16. fejezet

16. fejezet

Colin

Pertu az ördöggel

*a nagy kőnél*

Itt az ideje levelet írnom Kierannak. Hogy is kezdjek neki? Kedves Kieran? Na, persze. Ó, én mesterem? Vagy egyszerűen írjam rá, hogy Kieran Hargrowe Főboszorkány kezébe? Oké, a megszólítás megvan, már csak maga a levél hiányzik.

Első verzió: Elmentem pertut inni az ördöggel, szóval hogyha jót akarsz, akkor ne keress. Aláírás: Cornelia Holloway Főboszorkány inasa és mágiahordozója Nem, ez nem jó, erről a levélről ordít, hogy aki elolvassa, arra rájön a kereshetnék.

Második verzió: Ha utánam mersz jönni, rád küldöm a pokol kutyáit! Én már csak tudom, milyen hatásosak. De nem, ez azért nem jó, mert még felnyom a boszorkánytanácsnál, amiért fenyegetőzöm. Semmi esetre se akarom ezt, hogyha jól sikerülnének a dolgok.

Harmadik verzió: Ne lepődj meg, hogyha egyszer hiába keresel, sehol se találsz, senki se rabolt el, magamtól indultam útnak, hogy útmutatásaidat követve felkutassam Cornt. Mivel Corn ereje nagyobb a tiédnél, ezért nem fogsz tudni a nyomára lelni. Tovább minden jót! C. Mi van, hogyha nagyobb a hatalma, mint amennyit felfed belőle, vagy össze tudja tenni a sajátjával Sammiét és Kittyét? Talán még a gonosz boszival is leállna paktálni, hogyha rólam meg Cornról van szó. Nem kéne neki ötleteket adni.

*a tengerparton*

Negyedik verzió: Be akartam rejteni ezt a levelet a boszorkánykönyvedbe, de nem tudom, mert Sammi mindenhova viszi magával, ezért Ariana könyvébe teszem, remélem nem bánod. Maradj ott, ahol vagy, és figyeld a tengert. Ha visszajön Corn, add neki a könyvet, és mondd meg neki, hogy szeretem. Corn? Szeretlek. Mindent miattad teszek, szóval, ha hülyeségnek is látod, kérlek, bocsásd meg. Colin. Ha ezt Kieran elolvassa, úgy felhúzza magát rajta, hogy a könyvvel együtt a tengerbe hajítja az üzenetet.

Ötödik verzió: A soha viszont nem látásra! C.

Eddig ez a legszimpatikusabb.

Csak félő, hogy tényleg így lesz.

O.O

Elhatároztam magam. Azt nehezen lehetne mondani, hogy szabad akaratomból, de ez most mit sem számított, Corn volt a legfontosabb, pontosabban mondva az egyetlen fontos, érte bármit képes voltam megtenni, nem csak a legmagasztosabb tettet, de a legaljasabbat is. Kész voltam eladni a lelkem egy démonnak. Egy utolsó napot adtam Cornnak. Hogyha napszálltáig visszatér hozzánk, nem teszem meg, de ha nem, akkor az ítélet harsonái sem állíthatnak meg.

Eltettem a kezemben szorított üvegcsét – tündérbarátném ajándékai közül az utolsót -, aztán csatlakoztam Kieranhoz, aki nélkülem nem akarta vallatni a gonosz boszorkányt. Ugyan nem mondta ki, de biztos voltam benne, hogy kezd beleroppanni a Corn miatt érzett aggodalomba, napról napra sápadtabb lett. Már a hatodik napon jártunk, elfogtuk a boszorkányt, nyomára akadtunk az alakváltónak, ám Cornnak híre-nyoma se akadt. Nagy lélegzetet véve sétáltam oda hozzájuk. Kieran egy nagyobb kövön ült, míg a vallatásnál kötelező jelleggel jelen lévő boszorkány egy kisebben, körülöttük ott álltak az egymást váltó őrök. Most Broncho és Rufus voltak a sorosok, aminek nagyon örültem, ennél már csak az vidított fel jobban, hogy Sammi ült Kieran mellett, nem Kitty.

Utóbbi akármilyen segítőkész, helyes kislány volt, egy életre leírta magát nálam azzal a csókkal. Később elmondta, hogy mivel Mikaylával olyan „édesen” viselkedtem, azt hitte, szabad vagyok, és hogyha tudta volna, hogy nem, sose tett volna ilyet. Ez mit sem változtatott azon, hogy felkavart csókjában az, hogy nem kavart fel. Ez így ostobaságnak tűnik, mégis így éreztem: maga a csók semmitmondó volt, ajka harmatgyenge, össze se mérhető Corn édes szájával. Egyetlen másodpercig se fogott rajtam az illúzió, hogy Cornt csókolom, azonnal ellöktem magamtól a lányt, és meg sem álltam Kieranig, akit kérdőre vontam, miért nem szólt, hogy tetszem Kittynek. Olyan döbbenten meredt rám, hogy az önmagában is elég válasz volt, tényleg nem látott, nem hallott, hacsak nem volt nagyon muszáj.

Most, ahogy ott ült a kövön, megemberelte magát. Jöttömre felpillantott, és intett, üljek le. Távolabb helyezkedtem el, messze a banyától, aki a kitörésbiztos ketrecben kislányalakban szopogatta az ujját, és nem volt hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre.

Az volt a bevett gyakorlat, hogy Barnie úrfival kapcsolatos kérdésekkel ellenőriztük le egymást. Mivel kétszer ugyanazt soha nem kérdeztük, újabb és újabb emlékek törtek fel a mélyből, olyanok, amik még fájdalmasabbá tették Corn hiányát.

- Hányszor harapta le Barnie a gyík farkát? – kérdezte Kieran.

- Kétszer. Harmadjára nem hagytam neki – feleltem.

Miután nyugtázta, hogy tényleg én vagyok az, hátrább dőlt, és a banyára nézett.

- Milyen körülmények között került alkalmazásra a vadászoknál?

Amaz nem válaszolt neki, még csak rá se nézett.

- Mi vezette rá, hogy mások – halandók – szolgálatába álljon? – Mikor a kérdezett továbbra is hallgatott, Sammihez fordult. – Jegyzőkönyvezd, hogy a fogoly megtagadja a válaszadást. Ha nem lenne halaszthatatlan az ügy, a boszorkánytanács elé vinnénk, így viszont kénytelen kelletlen más eszközökhöz nyúlunk.

- Milyen eszközök ezek? – fordultam felé, mielőtt továbbmondhatta volna.

- Legálisak, még csak B kategóriásnak se minősülnek.

Abbahagytam a faggatást, noha kíváncsi lettem, mégis milyen kategóriák vannak még, és minek minősült az, amit velem műveltek odahaza. A banyára néztem, aki kivette szájából az ujját, és engem figyelt. Utána Kieranra mosolygott.

- Annyiszor szegtétek már meg a szabályt, most miért ne tennétek? – kérdezte kislányosan csilingelő hangon, és ruhájába törölte az ujját.

Kieran mérges lett rá, ki tudja, mit mondott volna neki, hogyha nem jönnek meg a suhancok az új hírekkel. A vallatás csigatempóban haladt, és meglehetősen idegesítő volt, ezért mind megkönnyebbültünk, hogy az alakváltóval kapcsolatos információk egy időre elhívnak minket a boszorkány ketrece mellől. Sammi a tábortűzhöz küldte a gyerekeket.

- Én még befejezem ezt, és átnézek néhány javaslatot, ti csak menjetek – mondta, miközben Kieran boszorkánykönyvét kinyitotta a végén.

Felálltunk, biccentettünk az őrt állóknak, és a tábortűzhöz mentünk. Közben Kieran valamit morgott az orra alatt, ami nagyon ismerősen csengett, de bárhogy is figyeltem rá, nem tudtam kitalálni, honnan.

- Most belelátok mindenkinek a gondolatába – válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Ez a varázslat segít abban, hogy természet adta képességeimet néhány percig még jobban tudjam kamatoztatni. Nem kell félned, nem a te fejedbe nézek bele, hanem az övékbe, ellenőrzöm a pecsétjüket, aztán átnézem az újonnan szerzett híreket.

Ezzel el is fordult, hogy tegye, amit mondott. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amiért az én fejemet kihagyta a muriból, bármennyire is sikerült kiismernem az eltelt napok alatt, azt nem szerettem volna, hogy megtudja, mit tervezek. Cornt képtelen volt megállítani, de engem meg tudott volna, ezért nem szóltam neki egy árva szót se. Egyébként sem volt sok kedvem hozzászólni, Cornon és a mágián kívül nem volt közös témánk. Így hát a kommunikációs tevékenységem a napokban elsősorban Rufusra és Mikaylára korlátozódott.

Már Corn apján kívül, mert vele rengeteget beszélgettem. Most is hozzá tartottam.

O.O

Miután megtudta, hogy mi ketten rokonságban állunk, és ismerem a lányát, úgy határozott, velünk tart, hivatalosan, mint a boszorkánysuhancok felügyelője, egyébként, mint az apa, aki meg akarja találni soha nem látott gyermekét. A nap nagy részében a legkevésbé se figyelt a gyerekekre, egyre azt a könyvet bújta, ami egykor Arianáé volt, és a Corn által margóra irkált jegyzeteket olvasgatta. Eleinte igyekeztem úgy tenni, mintha teljesen véletlen lenne a köztünk való nagyfokú hasonlóság, okos ember lévén viszont úgy kombinálta a keresztkérdéseket, hogy végül kénytelen voltam kinyögni, az unokaöccse vagyok. Jól éreztük magunkat együtt, én meséltem neki Cornról, ő cserébe nekem az apámról, jó üzletnek tűnt az egész.

Ezúttal a tengerparton találtam. Mint a lánya, úgy imádta a tengert, részben miatta találtunk rá a boszorkányra, mert arra kért minket, haladjunk a víz mellett. Odasétáltam hozzá, és mögé álltam. Még nem vett észre, a délelőtti fényben sütkérező tengert nézte. Ahogy ott álltam, az egész világ szebbnek látszott, tervem pedig bődületes marhaságnak. Megráztam a fejemet. Az utóbbi hetekben volt időm kitapasztalni, hogy a szépség és a tisztaság olykor mit takarhat.

Ökölbeszorított kézzel érintettem meg vállát. Hátranézett rám, és elkerekedett a szeme. Nem azon lepődött meg, hogy én vagyok, hanem hogy milyen állapotban vagyok. Eddig sikerült magam azzal áltatnom, hogy Corn nemsokára visszatér, de mostanra a reménytelenség egy újabb állomására érkeztem. Fogalmam sincs, honnan jött a felismerés, de ma reggel, amikor felébredtem, tudtam, a lány, akit szeretek, nem fog visszatérni. Nagybátyám megütögette a homokos talajt maga mellett.

- Mi ez a nyomott világvége hangulat? – tette fel azt a kérdést, ami mindenkinek a nyelve hegyén volt. Két napja volt velünk, mégis jobban bíztam benne, mint a többiekben. Talán nem kellett volna, de megnyugtatóan hatott rám jelenléte. A mosolya Cornét idézte. – Megvan még a boszorkány?

Sok minden bajom volt vele az utóbbi napokban, kezdetben nem tudtam, hogyan szóljak hozzá, hogyan tálaljam a történetünket, annyi volt a jó, hogy nem nekem kellett beavatnom a természetfeletti világába, sokat tudott róla. Elmondása szerint Corn édesanyja miatt vágott bele a boszorkánysuhancok felügyelésébe. Többet nem mondott róla, de olyan benyomásom volt, hogy elhagyni kényszerült Cornékat, amit mai napig nem tudott feldolgozni. Corn anyjának a halálhíre is tőlem jutott el hozzá, ami tovább nehezítette a dolgot, mert ezek után tényleg nem kérdezhettem rá csak úgy, mi a frász történt velük.

- Tudtommal igen – ültem le mellé. Ugyanúgy karolta át felhúzott térdeit, mint én szoktam, ezért inkább kinyújtottam lábaimat.

- Akkor? A lányom miatt aggódsz?

A lányom. Folyton így hívta. Talán idegen lett volna neki azt mondania, hogy Cornelia vagy Corn. Fürkésző tekintete elől nem volt menekvés, bár egy olyan természetfeletti képessége se volt, mint mondjuk Kierannak, gond nélkül kitalálta, mire gondolok, úgy, ahogyan arra is rájött, hogy odavagyok a lányáért.

- Igen. Már itt kellene lennie. Bárcsak tudnám, hol marad.

- Ha olyan, mint az anyja, akkor sok mindent kibír – nézett a tengerre.

- Van egy határ, amit a legjobbaknak se szabadna feszegetnie – idéztem Kieran szavait. Még mindig hallgatott arról, hova ment tulajdonképpen Corn, de annyit elmondott, hogy veszélyes vállalkozásba kezdett, és azért hagyott hátra minket, mert nem akarta, hogy belekeveredjünk.

- Milyen igaz.

Hallgattunk. A tenger sokszínű hullámait bámultam, eszembe jutott egy sor emlék.

A nap, amikor először hoztam le a tengerpartra… korábban nem jöhetett, a nagynénjei nagy veszedelemre hivatkozva nem engedték – most már sejtem, hogy a sellők áldatlan hatására gondoltak -, de velem leszökött. Kislány volt, tátott szájjal nézte a vizet, a szemét dörzsölte. Mikor kérdeztem, miért sír, azt mondta, nem sír, csak homok ment bele, aztán elmesélte, ha nagylány lesz, és elköltözhet innen, tengerparton szeretne lakni. Azt mondtam, én is, és mi ketten barátok lettünk.

Olyan sok dolog történt velünk a parton, oda menekültünk a minket szekálók elől, ott gondolkoztunk arról, hogyan lehetne megejteni, hogy Barney összejöjjön egy macseklánnyal, a homokban fekve ígértem meg neki, hogyha nem jön el érte a szőke herceg, feleségül veszem, és veszünk egy fehér kerítéses házat, a parton próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el velem rohadt paradicsommal dobálni a diri autóját, egek, még azt is ott magyaráztam el neki, milyen érzés csókolózni.

A sors iróniája, hogy akkor is a tengerpartra jöttünk, amikor ki volt akadva a nénikéire, amiért nem akarnak mesélni az apjáról. Sohasem hittem volna, hogy egyszer az apja mellett fogok ülni a homokos fövenyen. Belemarkoltam a homokba. Ha miattam nem is, az apja miatt haza kellett jönnie.

- Nagyon szereted, igaz? – kérdezte anélkül, hogy felém fordult volna.

- Mint az életemet. Sőt, jobban. Bármit megadnék érte, hogy visszajöjjön. – Ilyesmit máskor butaságnak tartottam volna mondani a mágia különös világában, de most már nem érdekelt, tényleg bármit megtettem volna, hogy megmeneküljön.

Megszorítottam a bodzafa kérgét rejtő üvegcsét. Ha alkut tudtam volna kötni egy démonnal, ami magába foglalja, hogy eltépi a Corn és köztem lévő köteléket, majd felhozza őt, bárhol van, egy kivételével mindent megtettem volna neki: az ő parancsára se bántottam volna Cornt. Azt hiszem, még így is elég jó vásárt ajánlottam.

- Tudtam, hogy Madeleine gyermeket vár – kezdte hirtelen. – Amikor azt mondta, vissza kell mennie a nővéreihez, vele akartam tartani, de nem tudtam, akkor vittek kiküldetésem. Úgy terveztem, amint végzek, megyek, de megbetegedtem, és nem engedtek el. A doktorok szerint szikrányi élet maradt bennem betegségem második hetén napján, két további két hetet kómában töltöttem, és amikor felébredtem, ködösek voltak az emlékeim. Olykor feltűnt álmaimban egy arc, egy hang, többnyire rémisztőek, szörnyűségesek. Sok időbe, fél évembe telt teljesen kihevernem a betegséget, felépülésemet nehezítette ikerbátyám halálának híre. Úgy határoztam, új életet kezdek. Önző voltam, meg se próbáltam felkutatni Madeleine-t és a gyereket, a régi kedves emlékeket már borzalmasnak láttam, hogy újra halandók körében éltem. Örültem, hogy… hogy megszabadultam tőlük. A többit már te is tudod.

Igen, tudtam. Teltek az évek, nem találta meg a helyét a halandók világában, sokat gondolt a boszorkányokra, bűntudata volt Madeleine és Corn cserbenhagyása miatt. Végül, amikor már nem bírta tovább, felfedte történetét a helyi boszorkánytanács előtt, akik éppen felügyelőt kerestek. Benne megtalálták azt az elhivatott embert, akire szükségük volt, így lett a csekély mágiával bíró kiskorúak felügyelője.

- Ezt világot nem könnyű elfelejteni – mondtam neki.

- Bámulatos forgatagba nyerhetünk általa mi, halandók bepillantást, de egy idő után nem bírjuk el a sok csodát – felelt egyetértve velem.

- Szeretném, ha olyan lenne, mint egy legyező.

- Egy legyező? – kérdezte meghökkenten.

- Az ember összecsaphatná, és eltehetné, amikor elege van belőle – feleltem. Corn mágiája csiklandozni kezdett, asszem kiröhögött. Azt se tudtam, hogy ilyet is tud. Bizonytalanul néztem a nagybátyámra. – Tudom, meredek hasonlat.

- Van benne valami – ismerte el. – De az ő világuk soha nem ereszt, én ostoba a végén mégis veszett egérként menekültem előlük, mintha lenne kiút.

Hallgatott egy sort, majd megtörten folytatta.

- Őket is elhagytam, most még a boszorkánytanács bizalmát is eljátszottam azzal, hogy szó nélkül útra keltem veletek és a pártfogoltjaim egy részével. Már te is láthatod, hogy az összes esélyemet elpuskáztam. Utolsó mentsváram a tenger.

- Nincs késő újrakezdeni – mondtam neki. Hülye ötlet volt, könnyek gyűltek szemében.

- Nekem és Madeleine-nek végünk van. Ő volt nekem a legfontosabb, holtában is az marad, ezen semmi és senki nem változtathat.

Váratlanul felém fordult, és hevesen megragadta vállamat kéz kezével.

- De te, fiam, sokra viheted, semmi nincs veszve számodra. Fiatal vagy, bármit elérhetsz. Adok neked egy tanácsot: soha ne ragadj le az élet egyes számú problémájánál, mert ha túl tudsz lépni rajta, csodálatos dolgok várnak.

Ja. Meg a kettes számú probléma.

- De én csak Cornt…

- Ahogy sejtettem, semmi újdonság! – kiáltotta bele mondatomba a felénk szaladó Kieran egy cseppnyi tapintat nélkül. – Nincs más hátra, meg kell csinálnunk az erőelszívó főzetet, hogyha azt megitatjuk a boszorkánnyal, betörhetek a gondolataiba.

A bájitalösszetevőkkel kapcsolatos ismereteim azon csekély tudáson kívül, amit Cornnal való együttműködés útján nyertem, kimerültek a Hupikék törpikékben hallott légynyálban és patkányvelőben. Akármily nagyot alkotott Hanna-Barbera, hitelességük azért enyhén szólva is megkérdőjelezhető volt. Semmire nem vágytam kevésbé, mint jelen körülmények között belemélyedni a kotyvalékkészítésbe, amit Kieran láthatott arcomon, mert azt mondta, majd ő elkészíti a lányokkal, addig én figyeljek a boszorkányra.

O.O

A boszorkány, mintha érezte volna vesztét, úgy izgett-mozgott szűk ketrecében.

- Segíts! – kiáltozta minden tízedik másodpercben. – Segíts!

Zsongott a fejem a sok gondolattól, pihenésre volt szükségem. Délelőtt alig gyakoroltam a mágiát, mégis ki voltam merülve. Fáradtságomon nem sokat segített sipítozása. Mikor látta, hogy nem figyelek rá, mással próbálkozott. Kidugta két vékonyka karját a ketrec rácsain, és felém nyújtózkodott.

- Segíts, és ígérem, meghálálom! – próbált csábító hangot megütni, elfelejtkezve róla, hogy épp kislány alakban van.

- Kösz, nem – mondtam neki, és hátat fordítottam neki. Az őrt álló Ace furcsálló pillantást vetett a boszorkányra, aztán elnézett messzebbre. Néhány másodpercig csend honolt, majd a banya boldogan felnevetett. Felcsattantam. – Mi az?

- Rájöttem, mit tehetnék érted. Megmutathatnám neked, mit gondol a Főboszorkány.

- Így is tudom – mondtam fásultan. Kieran arcára minden gondolata rá volt írva.

- Azt hittem, tetszik neked a kicsike – vonta fel szemöldökét a boszorkány.

Lélegzetemet kapkodva ültem fel, csak ekkor esett le, hogy Cornról beszél. Mint az álomból ébredő, úgy pattantam fel, odarohantam a ketrecéhez. Arra vigyáztam, hogy ne érjen el, de közel helyezkedtem, hogy minden szavát hallhassam.

- Szóval tetszik. – Nagyot nevetett, kis kezeivel megmarkolva a rácsokat. Utána suttogva folytatta. – Fel tudom előtted tárni az elméjét.

- Trükközik – mondta undorodó hangon Ace, aki amúgy se állhatta a boszorkányokat, mióta tudomására jutott, az egyikük mit művelt Mikaylával. A boszorkány nem törődött vele, egyre engem nézett.

- Természetesen csak részben. Nem minden gondolata nyílhat meg előtted, messze van, nehezen érem el. De ha elkapja az álom, akkor eljön a mi időnk. Csak ki kell várnunk. – Észre se vettem, mikor váltott többes számra. Teljesen rá figyeltem, le se vettem róla pillantásomat, nem törődtem az engem zargató Ace-szel. – Be se kell törnöm az elméjébe ahhoz, hogy megtudjuk, mire gondol. Amikor alszik, könnyen megy, mint az egyszeregy. Ki kell mennünk a tengerpartra, ahol közelebb lehetünk hozzá, és…

- Jöjjön valaki! Baj van! – kiabált ekkor már a nyamvadt vérfarkas. - Behálózza!

Eltéptem tekintetemet a boszorkányétól. Kieran érkezett futva. A francba, francba, francba, francba, káromkodtam magamban, villogó szemmel nézve az áruló Ace-re, akit szívesen kihívtam volna bunyózni.

- Ebbe most ne avatkozz bele – mondtam gyorsan Kierannak.

Erre győzködni kezdett, hogy nem mehetek bele egy sötét varázserővel átitatott egyezségbe, még el is rángatott a ketrec közvetlen közeléből. Mikor pedig nem hallgattam rá, szabályosan megfenyegetett.

- Hogyha elfogadod az ajánlatát, jelenteni fogom a boszorkánytanácsnak, hogy mi történik közted és a Főboszorkány között.

Tudtam! Úgy tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz. Most be is jött, amit vártam. Már dühösen ráordítottam volna, hogy a fenébe nem sül le a képéről az a bababőre, amikor a boszorkány éktelen sikítozásba kezdett.

- Te! Te gazfickó!

Azt hittem, ő is Kieran fejét akarja leordítani, meglepetésemre azonban felém fordult. Szikrázott a levegő kinyújtott keze körül, és tudtam, hogy meg fog átkozni. Corn mágiája izgatottan ellenkezett, de kezeimet valami megbénította, nem tudtam őket kinyújtani. Kieran vagy szintén nem tudta, vagy nem akarta, úgy állt mellettem, mint egy rongybaba.

- Ha nem segítesz, hát jó, de ennek is meglesz a böjtje! Lásd azt, amit ő!

Ezt mondta. Lásd azt, amit ő. Mondhatom, hatalmas nagy átok! Hisz pontosan ezt akartam, minden vágyam volt tudni, hogy mi jár az eszében. A boszorkány ezt sejthette, mert gúnyosan elmosolyodott, aztán Kieran felé nézett, aki most az egyszer mintha megijedt volna. Miután otthagytuk a rácsot rázó kislányt, odajött hozzám azzal, hogy a boszorkány pokoli veszélyes, és hogy az átkától nem kellene a hetedik mennybe repülnöm, mert nem azt fogom kapni, amit hiszek, hogy fogok.

- Kőkeményen manipulál majd – mondta még mindig rémülten, mintha attól félne, hogy a boszorkány megbabonázott, és ennek hatására neki fogok ugrani. Tényleg kicsi választott el attól, hogy behúzzak neki, de nem a banya áldásos hatása miatt, hanem azért, mert nem bírt békén hagyni. Már az ideúton is egyfolytában ki akarta magának sajátítani Cornt, bánthatta, hogy most én kapok belőle. Tettem a megszeppent arckifejezésére és a szemében ülő alig titkolt félelemre, ezerszer jobban érdekelt Corn sorsa, mint ő.

Otthagytam, berohantam a sátorba, és ledőltem. Öt perce még hullafáradt voltam, most meg nem bírtam aludni, úgy felpörgettek a boszorkány szavai. November vége ellenére melegem volt, izzadtam, időnként felültem, hogy kinézzek a sátor ajtaján, nem Kieran tart-e ébred egy varázslattal. Ebédelni se mentem, végigkínlódtam a délutánt. Corn nyugvó mágiája ismét felsziporkázott bennem, mikor ledőltem, a fejem alatt lévő párnát kővé varázsolta, mikor felültem, kicsapta a sátorlapot, össze akarta rogyasztani a sátrat. Annyira ragaszkodott gazdájához, mint én magam. Józan ésszel tudtam, mit kell tennem, mégse bírtam magam ehhez tartani, az egyedüli, amibe kapaszkodtam, az volt, napnyugtáig nem indulok semerre. Amikor azonban a napot a tenger hullámai kezdték nyaldosni, képtelen voltam nyugton maradni, magamhoz vettem táskámat, és felkészültem az indulásra.

O.O

Elkészültem a levéllel. Így szólt:

Gondoskodnál Corn macskájáról, ha nem jönnék vissza? Elvileg nekem kell. Tudom, Corn nagynénjei is képesek rá, de jobb szeretném, ha olyan gondozná, aki kábé olyan, mint mi, arra az esetre, ha nem jönnénk vissza. Szereti a zsályás marhahús konzervet, de a zsálya nagy részét ki kell belőle szedegetni neki, mert a hús különleges ízesítését szereti, nem a nyers zsályát. Vizet sokat iszik, de azt talál, tejet ne adj neki, mert akkor addig járkál a nyomodban, amíg nem utalsz ki neki még három adagot belőle. Szárazkajából a hármas mixet szereti, tartok belőle az ágyam alatti dobozban, ott találsz, rázd fel neki jól, és mehet a tálba.

Kösz, hogy vállalod!

Colin

Miután tökéletesnek ítéltem, elindultam keresni egy nyugodt helyet, ahol elégethetem a bodzafa kérgét. A tengerpartra esett választásom. Corn apja már elvonult a két boszilánnyal felhúzni a suhancok rögtönzött sátrát, így egyedül lehettem. A napnyugta fájdalmasan szép volt a tengeren, de nekem semmi más nem lett volna szebb a képnél, amint Corn kiválik a habokból. Mivel erre hiába vártam, elővettem az üvegcsét. Mielőtt a gyufát is előkaphattam volna, valaki nekem csapódott hátulról. Azt hittem, Kitty az, de a következő pillanatban Mikayla hangját hallottam.

- Ne menj el! – kérte. Nem kiabált, szinte súgva mondta, aminek örültem. Semmiképp se akartam, hogy mindenki idecsődüljön. Lefejtettem karjait rólam, és szembefordultam vele. A szeme dacosan csillogott, lebiggyesztette száját, nehezen beszélt, mintha félne, hogy mindjárt megbicsaklik a hangja. – Szükségem van rád!

Inkább nem feleltem neki, de pillantásomból így is megértette, mire gondolok. Még jobban elszomorodott, hüppögni kezdett. Olyan hatást keltett, mint első találkozásunkkor, védtelen volt és kétségbeesett. Akkor és ott vállaltam, hogy mellette maradok, de most szó se lehetett róla. Ezt ő is tudta. Nyelt egy nagyot.

- El kell menned. – Bólintottam. – Mehetek én is?

Továbbra is hallgattam.

- Miért nem?

- Adok neked valamit – mondtam válasz helyett, és kivettem zsebemből a villámkövet. – Az egyik barátomtól adtam, és szeretném neked ajándékozni, mert a barátomnak tartalak. Tudom, hogy félsz a villámlástól, ahogy minden… - Kutyát akartam mondani, aztán észbe kaptam – vérfarkas. Ez taszítja a mennydörgést, sose csap majd le a közeledbe, ha magadnál tartod.

Úgy nézett rá, mint egy felbecsülhetetlen ajándékra, aztán felém vetette magát, szorosan megölelt. Visszaöleltem, tartottam egy ideig, majd szelíden eltoltam. Elvette a követ, markába zárta, majd ismét a dac védelmébe hátrálva köszönés nélkül elszaladt.

Míg néztem, hogyan szalad vissza táborhelyünkre, letérdeltem a homokba. Előkaptam a gyufát, majd az üvegcse tetejét lecsavarva kezembe szórtam a bodzafa kérgét. A gyufát meggyújtottam, és a lángba tartottam a kérget, aminek lassan felgöndörödött a vége, koromfekete füstje az ég felé szállt, azonban nem bomlott szét, ahogyan az lenni szokott, ehelyett egy helyre gyűlt. A gomolyag addig terebélyesedett, míg kispárnányi tömör feketeség nem lett belőle, akkor felvillant, és egy semmi máshoz nem fogható lény kelt ki belőle:áttetsző, folyton kavargó démon. Úgy nézett ki, mint egy utálatos sötét felhő, semmi antropomorf nem volt benne, nem láttam se száját, se szemét, de nyilvánvalóan voltak neki, mert hozzám szólt. Rekedt hangja mindenfelől szállt felém, olyan volt, mint a füst, mindent ellepett, végül körém telepedett a levegőbe.

- Te is üdvöz légy, boszorkány.

Félreértette térdelésemet, azt hitte, előtte akarok hajbókolni. Azt hitte, Corn ereje miatt, hogy boszorkány vagyok. Ez megnyugtatott, azt mutatta, nem gondolatolvasó.

- Nem félsz tőlem? – kérdezte egyszer csak.

- Tisztellek – mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Elég szürreális volt, hogy a körülöttem lévő feketeséghez szónokolok, de lehetett volna rosszabb is. – Azért hívtalak, hogy a segítségedet kérjem.

- Nem dzsinn vagyok, fiú – búgta fülembe rekedt hangja.

- Tudom, hogy ára van annak, amit kérsz – szögeztem le gyorsan továbbra is térdelve. – Megadom neked, ami erőmben áll, csak kérd.

- A mágiád kifejletlen – ütött fel hirtelen teljesen más témát.

Nyugtalan lettem. Nem vártam, hogy ez is szóba kerül, reméltem, így vagy úgy, elfogadja a felkínált szolgálatot, és valami közepesen nehezet kér tőlem. Folytatta.

- Egy mágiában járatlant megkárosítani nem jó móka. – A démon elrebbent körülem, és a víz felé siklott. Rohanvást követtem, nem akartam elszalasztani a lehetőséget. A tengernél megállt, és amennyire észrevettem, testének egy része levált róla, hogy körém szálljon. Úgy tűnt, apró gomolyagokra tudná tépni magát, ha akarná. – Mást ajánlok neked. Mi, démonok szeretünk játszani, játssz hát velem!

Nyeltem egyet. Játsszak vele? Ideje lenne már felébrednem, és otthon találnom magam!

- Ahogy kívánod. Milyen játékra gondoltál?

- Fogócskázz velem.

Dermedten meredtem a körülöttem örvénylő feketeségre, egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ezt mondta. Még egy része körém csavarodott.

- Hogyan? Én fogjalak meg téged vagy te engem? – kérdeztem óvatosan.

- Nem veled, fiú, hanem a mágiáddal. Előcsalom. Hogyha elég erős, akkor nem fogom tudni elkapni az időhatár letelte előtt, ha viszont nem, akkor elkapom.

- És mit csinálsz vele?

- Felfalom. – A hang úgy mondta ezt, mintha mi sem lenne természetesebb, kicsit mintha még meg is lett volna sértve, hogy erről se tudtam. Lefagyott az agyam, így azt kérdeztem meg tőle, mekkora az időhatár. – Fél perc. Hogyha fél percig sikerül meglógnia előlem, akkor visszaengedem hozzád, és lehet bármilyen kívánságod, teljesítem.

- Bármilyen? – visszhangoztam.

- Szeretnéd, ha kedves halottad újra kacagna? Visszaadom neked. Fáj, hogy egy lány nem tüntet ki szerelmével? A tiéd. Makacs átok fonta be lelkedet? Megszabadítalak tőle. Készen állsz a játékra?

Tátogtam, nem tudtam, mit mondjak. Hogyan tehetném kockára Corn mágiáját? Igaz, hogy nekem nem kell, és nem is szeretem, de Cornnak annyit jelent… hogyha elveszíteném, nem tudom, mit tennék. Azt mondta, hogy megbíz bennem, tudja, hogy megőrzöm neki. Mi a fenét tegyek? Fél perc nem a világ, mégis, Corn mágiája egyre beljebb húzódott bennem, mintha rosszat sejtene. Félhetett is, én is féltem.

Végül azt tettem, amit döntéshelyzetben tenni szoktam. Kiszámolóztam.

15. fejezet

15. fejezet

 

Cornelia

Ha nem jól alakulnak a dolgok…

      

Colin, nem szépítem, ha ezt olvasod, akkor meghaltam. Valószínűleg már tudod is, eléggé biztos vagyok benne, hogy megéreznéd, ha odavesznék, aminek meg is van az esélye. Szóval azért írom ezt a levelet neked, hogy tudd: sajnálom, hogy meghaltam. Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe a sok őrültségbe, utána pedig magadra hagytalak. Sajnálom, hogy nem tölthettünk el még több időt együtt, és sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy meg is halhatok.

Azt hiszem, hogy nagyon szomorú vagy most, és talán dühös is, épp ezért szeretném elmondani, miért csináltam. Szeretlek, Colin, és ez nem csak azt jelenti, hogy örökké veled akarok lenni, hanem más dolgokat is. Akkor is szeretlek, ha nem lehetek veled, ahogy tudom, te is szeretsz, még akkor is, ha már nem vagyok. Nem tudom elképzelni milyen érzés lehet, még csak el sem merném képzelni, de azt elmondom, mit várok el tőled, most, hogy nem vagyok.

Szeretném, ha boldog, normális életet élnél. Menj haza anyukádhoz, ismerkedj meg az apáddal és vigyázz, kérlek Barnie Úrfira. Igazság szerint őt majdnem annyira szeretem, mint téged. És talán megmondhatnád a nénikéimnek, hogy őket is nagyon szeretem, és hogy köszönöm mindent, amit tettek értem. A lényeg Colin, hogy élned kell, tovább kell lépned és egyszerűen boldognak kell lenned. Tudom, hogy nehéz, hogy lehetetlennek látszó dolgot kérek, de ez az utolsó kívánságom, fogd fel hát úgy!

Ó, tudom, hogy szörnyű vagyok, amiért még a búcsúlevelemben is utasításokat adok neked, ne haragudj, Colin, de tényleg szeretlek, és ha valamilyen formában újra láthatlak, mosolyt szeretnék látni az arcodon. Meg tudnád tenni, mondjuk most? Mosolyogj, Colin, nem tudhatod, mikor figyellek…

/egy kitépett lap Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

Mi sem bizonyíthatta volna jobban Fehér Istennő erejét, mint az, hogy egyszerűen beúsztam a barlangjába, szárazföldre zuhantam, és mire feltápászkodtam a sellőuszonyom helyén újra a saját lábaim voltak, az öltözékem pedig egy fehér, régies ruhakölteménnyé változott. Sőt még a hajam is bonyolult kontyba csavarodott a fejem tetején.

Igyekeztem a fejemben tartani Sophie tanácsait, amikkel az idefelé úton bombázott. Először is figyeljek oda mindenre, mondta, így hát körülnéztem. A barlang kábé három méter széles és ugyanilyen magas volt, és ameddig elláttam nem ágazott el semerre. Tudom, fura, hogy láttam idelent nem is tudom hány száz méterre az óceán alatt, de nem volt sötét, köszönhetően a barlang falán megtelepedett foszforeszkáló (vagy fluoreszkáló?) növényszerűségektől, amiket nagyjából a moha és a korall közé tudtam volna sorolni. A meztelen talpam alatt is volt belőlük, puhák voltak, mint valami szőnyeg, de ellenállóak. Amikor elindultam előre, és visszanéztem, nem láttam, hogy akármi bajuk lett volna. Ami még ezeknél a növényeknél is furább volt, hogy a barlang bejárata, mintha egy akvárium fala lett volna. Láttam odakint a tömény vízfalat. Önkéntelenül is kinyújtottam a kezem felé, hogy megnézzem, mi tartja kint a vizet, és frászt kaptam, amikor az ujjam beleért a jéghideg óceánba.

Fehér Istennő egyetlen varázslata volt, ami megakadályozta, hogy bezúduljon az a rengeteg víz. Ilyesmire én sosem lennék képes. Főleg nem az erőm nélkül, jutott eszembe megint. Az ujjaim folyamatosan viszkettek a hiányától, és megint figyelmeztetnem kellett magam, hogy most nem vagyok más, mint egy egyszerű lány, mindenféle varázsképességek hiányában. Nem volt túl jó kilátás, de mikor volt olyan, hogy minden a lehető legjobban alakult? Már az is nagy dolog, hogy itt vagyok, Sophie szerint Fehér Istennő már attól haragra gerjed, ha valakinek a képe nem tetszik neki. Szerencsére nekem egész helyes arcom van, legalábbis most már.

Lassan indultam meg előre, a kezemmel megragadva a ruhám alját, nehogy megbotoljak benne. Túl hosszú volt, hátul egészen a földig leért. Magas sarkú cipő kellett volna hozzá, de aztán az jutott eszembe, hogy azzal kész öngyilkosság lenne végiggyalogolni a süppedő világító izészőnyegen. Így hát maradt az úrilányos szoknyaemelgetés.

Mivel nem volt órám nem tudom, mennyi ideig sétáltam, de talán negyed óra lehetett, amire végre megláttam, hogy a barlang egyre inkább kiszélesedik, és mindjárt átlépek egy nagyobb helyiségbe. Volt néhány elágazás az utamon, amelyek mindenféle kisebb, sötét járatokba vezettek, de nagyon nem akartam arra menni, reméltem, hogy nem lesz rá szükség.

Végül elértem a hosszú barlang végét, és beléptem a hatalmas fogadócsarnokba. Olyan volt, mintha egy palotába léptem volna, nem olyan kis mezei kastélyba, mint Rolandé, hanem egy igazi, mesebeli csodába. A  padló itt már rózsaszín kőből volt, legalábbis ezt hittem róla, amíg jobban meg nem néztem, és rá nem jöttem, hogy kagylókból rakták ki, és az egész simára van csiszolva. Gyönyörű volt, de a padló semmiség a többi csodálatos dologhoz képest. A gyertyatartók is kagylókból voltak, az óriási csillár pedig gyöngyberakásos, aranymunkának látszott. A bútorok – asztalok és székek mintha csontokból lettek volna kifaragva –, de leginkább az ajtók tetszettek, ötöt is láttam belőlük. Hatalmasak voltak, kétszárnyúak és faragott minták díszítették. Sellők, delfinek, medúzák, mind olyan élethű, mintha csak odaragadtak és megkövültek volna. Nagyon reméltem, hogy nem erről van szó.

- Buta gyermek! – Az édes hangra megfordultam, és eltátottam a számat.

A világ leggyönyörűbb nője állt előttem. Sophie elmesélte, hogy valaha férfiak ezrei vesztek a tengerbe és az óceánba csupán a szépsége miatt, és most megértettem, miért érte meg nekik a dolog. Fehér Istennő nem volt túl magas – még én is magasabb voltam nála –, de lerítt róla, hogy uralkodónak született. Ami még érdekesebb, hogy nem volt fehér. A haja fekete volt és fényes, mintha csillámporral lett volna beszórva, a gyertyák fénye csak úgy tündöklött rajta. A bőre mézszínű volt, az alakja tökéletes, a ruhája pedig a leghalványabb zöld, amit csak el tudtam képzelni, hosszú uszállyal. A szemei voltak, amikről akárhogy akartam nem tudtam levenni a tekintetem. Az összes óceán és tenger mindenféle kékjéből és zöldjéből állt, ráadásul folyton változtatta a színét, mire megfogtam egy színt, már el is tűnt, hogy egy másik kapjon helyet ugyanúgy csak egy pillanatnyi időre. Lehet, hogy még sellőagyú maradtam egy picit, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ez a legszuperebb dolog, amit valaha láttam.

- Légy üdvözölve, gyermek! Az ajtóim csupán tehetséges mesterek munkái.

- Értem – motyogtam kicsit megilletődve, majd erőt vettem magamon. – Én is üdvözöllek, Fehér Istennő! – hajoltam meg bénán. – Cornelia Holloway vagyok, azért jöttem, hogy…

- Mind azért jönnek, hogy a segítségemet kérjék! – vágott közbe sértetten. – Fiatalok és szemtelenek, vének és ostobák egyre megy. Nem vagyok szolga, sem pedig tanácsos, gyermek! A vendégem vagy egyelőre, kapsz lakosztályt, a vacsoránál találkozunk, most menj! Eljátszottad a türelmemet!

Nem volt nehéz – gondoltam döbbenten, mire sötétkéken villantotta rám a szemét.

- Öhm, merre…

Kinyílt az egyik sellős ajtó, én pedig gyorsan elindultam arrafelé. – Köszönöm, Istennő! – szóltam vissza, de már nem volt sehol.

Kis híján felsikoltottam, amikor megláttam magam előtt.

- Szemtelen gyermek! Türelmetlenség! Hová sietsz? Azt hiszed, képtelen lennék itt tartani téged az idők végezetéig? Ha annyira akarod, megkapod az első kérdésedet! Mi az igazi nevem?

- Hogy? – Ez lenne a kérdése? De hát honnan tudhatnám?

- Csakis egy kérdést akartál – ragadta meg fél kézzel az államat, hogy ránézzek. A szemei most zöldeskékek voltak, mint a trópusi óceán. Halványan kókuszillatot éreztem. – Megkaptad, most menj innen, fárasztasz. A választ holnap napnyugtakor várom!

Nem várakoztattam, berohantam a sellős ajtón. Ez határozottan meleg helyzet volt. Mi az igazi neve? Honnan fogom kideríteni?

Azt hittem, hogy találós kérdéseket kapok majd, azt hittem, talán valami filozófia maszlagot esetleg a mi volt előbb a tyúk vagy a tojás dumát, de ez… erre nem fogok tudni válaszolni.

A lakosztályom olyan volt, mint egy hotelszoba. Oké, mint egy hotelszoba úgy ötven évvel ezelőttről, hatalmas baldachinos ággyal, egy szekrénnyel, ami tele volt ruhákkal – régies egészruhákkal, de mind az én méretem - és akadt egy óriási könyves szekrény is tele régi könyvekkel, amelyekről még sosem hallottam. Legnagyobb meglepetésemre ott volt az ágyon a kis batyum is, amiről azt hittem, eltűnt.

A könyvem volt benne, egy váltásruha meg néhány pipereholmi. Eszembe jutott, vajon Fehér Istennő belenézett-e, aztán eldöntöttem, hogy nem gondolok rá, nehogy kihallgasson valahogy. Fura lakosztályom volt, amire csak eszembe jutott, hogy szükségem lenne rá, valahonnét előkerült. Így volt ez az órával is. Amikor azon tűnődtem, hány óra lehet, a sarokban termett egy magas ingaóra, pedig előtte nem állt ott semmi.

Úgy döntöttem, hogy Fehér Istennő (vagy hogyishívják? Miért nem kérdezgettem még róla?) kedvéért kiöltözöm a vacsorára, így a legszebb ruhát vettem fel, amit a szekrényben találtam, aztán csupa gyöngyökből és kagylókból álló ékszereket aggattam magam – amelyek csak úgy ott voltak, miután arra gondoltam, kellenének –, végül pedig belebújtam egy ezüstcipőbe, ami úgy nézett ki, mintha legutoljára Hamupipőkén lett volna.

Amikor végre kész lettem, és úgy éreztem, itt a vacsoraidő, kiléptem az ajtón, és egy hosszú asztal mellett találtam magam, ami annyira meg volt pakolva étellel, hogy csodálkoztam rajta, hogy még áll. Minden volt, ami csak eszembe juthatott volna, és eléggé biztos voltam benne, amint visszaemlékszem még valamire, az is ott terem.  Az egyetlen baj az asztallal a terítékek elhelyezkedése volt. Közel tíz méteres volt, az egyik oldalán Fehér Istennő ült a saját tányérja előtt, vele szemben pedig a kaják másik oldalán az enyém várakozott. Tuti, hogy nem fogjuk látni egymást attól az emeletes pudingtól.

Sóhajtva elsétáltam a helyemhez, majd megragadtam a tányérom, az evőeszközeim és a poharam, aztán odavittem Fehér Istennő mellé. Egyetlen szó sem szólt, amikor arrébb tettem egy óriási pulykát és a helyére terítettem magamnak, de meg mertem volna esküdni, hogy röhög rajtam, amikor a hatalmas trónusnak is beillő székemet rángattam át oda. Csikorogva és hatalmas nyögések – előbbi a szék és a kagylópadló súrlódásától, utóbbi tőlem származott – közepette sikerült is mellémanővereznem.

Amikor leültem, Fehér istennő rám mosolygott.

- Magam sem szeretek egyedül enni.

Visszamosolyogtam aztán enni kezdtünk. Bevallom először eléggé csendben voltam, mert isteni finom volt minden, és a számat inkább rágásra használtam, de aztán találtam egy tálat, amin a kedvenc süteményem – Flora saját receptje volt –, és azon kaptam magam, hogy az otthoniakról beszélek. Nem tehettem róla, otthon Flora és Daphne mindig a vacsoraasztalnál kérdeztek ki, már-már önkéntelenül ömlött belőlem a szó.

Ha úgy látom, hogy Fehér Istennőt zavarja, abbahagytam volna, de még érdekelte is, amikor Sophie és Vale is szóba került. Ő nem evett túl sokat, viszont annál inkább figyelt engem, főleg mikor újra és az újra az asztalnak dörzsöltem az ujjaimat.

Figyelj! – jutott eszembe Sophie utasítása, így hát kihasználtam ezt az önkéntelen reakciómat, és újra meg újra dörzsöltem őket.

- Miért csinálod ezt, idegesítő gyermek?! – csattant rám kábé a századik dörzsölés után.

Elfojtottam a mosolygást. Nem tudta kiolvasni a fejemből, mert nem gondoltam rá. Örültem, hogy így ki lehet játszani őt. Ezt a gondolatom viszont észlelte, metsző pillantást vetett rám.

- Hiányzik a varázserőm – válaszoltam készségesen. – Odaadtam egy időre az inasomnak, de nem gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő lesz a hiánya. Viszketnek tőle az ujjaim.

- Ne csináld többet! – parancsolt rám, és röviden megérintette a kezem, amitől elmúlt a viszketés.

Ezután már nem telt olyan jól a vacsora, Istennő ki volt akadva, amiért kijátszottam, de nem volt mit tenni, miért nem volt résen?

- Szemtelenek a gondolataid, gyermek! – förmedt rám.

- Mikor válthatom be a válaszomat? – kérdeztem rá. Ha már úgyis szemtelennek tart, miért ne.

- Már beváltottad, gyermek! Nem neheztelek rád, amiért megzavartál!

- De Fehér Istennő, eddig sem nehezteltél – jegyeztem meg ártatlanul. – Szórakoztattalak a vacsora alatt, ezt nem lehet zavarásnak venni, azt is mondtad, hogy nem szeretsz egyedül enni.

Oké, most vagy meghalok, vagy…

Fehér Istennő elnevette magát.

- Rendben, gyermek. Nyertél, de ne hidd, hogy még egyszer megkegyelmezek neked. Holnap beválthatod a válaszodat, miután elbuktál a másikkal. Most menj aludni, élvezd ki az ajándékom.

Örömmel távoztam, de fogalmam sem volt, milyen ajándékról beszél, amíg nem feküdtem le aludni.

O.O

- Cserébe megtanítalak szörfözni – mosolygott rám Colin, miután bekentem az arcán levő sebeket. Néhány gyerek már megint elverte, én pedig loptam neki egy kis gyógykenőcsöt otthonról.

Tizenkét évesen minden vágyam az volt, hogy Colin észrevegyen úgy is, mint lány, de ő még nem volt abban a szerelmesedő korban, sokkal jobban érdekelték a bunyók. Azért persze reménykedtem.

- Komolyan? – kérdeztem lelkesen, mire bólogatott, és máris elkezdte az elméleti oktatást.

Csak másnap mentünk ki a partra, ahol néhány másik gyerek is ott volt az iskolából. Hangosan nevettek, amikor meglátták a gyógynövényekből font karkötőt a kezemen, ami nélkül a nénikéim nem engedtek be a tengerbe. Azt mondták, hogy a karkötő megvéd a vízbe fulladástól. Csúf darab volt, de nem vettem le, mert ha valamelyik néni megtudja, sosem engedtek volna ki megint, és én minden nap Colinnal akartam gyakorolni. Minden összegyűjtött zsebpénzem ráment a deszkára, amit vettem magamnak, alig maradt a ruhabérlésre. Elég esetlenül néztem ki az alakomra tapadó cuccban, a karkötő meg csak hab volt a tortán, nem csoda, hogy úgy nevettek.

Colin először még nem törődött velük, de aztán észrevette, hogy alig tudok figyelni a szememet szúró könnyektől.

- Ne törődj már velük, Corn! – karolt át. – Akarod, hogy beverjem a képüket?

Könnyes mosollyal ráztam meg a fejem, majd megrángattam a karkötőt a kezemen.

- Bárcsak valaki más lennék! Utálom a nénikéimet! – Persze ez nem volt igaz, szerettem őket, csak azt utáltam, hogy boszorkányok.

- Nem is olyan rossz – nézegette Colin a karkötőt. Ő volt az egyedüli, aki ránézett, és nem nevetett ki. – És legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy megfulladsz, a banyák meg békává változtatnak. Gyere, menjünk be a vízbe!

Szörfözni nehezebb volt, mint gondoltam, még az is nehezemre esett, hogy guggoljak a deszkán, nemhogy felálljak, de Colin türelmes tanárnak bizonyult. Másnak már rég leordította volna a fejét, de velem szemben még a hangját sem emelte fel soha. Mindezek ellenére le akartam nyűgözni, és csakazértis állni akartam a deszkámon. Ez lett a vesztem is, ugyanis seperc alatt elveszítettem az egyensúlyom, és elzuhantam, szerencsétlenségemre beverve a homlokom és az orrom a deszkába. Amikor kibukkantam a vízből, ömlött a vérem.

- A francba, Corn! – Colin átfogott a melleim alatt, és magával vonszolt a partra, közben azt ismételgetve, hogy francba, francba, francba…

Totálisan ki volt akadva, amíg a vízi mentő azt nem mondta neki, hogy semmi bajom sincsen, akkor ragaszkodott hozzá, hogy menjünk haza. Nagyjából félúton sírtam el magam.

- Sajnálom, Colin! – bömböltem, mint egy gyerek.

- Mit sajnálsz? – kérdezte értetlenül, és gyűrött papírzsepit nyomott a kezembe.

- Nem haragszol rám? – Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a fenébe kíván a bénaságommal együtt.

- Hülyeség volt, amit csináltál, de nem – mondta kedvesen. – Holnap majd újra megpróbáljuk. Legközelebb próbálj meg a deszka mellé esni, jó? A frász jött rám!

Nem tehettem róla, a nyakába vetettem magam, és a vállán sírtam tovább.

- Köszönöm, hogy nem haragszol!

Ő pedig ügyetlenül megpaskolta a fejem, mint valami kiskutyának.

- Nem kell köszönnöd.

- Te vagy a legjobb barátom – vallottam be izgulva.

- Te is az enyém – felelte rá. - Még akkor is, ha csak egy lány vagy.

Akkor mondta ki először. Az egyik legszebb nap volt az életemben.

O.O

- Köszönöm az álmot – mondtam másnap reggel Fehér Istennőnek, ő azonban nem szólt hozzám.

Igaza volt Sophie-nak, olyan szeszélyes, mint a tenger, teljesen el is vette a kedvem attól, hogy beszélgessek vele, de azért megtettem. Mivel nem volt más dolgom egész nap a nyomában jártam, és meséltem neki magamról és a velem történtekről. Úgy vettem észre, a szerelmi történetek nagyon érdeklik, Harlam és Hocca sztoriját például úgy hallgatta meg, hogy egész végig engem nézett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy bár mindene megvan, meglehetősen magányos. Határozottan kellett neki a társaságom.

Különben annál az öt ajtónál nem volt érdekesebb az egész kastélyban. Mindig máshová vezettek, hatalmas konyhába, óriási könyvtárba, egy kertbe, ami tele volt különleges növényekkel, egy olyan barlangba, aminek három fala vízből volt, és odakint delfincsapatok úsztak vagy épp az én lakosztályomba, ha úgy akartam. Legjobban a kincseskamra tetszett, ahol nemcsak gyémántokkal kirakott ládákban álltak az ékszerek, de festmények, szobrok és gyönyörű selymek voltak egymás hegyén hátán.

Előbb este lett, mint gondoltam volna, a vacsora megint bőséges volt, és nekem megint végig kellett csinálnom a procedúrát, és odahúzni a székemet Fehér Istennőé mellé. Mindezek alatt persze képtelen voltam kitalálni a nevét, amit ő is tudott. Elég igazságtalan kérdés volt, de amikor erre gondoltam, csak elégedetten mosolygott. Végül nem volt más, mint előre.

- Akkor hát kívánhatok egyet? – kérdeztem.

- Kívánj, gyermek, teljesítem – nézett rám, mint egy jótevő tündérkeresztanya. Tudtam, hogy gúnyolódik velem. Igazából egész jó humorérzéke volt tengeristennőhöz képest.

- Szeretném, ha Colin és én nem lennénk vérrokonok, kérlek, változtasd meg a DNS-emet!

- DNS? – ismételte, mire gyorsan végiggondoltam, mi is az, hogy értse.

- Rendben, mikor reggel felébredsz, feltéve, ha felébredsz – tette hozzá lekicsinylően – nem lesz többé hasonlóság a DNS-etekben. Bár nem kérted, hogy emberi lény maradhass, nem foglak átváltoztatni semmivé, ugyanaz maradsz – mondta még.

Végiggondolva kérhettem volna körültekintőbben is. Még szerencse, hogy Fehér Istennő nem akart kicseszni velem.

- Most a válaszomat! – parancsolt rám.

Kieranra gondoltam, és arra, ahogy azt mondja, az utolsó pillanatban. Elővettem hát a cetlimet és széthajtottam.

- Szemtelen, szemtelen gyermek! – kacagott fel Fehér Istennő, amíg én átfutottam a sorokat.

Corn, azt kell kérned, hogy hazaengedjen! Nem tudom, hányadik kérdésednél tartasz, de kérd azt, hogy hazajöhess, kérlek! Szeretlek!

Alatta pedig másfajta betűkkel a név volt olvasható.

- Leukothea – leheltem, remélve, hogy jól ejtem ki, de Fehér Istennő nem válaszolt, még a nevetést sem hagyta abba. A gyöngyöző kacagása még sokáig visszhangzott, miután visszavonult.

O.O

- Nem hagyhatjuk itt, Colin – aggodalmaskodtam a kismacskát figyelve, amit egy órája találtunk a parton. Akkor volt, hogy Colin simán elrejthette a markában, és olyan könnyű, mintha csak egy kisegér lenne.

- Hát vidd haza, egy még simán elfér nálatok, nem? – Colin felnevetett, amikor a cica meghazudtolva a méretét, bátran a kezének támadt, és vidáman harapdálni kezdte. Ahogy elnéztem őket, egészen ellágyult a szívem.

- Daphne néni szerint elég macska van már otthon, kiabálni fog – mondtam csüggedten.

- Akkor majd megtartjuk közösen – döntötte el. – Beszállhatsz a kajájába, és majd nálam alszik. Közös macska lesz, mit szólsz? Nevezhetnénk öhm – felemelte a macskát, hogy a hasa alá nézzen. – Egy úrfival van dolgunk. Legyen mondjuk, Barnie, Barnie Úrfi. De nem mehet a többi gyagyás macska közelébe. Nem, túl édes vagy ahhoz – gügyögött a cicának.

Barnie Úrfi bátran kapkodott az arca felé a pöttömnyi mancsával. Abban a percben jutott eszembe, hogy mennyire hasonlít Colinra, ő is folyton bunyózni akar. És persze abban a percben szerettem meg a kis dögöt visszavonhatatlanul.

Aznap este boldog voltam, amikor nénikéim közölték velem, hogy megtarthatom, ha gondoskodom róla, mégis egy pici csalódottság is volt bennem. Lehetett volna közös, egy közös cica, kettőnk titka…

O.O

- Nem volt annyira szép álom, mint a tegnapi, de köszönöm – mondtam másnap reggel Leukotheának. – Inkább mondanám keserédesnek.

- Mi a kérdésed? – kérdezte türelmetlenül.

- Hogyan tudom Colint felszabadítani az inasság alól? – böktem ki.

- Meg kell szabadítanod az esküitől. Ehhez tudnod kell, mire is esküdött meg pontosan, egyenként kell feloldanod őket.

- De hogyan derítsem ki, mit esküdött pontosan? – értetlenkedtem, hiszen ez volt a lehetetlen rész, akárki elmondja nekem, azonnal meghal.

- Buta gyermek, az álmaid nem csak hamis éjszakákra jók – éreztem, hogy fülig vörösödöm. – Ha már az álmoknál tartunk, a következő kérdésem: miről álmodik egy istennő, akinek mindene megvan? Holnap napnyugtakor várom a válaszomat. Ha akarsz, most velem tarthatsz, meglepetésem van a számodra.

A kérdésen tűnődve követtem a szobába, ahol három fal is vízből volt. Miről álmodik egy istennő? Biztosan nem kincsekről és földi javakról, hiszen az megvan neki. Szerelemről? Családról? Gyerekekről? Esetleg egy kiskutyáról? Fogalmam sem volt róla, tudtam, hogy este nem fogok tudni aludni az idegességtől. Igaza volt Kierannak, kérhettem volna, hogy engedjen el, csakhogy fel akartam szabadítani Colint. És még rá is jöhetek a válaszra, nem igaz? Különben is, ha rögtön kérem, hogy engedjen el, biztosan azonnal elküldött volna, azt meg nem akartam egyelőre. Meglepően jól éreztem magam.

- Nos, gyermekem a tieid is jól érzik magukat nélküled – mondta Leukothea, miközben rámutatott a szemben lévő vízfalra. – Múlt, jövő és jelen, gyermekem, egy istennő még ezekbe is beleláthat. Szeretnéd látni, hogy hová vezet a jövőd? Esetleg megnéznéd, milyen jól érzi magát az inasod néhány boszorkánygyermekkel? Vagy ha a múlt egy elfeledett…

- Boszorkánygyermekkel? – vágtam közbe. – Milyen boszorkánygyermekkel?

Leukothea elmosolyodott, és közelebb lépett a vízfalhoz. A mutatóujját előrenyújtva megkavarta a felszínét, ami örvényleni kezdett. Az örvényből színek váltak ki, amik eddig nem voltak ott, majd az egész összeállt egy színes képpé. Colint láttam, ahogyan egy lány mellett fekve nevetgél.

- Cornnak a vérében van a parancsolgatás, olyan, mint valami őrmester.

A lány vihogott, ahogy egymásra néztek, féltékenység hasított belém.

- Én sokkal szelídebb vagyok – susogta a lány, miközben hozzáért Colin kezéhez. – Nem vagyok egy Főboszorkány, de elég jó lennék neked.

Colin ahelyett, hogy tiltakozott volna, megint nevetett.

- Amúgy is elegem van egy időre a Főboszorkányokból – megragadta a lány kezét. – Gyere, keressünk egy helyet, ahol kettesben lehetünk – villantotta rá a sokat mondó vigyorát.

- Kieran nem fogja elmondani neki, ugye? – kérdezte a lány álijedten. Láttam a szemében, hogy csak cicázik. Milyen kis dög!

- Ha megtudná, elmondaná – húzta el a száját Colin. – De ne aggódj, még ha meg is tudja, jobban bír engem, mint hogy sokáig haragudhatna. Kimagyarázlak, ne aggódj!

- Jaj, köszönöm, Colin! – ölelte át a nyakát a lány.

- Kitty…

A lány elengedte, majd a szájára tapadt. Kis híján felsikoltottam, amikor szétfoszlott a kép.

- Micsoda? Ez nem a valóság volt! – jelentettem ki csúnyán nézve Leukotheára.

- Ez pontosan az volt, ami a jelenben történik nélküled, gyermekem – válaszolta fensőbbségesen. – A képeket nem tudom befolyásolni, csakis az igazat láttad, de ne aggódj, a szív útjai rejtélyesek, úgy hiszem, hogy nem ez az a lány, akivel Colin leélhetné az életét. Akarod látni, ki az?

Nem válaszoltam, mert még mindig irtóra dühös voltam. Colin rajtam nevetgél otthon és egy másik csajjal csókolózgat? Méghozzá milyen fiatallal, milyen pedofil hajlamai vannak ennek? Először Mikayla, most meg ez a… Kitty.

Leukothea megint megérintette a vízfalat. Az örvényleni kezdett, majd egy újabb képet láttam. Magas, vékony férfi sétál be egy házba, harminc-negyven év közötti lehet, vörös hajú, és úgy néz ki, mint… Colin? Először Colin apjára tippeltem, de neki sokkal kevesebb haja volt.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát, mire kis sikkantás hallatszott és egy ötéves forma vörös hajú kislány rohant elő.

- Apa! Anya, megjött apa! – Colin nevetve kapta a karjába, és nagy csókot nyomott az arcára. Önkéntelenül is mosolyogtam az édes képen, amíg egy szőke hajú, csinos nő nem követte a kislányt.

- Minden rendben volt ma? – kérdezte tőle Colin gyengéden.

A nő szépen mosolygott rájuk.

- Igen, Kailey nagyon jól viselkedett, bár volt egy kis incidens a sütikkel.

- Csak egyet lett volna szabad ennem – vallotta be bűntudatosan a kislány, és hízelegve Colin nyaka köré fonta a karjait.

- Mit is csináljunk most veled? – forgatta a szemét Colin, a nő pedig a szája elé szorította a kezét, hogy elrejtse a mosolyát…

A kép elkavarodott újra, én pedig megsemmisülve meredtem Leukotheára.

- Ez egy jövőkép volt?

- Egy a milliónyi közül – bólintott. – Ez az egyik legerősebb jövője a fiúnak, gyermekem.

Egy feleség és egy édes kislány. Ez nem is volt olyan rossz. Ha már nem én, akkor…

- Ajánlatom van a számodra, gyermek, olyan, amit nem ajánlottam fel még soha senkinek. Maradj velem, és hagyd a fiút a saját útját járni. Ha elbuksz a próbákon meg kell, hogy öljelek, ami nem szolgálna örömömre. Maradj itt önszántadból, és a fiú megkaphatja a boldog jövőjét. Ha akarod, halálhíredet hallja majd, hogy könnyebben tovább tudjon lépni. Újra normális életet élhet, megkaphatja a kis Kaileyt és a megérdemelt boldogságát.

- Kötődés van közöttünk – ráztam a fejem ijedten. Megijesztett a meggyőző hangja, és az, hogy egy pici részem máris eltervezte a feladást. – Tudni fogja, hogy nem haltam meg, hiszen akkor ő is…

- A kötődésetek megszűnt, amikor ide beléptél, csak egyetlen gondolatomba kerül, hogy örökre megszüntessem. Ha itt maradsz velem, megteszem. Mindentől megszabadul, amit te okoztál neki, a szívén ütött sebek is begyógyulnak majd, és te végig itt maradhatsz, hogy figyeld a fiút. Nem jobb, mint a halál?

Ránéztem, és megszületett bennem a döntés. Tudtam, mit kéne, és hogy mit kell tennem, ahogy azt is, mi az, ami szeretnék tenni. Már csak ki kellett mondanom.

14. fejezet

 14. fejezet

Colin

Kutyul-kavar

Mit is mondhatna az ember a benne szunnyadó mágiának, főleg, hogyha az nem is az övé? Ne bánts. Én aztán jobban örültem volna neki, ha Cornban maradsz, és sose kell magamban hordanom téged, főleg, amikor ilyen dühösen vibrálsz. Elég volt már nekem Corn érzelmeit észlelnem, nem vágytam még a mágiájának a pezsgésére is! Egyszer sem mesélt róla, hogy úgy mocorogsz benne, mint a fedő alatt a gőz, folyton próbálsz kicsapni, és rávenni, hogy használjon. Kieran szerint meg kéne téged kötnelek, mint a szelet, hogy ne háborogj folyton, de én idegenkedek ennek még a gondolatától, mert mi van, hogyha elcseszek valamit, és oda lesz a mágia? Még csak az kéne, már így is úgy érzem, hogy minden egy nagy kutyul-kavar.

O.O

Ahogyan ott állt előttem, annyira olyan volt, mint otthon, hogy mást se szerettem volna, mint felkapni, és hazavinni. Tudtam, hogy ott is lesnek rá a veszélyek, de azokkal valamivel könnyebben meg tudtam volna birkózni, mint az itteniekkel, arról nem is szólva, hogy azt várta tőlem, szó nélkül tűrjem, hogy segítség nélkül nekivág a kutatásnak. Most még annak is örültem volna, ha legalább Kierant viszi. Egyszerűen nem engedhettem el, a bennem lévő varázserő fortyogni kezdett.

- Corn… - kezdtem bele egy óvatos mondatba, de nem engedte, hogy befejezzem, hozzám lépett, és megcsókolt.

Mintha valaki szikékkel szurkálta volna a számat és a nyelvemet, olyan érzés volt vele csókolózni, de a bennem feszítő vágy és szeretet miatt képtelen voltam arrébb rántani a fejemet. Sokszor megtettem korábban, de most nem bírtam. Egyedül arra gondoltam, hogy még sokat, nagyon sokat akarok vele lenni. Amikor a csók véget ért, nem húzódott el, két centire voltak egymástól arcaink. A mosolya elemi erővel vágott belém. Annyira szép volt, hogy utána akartam kapni a kezemmel, de nem tettem, hanem öntudatlanul szorongattam tovább a követ, amit Kieran nekem hajított.

- Ma éjjel az a legszebb álom volt egész életemben – súgta nekem Corn. - Most mennem kell, mert Sophie vár. Szeretlek, Colin!

- Én is szeretlek – mondtam neki. Hozzá akartam tenni, hogy ne menjen el, de nem várta meg, mit akarok, sarkon fordult, és elszáguldott.

Éreztem, hogyan sajog a szíve, és tudtam, valami nagyra szánta el magát. Egyből utána akartam indulni, máris vettem a lendületet, hogy a tőle kölcsönzött varázserővel felturbózzam magam, amikor valaki belém rúgott.

A következő pillanatban a sátrunkban ébredtem, és Kieran ott állt a fejemnél. A sátorlap nyitva volt, így ráláthattam az égre. Még magasan járt a nap, kora délután lehetett. A délelőtti tanulással töltött órák úgy kimerítettek, hogy muszáj voltam lefeküdnöm pár percre, aztán úgy tűnik, elaludtam, Kieran meg azért jött, hogy tovább erőszakolja rám tudását.

A fejemhez kaptam, hasogatott, de nem azért, mert mikor Kieran belém rúgott, lefejeltem a tartóvasat, hanem mert fizikailag rosszul voltam amiatt, hogy a szokásos éber álom helyett egyszerűben volt részem. Már értettem, miért égette annyira a riasztó a számat, ami soha nem történhetett meg Cornnal közös álmainkban. Csalódott voltam, amiért Corn nem kapcsolódott be az álomba, de nem róhattam fel neki, még tényleg nagyon korán volt, és ő valahol a tenger mélyén úszkálhatott. Felültem, és megroggyantott vállal, fancsali arccal tekintettem körül.

- Úgy nézel ki, mint egy rakás szerencsétlenség – kedveskedett Kieran a tőle megszokott módon, majd cipője orrával még egyszer megbökte lábamat. – Siess, jön a következő lecke!

- Ha nem akarod, hogy kitépjem a cipőddel együtt a lábadat is a helyéről, viselkedj! – rivallt rá a bennem lévő mágia rajtam keresztül. Ugyanolyan érzékeny volt, mint amikor átvettem Corntól, borzasztóan nehezen tudtam kontrollálni még az Ariana könyvében tanultak után is. Folyton dührohamokat indukált nálam, és át akarta venni felettem az irányítást. Lenyeltem egy adagnyi dühöt, és feltápászkodtam. – Bocs, megyek már.

Kieran egyenesen a fáktól szabdalt tisztás felé vette az utat, de még nem követtem, előbb körülnéztem, a többiek megvannak-e még. Nagyon is megvoltak. A farkasok mind körülálltak egy ketrecet, és úgy néztek rá, mint égi tüneményre, teljesen el voltak tőle ragadtatva. Egy kisebb meg egy nagyobb fűrész feküdt mellettük, sok lábnyi fahasáb a földön, és mindenhol faforgács.

- Még sose vettem részt ketreckészítésben! – áradozott Mikayla. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, vidáman felém nyargalt. – Colin, mindjárt kész a ketrec!

- Úgy értette, a ketrec fája – tette hozzá Ace. – A varázslatok már rajtatok múlnak, haver.

- Nem emlékszem, mikor hatalmaztalak fel arra, hogy szólíts havernak! – csattantam rá, majd kényszeredetten szóltam a bennem lévő mágiához. – Nem bírsz nyugton maradni? Bocs, skacok, eddig fogalmam sem volt, milyen az, amikor az ember egy dinamót hord magában, de most már tudom.

- Milyen? – kérdezte rögtön Mikayla.

- Mint mikor az ember viccből a kabátja zsebébe dug egy égő petárdát, és csak az utolsó pillanatban dobja el. Csak itt nem tudni, a petárda mikor robban.

- Megbirkózol vele – győzködött engem és egyszersmind Rufus, aki a munka oroszlánrészét magára vállalta, ezért most a haja és a ruhája tele volt forgáccsal. Arrébb húzódott, onnan nézett rám. – Van egy perced?

Tétován néztem a tisztás felé, aztán inkább Rufust választottam. Odaültem mellé, és néztem, hogyan rázza ki mindenéből a forgácsot, majd öntudatlan mozdulatot tettem, mire szél söpört át rajta, és a forgácsdarabkák nagyját magával repítette.

- Hohó! – nézett rám elkerekedett szemmel. – Megy ez neked.

- Nem én voltam – vallottam be keserűen. – Corn mágiája úgy gondolta, jó ötlet lenne ezt csinálta, míg nem figyelek oda. Alig bírok vele, elszemtelenedett, mióta nálam tanyázik. Az ember azt hinné, segítőkész lesz, ha birtokosa szerelmébe költözik, de Kieran szerint utál engem, amiért régen arra buzdítottam Cornt, hogy tagadja meg őt, és hagyja az egész varázs-maszlagot a fenébe.

- Hát a mágiája helyében én is utálnálak – révedezett Rufus, majd témát váltott. – Figyelj csak, Colin, Corn távollétében nem tudnál egy kicsit kedvesebb lenni Mikaylához? Meg esetenként mondjuk… udvarolgatni neki?

- Mi van? – néztem rá értetlenül.

El se tudtam képzelni, miért kér ilyet tőlem. Még hogy udvaroljak a farkaslányának, amikor már nyílt titok, hogy úgy bele vagyok esve Cornba, mint más a napfelkeltébe! Soha nem tudnék ilyet tenni, főleg most, hogy Corn távol van. Újra elfogott az iránta való vágyódás, a mágiája ezt érzékelve felbuzdult bennem, úgy feszített, mintha komolyan ki akarna törni. Rufusra néztem, és szorosan összekulcsoltam kezeimet, nehogy varázsoljak. Haverom kicsit zavarban volt. Azok után, amit kért tőlem, ez nem is csoda.

- Hát, tudod… az a helyzet… hogy…

- Mi van már? – Mikor még erre is habozott, rákiáltottam. - Kinyögnéd végre?!

- Azt hiszem, Mikayla tetszik Ace-nek, de ezt ő még nem vette észre, és azt szeretném, ha ez így is maradna. Két lehetőség van, az egyik, hogy a Főboszorkányt kérem meg, ugyan flörtöljön már egy kicsit vele, a másik, hogy téged. Csodálkozol, hogy rád esett választásom?

- Mi a fenéért nem akarod, hogy együtt legyenek? – néztem rá elképedten. – Attól félsz, hogy végleg magukhoz ragadnák a hatalmat?

- Dehogy! – morogta vissza. – Az én kezemben van akkor is, hogyha máshogy gondolják. A gond ott van, hogyha vérfarkasok fajtán belül lesznek szerelmesek, az a nőstény időszakos gyengüléséhez vezet. Érted már, miért nem szeretném, ha Mikayla most, a küldetés kellős közepén gyengülne le? Nem szabad beleszeretnie!

Egy ideig szó nélkül meredtem rá, aztán megráztam a fejemet.

- Látod, Rufus, ezért nem alapítanak a vérfarkasok falkát!

- Nem érted, békeidőben minden rendben megy, akkor az egy hónapos időtartamot minden gond nélkül át lehet vészelni, de most ezt nem engedhetjük meg magunknak. A két másik farkasom sincs a legjobb formájában, Corn elment, a másik Főboszorkány se lát, se hall a haragtól, te maradtál az utolsó reményünk!

- Hát ez igaz – ismertem el, és rájöttem, hogy utolsó reménynek lenni szívás. Lehangoltan vágytam Corn után, de a szokásos válaszérzelmekből semmit se kaptam. Nem működött a kötelékünk, nagyon messze kellett, hogy legyen. – Rendben, meglátom, mit tehetek.

- Kösz. Igaz barát vagy – mosolygott rám, és kezet fogott velem.

Miután jól megszorongattam a kezét, amit visszaadott, visszamentem a farkasokhoz. Gőzöm se volt, hogyan kezdjem a Mikaylával való flörtölést, olyan kicsi volt, de mivel láttam, az a perverz Ace hogyan néz rá, arra jutottam, erkölcsi kötelességem megvédeni tőlem - vagy lehet, Roland tényleg túl sokat írt nekem régen a férfilét kötelezettségeiről, az hatott rám. Így vagy úgy, odamentem hozzá, barátian átkaroltam, majd mikor meglepetten felém fordította az arcát, a ketrecre mutattam.

- Bele fog ebbe férni a boszorkány?

- Nem egy fejedelmi lakosztály, de megteszi – válaszolt Broncho. – Majd legfeljebb kicsit behúzza a nyakát.

Ahogy elnéztem a ketrecet, inkább a fejét kellett volna behúznia, de nem foglalkoztam tovább a boszorkány kényelmével, fogcsikorgatva megsimogattam Mikayla hátát, miközben arra gondoltam, hogy Corn erről úgyse tud, nem fájhat neki. Fájt helyette nekem, bántott, hogy mást simogatok, mikor őt kellene. A mágiája ettől úgy beindult, hogy keményen meg kellett vetnem lábamat, nehogy indulásra bírjon. Mikayla közben azt hitte, mondani akarok neki valamit, felém fordult.

- Igen?

- Nemsokára érkeznek a boszorkányok, de megtudakoltam Kierantól, egyik sem az, aki téged elfogott, nem kell félned tőlük – mondtam neki egyszerűen.

- Tudom – bólintott. – Vagy ha bántani akarnak, majd te megvédsz.

Remek, morogtam magamban, de ehelyett csak rámosolyogtam, és otthagytam őket, hogy csatlakozzak drága tanítómhoz, aki, amikor odaértem, éppen fákat döntött ki. Mikor mondtam neki, hogy a ketrechez nincs szükség több fára, vállat vont, ebből megtudtam, hogy a Corn távozása feletti stresszt próbálja ily módon levezetni. Jó ötletnek tűnt, kinyújtottam kezemet, hogy egy fát kidöntsek, de a bennem lévő mágia úgy döntött, kicsit megtréfál, ezért egy fa helyett Kierant kaszálta el, aki hátraesett a földre.

- Nem akartam! – rohantam oda hozzá. Nem fogadta el kezemet, felállt. – Bocsá…

- Semmit nem tesz – szakított félbe mogorván, aztán már oda is sétált az egyik tönkhöz, és leereszkedett le. Állva maradtam. – Villámkérdések.

Mielőtt kinyöghettem volna, hogy ne, már szórta is rám kérdéseit. Volt szó a védővarázsról, elmetisztító trükkökről, kontrolligézetekről és pár gyakorlati varázslatról. Harminc kérdést tett fel, amiből hatra tudtam a választ, ami, ha belegondolunk, elég jó arány – mégiscsak néhány órával hamarabb kezdtem bele a tanulásba, különben is az első lecke felét az tette ki, hogy a szél megkötését gyakoroltatta velem büntetésként, amiért néhány héttel ezelőtt kigúnyoltam miatta -, de ő nem volt megelégedve vele, sőt azt mondta, menthetetlen vagyok.

Elfordult pár percre, láttam, hogy erőt gyűjt a folytatásra. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, a tisztás széléhez sétáltam, oda, ahonnan a fákon át el lehetett látni a tengerig. A mágia húzott, vont arrafelé, szerette volna, ha újra egyesülhet gazdájával (Hát még én! Másra se vágytam.), de nem engedtem neki. Ha nekimentem volna vele a tengernek, csak vízbefúltam volna. Na meg azt se tudtam, hol lehet épp Corn. Kieran mestere ugyan a nyomkövető varázslatoknak, de az már későn jutott eszébe, hogy a varázslat a boszorkány belső mágiáját követi, ezért mikor Corn átadta nekem a mágiát, egyúttal rám tapasztotta a nyomkövetőt. Kieran szerint ez egy végletekig ragyogó fogás volt tőle, szerintem egyszerűen szerencséje volt, mint olyan sokszor máskor. Reméltem, hogy a mágiával nem hagyta el az is.

- Nincs semmi kontrollod a mágiája felett – szólalt meg hirtelen mögöttem Kieran hangja, ezzel jól lehangolt. Az előbb gátoltam meg a mágia kitörését, erre ilyeneket mond. – Ezért arra gondoltam, ne ártana jobban megismerned a mágia természetét, mielőtt megpróbálod az uralmad alá vonni.

Igyekeztem nem észrevenni enyhén csípős hangsúlyát, és a lényegre koncentrálni.

- Mit kell tudnom a mágia természetéről?

- Csak a legfontosabbakat. A mágia a boszorkányok egyenrangú segítője, nem a szolgája, ezért, hogyha megtöröd a mágia hatalmát, nem fogod tudni olyan jól hasznosítani. Cornelia részben azért volt képes könnyen megtanulni a kezelését, mert a mágiája azt akarta csinálni, amit ő. Na, már most, ez a te esetedben máshogy van, mert bitorlod a mágiát, nem eredendően a tiéd, sosem szunnyadt benned, ezért nem sok fogalma van róla, bízhat-e benned. Cornelia érzelmein keresztül kapott rólad hideget-meleget, ezért nem bízhatsz benne. Van, akiknek a mágia törődik. Ilyenek a rokonok vagy a nagyon közeli, kedves ismerősök. Engem például kedvel Cornelia mágiája.

- Ezért lökött fel az előbb, mi? – kérdeztem szarkasztikusan.

- Az csak erőfitogtatás volt, ami neked szólt, nem nekem. Ha akarod, ne hidd el, de így van, komolyabb támadást nem tudnál indítani irányomba éppen úgy, minthogy a mágiát Cornelia irányába se fordíthatnád, légyen bármilyen alakban.

- A mágia megismeri azt, aki magában hordozta?

- Pontosabban azt, akié. Miután Cornelia visszakapja, nem vagyok benne biztos, hogy oly nagyon szeretni fog téged mágiája, valószínűleg ki akar majd ütni. – Ezt úgy közölte, mintha cseppet se számítana, legyintett hozzá. – Erre majd visszatérünk kilenc nap múlva.

- Hogy… mi? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Kilenc nap múlva várhatjuk a visszatérését – feddte fel előttem azt a fontos tényt, amit Corn egész véletlenül elfelejtett említeni nekem. Hirtelen megharagudtam rá. Csak így lerázott, lekötött a mágia tanulásával, ő meg ki tudja, mit művel kilenc napon keresztül! Ez már több volt a soknál.

Nagy sebességgel kezdtem el rohanni a táborhely felé, hogy néhány cuccot magamhoz véve máris a tengerpartra rohanhassak. Arról nem volt szó, hogy ennyi ideig távol marad! Miért nem szólt?

Kieran nem akart békén hagyni, a nyomomban volt, és kiabált.

- Csak nem akarsz lemenni, és megkeresni? Úgyse fog menni!

- Kösz szépen a biztatást! – kiabáltam vissza, és továbbszaladtam.

- Attól még, hogy nálad van az ereje, nem tudod használni, mert te csak egy inas vagy! – tett rá még egy lapáttal. Eddig se kedveltem, na, jó, rühelltem, de most iránta érzett ellenszenvem igaz utálattá kerekedett. Még ekkor se hagyta abba. – Hallod? Még mágia nélkül is ügyesebb, mint te varázserővel!

Megtorpantam, és megfordultam. Úgy voltam vele hogyha úgyis lemegyek a tenger mélyére Cornhoz, ki tudja, mi történik ott, jobb, ha most azonnal elszámolok vele az eddig engem ért sérelmekért. Ökölbe szorított kézzel néztem rá. Ő is feldúltnak tűnt, három méterre tőlem helyezkedett el.

- Tudod, mi vagy te? Egy kétszínű hazug! Behízelegeted magad nála, mert tudtad, hogy a boszorkánydumával lehet rá hatni, aztán megpróbáltad lecsapni a kezemről azokkal a gyér módszerekkel, amiket az abnormális gyerekkorod alatt tanultál!

- Te beszélsz abnormalitásról? Az unokatestvéredbe vagy szerelmes! – süvítette. – Sőt már akkor is szeretted, amikor a féltestvérednek hitted!

- Hogy mersz kutlászni a fejembe, te féreg?!

Tettem felé egy lépést, mire ő is lépett felém egy kicsit. A harag átjárta elmémet, mindent lángba borított, már nem is nagyon figyeltem a bennem mocorgó mágiára, ami mintha élvezte volna a helyzetet.

- Nem kellett belenéznem abba az üres fejedbe ahhoz, hogy ezt megtudjam, maga Cornelia mesélte nekem, mert tudd meg, a bizalmába fogadott! Jobban bízik bennem, mint benned!

- Lehet, hogy eddig így volt, de tudod mit? Teszek rá! – ordítottam vissza. – Mert engem szeret!

- Ja, persze, nagyon szeret, ha még annyit se közölt veled, hogy több, mint egy hétre lelép! Arról már is beszélve, hogy fel se merült benne, hogy esetleg magával vihetne.

- Mert b-biztosan fontos dolga van. – Az idegességtől és a dühtől most már dadogtam.

Kieran kipirult arccal, tágra nyílt szemmel nézett rám, és gonoszul elnevette magát.

- Azért nem akarta, hogy vele menj, mert azt is elrontanád neki, mint mindent!

Ez volt az a pont, amikor felemeltem a kezeimet. Először be akartam neki húzni egyet, de aztán észrevettem, hogy védővarázslatot húz fel maga körül, amíg azon át nem tudtam törni, el se tudtam érni. Ez eszméletlenül bosszantott. Emlékembe idéztem néhány varázslatot, amit Ariana könyvében találtam, és válogatás nélkül szórni kezdtem őket a pajzsára. Az egyik át is lyukasztotta, amit csak akkor vettem észre, mikor a lyukon keresztül rám küldte az egyik farönköt. Viszonzásképpen egy nagyobb mágikus csapással felé taszítottam a rönköt, ami a következő varázslatánál kettéroppant. Az egyik felét ő, a másikat én fogtam, egyikünk se akarta elengedni, úgy civódtunk rajta, mint két buta kölyök az utolsó muffin felett. Már csak azért se akartam engedni neki, és láttam rajta, ő is így van vele, aztán eszembe jutott, hogy csodásan kicselezhetném, még mielőtt bármit tehetett volna, elengedtem a felém eső részt, és egy mágikus lökéssel a képébe akartam vágni. Csakhogy a mágikus lökés olyan kicsi lett, hogy a tönk alig repült fél métert, már a földre is zuhant.

Kierannak igaza volt, Corn hülye mágiája nem akart úgy igazán odacsapni neki, mert szerette. Ettől úgy felidegesítettem magam, hogy teljes erőmmel arra koncentráltam, hogy az egyik fához csaphassam. Miközben kerülgettem a nagyobb köveket, amiket nekem vagdosott, folyton próbálkoztam. A negyedik alkalommal éreztem, ahogy felforrósodik körülöttem a levegő, a meleg most már nem csak kívülről, de belülről is nyaldosott, és Kieran egyszeriben a fánál termett. Én dobtam neki.

Rám pislogott, majd leeresztette a kezét. Én is leengedtem. Most, hogy bánthattam, haragom egy része elszivárgott, és tisztábban láttam. Már nem gondoltam árulásnak, hogy Corn neki említette a kilenc napos utat, tudtam, hogy ennek is megvan a maga célja, mint ahogy azt is, Kierannak sok mindenben igaza volt. Békülékenyen indultam meg felé, aztán észrevettem, hogy vigyorog.

- Mi van? – kiáltottam rá.

- Tudtam, hogyha feldühítelek, rájössz, hogyan parancsolhatnál Cornelia mágiájának, és így is lett. – Kimondottan elégedettnek látszott, felkelt a földről, és leporolta a ruháját.

- Szándékosan csináltad? Nem is gondoltad komolyan, amiket mondtál?

A szemembe nézett, és egy árnyalatnyival kevésbé vidáman felnevetett.

- Mindent komolyan gondoltam.

Még volt mit átbeszélnünk.

O.O

- Semleges területen nem szabadna párbajozni, de itt lehet – magyarázta nekem Kieran. – Ha például meglátogatnál a területemen, és ott állnál le farönköket reptetni a fejemhez, azt nem néznék jó szemmel a környék boszorkányai. Viszont meg kell hagyni, a párbaj remek gyakorlási lehetőséget jelent.

Túl voltunk a harmadik hosszabb párbajunkon, mikor úgy döntött, hogy délutánra ennyi elé volt. Azt mondta, az energiám nem esett le olyan alacsonyra, mint azt várta volna, ezért pár könnyebb varázslatot rám bízott a ketrec körül. Míg ejtőzött, én azokkal foglalatoskodtam. A farkasok arrébb gyújtottak tüzet, ismervén mágia feletti hatalmam labilitását, ezért nyugodtan beszélhettünk titkos boszorkány szabályokról.

Éppen az elfedő varázslattal küszködtem – baromira nehezen ment – amikor észrevettem, hogy Kieran ültében kiegyenesedik, és homlokráncolva néz a távolba.

- Megjöttek a boszorkányok, de hoztak magukkal még valakiket. – Mikor jobban megnézte magának őket, rájött, kik azok. Felsóhajtott. – Boszorkánysuhancok. Már megint el kell őket zavarnunk.

És valóban, ahogy elfordultam a ketrectől, észrevettem a két boszorkányt, és a körülöttük dongó gyerekeket. A két nagyobb lány boszorkányhoz illő ruhában és tollas köpenyben volt, az egyikek fél arcát eltakarta szemébe hulló haja, a másik viszont hátrafogta bodros haját, így látni lehetett szelíd, mosolygós arcát.

Kierannal elébük mentünk. Kiváltak a gyerekek közül, és odajöttek hozzánk. Nem tudtam nem észrevenni, hogyan mustrálgatják Kierant, majd engem.

- Elnézést a késésért – szólított meg minket a hajasbaba. – Jöttök, ahogy tudtunk.

- Köszönjük, hogy máris idesiettetek, Sammi – fogadta kézcsókkal Kieran, majd meghajolt a másik lány felé is. – Kitty.

- Már alig vártuk, hogy újra találkozhassunk – mosolygott rá a boszorkánylány, aztán a társnőjével együtt rám pillantott. Kieranra néztem segélykérően, reméltem, nekem nem kell senkinek a kezét megcsókolnom. Bazsalygós mosollyal nézett rám, mintha örülne neki, hogy kellemetlen helyzetben láthat, majd eszébe jutott a helyzet komolysága, és a két lányhoz fordult. – Ő Colin Grey, Cornelia Holloway Főboszorkány inasa és átmeneti mágiahordozója.

Szóval ez voltam én. Egy mágiahordozó. Jó, hogy nem azt mondta, konténer.

- Üdv – intettem sután a lányoknak.

- Kedvelem az inasokat – mosolygott rám Kitty. – Nekem is elkelne már egy, főleg egy ilyen, mint te.

Inkább nem mondtam semmit. Közben a farkasok is közelebb jöttek, Rufus köszöntötte a lányokat. A boszorkánysuhancok ezt az alkalmat ragadták meg arra, hogy felajánlják nekünk a szolgálataikat. Képzeltem, mennyit tudtak volna segíteni, el akartam küldeni őket, hogy menjenek békével, amíg lehet, de Kieran az állát simogatva figyelte őket.

- Még csak gyerekek – szóltam oda neki fojtott hangon.

- A boszorkány felkutatásánál hasznosak lehetnek.

Még mindig nem tetszett nekem a dolog, egyszerűen nem használhattuk ki őket, csak mert úgy hozta a szükség. Nélkülük is boldogultunk. Karba tett kézzel néztem Kieranra.

- Na és mi lesz a szüleikkel?

- Velük? Semmi. Nem ügyelnek túlzottan az ilyen kisebb erejű boszorkányokkal, arról nem is szólva, hogyha így bandába verődhettek, foglalkozni se sokat foglalkozhatnak velük. Ki kell kérnünk a felügyelőtől.

- Van ilyen is? – kérdeztem csodálkozva. Még sosem hallottam ilyesféle felügyeletről.

- A haladóbb városokban van egy olyan megbízható halandó vagy kisebb erejű boszorkány, aki az ő ügyeiket viszi. A ti kisvárosotokba se ártana egy ilyen, ki tudja, hány suhanc kószál el tőletek azért, mert nincs felügyelet.

Arra gondoltam, hogy így legalább csak mi vagyunk otthon furák, és nem kell pátyolgatni gyerekeket. Hogy ne tűnjek túl érzéketlennek, bólogatni kezdtem, és beleegyeztem, hogy másnap elmenjünk beszélni a felügyelőjükkel, mielőtt útnak indulnánk. Arra gondoltam, csak lesz annyi esze annak az embernek, hogy nem hagyja magunkkal rángatni a kölyköket. Ennek tudatában ültem le Mikayla mellé a tábortűzhöz.

O.O

- Colin! Colin!

Hallottam, hogy valaki engem szólongat, de az álom magához húzott. Mikor eljutott az agyamig, ki az, aki hozzám szól, felvidultam, és még mielőtt kinyitottam volna szememet, már nyúltam is felé, hogy minél közelebb vonjam magamhoz. Mikor kinyitottam szememet, láttam, hogy mosolyog, aztán már nevetett is, mellkasomra tenyerelve lehajolt, és megcsókolt. Összegyűrte takarómat, ám ez mit sem számított, egyedül az érdekelt, hogy érzem a teste melegét. Mocorogni kezdett, kellemesebb pózba tornászta magát, amitől vigyorogni támadt kedvem.

- Elmondom, mi lesz – mondta.

- Szerintem ki tudom találni – válaszoltam neki mosolyogva, arcáról lepillantva oldalára tettem kezeimet, hogy onnan hátsójára csúsztassam őket. Elragadtatott nevetést hallatott, és csillogott a szeme, de hátranyúlt, és elvette onnan a kezeimet, miközben megrovóan nézett rám.

- Nem, te disznó! Ez most komoly, a boszorkány és az alakváltó után kell mennetek. Tudom, hogy eddig azt mondtam, nem olyan fontosak, de mégis. A boszorkánynál talán még mindig van a hajamból, egyszerűen nem érzem biztonságban magam, amíg nincsen rács mögött. Kieran értesített néhány erősebb boszorkányt, akik becsatlakoznak a kutatásba.

Az első mondatokat még figyelemmel kísértem, de mikor Kieran neve ütötte meg fülemet, ellenkezni kezdtem, nem akartam rá gondolni most, egyedül Cornra akartam figyelni. Már milliószor elképzeltem, milyen lesz megérinteni őt olyan bensőségesen, ahogyan még soha azelőtt, de minden elképzelésemet felülmúlta az, amit alatta fekve éreztem. Könnyű felsője szépen simult bársonyos bőréhez, egyszerű lett volna lefejteni róla, de egyelőre nem akartam, csak egy kis ismerkedésre vágytam. Ahogyan felcsúsztattam ujjaimat hasára, éreztem, ahogy egész testében megmerevedik, de nem a félelemtől vagy a haragtól, hanem az izgalomról. A kezeimet elkapta magáról, és miután a párnára lökte őket, rájuk nehezedett. Mivel így nem tudta tartani súlyát, teljes testével rám borult, a szája kényelmes közelségbe került.

- Figyelsz te rám egyáltalán? – tette fel a kérdést. Megcsókoltam.

- Persze, Corn.

Naná, hogy figyeltem, le sem tudtam venni róla a szememet. Láttam rajta, hogy tetszik is neki ez a másfajta figyelem, meg nem is, szerette volna, ha hallgatom, mit mond. Ezt tettem, és közben jól megnéztem magamnak arcának minden szegletét.

- Szeretném, ha Kierannal és a farkasokkal tartanál. Te leszel a helyettesítőm az akcióban…

Elrántottam kezeimet az övéi alól, megtámasztottam hátát, és oldalamra hengeredtem, hogy a lendülettől leessen rólam, és alám kerüljön. Még fel se, eszmélt, máris rajta feküdtem. Meglepetten pislogott rám, majd lassan elmosolyodott.

- Megcsinálok mindent, amit kérsz tőlem, te is tudod – feleltem ki sem mondott kérdésére, és komolyan gondoltam. Tényleg bármit megtettem volna érte. A közelségétől teljesen oda meg vissza voltam, óvatosan megfogtam kezeit, és az összes létező szeretetemet egy halomba gyúrva csókoltam meg. Hívogatóan viszonozta a csókot, mikor feleszméltem. Egy álom?

- Most álmodunk, igaz?

- Különben már rég kinyírt volna a riasztó – felelt magától értetődő hangon, és kinyúlt egyik kezével. Megsimogatta az arcomat. - De olyan, mintha ébren lennénk. Akármit kívánhatsz, és megkapod.

Egyből pörögni kezdett az agyam, de mielőtt bármi mellett dönthettem volna, Corn otthoni szobájában találtam magam. Ugyanúgy feküdtünk, ahogy pár másodperccel korábban, mégis minden megváltozott körülöttünk, még a takaró is más volt, azzá a bézs darabbá változott, ami az ágyán állt éjjel-nappal. Corn felé fordultam.

- Miért pont a szobád? – kérdeztem. Ha jobban meggondoltam, én is ezt választottam volna.

- Mert itt álmodoztam arról a legtöbbet, hogy együtt leszünk. Akarod, nem? Ezúttal senki nem fog felébreszteni minket.

A kérdésére nem válaszoltam, mert érezhette, mennyire akarom őt, helyette feltevésére koncentráltam. Eddig még soha nem jutottunk el az álomban addig, hogy lefeküdjünk. Mindig közbejött valami.

- Honnan tudod?

- Egyszerűen tudom – Úgy mosolygott, mintha ő intézte volna így a dolgot. – Ma este végig akarom álmodni, Colin.

Mondani sem kell, ettől csak még jobban rá voltam indulva, de visszafogtam magam, és próbáltam kitapasztalni, neki hogy a legjobb. Hozzá több türelmem volt, mint bárki máshoz, mert minden mosolya mást jelentett, és amikor rápillantottam, semmi kétséget és félelmet nem láttam szemében. Úgy ittuk egymás pillantását, mint a csókokat és a simogatást, sorban kerültek le a ruhák, amíg már semmi sem fedte testünket.

Ekkor jutott eszembe, hogy igaz, álmodunk, de neki ez nagyon nagy dolog, és a francba is, nekem is! Hogyha elszúrtam volna, éppen annyira meg fog viselni mindkettőnket, mintha a valóságban történne meg.

- Biztos, hogy akarod? – kérdeztem tőle, és nem is tudtam, mitől félek jobban, attól, hogy nemet mond, és nem lehetek vele, pedig annyira akarok, hogy az már nem igaz, vagy igent, és baja lesz miattam.

- Naná, tudod, hogy szeretlek – suttogta, és olyan pillantással nézett rám, amilyennel még soha. Ez eléggé megrázott, mert azt természetesen tudtam, hogy szeret, de hogy kíván, azt még sose éreztem, most viszont tökéletesen nyilvánvalóvá tette. Szinte fájdalmas pillantást vetettem rá, mert én is nagyon, de nagyon szerettem volna, viszont megfordult a fejemben, mi van, ha később megbánja, amiért engedett nekem. Mindig is bizonytalan volt az ilyesmikben.

Arra jutottam, hogy a végletekig szupernek kell lennem. Közben csókolgatni kezdett, ami feledtette velem aggályaimat, lejjebb ereszkedtem, majd megsimogattam meztelen derekát. Figyelmesen végigsimítottam két lábán, aztán félig a vágytól, félig az aggodalomtól őrülten fordítottam magam felé.

- Nem akarom elrontani, nem akarom, hogy fájjon neked – súgtam oda neki, mikor kérdő pillantást vetett rám, hogy mire várok. Meglepetés suhant át az arcán, aztán újra visszatért rá az a feltétlen bizalom, amit már ismertem.

- Ez egy álom, Colin. Csakis tökéletes lehet, bízz bennem!

Amikor benne voltam, mégis kiszakadt belőle egy kiáltás. Annyira figyeltem arra, hogyan közeledek felé, hogy azt nem néztem, mi ül ki arcára. Mikor észrevettem, bizonytalanul néztem rá, miközben hasát simogattam. Kinyújtotta a karjait, és átkarolta nyakamat, ezzel még közelebb vonva minket egymáshoz. Éreztem, ahogy belerándul a mozdulatba, de nem akart elengedni, helyette megcsókolt, és odasúgta nekem, hogy nem baj.

Mindenféle mást is súgott, ezért míg homlokát puszilgattam, és vállánál fogva magamhoz öleltem, lassan kezdtem hozzászoktatni a szeretkezéshez. Hol nyakamnak, hol mellkasomnak nyomta arcát, de újra meg újra felnézett rám. Egy idő után én mondogattam neki, hogy szóljon, hogyha valami nem jó, mert nem akarom, hogy bármi is rosszul essen neki, válaszul mosolyokat, csókokat kaptam. Párszor odébb is húzódott, hogy valamelyest kellemesebben elhelyezkedhessen, de aztán mindig visszabújt hozzám.

A végén én nem voltam álmos, de ő igen, ezért bebugyoláltam a takaróba, úgy öleltem magamhoz. A hátához simultam, ő hátrahajtott fejét vállamon nyugtatta, egyik karjával pedig átölelte nyakamat, és időnként finoman megsimogatta hajamat.

- Ha igazából is felébredünk, nem leszek melletted – mondta álomittas hangon. Ahogy ez eszembe jutott, megdermedtem, de gyorsan ellazítottam izmaimat, hogy ne vegye észre. – A tengerparton vagyok Kierannal, de nemsokára indulok vissza. Addig mondd meg a többieknek, hogy a boszorkány után mentek, készüljetek össze.

Az álom szétbomlott, még éreztem Corn testének melegét, azonban érintése már nem ért el hozzám. Pedig volt számára egy fontos kérdésem:

- De te hova fogsz menni?

Nem hallotta meg, az egész álomvilág megroggyant, tótágast állt. A következő pillanatban felültem sátorbeli ágyamban. Mikayla a sátorfal mellett ült, és furcsán nézegetett.

- Volt egy kis rémálmom – hazudtam neki, mert nem akartam, hogy megkérdezze, miért forgolódtam így. Elvörösödött, amikor rájött, hogy tudtam, engem bámult alvás közben, és nekem is fejembe szökött a vér, mikor arra gondoltam, hogy Kieran meg Cornt figyelhette. Hiszen Corn az álmában azt mondta, vele van a parton…

Még nem hűthettem le magam, amikor Mikayla megszólalt.

- Már hajnalodik, khm, felébredtem, és nem akartam visszaaludni. – A ’felébredtem’-nél elpillantott rólam. Ezek szerint miattam ébredt fel? Remek. Ennél rosszabb nehezen lehetne. – Nemsokára indulunk.

- Jól van.

Felkeltem én is, felszedegettem azt a kevés cuccot, ami nálam volt, mert azt, amit Corn nem tudott vagy nem akart magával vinni a vízbe, és kiiszkoltam a sátorból, el Mikaylától, az álom után a fenének volt kedve flörtölni vele. Nem ártott volna egy gyors zuhany, mert még mindig a Corn járt a fejemben, azon gondolkodtam, a valóságban mi lesz más vele, már ha megérjük az igazi szexet. Arra jutottam, az lenne stílszerű, ha Barnie a közepén közénk ugrana vagy a nagynénik ránk nyitnának.

Megráztam a fejemet, mélyet lélegeztem a kinti hideg levegőből, és csatlakoztam a két boszorkányhoz, akik egy kicsi közös sátorban töltötték az éjjelt. Elmesélték, hogy betájolták a felügyelő helyét, a város szélén lakik. Azt mondták, rövid sétával odaérhetünk a városkához, figyelmeztethetjük az ottaniakat a gonosz boszorkány veszélyre, egyúttal mehetünk venni magunknak úti elemózsiát. Ezt jó ötletnek tartottam, felvidulva mentem oda a tisztás felől érkező Kieranhoz, aki máris talpon volt.

- Szép jó reggelt! – köszöntem neki, mintha csak táborban lennénk. Már nem nézett rám olyan lesajnálóan, mint korábban, azt hiszem, kezdett megszokni.

- Gondolkoztam éjjel, ha már aludni nem tudtam – kezdte köszönés helyett. Erre megint elvörösödtem, mert én jól aludtam a sok varázslás után. – Arra jutottam, hogy a mágiája nélkül nem találhatjuk meg Corneliát…

- Várj már! - Most fogtam fel, hogyha Corn nekem adta a mágiáját, akkor halandónak számít. Összerezzentem. – A tenger hívása ugyanolyan erősen hat rá akkor, mint legelső alkalommal! Utána kell mennem!

- Nem várnád meg, hogy befejezzem a mondatot? A mágiája rá találhat.

- Tessék? Úgy érted, csak meg kell kérnem a mágiát, mondja meg nekem, hol van, és ennyi? Ezt még te sem gondolhatod komolyan.

- Nem így gondoltam – mondta türelmetlenül. – Fáradságos és embert próbáló varázslattal engedhetjük szabadjára a mágiáját, emellett rengeteg kötést kell tennünk rá, hogy ne tudjon csak úgy bebújni bárkibe, és rajtunk kívül más ne tudja megfogni. Rendkívül kockázatos, nem ajánlanám.

- Most szívatsz, mi? – Dühösen meredtem rá. – Azt mondod, van rá esély, hogy megtaláljam Cornt, de nem avatsz bele, mert kockázatos!

Most rajta volt az elvörösödés sora.

- Na, ide figyelj! – sziszegte. – Ha Cornelia épségben visszajön, mi viszont már hamarabb elengedjük a mágiáját, az hatalmas problémákhoz vezethet! Kezdjük azzal, hogy mágiát szélnek ereszteni a boszorkánytanács tudta nélkül szigorúan tilos.

- Azt a boszorkánytanácsot én még egyszer fel nem keresem! A legutóbbiból is mi lett!

- Nem is lenne értelme, hetekkel korábban értesíteni kell őket, nem levelet küldeni nekik arról, hogy ma napnyugtakor elengedjük egy Főboszorkány erejét! Corneliának át se lett volna szabad tennie beléd az erejét, arról nem is szólva, hogy az ereje magját milyen nehéz lesz visszavennie. Legyen elég annyi, hogy mindent elkövetek azért, hogy megcsinálhassuk ezt a varázslatot, de cserébe maradj velünk, és segíts elfogni a boszorkányt, ez nagyon fontos.

- Fontosabb Cornnál? – rivalltam rá.

- Ő kért meg rá – állította töretlen hittel, egyenesen a szemembe nézve. – Hogyha teszed, amit mond, és teljesítjük a ránk szabott feladatot, utána segítek neked. Ha nem akarod kivárni, akkor menj csak nyugodtan bele a tengerbe, megnézném, hogy szörfdeszka nélkül meddig bírnád.

Eszembe jutott a novemberi hideg, ezért visszafogtam magam. Minél gyorsabban le akartam tudni a boszorkány és az alakváltó elfogását, hogy a mágia megkereshesse Cornt. Addig is végignéztem, ahogy Kieran megosztja a boszorkányokkal a Barnie úrfis infókat. Azt mondta, mágikus pecsétjükről egyébként is megismeri őket, de nem árt az elővigyázatosság. Oda se figyeltem rá, annyira indulni akartam már a városba. Végül segítettem neki felszedni a sátrat. Mikorra kész lettünk, Sammi átkiáltott nekünk.

- Mégse kell bemennünk a városba, két boszorkánysuhanc elhozta a felügyelőjüket!

Ez egyszer szerencsénk volt, hogy a gyerekek annyira nyüzsögtek. Engem már az sem érdekelt, mit szól hozzánk a felügyelőjük, csak menni akartam valamerre, de aztán megláttam a férfit, akit magukkal hoztak. Úgy nézett ki, mint én, csak húsz évvel későbbi kiadásban.