5. fejezet

5. fejezet

Colin

Stephanie Meyer: Alkonyat

Avagy miért kedvelik a csajok a vámpírokat?

Ha jól értettem a könyv eseményeit, ez egy amolyan új Ádám és Éva történet, amiben Évára vannak kenve Ádám bűnei csak azért, mert ő a butábbik fél, és Ádám jobban el tud tussolni mindent. Az almás szimbólum csak erre utalhat, ugyanis más almás sztorit nem tudok a Hófehérkén kívül, de nem hinném, hogy arról lenne szó. Van egy nem túl okos lány, aki beleszeret egy elég okos fazonba. Mindennapi történet. A különös benne az, hogy a pasas viszonozza Bella szerelmét. Vagy legalábbis a könyv végéig viszonozta, lehet, a következő részben már más lánnyal lesz – az sok dolgot megmagyarázna -, azt még nem olvastam. Arra jöttem rá, hogy vámpírnak lenni tuti csajfogó trükk. A múltkori buliban én is alkalmaztam, be is jött volna, ha… mindegy, ez személyes megjegyzés, amit tanárnő nem értékel. Tehát, mint említettem a vámpírok ábrázolása ebben a könyvben eltér a prototipikustól, habár…

Érdekes az ifjúsági irodalom ezen darabja és a Biblia között vont párhuzam, ugyanakkor javaslom, hittanórán ne emlegesse fel. A műben rejlő szimbolika elemzése miatt akár egy hármast is megérne dolgozata, ha jobban kifejtette, és befejezte volna, így erős kettes.

O.O

- Ennyi szörnyszülöttet egy helyen legutóbb cirkuszban láttam – közöltem a hátam mögé bújt Cornnal, aki vállam felett kilesve szemezett a rá elragadtatottan bámuló vámpírral.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, Corn Flora nénikéje előrébb lépett, és beállt közénk meg a jöttment csürhe közé. Aztán úgy mosolygott ránk, mintha az égvilágon semmi gond nem lenne, de engem nem vert át, láttam, hogy nővére milyen árgus szemekkel figyeli a két házukba betért – pontosabban belógott – alakot.

Még mindig nem értettem, miért nem űzték ki őket úgy, mint engem fél évvel korábban, amikor bemásztam Corn ablakán, hogy oda már ne tudjanak követni az engem kézzel-lábbal cséplő srácok. Mintha rosszabb lennék, mint egy vámpír vagy egy vérfarkas, most komolyan! Sértett önérzetem és a lábamban égő majdnem elviselhetetlen viszketés úgy elterelte a figyelmemet, hogy már meg se lepődtem a különös társaságon. A kísértetsrác után egyébként is nehéz lett volna.

Mikor a vámpír tett egy lépést felénk, Corn ösztönösen megszorította a kezemet, én meg az ajtó kilincsét, hogyha a fickó közelebb jön, kitépjem a rozoga ajtóból, és azzal vágjam kupán. Egy szempillantásra rá a vérfarkas megakadályozta a vámpírt a további szabad mozgásban.

- Csak semmi hirtelen mozdulat! – vicsorított.

- Remek szlogen – bólintott a magasabbik nagynéni, és csettintett egyet. – A nappaliban egy tea mellett megbeszélhettek mindent. Addig semmi karózás!

- Szerintem pedig meg lehetne oldani itt és most – mondtam hangosan. Az eddig fennen morgó vérfarkas elhallgatott, és rám nézett. Visszanéztem rá. – Miután karót kapott, békén hagysz minket, igaz?

A vérfarkas bólintott, de mielőtt megejthette volna a karózást, Flora néni fenyegetően felé fordult, intett egyet, majd folytatva a mozdulatot megfenyegetett engem a mutatóujjával. Mástól nevetséges lett volna ez a mozdulat, de ettől betojtam, olyan mérges volt rám, mint még soha.

- Hallgass, te nem értesz ilyen dolgokhoz!

- Ne üvöltözz vele! – rivallt rá Corn, majd olyan hangon folytatta, mint egy csapdába került állat. – Én se értek hozzá, vigyétek ezeket innen, mi meg hagy aludjunk tovább!

Mielőtt biztosíthattam volna egyetértésemről, a vámpír esdeklően ránézett, félrebiccentette a fejét, és rám ügyet se vetve suttogta:

- Kérlek, segíts. Szükségem van rád, ez egy…

- Ne mondd! – vágtam közbe, mielőtt még Corn meggondolhatta volna magát, és igent mondott volna. – Nekem meg egy bunkósbotra lenne szükségem, hogy fejbe csaphassam magam, és felébredjek ebből a rémálomból.

- Vigyázz, fiacskám, a vámpírok nem olyan elnézőek a haladókkal, mint a boszorkányokkal – figyelmeztetett Daphne néni. – Ha az ősi szabályt megszegve provokálsz egy vámpírt, akkor mi sem védhetünk meg tőle.

- Mi? – kérdezte kétségbeesett hangon Corn, és most meg ő furakodott elém. – Ez még egy ok arra, hogy menjenek el most azonnal!

Flora nénikéje aggódó pillantást vetett felé, majd kezét tördelve szólalt meg.

- Cornelia, te vagy a Főboszorkány, kötelességed erőd legjavából támogatni a segítségedet kérőket. Mindazonáltal még nincs elég tapasztalatod, így mi is jelen leszünk a…

- Oké, nekem hiányzik a tapasztalatom, nektek meg egy kereketek! – fonta össze melle előtt karjait lányhaverom.

Azzal, hogy képes volt kiállni értem egy vámpír ellenében, nem is kicsit megdöbbentett, ezért vettem magamnak a bátorságot, és rátettem a kezem a vállára, megkockáztatva, hogy a vámpír menten széttép.

- Menjünk le, mondjátok el a sirámaitokat, aztán meglátjuk, tudunk-e segíteni.

Szándékos volt a többes szám, amit alkalmaztam, még a nagynénik morgolódásával sem törődtem, mert Corn végre egy kicsit elmosolyodott, és megszorította vállára tett kezemet.

- Menjünk! – bólintott.

Úgy tűnt, a Főboszorkány szava szent ebben a házban, mikor elindult, szó nélkül követték. Kicsivel lemaradva mentem le utánuk, mert előtte még körül akartam nézni, nincs-e kéznél valami erősebb baseballütő, amivel én magam is hatástalaníthatom a hívatlan látogatókat veszély esetén, de Corn nagynénei egyet se tartottak belőle a vendégszoba szekrényében.

Mikor leültem, Corn már a kedvenc foteljében kuporgott a megállás nélkül fújó, karmolni próbáló Barnie úrfival az ölében. Vagy négyszer visszautasította a nagynénje kínálta teát, aztán elvett egy kockacukrot, azt kezdte ropogtatni. A vámpír vele szembe ült le a kanapéra, választékos modorban megköszönte a teát, mire Flora néni halk kuncogásban tört ki. A vérfarkas árgus szemmel figyelt mindenkit, és nem kért se teát, se sütit. Amikor odaálltam a Corn széke mögötti ablak elé, felszólalt.

- Főboszorkány, kisasszonyok, két napja követem ezt a vámpírt, akinek viselkedése kimeríti a gyanússág fogalmát. Amint sikerült felkutatnom, észrevettem, hogy szokatlanul érdeklődik a Főboszorkány iránt, és a szabályoknak ellenszegülve még véletlenül sem fedi fel magát. Mivel én értesültem róla, hogy Cornelia hogyan viszonyul a boszorkánysághoz, hasonlóan cselekedtem, de végig szemmel tartottam a vámpírt. Ma éjszaka körbejárta a várost, majd az egyik külső telekről egyenesen idesietett, végül beugrott az ablakon, még a macskák sem tartották vissza.

- Ahogy téged sem – villantotta rá szemfogait a vámpír. Mikor visszafordult Corn és két körülötte tevékenykedő, teáscsészét a kezembe erőszakoló nagynénje felé, már émelyítő volt a mosolya. – Elnézésüket kérem, hogy így megháborgattam birtokuk békéjét, de sürgős ügyben jöttem, ami nem várhat. Elveszett húgomat keresve jöttem ebbe a városba.

- Elrabolták a húgodat? Tudod, ki tette? – kérdezte Corn úgy, mint aki hiszi is, meg nem is a dolgot.

- Legmélyebb sajnálatomra azt kell, hogy mondjam, nem tudok olyan élőt vagy holtat, aki ártani akart volna Georginának, vagy akár nekem. Teljesen gyanútlanul teázgattunk, amikor eszembe jutott, hogy be kell még szereznem az… ehem-ehem… táplálékforrásunkat, és mikor visszaértem, tárva-nyitva találtam mindent, a húgom pedig sehol nem volt.

- Talán csak lelépett tőled – találgattam. – Szabad akart lenni.

- Bízvást elvethetjük ezt a teóriát – szűkült össze a vámpír szeme. – A húgom megbízott bennem, nem volt olyan terve, amiről ne tudtam volna.

- Le tudná írni a húga külsejét? – kérdezte Daphne néni Corn foteljének karfájára ülve.

Kezdett elkalandozni figyelmem, amikor a vámpírsrác elkezdte nekünk húga szépségét és csodás jellemét. Komolyan úgy beszélt, mint aki bele van zúgva a tulajdon testvérébe.

Ezt nem akartam tovább hallgatni, ezért elgondolkoztam, csak nekünk van-e ilyen rossz napunk, vagy más is meg van verve hasonló csapásokkal. Azt tudtam, hogy Sophie, iskolánk szőke picsája idegbajjal küszködött, míg a háztartástan tanárnő még mindig vinnyogott a tenyerébe állított tű miatt, pedig a seb alig vérzett. A vérről eszembe jutott az a lány, akit a buli éjjelén találtak vérbe fagyba, félájultan. Szerencsétlen még a kórházban lábadozott, nem engedték ki. Semmit se mondott támadójáról, csak annyit, hogy ezelőtt még sose látta. Ebben nem volt semmi új, rengeteg idegen mászkált kisvárosunkban, a többséget pont Corn nagynénjeinek boltja vonzotta ide… el lehet képzelni, milyenek voltak az oda betévedők, és hogy rendőrségünk miért nem tudott mit kezdeni a különösnél különösebb esetekkel.

-… de ha nem jut vérhez, elerőtlenedik, és odalesz az ifjúsága – folytatta a vámpír az ömlengést. – Véleményem szerint ezt senki ártatlannak nem szabadna megélnie.

Egyszeriben megvilágosodtam. Éjszaka megtámadnak egy lányt, ömlik a nyakából a vér, másnap meg felbukkan egy vámpír? Ne már!

- Te csapoltad meg Dariát? – förmedtem rá.

Alig tettem fel a kérdést, a vérfarkas hörögve pattant fel, és a vád hallatán jogosnak vélte kiiktatni ellenfelét. De alig vetette rá magát, Corn hirtelen felpattant, lelökve a fújtató Barnie úrfit, aki a kávézóasztalt átugorva előbb az egyik, majd a másik srácnak rontott neki. Amikor a vérfarkas rámorgott, inába szállt a bátorsága, és bemenekült a kanapé mögé, de ez legalább elterelte a figyelmet, így Corn szabadon beszélhetett.

- Eleget hallottam. Tartsátok távol magatokat az emberektől, és ha lehet, ne gyertek suliba, már úgyis ismerem a történeteteket, szóval felőlem akár a közeli erdőben is eltanyázhattok, feltéve, hogy ki nem nyírjátok a vadállomány felét. Én meg majd próbálok segíteni, ahogy tudok.

Azzal rám pillantott, felvette kanapé mögött nyávogó macskáját, és faképnél hagyta a díszes társaságot. Épp jókor, mert ekkor Hollowayék mind a huszonkét macskája megrohamozta a házat, hogy Barnie-hoz hasonlóan kinyilvánítsák a vendégekkel kapcsolatos ellenszenvüket.

Még az emeletről is hallottuk, ahogyan minden irányból nekicsapódtak a bejárati ajtónak, az ablakoknak és a falaknak. Corn egyik kezével a macskáját ölelte magához, a másikkal az emelet körbefutó korlátját szorongatta, előző bátorságából annyi maradt meg, hogy ne kezdjen őrülten sikítozni.

- Ez borzalmas – suttogta. – Most mihez kezdünk?

- Holnap elmegyünk a temetőbe, itt az ideje átlépned a sírt, hogy te is láthasd a kísértetet. Ha már csinálunk valamit, csináljuk gyorsan.

O.O

Hajnalok hajnalán akartunk felkerekedni Cornnal, hogy még sulikezdés előtt felkeressük a temetőt, és letudjuk az engem kísértő szellemet. Ramaty hangulatban voltunk, alig aludtunk valamit, és már hajnali négykor átjött azzal, hogy Barnie folyton felugrik az ágyára, és össze-vissza karmolássza, mintha Roland és Rufus még mindig a közelben tanyázna. Ennek lehetett némi valóságalapja, de inkább nem említettem Corn előtt, így is kivoltak az idegei.

A szülinapjára kapott könyv sem nagyon nyugtatta meg, most, hogy megtudta, a benne leírtak akár igazak is lehetnek, azt bújta, és felolvasta az érdekesebb babonákat, ráolvasásokat. Így megtudtam, ha esővizet innék éjszaka egy farkas lábnyomából, másnap éjjel én magam is farkassá válnék, és ha a másnap este véletlenül éppen holdfényes szerdára vagy péntekre esne, vérfarkas lenne belőlem; hogy az amaránt őrölve ritka bájitalok alapanyaga, a zöldhúr porított gyökeréből nyert szérum jó kiegészítője a vudu szerelmi varázslatnak; hogyha só szórással akarunk jövendölni, vigyázzunk a kelta mintákkal. Annál a résznél, hogy hogyan állítsak úgy Yule oltárt, hogy azt ne támadhassák meg a rossz szellemek, már zsongott a fejem a sok fölös infótól. Corn még egyet lapozott.

- Itt az van írva, hogy a boszorkányság úgy öröklődik, mint a szemszín. Ez jó hír, mert Flora néninek világosszürke a szeme – tűnődött végighasalva a szőnyegen. Barnie úrfi a lábamnál üldögélve nézte, hogyan dobálom egy kislabdával

- Daphne nénikédnek viszont zöld, mint neked. Szerintem ő az erősebb boszorkány közülük.

Azt hittem, mérges lesz, de talált valami érdekeset, izgatottan nézett fel rám.

- Itt azt írja Ariana, hogy az adottság néha átugrik egy nemzedéket! Ez lehet nálam is. – Egy fokkal vidámabban csapta összes a könyvet, és indulásra készen állt. – Mehetünk!

A friss levegő még ezekben az elcseszett napokban is energikusabbá tett minket, a hajnalban kihalt főtéren átkelve egykettőre a temetőnél voltunk. Dullville a temető köré épült, így a legrangosabb, legmódosabb emberek házával volt keretezve a hatalmas sírkert és a körülötte lévő park. Máskor menedzserek és bankigazgatók jöttek le ide kocogni, bébiszitterek hozták le a gazdag családok gyerekeit, de hajnali ötkor senkihez nem volt szerencsénk.

- Látom, még nem volt idejük eltakarítani a romokat – nézett végig Corn a sírok közötti fűben fekvő piásüvegekre és szemétre.

- Ebben a városban semmit sem sietnek el. – Vállat vonva kalauzoltam el arra a rejtett kis ösvényre, ahol volt az ominózus kalandom harapdálós barátunkkal. Hamar megtaláltam a sírt, felismertem a különös alakú fejfáról, amit tucatnyi mécsessel díszítettek a buliszervezők. – Ott feküdt mögötte a harapós pasas. Úgy nézett ki, mint egy zombi.

Corn nem figyelt oda arra, mit mondok, a nyughelyet méregette, és valamit motyogott szentségtöréstől, de aztán fogta magát, fellépett a mellette végigfutó keskeny kőperemre, és megpróbálta átlépni a sírt.

- De széles, nem bírom átlépni! – mondta, és már nyújtotta a kezét, hogy segítsek neki, de ekkor megláttam a bokrot, amibe beleestem, és amibe bedobáltuk az angyalkával a fölösleges poharakat. Mikor leguggoltam, és benéztem alá, meg is láttam a két poharat.

- Nahát, még mindig itt vannak a borospoharak! Anya hogy fog nekik örülni!

- Ne már, Colin! – nézett le rám Corn még mindig a sír peremén egyensúlyozva.

- Most mi van, nem neked kell innod belőlük.

Kihalásztam a poharakat, betettem őket a táskámba, és már felegyenesedtem volna, ha nem kezd el már megint viszketni a lábam. Mostanra már sikerült nagyjából megszoknom az égető érzést, ami kiterjedt egész combomig, sőt már a másik lábamat is megfertőzte, de a harapás helyénél egyre intenzívebben éreztem.

A bokor takarásában feltűrtem nadrágom szárát, hogy megnézzem, mi a helyzet a harapással – mivel tegnap a vámpírozásban nem volt időm azt lesni, gyógyulásnak indult-e. Amikor megláttam, elszörnyedtem. Bokám bedagadt, alapból vöröses volt a vakarástól, sőt pár helyen kezdett átmenni lilába, fura foltokat hagyva bőrömön.

Reméltem, hogy a kísértet ügy után a nagynéniktől gyógyírt kapok erre is, ezért anélkül húztam vissza nadrágom szárát, hogy Cornnak szóltam volna a foltokról. Még mindig a kezét nyújtotta. Engedtem, hogy rám támaszkodjon, míg átlépte a tágra szabott sírt.

- Sírátlépés kipipálva – nyögött fel barátom, amint földet ért a másik oldalon.

Azt hittem, a hatás azonnali lesz, és menten megjelenik a kísértet, de híre-hamva sem volt. Corn megérintette a karomat.

- Biztos, hogy nem csak…

- Nem hallucináltam! – csattant fel. – Amikor átestem a sírján, akkor se bukkant fel azonnal, lehet, hogy valamerre kísért, vagy mit tudom én. Nem baj, semmi értelme rá várni, úgyis fel fog bukkanni előbb-utóbb, mint tegnap, amikor végigüldözött engem a városon.

Még mindig bizonytalanság csillogott a szemében, de felhagyott a kérdezősködéssel, és szerencsére már orvoshoz sem akart beutalni. De lehet, csak azért, mert már személyesen kért nekem időpontot.

- Menjünk, elegem van a temetőből – szállt le a sír pereméről. Együtt indultunk el kifelé.

- Gyere már, te kísértet! – sziszegtem maga elé, majd hirtelen hátraperdültem, mert eszembe jutott valami.

- Mi az? Itt van? – Corn visszafojtott lélegzettel nézett körül, mintha a szellemet keresné.

- Nincs, csak érdekelt a neve. – Leolvastam a fejfáról. – Nicholas Miriam.

- Szolgálatukra – szólalt meg mögöttünk egy hang.

- Helló, Nicholas – köszöntem Corn helyett is, aki két kezét szájára szorítva bámult az újonnan felbukkantra. – Lennél szíves végre kinyögni, mit akarsz a legjobb barátomtól?

- Szeretném felkérni, Főboszorkány, hogy találjon meg nekem egy kincset.

Hallgattunk egy beszédeset.

- Kincset? – kérdezte aztán Corn, mintha nem akarna hallani a fülének.

- Ha lenne rá módom, én magam ásnám ki, de ez sajnos lehetetlen. Ezért van szükségem a segítségére.

- Ez eddig logikus – sóhajtott fel Corn, miután valamelyest magához tért. – Tehát kincset kellene keresnünk, hogy aztán átadjuk neked… de minek egy szellemnek kincs?

- Nem nekem kell, hanem a volt szerelmemnek, Suzette Fayorsnak – magyarázta Nicholas, és mesélni kezdett. – Mikor ideiglenesen visszatértem a földi síkra, nem tudtam, mihez kezdhetnék köztes időmmel, ezért végiglátogattam rokonságomat és ismerőseimet. Suzette-nek rengeteg adóssága van, a férje magára hagyta, ki akarják lakoltatni a lakásából, ott maradt egy gyerekkel és semmi támasszal.

- Az ő terhe a mi terhünk, nem igaz? – mormolta Corn, de aztán bólintott. Elővett egy noteszt, amibe a blogbejegyzéseihez szokott pofás címeket kitalálni, Nicholas elmondása alapján abba kezdte el lerajzolni a kincshez vezető utat.

Amikor készen lett, és elváltak útjaink a szellemtől, egész jó kedvre derültem.

- Mi lenne, ha lógnánk a suliból, és helyette kincset keresnénk? Legutóbb tizenkét évesen jutott eszünkbe ilyesmi.

- És utána meg is kaptuk a magunkét anyukádtól, hogy mit mond ő majd a nagynénéimnek, miért van feltúrva a hátsó kertjük. Nem is értem, miért hittük azt, hogy van ott elásott kincs.

- Olyan evidensnek tűnt. Mégiscsak boszorkánytanya.

Régen ezzel viccelődtünk, de most mindketten megborzongtunk a gondolattól.

O.O

- Szerintem előbb keressünk kincset, utána kutassunk a vámpírlány után. Ő még kibír pár napot, de a kilakoltatás nem várhat… én már csak tudom, milyen szemetek tudnak lenni ilyenkor.

- De ezt a lány elrabolták, Colin, ki tudja, mi mindent művelnek vele! Suzette Fayorst nem fenyegeti életveszély!

- Amíg ki nem kerül az utcára. Kegyetlen ám az utcaélet.

Reggel hat óra volt, mert benyomtunk egy hotdogot az utcai árusnál, és a híd korlátjának dőlve azt találgattuk, mihez kezdjünk. Corn nem pártolta a lógást, azt mondta, már így is elég feltűnést keltett a két csodasráccal, nem akarja még a tanárok figyelmét is magára vonni. Erről aztán eszembe jutott a befejezetlen, leadatlan irodalom beadandóm, de nem sokat törődtem vele.

- Ne nézzünk be a nagynénéid üzletébe? – ugrattam Cornt.

Úgy két éve a gyógynövénybolt felé sem néztünk, már csak azért sem, mert mindig voltak fura alakok a környéken, akik zizegős hangon Samhain lányának szólították Cornt, vagy idióta gyerekek, akik jöttünkre rákezdték, hogy „Két szerelmes pár!”. Hiába, még mindig jó kis hírnévnek örvendtünk közösségünk berkein belül. De hogy ennyi év múltán sem bírtak újítani, az szánalmas volt.

- Menjünk inkább valami nyugis helyre – ajánlotta, mert körülöttünk kezdett ébredezni a város, már meg is jelent az egyik kocogó bankigazgató.

Nyugis helyből kettő termett ebben a városban: a tengerpart és az iskola. Az ember azt hinné, hogy a temető sem örvendett nagy népszerűségnek, de tanítás előtt ott gyűltek össze a fiatalok, és a tengerpartnak is csak a legszemetesebb, legrondább szakasza volt szabad, így az iskolát választottuk. Ritka alkalmak egyike volt, mikor hat óra tizennyolc perckor beléptünk a suli kapuján. Azt hittük, a gondnoknőn meg a portáson kívül senki nem lesz jelen. Mit ne mondjak, csalódnunk kellett.

A dullville-i középiskola egész arculata megváltozott, szorgalmas lányok szedegették a földről kuncogva az eldobált szemetet, mások a kevéske maradék falevelet szedték össze műanyag növényi hulladék gyűjtőkbe, és volt olyan is, aki magát folyamatosan illegetve ablakot pucolt.

- Mi a franc van, csoda történt? – nyögtem fel, de Corn nem válaszolt, mert ő már meglátta azt, amit én: hogy a nagy őszi takarítási mánia csúcspontjaként két lány kitalálta, hogy a suli bejáratánál slaggal lemossák a beérkezők sáros cipőit. Bőséges vizet locsoltak az előlük szemeteszsákokkal menekülő lányok lábára, cipőjükkel együtt eláztatva zoknijukat.

- Kerüljünk – mondta Corn, és már el is sietett a futópályák felé.

Messziről láttam, hogy az egyiken még mindig ott hever a széttört szék, amit neki akartam hajítani szellempajtásnak. Az egy dolog, hogy a temetőből nem takarítják el a koszt, de hogy az iskola területéről sem? Mégis mi a fenét csinál az igazgatónőnk azon kívül, hogy vérszívó hullákat és vadállatokat enged be a suliba?

Mikor már biztos távolságba kerültünk a cipőlocsolásban nagy örömüket lelő lányoktól, a kincses térképről kezdtünk beszélgetni. Nicholas váltig állította, hogy ennek a segítségével ő elsőre megtalálta a kincs helyét, de mi bizonyítja ezt – végül is nem áshatta ki. Szóval erről beszélgettünk, amikor egy lány elnyújtott sikolyára lettünk figyelmesek.

- Tűnj innen! Tűnés! – Sophie semmi mással össze nem téveszthető visítását hallottuk meg.

Megfagyott az ereimben a vér, Corn pedig megdermedt mellettem.

- Roland? – kérdezte bizonytalanul. Szóval egyre gondoltunk. Én is arra tippeltem, hogy cseppet sem jámbor vámpírunk megéhezett, és nem átallott a suliba jönni „táplálékforrásért”.

Veszett módon kezdtünk rohanni, mielőtt a vámpír úgy elbánna Sophie-val, mint korábban Dariával. A tornacsarnok felől jöttek a hangok, így fékezés nélkül szaladtunk oda a hátsó bejáratához, hogy feltépve az ajtót berontsunk. Ott különös látvány fogadott.

De nem úgy volt különös, hogy Roland terpeszkedett iskolánk legnépszerűbb csaján, és vállát leszorítva próbálta meglékelni finom bőrét, hanem úgy, hogy egy szőke ismeretlen a karjában tartotta a hánykolódó Sophie-t. Ez még annyira nem is lepett meg, megesett, hogy a marhák egyedi módon keresték kegyeit, az már annál inkább, hogy Sophie nem rugdosta meg a srácot. Persze, ha lett volna mivel, biztos jól odarúgott volna neki, de nem volt. A lábai helyén csinos uszony fityegett.

- Nem is vagyok halszagú! – üvöltözte karjaival próbálva kilökni magát a szőke dalia szorításából. Nem vette észre, hogy mi is ott vagyunk. – Tegyél le!

- Hagy segítsek – kérte őt angyali szelídséggel a srác, mintha ezzel Sophie tenne neki szívességet.

- Nem kell egy halandó segítsége! Tűnj el!

Cornnal csodálkozva néztünk össze. Az még hagyján, hogy ismeretlen huligánokról kiderül, hogy mágikus teremtmények, de hogy az egyik iskolatársunkról, az egy kicsit nagyobbat durrant. Corn közelebb lépett hozzájuk. Ő még az ’akkor sem hiszem, ha látom’ fázisban volt.

- Ugye most csak ugrattok? – kérdezte kissé gorombán. – Csak azért csináljátok, mert már kifogytatok az ötletekből, hogyan kínozhatnátok meg még jobban!

Sophie hátranézett rá, észrevett minket, és egyszeribe még gyűlölködőbbé vált a pillantása.

- Micsoda idióta kérdés ez! Mindegy, te legalább konyítasz valamit hozzánk, sellőkhöz. – Az utolsó szót úgy mondta, mintha valami felsőbbrendű népet emlegetne. – Siess már, ments meg a halandótól, és vigyél végre a tengerhez!

Követelőzése személyemnél nem talált szíves fogadtatásra.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit el vagy kényeztetve? – kérdeztem higgadtságot erőltetve magamra, holott már remegett a lábam az idegességtől.

- Vegyetek már el tőle! – visította meg se hallva szavaimat. – Még te is jobb vagy, mint ő!

- Tőlem nem kell félned – mondta jámboran a szőke fiú, és kicsit közelebb húzta magához az ölelésében vadul tekergőző sellőlányt. – Nem vagyok halandó.

A következő pillanatban két óriási szárny tűnt fel a srác háta mögül, és a tornacsarnok magas mennyezetét verve feszesre húzták magukat. Az ablakon át feje fölött beömlő fény sápatag, áttetsző glóriává állt össze.

- Megőrzitek a titkomat? – nézett ránk bizakodó félmosollyal a fiú.

- Egy angyal… - suttogta Sophie nagyot csapva uszonyával.

Azt hittem, ezek után már semmi nem lephet meg, erre én leptem meg önmagamat azzal, hogy se jajszó, se beszéd, összeestem.

4. fejezet

4. fejezet

Cornelia

                               Paranormális para!

Ex-Samhain lánya, kedvenc Főboszorkányotok új témát hozott! Hisztek a paranormális dolgok létezésében? Mi van a kísértetekkel? Legjobb barátom egy olyan szellemet látott, amelyik tőlem akart valamit, de azt hiszem, csak agyrázkódása van (amin nem lepődnétek meg, annyi, de annyi pofont kapott már életében), szóval biztos, hogy csak hallucinál. Különben is, mit akarna egy kísértet tőlem?

A másik nagy hírem: egy vámpír és egy vérfarkas látogatott meg a szobámban. Azt hiszitek, ijesztő volt? Nem, pedig a „vámpírsrác” még a fogát is hegyesre csiszoltatta. Az említett barátom pedig kezd hinni nekik, inkább ez rémiszt meg egy kicsit. Hiába, őrülteknek állt a világ.

 Ha valamelyikőtök hisz a kísértetek, a vámpírok vagy a vérfarkasok létezésében, kérem, hogy írja meg, hogyan lehet megszabadulni tőlük. Még jelentkezem, ha jutottam valamire, addig is kígyót, békát, galambvért!    

O.O

Colin találó becenevet adott nekem. Corn. Sokszor tűnődöm azon, vajon a név meghatározza-e, mi lesz belőlünk, hogy milyen tulajdonsággal rendelkezünk. Az én esetemben igen. Teljesen olyan vagyok, mint a kukorica. Vegyük például a kukoricát, mint köretet: ugyanaz, mint én. Én vagyok a köret. Hogyan is nyilvánul meg ez? Egyszerű.
Senki nem mondja azt, hogy hé, ma kukorica lesz ebédre. Nem, egy átlagos családban: hé, ma sült karaj lesz ebédre, kukoricával (esetleg: hé, ma sült karaj lesz ebédre. Mivel, apu? Ja, kukoricával). Ugyanez van velem az életben. Rám senki nem kíváncsi, én csak a köret vagyok, ezért is volt meglepő, amikor hirtelen mindenki észrevett.

Rufus a távolból figyelgetett, míg Roland minden alkalmat megragadott rá, hogy a kedvemben járjon. Furcsa volt, hogy a nyakamon lógnak, de még furcsább, hogy más lányok is foglalkozni kezdtek velem, reménykedve, hogy jut nekik a fiúkból. Kezdtem megbánni, hogy faképnél hagytam Colint, hiszen már el is felejtettem a pillanatnyi mérgemet, amiért át akart verni azzal a kísértettel.

Sajnos megint csinált valamit, ami miatt büntetést kapott délutánra, így egyedül indultam haza suli után. Kicsit trükköznöm kellett, mert Roland már kétszer is felajánlotta, hogy hazavisz a kocsiján, és nem akartam, hogy harmadszor is megtegye. Különben is volt valami fura a srácban. Vajon miért viselkedett úgy, mintha tetszenék neki?

Fogalmam sem volt, így otthagytam egy csapatnyi lány társaságában, mondván vécére kell mennem. Aztán kimásztam az ablakon. Legnagyobb meglepetésemre a másik oldalon a szomorú szemű, szőke srác állt, akinek még nem sikerült kiderítenem a nevét. Elbűvölve bámultam rá, ahogy udvariasan lesegített a vécéablakból, majd folytatta korábbi tevékenységét, cigicsikkeket és szemetet szedett egy hatalmas sárga műanyagzsákba. Két lány is figyelte távolabbról, amikor elmentem mellettük, hallottam, hogy azon tanakodtak, melyikük szólítsa meg.

Fura egy nap, annyi biztos. Kocogva indultam haza, csak akkor lassítottam le, amikor a házunk környékére értem. Birs és Naspolya, kettő a nagynénéim macskái közül kísértek az utamon, mintha azt hinnék, macskaeledel van a táskámban, amiből ők kapnak először, ha velem tartanak. Nem szerettem őket, valahogy mindig arra emlékeztettek, mennyire béna az életem. Ismer valaki olyan normális embert, aki huszonkét macskával él együtt?

Kezdtem szánalmassá válni ezzel a normális élet után való törekvésemmel, de az biztos, hogy a fél karom odaadtam volna egy anyáért, egy apáért és egy normális, fehér léckerítéses kedves házért, ahol élhetek. Colin azt mondta egyszer, ha nagyon akarom, és nem akad normális jelentkező, ő majd elvesz feleségül, és beköltözünk egy normális házba, de azt hiszem, csak viccelt. Biztos nem mondta volna, ha tudja, mennyire fáj a szívem érte (mármint a házért, nem azért, hogy Colin elvegyen, bár ki tudja, ha szépen kérné, nem utasítanám vissza).

Szerencsétlenül bámultam fel a háromszintes házunkra, ami olyan régi volt, hogy rossz nyelvek szerint csak varázslat tartotta egyben, mint Weasleyék Odúját, holott, ha igazából is létezne ilyesmi, már rég kivarázsoltam volna magam Dullville-ből. Sóhajtva indultam befelé, a szélcsengők – milliónyi és egy csilingelő kis izé, amiket utálok – úgy zengtek, mintha egyenesen örömódát próbálnának játszani nekem, pedig a szél nem fújt erősebben, mint máskor. Úgy véltem, az egyetlen tudományos magyarázat az, hogy maga a terasz és vele együtt a házunk imbolyog egy picit és az okozza a rezonálásukat. Mi más lehetne?

Öröm az ürömben, hogy az innen-onnan előkerülő macskák nem követhettek a házba, azóta ki vannak tiltva, amióta az egyikük karomreszelőnek használta Daphne festőállványának a lábát. Az egyetlen kivételt Barnie úrfi jelentette, az én külön cicám, akit Colin meg én találtunk két éve a parton és egyszerűen nem volt szívünk otthagyni.

Kikaptam egy almát a hűtőből, és felrobogtam a szobámba, ami a ház egyetlen normális helyisége. Itt nem voltak Daphne borzalmas festményei a falakon, nem hámlott az ezeréves tapéta, porcicáknak és pókoknak is tilos volt a belépés. A szobám egyszerűen úgy nézett ki, mint minden normális lány szobája. Az ágyamon bézs színű ágytakaró, fényes tiszta parketta a padlón néhány rongyszőnyeggel, a laptopom pedig hívogatóan várta, hogy bekapcsoljam.

Eredetileg leckeírást terveztem, de túl sok volt az új srácok megjelenése, így gondoltam egyet, és kinyitottam a Colintól kapott könyvemet, hogy olvasgassak egy kicsit.

Eddig nem történt semmi érdekes szegény Arianával, csak azt tudtam meg, hogy édesanyjával és két nénikéjével lakik együtt, és tökre unalmas az élete. Azonban pár lappal később érdekesebb dolgok következtek.

Ma valami egyben borzasztó és csodálatos történt velem. Egy fiatalember kereste fel a házunkat, és bár csak magam voltam otthon, beengedtem, és hagytam, hogy megvárja őket. Barna szemű daliás férfi, nem hiszem, hogy betöltötte volna a huszonötöt. Drága ruhákat viselt, jómódú lehetett. Kellemes, finom modorról tett tanúbizonyságot, amíg beszélgettünk, ám hamar felforrósodott az arcom, amikor megkérdezte, egyike vagyok-e a boszorkányoknak. Dacosan feleltem nemmel, azt hiszem, illetlenebbül nem is viselkedhettem volna, de ő bocsánatot kért, azt mondta, nem akart megbántani.

Amint nagynénéim hazaérkeztek, kiderült az ok, amiért a fiatalember eljött hozzánk. Az alkarján kutyamaráshoz hasonló sebet mutatott, mely körül a bőre természetellenesre színeződött. Nénéim kiküldtek a szobából, mint holmi gyereket, de sikerült kihallgatnom néhány szavukat. Az idegen egy holtról beszélt, aki mégis élt, az a lény mélyesztette a fogait a karjába. Nénéim jajongtak, majd olyan halkan vitatták a továbbiakat, hogy egy szót sem értettem. A fiatalember végül távozott, én pedig visszamehettem, hogy feltegyem a kérdéseim. Annabelle néni úgy vélte, fiatal vagyok még a tudás súlyához, de Brianna néni elárulta, gyógyíthatatlan kór emészti az idegent, amit a holtak terjesztenek. Bolondság volt, mégis nyugtalanság szállt meg. Nénéim állították, hogy a fiatalember visszatér két napon belül a főzetért, ami enyhíti a tüneteket. Várni fogom.   

Romantika a láthatáron. Izgatottan lapoztam egyet, hogy kiderítsem, mi volt Ariana és a férfi között, de közben csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, igazi naplót tartok-e a kezemben. Úgy gondoltam inkább valami regénykezdeményt, ami ígéretesnek tűnt, főleg, hogy tudtam azonosulni a főszereplővel. Hamarosan bele is merültem a továbbiakba.

Oly régóta írtam utoljára, akkor még csak vártam Ralph visszatérését, most azonban már nap-nap után látjuk egymást, szívünk pedig tüzes szerelemtől nehéz. Nénikéim és édesanyám már többször megfenyegették kedvesemet, hogy nem készítik neki tovább a főzetet, ha nem hagy békén engem, ám én megtanultam, és hogy senki ne vehesse el tőlem, lejegyzem ide a lap aljára…

Lenéztem, valóban ott volt, a holtak kórságának tüneteit enyhítő főzet receptje. Gyűszűvirág szirma, félszázados tölgy kérge és egy csomó más butaság kellett hozzá. Nem olvastam végig, visszanéztem a lap közepére.

Nem érdekel a családom, szeretem Ralphot, és mindent megteszek azért, hogy felleljem az ellenszert, hiszen nem létezik kórság, melyet ne lehetne valahogy gyógyítani. Ha pedig Ralphnak igaza lesz és kifogyom az idejéből, hát arra teszem fel az enyémet, hogy megtaláljam. Mennem kell, szerelmemnek szüksége van rám.

Oldalak következtek, amikre különféle bájitalreceptek voltak felvésve gondatlanul, elmaszatolva. Végiglapoztam őket, amíg nem találtam újra folyékony írásra.

Egy esztendő is eltelt már, mióta elveszítettem Ralphot. A napok lassan, mégis észrevétlenül telnek, ha a szív gyászol. Letelt a szomorúság ideje, most az eltökéltség, a bizonyítás időszaka következik. Bár édesanyám és nénikéim visszatartani próbálnak, utamra kell engedniük. Beszélnek egy asszonyról északra, aki szintén úgy fertőződött meg, mint az én Ralphom. Segítenem kell neki…

Még túl sem tettem magam Ralph halálán, Ariana máris vándorútra indul. Határozottan tetszett a könyv, mindenképp meg kell majd tudakolnom Colintól, hogy honnan szerezte, de egyelőre nem tudtam tovább olvasni, Daphne és Flora hazaértek. Az ágytakaróm sarkát használva könyvjelzőnek, félretettem a kötetet, majd elindultam lefelé a szokásos dumálás órára. Ha nem beszélik ki magukból, mi történt aznap a boltban, képesek éjjel felkelteni, hogy bepótolják.

- Mizu? – toppantam be, épp akkor, amikor Flora előhúzott egy óriási tálat, és tojásokat kezdett el feltörni. Amikor ideges, izgatott, szomorú, jókedve van, vagy csak unatkozik, általában mindig süt valamit. Igen, ez azt jelenti, hogy állandóan süt.

Nem bánom, mert még mindig jobb, mintha nekiállna bájitalokat főzni. A sütivel legalább jóllakok, és vihetek át Colinéknak is.

- Az a mocskos vénember megint mézzel fizetett – mormolta Daphne vádlón meredve Flora hátára. – A drágalátos nénikéd pedig hagyta neki.

- Ha egyszer nincs pénze – legyintett Flora.

- Hát nekünk sincs – vágta rá Daphne. – Miből fogjuk kifizetni Corn taníttatását? Tudod, hogy egyetemre akar menni.

Flora rám nézett, és már tudtam, mi következik.

- Miért akarsz egyetemre menni? Az, amit ott tanítanak csupa haszontalanság. Itthon kellene maradnod és kitanulni a…

- Akkor elmondom ezredszerre is – vágtam közbe –, nem leszek boszorkánytanonc!

- De most, hogy te lettél a Főbosz…

- Ki ne mondd! – sikítottam dühösen, mire becsukta a száját.

- Jól van, Hisztikirálynő, akkor ezentúl menj csak oda Mr. Barnabyhoz, és mondd meg neki, hogy nem kap gyógyszert a reumájára, mert te egyetemre akarsz menni. Egyetemre! A Hollowayek nem járnak egyetemre. Olyan lükeségeid vannak, mint anyádnak…

- Anya egyetemre járt? – kaptam a szavakon, mire Daphne és Flora kelletlenül egymásra néztek.

- Nem, nem járt – felelte halkan Daphne. – De szeretett volna, csakhogy jött az a semmirekellő…

- Apám? – kérdeztem, mire a nénikéim szinkronban köptek egyet a válluk felett. – Ne köpködjetek! Miért nem beszéltek soha az apámról? Ki volt az? Legalább a nevét áruljátok el.

Persze ugyanazt kaptam, mint mindig. A nagy semmit. Ha másban nem is, ebben mindketten egyetértettek, nem kell tudnom, kicsoda az apám. Dühös voltam, így visszarohantam a szobámba.

O.O

  Már épp kezdtem volna halálosan elfáradni a leckeírásban és a sok tanulnivalóban, amikor Colin megérkezett. Tudtam, hogy ő az, mert szokása, hogy úgy rohan fel a szobámba, mintha attól félne, minden elvesztegetett másodpercben nagyobb lesz az esélye annak, hogy valami megmagyarázhatatlan történik vele a házunkban. Bár nem mondtam neki, hogy tisztában vagyok vele, de régóta tudom, hogy tart a házunktól, mintha kísértettanyáról lenne szó, holott kettőnk közül eddig egyedül ő az, aki megpróbálta elhitetni velem, hogy szellemek léteznek.

- Ezt nem hiszem el, Corn! – fújtatott, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. Barnie úrfi felugrott az ágyról, és dorombolva sietett az üdvözlésére. – Hogy hagyhattál ott? Tudod, mennyire idegesítő volt, hogy az a kísértet egész idáig nyaggatott? – Lehajolt, hogy egyik kezével Barnie fülét, a másikkal a sebesült lábát kezdje vakargatni.

- Colin, szerintem komolyan valami bajod van – mondtam némi habozás után. – Mi lenne, ha elmennénk egy orvoshoz? Nem gondolhatod komolyan, hogy kísértetek léteznek.

Úgy nézett rám, mintha legkevésbé tőlem várt volna kételkedést, pedig tudhatná, hogy a Szkeptikus a második nevem.

- Ez a hapsi létezik! – mondta halálosan komolyan.

Sóhajtva körülnéztem.

- És most itt van? – adtam meg magam. – Kérdezd meg tőle, hogy mit akar.

Colin látványosan körülnézett, majd kikukkantott a folyosóra.

- Hé, nincs itt! – mosolyodott el vidáman, majd az ablakomhoz sétált. – Kint sem látom. Várj… uh, ott van! Ott áll a kerítésen kívül. Figyelj, szerintem nem tud bejönni az udvarotokba.

- Hát, persze – bólogattam szánakozva. – Akkor az lesz a legjobb, ha itt maradsz egy ideig, hátha elmegy, oké? Megcsináltad már a leckéidet?

- Kit érdekelnek a leckék, amikor egy kísértet üldöz? – kérdezte még mindig kifelé bámulva az ablakomon. – Tényleg nem tud bejönni… haha, haver erre mit lépsz? – mutogatott ki, majd egy vigyorral az arcán behúzta a sötétítőfüggönyömet.

- Szóval, mit gondolsz az új srácokról? – tereltem el a témát a legjobb barátom ijesztő állapotáról.

- Mit kellene gondolnom róluk? Az a sötét alak, aki körülötted lógott…

- Roland – segítettem ki.

- Az nem tetszett.

- Nem gondolod, hogy olyan… furák? Vajon honnan tudták a nevemet, mielőtt bemutatkozhattam volna?

- Nem tudom, lehet, hogy megkérdezték, ki a legfurább csaj a suliban, és… - a hozzá vágott párna elnémította, de azért volt igazság abban, amit mondott.

- Szóval Roland azért szállt rám, mert boszorkánynak hisz? Talán kötött egy fogadást, hogy randiznia kell a legrémesebb lánnyal, mint abban a filmben – ábrándoztam el, hiszen az ilyen filmekben a srácok mindig beleszeretnek a béna lányba. Ezt nem bánnám, csak ne tűnt volna olyan furának. Az elméletbe beleillett a másik srác, Rufus is, talán ő felügyeli a fogadást. De mi lehet a szomorú szemű szőkével? Lehet, hogy ő is benne van? Valamiért azt kívántam, bár ő lenne az, aki egész nap a nyomomban járt volna.

Észrevettem, hogy Colin már vagy fél perce nevetgél, csak még azért nem szólt vissza semmit, mert újra vakarózott. Felhúzta a nadrágja szárát, és hangosan vakarta a harapás környékét, ami még csúnyábban nézett ki, mint korábban.

- Hú, lehet, hogy meg kellene nézetned egy orvossal – vetettem fel. – Lehet, hogy vérmérgezés, vagy valami fertőzés.

- Mi ez veled meg az orvosokkal? Semmi bajom! – legyintett le, így ebben maradtunk.

Szerencsére nem próbált meg újra győzködni a szelleméről, mert az időközben elment – reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy Colin jobban van -, de hogy nehogy újra kísérteni kezdje, úgy döntött, nálunk marad éjjelre az enyém melletti vendégszobában.

Nem vacsoráztunk együtt a nénikéimmel, mert ők nem esznek egy asztalnál férfiakkal, így felhurcoltam egy-egy tányérnyi levest, majd frissen sült sütiért is leosontam. Észre sem vettem, hogy Colin utána jött, amíg Daphne olyan arcot nem kezdett vágni, ami csakis legjobb barátomnak szólt.

- Mit akarsz? – kérdezte türelmetlenül, szinte rácsattanva Colinra.

- Nem kell felkapni a vizet – mondta ő nem véve magára a nénikém modortalanságát. Megszokta az évek alatt, gondolom. – A kísértetekről szeretnék kérdezni.

- Ó, csak nem léptél át valakinek a sírján? – kapta fel a fejét Flora. – Ezért nem kellene normális embereknek temetőbe járkálni, elég egy rossz mozdulat, és máris nyakadon egy nyavalygós szellem.

Hitetlenkedve néztem Colinra, aki teljesen beleszellemült a kísértetezésbe.

- Mit kell csinálnom, hogy elmenjen? – kérdezte egyik nénémről a másikra nézve.

- Egy szelleműzés túl bonyolult lenne, a legegyszerűbb, ha teljesíted, amit akar – mormolta Daphne.

- Nehogy már – szóltam közbe idegesen. – Szellemek nem léteznek! – Flora csak rám mosolygott, szánakozva, mint mindig, amikor nem hiszek valamiben. Csak még feldúltabb lettem tőle. – Akkor miért nem láttam még egyet sem?

- Szerencséd volt – vont vállat Flora. – Különben meg a házunkhoz nem jöhetnek, védve van ellenük.

- Ezért nem tudott bejönni – bólogatott Colin inkább csak magának.

A fejemet csóválva vettem elő egy tányért, majd halmoztam rá egy csomó sütit, és elindultam vissza a szobámba.

Szerencsére Colin látta, hogy nem vagyok kísértetes kedvemben, így anélkül tértünk nyugovóra, hogy még egyszer felhozta volna a témát.

O.O

Álmomban Colin a lábát vakarta, mire Ariana jelent meg mellette, és sírva fakadt, hogy már túl késő, ha nem találunk gyógymódot, Ralph meg fog halni. Meg akartam mondani Arianának, hogy Colin nem Ralph, de aztán eszembe jutott, hogy Ralph már meghalt, és erősen gondolkodni kezdtem, hogyan mondjam el a hírt lánynak. Hevesen dobogó, aggodalmas szívvel ébredtem Barnie dühös fújtatására.

Felültem, és felkapcsoltam a lámpámat. Barnie az ablak felé meredt, a sötétítőfüggönyöm figyelve, ami ide-oda lengett. Felkeltem, és közelebb érve az ablakhoz már láttam is, hogy résnyire nyitva van, a befújó szél mozgatja az anyagot. Mi más lett volna?

Becsuktam teljesen, majd nem törődve Barnie villogó szemével, visszafeküdtem az ágyamba. Szinte azon nyomban elaludtam, és tovább álmodtam.

Ariana a sápadt, eszméletlen Colin fölé hajolva suttogott valamit, amit nem értettem, majd egy üvegcséből csepegtetett valamit egy anyagdarabra. Közelebb sétáltam, hogy lássam, mit csinál, aztán döbbenten meredtem a Colin bőrét borító különös foltokra. Ariana felém fordult, szólásra nyitotta a száját, és…

Hatalmas csattanásra ébredtem. Felültem, és rögtön érzékeltem, hogy valami van a szobámban. Ijedten kattintottam fel a lámpát, majd azzal a lendülettel a mellkasomhoz rántottam a takarómat. Barnie megint fújtatott.

Az ágyam előtt Roland feküdt a hátán, két karjával a rajta terpeszkedő Rufust ölelve, azonban abból, hogy Rufus vicsorgott, és kezei Roland nyakára fonódtak, rádöbbentem, nem egy romantikus jelenetnek vagyok szemtanúja, ezek épp egymást gyilkolják. Éjnek évadján. A szobámban.

- Mi a fenét műveltek?! – kaptam levegő után hitetlenkedve.

- Ezt jól megcsináltad! – morogta Rufus, és elengedte Roland nyakát. – Mocskos pióca!

- Nem csináltam semmit, te támadtál rám! – vágott vissza Roland méltóságteljesen.

- Aha, azt akarod mondani, hogy nem akartál rámászni, miközben alszik? Na, ne! Ezt nem veszem be!

Roland nyitotta a száját, de gyorsan közbevágtam.

- Mit csináltok a szobámban?! – Az első ijedtség elmúltával már csak dühös voltam rájuk. Annyira, hogy mozdulni sem tudtam az indulattól. Egyelőre.

Rufus gyors pillantást vetett Rolandra.

- A nagynénjei szerint nem tud semmiről.

- De hiszen ő a Főboszorkány – nézett rám döbbenten Roland. – Azt sem tudod, hogy mi vagyok?

- Ja, ijeszd csak halálra rögtön ezzel! – Rufus lassan felállt, majd leporolva magát a nyitott ablak felé intett. – Ne csukjam be, nem fázol?

Ha tudtam volna válaszolni, valami nagyon csúnya dolog jött volna ki a számon, helyette csak hitetlenkedve néztem. Rufus sóhajtott.

- Na, nem akarlak nagyon lesokkolni, de nyilván valami magyarázatot kell adnom, hogy mit csinálok itt. Őt követtem – mutatott Rolandra. – Az ablakodnál ólálkodott, aztán bemászott a szobádba. Csak meg akartalak védeni, mielőtt…

- Cornelia, nem tettem semmit rosszat – lépett előrébb Roland rám szegezve a szemeit, amikről nem tudtam elvenni a tekintetem. – Csupán csak néztelek, ahogy alszol. A bűbájos pihegésed zene volt…

- Láttam, ahogy meresztetted rá a szemed! – vágott közbe Rufus. – Ennyi hiányzott hozzá, hogy megharapd! Ti vámpírok…

- Micsoda?! – találtam meg a hangom. Az ilyen paranormális dolgok említése mindig kiakasztott, most ebbe kapaszkodtam, hogy eszemnél tudjak maradni. – Mit mondtál róla?

- Hát… ő egy vámpír – vakarta meg a fejét Rufus, nem nézve rám. – Nem így kellene, hogy tudomást szerezz róluk, de…

- Ez a kretén pedig egy vérfarkas – árulkodott Roland, mintha mindenáron a rokonszenvem akarná elnyerni. Elárulom, hogy ez száz év alatt sem sikerült volna.

- Ja, mert az ugyanaz, mi? Én legalább nem egy vérszívó hulla vagyok!

- Ugyancsak kellemesebb lehet az élet egy vonyító négylábú bőrében – gúnyolódott Roland.

- Elég! – csattantam fel. – Kifelé mindketten, mielőtt… - Hirtelen nem tudtam semmilyen fenyegetést kitalálni. Álmos voltam, és elegem volt az olyan marhákból, mint ez a kettő.

Nyilván, ha normális életem lenne, akkor jobban felháborodom a felbukkanásukon, de ilyesmi már történt velem, nem is egyszer. Srácok a suliból belopóztak a házunkba, és trágár szavakat festettek a falakra, egyszer még a konyhában is rumlit csináltak, összetörve egy csomó mindent, és volt, hogy autóval tarolták le a kerítésünket. Az, hogy a szobámba lopóztak, még nem volt meg, de nem mondom, hogy nem számítottam rá.

- Kérlek, Cornelia, szükségem van a segítségedre! – nézett rám Roland könyörgőn. – Igaz, vámpír vagyok, de…

- Szerintem nem hiszi el – tűnődött Rufus. – Megnyugszol egy kicsit, ha bebizonyítjuk, hogy nem őrültek vagyunk. Nézd! – Azzal felemelte a fémlábú székemet az íróasztalom mellől, és fél kézzel meghajlította a lábát. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. – Látod, vérfarkaserő! Gyerünk, vérszívó, vigyorogj rá! – lökte oldalba Rolandot, mire a srác kelletlenül elmosolyodott.

A széles, elbűvölő mosolyát még vonzónak is találhattam volna más körülmények között, de így nem igazán tetszett, plusz azzal a mosollyal napvilágra kerültek az eddig rejtegetett hegyes szemfogai, amiknek láttán görcsbe rándult a gyomrom.

Persze biztos voltam benne, hogy nem egy vámpírral van dolgom, és hogy a székhajlítás is csak egy trükk, de túl védtelen voltam egymagam még mindig az ágyamon ülve, így megtettem, amit már elsőre is kellett volna. Sikítani kezdtem.

Elismerem, nem a félelemtől, inkább dühömben, és mert igencsak vágytam rá, hogy a szomszéd szobában alvó Colin átrohanjon, és az öklével rendbe tegye ennek a két idiótának az elméjét. Egyikük sem tett semmit a sikítás ellen, Rufus összerezzent, kiegyenesítette a szék lábát, majd a helyére tette, Roland pedig csak állt rezzenéstelenül, mint egy kőszobor, és intenzíven bámult.

Alig egy pillanattal később összecsuktam a szám, mert Colin rohant be az ajtón.

- Corn? Mi a…

Döbbenten megtorpant, és a látogatóimra meredt. Hallottam, ahogy a nénikéim felfelé dobognak a lépcsőn, majd ők is megjelentek az ajtóban, ám Colinnal ellentétben nem csodálkoztak annyira.

- Corn, nem emlékszem, hogy engedélyt adtunk volna, hogy vámpírokat és vérfarkasokat fogadj a hálószobádban – mondta Daphne élesen, csúnyán Rolandra meredve.

- De meg kell hagyni, szép példányok – nevetgélt Flora, és nem zavartatva magát körbejárta Rolandot. – Negyvenhárom éve, hogy utoljára vámpírral találkoztam, de az nem volt ilyen jóképű.

Roland udvarias hajbókolást mutatott be.

- Szolgálatukra, kisasszonyok.

- Az biztos nem lett volna szolgálatukra, ha megcsapolod a Főboszorkányt! – vágta rá Rufus. – Hölgyeim, kérek engedélyt karót döfni ennek a vámpírnak a szívébe.

- Nem akartam bántani Corneliát – szögezte le Roland. – A segítségét szeretném kérni.

- Azért másztál be az ablakán?

- Hallod ezt? – bökte oldalba Flora Daphnét. – Rég volt már, mikor utoljára mászott be férfi az ablakomon, hogy megnőtt a mi kis Cornunk.

Időközben sikerült kioldalaznom az ágyból, és felkapva a még mindig mérges Barnie úrfit, Colinhoz rohantam, hogy menedéket leljek a háta mögött. Mert akármekkora is a felfordulás, rá mindig számíthatok, még akkor is, ha szellemekkel társalog.

- Mi folyik itt? – kérdezte szinte mozdulatlan szájjal, le sem véve a szemét az őrült bagázsról.

Na, persze, ha én azt tudnám…

3. fejezet

3. fejezet

Colin

Meg Cabot: Mediátor

Avagy a kísértet mindig a legrosszabbkor jönnek

Szerzői megjegyz.: Tanárnő, inkább ne is kérdezze, hogyan olvashattam el ezt a könyvet fiú létemre. Fogjuk ezt rendkívüli irodalmi tájékozottságomra. És kérem, ne adja ki senkinek, hogy ennyire… bennfentes vagyok a témában.

Ez a könyv egy lányról szól, aki látja a szellemeket, pedig nem akarja. Ez még nem elég egy jó könyvhöz, sőt egy rosszhoz sem, ezért a szerző beletett neki pár küldetést, konkrétan Hermészt játszik a kísértetek mellett, és segít nekik átmenni a túlvilágra. Én mondom, ha rám tapadna így egy szellem, mint rá ez a Jesse fickó, és be tudnám törni az orrát, nem várnék vele fél percig sem! Gyalázatos, hogy ez a szegény lány ki van téve a kísértetek zaklatásának, arról nem szólva, hogy az iskolaigazgató, vagyis az életében jelen lévő legnagyobb hatalom a szellemek pártján áll. Hihetetlen! A regény főbb fordulatai…

Házi dolgozatait kizárólag a tárgyat tanító tanár, az igazgatónő és a felügyelőbizottság tagjai tekinthetik meg, ám saját érdekében remélem, utóbbiak nem fognak rá számot tartani, mert gyászos a produkciója. Úgy körmöl, hogy azt alig lehet elolvasni, mintha az egyik szünetben vetette volna papírra a gondolatait. Miért nem tudja jobban odatenni magát, fiatalember? Ez egyes.

O.O

A lábam továbbra is úgy égett, mint a ménkű, és még csak nem is káromkodhattam. A papi iroda előtt ültem már vagy fél órája, és azt lestem, mikor osonhatok el. Semmi kedvem nem volt Bernard atya pszichológiai okfejtéseihez és kéretlen tanácsaihoz.

Kellemetlen volt odakint várakozni, főleg, mert a mindenki által rajongott Sophie sikítozását kellett hallgatnom, aki odabent nagyon nem bírt magával. A titkárnő végül beavatott a titokba, hogy a „leányka” enyhén paranoiás, nem szereti az idegeneket, ezért jött Dullville néptelen iskolájába. Nekem mindegy volt, csak húzzon már el, hogy bemehessek lebeszélni a dolgot Bernard atyával, és szünetre visszaérve szabadon elmesélhessem Cornnak, mi történt. Az atyának persze nem beszélhettem róla, isteni csodának vélte volna, hogy alakot öltött előttem egy kísértet.

Isteni csoda egy frászt.

Inkább pokoli balszerencse volt, főleg ha reakciómból indulunk ki. Nem a hidegvéremről vagyok híres, amikor valami fenyegetőt látok, azonnal ki akarom iktatni. Többnyire nem vesztegetem az időmet szépelgésre, hanem bunyóba kezdek, de itt mindenképpen én voltam a vesztes fél. Amikor a kísértet felpislákolva, remegve, mint a gyertya lángja, megjelent az emelet plafonig érő ablaka előtt, az állam leesett, annyira bámultam. Nem vagyok egy gyáva srác, de azért ember, egy kísértetről volt szó! Olyan tisztán láttam, mint bárki mást, épphogy nem volt hús-vér! Vészcsengőmet még csak nem is ez indította be, hanem az, hogy engem bámult. Akkor aztán elpattant valami az agyamban. A gondnoknőnek segítettem székeket ide-oda pakolni, amikor megpillantottam, így könnyedén nekilódíthattam az egyiket.

Addig a percig még azzal álltattam magam, hogy valami marha lehet, aki a suliban is a halloweeni jelmezével akar menőzni, de úgy átsuhant rajta a szék, mint annak a rendje, aztán lármás üvegtörés közepette kirepült az egyik hátsó futópályára. A testnevelés tanár megdicsért a szép dobás miatt, de a gondnoknő már nem volt ily elnéző, előbb mentem az igazgatónőhöz, aztán ide. Az igazgatónő egy sort kiabált velem, de nem nagyon zavart, egész jól tartottam magam ahhoz képest, hogy az előbb láttam kísértetet. Balsorsom okozója az incidens után felszívódott, így amúgy se tudtam volna mit tenni. De ha maradt volna, akkor se mentem volna oda hozzá. Jó, rendben, a könyvek csacska tinilányai szeretnek kísértetekkel dumálni, de én nem. Kezdjük azzal, hogy nem kéne létezniük.

Vagyishogy nem léteznek.

A fejemet fogva hajoltam előre. Lehet, hogy annak az izének a harapása jobban kihat rám, mint gondoltam? Sokkot kaptam volna, és szellemlátással próbálom elterelni figyelmemet? Mi tagadás, pár másodpercig még be is jött, de most újra vakarni kezdtem térdemet. A bokám felső részéhez már nem mertem hozzányúlni, olyan vörös és duzzadt lett, hazaérve kénytelen voltam borogatást tenni rá, ahogy Corn javasolta.

Erről eszembe jutott Corn. Neki is megvolt a maga baja, a nagynénjei mindig kitalálnak valami új őrültséget, ráadásul errefelé a csoda nem csak három napig tart. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is normálisan fogunk éldegélni, mint más emberek, egy életre ránk ragadt a flúgos címke. Örültem, hogy egy rövid időre színtiszta elragadtatást tudtam csalni az arcára azzal a nyaklánccal. Igaz, azt nem tudom, honnan került a könyvbe – anyám kétes szokásaiból kiindulva kölcsönvehette, és aztán soha nem adta vissza -, sőt a könyvet is anyám egyik réges régi ládájának mélyén találtam, mikor keresgéltem a vámpírkosztüm gallérrészét, de nem számít, anya nem hiányolta, más meg nem tudott róla, és legalább kicsit felvidíthattam vele a legjobb barátomat.

Bejött az iroda előtti keskeny helyiségbe két lány, és a fal mellé helyezkedve, suttogva arról kezdtek el beszélgetni, hány új diák érkezett a hétvégén. Új diákok? Fancsali képet vágtam. Na, ne. Anyám mindig azzal viccelt, hogy egyszer majd betoppan a féltestvérem, felismer, és újra egyesül a nagycsalád. Mivel ilyesmi csak a mesékben fordul elő a legkisebb királyfival, nem idegeskedtem magam halálra, de azért mindig figyeltem az újakra. Most a pletyka szerint egyből három is jött. Persze a pletykák azért pletykák, mert nem kell őket komolyan venni. Például ott van mindjárt az, hogy valami harmadikos csajt a saját vérében fetrengve találtak egy buli tán. Mi a garancia rá, hogy nem ő művelt magával valamit? Annyi volt köztünk a fojtogatásban, könyökvagdosásban gyönyört lelő, hogy könnyen el tudtam képzelni.

Ekkor nyílt az ajtó, kijött a szép Sophie, majd - egy pillantást se pocsékolva rám, a lányokra vagy a titkárnőre - már itt se volt. Bernard atya hívatott.

- Atyám – hajtottam meg fejemet. – Vétkeztem. A tengerparton hagytam tegnap egy kólás flakont, mert Corn sürgetett, hogy menjünk tortát enni.

- Ne szólítsd így, Colin, van rendes, keresztényi neve – mondta fáradtan az atya. Öreg kora ellenére máskor mindig életerőtől duzzadt, most kimeríthette a szőke ribanc. – Mégis mihez kezdjek veled, Colin? Nem hívathatom be édesanyádat, múlt hónapban négyszer kértem, hogy jöjjön be az iskolába, nem terhelhetem le még jobban. Ideje megtanulnod felelősséget vállalni tetteidért.

Úgy mondta, mintha én kértem volna, hogy behívassa. Kis korom óta tudtam, hogy simán megteheti, de nem volt értelme. Annyit ért el vele, hogy anyám még jobban aggódott értem, ráadásul rémálmai voltak a bűntudat miatt, hogy csúfosan megbukott a szülőszerepben. A karosszékben hátradőlve néztem le a pöttöm Bernard atyára.

- Úgy lesz, felelősséget tanulok. – Csak hagy menjek már, mindjárt kicsöngetnek, tettem hozzá magamban.

Az atyát viszont minden bizonnyal nem ajándékozta meg az Úr gondolatolvasással, ugyanis igen hosszú és igen unalmas erkölcsi prédikációt intézett hozzám. Néhány intelmét fel is jegyeztem, és rímeket faragtam belőlük. Már bőven benne jártunk a második óra elejében, amikor elszabadultam, így nem volt más választásom, mint csatlakozni kínkeservesen varrogató társaimhoz.

- Grey, csak nem befáradt? – ripakodott ránk a háztartástan tanárnő.

- Örülök, hogy beválik az új szemüvege, Mrs. Valessen – mosolyogtam rá udvariasan, igyekezve legyűrni a vakarózás iránti vágyat. Amíg Bernard atyánál voltam, legalább el volt takarva két lábam, így azt csináltam velük, amit akartam, de a gyerekméretű asztalok mellett nem volt hely elbújni.

- Majd meglátjuk, mennyire lesz kedve szájaskodni varrogatás közben! Ma a pelenkaöltés a soros, rajta!

A srácok összerezzentek kiáltásától, mindenki munkához látott. Nem igen törődtek velem, mindenki a maga szövetdarabjával volt elfoglalva. Én még odáig se jutottam, mert már a tűnél leragadtam, nem bírtam befűzni a cérnát. Húsz kínos percet töltöttem a cérna nyálazásával, sodorgatásával és tűhegynek préselésével, mikor Mrs. Valessen megelégelte szenvedéseimet, és példát statuálva úgy kapta ki a kezemből a tűt, hogy közben jól megszúrt. A vén szipirtyó ezután három másodperc alatt levágott egy darabot a cérnából, majd könnyedén a tűbe fűzte. Diadalmasan nyújtotta át, hogy vegyem el, és kössek csomót a végére.

- De gyorsan ám! – nógatott ezerrel, mire kötöttem egy akkora csomót, hogy az még a tanárnő kötött díszsáljának szemein se fért volna át. Mrs. Valessen adott egy darab vásznat, és figyelte, hogyan boldogulok.

A többiek örültek, hogy felszabadultak a varrás alól, és minket nézhetnek. Észrevettem, hogy Chip, az egyik legnagyobb hatökör előveszi mobilját, és lefényképez vele, ahogy kissé remegő kézzel beleszúrok az anyagba. Magasról tettem rá, sőt a pelenkaöltés sem érdekelt, azt se tudtam, milyen. Találomra szurkáltam tele az anyagot, mire a tanárnő rám ordított, újfent el akarta venni tőlem a tűt. Félig már oda is adtam neki, amikor észrevettem egy alakot az ablak előtti derengő fényben. A fényben csillámló porszemek lustán hömpölyögtek át a pasas testén, én meg ámulatomban a kelleténél erősebben nyomtam Mrs. Valessen kezébe a tűt.

- Ááááááá, te égetnivaló ördögfattya! – visított fel a széles asszonyság, ahogy elnézte a tenyeréből kiálló tűt. – Hát nem volt neked gyerekszobád?!

- Nem, még csak szobám sem – feleltem úgy fél perccel később, mikor a tanárnő már kiviharzott az ajtón, és a kísértet is köddé vált.

Lehet, hogy újra csak hallucináltam, most nem láttam olyan élesen, mint korábban, viszont arcvonásai tagadhatatlanul egyeztek. Tényleg beszélnem kellett Cornnal.

O.O

Persze ezt mondani könnyebb volt, mint megtenni. A második óráról kiáramló tömeg még akkor is elszakított volna minket egymásról, ha ugyanabból az osztályteremből kézen fogva jöttünk volna ki, így meg egyenesen reménytelenbe fordult a helyzet. Mivel ez a mostani vészhelyzet volt, fel sem merült bennem, hogy leállok kajtatni őt a tömegben, ezért egy rövid kézmosás után a régi találkozóhelyünk felé vettem az irányt.

Volt egy időszak életünkben, amikor mindkettőnkre rájárt a rúd, méghozzá sokkal inkább, mint most. Bármibe is kezdtünk, az balul sült el, mindenki utált minket, és mi is mindenkit. Amikor a közös ebédlőben való étkezéseket is rühellni kezdtük a tarthatatlan helyzet miatt, úgy döntöttünk, hogy ezentúl a kajálások alkalmával a kihalt főfolyosó egyik beugrójánál álló táblát fogjuk irányba venni, ami péntek kivételével minden nap szabad volt. Négy oldalra kihajtható hirdetőtábla volt, amit mi tálcának használtunk. Egymással szembe helyezkedve, a falnak dőlve enni klasszisokkal jobb volt, mint mikor közben kenyérdarabkákkal dobáltak, és szószt löttyintettek az ölünkbe. Most is oda tartottam.

Corn már ott volt, és egyrészt kétségbeesetten nyújtogatta a nyakát engem keresve, másrészt igyekezte elkerülni a többi diák pillantását. A szokott félszegség mellett még valami ült zöld szemében, amit nem tudtam hova tenni, de arcára nézve nyilvánvalóvá vált számomra, milyen pocsék napkezdése volt.

Mikor észrevett, egyből hátrébb húzódott, hogy ki tudjak válni a tömegből. A csorda tovább csörtetett az ebédlő felé, én pedig megálltam Corn mellett.

- Láttad az új srácokat? – kérdezte levegővétel nélkül.

- Hát igaz a pletyka? – húztam el a számat. Kivettem uzsonnás dobozomat. Corn nem fáradt ilyesmivel, annyira izgatott volt, hogy még azt is elfelejtette, hogy tízórai szünet van. – De miért lep meg? Pár új diák felbukkan a félév közepén, na és? Ismered az igazgatónőt, egy szebb summáért magát az antikrisztust is beinvitálná iskolánkba.

- Nem is tudom, ez valahogy más – idegeskedett Corn. Mikor meglátta, hogy nyugisan beleharapok a kovászos uborkás szendvicsembe, rám csattant. Olyan vörös lett az arca, mint mikor kislánykorában elvettem tőle a kedvenc labdáját, és nem adtam vissza. – Figyelsz?!

- Igen, és nem akarom alábecsülni az új srácokkal kapcsolatos aggályaidat, de az a helyzet, hogy… - Megálltam egy pillanatra, szétnéztem, és közelebb hajolva folytattam. – Ma már kétszer is kísértetet láttam. Sőt, ugyanazt a kísértetet.

- Ne hülyülj már, ez most komoly! Mind a három tudja a nevemet! Ugye nem lehet, hogy a nénikéim híre a városhatárokon túlra is elterjedt? Hogyan fogok tudni elhúzni ebből a lökött városból, ha mindenki egyből meg fog bélyegezni a boszorkányosdi miatt?

- Tudod, Corn, nem mindenki olyan előítéletes, mint ezek itt – intettem fejemmel három nagyban hahotázó, a suli falának röplabdát vagdosó srácra. – Vannak normálisak is. Akkor térjünk vissza egy kicsit a szellem megjelenésére. Komolyan mondtam, olyan komolyan, mint ahogy itt állok. Felé dobtam egy széket, de átrepült rajta, szerinted ennél jobban mi győzhetne meg arról, hogy ez egy szellem volt?

Corn felemás pillantást vetett rám, mint aki nem tudja, higgyen-e nekem vagy sem. Igaz, néha hecceltem a boszorkányosdival, de most még véletlenül se rándult felfelé a szám széle. Ha nem erőltettem volna magamra nyugalmat, valószínűleg idegbeteg módjára rugdostam volna a folyosón álló műanyag székeket. Előbb a viszkető harapásnyom, aztán ez.

- Mit is mondtál a buliról, hogy átestél egy síron? – kérdezte. – Nem lehet, hogy beütötted a fejedet? El kéne menned orvoshoz, Colin, ki tudja, hogy mi…

- Átestem egy síron… Ez az! – Mintha egyszerre gyúlt volna fény a fejemben és zártak volna sötét kamrába. Nyilvánvaló volt a válasz, és mégis olyan - mondjuk ki - gügye. Azért Cornnal megosztottam újdonsült ráébredésemet. – Emlékszel arra a könyvre, aminek sötétkék borítóján egy szerinted csúnya, szerintem is csúnya, de jóseggű zombilány volt? Ott írtak olyat, hogy aki átesik egy síron, az látni fogja a sírban fekvő elhunyt szellemét. Nos?

Lesajnáló pillantást vetett felém, mint aki már biztos benne, hogy csak hülyítem, és nem várta meg, hogy tovább bizonygassam igazamat, inkább elmesélte, mivel telt délelőttje.

- A kémia maga volt a megtestesült rémálom. Az első tíz percre Sophie mellé ültettek, de aztán szerencsére bejött az egyik új srác, és Sophie se szó, se beszéd, kirohant. Örültem is, mert azon nyafogott, hogy a kémiai vegyszerek mindig felpuhítják a műkarmait. A srác alapból szimpatikus volt, hiszen Sophie elszelelt tőle, és utána volt olyan rendes, hogy leült mellém a padba. Próbáltam nem törődni azzal, hogy honnan a csudából tudja a nevemet, aztán elmesélte, hogy hallott a nagynénéimről meg a blogomról, onnan ismer, ez egy kicsit megnyugtatott. A tanár megint azzal kezdte az órát, hogy az elit képzésről hablatyolt, de még cöcögni is elfelejtettem, annyira meredten bámult rám a fiú. Ilyen közelről.

Olyan közel hajolt hozzám, hogy előrehulló vörösesszőke fürtje szinte a homlokomat verte. Mikor úgy gondolta, elég ideig prezentálta a dolgot, a tábla széléig hátrált.

- A tanár rá is szólt egy kitérő erejéig, mire arrébb ment úgy öt centivel. Nekem már ez is nagy megkönnyebbülés volt, de az nem, mikor Mr. Erving kijelentette, hogy kísérletezünk. Nem húzom tovább a csattanót, figyelmetlen voltam, előbb tettem a vízbe a sóssavat, és csak utána a nátriumhypokloridot, így a srác képébe robbantottam a kémcsövet.

- Legalább lerobbantottad a fél fejét? – kérdeztem rosszindulatúan. Bár nem akarta, az arcára volt írva, hogyha nem rettegne annyira attól, hogy mások csak bántani akarják, örülne a fiú figyelmének.

- Persze, hogy nem! Volt rajta védőszemüveg. Csak a haja sült meg egy kicsit, meg poros lett az arca – mesélte. Félrefordulva nekidőltem a vízszintesbe tett táblának.

- Akkor meg? Mindenkivel előfordulnak balesetek. Szellemjárás már kevésbé.

- Már megint kezded! – Bosszúsan sóhajtott fel, majd melle előtt keresztezve karjait rám nézett. – Hogy is volt ezzel a te szellemeddel?

- Nem az én szellemem, már azért sem, mert férfiú.

- Ugye most csak ugratsz? – kérdezte elkerekedő szemekkel. – Kérlek, ne mondd, hogy te is hiszel a természetfölöttiben!

- Hidd el, én sem szívesen hangoztatom.

Az egyik baromállat közbeszólt.

- Ne is, mert gond lesz!

Nem jött közelebb, továbbra is a falnak ütögette labdáját. A rohadék hallgatózhatott, mert szándékosan halkan meséltem Cornnak, tudtam, ezeknek egy félrehallott szó is elég, hogy bunyóba kezdjenek. Más szájából baráti figyelmeztetésnek, szívélyes heccelődésnek hangzott volna, de nem az övéből.

- Én a helyedben nem püfölném a falnak az okosabb felemet – mondtam neki, aztán Corn felé fordultam. – Az utolsó, amit akarok, hogy egyet kelljen értenem a nagynénéiddel. Nem is arról van szó, hogy mindent beveszek, mert ritka nagy szamárságokat is mondanak, de ez a kísértet história, hát nem tudom, lehet, hogy el…

Nem folytathattam, mert Corn szeme még jobban elkerekedett, ahogy vállam fölött elnézve valamit nagyon bámult. Azt hittem, az egyik új fiú tért körünkbe, de csak a labdás volt, aki alattomban akarta megtorolni gyenge beszólásomat.

Teljes erőből a csempézett padlónak vágta labdáját, ami erősödő lendülettel pattant fel egészen a mennyezetig, majd onnan lecsapódva süvített felém. Még megfordulni se lett volna időm, máris képen talált volna, ha valaki nem kapja el a labdát játszi könnyedséggel.

Még sosem láttam a srácot, és ami azt illeti, eddig jártam jól. Faltörőkosképe volt, és közeli szerettét veszthette el, mert annyira gyászolt, hogy még a cipőfűzője is fekete volt. Úgy kapta el a röplabdát, mintha a meccs sorsdöntő pillanatában lépett volna színre elmarva a többi játékostól, és most várná a jutalomfalatkáját.

- Én hős lovagom – adtam meg neki a dicsőséget. Nem értékelte, egyszeriben összehúzott szemmel kezdett el méregetni, mintha eddig észre se vett volna.

- Colin! – sziszegett rám Corn, és karomnál fogva hátrébb húzott. Igaz, ami igaz, az új srác extrém módon fejezte ki irántam érzett ellenszenvét, kevés hiányzott, hogy rám vicsorogjon. De hát ez jobb körökben is előrefordul.

- Mi a baj? Csak megköszöntem, hogy megmentett egy röplabdától.

- Nem téged védtelek – felelte fennkölten a srác, villogni kezdett szeme. Beszéd közben hanyag módon hátradobta az eddig kezében tartott röplabdát. – Hanem Corneliát.

- Szóval Corneliát – húztam el Corn keresztnevének utolsó szótagját. – Igaz is, ha nem kapod el, a labda nyilván áthatolt volna testemen, és belecsapódott volna szegény, védtelen Corneliába... Ejnye, hanyagoljuk a fizika leckét?

- Köszönjük – mondta gyorsan Corn, aki utálja a konfliktusokat, és sose érti, körülöttem miért terem annyi. Ezt különben én sem vágom.

- Te talán – néztem rá. – Nekem nem ártott volna egy kis észhez térítés.

- Betört volna a fejed! – Corn megfeledkezett a srácról, teljes testével felém fordult, és közel lépve hozzám elkezdett szidni. – Miért talál rád mindig a baj? És nehogy azt mondd, hogy…

-…színtiszta véletlen – mondtuk egyszerre.

A srácot zavarhatta ez a nagy összhang, de az is lehet, hogy szimplán herótot kapott tőlem, mert közelebb jött, és a pofázásért be akart húzni egyet. De hiába volt Corn szerint hihetetlen jóképű és az előző eset szemtanúi szerint elképesztően gyors, ha nem ismerte a terepet. Mikor elég közel ért, és fenyegetően felemelte jobb öklét, se perc alatt pofán vágtam a táblával.

Ahelyett, hogy betört volna az a fitos orra, haja szála sem görbült, sőt mintha egy kicsit még tökéletesebben nézett volna ki. Szerintem olyan tökéletes volt, hogy az már undorító, nem is néztem tovább, helyette a tábla másik oldalát szemléltem meg. Behorpadt, pedig Sophie-nk műkörmével ellentétben ez nem puhul meg a melegtől.

Mi lesz itt, kérdeztem magamtól. Ha ez behúz nekem egyet, utána nem lesznek problémáim a szellemlátással, mert én is egy leszek közülük.

Tűréshatárom végére értem. A mai napon kísértetet láttam, el kellett viselnem egy majdnem teljes ördögűzést (Bernard atya épphogy csak nem fröcskölt rám szentelt vizet), és ketten egymásután rám támadtak. Igaz, hogy Colin Grey vagyok, aki földre tud vinni szinte bárkit, aki nem gusztustalanul tökéletes, de azért ez már nevetséges. Így hát nevettem.

A srác, aki még csak nem is fájlalta arcát, megvetően nézett rám, aztán Cornra pillantott.

- Miért időzöl egy ilyen társaságában? Gyere ki velem a kertbe, találtam egy rejtett zugot, ahol rengeteg őszi kikerics nyílik!

- Most toppantál be, és máris volt időd kikémlelni a suli titkait? Elég fura egy figura vagy – hajoltam előre. Corn újra átfogta két kezével karomat, és olyan erővel kezdett el húzni, hogy majd’ kitépte.

- Sajnos most nem érek rá, szia! – vetette oda a csalódott arccal utána bámuló fiúnak. - Colin, siess már!

Amint az egyik mellékfolyosóra értünk, elég messze voltunk ahhoz, hogy ne hallhassanak minket, megállítottam Cornt, és rávigyorogtam.

- Gratulálok, az első komoly udvarlód! Hogy adod be a nagynénéidnek? Fedezzelek?

Eddig is kicsit ki volt pirulva, de most vérvörös lett. Már nem hasonlított egy kukoricára, inkább olyan volt az arca, mint egy természetellenesen karcsú alma.

- Nem kell, biztos nem is érdeklem annyira.

- Szerintem meg igen. Egész idő alatt téged bámult. Még csak nem is mellmagasságban! Mi más kell az igaz szerelemhez?

- Állj már le, azt se tudjuk, kicsoda – szólt rám. A kedvéért visszafogtam magam.

Azt azért túlzás lenne mondani, hogy csalódott voltam, amiért nem akar randizni vele. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kezd egy ilyen tenyérbemászó alakkal, de sajnáltam, hogy nem segíthetem ki, és így nem adhatom vissza azt a sok segítséget, amit akkor adott nekem, mikor Brigitte-tel jártam. Nem baj, tudtam, majd eljön az ideje.

- Kérsz az uborkás szendvicsemből? – kínáltam meg. - Nem egy kikericskert, de azért…

Felnevetett, és elfogadta a felét. Leültünk az emeletre vezető lépcső tövébe, enni kezdtünk. Megnyugtattak az ismerős szürke falak és a rájuk szögezett ronda festmények, magamhoz képest jó hangulatban voltam. Ki gondolta volna, hogy a kísértet belerondít?

O.O

- Ott van! – ismételtem meg hatodjára. – Ott áll a Vízköpők frigye című festmény mellett, és minket néz! Most épp a szendvicset, ami a kezedben van! Dobd el, hátha azt akarja!

Dulakodni kezdtünk, ugyanis én komolyan hittem benne, hogy a kísértet a szendvicsért jött, ha már olyan állhatatosan nézte – hacsak nem ékszercsempész, és Corn nyaklánca tetszett meg neki -, Corn viszont úgy felhúzta magát azon, hogy már megint nem a legjobb pillanatban „viccelődök”, hogy nem engedte el.

Már azon voltam, hogy leteperem a lépcsőre, kitépem kezéből a szendvicset, és a kísértet elé vetem, amikor a szellem szelíden rám szólt.

- Fiatalember, egy jó tanács. Nem szokás így bánni azzal a hölggyel, akinek a társaságát a közeljövőben is élvezni óhajtjuk.

Erőtlenül hullott le karom, elengedtem Cornt, aki haját arcából kirázva nézett fel rám.

- Feladtad! – kiáltott fel, nagyon meglephette a dolog.

- A kísértet megszólalt.

- Tényleg? – Maradék szendvicsfelét dajkálva, gyanakodva nézett rám. – Mit mondott?

- Azt, hogy ne csináljam ezt veled, mert megutálsz.

Miután átestem a sokadik sokkon, vakargatni kezdtem lábszáramat. Corn most úgyis mással volt elfoglalva, nem szólhatott rám. Ösztönösen elhúzta kezemet lábamtól, és az ablak felé nézett. Most se láthatott semmit, mert bár a megnevezett festmény felé pillantott, szeme oda-vissza az ablak szélességében.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem mogorván a szellemtől. Ha nem zaklatott volna, akár még sajnáltam is volna azért, hogy olyan ifjan halt meg. Tíz évvel, ha idősebb volt nálunk. Mikor kimondta a következő mondatot, egyből megváltozott róla a véleményem, és nem épp pozitív irányba.

- Magától semmit. A kedves kisasszonytól annál inkább.