14. fejezet

14. fejezet

Cornelia

A szeretet ereje tényleg létezik!

Mindenkitől bocsánatot kérek, akit megijesztettem, és köszönöm a több mint háromszáz aggódó hozzászólást is, kicsit elhamarkodottan írtam a legutóbbi bejegyzésemet. Visszatértem, nemcsak ide, de az emberlétbe is. Sellőnek lenni csodálatos, ugyanakkor rémisztő is. Majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját, de még idejében észhez tértem. A szívemnek legkedvesebb személy iránti szeretet volna az, ami visszahozott. Egyedül az a baj, hogy mintha túl sok szeretet buzgott volna fel bennem, már nem tudom, egyszerű szeretetet vagy pedig szerelmet érzek-e. Abban azonban biztos vagyok, hogy ennek az érzelemnek az ereje hozott vissza. Erősebb volt minden hívásnál. Össze vagyok zavarodva. Majd írok még nektek, ha sikerült kiderítenem mi van velem. Addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

Úgy éreztem magam, mint egy cső kukorica, amit túl későn szedtek le, és aminek hiába a több órás főzés kemény és rágós marad. Azt kívántam, bárcsak leszedett volna valaki, mielőtt túlmegyek azon a határon, ahonnan már nem túl sok visszaút van.

Majdnem megöltem Colint. Én voltam, és mégsem én. A sellő-én annyival boldogabb és felszabadultabb volt nálam, annyira imádtam a tenger, mint még soha semmit. Amíg Colin bele nem zuhant a tengerbe. Csak még jobban örültem a jelenlétének, mert tudtam, ha valakivel, hát vele megoszthatom a gyönyörűségemet. Azonban nem volt rendben valami. Colin arcán csak rémületet és értetlenkedést láttam. Meg akartam nyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, de már el is vesztette az eszméletét, én pedig végre felfogtam, mi történik. Hiszen levegő kell neki! Hirtelen már nem is láttam elbűvölőnek az ajkain azt a kék árnyalatot, mert felrémlett, hogy mit jelent, emlékeztem rá, ahogy emlékeztem a hidegre is, amit én éreztem, amikor a vízbe ugrottam, de még nem voltam sellő. Levegő és meleg, ez jelentette akkor az életet Colinnak, és egyiket sem tudtam megadni neki. Ahogy a betegségére sem találtam még gyógymódot.

Az utolsó, amit akartam, hogy ő meghaljon, és ezért bármit feláldoztam volna, még a halfarkamat is, ami a legnagyobb áldozat volt, amit csak hozhattam. Volt már pillanat, amikor – Colin már a hajóban volt, még eszméletlenül, de életben! – majdnem meggondoltam magam, de a többiek kiáltozásai és a tény, hogy senki nincs rajtam kívül, aki segíthetne neki a későbbiekben.

Ezért megvártam az időt, és visszaváltoztam, hogy borzalmasan csúnya emberi lábaim legyenek, amik most, órákkal később már nem is tűntek olyan csúfnak. A tenger vonzása elmúlt, már csak a mérhetetlen bűntudatom maradt meg, mert az önző sellő-én is én voltam.

Épp ezért határoztam el, hogy amint lehet, elmegyek Dullville-ből, és ahogy Ariana én is a zombiság gyógymódjának megtalálásának szentelem az életem. Persze tudtam, hogy Colin nélkül nem szívesen mennék ezért meg is kérdeztem, velem tartana-e.

Ahogy elnéztem az arcát, rájöttem, mennyire akarom, hogy jöjjön. Úgy éreztem, egymás mellé tartozunk, akármerre is vagyunk.

- Naná – felelte egyszerűen. – Csak szólj, mikor indulunk. Amúgy sem engednélek el egyedül.

Nem törődve az ölében lévő Barnie méltatlankodó nyávogásával átöleltem Colint, majd az arcába nézve folytattam a másik dologgal, ami még kikívánkozott.

- Azért változtam vissza, mert nagyon szeretlek és nem akartalak cserben hagyni – mondtam neki. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy…

Nem igazán tudtam, hogy fejezhetném be. Hogy hogyan szeretem? Hogy ő hogy szeret engem? Hogy mi van, ha másképp szeretjük egymást, mint ahogyan eddig? És ha csak az egyikünk szeret másképp? Ez teljesen összezavarna mindent, amit idáig tudtam rólunk. Viszont abban is biztos voltam, hogy talán már túl kevés az az idő, amit Colinnal tölthetek. Ha nem most derítjük ki, mikor fogjuk?

- Hogy? – faggatózott kíváncsian, mire a szájára nyomtam a sajátom.

Azt hiszem, nem vagyok egy nagy csókolózseni, mert először, mintha valami élettelent csókoltam volna, Colin annyira megdermedt, aztán úgy tűnt, elfogadja a helyzetet, finoman viszonozta a csókomat, lassan, tanítgatva hogy is van ez. Több mint kellemes volt, határozottan tetszett. Végül elhúzódtam.

- Hát, ez van – mondtam egyszerűen. – Beszélhetnénk róla, miután kiszabadítottuk Georginát.

Kényelmetlenül éreztem magam, de nem azért, mert Colin furcsa szemekkel bámult rám, hanem mert Rufus, Roland és Tita is ezt tették.

- Hocca sokkal jobban is tud csókolni! – Ja, és Hocca a tölgyről. – Hocca csókolt már úgy, hogy a kedvese beleájult! – dicsekedett.

- De jó neked – motyogtam, majd felkapva a könyvemet, elindultam a ház felé. – Átöltözöm, utána kitaláljuk a pontos haditervet.

Valójában csak egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy végiggondoljam, milyen volt Colin csókja. Leginkább a természetes szó illett rá, olyan volt, mintha mindig is ezt kellett volna csinálnunk, legalábbis néhányszor jó kis levezetés lett volna. De hogyan döntsem el, hogy szerelem-e, ami érzek? Például, hogy el tudom-e képzelni, hogy Colin máshol is hozzám ér, úgy, mint egy lányhoz? Eszembe jutott, milyen lenne a keze a fenekemen, és az arcomra kellett szorítanom a kezem, egyrészt, mert zavarba hozott a gondolat, másrészt, mert a képzeletbeli énemnek tetszett volna a dolog. Olyan hülyének éreztem magam, mint évekkel ezelőtt, amikor még bele voltam zúgva Colinba. Nem szerettem magamat ilyennek.

Gyorsan felvettem pár olyan cuccot, amit nem sajnáltam volna, ha valami bajuk esik, majd az ágyamra huppantam, hogy tovább lapozgassam Ariana könyvét hasznos varázslatok után kutatva. A csuklóm és a tenyerem már tele volt ezekkel, mind hasznosnak tűntek, az egyik például ködöt idézett meg.

Az egyik lapon a sűrű sorok között a szerelem szót fedeztem fel. Kihagytam vagy száz oldalt az Arianával történtek olvasásából, csak a varázslatokra mentem, de most megtorpantam annál az oldalnál.

Két esztendeje már, hogy a fiú velem járja a vidéket, hűséges boszorkányinas, de az utóbbi időkben észrevettem a tekintetét. Egy férfi pillantásai ezek, melyeket nem éreztem magamon jóideje, de nem is ez aggaszt igazán. Néhányszor furcsa borzongás szalad végig a bőrömön, olyasmi, amit csak Ralph váltott ki réges-rég. Bár elvesztett szerelmem arca sosem fog elhalványodni előlem, érzem, ahogyan egy kicsit másképp kezdek szeretni, úgy, ahogyan egy nő férfit szerethet, mégsem ugyanúgy, ahogy Ralph-ot szerettem. Miles más…

Ki a fene az a Miles? És hogy került a képbe? Elkezdtem visszafelé lapozni, míg meg nem találtam a vonatkozó bejegyzést.

Egy fiú jár a nyomomban már a harmadik napja. Boszorkányinas szeretne lenni, hiába mondtam neki, hogy én másfajta küldetésben vagyok. Milesnak hívják, csupán három nyárral fiatalabb nálam, mégis a vállamat nyomó gondok miatt évtizedes különbségnek tűnik…

Tehát Ariana megengedte neki, hogy csatlakozzon hozzá. A következő oldalak helyekről szóltak, ahol együtt jártak. Ilyesmiket kaptam el: Miles megnevettet… a fiú kezd férfivá érni, a vállai kétszer olyan szélesek, mint első találkozásunkkor, a karjai erőtől duzzadnak… Ja, aha. Ha nem venné számításba, észre sem vette volna. Azon tűnődtem, pontosan hány évesek lehetnek. Ariana talán húsz, huszonegy körül, akkor Miles tizenhét-tizennyolc. Mivel később két esztendőt emlegetett, az annyi mint… nem is olyan vészes az. Reméltem, hogy boldogok lesznek, de azt még jobban, hogy megtalálták a gyógymódot.

Mielőtt tovább keresgélhettem volna Roland szinte hangtalanul suhant be a szobámba, annyira gyorsan, hogy a koppantását csak akkor fogtam fel, amikor már előttem állt.

Szükségtelen volt mondanom neki, hogy nyugodtan jöjjön csak be, helyette kérdőn néztem rá.

- Cornelia, igazán nem zavarnálak ezzel, de ennem kell, mielőtt Georgináért megyünk. Az erőm kezd hanyatlani, amit ebben a helyzetben nem engedhetünk meg magunknak.

Igaza volt. Még én is láttam rajta, hogy fáradt, sőt mintha tíz évvel idősebb lett volna.

- Megint belőlem akarsz enni? – kérdeztem rá, mire megnyalta az ajkait.

- Ha lehetne – bólintott udvariasan.

Belegondolva valóban nem volt más a környéken, akit a szája alá adtam volna, Titát kiverné a víz, Hocca már jó régen kijelentette, hogy ő ugyan nem ad vért, míg a fiúkkal… hát, ez a vérszívás elég intim volt, nem hittem, hogy Roland csinálja azonos neműekkel is.

- Jó, de gyorsan csináld, mielőtt Colin vagy a többiek észrevennék.

Felsóhajtott, aztán máris a karjában találtam magam. Ariana könyve a földön puffant, én meg kelletlenül oldalra döntöttem a fejem. Ez még nekem is túl intim volt, pedig most szorosan lehunytam a szemem, hogy nehogy megbűvölődjek.

- Ne félj, Cornelia! – suttogta Roland. – A félelem izgatottá tesz, felkelted a vadászösztöneim.

Ne féljek?! Egy ilyen szöveg után? Mélyet sóhajtottam, és igyekeztem ellazulni. Valamiért bíztam Rolandban, arra gondoltam, nem tehet róla, hogy meg kell harapnia, és nyilván nem fogja fájdalmasabban csinálni, mint szükséges. Különben meg a múltkori alkalommal is volt a nyakláncomnak az a fura reakciója, talán valami varázsékszer. Meg kell majd kérdeznem Colint, hogy hol szerezte.

Roland orra a nyakamhoz ért, éreztem, ahogyan kinyitja a száját, és a neki megfelelő helyre teszi a hegyes szemfogait. Vártam a fájdalmat, de nem jelentkezett.

- Ha meg mered tenni, most azonnal átdöflek, mocskos vérszívó! – hallottam Tita hideg hangját.

Roland kelletlenül elengedett, én pedig kinyitottam a szemem. Tita egyik karjával Roland nyakát fogta át, a másikkal egy kihegyezett fadarabot irányított pontosan Roland szívére. Roland olyan gyorsan mozdult, hogy alig láttam, a karó a földön koppant Ariana könyve mellett, Tita pedig az ágyamon feküdt a dühös Rolanddal maga felett. A lány próbálta kiszabadítani magát, de Roland a sajátjával szorította le a csípőjét, a csuklóit meg könnyedén lenyomta.

- Ha nem lennék úriember, most te lennél a táplálékom, Bájos Vadász! – morgott rá indulatosan, és az arcához közelítette a sajátját, közben meg vicsorgott, hogy kilátsszanak a szemfogai. – Vajon ki tudnál szabadulni? Nem vergődnél-e alattam sokkal inkább élvezetben, mint kínban?

- Roland – mondtam óvatosan, mire a vámpír olyan gyorsan elengedte, amilyen hamar lenyomta. Tita vörös arccal ült fel, a karójárt kapott, de Roland megint gyorsabb volt, fogta és puszta kézzel morzsolta kicsi szilánkokká a fadarabot.

- Te mocsok! – szitkozódott Tita.

- Figyelj, megengedtem neki, hogy egyen belőlem – néztem a lányra sóhajtva. – Ha minden nap eszik, akkor nem kell neki annyit, és nem ragadja el a vérszomj sem. Azt akarom, hogy működjön a mentőakció, de ehhez mindenkinek topon kell lennie, még Rolandnak is.

Tita ingerülten nézett rám.

- Már megetetted, nem tenne jót, ha megint hagynád, hogy a véred szívja. Legyengítene. Fogjon valami vadállatot!

Roland felmordult, de gyorsan feleltem helyette.

- A vámpírok csak emberi vérrel működnek.

- Akkor… egyél belőlem, te agyaram rémség! – nézett undorodva a vámpírra. – Nem hagyom, hogy a Főboszorkányból kajálj!

Roland gúnyosan elmosolyodott.

- Előbb hagyom, hogy megkarózz, mint hogy belőled egyem, démonvadász! A véred bizonyára a torkomon akadna, a gyűlöleted és lenézésed íze pedig megmérgezne! – Hú, visszavágás vámpír módra.

- Te…– Tita nyelt egyet. – Vagy én, vagy az éhkopp, Fehér Agyar! Válassz!

- Roland – mondtam újra finoman. – Talán… hm, nem muszáj, de talán tényleg biztosabb lenne, ha Titából is ennél egy keveset. Persze ha ennyire nem akarsz, még mindig áll az ajánlatom. Ihatsz belőlem.

A vámpír hálásan nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Így is túl sokat teszel értem, Cornelia. Soha nem leszek képes meghálálni. Maradj, ahogy vagy! – Ez már Titának szólt, aki még az ágyam szélén ült. – Ne mozdulj!

Roland már mellé is került, fura volt figyelni, ahogy a legkevésbé sem finoman igazítja úgy Tita dermedt testét, ahogy neki kényelmes lenne.

- Remélem, ha haldokolni kezdek, leszeded rólam – mormolta Tita nekem, mire Roland megint felmorrant.

- Szerencse, ha néhány kortyot le tudok erőltetni!

Tita undorodva elfordította a fejét, megfeszítve a nyaka ívét, amire Roland szeme azonnal rátapadt, az ujjaival végigsimított a lány bőrén.

- A véred hevesen áramlik – hajolt közelebb hozzá, lehunyva a szemeit. – De nem a félelemtől, érzem, hogy nem! – fejezte be izgatottan, és mielőtt Tita tiltakozhatott volna, a nyakába mélyesztette a fogait.

Külső szemlélőként úgy éreztem magam, mintha egy ágyjelenet tanúja lettem volna, de nemcsak azért, mert az ágyon csinálták. Roland nyögött, és a felsőtestét is a lányhoz préselte, mire Tita keze a vámpír nyakára kulcsolódott, a másikkal a fekete hajzuhatagba markolt bele, aztán legnagyobb meglepetésemre ellazult, az ujjai átsiklottak Roland haján, a nyakáról pedig a mellkasára vándorolt a keze. Roland sem tétlenkedett, hirtelen simogatni kezdte a lányt, mint valami szeretőt. Tita élvezettel teli nyögést hallatott.

Úgy éreztem, hogy közbe kell lépnem, mielőtt még több ilyet hallanék, de mielőtt akármit is csinálhattam volna Roland elengedte Titát és az ágyamra roskadt, mint aki… nos, mint aki egy oltári szeretkezésen van túl (nem, mintha átéltem volna ilyesmit, de szoktam tévét nézni).

- Neked van… a legforróbb… legvadabb véred… amit valaha kóstoltam – zihálta.

Úgy éreztem, jobb, ha kettesben hagyom őket. Gyorsan kiiszkoltam, az ajtóm előtt Rufusba botlottam.

- Vérszagot érzek – közölte velem gyanakodva, és gyorsan megszagolt. – Nem belőled jön.

- Nyugi, csak Tita adott enni Rolandnak – mondtam, mire leesett az álla. – A helyedben most nem mennék be, elég… fáradtak. Hadd szedjék össze magukat.

- Ha te mondod – vont végül vállat, és lejött velem a konyhába. Az volt a tervem, hogy a biztonság kedvéért megitatom Colinnal a maradék enyhítő főzetet, a mentőakció után pedig elárulom neki, hogy zombivá fog változni. Biztosan jól illik majd a többi témánk közé. Bocs Colin, ha szerelmesek vagyunk, ha nem, mindenképp élőhalott leszel, nekem meg ki kell nyírnom téged.

- Szegény kölyök! – csóválta a fejét Rufus. – Sosem láttam még senkit, akit a kór megtámadott volna, de az enyéim rengeteg ijesztő történetet meséltek.

- Nem meséltek ellenszerről? – kérdeztem reménykedve, miközben narancslébe kevertem a maradék főzetet. Másmilyen volt a színe, mint reggel, de reméltem, hogy nem romlott meg.

- Tudomásom szerint nincs ellenszer – mondta Rufus komolyan. – Csak a halál.

- Colin nem fog meghalni! – sziszegtem rá ingerülten. – Ne mondj ilyeneket!

- Bocsánat! – tartotta fel a kezét.

- Inkább ne beszéljünk róla – sóhajtottam. – Inkább mondd el, mi volt az a veszekedés közted és Roland között.

- Gina – jelent meg álmodozó kifejezés az arcán. – Ő… egyszer már találkoztam vele, alig egy éve. Az utcán szólítottam le, mert olyan gyönyörű volt, hogy nem tudtam ellenállni. Még randizni is elmentünk, de ezt nehogy elmondd az agyarasnak… szóval jól éreztük magunkat, majdnem megcsókoltam, aztán… csak úgy eltűnt. Soha többet nem láttam, azt hittem… nem is tudom, mit. Hogy csak képzeltem, vagy hogy annyira visszataszítónak talált, de most rájöttem, hogy kiszagolhatta, mi vagyok. El sem hiszem, hogy a szépsége annyira elvette az eszem, hogy én viszont nem vettem észre. Bár nem is árad belőle az a szag, ami a házi vámpírodból. Gina annyira… liliom és valami édes illata van – sóhajtotta.

Meglepetten bámultam rá. Ez aztán áradozás volt, tudtam, hogy ha Roland hallotta volna, kő kövön nem maradna a házban.

- Meg kell mentenünk – mondta végül Rufus komolyan nézve rám. Csak bólintani tudtam.       

  

O.O

Mindenki készen állt, Roland és Tita összeszedték magukat – bár a vámpír folyamatosan vigyorgott a lányra, ő pedig vörösödött –, Hocca izgatott volt, amiért megmondtam neki, hogy ő lesz a hajónk kapitánya, Rufus Gináról álmodozott és a bajsza alatt morgolódott, mi lesz az orosszal, ha bántani merészelte, Colin pedig, miután megitattam vele a maradék bájitalt, újra és újra elismételte a tervet.

Mindannyian Vale-re vártunk, aki előrerepült, hogy körbekémleljen. Kicsit aggódtam amiatt, amit Tita mesélt az oroszról. A génmanipuláció mindig is érdekelt, de fogalmam sem volt, hogy ennyire ijesztő hallani róla. A fazon, aki elrabolta Roland húgát erősebb és gyorsabb, mint egy ember, következetesen nehezebb elbánni vele, mint gondolnánk. Valószínűleg nincsenek különleges képességei, de szupermodern fegyverei lehetnek, ami annyira veszélyesnek hangzott, hogy Colint legszívesebben otthon hagytam volna. Helyette a háta mögött ráolvastam egy kis védővarázslatot, reméltem, hogy használni fog. Úgy sejtettem igen, mert alighogy felolvastam a kezemről, egyszerűen eltűnt az írás.

Végül Valerian visszaszárnyalt hozzánk.

- Sophrae kezd kimerülni, az orosz pedig sejti, hogy valami nincs rendben. Ide-oda járkál egy óriási szigonnyal a kezében, és a vizet figyeli – jelentette aggodalmasan. – Jobb lenne sietni.

- Hocca kapitány készen áll! – rikkantotta Hocca a megbütykölt hajókormánynál.

- Akkor rajta – adtam ki a vezényszót, és mivel még mindig én voltam a főnökük, nekiálltunk a rajtaütésnek. Colin mellém húzódott, de nem sokat segíthetett, az ő szerepe nem volt túl tartalmas, végig a hajón kellett maradnia.

Vale jelet adott odafentről. Már elég közel voltunk. 

- Nicholas – suttogtam, mire a kísértet megjelent mellettem.

- Indulok – bólintott a megbeszéltek szerint, és először Vale mellett termett, aki már látta az orosz hajóját, aztán onnan könnyedén megjelent a hajón is. Most várnunk kellett, amíg Nicholas nem szól, hogy megfelelő az alkalom a támadásra.

Hirtelen és kiabálva jelent meg mellettem.

- Az ellenség észrevette a sellőlányt és rátámadt! Mindketten a vízben vannak!

Vale a válaszom sem várva elrepült arrafelé, Colin pedig rendes másodparancsnokként felkiáltott.

- Előre! – mire Hocca teljes gőzzel elindította a hajónkat.

Elmormoltam a ködösítő varázst, és mire az írás eltűnt a kezemről, áthatolhatatlan, felhőszerű fehérség burkolt be mindent.

- Nem fogunk nekiütközni? – kérdeztem Hoccát.

- Hocca nagyon ért a hajókhoz! – válaszolta önérzetesen. – Főboszorkány ne féljen, amíg Hoccát látja! Mindjárt ott vagyunk!

Időközben Nicholas újra eltűnt, hogy körülkémleljen. Kis híján frászt kaptam, amikor megláttam, milyen közel vagyunk az orosz hajójához, Hocca alig egy méterre húzott el mellette.

- Kellene Vale – néztem körül zavarodottan. Vissza kellett volna érnie. Nicholas mellettem bukkant fel.

- Közeledik a sebesült sellővel, az ellenség a nyomában van.

Mire végigmondta már láttam is Valeriant talpig véresen felénk szárnyalni az eszméletlennek tűnő Sophie-val a karjaiban. Még ijesztőbb volt, amikor a hajónknak csapódott valami, ami nem volt más, mint a torpedóként nekünk úszó orosz.

Roland és Rufus egy emberként ugrottak a vízbe, egyenesen a fickónak, Colin pedig Vale-hez ugrott, hogy elvegye tőle Sophie-t.

- Vigyázok rá, neked dolgod van! – sürgette az angyalt, aki tétovázva rám nézett.

A sokktól bénultan álltam, amíg Tita meg nem ragadta a karom, és oda nem vonszolt Valerianhez. Az angyal egyszerre karolt át minket, szorosan megtartott és elrúgta magát a földtől velünk együtt.

Úgy éreztem magam, mintha én lennék Pán Péter Wendyje, de nem sok időm volt ezen tűnődni, alig pár másodperc múlva az orosz hajójának fedélzetén álltunk. Lenéztem a saját hajónk felé, de olyan sűrű ködöt csináltam, hogy nem láttam semmit.

- Gyerünk! – sürgetett Tita.

Nicholas is megjelent mellettem, és bár az ő jelenléte hasztalan volt olyan szempontból, hogy megvédeni nem tudott, de bátorságot adott ahhoz, hogy Tita után rohanjak. Nicholas mutatta az utat Gina ketrecéhez.

Senkivel nem találkoztunk, ami már-már gyanúsan egyszerűen tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy a saját hajónkon talán már hatalmas vérengzés van. Lehet, hogy jobban át kellett volna gondolnom a haditervet?

Nem kétséges, hogy Georgina a legszebb lány volt, akit valaha láttam. Pici volt és gyönyörű. Hihetetlenül piros szájával és régies loknikba kunkorodó hajával leginkább porcelánbabára hasonlított, ráadásul úgy tűnt, ugyanannyira törékeny is. Épp aludt.

- Gina! Georgina! – szólongattam, de Tita leintett.

- Szerintem az orosz valamit csinált vele, nem egyszerűen csak alszik. Mondd már el azt a zárnyitó varázslatot!

Hamar leolvastam a csuklómról, mire a szöveg eltűnt onnan is, majd egy kattanással kinyílt a ketrec zárja. Tita megpróbálta kiemelni Gina ernyedt testét, de észrevettük, hogy le is van láncolva. Vastag bilincs volt a csuklóján és a bokáján, a derekán is átívelt egy lánc. Beletelt pár másodpercbe, amíg felfedeztük a vasrudat, amihez a lánc volt erősítve.

- Kellene valami – nézett körül Tita tehetetlenül, majd eltűnt mellőlem, hogy alig tíz másodperccel később egy óriási baltával térjen vissza. – Ez jó lesz, állj félre!

Az első csapástól csupán megremegett a vasrúd, a másodikre enyhén elhajolt, a harmadik előtt Titára olvastam az utolsó előtti varázslatom, ami erőt adott neki, és az újabb csapásával nemcsak a vasrudat szakította ki, de lyukat ütött a padlón is. Víz szivárgott be a balta nyomán.

- Szép volt – ismertem el. – Most siessünk, mielőtt elsüllyedünk.

Bár őszintén kételkedtem benne, hogy attól a kicsi luktól elsüllyedne a hajó, valószínűnek tűnt, hogy el fog, miután Tita kihasználva a varázslat hatását újabb és újabb lyukakat ütött mindenfelé. Nehézkesen felemeltem Ginát, és hátrahagyva a bedühödött vadászlányt, az ajtó felé poroszkáltam.

Féltem, hogy az orosz akármelyik pillanatban felbukkanhat, gyanús volt, hogy Nicholas sincs mellettem, de végül kiértem a fedélzetre az eszméletlen vámpírlánnyal.

- Vale! Nicholas! – kiáltottam el magam, ide-oda nézegetve. Lentről kiáltásokat hallottam, de nem tudtam kivenni, ki lehet az, ráadásul a köd sem oszlott még el.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor Valerian és Hocca egyszerre repültek fel hozzám.

- Hocca nem olyan erős, de a lányt elbírja – mérlegelt Gina méretét saccolgatva, így hát nekiadtam, mire el is rebbent.

Vale viszont nem volt túl jó bőrben, a szeme alatt hatalmas vágás éktelenkedett, ráadásul még véresebb volt, mint pár perccel korábban.

- Ilyen teremtménynek nem szabadna léteznie – nyögte, miközben derékon ragadott, és nehézkes szárnycsapásokkal a másik hajóra lökte magunkat. A landolásából éreztem, hogy valami nem stimmel, ránézésre az egyik szárnya, mintha furcsán állt volna.

- Jól vagy? – kérdeztem, de nem felelt, már vissza is indult Titáért.

A többiek után néztem, Hocca a kormánynál volt, a lábánál ott feküdt Gina, míg a hajó másik oldalán Colin térdelt Sophie még mindig eszméletlen teste mellett. Nicholas ott állt mellette, úgy láttam valamit nagyon magyaráz.

Közelebb rohanva láttam, hogy Colin mindkét kezét Sophie vöröslő hasára nyomja, de csak odaérve tűnt fel, hogy valami ruhadarabbal szorít le egy nagy sebet Nicholas utasítására.

Nem tudtam segíteni, ugyanis oldalról hatalmas lökés érte hajót, odamentem, hogy megnézzem, mi az. Elsőként Rolandot pillantottam meg, ahogy egy óriási sebbel a torkán lebeg a víz felszínén, látszólag ugyanolyan eszméletlenül, mint a húga és Sophie, másodjára egy karmos kezet, amint szinte felfoghatatlan sebességgel öklöz egy másik alakot. Rufus volt az, aki még mindig az orosszal küzdött.

A férfi ijesztőbb volt, mint gondoltam volna. Hatalmas volt, meg sem kottyantak neki Rufus karmai, egyszerűen megragadta a srác torkát, majd szorítani kezdte. Felsikítottam, amikor kiemelte a másik kezét a vízből, és megláttam, hogy egy vadászkés van nála. Egy másodpercig jó ötletnek tűnt átugrani a korláton, és az oroszon landolva megakadályozni, hogy ledöfje a vérfarkast, de mielőtt megtehettem volna, valami nagy zuhant a hajóra, megremegtetve azt, én pedig elvesztettem az egyensúlyom, egyszerűen hátraestem. Csak egyetlen pillanatig vesztegettem az időt, megnézve, mi volt az – Valerian érkezett Titával, illetve az angyal egyszerűen becsapódott, és úgy tűnt, eszméletét vesztette – máris újra a korlátnál voltam. Más kép fogadott, mint az előbb, Roland életben volt, az orosz hátára csimpaszkodva marcangolta a fogaival az ellenségünk nyakát, míg Rufus fél kézzel a fickó kést markoló kezét szorította le, a másik karja körül óriási vértócsa festette meg a vizet, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ökölbe szorítsa a sebesült karját, és óriási pofont keverjen le az orosznak.

El sem hittem, amikor a nagydarab test végre elernyedt, láthatóan a két srác is csodálkozott.

- Gyertek fel! – kiáltottam le nekik. – Mindenki megvan, el kell tűnnünk innen!

Főleg mivel az orosz hajója is már félig a víz alatt volt, ráadásul ez a sok vér… már csak néhány cápa hiányzott volna, hogy felfalja a sebesült bagázst. Roland óvatosan mászott le az orosz hátáról, mire az a vízbe süllyedt. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Rufus és Roland úszni kezdtek a hajónk felé, előbb Roland mászott fel, kezével minduntalan a súlyos sebet markolva a nyakán. Ha ember lett volna, ez tuti nem éli túl. Fáradtan dőlt a hajópadlóra, pontosan Vale mellé.

- Georgina? – kérdezte elhaló hangon.

- Megvan – biztosítottam, nem említve a húgának kétséges állapotát. – Pihenj nyugodtan!

Rufus után néztem, majd frászt kaptam, amikor láttam, hogy a hajú oldalán lóg, miközben az orosz kapaszkodik a lábaiba.

- Segítsetek! – kiáltottam valószínűleg annak, aki ráért. Megragadtam Rufust, és igyekeztem felfelé húzni, reménykedve, hogy az orosz lepottyan róla, de ez nem történt meg, amikor Rufus átmászott a korláton, a fickó átkapaszkodott abba.

Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, Tita jelent meg az oldalamon, mind a tíz körmét az orosz jobb kezébe mélyesztve, mire az a ballal pofon ütötte, a lány pedig hátraesett. Rufus elkapta a pasas visszalendülő karját, és igyekezett lenyomni, de az orosz kapaszkodott, mint… valami, ami nagyon tud kapaszkodni. Odaléptem, és megérintettem a kezét, amin láthatóan megdöbbent, mert nem tudhatta, hogy mire készülök. Az utolsó varázslatomhoz érintés kellett, hogy kifejtse a hatását, ami nem más, mint az, hogy eszméletét veszti a megérintett személy.

Meglepetten nézett rám, mikor mormolni kezdtem a szavakat. Majdnem elakadtam, amikor Hocca mellém ugrott, és átölelve az orosz nyakát, heves csókot nyomott a szájára, de mielőtt a döbbenet eluralkodhatott volna rajtam, elfogytak a szavak, és úgy párologtak el a bőrömről, mintha ott sem lettek volna. Ezzel egy időben az orosz elernyedt, majd hangos csobbanással zúgott bele a vízbe.  

- Hocca megmondta – nézett rám a tündér elégedetten. Értetlen pillantásomra hozzátette. – Hocca csókol úgy, hogy akárki beleájul!