17. fejezet

17. fejezet

Cornelia

A boszorkányok hazudnak

Kedves Leukothea!

Tényleg sajnálom, hogy hazudtam, de nekem ellentétben veled borzalmas az erkölcsi érzékem, majdnem teljesen könnyed szívvel hazudhatok. És semmi bajom nem lesz tőle, kivéve persze a bűntudatot. Te istennő vagy, miért bíztál meg bennem ennyire? Nem kellett volna.

A fenébe, most emiatt talán még zárkózottabbá válsz, mint eddig voltál, és elkönyveled magadban, hogy mindenki hazug a világon, de ez nem igaz. Vannak jó emberek – és mindenféle más lények – odakint, akik szívesen megismerkednének veled. Tudom, hogy magányos vagy idelent, ezért is akartál itt tartani, de akármekkora erőd is van, nem teheted meg másokkal, hogy megfosztod őket a szabadságuktól. Ne is próbáld tagadni, ezt akartad tenni! Fogalmam sincs, miért pont én, hidd el, ha barátokat akarsz, odakint több ezer jobbat is találhatnál, mint én. Talán egyszer eljöhetnél hozzánk is, a nénikéim tutira odalennének az örömtől, hogy egy igazi istennő jön hozzánk, meg minden. Szerintem tetszene neked a felhajtás, amit csinálnának. Meg aztán Colinnal is megismerkedhetnél.

Oké, róla nem mondom, hogy elsőre megszeretnéd, mert azt elég nehéz, ezt el kell ismernem, de talán szórakoztatónak találnád a társaságát. És ha szereted a cicákat, akkor pedig nálunk 22 is rendelkezésedre áll, még haza is vihetnél egyet, vagy….

/részlet Cornelia Holloway - Főboszorkány tízoldalas bocsánatkérő leveléből, ami ott hever valahol egy mélytengeri barlangban/

O.O

- Rendben, beleegyezem – mondtam elszakítva a pillantáson a vízfelszínről, ahol alig másodperce Colint és a jövőbeli kislányát láttam. – Itt maradok veled, de akkor bontsd fel kérlek az a kötést.

- Készen van – Leukothea úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ilyen könnyen igent mondtam. Meglepettnek tűnt, ráadásul úgy tűnt, örül, amitől kicsit összefacsarodott a szívem… nem, erre nem fogok gondolni!

A következő napok határozottan érdekesen teltek, Leukothea igyekezett mindenbe beavatni, megmutatta, hogyan működnek az ajtók, hogyan kívánhatom oda magam, ahová csak akarom, ráadásul megengedte, hogy akkor használjam a víztükröket, amikor csak akarom, természetesen az ő felügyeletével. Kész mozidélutánnak tűnt, amikor megnéztünk néhány vicces emléket a múltamból. Időnként rá-ránéztem Titáékra, Hoccára, Sophie-ra és Vale-re vagy épp nénikéimre. Colint nem akartam látni, mert nem tudtam, milyen érzéseket keltene bennem.

- Miért? – kérdezte Leukothea a harmadik napon, amikor épp Daphnét bámultam, ahogy komor arccal tésztát gyűr.

Meglepetten néztem Fehér Istennőre. Bár már nem játszottunk, még mindig nehezére esett kérdéseket feltenni nekem, mintha attól félne, hogy valamit kell adnia a válaszért cserébe. Őszintén sajnáltam őt, amiért évszázadokig csak hülye boszorkányoknak kellett kérdéseket kitalálnia, és senki nem akart barátkozni vele. Mármint persze majdnem mindenható istennő meg minden, de azért mindenkinek szüksége van valakire, akinek szólhat.

- Mert nem akarok több olyan képet látni, amivel megbánthat – sóhajtottam. – Úgy akarok emlékezni rá, mint a fiúra, akit szeretek, nem pedig… tudod, látni, hogy mással csókolózik…

Nem mondtam többet, Leukothea pedig magamra hagyott, hadd nézegessem csak Daphne nénit. Igyekeztem nem gondolni Colinra, ahogy azzal a kis ribivel csókolózik, de annyira dühös voltam rá, hogy meg tudtam volna fojtani. Elhatároztam, hogy amikor kiszabadulok innen, első dolgom lesz szétrúgni azt a hűtlen hátsóját. Aztán talán megengedem, hogy kimagyarázza magát. De… hú, ajánlom, hogy jó magyarázata legyen, különben komolyan békává változtatom. Vagy valami szőrös kisállattá, amit dédelgetni is lehet. Mert bármennyire is haragszom, azért még szeretem azt a disznót. És nem engedem, hogy ennyi minden után, amit érte tettem, és amit együtt átéltünk, egyszerűen dobjon valami csitri miatt. Nem, nem Colin Gray, az enyém leszel akkor is, ha nem akarod! Már látom, milyen szép kis tengerimalac lesz belőled, ha ellenkezel! Kieran biztos segít majd átváltoztatni. Kellett neked más lányokkal csókolózgatni! Ajánlom, hogy legyen magyarázatod!

Mikor meguntam Daphne nénit bámulni gyorsan kivertem a fejemből Colint. Nem tudtam pontosan, hogy hány napom van még ameddig vissza nem kapom az erőmet, de amint visszatér, meg fogok szökni. Csak nem olyan nehéz, nem igaz? Főboszorkány vagyok, Kieran szerint különleges, és borzalmasan dühös is Colinra, tutira kiszabadulok, hogy megrángathassam a csitri haját. Hm, szép kilátások.

Két nappal később történt, vacsora közben, hogy hirtelen megéreztem, az erőm engem keres. A viszketés az ujjaimból amit Leukothea elmulasztott pár napja, most újult erővel támadt rám, legszívesebben megint az asztalhoz dörzsöltem volna, de nem akartam felkelteni vele az asztaltársam érdeklődését.

- Alig ettél – mutatott rá, amikor végül felálltam az asztaltól.

- Nincs étvágyam – feleltem ártatlanul. – Azt hiszem, inkább járok egyet.

Éreztem, hogy a közelben van, és tudtam, meg kell szereznem mielőbb. De miért nem tud idejönni hozzám? És hogyhogy máris otthagyta Colint? Letelt volna a tíz nap? Nem tűnt annyinak, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi is telt el. Végül a folyosón kötöttem ki, ahol bejöttem pár nappal korábban. A vízfal mögött volt, és rám várt. Egyszerűen muszáj volt megszereznem, mert nélküle furcsábbnak éreztem magam, mint valaha. Hülyeség volt, hiszen a varázslat miatt volt a legtöbb problémám, mindig is utáltam a gondolatát, hogy boszorkány vagyok, és most egyszerűen úgy éreztem, nem lennék többé egész a varázserőm nélkül. Olyan, mintha egy kezemet veszítettem volna el. Borzalmasan vágytam rá!

Talán csak bele kellene mennem a vízbe. Igaz, nem vagyok sellő, a víznyomás és az oxigén hiánya rövid úton végeznének velem, ugyanakkor a varázserőm segíthetne. Képes lenne segíteni valahogy, nem igaz?

- Gyermek, mégis mi jutott eszedbe! – termett mellettem Leukothea és elrántott a vízfaltól. – Azt hittem, okosabb vagy ennél! Azonnal meghalsz, amint kilépsz innen, akkor még én sem tudok majd segíteni rajtad! És emlékezz, megígérted, hogy itt maradsz velem, nem lehetek rosszabb társaság a halálnál! Most menj lefeküdni, mielőtt még több ostobaság lepné el a fejedet!

Úgy beszélt, mintha a nénikéim hallottam volna. Persze általában nem hallgatok a nénikéimre, de Leukotheára muszáj volt. Nem gondolhattam semmire, nehogy megint kiolvassa a fejemből, de a varázserőm megérezte, hogy most nem lehet. Azt üzente később, és hogy várni fog rám.

- Megyek – feleltem, és elindultam a szobámba. Majdnem biztos voltam benne, hogy mint minden éjjel Fehér Istennő újabb álommal kedveskedik nekem.

O.O

Nekem volt a leggyönyörűbb uszonyom a világon. Sophie egyik kis unokatestvére szép kis uszonylánccal kedveskedett nekem, ami feldobta a napomat. Már csak egy valamitől lehetett jobb. Látni akartam az én kis titkomat.

Figyeltem rá, hogy senki ne láthasson meg, aztán már úton is voltam a halandómhoz. Nekem volt a legkülönlegesebb szeretőm, legalábbis ha nem számítjuk Sophie-ét, aki egy angyal. De Colin ezerszer jobb volt, mint egy angyal, hiszen ember volt, nem pedig valami szintén természetfeletti lény, mint mi. Az emberek pedig veszélyesek, annyira, hogy a kicsi sellőket hálós férfiakkal ijesztgetik. Ők úgy gondolják, minden ember hazug szörnyeteg, akik ahelyett, hogy egy olyan csodálatos világban élnének, amilyen pedig lehetne nekik, büdös levegőt szívnak és betonkockákban laknak. Kivágják a fákat, és elpusztítják az állatokat. Még az óceánt is beszennyezik, még a víz felszínén is járnak a hatalmas fémházaikban. Én, aki valaha ember voltam, tudtam, hogy mindez igaz, kivéve, hogy… nos, hogy Colin nem volt ilyen. Ő az enyém volt, kedves, szép és mindig csak várt rám. Akárhányszor odamentem, ott volt, ahogy aznap is.

A szörfdeszkáján lebegett és azt a vicces ruhát viselte, ami teljesen rátapadt az alakjára. Szerettem az alakját, még a lábai is egész helyesek voltak. Lebuktam a víz alá, hogy hirtelen felbukkanva halálra ijesszem. Magamban nevetgélve készültem a műveletre, de mielőtt megijeszthettem volna, ő volt az, aki rám vetette magát a deszkáról, én pedig halálra rémültem, és sírni kezdtem.

Az volt a legijesztőbb élmény egész sellőlétem alatt, mert akárhogy is ismertem az embereket a lényem egy pici része nagyon félt a felszíntől, hiszen onnan jött az egyetlen dolog, ami árthatott az olyanoknak, mint én.

- Ne csináld, Corn! – kiáltott utánam Colin, amikor sértődötten arrébb úsztam. – Nem akartalak megbántani!

De engem nem érdekelt, mit akar mondani, a víz alá buktam, és amikor legközelebb feljöttem…Egy fürdőszobában voltam.

Hirtelen realizálódott bennem, hogy csak álmodtam, ahogy most is azt teszem. Ezt a fürdőszobát nem ismertem, de nagyon tetszett a hatalmas kád, amiben… Úristen, amiben egy kislány lebegett! A vörös haja szétterült a feje körül, de azért láttam, hogy arccal lefelé van és nem mozdul egyáltalán. Segíteni akartam neki, oda akartam ugrani, hogy kihúzzam, de rájöttem, hogy nincsen testem.

Kinyílt az ajtó, és Colin lépett be rajta egy rózsaszínű törölközővel a kezében. Csak ekkor vettem észre, hogy ő az idősebb Colin, akit már láttam Leukothea varázstükrében. Akkor a kislány… Colin kislánya a kis Kailey? Nem, ez nem lehet! Ez lenne a jövő? Olyasmit látok, ami be fog következni.

- Kailey? – hallottam Colin hangjában az értetlenséget és a rettenetet. – Kailey!

Éveknek tűnt, de végre odarohant a kádhoz, és kirántotta a kislányt a vízből. Olyan félelem ült az arcán, amilyet még sosem láttam, maga felé fordította Kailey arcát a kislány pedig kinyitotta a szemét.

- Apa, mit csinálsz!? – kiáltotta, és próbálta ellökni magát Colintól. – Te nem Harlam vagy!

- Mi a fenét művelsz?! – csattant fel Colin is. – Azt hittem, hogy belefulladtál a vízbe!

- Tudok úszni! – vágott vissza a kislány egy kábé ötéveshez képest meglepően fölényesen. – És add ide a törölközőmet, meztelen vagyok!

Colin egy pillanatig úgy tűnt, legszívesebben pirosra verné a kislány fenekét, de aztán sóhajtva letette a még mindig vergődő kislányt, és megfordult a törölközőért, amit leejtett, miközben a kádhoz rohant, a kislány két kézzel takarta magát, és közben az apjának magyarázott.

- Mondtam már, hogy ne gyere be, amikor fürdöm! Nem vagyok már olyan kicsi, hogy meztelenül nézegessél, apa! A nagyi azt mondta, már nagy lány vagyok. Szerinted nem?

Colin a szemét forgatta, majd színpadiasan félrenézve hajtotta ki a nagy törölközőt, amibe a kislány gyorsan beburkolózott. Colin vetett egy pillantást a tócsára a kád mellett, lenézett az ingére, ami szintén teljesen átázott, majd a lánya tocsogó loknijait vette szemügyre, amikből még mindig fojt a víz egyre csak növelve a tócsát.

- De, már igazi hölgy vagy, ne haragudj! – mondta teljesen komolyan, miközben benyúlt az egyik kisebb szekrénybe és elővett egy másik sötétkék törölközőt, amiből ügyes kis turbánt varázsolt Kailey fejére. A kislány hátrahagyva az apját, kirohant a fürdőből.

Colin elővette a felmosót, és ügyesen összetakarította a kifolyt vizet, majd kiszedegette a játékokat a fürdővízből – egy sellőt, egy kiskacsát és egy óriási hajót – és végezetül kihúzta a dugót. Ezután nekiállt levetkőzni…

Fura álom volt, ugyanis ott voltam, és mégsem voltam ott. Testem továbbra sem volt, de tudtam gondolkodni, és bámulni a meztelen Colint, amíg ő megfürdött. A teste meglepően férfias volt, erősebb, mint amilyennek én láttam tizennyolc évesen, de határozottan vonzó volt. Közelebb akartam lenni hozzá, amikor hátradőlt és behunyta a szemét, hirtelen ott voltam leheletnyire tőle.

- Corn? – mormolta és zavartan kinyitotta a szemét.

Szétnézett, de természetesen nem láthatott engem, pedig próbáltam felelni. Meg akartam mondani, hogy ott vagyok, hogy látom őket, érzem, milyen finom illata van annak a férfisamponnak, amit használt, de nem tudtam válaszolni.

Colin felállt, megtörölközött, majd pólót és alsónadrágot vett, amire egy fekete köntös vett fel, majd elhagyta a fürdőszobát. A nappaliba ment, ahol korábban is láttam már őt, Kaileyt meg a feleségét. Most csak Kailey volt ott még mindig törölközőben. A fejéről már félig lejött a turbán, de nem úgy tűnt, hogy törődik vele. Valamit motyogott, majd egy hatalmas akvárium üvegfalának nyomta az arcát.

- Kailey, mit csinálsz? – kérdezte Colin fáradtan, de láttam rajta, hogy szórakoztatja a lánya játéka.

- Én most anya vagyok – legyintette le a kislány, majd rátette a tenyerét az akváriumra. Inkább fulladok a vízbe a varázserőmmel együtt, minthogy börtönben éljek! – kiabálta, és úszó mozdulatokat imitálva átbújt az akvárium alatt, és közben szörcsögő hangokat hallatott. Colin most már leplezetlenül nevetett rajta.

Kailey látványosan levegő után kapkodott.

- Meg… fogok… fulladni – hörögte, és Colin felé kezdett kapálózni. Mivel Colin csak nevetett, egy pillanatra kiesett a szerepéből. – Apa, most te vagy Harlam, ments meg!

- Jaj, bocsánat! – szabadkozott Colin, majd amikor Kailey megint hörögni kezdett, gyorsan megragadta, és a kanapéra menekült vele.

Az elragadtatságomat leszámítva valami derengeni kezdett az agyam hátuljában. Ez a játék…

- Ez jó volt! – ujjongott Kailey, miközben Colin a fején lévő törölközőért nyúlt, és dörgölni kezdte a kislány haját. – Szerinted én hasonlítok anyára?

- Pont olyan vagy, mint ő – felelte Colin, és megpuszilta a nedves haját.

- Szerinted tudok majd varázsolni? – Varázsolni? De hiszen…

- Naná! Ha nagyobb leszel…

- De én most akarok! Olyan unalmas, hogy nem tudok semmi csinálni! Bárcsak anya nekem is kölcsönadná az erejét, mint neked! Szerinted odaadná? – A sokkos felismerés teljesen elvette az eszem. Nem arról a szőke nőről beszéltek! Nem lehet, hogy én…

Hirtelen kiszúrtam egy fényképet a kanapé mellett. Három vörös hajú alak volt rajta, Colint és Kaileyt rögtön felismertem, és a nő, aki mellettük állt…

Felültem az ágyamban, és letöröltem a könnyeket az arcomról. Ez nem lehet igaz! Kailey! Mindig is tetszett nekem ez a név! Az én lányom! A Colinnal közös kislányom! Furcsa zokogó hangot hallattam, pedig nem voltam szomorú, egyáltalán nem. Inkább… istenem, mennyire szerettem őket! De hol voltam én? Ez tényleg a jövő lenne? És mi van a szőke nővel? Én… nekem tudnom kellett!

Az első itt töltött éjszakám volt, amit nem aludtam végig. Nem érdekelt már Leukothea, az erőmre volt szükségem, hogy kijuthassak innen. Ha ilyen lehet a jövőm, akkor akartam! Kailey és Colin! A jövőm!

Mezítláb rohantam végig a barlangon hátra sem nézve, amíg oda nem értem a vízhez, ami most sötét volt, mint feldúltan kavargott. A túloldalon ott volt a varázserőm. Habozás nélkül nyújtottam át a karom, mire lágyan megcsiklandozott majdnem, mint mikor Barnie bújik oda hozzám, miután egész nap nem találkozunk. Csak be kell ugranom, nem igaz? Nem fogok megfulladni! Visszakapom a varázserőm, és az segíteni fog. Ha pedig meghalok, inkább…

Idiótán felkuncogtam a deja vu érzéstől, ami megkörnyékezett.

- Inkább fulladok a vízbe a varázserőmmel együtt, minthogy börtönben éljek! – kiabáltam, majd belevetettem magam a vízbe.

Jéghideg volt, sötét, és fájdalmasan erős. A varázserő visszatért a testembe, újra egésznek éreztem magam, és teljesen feldobódtam… úgy két másodpercre. Aztán rájöttem, hogy még mindig nincs levegőm, megfagyok, mielőtt megfulladhatnék, ráadásul fogalmam sincs róla, hogy merre ússzak, már ha egyáltalán képes vagyok megmozdítani a lábamat, hogy ússzak. Jobb lett volna, ha felöltözöm – gondoltam elgyengülve. Az erőm melengette a belsőmet, de kívül hideg voltam.

Vajon nyitva van a szemem vagy csukva? Meddig elég a levegőm? Hiszen már annyira ég a tüdőm, hogy csak na! Nem fogok kijutni innen, Leukotheának igaza volt. Éreztem, hogy kiszáll az energia a tagjaimból, mégsem bántam meg, hogy kijöttem, ki kellett szabadulnom. Ha meghalok, hát meghalok, legalább próbálkozás közben történt. Önkéntelenül is kinyílt a szám, hogy levegőt vegyek, helyette jéghideg vizet nyeltem, ami olyan volt, mintha kést döftek volna belém. Nem fogok kijutni… nem fogok kijutni… de hát, mi lesz így a jövőmmel? Nem kellene Harlamnak itt lennie?

Ezt nem értem! – gondoltam dacosan, mielőtt az elmémet is elborította a sötétség.

O.O

Egy ismeretlen ágyban ébredtem szédelegve. A belsőmben forróság gyúlt, a varázserőm üdvözölt engem. Rájöttem, hogy nagyon hiányzott, ahogy én is neki. Nem szeretett Colinnal lenni. Próbáltam rájönni, hol vagyok és mi történt Colinnal, de az erőmmel nem lehetett ilyen beszélgetéseket folytatni. Amikor felültem, látta, hogy még mindig azt a hálóinget viselem, ami Leukotheánál volt rajtam.

Jaj, ne! Ugye nem kerültem vissza hozzá? Lehetséges lenne, hogy elkapott? Nem… ez a hely más.

Körülnéztem, és láttam, hogy nem valami luxuskörülmények uralkodnak itt. Az ágyon kívül csak egy asztal meg egy óriás láda volt a szobában. És erős halszag. Felültem, és kiszúrtam egy kerek ablakot, amin keresztül világosság szűrődött be. Leukotheánál nem voltak ablakok!

Nagy nehezen kiugrottam az ágyból, és az ajtó felé vetettem magam. A szédelgésem még mindig nem múlt el, de nem is tőlem származott, ez hajón voltam, az hánykolódott! Harlam!

Hát mégis igaz! Ő jött el értem, ez az ő hajója!

Hocca kedves, az orosz származású génmanipulált fickó nem tartozott a legjobb barátaim közé, sőt inkább mondanám az ellenségemnek, de ha ő mentett meg…

- Harlam! – kiáltottam, mint valami eszement.

Felrohantam a lépcsőn, és valóban megláttam őt, magasan, borotválatlanul gyanakvó tekintettel.

- Harlam! – ismételtem, és odarohantam, hogy megöleljem.

Már körülmények között nem örültem volna ennyire neki, viszont most már nem számított a múlt, a részemről mindent jóvá tett.

- Boszorkány – morogta üdvözlés gyanánt. – Jól tudom, hogy most tartozol nekem, így van?

Hú, jól a közepébe vágott.

- Valóban így van – ismertem el.

- Akkor segíts – mondta habozás nélkül. – Ígérd meg, hogy segítesz!

- Jó… de, hm – zavartan hátrább léptem tőle –, előbb magamhoz térek egy kicsit, aztán beszélgetünk.

Én és a varázserőm a majdnem megfulladás ellenére jó formában voltunk. Mit jó formában, egyenesen kicsattantunk, és amikor megláttam a szárazföldet, hatalmas szélvihart gerjesztettünk, ami extra gyorsan vitt előre a part felé. A tenger nem volt a legnyugodtabb, és bevallom, alaposan be voltam tojva attól, hogy Leukothea felbukkan és visszarángat magához, de amikor kiértünk a partra, megnyugodtam.

Újra és újra megpróbáltam érezni Colint, hogy megtudjam, mégis mi van vele, de rá kellett jönnöm, a kötelékünk valóban felbomlott. Hiányzott, hogy nem érezhetem, amit ő. Ugyanakkor végre nem vagyunk egymáshoz kötve, és rokonságban sem állunk. Hé, muszáj lesz elvégeztetni egy újabb vértesztet a biztonság kedvéért, de aztán tényleg minden rendben lesz végre!

- Tehát, segítesz? – kérdezte Harlam türelmetlenül.

Általában veszélyes fickónak tűnik, de most csak szomorú volt, sőt egyenesen depressziósnak látszott.

- Segítek – sóhajtottam, mert mégiscsak Főboszorkány lennék, kötelességem segíteni. – Mondd el, mi bánt.

És elmondta. Röviden, meg akarta tudni rajta vagy Hoccán van-e az átok, ami megöli a hordozóját. Ha nincs rajta, fel akarta keresni Hoccát, hogy átvegye, és belehaljon.

- Öngyilkos akarsz lenni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Nem, meg akarom menteni – felelte csökönyösen.

Ja, úgy, hogy öngyilkos lesz. Ez nem tűnt túl értelmesnek nekem, de gondoltam majd később foglalkozom a helyzettel. Most Colint kellett megtalálnom.

Kérlek, segíts megtalálni! – könyörögtem az erőmnek, de erre nem volt hajlandó. – És Kierant? – Persze erre már felkapta a fejét. – Igen, Kieran is jó lesz – bíztattam abban reménykedve, hogy Colin is a közelben lesz.

Az erő, mintha sóhajtott volna, majd megmutatta, hova kell mennem. Hihetetlen, de olyan közel voltunk!

- Gyere! – kiáltottam Harlamnak, aztán rohanni kezdtem amerre a varázserőm vezetett.

Olyan volt, mint egy mozifilmben, amikor a hősök végre egymásra találhatnak. Csak rohantam és rohantam fáradhatatlanul, amíg oda nem értem arra a helyre.

Ahol Colin és Kieran épp verték egymást, a vérfarkasok pedig ordítva szurkoltak nekik. Idegen alakokat – köztük a csitrit! – is láttam, akik nem tűntek olyan lelkesnek, de nem avatkoztak vele a bunyóba.

Kieran nem használta a varázserejét, ököllel ugrott Colinnak, aki állta a sarat. Úgy véltem, neki van nagyobb tapasztalata, de azért mindketten elég megviseltnek néztek ki.

- Mi a fenét műveltek?! – ordítottam, de nem voltam dühös. Túl boldog voltam ahhoz, hogy dühös lehessek.

Mindenki elhallgatott, Kieran és Colin abbahagyták a bunyót, és rám bámultak.

- Corn! – kiáltott fel Kieran legelőször kapcsolva, és ellökve a döbbent Colint, felém kezdett rohanni.

A vöröses haja összevissza állt, vérzett az orra és az egyik szeme bedagadt, de szélesen vigyorogva kapott a karjába, hogy megpörgessen, majd melegen a nyakamba fúrja az arcát.

- Azt hittem… azt hittem, meghaltál! – mormolta hitetlenkedve.

Tökre romantikus jelenet lett volna, ha ő a jó srác, de csak Kieran volt, nem tudtam mit kezdeni vele. Colin még mindig ugyanott állt, és nézett, mintha ő sem hinne a szemének. Gyengéden megpaskoltam Kieran hátát, mire végre elengedett.

- Corn! – lelkendezett Mikayla. – Hogyhogy élsz?

Vállat vontam, és Colin felé indultam. Fogalmam sem volt róla, hogy miért nem örül nekem jobban így eszembe jutott a kis csitri, akivel csókolózott. Hogy merészeltek ilyet tenni a hátam mögött. Colin, te szemét áruló!

Vérzett a szája, és zihált, de nem törődtem vele, durván belemarkoltam a hajába, és magamhoz rántva, keményen megcsókoltam. Azt hiszem, kicsit fájt a szája, de megérdemelte a fájdalmat, a hűtlen kis… Kailey emléke melegséggel töltött el. Akárhogy is, de nekem fogja adni azt a kislányt! Csókoltam még pár percig, aztán elhúzódtam.

Még mindig úgy nézett rám, mintha az hinné, hogy egy álom az egész. Hevesen meglöktem.

- Hogy a francba mersz másokkal csókolózni?! Tudod, mit éreztem, amikor láttam, hogy ilyen kis csitrikkel smárolsz a hátam mögött?! Válaszolj, mielőtt behúzok egyet!

Lehet, hogy ez egy kicsit durván hangzott, de nem voltam igazán dühös, és zavart, hogy nem vagyok az. Oké, túléltük, megszabadultunk a köteléktől meg a vérrokonságtól, és nagyon valószínű, hogy születni fog egy nagyon-nagyon édes kislányunk, de tutira nem fogom elfelejteni azt a csókot. Mondjuk egy-két napig!

- Corn….

- Cornelia, lányom! – Az ismeretlen hangra úgy fordultam meg, mintha dróton rángattam volna. Ki a franc ez a fickó? És minek nevezett?

- Elnézést, de… - Olyan ismerősnek tűnt. A lelkem mélyén éreztem az igazságot, de nem akartam elfogadni. – Ismerjük egymást?

- Cornelia, én a te…

Kimondta, de az egésznek semmi értelme nem volt. Colinra néztem.

- Mit mondott? – kérdeztem, mert tőle is akartam hallani. Akármi is van, azért még benne bíztam a legjobban. Ha ő mondja, akkor elhiszem.

- Corn, ez az apád – mondta halkan, még mindig elég meglepettnek tűnve.

Visszanéztem a fickóra, és bevillant Colin apja aki legalább egy fa volt a kertünkben. Hozzá tudtam valahogy kötődni, de ez az idegen…

- Köszönöm szépen, de nekem nincs apám! – közöltem vele hidegen, majd hátat fordítva elsétáltam.

Persze Colin karját azért szorosan markoltam. Elszámolnivalónk volt.