsi szemek elől, befedve helyenként különös árnyalatú bőrét. Erős smink volt rajta, amin Sophie fanyalgott, de mi Hoccával meg Sophie láttán fintorogtunk, szóval kvittek voltunk.

Mióta itt dolgozott Dullville-ben Corn nagynénjeinek boltjában, és esténként kocsmát üzemeltetett, közelebb kerültünk egymáshoz – na nem úgy, mint ahogy megismerkedésünk hajnalában a ligetben -, és nagyon sokat dumáltam vele. Igaz, a legtöbb alkalommal oda se figyelt arra, mit mondok, de puszta jelenléte is elég volt nekem. Legalább ő nem szökött meg előlem.

- Colin úrfi már megint rossz fát tett a tűzre – állapította meg, miközben vidáman nézett rám, és eltörölgetett egy poharat, amibe italomat szánta. – Mi volt az?

- Lássuk csak… - Elgondolkodtam. Tudtam, hogy előtte nem kell takargatnom az igazságot, mert a dolgok valódi oldalát látva amúgy is rájönne, hogy hazudok, ezért kitálaltam neki. – Azt mondtam Cornnak, hogy randim lesz, pedig csütörtökön lemondtam. Nem tartottam be az anyámnak tett ígéretemet, a halloweeni buli helyett Corn meglesését választottam, és…

- Miért? – kérdezte a tündér, aki mindig is furcsállta, hogy Cornhoz húzok. Annak ellenére, hogy Corn legnagyobb sajnálatomra még a szépnél is szebbé vált, ő még mindig régi, csúf kedvesként emlegette, amikor nem akarta mások előtt felfedni, kiről van szó.

- Mert eljött hozzá az a srác, tudod, akiről már meséltem. Az a Kieran. – Úgy köptem az utolsó szót.

Corn blogján már korábban láttam ennek a srácnak a hozzászólásait, őt bezzeg nem tiltotta le, sőt élénk levelezésbe kezdtek. Kieran ismerhette a tükrözős trükköt, mert Corn elmesélte Sophie-nak, mennyire hasonlítanak egymásra, mennyire bírja. Csak arra nem számított, hogy ezt Sophie továbbadta Vale-nek, aki meg elmondta nekem. Én Hoccának számoltam be róla.

- Hogy az a srác! Nagyon jóképű, szeretném újra látni – ácsingózott Hocca.

- Előbb heverd ki Harlamot – tanácsoltam neki.

- Bagoly mondja verébnek – mondta sértődötten. – Colin úrfi az, aki lányokat csábít el, pedig nem megy ki a fejéből régi, csúf kedvese.

- Ezt ennél szebben nem is fogalmazhattad volna meg. Szóval meglestem őket, és láttam, hogy a srác túlságosan közeli kapcsolatba került Cornnal. Letérdelt előtte, mint valami olcsó történelmi szappanopera béna lovagja. Kíváncsi voltam, mit fog még csinálni, ezért Barnie segítségével beosontam.

Kis túlzással ez így volt igaz. Ráuszítottam az öt legféktelenebb Holloway macskára Barnie-t, így a boszik nem rám figyeltek, hanem a szoknyáik alatt kergetőző vadakra.

- Aztán lebuktam, de Corn megvédett. Ez nem nyugtatta le a boszikat, még mindig nekem akartak jönni, mire a Főboszorkányuk elmondta neki, hogy nem bánthatnak, mert az unokatestvére vagyok. Erre elszörnyedtek, hogy rokonságban áll egy szimpla halandóval. Megragadtam az alkalmat, és távoztam.

- Semmi más nem volt, Colin úrfi? – nézett rám gyanakodva, miközben kitöltötte az italt. Mintha tudta volna, mekkora hatással volt rám Corn egyetlen érintése. A fenébe is, nem akarok szerelmes lenni!

Átnyújtotta a poharat, én meg kortyoltam belőle, addig se kellett beszélnem. Édes íze volt, és úgy hatott rám, mint az energiaital, nem bódult, hanem élénk lettem tőle, ami most jól jött.

- De. Azt mondtam nekik, hogy miért engem akarnak meglincselni, mikor ők a bolondok, ha hisznek a mágiában, meg hogy mekkora sületlenség valakinek seprűt ajándékozni, ha van a háznál már vagy öt, aztán elárultam nekik, hogy Corn ugyanúgy utálja őket, mint én. – Hocca elkerekedett szemmel bámult maga elé, abbahagyta a pulttörlést. - Ezután távoztam. Vagyis kidobott az egyik nyanya, de ez már…

- Colin úrfinak most mennie kell! – kiáltott rám a tündérem. – Ha idejön egy boszorkány, Hocca nem tudja megvédeni!

- Nyugi, engem igazán nem kell megvédened – csitítottam.

- Hocca magát félti! Colin úrfi bűne nem Hoccáé!

Megkerülte a pultot, és elkezdett kifelé lökdösni. Engedtem neki, nehogy megint lebénítson az erejével, mint egyszer, mikor verekedésbe bonyolódtam. Próbáltam szép szóval hatni rá.

- Hahó, várj már, nem fognak idejönni, mert nem léphetik át a birtok határát a látogatás időtartamára, csak akkor, hogyha Corn hogyishívjákot mond rájuk, de nem hiszem, hogy fog.

Ez megnyugtatta valamennyire, már csak kicsit rémülten pislogott az ajtó felé. Amikor azon nem rontott be negyven boszorkány, visszament a pult mögé, és szigorú hangon azt mondta:

- Colin úrfi ma nem kap több tündérkoktélt.

- Szánj meg, bűbájos éjfény! – kértem tőle kedvesen.

Egy ideig habozott, majd szélesen rám vigyorgott, és újratöltötte poharamat.

Akár örülhettem is volna annak, hogy végre valahára szótértek a csajokkal, de nem fűződtek mostanában hozzájuk túl kellemes élményeim. Mikor Corn elmondta, hogy nem tud mit kezdeni a köztünk lévő vérségi kapcsolattal, az életét nem szándékozik arra áldozni, hogy ilyesmi után kutasson, mérges lettem rá. Egyébként is ideges voltam aznap, jött a sok idióta a szokásos viccekkel, mint például, hogy „Létezik barátság fiú és lány között?”, „Csak, ha testvérek.”. Ez érthető módon nem derített jobb kedvre, ezért vállaltam be egy csajt.

Stílusban hasonlított a régi Cornra, ezért nagyon kedves voltam vele, aminek láthatóan örült. Jól éreztük magunkat, és az este végén – vagy az elején, attól függött, mennyire tudom levenni a lábáról – csókolóztunk. Amikor csók közben ujjaimmal hajához értem, pont olyan selymes tapintású volt, mint Corné. Egy idő után én vesztettem el lábam alól a talajt, belegondoltam, milyen lenne Cornt csókolni, már olyan régen volt benne részem. Szóval elképzeltem, hogy ő az, aki velem szemben ül, és felcsúsztattam kezemet a lány combján.

Mélyen elmerültem az öröm eme ritka forrásában, amikor hirtelen kirobbanó dühöt éreztem, olyat, hogy rögtön meg kellett szakítanom a csókot. Corn mérges lett. Tudtam, elpuskáztam az esélyt, hogy közelebb kerülhessek bármelyik lányhoz is, mert a Corn-hasonmást faképnél hagytam, Cornnal pedig összevesztem. Egy teljes hónapig próbálkoztam nála, mindennap átmentem, az ablakában lógtam, amíg el nem hajtottak, de ahogy teltek a napok, úgy kezdtem el meggyűlölni. Tudtam, hogy én is hibás voltam az események még rosszabbra fordulásában, mikor két nappal később ebédszünetben megláttam az iskolában régi találkozóhelyünknél, felhúztam magam. Hozzám ne ereszkedjen le, ha eddig nem bírta megtenni, egyen csak a rengeteg menő barátjával! Rápillantottam, megfordultam, és ellógtam azt a keddi napot.

Ahogy megittam a második pohár tündérkoktélt, már azon töprengtem, mit nyújthatnék neki. A szerelmemet élből elutasította, biztonságot meg nem adhattam neki, hiszen a mágia terén erősebb és tapasztaltabb volt nálam. Semmi nem volt, amiben szükséget szenvedett volna, nélkülem jobb lett az élete. Józan paraszti ésszel tudtam, hogy jobb lesz, ha nem kerülök újra közel hozzá, mert a legutóbbi próbálkozásom azzal zárult, hogy fogta magát, és megszüntette a blogját. Miattam. Utáltam az egész helyzetet.

Utáltam anyámat, mert nem volt hajlandó Cornról beszélni.

Utáltam a két nyanyát, mert kiutasítottak a házukból.

Utáltam Sophie-t, mert mindig beárult a nyanyáknál.

És utáltam Cornt is, mert nem szerethettem.

- Tudom, hol rontottam el a dolgot – mondtam, mert Corn érzelmeinek intenzivitásából sejtettem, hogy úton van ide. Arra gondoltam, ha átváltoztatna valamivé, Hoccával előtte meg kell, hogy osszam a tanulságot. – Másokkal is kellett volna barátkoznom.

- Ez igaz lehet, Colin úrfi.

- Neki ott van a fazekasdi – Ez volt a kódnevünk a boszorkánykodásra -, de nekem nincs más, csak ő. Tudom, tudom, találnom kéne egy hobbit, de mit?

- Colin úrfi elkezdhetne tanulni – mondta Hocca.

- Inkább a halál.

Vége lett a murinak, megérkezett Corn. Éreztem, ahogy növekvő haragját próbálja elfojtani. Neki is volt még mit tanulnia. Felálltam, és a pulttól átültem egy ablak melletti asztalhoz, hogy végszükség esetén a virágosládákon keresztül menekülhessek. Most, hogy valódi boszi lett belőle, tudta fene, mit lehetett várni tőle. Berohant az ajtón, észre se vette az elszórtan mulatozókat, egyenesen hozzám rohant.

- Colin!

Bármennyire be voltam tőle rezelve, el kellett ismernem, hogy látványnak nem utolsó. Erősebben kezdett dobogni a szívem, úgy elborítottak az érzelmek, mint valami kamaszlányt, mikor arra gondoltam, hogy annyi idő után megérintett. Ettől ideges lettem, enyhén remegő kézzel markoltam meg az apró ajándékot, amit a mai napon mindenhova magammal vittem (emiatt lett sáros, az udvarukban összetalálkoztam egy farkasszerű izével).

- Isten és minden egyéb, általad tisztelt teremtmény éltessen! – harsogtam, majd egy lendülettel álltam fel, adtam neki puszit, és nyomtam kezébe ajándékomat.

Az ajtó felé indultam. Az ablak visszatükröződésében láttam, hogy Corn nem mozdul. Tartottam tőle, hogy ezzel elvetettem a sulykot, hogy mindjárt megpördül, és felém vágja az ajándékát, de ekkor olyan heves szeretetroham tört rá, hogy még én is fulladoztam tőle. A harag ott kavargott benne sötéten, most már nem is próbálta elnyomni, mindennél jobban vágyott arra, hogy eltűnjön belőle a szeretet. Illetve, hogy ne vegyem észre az irántam táplált érzéseit. De észrevettem, és ezt tudatni akartam vele.

Biztos távolságba mentem tőle, majd visszafordultam, és felé kiáltottam:

- Én is szeretlek!

Felszabadultan rohantam ki a szabadba, majd örömködve át a kis téren, hihetetlenül meg voltam könnyebbülve, amiért túléltem a haragvó Cornnal való találkozást, és semmi rossz nem történt velem. Szaladtam tovább a padok mentén, amikor egyszer csak elém ugrott egy alak.

Egyedül az volt a durva, hogy nem volt semmi, ahonnan előugorhatott volna. Egyszerűen a semmiből jött elő.

- Tetszik a halloweeni trükköm? – mosolygott rám.

Egyből megismertem a nyomorultat, bár a bokrok közül leginkább a ruháját vettem ki. Most már láttam, micsoda tenyérbemászó képe van. A haja az a fajta vörös volt, amit én kreáltam magamnak egy éve ilyenkor paradicsomsűrítménnyel, a szeme pedig fekete, mint az ördögé. Olyan mosolya volt, hogy attól sarokba szorítva éreztem magam. Mintha tudott volna valamit, amit én nem.

Nyilvánvaló, hogy mit tudott: átjönni a birtokhatáron! Sürgősen körül is néztem több boszorkány után kutatva, de csak az idült alkoholista haveromat láttam, aki újságpapírral takargatta be a kutyáját. A srác még jobban elvigyorodott.

- Na, mit gondolsz?

- Észvesztő – válaszoltam neki, aztán kikerültem. Nem vicceltem a nevével, az túl sablonos lett volna, már ezren megcsinálhatták vele előtte, helyette tudomást sem vettem tőle, úgy kezdtem el rohanni a temető felé.

O.O

Hajnali kettő volt, a buli heve csillapodott, hogy aztán háromkor új lendületet kapjon. Pont a holtidőben estem be. Nagyon vigyáztam, el ne hagyjam a bár környékét. Nem merészkedtem a sírok közelébe, a tavaly történtek után még a saját nagyanyám sírját is óvatosan látogattam volna, nehogy felkeltsem ott nyugvó szellemét.

Összességében kellemesen éreztem magam, nem gondoltam a holnappal, amikor is iskola volt. Ez azért volt többet között rossz, mert Sophie addigra már ki kellett, hogy szedi Cornból szemtelenségemet, és megtudva, mit csináltam, megint olyanokat mond majd a háta mögött és az egész iskola színe előtt rám, ami után még nagyobb vesztesnek fognak tartani. Vale-re se számíthattam. Általában jóban voltam vele, de a ’Corn és Colin együtt’ cuccot nem támogatta, mert angyalként helytelenítette a vérfertőzés legcsekélyebb eshetőségét is.

- Szia! – köszönt rám egy csaj, aki mintha meglett volna a nyáron. A szervezetébe bevitt nagy mennyiségű alkohol ezt elfelejtethette vele, mert új husinak nézett. – Mi ez a maskara?

- A hétköznapi szerelésem.

- Miért nem vettél fel valami bevállalósabbat?

- Tavaly szívtam a vámpírjelmezemmel – mosolyogtam rá, azután elfordultam.

A másik oldalamon egy olyan csaj volt, aki a kezén számolgatott valamit magában. Nagyon rákoncentrálhatott, mert némán mozogtak ajkai, miközben a semmibe bámult.

- Mi az? – böktem oldalba könyökömmel.

Rám nézett, és elsírta magát. Megölelt.

- Szeretlek! - bőgte.

- Bocsáss meg, ki kell, hogy ábrándítsalak. – Kíméletesen átpasszoltam az egyik ismeretlen srácnak, aki vigasztalni kezdte. Visszatértem az első számú leányzóhoz. – Láttál mostanság valaki érdekeset?

- Csajszit? Nem nagyon. Rajtam kívül az egyetlen értékelhető a Természetnek öltözött, és ennek jegyében meztelenül sétált be a kapun, viszont őt a tiszteletes pár órája hazaküldte közszeméremsértésre hivatkozva.

- Srácra gondolok – pontosítottam, arra gondolván, hátha Kieran ide is beugrik. Az átkozott.

- Ja! Uncsik.

Mivel ő meg nekem volt unalmas, megpaskoltam a hátát, és eljöttem a pulttól. Tíz percnyi mászkálás után arra jutottam, az éjszaka tökéletes a tenger lesésére. Mindig megnyugtatott a hatalmas víztömeg. A rajta táncoló holdsugarak. A szél hangja. Mióta nem voltak vérszomjas dögök a városban, nyugodtan üldögélhettem a homokban.

Az utak elhagyatottak voltak, mindenki a buli helyszíne körül sűrűsödött azokat leszámítva, akik betértek egy-két koktélra Hoccához. Ha sokan tolongtak volna a parton, az se lett volna baj, tudtam egy helyet, ahol magamra maradhattam. Cornnak se árultam el, hol van, ezért az ő váratlan felbukkanásától se kellett tartanom. Szívesebben mentem volna a kertükbe a fához, ami az utóbbi időszakban nem egyszer megvigasztalt – szabályosan lenyúlt az egyik ágával, és kicsit hátba veregetett -, jobb híján mégis a partot választottam.

Egyenesen odamentem a rejtekhelyhez, levettem cipőmet, és a hideg homokban lépkedve  bementem a kicsiny, széltől óvott helyre. Lefeküdtem a homokba. Mobilom továbbra se volt, az órát meg, amit anya expasija vett nekem, a vízbe kellett dobnom az összes többi cuccával egyetemben, amikor szakítottak, ezért a hajnalra bíztam magam. Amúgy is csak reggelre akartam hazaérni, amikor már az összes banya eltakarodott, és a farkasszerű fenevad sincs a közelben.

Azonnal elszundítottam, ami nem is csoda, napok óta alig aludtam, annyira ideges voltam Corn születésnapja miatt. Álmodtam, de kivételesen nem róla. Egy hatalmas szökőkút alatt futkostam Barnie-val, valamiért el kellett kapnom, de nem ment, folyton meglógott előlem. Aztán vörössé vált bundája, és fente rám a karmát, belém is kapaszkodott, nem sikerült leráznom magamról. Éreztem, ahogy a nyakamba liheg.

Az álom ezen szakaszában arra ébredtem, hogy valaki a valóságban is a nyakamba liheg. Egy kiscsaj feküdt mellettem. Nem lehetett több tizennégynél, és öltözéke egyetlen lepedőből állt. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak. Még a végén erre járnak a járőrök, és lecsuknak engem liliomtiprásért, miközben hozzá se nyúltam! Megragadtam a vállánál fogva.

- Ki vagy? – kérdeztem tőle. Ismeretlen volt számomra, ahogy a suliba járó alsóbb évesek általában. Sötétbarna haját hátrarázva nézett rám, és hátrébbhúzódott.

- Mi… Mikayla – felelt riadtan.

- Miért nincs rajtad ruha, Mikayla? Nem tanított meg a mamád arra, hogy…

- Nekem nincs mamám.

Ebbe jól belenyúltam. Azt hittem, felzokog, mint a lány a buliban, de a rémülete ellenére meglepően jól tartotta magát. Engem már semmi sem lepett meg, ezért indítványoztam, hogy számoljon be róla, hogy került mellém.

- Na, jó, világosíts fel, hogy mit keresel itt! – kértem tőle a lehető legkedvesebben, közben levettem a pulóveremet, hogy odaadjam neki.

Félreérthetett, mert erre elhúzódott, és még jobban megijedt, akkor nyugodt csak le, mikor átnyújtottam neki a pulcsimat. Kicsit lejjebb csúsztatta a lepedőjét, mire gyorsan elkaptam pillantásomat. Felvette a pulóveremet, és a lepedőből szoknyát csavart magának. Ügyetlenül csinálta, nem lett valami csinos, de a célnak megfelelt. Amikor megvolt vele, mesélni kezdett.

- Tizenöt éves vagyok, és nincsenek szüleim. Átutazóban voltam az egyik városon, farkas alakban mentem, mert telihold volt, amikor elkapott egy boszorkány. Sokáig ott…

- Várjunk csak! – Döbbenten néztem rá. – Egy boszorkány?

- Igen – mondta, és bólintott hozzá.

- Te lány, ezt nem kéne ilyen szabadon hirdetned – hajoltam közelebb hozzá, mire a karjait összefonta maga előtt. – Dullville-ben nincsenek oda a mágiáért.

- Tudom, hogy te halandó létedre megértesz minket.

- Valóban? – Gyanús volt, nem is kicsit.

- Nagyon örülök neki, hosszú ideje nem beszéltem már halandóval, mert az emberek nagyon félnek a vérfarkasoktól.

Pislogtam kettőt, aztán nyeltem egyet. Egy vérfarkas. Számtalan mendemondát hallottam róluk, amik közül alig bizonyult valamelyik igaznak, de azért… hű. Egy vérfarkaslány. Rufus egy fajtársa.

- Félsz tőlem? – kérdezte. Látszott rajta, hogy ő az, aki fél.

- Nem. Szóval elkapott egy boszorkány. Mit tett veled?

- Rám tett valamit, amitől nem tudtam visszaváltozni. Az átváltozások egyébként is minden erőnket fel szokták őrölni, az meg, hogy nem tudtam ismét emberi alakot ölteni, veszélyes volt. Az emberek könnyen észrevehették, hogy más vagyok, mint a többi farkas, az igazi farkasok pedig bánthattak. A boszorkány egy erdőben tartott, és néha megfenyített, amivel eltörte néhány csontomat. Gyorsan gyógyulunk, ezért nem aggódtam miatta, de elegem volt az egészből, én csak jobb életet akartam magamnak.

- Milyen életet? – kérdeztem kíváncsian. Árvának lenni önmagában nem habos torta, én már csak tudom, de az, hogy mellé még vérfarkas is az illető… gáz.

Mikayla ettől érezhetően izgatottabbá vált. Nem mondtam volna lelkesnek, de az biztos, hogy jobban szeretett beszélni róla, mint eddig sorsáról.

- Nekem soha nem volt senkim, mindig kiközösítettek, bárhol is voltam, árvaházban, nevelőszülőknél, iskolában… Ezért is örültem meg, amikor megtudtam, hogy az egyik vérfarkas társunk falkát akar alapítani.

- Falkát? Tele vérfarkasokkal? – tudakoltam tőle a legkevésbé sem lelkesen. Ez több, mint rossz ötlet lett volna.

- Tudom, hogy furán hangzik. – Nem furán. Szörnyen. – A farkasok falkákban élnek, de a vérfarkasok magányos teremtmények. Ugyanakkor emberi alakunkban ugyanúgy szükségünk van a társaságra, mint bárki másnak. Akinek ez nincs meg, az farkas alakban veszélyesebbé, kezelhetetlenebbé válik. A Főboszorkányoktól nem várhatjuk el a sok más teendő közepette, hogy még nekünk is falkákat szervezzenek, ezért örültem meg, amikor hallottam az új falkáról – arra gondoltam, hogy talán… engem is…

- Értem már. Lehet, hogy bejön.

- Lehet. Ezért is kell továbbindulnom, amint lehet. Nem akarok itt maradni, félek, hogy az a boszorkány megint elfog, és visszavisz az erdőbe.

- Hogy tudtál elszabadulni? – kérdeztem, de csak azért, mert láttam, hogy nagyon szeretné kibeszélni magából a történteket. Igazam lett, beszélni kezdett, mint a vízfolyás, elmondta, hogy ma jött érte a boszorkány az erdőbe, és idehozta. Összeráncolt homlokkal néztem rá. – Idehoztak téged… csak nem a partira?

- Milyen partira? – kérdezett vissza.

- Hé, nem te voltál az a farkasszerű valami, ami jól rám ijesztett ma? – Elhűlve meredtem rá. Cornnak hozták el. Szóval mégsem a seprű volt a legrosszabb ajándék.

Mikayla elvigyorodott.

- Megijesztettelek?

- Ó, de még mennyire! – vágtam rá.

Gondoltam, elmondom neki, mennyire betojtam tőle, nem árt neki az önbizalom, esetleg még arra is felbiztathatnám, hogy legközelebb ne hagyja magát, suttyomban menjen oda a boszihoz, és harapjon bele a fenekébe. Idáig nem jutottam el, mert ekkor belém hasított Corn érzelme. Kétségbeesett volt, valami nagyon bántotta. Nem ajándékom vagy viselkedésem lehetett, azt már megtudtam volna korábban, más baja volt. Nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda? Miben lehetnék én a segítségére? Meg aztán hagyjam magára ezt a kislányt?

- Át tudsz változni farkassá? – kérdeztem tőle.

Megrázta a fejét. A fenébe, gondoltam, akkor teljesen védtelen, nem hagyhatom itt. Pedig egyre sürgetőbbé vált a Cornban égő kétségbeesés, oda kellett mennem.

Felállítottam a lányt, megnéztem, hogy a szoknya nagyjából takarja-e, majd visszaindultam vele az éjszakában. Alig aludhattam fél órát, mert a temetőben még mindig tombolt a buli. Ahogy befordultam a sarkon, Mikayla belém kapaszkodott, és ijedten suttogni kezdett.

- Itt a boszorkány!

Valóban ott volt, már én is láttam. A boszorkány, aki  láncra verte, és kínozta szegény lányt. A boszorkány, aki megkarmolt. Egyelőre nem vett észre minket. Arra gondoltam, meglepem. Már épp összeállt a fejemben egy jó kis terv, amiben szerepelt némi szentelt föld, a rágóm és egy villanypózna, amikor meghallottam magam mögött egy ismerős fiúhangot.

- Nem ajánlanám.

Mikayla remegni kezdett mellettem. Átkaroltam, és lassan hátrafordultam.

- Micsodát? – kérdeztem tőle.

- Tudod te azt.

- Mi a fene, gondolatolvasó vagy? – törtem ki.

Mikayla még közelebb húzódott, de közben érdeklődve nézegette a boszorkányfiút. Úgy látszott, valamiért nem fél tőle. Kieran nem törődött velem, a kislány felé nyújtotta kezét.

- Gyere velem, visszaviszlek Corneliához.

Eldöntöttem, hogy Kieran mindenki másnál utálatosabb, és nem fogom hagyni, hogy bárhova is vigye a pártfogoltamat. Nem fogom megengedni neki, hogy még valakit elvegyen tőlem, legyen az akár tizenöt perce az ismerősöm. A vérfarkaslány elé léptem, és rávágtam egy nagyot Kieran kinyújtott kezére.

- Nem viszed te sehova!