5. fejezet

5. fejezet

Colin

Stephanie Meyer: Alkonyat

Avagy miért kedvelik a csajok a vámpírokat?

Ha jól értettem a könyv eseményeit, ez egy amolyan új Ádám és Éva történet, amiben Évára vannak kenve Ádám bűnei csak azért, mert ő a butábbik fél, és Ádám jobban el tud tussolni mindent. Az almás szimbólum csak erre utalhat, ugyanis más almás sztorit nem tudok a Hófehérkén kívül, de nem hinném, hogy arról lenne szó. Van egy nem túl okos lány, aki beleszeret egy elég okos fazonba. Mindennapi történet. A különös benne az, hogy a pasas viszonozza Bella szerelmét. Vagy legalábbis a könyv végéig viszonozta, lehet, a következő részben már más lánnyal lesz – az sok dolgot megmagyarázna -, azt még nem olvastam. Arra jöttem rá, hogy vámpírnak lenni tuti csajfogó trükk. A múltkori buliban én is alkalmaztam, be is jött volna, ha… mindegy, ez személyes megjegyzés, amit tanárnő nem értékel. Tehát, mint említettem a vámpírok ábrázolása ebben a könyvben eltér a prototipikustól, habár…

Érdekes az ifjúsági irodalom ezen darabja és a Biblia között vont párhuzam, ugyanakkor javaslom, hittanórán ne emlegesse fel. A műben rejlő szimbolika elemzése miatt akár egy hármast is megérne dolgozata, ha jobban kifejtette, és befejezte volna, így erős kettes.

O.O

- Ennyi szörnyszülöttet egy helyen legutóbb cirkuszban láttam – közöltem a hátam mögé bújt Cornnal, aki vállam felett kilesve szemezett a rá elragadtatottan bámuló vámpírral.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, Corn Flora nénikéje előrébb lépett, és beállt közénk meg a jöttment csürhe közé. Aztán úgy mosolygott ránk, mintha az égvilágon semmi gond nem lenne, de engem nem vert át, láttam, hogy nővére milyen árgus szemekkel figyeli a két házukba betért – pontosabban belógott – alakot.

Még mindig nem értettem, miért nem űzték ki őket úgy, mint engem fél évvel korábban, amikor bemásztam Corn ablakán, hogy oda már ne tudjanak követni az engem kézzel-lábbal cséplő srácok. Mintha rosszabb lennék, mint egy vámpír vagy egy vérfarkas, most komolyan! Sértett önérzetem és a lábamban égő majdnem elviselhetetlen viszketés úgy elterelte a figyelmemet, hogy már meg se lepődtem a különös társaságon. A kísértetsrác után egyébként is nehéz lett volna.

Mikor a vámpír tett egy lépést felénk, Corn ösztönösen megszorította a kezemet, én meg az ajtó kilincsét, hogyha a fickó közelebb jön, kitépjem a rozoga ajtóból, és azzal vágjam kupán. Egy szempillantásra rá a vérfarkas megakadályozta a vámpírt a további szabad mozgásban.

- Csak semmi hirtelen mozdulat! – vicsorított.

- Remek szlogen – bólintott a magasabbik nagynéni, és csettintett egyet. – A nappaliban egy tea mellett megbeszélhettek mindent. Addig semmi karózás!

- Szerintem pedig meg lehetne oldani itt és most – mondtam hangosan. Az eddig fennen morgó vérfarkas elhallgatott, és rám nézett. Visszanéztem rá. – Miután karót kapott, békén hagysz minket, igaz?

A vérfarkas bólintott, de mielőtt megejthette volna a karózást, Flora néni fenyegetően felé fordult, intett egyet, majd folytatva a mozdulatot megfenyegetett engem a mutatóujjával. Mástól nevetséges lett volna ez a mozdulat, de ettől betojtam, olyan mérges volt rám, mint még soha.

- Hallgass, te nem értesz ilyen dolgokhoz!

- Ne üvöltözz vele! – rivallt rá Corn, majd olyan hangon folytatta, mint egy csapdába került állat. – Én se értek hozzá, vigyétek ezeket innen, mi meg hagy aludjunk tovább!

Mielőtt biztosíthattam volna egyetértésemről, a vámpír esdeklően ránézett, félrebiccentette a fejét, és rám ügyet se vetve suttogta:

- Kérlek, segíts. Szükségem van rád, ez egy…

- Ne mondd! – vágtam közbe, mielőtt még Corn meggondolhatta volna magát, és igent mondott volna. – Nekem meg egy bunkósbotra lenne szükségem, hogy fejbe csaphassam magam, és felébredjek ebből a rémálomból.

- Vigyázz, fiacskám, a vámpírok nem olyan elnézőek a haladókkal, mint a boszorkányokkal – figyelmeztetett Daphne néni. – Ha az ősi szabályt megszegve provokálsz egy vámpírt, akkor mi sem védhetünk meg tőle.

- Mi? – kérdezte kétségbeesett hangon Corn, és most meg ő furakodott elém. – Ez még egy ok arra, hogy menjenek el most azonnal!

Flora nénikéje aggódó pillantást vetett felé, majd kezét tördelve szólalt meg.

- Cornelia, te vagy a Főboszorkány, kötelességed erőd legjavából támogatni a segítségedet kérőket. Mindazonáltal még nincs elég tapasztalatod, így mi is jelen leszünk a…

- Oké, nekem hiányzik a tapasztalatom, nektek meg egy kereketek! – fonta össze melle előtt karjait lányhaverom.

Azzal, hogy képes volt kiállni értem egy vámpír ellenében, nem is kicsit megdöbbentett, ezért vettem magamnak a bátorságot, és rátettem a kezem a vállára, megkockáztatva, hogy a vámpír menten széttép.

- Menjünk le, mondjátok el a sirámaitokat, aztán meglátjuk, tudunk-e segíteni.

Szándékos volt a többes szám, amit alkalmaztam, még a nagynénik morgolódásával sem törődtem, mert Corn végre egy kicsit elmosolyodott, és megszorította vállára tett kezemet.

- Menjünk! – bólintott.

Úgy tűnt, a Főboszorkány szava szent ebben a házban, mikor elindult, szó nélkül követték. Kicsivel lemaradva mentem le utánuk, mert előtte még körül akartam nézni, nincs-e kéznél valami erősebb baseballütő, amivel én magam is hatástalaníthatom a hívatlan látogatókat veszély esetén, de Corn nagynénei egyet se tartottak belőle a vendégszoba szekrényében.

Mikor leültem, Corn már a kedvenc foteljében kuporgott a megállás nélkül fújó, karmolni próbáló Barnie úrfival az ölében. Vagy négyszer visszautasította a nagynénje kínálta teát, aztán elvett egy kockacukrot, azt kezdte ropogtatni. A vámpír vele szembe ült le a kanapéra, választékos modorban megköszönte a teát, mire Flora néni halk kuncogásban tört ki. A vérfarkas árgus szemmel figyelt mindenkit, és nem kért se teát, se sütit. Amikor odaálltam a Corn széke mögötti ablak elé, felszólalt.

- Főboszorkány, kisasszonyok, két napja követem ezt a vámpírt, akinek viselkedése kimeríti a gyanússág fogalmát. Amint sikerült felkutatnom, észrevettem, hogy szokatlanul érdeklődik a Főboszorkány iránt, és a szabályoknak ellenszegülve még véletlenül sem fedi fel magát. Mivel én értesültem róla, hogy Cornelia hogyan viszonyul a boszorkánysághoz, hasonlóan cselekedtem, de végig szemmel tartottam a vámpírt. Ma éjszaka körbejárta a várost, majd az egyik külső telekről egyenesen idesietett, végül beugrott az ablakon, még a macskák sem tartották vissza.

- Ahogy téged sem – villantotta rá szemfogait a vámpír. Mikor visszafordult Corn és két körülötte tevékenykedő, teáscsészét a kezembe erőszakoló nagynénje felé, már émelyítő volt a mosolya. – Elnézésüket kérem, hogy így megháborgattam birtokuk békéjét, de sürgős ügyben jöttem, ami nem várhat. Elveszett húgomat keresve jöttem ebbe a városba.

- Elrabolták a húgodat? Tudod, ki tette? – kérdezte Corn úgy, mint aki hiszi is, meg nem is a dolgot.

- Legmélyebb sajnálatomra azt kell, hogy mondjam, nem tudok olyan élőt vagy holtat, aki ártani akart volna Georginának, vagy akár nekem. Teljesen gyanútlanul teázgattunk, amikor eszembe jutott, hogy be kell még szereznem az… ehem-ehem… táplálékforrásunkat, és mikor visszaértem, tárva-nyitva találtam mindent, a húgom pedig sehol nem volt.

- Talán csak lelépett tőled – találgattam. – Szabad akart lenni.

- Bízvást elvethetjük ezt a teóriát – szűkült össze a vámpír szeme. – A húgom megbízott bennem, nem volt olyan terve, amiről ne tudtam volna.

- Le tudná írni a húga külsejét? – kérdezte Daphne néni Corn foteljének karfájára ülve.

Kezdett elkalandozni figyelmem, amikor a vámpírsrác elkezdte nekünk húga szépségét és csodás jellemét. Komolyan úgy beszélt, mint aki bele van zúgva a tulajdon testvérébe.

Ezt nem akartam tovább hallgatni, ezért elgondolkoztam, csak nekünk van-e ilyen rossz napunk, vagy más is meg van verve hasonló csapásokkal. Azt tudtam, hogy Sophie, iskolánk szőke picsája idegbajjal küszködött, míg a háztartástan tanárnő még mindig vinnyogott a tenyerébe állított tű miatt, pedig a seb alig vérzett. A vérről eszembe jutott az a lány, akit a buli éjjelén találtak vérbe fagyba, félájultan. Szerencsétlen még a kórházban lábadozott, nem engedték ki. Semmit se mondott támadójáról, csak annyit, hogy ezelőtt még sose látta. Ebben nem volt semmi új, rengeteg idegen mászkált kisvárosunkban, a többséget pont Corn nagynénjeinek boltja vonzotta ide… el lehet képzelni, milyenek voltak az oda betévedők, és hogy rendőrségünk miért nem tudott mit kezdeni a különösnél különösebb esetekkel.

-… de ha nem jut vérhez, elerőtlenedik, és odalesz az ifjúsága – folytatta a vámpír az ömlengést. – Véleményem szerint ezt senki ártatlannak nem szabadna megélnie.

Egyszeriben megvilágosodtam. Éjszaka megtámadnak egy lányt, ömlik a nyakából a vér, másnap meg felbukkan egy vámpír? Ne már!

- Te csapoltad meg Dariát? – förmedtem rá.

Alig tettem fel a kérdést, a vérfarkas hörögve pattant fel, és a vád hallatán jogosnak vélte kiiktatni ellenfelét. De alig vetette rá magát, Corn hirtelen felpattant, lelökve a fújtató Barnie úrfit, aki a kávézóasztalt átugorva előbb az egyik, majd a másik srácnak rontott neki. Amikor a vérfarkas rámorgott, inába szállt a bátorsága, és bemenekült a kanapé mögé, de ez legalább elterelte a figyelmet, így Corn szabadon beszélhetett.

- Eleget hallottam. Tartsátok távol magatokat az emberektől, és ha lehet, ne gyertek suliba, már úgyis ismerem a történeteteket, szóval felőlem akár a közeli erdőben is eltanyázhattok, feltéve, hogy ki nem nyírjátok a vadállomány felét. Én meg majd próbálok segíteni, ahogy tudok.

Azzal rám pillantott, felvette kanapé mögött nyávogó macskáját, és faképnél hagyta a díszes társaságot. Épp jókor, mert ekkor Hollowayék mind a huszonkét macskája megrohamozta a házat, hogy Barnie-hoz hasonlóan kinyilvánítsák a vendégekkel kapcsolatos ellenszenvüket.

Még az emeletről is hallottuk, ahogyan minden irányból nekicsapódtak a bejárati ajtónak, az ablakoknak és a falaknak. Corn egyik kezével a macskáját ölelte magához, a másikkal az emelet körbefutó korlátját szorongatta, előző bátorságából annyi maradt meg, hogy ne kezdjen őrülten sikítozni.

- Ez borzalmas – suttogta. – Most mihez kezdünk?

- Holnap elmegyünk a temetőbe, itt az ideje átlépned a sírt, hogy te is láthasd a kísértetet. Ha már csinálunk valamit, csináljuk gyorsan.

O.O

Hajnalok hajnalán akartunk felkerekedni Cornnal, hogy még sulikezdés előtt felkeressük a temetőt, és letudjuk az engem kísértő szellemet. Ramaty hangulatban voltunk, alig aludtunk valamit, és már hajnali négykor átjött azzal, hogy Barnie folyton felugrik az ágyára, és össze-vissza karmolássza, mintha Roland és Rufus még mindig a közelben tanyázna. Ennek lehetett némi valóságalapja, de inkább nem említettem Corn előtt, így is kivoltak az idegei.

A szülinapjára kapott könyv sem nagyon nyugtatta meg, most, hogy megtudta, a benne leírtak akár igazak is lehetnek, azt bújta, és felolvasta az érdekesebb babonákat, ráolvasásokat. Így megtudtam, ha esővizet innék éjszaka egy farkas lábnyomából, másnap éjjel én magam is farkassá válnék, és ha a másnap este véletlenül éppen holdfényes szerdára vagy péntekre esne, vérfarkas lenne belőlem; hogy az amaránt őrölve ritka bájitalok alapanyaga, a zöldhúr porított gyökeréből nyert szérum jó kiegészítője a vudu szerelmi varázslatnak; hogyha só szórással akarunk jövendölni, vigyázzunk a kelta mintákkal. Annál a résznél, hogy hogyan állítsak úgy Yule oltárt, hogy azt ne támadhassák meg a rossz szellemek, már zsongott a fejem a sok fölös infótól. Corn még egyet lapozott.

- Itt az van írva, hogy a boszorkányság úgy öröklődik, mint a szemszín. Ez jó hír, mert Flora néninek világosszürke a szeme – tűnődött végighasalva a szőnyegen. Barnie úrfi a lábamnál üldögélve nézte, hogyan dobálom egy kislabdával

- Daphne nénikédnek viszont zöld, mint neked. Szerintem ő az erősebb boszorkány közülük.

Azt hittem, mérges lesz, de talált valami érdekeset, izgatottan nézett fel rám.

- Itt azt írja Ariana, hogy az adottság néha átugrik egy nemzedéket! Ez lehet nálam is. – Egy fokkal vidámabban csapta összes a könyvet, és indulásra készen állt. – Mehetünk!

A friss levegő még ezekben az elcseszett napokban is energikusabbá tett minket, a hajnalban kihalt főtéren átkelve egykettőre a temetőnél voltunk. Dullville a temető köré épült, így a legrangosabb, legmódosabb emberek házával volt keretezve a hatalmas sírkert és a körülötte lévő park. Máskor menedzserek és bankigazgatók jöttek le ide kocogni, bébiszitterek hozták le a gazdag családok gyerekeit, de hajnali ötkor senkihez nem volt szerencsénk.

- Látom, még nem volt idejük eltakarítani a romokat – nézett végig Corn a sírok közötti fűben fekvő piásüvegekre és szemétre.

- Ebben a városban semmit sem sietnek el. – Vállat vonva kalauzoltam el arra a rejtett kis ösvényre, ahol volt az ominózus kalandom harapdálós barátunkkal. Hamar megtaláltam a sírt, felismertem a különös alakú fejfáról, amit tucatnyi mécsessel díszítettek a buliszervezők. – Ott feküdt mögötte a harapós pasas. Úgy nézett ki, mint egy zombi.

Corn nem figyelt oda arra, mit mondok, a nyughelyet méregette, és valamit motyogott szentségtöréstől, de aztán fogta magát, fellépett a mellette végigfutó keskeny kőperemre, és megpróbálta átlépni a sírt.

- De széles, nem bírom átlépni! – mondta, és már nyújtotta a kezét, hogy segítsek neki, de ekkor megláttam a bokrot, amibe beleestem, és amibe bedobáltuk az angyalkával a fölösleges poharakat. Mikor leguggoltam, és benéztem alá, meg is láttam a két poharat.

- Nahát, még mindig itt vannak a borospoharak! Anya hogy fog nekik örülni!

- Ne már, Colin! – nézett le rám Corn még mindig a sír peremén egyensúlyozva.

- Most mi van, nem neked kell innod belőlük.

Kihalásztam a poharakat, betettem őket a táskámba, és már felegyenesedtem volna, ha nem kezd el már megint viszketni a lábam. Mostanra már sikerült nagyjából megszoknom az égető érzést, ami kiterjedt egész combomig, sőt már a másik lábamat is megfertőzte, de a harapás helyénél egyre intenzívebben éreztem.

A bokor takarásában feltűrtem nadrágom szárát, hogy megnézzem, mi a helyzet a harapással – mivel tegnap a vámpírozásban nem volt időm azt lesni, gyógyulásnak indult-e. Amikor megláttam, elszörnyedtem. Bokám bedagadt, alapból vöröses volt a vakarástól, sőt pár helyen kezdett átmenni lilába, fura foltokat hagyva bőrömön.

Reméltem, hogy a kísértet ügy után a nagynéniktől gyógyírt kapok erre is, ezért anélkül húztam vissza nadrágom szárát, hogy Cornnak szóltam volna a foltokról. Még mindig a kezét nyújtotta. Engedtem, hogy rám támaszkodjon, míg átlépte a tágra szabott sírt.

- Sírátlépés kipipálva – nyögött fel barátom, amint földet ért a másik oldalon.

Azt hittem, a hatás azonnali lesz, és menten megjelenik a kísértet, de híre-hamva sem volt. Corn megérintette a karomat.

- Biztos, hogy nem csak…

- Nem hallucináltam! – csattant fel. – Amikor átestem a sírján, akkor se bukkant fel azonnal, lehet, hogy valamerre kísért, vagy mit tudom én. Nem baj, semmi értelme rá várni, úgyis fel fog bukkanni előbb-utóbb, mint tegnap, amikor végigüldözött engem a városon.

Még mindig bizonytalanság csillogott a szemében, de felhagyott a kérdezősködéssel, és szerencsére már orvoshoz sem akart beutalni. De lehet, csak azért, mert már személyesen kért nekem időpontot.

- Menjünk, elegem van a temetőből – szállt le a sír pereméről. Együtt indultunk el kifelé.

- Gyere már, te kísértet! – sziszegtem maga elé, majd hirtelen hátraperdültem, mert eszembe jutott valami.

- Mi az? Itt van? – Corn visszafojtott lélegzettel nézett körül, mintha a szellemet keresné.

- Nincs, csak érdekelt a neve. – Leolvastam a fejfáról. – Nicholas Miriam.

- Szolgálatukra – szólalt meg mögöttünk egy hang.

- Helló, Nicholas – köszöntem Corn helyett is, aki két kezét szájára szorítva bámult az újonnan felbukkantra. – Lennél szíves végre kinyögni, mit akarsz a legjobb barátomtól?

- Szeretném felkérni, Főboszorkány, hogy találjon meg nekem egy kincset.

Hallgattunk egy beszédeset.

- Kincset? – kérdezte aztán Corn, mintha nem akarna hallani a fülének.

- Ha lenne rá módom, én magam ásnám ki, de ez sajnos lehetetlen. Ezért van szükségem a segítségére.

- Ez eddig logikus – sóhajtott fel Corn, miután valamelyest magához tért. – Tehát kincset kellene keresnünk, hogy aztán átadjuk neked… de minek egy szellemnek kincs?

- Nem nekem kell, hanem a volt szerelmemnek, Suzette Fayorsnak – magyarázta Nicholas, és mesélni kezdett. – Mikor ideiglenesen visszatértem a földi síkra, nem tudtam, mihez kezdhetnék köztes időmmel, ezért végiglátogattam rokonságomat és ismerőseimet. Suzette-nek rengeteg adóssága van, a férje magára hagyta, ki akarják lakoltatni a lakásából, ott maradt egy gyerekkel és semmi támasszal.

- Az ő terhe a mi terhünk, nem igaz? – mormolta Corn, de aztán bólintott. Elővett egy noteszt, amibe a blogbejegyzéseihez szokott pofás címeket kitalálni, Nicholas elmondása alapján abba kezdte el lerajzolni a kincshez vezető utat.

Amikor készen lett, és elváltak útjaink a szellemtől, egész jó kedvre derültem.

- Mi lenne, ha lógnánk a suliból, és helyette kincset keresnénk? Legutóbb tizenkét évesen jutott eszünkbe ilyesmi.

- És utána meg is kaptuk a magunkét anyukádtól, hogy mit mond ő majd a nagynénéimnek, miért van feltúrva a hátsó kertjük. Nem is értem, miért hittük azt, hogy van ott elásott kincs.

- Olyan evidensnek tűnt. Mégiscsak boszorkánytanya.

Régen ezzel viccelődtünk, de most mindketten megborzongtunk a gondolattól.

O.O

- Szerintem előbb keressünk kincset, utána kutassunk a vámpírlány után. Ő még kibír pár napot, de a kilakoltatás nem várhat… én már csak tudom, milyen szemetek tudnak lenni ilyenkor.

- De ezt a lány elrabolták, Colin, ki tudja, mi mindent művelnek vele! Suzette Fayorst nem fenyegeti életveszély!

- Amíg ki nem kerül az utcára. Kegyetlen ám az utcaélet.

Reggel hat óra volt, mert benyomtunk egy hotdogot az utcai árusnál, és a híd korlátjának dőlve azt találgattuk, mihez kezdjünk. Corn nem pártolta a lógást, azt mondta, már így is elég feltűnést keltett a két csodasráccal, nem akarja még a tanárok figyelmét is magára vonni. Erről aztán eszembe jutott a befejezetlen, leadatlan irodalom beadandóm, de nem sokat törődtem vele.

- Ne nézzünk be a nagynénéid üzletébe? – ugrattam Cornt.

Úgy két éve a gyógynövénybolt felé sem néztünk, már csak azért sem, mert mindig voltak fura alakok a környéken, akik zizegős hangon Samhain lányának szólították Cornt, vagy idióta gyerekek, akik jöttünkre rákezdték, hogy „Két szerelmes pár!”. Hiába, még mindig jó kis hírnévnek örvendtünk közösségünk berkein belül. De hogy ennyi év múltán sem bírtak újítani, az szánalmas volt.

- Menjünk inkább valami nyugis helyre – ajánlotta, mert körülöttünk kezdett ébredezni a város, már meg is jelent az egyik kocogó bankigazgató.

Nyugis helyből kettő termett ebben a városban: a tengerpart és az iskola. Az ember azt hinné, hogy a temető sem örvendett nagy népszerűségnek, de tanítás előtt ott gyűltek össze a fiatalok, és a tengerpartnak is csak a legszemetesebb, legrondább szakasza volt szabad, így az iskolát választottuk. Ritka alkalmak egyike volt, mikor hat óra tizennyolc perckor beléptünk a suli kapuján. Azt hittük, a gondnoknőn meg a portáson kívül senki nem lesz jelen. Mit ne mondjak, csalódnunk kellett.

A dullville-i középiskola egész arculata megváltozott, szorgalmas lányok szedegették a földről kuncogva az eldobált szemetet, mások a kevéske maradék falevelet szedték össze műanyag növényi hulladék gyűjtőkbe, és volt olyan is, aki magát folyamatosan illegetve ablakot pucolt.

- Mi a franc van, csoda történt? – nyögtem fel, de Corn nem válaszolt, mert ő már meglátta azt, amit én: hogy a nagy őszi takarítási mánia csúcspontjaként két lány kitalálta, hogy a suli bejáratánál slaggal lemossák a beérkezők sáros cipőit. Bőséges vizet locsoltak az előlük szemeteszsákokkal menekülő lányok lábára, cipőjükkel együtt eláztatva zoknijukat.

- Kerüljünk – mondta Corn, és már el is sietett a futópályák felé.

Messziről láttam, hogy az egyiken még mindig ott hever a széttört szék, amit neki akartam hajítani szellempajtásnak. Az egy dolog, hogy a temetőből nem takarítják el a koszt, de hogy az iskola területéről sem? Mégis mi a fenét csinál az igazgatónőnk azon kívül, hogy vérszívó hullákat és vadállatokat enged be a suliba?

Mikor már biztos távolságba kerültünk a cipőlocsolásban nagy örömüket lelő lányoktól, a kincses térképről kezdtünk beszélgetni. Nicholas váltig állította, hogy ennek a segítségével ő elsőre megtalálta a kincs helyét, de mi bizonyítja ezt – végül is nem áshatta ki. Szóval erről beszélgettünk, amikor egy lány elnyújtott sikolyára lettünk figyelmesek.

- Tűnj innen! Tűnés! – Sophie semmi mással össze nem téveszthető visítását hallottuk meg.

Megfagyott az ereimben a vér, Corn pedig megdermedt mellettem.

- Roland? – kérdezte bizonytalanul. Szóval egyre gondoltunk. Én is arra tippeltem, hogy cseppet sem jámbor vámpírunk megéhezett, és nem átallott a suliba jönni „táplálékforrásért”.

Veszett módon kezdtünk rohanni, mielőtt a vámpír úgy elbánna Sophie-val, mint korábban Dariával. A tornacsarnok felől jöttek a hangok, így fékezés nélkül szaladtunk oda a hátsó bejáratához, hogy feltépve az ajtót berontsunk. Ott különös látvány fogadott.

De nem úgy volt különös, hogy Roland terpeszkedett iskolánk legnépszerűbb csaján, és vállát leszorítva próbálta meglékelni finom bőrét, hanem úgy, hogy egy szőke ismeretlen a karjában tartotta a hánykolódó Sophie-t. Ez még annyira nem is lepett meg, megesett, hogy a marhák egyedi módon keresték kegyeit, az már annál inkább, hogy Sophie nem rugdosta meg a srácot. Persze, ha lett volna mivel, biztos jól odarúgott volna neki, de nem volt. A lábai helyén csinos uszony fityegett.

- Nem is vagyok halszagú! – üvöltözte karjaival próbálva kilökni magát a szőke dalia szorításából. Nem vette észre, hogy mi is ott vagyunk. – Tegyél le!

- Hagy segítsek – kérte őt angyali szelídséggel a srác, mintha ezzel Sophie tenne neki szívességet.

- Nem kell egy halandó segítsége! Tűnj el!

Cornnal csodálkozva néztünk össze. Az még hagyján, hogy ismeretlen huligánokról kiderül, hogy mágikus teremtmények, de hogy az egyik iskolatársunkról, az egy kicsit nagyobbat durrant. Corn közelebb lépett hozzájuk. Ő még az ’akkor sem hiszem, ha látom’ fázisban volt.

- Ugye most csak ugrattok? – kérdezte kissé gorombán. – Csak azért csináljátok, mert már kifogytatok az ötletekből, hogyan kínozhatnátok meg még jobban!

Sophie hátranézett rá, észrevett minket, és egyszeribe még gyűlölködőbbé vált a pillantása.

- Micsoda idióta kérdés ez! Mindegy, te legalább konyítasz valamit hozzánk, sellőkhöz. – Az utolsó szót úgy mondta, mintha valami felsőbbrendű népet emlegetne. – Siess már, ments meg a halandótól, és vigyél végre a tengerhez!

Követelőzése személyemnél nem talált szíves fogadtatásra.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit el vagy kényeztetve? – kérdeztem higgadtságot erőltetve magamra, holott már remegett a lábam az idegességtől.

- Vegyetek már el tőle! – visította meg se hallva szavaimat. – Még te is jobb vagy, mint ő!

- Tőlem nem kell félned – mondta jámboran a szőke fiú, és kicsit közelebb húzta magához az ölelésében vadul tekergőző sellőlányt. – Nem vagyok halandó.

A következő pillanatban két óriási szárny tűnt fel a srác háta mögül, és a tornacsarnok magas mennyezetét verve feszesre húzták magukat. Az ablakon át feje fölött beömlő fény sápatag, áttetsző glóriává állt össze.

- Megőrzitek a titkomat? – nézett ránk bizakodó félmosollyal a fiú.

- Egy angyal… - suttogta Sophie nagyot csapva uszonyával.

Azt hittem, ezek után már semmi nem lephet meg, erre én leptem meg önmagamat azzal, hogy se jajszó, se beszéd, összeestem.