5. fejezet

5. fejezet

Cornelia

Mit kellett volna tudni a boszorkányinasokról?

A boszorkányinas a boszorkány jobb keze, kísérője, védelmezője, szolgája. Kötelessége a boszorkánya minden parancsát teljesíteni, kielégíteni minden felmerülő igényét és gondoskodni az úrnője létszükségleteiről.

Személyes tapasztalataim:

A kellemetlen boszorkányinas rossz fényt vet a boszorkányra, ezért elhatároztam, hogy beszélnem kell Colinnal arról, hogy viselkedjék egy kicsit szelídebben. Egy hajszálra voltunk attól, hogy az eskütétele után le akarják cserélni, mert a modora alapján alkalmatlannak tűnt a feladatra. Két napig hagytam, hadd eméssze a helyzetet, addig kigyűjtöttem pár könyvből néhány rá vonatkozó, az esküit enyhítő varázslatot. Vajon megengedi majd, hogy elvégezzem őket rajta? Na, mindegy, most az a legfontosabb, hogy összeszedjünk minden cuccot, ami az utazáshoz kell. Még mindig az foglalkoztat, hogy két sátorra lenne szükségünk, mert nem akarok együtt aludni Colinnal! Még azt sem érdekel, ha plusz holmit kell cipelnem! De eltértem a tárgytól, a boszorkányinaskodásról az alábbiakat kell tudni…

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Három napot kaptam, hogy összepakoljak és elhagyjam az otthonomat. A boszik összeszedelőzködtek, és végre elhúztak, így nem maradt más választásom, mint kihasználni a napokat, amik még hátravannak a nem éppen nyugodt életemből. Hogy utána mi lesz, még nem tudom, csak azt, hogy ha a három nap leteltével még Dullville-ben leszek, újabb törvényt szegek meg. Így hát pakoltam.

- Ez egy négy személyes sátor, Cornelia – próbált a lelkemre beszélni Vale. – Lesz elég tered, hogy szűziesen egymás mellett aludhassatok, és így legalább több helyed marad, hogy egyéb ingóságot is magaddal vigyél – magyarázta. – Két kisebb sátor túl sok helyet foglalna, ez a piacon kapható leginkább helytakarékos fajta. A nehéz idők nehéz döntéseket szülnek, te is tudod.

Bólintottam, majd egyszerűen sírásban törtem ki. Tudom, szánalmas, de nem volt mit tenni. Nem akartam elmenni, nem akartam határozatlan időre félbehagyni a sulit, főleg nem az utolsó évet, hogy olyasmi után kutassak, ami nem létezik. A DNS-emet nem lehet megváltoztatni, ez egyszerűen képtelenség, így az egész életem erre fog rámenni. Ráadásul végig Colinnal kell lennem, akinek muszáj minden lépésemet figyelnie. Milyen életünk lesz így?

Vale átölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. Az is fájt, hogy ő és Sophie nem jöhetnek velünk. Szerettem volna, ha jönnek, de nem kérhettem, hogy hagyják itt miattam az életüket. Sophie-nak szüksége volt a tenger közelségére, Vale-nek pedig Sophie-ra, így képtelenség volt. Colin már úgyis bejelentette az igényét az útitársára, Mikaylára, miután megüzentem neki, hogy Kieran is velünk tart. Tudtam, hogy dühös emiatt, de Kieran jelenlétére szükség volt, mivel ő az, aki felügyeli, hogy Colin ne szegje meg az esküjét. Persze ez nem tart örökké, csak addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy Colin alkalmas, de maximum három holdtölte után jelentést kell tennie rólunk.

Kieran a tárgyalás után hazament, hogy elintézze egy ügyeit a körzetében, így amíg nem lesz, odahaza nem fordul fel a körzete. Nagyon komolyan aggódott amiatt, ki fogja helyettesíteni hónapokig, míg nekem egyáltalán eszembe sem jutott, hogy kellene helyettest választanom. Mármint a Főboszorkányság eddig sem vette el sok időmet, meghagytam a nénikéimnek, hogy tegyék, amit jónak látnak az ügyeimben, és ezeddig semmi probléma nem származott ebből. Gondoltam, most is meglesznek nélkülem.

Tehát miután eleget sírtam, próbáltam folytatni a holmik rendszerezését, amit magammal kell vinnem, odázva a pillanatot, amikor beszélnem kell Colinnal. Arra számítottam, hogy fel fog keresni, lévén állandóan a közelben császkált, de nem tette, nyilván jól elvolt a farkaslánnyal. Mikayla túlontúl hálás volt neki, és állandóan a nyakán lógott, mintha ő lett volna, aki megmentette, nem pedig én. Micsoda kis pióca! Nem veszi észre, hogy túl fiatal Colinhoz? Ő sosem kezdene egy ilyen gyerekkel!

Az ablakomból kiláttam a kertünk hátsó részébe, ahol megint együtt ütötték el az időt. Utáltam ezt!

- Kimegyek, beszélek Colinnal – döntöttem el végül. – Látszik, hogy sírtam?

Vale alaposan megbámulta az arcom.

- Igen – bólintott végül. – Talán egy kis hideg víz jót tenne. – Szerettem benne, hogy nem hazudozhat, ez nagyon vonzó tulajdonság egy srácban (nem is beszélve a jóképűségéről). – Amíg beszélsz vele, becsomagolom a maradék holmidat.

Ebben maradtunk. Gyorsan bementem a fürdőszobába, ahol hideg vízzel megdörgöltem az arcomat, kibontottam a hajam a lófarokból, párszor átfésültem, aztán újra becopfoztam. Igyekeztem nem törődni azzal, milyen külsővel jelenek meg Colin előtt, hiszen nem egy randira megyek, mégis egy pici részem aggódott amiatt, hogy csak egy kinyúlt pulcsi és egy kopott farmer van rajtam.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, kirohantam a kertbe egyenesen az inasom felé. Tudatában volt az érkezésemnek, mégis csak az utolsó pillanatban fordult felém Mikaylától.

- Üdvözöllek, úrnőm, miben állhatok szolgálatodra? – kérdezte gúnyosan.

Lenyeltem az első mérgem. Amikor a boszik végre eltakarodtak, nénikéim kioktatták Colint arról, hogy illik beszélnie velem, de Colinnak tudnia kellett volna, hogy nem várok el ilyesmit. Utáltam ezt a gúnyos énjét.

- Szeretnék beszélni veled. – Észleltem, hogy a farkaslány figyel minket. Új, rászabott ruhákat viselt, én pedig nem tudtam nem arra gondolni, honnan lehetett pénze rá. Biztosan Colin adott neki. – Négyszemközt – tettem hozzá dölyfösen.

Nem bírtam ezt a lányt. Jó, nem tehet róla, hogy közelebb van Colinhoz, mint én, de akkor is. Szerencséjére szó nélkül elügetett Colinék lakókocsija irányába. Kíváncsi lettem volna, mit mond Colin az anyukájának, vajon miért tölti nála minden idejét ez a kis csitri.

- Igen? – kérdezte végül hűvösen, miután Mikayla eltűnt a láthatárról.

- Több mindenről szerettem volna beszélni – kezdtem idegesen hadarásba. – Az egyik a csomagok, szóval nem kéne olyan sokat vinnünk, ruhából is csak pár darabot, tudod, hogy ne foglaljanak sok helyet, sátort pedig hm, egy négyszemélyesre gondoltam, ami nagyon kis helyet foglal, és könnyű a szerkezete. Talán…

- Egyetlen sátor? – vágott közbe Colin. A tekintetében felvillanó csillogás miatt akartam külön sátrat. Zavartan úgy tettem, mintha nem vágnám, miért kérdezett vissza.

- Szóval, holnap este jön vissza Kieran, akkor indulhatnánk is rögtön, arra gondoltam…

- Hová megyünk?

- Roland kastélyába – eresztettem meg egy enyhe mosolyt. – Mindig hívogatnak, hogy látogassuk meg őket, és most, hogy a farkaslány úgyis találkozni akar Rufusszal…

- Mikaylának hívják – javított ki.

- Jó! – csattantam fel. – Mi-kay-la, most boldog vagy?!

Nevetséges voltam, még Colin arcán is megjelent egy kis mosoly, amitől a hirtelen dühöm csillapodott, és még nagyobb zavarba estem.

- Figyelj! – sóhajtottam végül. – Kössünk fegyverszünetet, légyszi!

- Háborúban állunk? – kérdezett rá. Legszívesebben pofonütöttem volna. Tudta, miről beszélek!

- Egyszerűen csak ne csináld ezt! Elegem van ebből a viselkedésből!

- Ezt fogjam fel parancsnak, úrnőm?

Annyira dühös lettem, hogy az újonnan felfedezett varázserőmet is felpiszkálta az indulat. Nem, mintha használni akartam volna, egyszerűen feléledt bennem, mintha a düh táplálná. Ijedten igyekeztem elnyomni az egészet.

- Érzem a varázserődet – jelentette ki Colin különös hangon.

Rámeredtem. Vajon megvet emiatt? Undorodik az egésztől? Utáltam az egészet. Vajon ő… lehet, hogy nem zavarja? De akkor miért ilyen kiismerhetetlen az arca? Összezavarodtam.

- Akkor ne piszkáld fel! – Azzal megfordultam, hogy elrohanjak. A vállam fölött ordítottam vissza. – Gyere majd a házba, ha képes vagy normálisan beszélgetni velem!

Azonban nem voltam biztos benne, hogy nem én vagyok az, aki lehetetlenné teszi az egészet.

O.O

A tengerparton ültem és a szürkéskék vizet bámultam komoran, miközben az ujjaimmal apró szívecskéket rajzolgattam a homokba.

- Corn! – Colin állt közvetlenül mellettem. Meglepetten néztem rá, ő pedig leült mellém a homokba, olyan közel, hogy a lábai hozzáértek az enyémekhez. – Ne haragudj!

- Nem haragszom – hajtottam le a fejem. – Te haragszol rám, amiért rád hoztam ezt az egészet?

- Nem a te hibád, tudom, hogy nem akartad.

- De annyira sajnálok mindent! – sírtam el magam, mire Colin átölelt, én pedig vigasztalást keresve omlottam a karjaiba.

Egymásba gabalyodva csókolóztunk, a homok puha és meleg volt a testem alatt, de Colin bőréből még nagyobb forróság áradt. Szerettem volna, ha soha nem ér véget ez a csók.

- Szeretlek, Corn! – nyögte Colin, mikor a kezeim a nyakára simultak, ő pedig az állam és a torkom kezdte csókolni.

- Én is szeretlek – vágtam rá, mert ez így volt, és senki nem tehetett ellene semmit.

Colin kezei mindenhol ott voltak, próbált kihámozni a zöld fűzős ruhámból, de nem igazán sikerült neki, aztán rájöttem, hogy nem is azt a ruhát viselem, hanem a pizsamámat. Szexibbnek éreztem benne magam, mint akármi másban.

- Szeretnéd? – kérdezte hirtelen, amikor a kezei a pizsama felsőm alá csúsztak. Lágyan simogatta a hasam és a derekam, de nem merészkedett se feljebb, sem lejjebb. A válaszomra várt.

Felültem, és átkaroltam a nyakát, de a számon az igazság szavai kívánkoztak ki.

- Ez nem lenne helyes.

Colin újra megcsókolt.

- De minden, amit akarok, te vagy. Annyira akarlak, hogy az már fizikai fájdalmat okoz.

- Nekem is – ismertem el, és döntöttem. – Én is akarlak.

Megragadtam a pulóvert, amit viselt, és lehúztam róla. Nem viselt alatta mást, így rögtön a vállára tapaszthattam az ajkaimat. Hamar ledöntött a homokba, és fölém kerülve újra csókolni kezdett belesodorva a szenvedély megállíthatatlan áradatába. Már majdnem meztelenek voltunk, de nem éreztem szégyenlősnek magam, Colin mohón legeltette rajtam a szemét.

- Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha is láttam – mondta. – Biztos vagy benne, hogy akarod?

- Igen – vágtam rá, mire csak nézett. – Igen – erősködtem, ahogy végre hozzám ért. - Colin! – sóhajtottam, ahogy simogatni kezdett. – Szeretném, ha…

Nem tudtam befejezni, mert durva hang szakított ki az érzelmek kavalkádjából. Valami, ami leginkább dörömbölésre hasonlított. Vagy kopogásra?

Zavartan felültem, és realizálódott bennem, hogy a saját ágyamban vagyok, a takaróm teljesen rám csavarodott, én pedig úszom az izzadtságban, és még mindig vágy emészti a testemet. Na, ne már! Utáltam ezeket az élethű álmokat!

Vártam, hogy a kopogtatás újra felhangozzon, de lehet, hogy az is csak az álom része volt, mert senki nem keresett. Kinézve az ablakon megállapítottam, hogy már reggel van. Egy pocsék reggel, ráadásul az utolsó nap, amikor a saját ágyamban ébredek. Remek!

Kikászálódtam, majd egy langyos zuhannyal eltűntettem magamból az álom hatását. Ha eléggé koncentráltam volna, képes lettem volna érezni Colin csókjának ízét, így természetesen nem is gondoltam rá. Túl régóta igyekszem elűzni ezeket a vágyakat, már kész profivá fejlődtem.

Mire leértem reggelizni, már csak a rosszkedvem maradt meg. Nénikéim ünnepélyesen megterítették az asztalt, amin csakis a kedvenceim sorakoztak.

- Nagyon jól néz ki – dicsértem meg mindent, de az arcukról csak aggódás sugárzott miattam.

- Mindent elrendeztünk neked – szólalt meg végül Daphne. – Kapsz egy hitelkártyát, amin ha nem is bármit, de jó sok mindent megvehetsz magadnak, amire szükséged lehet, ezen kívül készpénzt is a rendelkezésedre bocsátunk. Ha valami pluszkiadásod lenne, egyszerűen telefonálj haza.

- Jó – feleltem. Volt néhány idióta szabály, például, hogy boszorkányok nem segíthetnek nekem az utam során, és még mobilt sem vihetek, utcai telefonokon keresztül kell intéznem a kapcsolatfelvételt. Nénikéimet külön bizottság ellenőrzi, hogy itt maradjanak Dullville-ben, örültem, ha a hívásainkat nem fogják lehallgatni.

- Valerian említette, hogy csak egy sátrat visztek magatokkal – vette át a szót Flora. – Ezt jó ötletnek tartom, nem kellene, hogy szem elől tévesszétek egymást. A boszorkányok között már elterjedt a híre, hogy vándorútra indulsz, ki tudja, kiknek a fülébe jut el még a dolog.

- Vigyázni fogok magamra – mondtam egyszerűen. – Most már van varázserőm, nem igaz?

- Hosszú idő óta az egyik legnagyobb hatalmú boszorkány vagy a családban – bólintott rá Daphne. – Kevés dolog tud bántani, de nem lehetetlen, hogy megtegyék. Örülök, hogy Kieran vigyázni fog rád.

- És Colin – tettem hozzá, nem is tudom, miért. Elvégre ő a boszorkányinasom, nem? Akármennyire is rossz volt közöttünk a viszony, ha valami szörnyeteg megtámad, Colin ott lesz, és segít nekem, ebben biztos voltam.

- Benne is van reménységünk – mondta kedvesen Flora.

Reggeli után visszamentem a szobámba, hogy még utoljára leellenőrizzem a cuccaim. Egyetlen hátizsákba sűrítettem mindent, négy pólót, két nadrágot, egy pulóvert, a fésűmet, zokni és bugyihegyeket meg egy kisebb cipzáras tartót a női holmiknak, Ennek a tetejére jött a sátor és fel voltam málházva. Pedig még valahogy el kellett volna tennem a könyvemet is, amibe naponta írok, amióta csak megkaptam.

A délelőttöm a búcsúzással telt, külön-külön akartam elköszönni mindenkitől. Vale azt ígérte, hogyha bajba kerülök, ő jön, és megment, akármibe is kerül. Sophie-tól egy különleges kagylót kaptam, amiben, ha a fülemhez emeltem, a hullámok morajlása helyett különös, rövid, élesebb hangokat hallottam. Sophie azt mondta, ha szükségem van rá, csak dobjam a tengerbe a kagylót ott, ahol vagyok, és ő segítséget küld nekem. Majdnem sírt, amikor megölelt, és azt mondta, soha ilyen jó barátnője nem volt még. Daphne néni nem sírt, csak megölelgetett, és egy csomó jó tanáccsal látott el, kivel álljak és kivel ne álljak szóba. Ezen kívül a nyakamba akasztott egy védőmedált, és legnagyobb meglepetésemre még egyet nyomott a kezembe.

- Add oda annak a nyavalyás fiúnak! – Megköszöntem, de nem mondtam, hogy felesleges lesz, hiszen a saját varázslataim mindennél jobban fogják védeni őt. Már ha sikerül rátennem őket.

Ezután Flora volt, aki a szobájába hívott, hogy ott búcsúzzon el tőlem. Zokogott, amikor átölelt, és ezerszer is elmondta, vigyázzak magamra. Aztán egy nagy doboz óvszert nyomott a kezembe. Azért ezen nagyon megdöbbentem.

- Azért ezt tedd el – motyogta.

- Minek? – kérdeztem értetlenül.

Komoran nézett rám.

- Ismerlek, kis boszorkányom. Lehet, hogy igyekszel mindig a helyes dolgot tenni, és jól viselkedsz, de ha azzal a fiúval vagy, a világ legnagyobb bajkeverője válik belőled is. Fiatalok vagytok, és sok éjszakát töltötök majd el együtt. Szükséged lesz ilyesfajta védelemre is.

- De hát… Colin az unokatestvérem!

- Most még igen – hagyta rám Flora. – De mi lesz, ha beteljesíted a küldetésed? Nem az lesz az első, hogy egymás karjaiba vetitek magatokat?

Nem feleltem. Attól még nem biztos, hogy Colin akarni fogja. Ráadásul boszorkány vagyok, lehet, hogy már nem is jut eszébe, hogy hozzám érjen úgy. Ugyanakkor, ha… á, nem reménykedhetem!

Még nem volt dél, amikor Colin eljött a házba. Komornak tűnt, amikor bevezettem a nappaliba, és becsuktam az ajtókat, hogy a háziak ne láthassák, mit csinálunk. Régen még a szobámba mentünk volna, de egy ideje tiltott hely számára.

- Ki vigyáz majd Barney Úrfira? – kérdezte normális, csevegő hangon.

- Vale megígérte, hogy gondoskodik majd róla – feleltem. Alig mertem ránézni, féltem, hogy meglátszik rajtam, mit álmodtam vele kapcsolatban.

- Készen állok az indulásra.

- Mit mondtál anyukádnak? – kérdeztem, de nem válaszolt. Igyekeztem nem megsértődni ezen. – Megengednéd, hogy elvégezzek rajtad néhány varázslatot? – jöttem elő a témával.

Gyanakodva nézett rám.

- Milyen varázslatokat?

- Amik segítenek az úton. Egy könyvben olvastam róluk, a boszorkányinasokról volt szó benne és arról, hogy…

- Nem mintha lenne választásom, nem igaz? Amit parancsolsz, meg kell tennem.

Utáltam, amikor ezzel jött.

- Képzeld, hogy nem! – csattantam fel. – Ettől a pillanattól kezdve megparancsolom, hogy csak akkor vedd utasításnak, amit mondok, ha a mondatba beleteszem azt a szót, hogy megparancsolom! Különben megparancsolom, hogy szabad akaratod legyen! Megparancsolom, hogy ne szólíts úrnőnek és megparancsolom, hogy ne érezz kötelező érvényűnek egyetlen formalitást sem, amitől szolgának éreznéd magad! – fulladtam ki.

Váltakozó érzelmek ültek ki az arcára, de úgy döntöttem, nem törődöm velük. Most egy életre eleget parancsoltam neki.

- Szóval, jöhetnek azok a varázslatok? A szabad akaratod miatt mondhatsz nemet is – tettem hozzá gúnyosan.

- Milyen varázslatokról van szó? – kérdezte.

- Sorban csináljuk, és majd mondod, melyiket nem akarod, rendben? – sóhajtottam.

Rábólintott, így közelebb húzódtam egy kicsit hozzá, majd átnyújtottam Daphne védelmező nyakláncát.

- Ha viseled, megvéd néhány bajtól. – Elvette, és tétovázás nélkül a nyakába akasztotta. Elmartam a könyvet az asztalról, és kinyitottam az első bejelölt oldalon. – Adhatok neked, mint inasomnak szerencsét, ami szintén segít a küldetésünkön. A varázslat miatt a szerencse könnyebben talál rád. Viszont ez azt jelenti, hogy el vagy tiltva a szerencsejátékoktól, mert az fekete mágiahasználatnak számít, és visszaüt. Vagyis, ha elfogadod, nem pókerezhesz és nem vehetsz lottószelvényt – mosolyodtam el halványan, és felnéztem rá. Ő továbbra is komolynak tűnt.

- Jöhet – mondta. Kinyújtottam felé a kezem.

- Fogd meg! – Tétovázást láttam rajta, mintha ellenére lenne, hogy hozzám kell érnie. Ez fájt. Ennyire tartana a varázserőmtől? Piszkosnak éreztem magam tőle, így nem erősködtem, leeresztettem a kezem.

Colin közelebb húzódott, és megragadta.

- Csináld!

Keserű szájízzel eresztettem szabadon az erőmet, és elmotyogtam azokat a régies szavakat, amik a szerencsét adták. Amikor vége lett, gyorsan elvettem a kezem.

- Van még a kiélezett érzékek dolog – lapoztam bele a könyvbe az újabb kijelölt laphoz. – Az inas jobban hallhat, hogy hallja a veszélyt, jobban láthat, hogy észrevegye, amit mások nem, szerintem itt a lehetőségekre gondolnak, hogy észreveszed a veszélyes helyzeteket. És jobb lehet az orrod is, ha akarod. Melyik tetszik a legjobban?

- Csináld az összeset! – mondta habozás nélkül.

Szembefordultam vele, és letettem a könyvet. Kék szeme az arcomra szegeződött, nekem pedig eszembe jutott az álom.

- Csukd be a szemed! – suttogtam, mire szerencsére megtette.

Elsúgtam a szavakat, és végigsimítottam a fülein, az orrán és legvégül a szemhéjain. Enyhén összerezzent, azt hiszem, azért, mert forróak voltak az ujjaim.

- Készen van. – Elhúzódtam, és figyeltem, ahogy körbenéz. – Van valami változás?

- Minden olyan, mint eddig – tért vissza rám a tekintete. Elég biztos voltam benne, hogy működött, de csak vállat vontam. Majd elválik, mi lesz.

- Van még itt olyan, hogy az ellenségeik elfordítják a tekintetüket rólad. Ha veszély közeleg, önkéntelenül is valaki más felé fordulnak először, mintha…

- Nem! Ezt nem akarom.

- De még végig sem mondtam! – méltatlankodtam határozott hangja hallatán.

- Nekem elég a gondolat, hogy ha csak kettesben vagyunk, te vagy, aki felé fordulnának. Ez nem kell.

Vitatkozhattam volna, de nem tettem. Lapoztam még néhányat.

- Ezt viszont muszáj lenne megcsinálnunk. Az esküd miatt, ez a varázslat jelzi valahogy, ha épp közel jársz ahhoz, hogy megszegd az egyik pontot. Nem tudhatom, mik azok, így lehet, hogy én sodornálak ilyen veszélybe. Jó, ha bekapcsolom ránk ezt a természetfeletti riasztót?

- Csináld!

Így hát csináltam. Semmi hatása nem volt, így legalább biztosak lehettünk benne, hogy épp semmi törvénybe ütközőt nem teszünk.

- Ennyi – mondtam végül becsapva a könyvet.

- És a többi jelzés? – kérdezte. – Mi az, amit mégsem akarsz rám tenni?

- Semmi – vágtam rá.

- Corn! Mondd el! – kérte. Furcsa volt, hogy már ennyi ideje beszélgetünk (és varázsolgatunk) viszonylag normálisan, így végül vállat vontam.

- Van egy, ami elveszi az összes fájdalmadat, de az nem jó, mert észre sem vennéd, ha súlyosan megsérülnél. Van, amelyik neked adná az én fájdalmaimat, de azt sem elfogadható, sosem tennék ilyet veled. És van olyan, ami hosszabb életet adna számodra, boszorkányosan hosszút, de ez sem egy opció.

- Miért? – kérdezte nagyra nyílt szemmel.

- Hogyhogy miért? Nem lennél már halandó, ha lassabban öregednél, mint mások.

- Mennyinek fogsz kinézni, ha én nyolcvan leszek?

- Hát… nem biztos, de úgy harmincnak, ami elég fura lesz, mert…

- Ha megöregszem és meghalok, nyugodtan választhatsz másik inast, mi? – Ennyit arról, hogy normálisan beszélgetünk.

- Ha megöregszel és meghalsz – sziszegtem felugorva mellőle –, nem választok másik inast, ugyanis ugyanúgy meghalok, mint te! Legalább gondolkozz, mielőtt hülyeségeket beszélsz!

- De akkor miért nem lassítod le az én öregedésem is? – kérdezte enyhén bocsánatkérő hangsúllyal.

- Mert nem fogom elvenni tőled a normális élet lehetőségét!

- Ehhez már késő – felelte beletörődötten.

- Minden eskü alól van kibúvó, Colin! Fel foglak szabadítani, hogy aztán szabadon utálhass tovább!

Mivel ennyi elég volt nekem, kirohantam a nappaliból egyenesen a kertbe. A tölgyfához akartam menni, de legnagyobb meglepetésemre nem volt a helyén. Csak Kieran állt ott, ahol a fának kellett volna.

- Kieran, mit csináltál? – sikítottam felé iramodva.

Meglepődve hátrafordult, és ijedt félmosolyt villantott rám.

- Cornelia, sajnálom! Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen semlegesítem ezt a varázslatot. Csak meg akartam próbálni, hátha… és sikerült!

Közelebb érve már láttam is a mellette elterülő kopaszodó, vörös hajú férfit, amint hason fekve, zokog, és a fűbe temeti az arcát.