12. fejezet

12. fejezet

Cornelia

Embernek lenni borzalmas!

Búcsúzni jöttem, ugyanis rájöttem, hogy utálok ember lenni. Ha tudnátok mennyivel gyönyörűbb minden a víz alatt, ha látnátok, amit én láttam, ha éreztétek volna, mennyire nyugalmas odalent, ti sem akarnátok visszajönni, higgyetek nekem! Szerencsés sellőbarátnőm azt mondta, pár nap és az óceán kitisztítja a fejemből az összes nyomasztó gondolatot, csak én leszek meg a kék megannyi áramlata körülöttem. Imádom a kéket! Viszlát, emberek, ex-Samhain lánya, ex-Főboszorkány búcsúzik, hiszen vár a végtelen. Tengerikígyót, békát, angolnavért!

O.O

Néha arra gondolok, hogy Colin nem véletlenül nevez kukoricának. Ő és én, mint két egymás melletti szem a kukoricacsövön, annyira hasonlóak vagyunk, mégis mások. Igazából ezt csak az értheti meg, akinek van egy ugyanolyan test-lelki jóbarátja, mint nekem Colin. Sokszor jut eszembe, nélküle mennyire borzalmas lenne az élet.

Most, amikor felém hajolt, hogy szeretet puszit nyomjon az arcomra, felbuzgott bennem is a mérhetetlen szeretet iránta. Néha az idegeimre ment, máskor a legédesebb srác, a leghűségesebb barát volt a világon. Mielőtt megpuszilhatott volna, éles hangot hallottunk.

- Hát ti meg mit kerestek itt?! – A nő felé kaptam a fejem, aki kiáltott nekünk.

- Ő az! – suttogta Nicholas a semmiből áhítatosan. – Ó, Suzette! Milyen gyönyörű vagy!

Hm, ízlés dolga, gondoltam, miközben gyorsan feltápászkodtam Colin mellől, aki a fájós lába miatt nyögve igyekezett ugyanezt tenni. A nő a negyvenes évei közepén járhatott. Kopott, foszladozó köntöst viselt és papucsot. A kezében baseballütőt tartott, mintha el akarna kupálni minket.

- Te az a Holloway lány vagy – mordult rám gorombán. Kivételesen elnéztem neki, nyilván nem volt nagy élmény arra ébrednie, hogy Colinnal a háza előtt héderelünk.

- Igen, Suzette… vagyis Mrs. Fayors, én… üzenetet hoztam Nicholastól.

A nő nagyot nézett. Nicholas egy dallamot dúdolt, úgy bámult rá. Az arcáról színtiszta örömet és szerelmet lehetett leolvasni. Valamiért követtem a kísértet példáját, vele együtt dúdoltam a dallamot, miközben gyorsan átvettem Colintól a felém nyújtott ékszereket. Mrs. Fayors még mindig némán meredt rám, de már láttam a tekintetén a felismerést. Reméltem, hogy nem fog boszorkánynak nevezni majd mindezek után.

- Nicholas szeretné, ha ez az ön lenne – nyújtottam a csomagot. – Hogy kisegítse a bajba.

- És mert neki szántam volna, ha megélem, hogy feleségül vehessem – mondta Nicholas, amit gyorsan elismételtem.

Elég sötét volt, de azért láttam megcsúszni a csillagok fényét Suzette könnyein.

- Ho-hogyan? – dadogta. Mit mondhattam volna?

- A szerelem erejével – feleltem, majd mielőtt komolyan rákezd a boszorkányozásra, elfordultam. – Sok szerencsét a továbbiakban! 

Karon ragadtam Colint, és hazafelé vettem az irányt. Nicholast hátrahagytuk Suzette-tel, aki mikor utoljára visszanéztem, még mindig ott állt az ékszereket bámulva.

- Ez nem is volt olyan borzalmas – szólaltam meg, amikor elég messzire értünk.

- Jó érzés segíteni – hagyta rám Colin. Szerintem azért nem volt túl bőbeszédű, mert nagyon sajgott a lába. Alig vártam, hogy beadhassam neki az enyhítő főzetet.

- Alig hiszem el, hogy létezik ennyire erős szerelem – mondtam, csak, hogy beszéljek, és ne kukán sétáljunk. – Szerintem engem senki nem fog így szeretni.

- Ne beszélj hülyeségeket! – sziszegte összeszorított fogakkal. – Dullville egyik legjobb csaja vagy.

- Ja, a boszorkány – mondtam ironikusan. – Vonzó tulajdonság!

- Legalább nem vagy tele bibircsókokkal meg ráncokkal – mondta vidáman, mire elnevettem magam.

Igen, legalább bibircsókjaim nincsenek, de a nyakamon a paranormális bagázs, plusz Colin is haldoklik. Nem túl sok ok a vidámságra.

- Cornelia, hálás köszönettel tartozom – jelent meg előttünk Nicholas. – Neked is, Colin.

- Hát te meg mit keresel még itt? – nyögött fel Colin. – Nem úgy volt, hogy visszatérsz a sírba, ha Corn segít neked?

- Valami nem stimmel? – kérdeztem én is aggodalmasan Nicholastól.

Legnagyobb meglepetésemre rám mosolygott.

- Úgy tűnik, a halál nem akadályozza meg az embert abban, hogy új céljai legyenek. Látni szeretném, hogyan végződik mindez, azt hiszem, ez tart még a földön. Most, hogy Suzette kilábalhat a bajból végre, felajánlom a szolgálataimat, amíg el nem végzed a küldetésed.

- Szuper! – morogta Colin, hogy csak én halljam.

Az én mosolyom is erőltetett volt kissé, de azért feltartottam a hüvelykujjamat Nicholasnak.

- Remek, Nicholas!

Pedig a fenét volt az. Kedveltem a kísértetet meg minden, de azért nem bántam volna, ha eggyel kevesebb furcsaság van a közelemben. Igyekeztem pozitívan gondolkodni. Végül is még jól is járhatok, talán szükségem lesz még a segítségére. Eddig ő bizonyult a leghasznosabbnak a többiek közül.

O.O

Őrült kutyavonyításra riadtam, aminek a hangjára Barnie átrohant az arcomon, hogy a sarokban húzódjon meg a támadás elől. Már reggel volt odakint – nagy cucc, amikor a hajnali órákban kerültem ágyba –, a vonyítás pedig az ajtóm elől jött. Kiugrottam az ágyból, és kitártam az ajtót, mire Rufus bedőlt a szobámba. Estében becsukta a száját, így a vonyítás abbamaradt.

- Bocsi – vigyorgott rám a földről a kezét nyújtva felém, mint valami pitiző kutya. – De a boszorkányok megtiltották, hogy a szobádba lépjünk, valamit ki kellett találnom, hogy felébredj végre. Hasadra süt a nap, a reggeli meg az asztalon vár.

A többes számra a háta mögé néztem, mire Valerian szerényen intett nekem, Roland rám mosolygott, Tita pedig a vámpírt figyelte olyan szemekkel, mintha csak arra várna, hogy agyaras barátunk rám támadjon.

- Öt perc – sóhajtottam frusztráltan és becsaptam az ajtót. Illetve becsaptam volna, ha nem ütközik az ajtóm Rufusba, aki feljajdult, de azon nyomban hátrahúzódott. Gyorsan egyszerű ruhákat vettem fel és copfba fogtam a hajam, majd lerobogtam a lépcsőn.

A többiek mind a nappaliban voltak és Flora kedvenc rózsaszín mintás csészéiből itták a teát, hozzá pedig frissen sült sütit rágcsáltak. Az illatra összefutott a nyál a számban.

- Tettem félre neked, kicsi boszorkányom – duruzsolta Flora, ahogy beléptem a konyhába. – Kialudtad magad az éjszakai kincskeresés után?

Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja, hol voltam, aztán mégsem tettem.

- Nem igazán. Nem ütnél össze nekem egy olyan élénkítő főzetet, amit te meg Daphne néni szoktatok inni?

Flora majd kiugrott a bőréből a kérésem hallatán.

- Dehogynem, Corn! Egyetlen pillanat az egész, hol is vannak a miniborsfű-palántáim?

- Azért nem kell annyira sietni, Flora néni – mosolyodtam el.

Két darab sütivel a kezemben vonultam ki az udvarra, hogy ránézzek a holtak kórságát enyhítő főzetre, ami az éjszaka alatt ezüstös színűvé változott. Nem voltam biztos benne, de mintha fénylett is volna. Nagyon reméltem, hogy használni fog.

Bevittem a lábost, majd figyelve rá, hogy Flora ne lássa, mit csinálok, kicsike termoszba öntöttem a folyadék felét, aztán forró teával higítottam fel. Bár Ariana nem mond semmit a felhígításról, úgy véltem, a főzet nem veszíthet az erejéből. Ha mégse használ, akkor a maradékot úgy, ahogy van, itatom meg Colinnal. Egyelőre jó tervnek tűnt az első változat.

Besétáltam a nappaliba, ahol a többiek épp Rufust bíztatták, aki sütiket tömött a szájába. Ránézésre nem tudtam volna megmondani, hogy mennyit. Rám nézett, és mondott valamit, amiből csak annyit tudtam leszűrni, hogy sütidarabokat köpköd a szőnyegre. Szerencséje, hogy Daphne nem volt jelen. Tényleg, hol van Daphne néni?

- Mi folyik itt? – kérdeztem.

- Hocca ilyet még nem látott – fordult felém nagyra nyílt szemekkel a tündérlány. – Rufus Úrfi esküdözött, hogy beletöm egy tucat süteményt a szájába, és sikerült is neki.

- A pasik már csak pasik, akármilyen lények is – horkantott gúnyosan Sophie, aki a maga részéről kulturáltan rágcsált egy fél sütit, és a kisujját eltartva fogta a teáscsészéjét. – Szóval, a vámpírkiscsaj még mindig a nyílt vízen van? Mert ebben az esetben tudok segíteni.

Roland erre letette a bögréjét – a vámpírok isznak teát? –, és mellém lépett, mintha egyetlen szóról sem akarna lemaradni. Valerian is, aki angyalként talán nem látott disznómód zabáló srácot abbahagyta Rufus bámulását, majd rám függesztette a tekintetét.

- Leellenőrzöm – fordultam az atlaszért, ami az egyik könyvespolcon foglalt helyet. Kinyitottam a megfelelő oldalon és az egyik virágcserépből markolva egy kis földet hamarjában elvégeztem a varázslatot, mintha boszorkánynak születtem volna. Sophie szemöldökráncolva meredt a pontra, ahová a vércsepp vándorolt.

- Kicsit messze van, de ha csipkedjük magunkat, még dél előtt odaérhetünk.

- De honnan szerzünk hajót? – kérdezte Valerian a maga lágy csengésű hangján.

Sophie fensőbbségesen meredt rá.

- A Főboszorkánynak nem lesz szüksége hajóra. Ti pedig nem jöttök.

- Dehogynem megyünk! – csattant fel Roland. – Nem képzelheted, sellő, hogy hátrahagyhatsz bennünket!

- Akkor szerezzetek egy nyamvadt hajót és kövessetek minket – legyintett Sophie. – De én csak a Főboszorkánynak segítek, ti magatokra maradtok.

- Mi a terved? – kérdeztem kicsit aggódva. Nem igazán bíztam Sophie-ban.

- Ajándékot kapsz – közölte velem. – Olyan hatalmasat, amilyet csak egy királyi sarj adhat egy egyszerű halandónak.

- Ironikus, hogy a Főboszorkányt nevezed egyszerű halandónak – jegyezte meg Tita gúnyosan. – Ha akarná még a halfarkadtól is megszabadíthatna örökre.

- Azt soha nem tenné! – vágta rá Sophie, de riadtság villant a tekintetében.

Kezdtem nem érteni, miről is van szó, de úgy döntöttem, nem kell tudnom, úgyis látni fogom, ráadásul vannak dolgok, amelyeket jobb nem előre sejteni. Különben is, szerettem az ajándékokat. Legalábbis azt hiszem.

- Jó, akkor valaki előremehetne a partra szerezni egy csónakot vagy valamit, hogy akiknek Sophie nem segít, azok is tudjanak jönni. Beszéljétek meg egymás közt, addig én elintézek valamit.

Visszamentem a konyhába, ahol Flora és Daphne hajoltak a termoszom fölé.

- Mit csináltok? – kérdeztem élesen, mire úgy ugrottak el tőle, mint akik rosszban sántikálnak. Flora még a szívére is szorította a kezét.

- Corn! Mi csak…

- Próbáltuk kitalálni, mit kotyvasztottál – mondta Daphne nyugodtan. – De nem jöttünk rá az illatából. Adnál valami támpontot?

- Nem – közöltem velük. – Majd máskor elmesélem, most mennem kéne.

Megragadtam a termoszt és még pár sütit, majd a hátsó ajtó felé vettem az irányt.

- Mindjárt jövök, csak átugrom Colinhoz.

- Várj, az élénkítő főzeted nem iszod meg? – bökött egy csészére Flora.

Bólintottam, majd visszalépve habozás nélkül felkaptam és ledöntöttem az italt. Meleg volt, édes, mint tea, de enyhe fűszeres utóízt is éreztem, mintha beleharaptam volna egy marék babérlevélbe meg kakukkfűbe. Ami még meglepőbb volt, hogy szinte azonnal hatott. Alig küldtem le az első kortyot, a fejem kitisztult, a szemem sem égett már egyáltalán. Komolyan mintha nyolc-tíz órát is aludtam volna.

- Hű! – néztem elismerően Florára. – Miért csak most iszom ilyet először?

- Mert a túlzott fogyasztása nem tesz jót a szervezetnek – felelte rá Daphne. – Fiatal vagy még az ilyen bájitalokhoz.

- Értem – forgattam a szemem vidáman. – Akkor megyek is. Köszi a reggelit, és mindent.

Kirohantam az ajtón, és szinte azon nyomban elmúlt a jókedvem. Colin haldoklik, egyszerűen nem vidámkodhatok. Elhaladtam a kedvenc tölgyfám mellett, aminek az odvában egy öreg bagoly tanyázik és megsimogattam a törzsét. Ez valamiért mindig jobb kedvemre derített. Talán a fából áradó élet miatt, nem tudom. Colin és én is imádtunk kisebb korunkban a nagy tölgy körül játszani.

Meggyorsítottam a lépteim, hogy mielőbb Colinhoz érjek. Még nagyban durmolt a lakókocsiban, pedig az anyukája már hazaért a munkából, az egyik széken üldögélt és épp újságot bújt. Csak intettünk egymásnak, hiszen már túl fáradt volt a hosszas és érdektelen társalgáshoz. Odabent megráztam Colint, mire egy panaszos nyögéssel ébredt.

- A francba, megöl a lábam! – morogta, majd óvatosan nyújtózott.

A csuklóján megsűrűsödtek a foltok, és bár nem voltak annyira rondák, mint a lába, a kórság látható jelei voltak. Fogalmam sem volt, mit mondok majd Colin anyukájának, ha a fia esetleg… á, végig sem tudtam gondolni.

- Hoztam neked sütit és teát, álomszuszék! – erőltettem végül vidámságot a hangomba. – Reggelizz gyorsan, aztán irány a tenger! Vagy nem is muszáj jönnöd, ha nem akarsz – gondoltam tovább.

- Megyek – felelte habozás nélkül, majd felült és elvette tőlem a sütiket meg a termoszt. Utóbbinak lecsavarta a tetejét, jólesően kortyolt belőle egy embereset.

Ariana szerint a főzet hatása látványos, már az első percekben feltűnik az enyhülés, de én idegesen kivártam, amíg Colin mindent eltűntet, csak aztán kérdeztem meg.

- Jobban érzed magad?

Ő pedig felállt és csodák csodájára elmosolyodott.

- Jobban. Már nem is fáj annyira a lábam! – Próbaképp rugózott rajta egy-kettőt, majd ugrott is egyet. – Azért még érzékeny – fintorgott végül –, de egész jó. Mehetünk is!

Alig hittem el, hogy nem gyanakodik, de én ugyan nem világosítom fel, hogy Ariana főzete segített neki. Igyekeztem nem azokra az időkre gondolni, amikor már a főzet sem fog segíteni. Vajon megtalálom valaha az ellenszert? Tovább kéne bújnom a könyvemet, hátha Ariana megtalálta.

O.O

Hocca, Rufus és Tita elkötöttek egy jachtot. Alig hittem el, amikor megérkeztünk a partra és kiabálva integetni kezdtek nekünk, hogy szálljunk fel gyorsan, mielőtt észreveszi valaki. Nem volt mit tenni, a sápítozó Valerian, a lopásról morgó Roland, az egykedvű Sophie és a vidám Colin társaságában felszálltunk.

- Valamelyikőtök ért a hajókhoz? – kérdeztem érdeklődéssel leplezve az aggodalmaim.

- Hocca szerint gyerekjáték – mondta Rufus vigyorogva.

- Hocca ért hozzá – mondta a tündér is magabiztosan. – Hocca könnyen megért mindenféle technikát, nem buta! A televíziót és a mikrosütőt is megértette már.

- Ügyes vagy – ismertem el, hogy legyen egy kis öröme. – Egyébként hogyhogy velünk jöttél? Maradhattál is volna otthon.

- Főboszorkány kérte, hogy jöjjek – meresztett rám nagy szemeket.

- Én? – zavarodtam össze. Egy szóval sem mondtam.

- Igen, Főboszorkány tanácsolta Hoccának keressen élőholtat megcsókolni, Hocca marad, amikor már lehet – nézett Colinra számítóan.

Én is ránéztem, készen rá, hogy megmagyarázzam Colinnak, zombi lesz belőle, de ne aggódjon, majd én megmentem, de meglepetésemre ránevetett Rolandra.

- Ezt megkaptad, vérszívó!

Hocca gonoszul kikacagta Colint, Roland meg legjobb barátom lábára bámult, mint aki hirtelen megértette az összefüggéseket, majd nyitotta a száját. Önkéntelenül is nyikkantam egyet, mire Roland elkapta a pillantásom. Nyilván látta a könyörgést a tekintetemben, mert végül vállat vont, és semmit nem mondott. A többiekre néztem. Úgy tűnt, Valerian és Tita nem figyel, de Rufus komolyan nézett Colinra, Sophie pedig olyan én-is-tudom-de-tökre-hidegen-hagy arccal bámult vissza rám. Elhatároztam, hogy majd mindegyiküket kikérdezem, de egyelőre nem volt itt az idő.

Sophie vetkőzni kezdett a hideg szélben, mire Valerian odaugrott hozzá, lerángatta magáról a kabátot és félrefordítva a fejét paravánként kitárta Sophie elé, hogy senki ne láthasson semmit.

- Köszönöm – mondta végül Sophie olyan hangon, mintha neki kellene megköszönni, amiért köszönetet mondott.

Miután elég ruhától megszabadult, egész egyszerűen a vízbe ugrott, hogy alig pár másodperccel később uszonyosan bukkanjon fel.

- Két perc és itt vagyok. Azt ajánlom, hogy addig szabadulj meg a legtöbb ruhádtól, hogy később legyen mit visszavenned – azzal a mélybe bukott.

- Tessék? – dadogtam meglepetten, hiszen a lány nekem beszélt.

- Megkapod a sellők ajándékát – mondta halkan Valerian. – Néhány órára magad is sellő lehetsz, lemehetsz a mélybe…

- Szó sem lehet róla! – csattant fel Colin. – Corn nem fog belemenni a fagyos vízbe.

- Egyetértek Colinnal – mondta Rufus. – Veszélyes lehet, azt hallottam az óceán vonzása erősebb, mint amivel a legtöbb halandó meg tud birkózni.

- De a húgom…

- A Főboszorkány nem fogja az életét kockáztatni egy vérszívóért! – csattant fel Tita félbeszakítva Rolandot.

- Mit jelent az a vonzás dolog? – kérdeztem szorongva Rufustól. Gyanús volt, hogy nem mosolyog.

- Azt, hogy talán majd nem akarsz újra ember lenni – válaszolt helyette Valerian. – Az óceán elnyomja a szenvedélyes érzelmeket, csak a józan logika marad és a vonzás.

- Corn, remélem, hogy nem akarod kipróbálni – nézett rám Colin hitetlenkedve.

Nagy volt a kísértés, hogy kimondjam, eszemben sincs, de a másik oldalamon Roland nézett rám kiskutyaszemekkel. Hiába is tagadtam volna, megígértem, hogy segítek megmenteni a húgát.

Sophie már a felszínre is bukkant.

- Még nem vetkőztél le? Mire vársz?

- Nem fog lemenni! – mondta Colin vadul.

- Muszáj lesz – sóhajtottam, és lehúztam a dzsekim cipzárját.

- Ezt nem mondod komolyan! Nem engedlek! – ugrott fel, hogy megállítson, de Roland elkapta a karját.

- Ne bántsd! – figyelmeztettem a vámpírt, majd gyorsan elkezdtem lerugdosni a cipőim és a farmert is. Kicsit kényelmetlen volt, amikor ott maradtam egy szál bugyiban meg a pólómban, ráadásul könnyes szemekkel, amiért Roland olyan erősen lefogta Colint.

- Ne csináld már – mosolygott rám Sophie. – Imádni fogod. Ez a legjobb érzés a világon!

- Corn, kérlek! – nyögte Colin, de már át is léptem a jacht korlátján, majd jobb előbb, mint utóbb gondolattal a fejemben a vízbe ugrottam.

Fagyos volt, mintha ezernyi kést mártottak volna bele a bőrömbe, az áramlatok pedig olyan erősek voltak, hogy azonnal a víz alá rántottak. Alig volt időm becsukni a szám. Már kezdtem volna bepánikolni, amikor Sophie karjai fonódtak a derekamra. Éreztem, milyen erő van az uszonyában, ahogy a felszínre lökött minket.

- Istenem, Cornelia! – nevetett. – Ki mondta, hogy ugorj be? Örülj, hogy még eszméleteden vagy. Jézusom, micsoda hülye vagy!

- Kösz! – köpködtem a vizet. Körülnéztem és láttam, hogy egészen messze kerültünk a hajótól. A jeges óceán még mindig rettentően égette a bőröm.

Sophie mindkét meglepően meleg kezét a nyakamra tette, legalábbis azt hittem, amíg észre nem vettem, hogy valami hínárféleségből kötött nyakláncot tett rám.

- Add ide a bal kezed! – utasított, mire nagy nehezen felé nyújtottam a balom. Valami kagylós karkötőt akasztott a csuklóm köré. – Ez megvéd, ha bajba kerülsz – mormolta. – Most pedig csókolj meg!

Az agyfagyasztó hideg ellenére is furcsán nézhettem rá, mert falkacagott, aztán átkarolt és a számra tapasztotta a száját. Őrülten hadakoztam, amikor a víz alá nyomott a súlyával, még inkább, amikor megéreztem a nyelvét a számban, aztán rájöttem, hogy az nem is a nyelve. Valamilyen energiabuborék volt, ami lecsúszott a torkomon, és keményen összerántotta a tüdőm.

A lábaimat, mintha szoros gúzsba kötötték volna, Sophie pedig levált végre a számról.

Egyetlen perc – hallottam a hangját a fejemben, ami valahogy gyönyörűbb volt, mint máskor, pedig biztos voltam benne, hogy ugyanolyan, mint mindig.

Meg akartam kérdezni, hogy mi történik, aztán már láttam is, a lábaim helyén uszony nőtt, pont úgy, mint neki, csak az enyém az övé piros, rózsaszínjével ellentétben, bíborban és narancssárgában játszott. Kezdtem rosszul lenni az oxigénhiánytól, mire Sophie a fejembe nevetett.

Lélegezz, te bolond! Most sellő vagy! Lélegezz a vízből!             

Nem akartam hinni neki, de végül nem volt más választásom, hatalmasat kortyoltam, és működött. Éltető oxigén áradt szét a tagjaimban, az uszonyom önkéntelenül is megrebbent, mint valami pillangó szárnya. Csaptam egyet vele, ahogy Sophie-tól láttam, mire legalább három métert mozdultam bal felé.

Sophie végig kacagott és utasításokat adott, amíg megtanultam rendeltetésszerűen használni, de végül sikerült, úgy úsztam, mint egy igazi sellő. A távolban színes halrajra lettem figyelmes. Feléjük úsztam, hogy játékosan megkergessem őket. Nevettem, ahogy szanaszét úsztak.

Gyere, Cornelia, adjunk valami életjelet, mielőtt azt hiszik, hogy megfulladtál.

Miről beszélsz? – vettem le a szemem a halakról. Szerettem volna tudni, hogy merre úsznak.

Nem lehetsz ennyire agyament. A többiek a jachton. Az angyal, a vámpír, a vérfarkas, a tündér, az a rémes csaj, meg a zombipalánta barátod.

Colin – jutott eszembe a neve. – El is felejtettem Colint – kuncogtam. – Menjünk fel. Versenyezzünk!

Azzal a válaszát sem várva úszni kezdtem a felszín irányába. Csodálatos volt, ahogy a víz simogatta a bőrömet. A hajamhoz nyúltam, és kiszedve belőle a gumit hagytam, hogy szinte önálló életre keljen a fejemen.

Furcsa volt kidugni a képem a felszínre, a szél nem esett annyira jól a bőrömnek. Megkerestem a hajót, majd a víz alá bukva alá úsztam, és hogy késleltessem a pillanatot, a másik oldalon bukkantam fel. Sophie már itt volt, a többiekkel beszélt.

Alig ismertem meg az arcukat, vicces volt, ahogy lassanként a helyükre kerültek a neveik.

- Corn?

- Colin – nevettem rá. – Annyira gyönyörű idelent minden! Bárcsak láthatnád!

- Jól vagy? – kérdezte olyan hangon, mintha baj lenne.

- Persze, hogy jól vagyok, ezt nézd! – A víz alá buktam, mélyre úsztam, majd teljes erőmből felfelé kezdtem hajtani magam. A testem sosem tűnt kecsesebbnek, amikor áttörtem a felszínt, és gyönyörű ívben kirepültem a vízből, hogy egy ügyes fordulattal a másik oldalamon csapódjak vissza. Szerettem volna, ha Colin látja, mennyire szép vagyok.

Amikor megint az arcába néztem, még aggódóbbnak tűnt.

- Nem kellett volna bemenned – mondta csalódottan.

- Dehogynem – ellenkeztem. – Csodálatos itt.

- De ugye haza akarsz jönni?

- Haza? – ismételtem.

A szó furcsa emlékeket ébresztett bennem. A haza egyenlő volt a szárazfölddel és lábakkal, amiket sosem szerettem. Tökre rondák voltak! Közelébe sem értek az uszonyomnak. És ott sosem volt úszás, legalábbis nem ilyen, mint itt. Otthon fárasztó volt, és nem is szerettem annyira, de itt…

- Emlékeztetned kellene azokra a dolgokra, amiket a legjobban szeret – mondta Sophie, aki hirtelen bukkant fel mellettem, és ő is Colinra nézett. – Nos, ezért nem szoktunk embereket megajándékozni, a mi világunk annyival jobb, hogy csak egy bolond akarna önszántából visszamenni.

- Akkor mi a francért változtattad át? – ordította Colin. Miért ordít? Hogy adhatja át magát egy olyan pusztító emberi érzelemnek, mint a harag?

Emberek!

- Ne engem hibáztass, én csak segíteni akartam! – válaszolta Sophie, mire Colin csúnya szavakat ejtett ki a száján.

Nem érdekelt, miről beszélnek, szerettem volna megint lemenni, hogy halakat lássak. Esetleg delfineket, vagy teknősöket. Milyen édes lenne egy tengeri csikó! És lehetnének kagylóékszereim, mint ez a karkötő rajtam.

- Corn? – Colinra néztem, aki most a hajókorláton áthajolva felém nyújtotta a kezét. – Gyere ki! Visszaváltozol és hazaviszlek.    

Felkacagtam a bolondozásán. Haza? Az a hely lenne az, ahol még halak és delfinek sincsenek?

- Hiszen én itthon vagyok, Colin!

Elegem lett a beszélgetésből, így a víz alá merültem, és elindultam, hogy keressek néhány delfint. Hiszen az olyan elbűvölő lenne!