kedd, szeptember 27

2. fejezet

2. fejezet

Cornelia

Samhain lányát előléptették!


Ígértem egy szaftos beszámolót a boszorkánytalálkozóról, hát ezt figyeljétek! A rózsaszín füst engem választott Főboszorkánynak, nincs többé Samhain lánya, mostantól a boszorkánymester vagyok, kéretik a Fenség megszólítás. Mivel elmúlt éjfél, holnap jövök a részletekkel. Addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

A legjobb barátom, Colin szerint olyan a hajam színe, mint az érett kukorica haja, emiatt illik rám a Corn becenév. Nem mondta ki, de azt hiszem, az alkatom is egy kukoricáéra hajaz. Magas vagyok és sovány. Ha csak olyan problémáim lennének, mint minden normális lánynak, talán aggódnék is emiatt. Most egyszerűen nem tud érdekelni.
Tisztában vagyok vele, hogy az anyukám meghalt, de néha álmodozom róla, hogy eljön értem, és elvisz Dullville-ből, párszor még az is megfordult a fejemben, hogy apám jelenik meg, hiszen róla még csak azt sem tudom, hogy kicsoda, ráadásul fogalmam sincs, él-e még. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha tudná, milyen őrültekházában élek, kimentene innen. Nem mintha az a fajta lány lennék, aki a megmentőre vár, nem, általában megállok a saját lábamon (ha mégsem, Colin segít megállni), de mélyen legbelül egy icipici részem vágyik a megmentésre.
Éjjel egy óra múlt, már kétszer megfürödtem, de még mindig éreztem a bőrömön annak az ocsmány, rózsaszín füstnek a szagát, amit rám fújt a szél.
Persze a nagynénéim megesküsznek, hogy a halott boszorkányok szellemei választottak ki engem, Samhain lányát a posztra, hogy vezessem a családunk boszorkányait. Nem is tudom, melyik részen akadtam ki leginkább. A Samhain lánya elnevezést azóta igyekszem szokni, amióta az eszemet tudom. Ha babaként képes lettem volna rá, megkérem anyát, hogy tartson már bent még egy kis ideig, csupán két perc hiányzott hozzá, hogy véget érjen a Samhain, és akkor lehettem volna a lány, aki november másodikán született. Ugye mennyivel normálisabban hangzik?
De nem, helyette itt ragadtam Samhain lányaként két dilis nagynénivel, akik boszorkánynak hiszik magukat. Évekkel ezelőtt megmondtam nekik, hogy felőlem kinevezhetik magukat akár a Fúriáknak is, csak engem hagyjanak ki belőle, és lehetőleg ne égessenek be a barátaim előtt. Nem jött be, benne vagyok (akármennyire is ellenkezem), és nincsenek barátaim, leszámítva persze Colint. Mondhatni, hogy úgy-ahogy beletörődtem a helyzetbe.
Ami most túl sok volt: kitalálták, hogy én vagyok a Főboszorkány, mert egy kósza szellő felém irányította a rózsaszín füst útját. Várjunk csak, lehet, hogy korábbra kéne visszamennem. Már az is sok volt, hogy nem mehettem el Colinnal a menő temetős buliba, hogy végre lehessen egy normális Halloween estém, mert Flora és Daphne, a nagynénéim kitalálták, hogy boszorkánytalálkozót tartunk Dullville-ben, a mi kis tök átlagos (leszámítva a dilis nagynénéimet) városkánkban. Meghívták azt a sok idegent, mondván harmad-, negyed- vagy épp ötödfokú nagynénéim és unokatestvéreim, pedig az életben nem láttam őket.
Egyvalami volt közös bennük: mind boszorkánynak hitték magukat. Tök komolyan, páran még úgy is öltöztek, mint Glenda, a Jóboszorkány. Persze azt hihetnénk, hogy én, aki két dilis nagynénivel és huszonkét macskával nőttem fel, már mindent láttam, de nem, még engem is meg lehet lepni. Kész holdkórosok gyülekezete volt, akik mind úgy neveztek: Samhain lánya (ami egyébként a blogom neve is, ahol rendszeresen az életem siralmas, ám mások szerint élvezetes – hiszen azt hiszik, csak vicc az egész – tényeiről számolok be).
Tehát Daphne és Flora kántáltak, meg leveleket égettek, amik rózsaszínű füsttel zsugorodtak, aztán amikor éjfélre harangozott, elhallgattak, majd várakozva néztek körül. Fogalmam sem volt, mire várnak – csak vágyakozva gondoltam a temetős bulira –, amikor hirtelen mindenki felszisszent, én pedig azt vettem észre, hogy belep a füst.
Köhögve elhessegettem, majd mire észbe kaptam, a rokonaimnak álcázott dilinyósok ölelgettek, a két nagynéném meg tátott szájjal meredt rám, nyilván, amiért elrontottam a játékukat. Te lettél a Főboszorkány, mondták többen is. Király, feleltem nekik, majd hazajöttem.
Nem igazán tudom, mi mást mondhattam volna még, el voltam fáradva, mintha úthenger ment volna át rajtam, így a rövid blogbejegyzésem megírása után inkább ágyba bújtam, mielőtt a nagynénjeim is hazaérnek, és rám támadnak valami boszorkánykodással.
Vajon miért hiszik, hogy tizenhat (este tizenegy óra, ötvennyolc perckor tizenhét) évesen még hiszek a tündérmesékben?

O.O

- Nem kellene elkísérnünk?
Daphne Florának szegezett kérdése vetett véget a reményeimnek, hogy az a Főboszorkányos esemény csak álom volt. Két órája ébren voltam már, együtt reggeliztem a nénikéimmel, de egyetlen szót sem szóltak róla. Mintha meg sem történt volna, amiért hálás voltam.
Különben is, születésnapom volt, csak az ajándékaimra és a tortámra vágytam. Daphne és Flora már fel is köszöntöttek, Daphnétől csodás ajándékokat kaptam (a listáról válogatta őket, amit adtam neki, mert nem akartam egy újabb csodaszirupot vagy valami efféle butaságot kapni), Flora pedig sütött nekem egy óriási áfonyás mentatortát, ami szerencsére finom volt. Miután kiörültem magam, már csak egyvalaki hiányzott, Colin.
A legjobb barátomhoz akartak elkísérni, aki alig egy köpésnyire lakott a házunktól. Gyanakodva néztem rájuk.
- Tessék? Miért kellene elkísérni?
- Veszélyes lehet – magyarázta Daphne másik nagynénémnek, mintha ott sem lennék. – Most, hogy ő lett a Főboszorkány…
- Úristen! – vágtam közbe. – Nem fognak démonok rám ugrani, amíg átsétálok Colinhoz!
- Persze, hogy nem – hagyta rám Flora. – Hetven éve nem járt erre démon.
A kezembe temettem az arcom. Legalább a születésnapomon ne! Olyan nagy kérés, hogy csak egyszer – egyetlen egyszer – normálisan viselkedjenek?
Majd belegebedtem, hogy fenntartsam legalább a saját normálisságom látszatát. A suliban is mindig a legátlagosabb voltam, még a beadandó dolgozatoknak is a legunalmasabb témát választottam, de nem használt, mindenki furának és bogarasnak tartott, mint őket.
A Hollowayek lassan négy évtizede működtetik a Holloway Gyógynövényboltot, ami elég nagy népszerűségnek örvend, de nem az átlagos gyógynövények és finom teakeverékek miatt, amiket elsősorban árusítunk. Persze viszik ezeket is, a saját készítésű samponjaink meg párjukat ritkítják, de a fő vonzerőt a hátsó helyiség jelenti, ahová én soha nem lépek be, városunk babonás és eszement lakói viszont igen. Valamiért hisznek a nénikéim varázserejében, komolyan azt gondolják, boszorkányok, és le is nézik őket emiatt. A nyilvános helyeken, mint amilyen a szupermarket, kitérnek az útjukból, és összesúgnak a hátuk mögött, de a gyógynövényboltban halkan és tisztelettel teli hangon adják elő a kívánságaikat. Kell egy olyan szer, amitől a nők könnyebben megfogannak? Szükség lenne valami löttyre, amitől a hatvankét éves bácsinak olyan lesz az étvágya, mint huszonévesen (és most nem az ételek iránti vágyáról van szó)? Szerelmi bájital, szívfájdalom elleni gyógyszer és rossz nyelvek szerint ellenségekre kivetett átkok is kaphatóak a hátsó helyiségben. Igazából csak azokat sajnálom, akik hisznek ilyesmikben.
Egyszer még az igazgatónőnk is megfordult nálunk. A titokzatos problémájára Flora egy olyan italt adott neki, ami egy fehér galamb szívét is tartalmazta. Minden reggel három csepp egy hónapon keresztül, biztosította nagynéném, míg én sokkos állapotban leskelődtem. Csoda, hogy normális lány lett belőlem. Biztos vagyok benne, hogy bárki más egy életre megnyomorodott volna lelkileg, szerencsére nekem ott volt Colin. Ő mindig meg tudott nyugtatni, már csak azzal is, hogy ítélkezés helyett egyszerűen együtt szörnyülködött velem, vagy épp pimaszul viccet csinált a nagynénjeim dilijéből.
Tudtam, hogy neki úgy mondhatom el a Főboszorkányos esetet, hogy nem kell attól félnem, kinevet vagy valami.
- Átmegyek Colinhoz! – morogtam Florának és Daphnénak. – Ne merjetek követni!
Persze alighogy elhagytam a házat, éreztem, hogy a nyomomba szegődnek, mint két árnyék. Ha hátranéztem volna, úgysem látom őket, képesek bebújni a fák törzse mögé, a bokrok alá vagy épp elhasalni a combomig érő fűben. Az udvarunk kész dzsungel volt, ezért inkább a kerítésünkön átmászva haladtam tovább, még az sem érdekelt, ha így vargabetűt kell tennem Colinékhoz. Amúgy is közel laktak az anyukájával, pontosan a házunkhoz tartozó terület végében egy lakókocsiban.
Nem is kellett addig elmennem, már messziről kiszúrtam Colint, épp a város legtiszteletreméltóbb idős asszonyaival beszélgetett. Már kezdtem volna csodálkozni, hiszen ő nem az a fajta, aki pont az ő társaságukban forog, amikor közelebb érve meghallottam a visszaszólását.     
- Prédikálunk, prédikálunk, a temetők meg üresek?
- Colin! – kaptam levegő után, de nem tudtam elfojtani a nevetésem.
Colinnak is megvolt a maga beceneve, csakhogy őt velem ellentétben nem egy takarmánynövényről nevezték el. Bajkeverő, ez volt, aminek a nénikéim, a tanárok és néha még az anyukája is szólította. Igaz, ami igaz, Colin képtelen volt kushadni, ahogyan én, neki mindenhez hozzá kellett fűznie valami kis gúnyos megjegyzést, ráadásul többször keveredett verekedésbe, mint a suli össze fiúja együttvéve. Mondjuk, lehet, hogy azért, mert azok nem egymást verték, hanem mindig Colint. Számtalanszor kellett napokig kúrálnom a csúnyán bedagadt szemét, vagy a felrepedt száját.
Colin megfordult, észre sem véve, hogy az egyik öreg hölgy fenyegetően felé lendíti az esernyőjét, majd kihúzta magát, és mézesmázos hangon köszöntött.
- Mi újság, szívem szép szál szerelme?
Csak viccelt ezzel a szerelmes résszel, hiszen már évek óta – volt egy kis belezúgásom, de hé, minden tizenhárom éves kislány elgyengülhet egy kicsit egy édes fiú irányába! – csak barátok voltunk, méghozzá legjobbak.
Mielőtt válaszolhattam volna, Flora, aki különösen utálja Colint, fejbe ütötte. Amit elfelejtettem elmondani a dilisekről: utálják a férfiakat. Szerintük a férfi csak két dologra jó. Az egyik, hogy elvégezze azt a munkát, amit a nők nem tudnak, a másik, hogy csillapítsák a gerjedelmet. Egyszer megkérdeztem, mi van a szerelemmel, de ők csak tágra nyílt szemmel néztek rám, és fogalmuk sem volt, miről beszélek.
Szóval mivel nem bírják az ellenkező nem képviselőit, minden alkalmat megragadnak arra, hogy megpróbálják elüldözni tőlem Colint, mintha attól félnének, hogy egyszer fogom magam, és vele együtt hagyom el a várost (ahogy azt anya tette az apámmal, legalábbis ezt az egyetlen mondatot tudtam kihúzni belőlük, amikor kérdeztem).
Megsemmisítő pillantást lőttem Flora és Daphne felé, majd tüntetően figyelmen kívül hagytam őket.
- Mi van a hajaddal? – kérdeztem Colint, akinek valamitől csúnyán össze voltak ragadva az enyémnél sokkal vörösebb hajtincsei.
Különben nem volt egy reménytelen eset, persze olyan arccal sem rendelkezett, mint Logan Blackwell, a legnépszerűbb srác a suliban, de helyes fiú, szép, világoskék szemekkel. Alacsonyabb nálam egy kicsivel – Ki nem? Sajnos kész égimeszelő vagyok! – viszont elég szép izmai vannak (nem mintha szoktam volna rá úgy nézni). Nénikéimre meredve lassan hátrálni kezdett.   
- Majd később beszélünk, jó?
- Nem, most beszéljünk! – Szinte kiáltottam, mert elegem volt abból, hogy a Flora és Daphne mindent elrontanak.
- De most nem jó – felelte gyorsan távolodva.
- Ne butáskodj már! – Ne merjetek követni pillantást vetettem a nagynénjeimre, majd egy kézmozdulattal is jeleztem, hogy maradjanak, ahol vannak. – Colin! Colin… Colin, megvárnál?
Megállt, hogy csatlakozhassak hozzá, majd együtt indultunk tovább, szerencsére kíséret nélkül. Észrevettem, hogy egy kicsit sántít.
- Mi van a lábaddal? Remélem, hogy nem verekedtél megint. Történt valami a bulin?
- Valami eszement barom megharapott – morogta sötéten.
- Hú, valamilyen extrém lányt szedtél fel?
- Á, pasi volt. Legalábbis… nem tudom, el volt maszkírozva. De rohadtul fáj, nézd meg, hogy néz ki!
Azzal felhúzta a nadrágját, és megmutatta a liláskék fogsor nyomát, a harapdáló több helyen felszakította a bőrét is, a friss sebek látványára az orromat ráncoltam.
- Elég ronda – vettem szemügyre a vörösséget, ami a bokájától a vádlija felé is felhúzódott. – Borogattad?
Colin csak legyintett, mintha nap, mint nap harapdálnák részeg alakok, majd mikor odaértünk a lakókocsijukhoz, enyhén elmosolyodva kérdezte meg:
- Nem is kérdezed, hogy mit kapsz tőlem a születésnapodra?
- Azt hittem, hogy elfelejtetted – mosolyogtam rá. – Vettél ajándékot?
- Hát… mindjárt meglátod – mondta, majd halkan beosont a lakókocsiba.
Fura rendszer szerint élnek az anyukájával, nappal övé az egyetlen ágy odabent, míg éjjel Colin alszik benne. Néha igénybe veszi nálunk az egyik vendégszobát, de a nagynénéim meg a házunk fura hangulata kiakasztják, így nem sokszor marad éjjelre.
Nemsokára meg is jelent egy terítőbe csavart valamivel, amit ünnepélyesen átnyújtott.
- Boldog születésnapot!
Kivettem a kezéből, gyorsan letekertem róla az anyagot, és rábámultam a könyvre, amit kaptam. A régi kötetek jellegzetesen dohos illata csapott meg, ahogy a foszlott, barna bőrkötést nézegettem, majd mivel nem volt feltűntetve a cím, kinyitottam. Kézzel írott gyöngybetűkkel a következőt olvastam.

Saját varázslataim könyve
(és naplóm, mert azt kértem a születésnapomra, de a nénikéim ezt a varázslatoknak való könyvet adták)

Hitetlenkedve néztem fel Colinra, aki szélesen vigyorgott.
- Arra gondoltam, tetszeni fog. Lapozz egyet, és olvass bele!
Vonakodva megtettem, mert bár nem szerettem az ilyesmit, bíztam Colinban, és hittem neki, ha szerinte tetszeni fog, akkor biztosan így lesz. Lapoztam.

A nevem Ariana, ma van a tizenhetedik születésnapom. Annabelle néni és Brianna néni szerint ideje lenne elkezdenem a saját könyvemet, hogy majd segítségére lehessek egy másik fiatal boszorkánynak, aki talán évszázadokkal később születik meg, mint én. Egyetlen baj van csak ezzel: nem vagyok boszorkány. Igaz, úgy vélem, Annabelle néni és Brianna néni sem azok, de úgy tesznek, mintha így lenne.
A családunkat mindenki bolondnak nézi…

Felnéztem Colinra, és rámosolyogtam.
- Ez az Ariana hasonlít rám, honnan szerezted ezt? – Érdeklődve belelapoztam.
- Anyám könyvesládájában találtam rá.
Megakadt a szemem néhány rajzon, majd aranyszínű csillogásra lettem figyelmes.
- Mi ez? – Izgatottan lapoztam egy oldallal hátrébb, ahol egy nyaklánc feküdt. – Ó, Colin, ez gyönyörű!
Vékony aranylánc volt, lapos, kerek medállal, ami mintha valami furcsa kőzetből készült volna. Egy jel volt belekarcolva, aminek nem ismertem a jelentését. Összességében drága ajándéknak tűnt, nem voltam biztos benne, hogy elfogadhatok-e ilyesmit.
- Biztos, hogy ezt nekem szántad? – kérdeztem tőle halkan, becsukva a könyvet. Colin felé nyújtottam a nyakláncot. – Nem kellett volna ennyit költened…
- A tiéd – bámult az ékszerre olyan szemekkel, mintha életében először látta volna. – Boldog születésnapot! – mondta újra.
- Köszönöm! – vidultam fel, nem ellenkezve többet. Reméltem, hogy nem került olyan sokba, mint amennyinek kinézett.
Boldogan feltettem a nyakamba, majd elmeséltem Colinnak, hogyan választottak meg Főboszorkánnyá, amin jót nevetett, aztán megkérdezte, akar-e a Főboszorkány egész nap a parton lógni meg szörfözni. Naná, hogy akart!

O.O

Hétfőn reggel suliba kellett menni. Én mondom, a Dullville-i gimi borzalmas hely, ahol Colin és én állunk a társadalmi létra legalján. Az olyan népszerű arcok, mint a gyönyörű és tökéletes Sophie, vagy a még tökéletesebb, csodálatos Logan, a suli álompárja még a cipőjüket sem törölték volna belénk. Azt persze tudták, hogy létezünk, mert mindenféle viccek középpontjává tettek minket, de hogy közelebbről is meg akarjanak ismerni bennünket, az egyszerűen ki volt zárva. Ez elsősorban azért volt kellemetlen, mert az esélyeim Logannél nulláról mínuszba redukálódtak. Hiába voltam belezúgva évek óta, hiába bántam volna vele ezerszer jobban, mint a nagyképű Sophie, soha még csak rám sem nézett. Na persze, majd pont a boszorkányivadékra!
Colinnak szerencsésebb múltja volt, ő legalább elmondhatta magáról, hogy járt már valakivel, plusz néha összeszed egy-egy lányt. Én még csak nem is csókolóztam soha. Már a boszorkányság nélkül is legalul lettem volna mindenféle sorban.
- Ne vakard már! – szóltam rá Colinra, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, amikor megérkeztünk, hogy fél lábon ugrálva vakarta a megharapott lábát, mint valami majom. Néhány lány undorodó pillantásokkal szemlélték, mintha Colin egyenesen tetveket hullatna a hajából.
- De hát viszket! – morogta. – És ég is, mint a fene!
- Akkor se vakard! – sziszegtem.
Szerencsére aznap reggel nem ért minket egy cseppnyi atrocitás sem, a diákok a borzalmas eseménnyel voltak elfoglalva, ami előző éjjel történt. Valami vadállat megtámadott egy Daria nevű lányt, akit a saját vérében úszva, szerencsére még élve találtak meg éjjel a temető közelében. A bátyja volt, aki az újdonsült figyelemben sütkérezve szinte boldogan mesélte mindenkinek, akit érdekelt:
- Ömlött a vér a nyakából, de ő csak fennakadt szemmel motyogott – halkította le a hangját drámaian. – Állítólag egy idegent látott, aztán a következő pillanatban valami ráugrott, és megharapta, pont itt – mutatott két ujjal a nyakára. – Vért kapott, és bent tartják éjjelre, a rendőrség pedig nyomokat keres, de még semmit sem találtak.
- Mik vannak – csóváltam meg a fejem, mire Colin bólintott.
- Vajon mi a fene lehetett az? – De senkinek még csak ötlete sem volt.
Nem sokkal később szétváltunk, és mentünk a saját óráinkra. Ahogy a folyosón sétáltam, hirtelen beleütköztem valakibe, aki mintha csak úgy ott termett volna előttem.
- Bocsánat – motyogtam.
Felnéztem rá, és elakadt a lélegzetem. Egy ismeretlen srác volt, de legalább ezerszer helyesebb, mint Logan. Aranyszőke haja a homlokába hullott, a vakítóan kék szemeit kicsit döbbenten és szomorkásan emelte az arcomra.
- Ne haragudj, nem esett bajod? – kérdezte a világ legselymesebb hangján, amitől az embernek legszívesebben sírni támadna kedve.
- Ne-nem – dadogtam, mire rám mosolygott. A szája a formája tökéletes volt, és olyan eperszínű, hogy ha lány lenne, csak vele reklámozhatnának minden rúzst.
- Örülök – mondta, mintha komolyan örülne. – Kellemes tanulást, Cornelia!
Azzal elment mellettem, én pedig dübörgő szívvel, hitetlenkedve bámultam utána. Honnan tudja a nevemet? Mégis ki ez?
Valahogy kényszerítettem rá magamat, hogy tovább vánszorogjak a terem felé, máris azon tűnődve, vajon mikor futok össze ezzel a szívdöglesztő sráccal még egyszer. Ahogy sejtettem is, nem én voltam az egyedüli, aki észrevette.
A következő sarkon két lány pusmogása ütötte meg a fülem.
- Láttad a szemét? Láttad, milyen izmos?
- És mennyire gyönyörű! Szerinted van barátnője?
- Hiszen mondta, hogy nincs. Te kérdezted meg!
- Ja, tényleg. Nem hiszem el, hogy nincs barátnője! Hallottad, hogyan ejtette ki az r-t, mikor megmondta, hogy Rolandnak hívják?
- Hallgass, ott jön!
Önkéntelenül is arrafelé néztem, hogy még egyszer lássam a srácot, de helyette egy egészen más alakot pillantottam meg. Magas volt, hosszú fekete kabátot viselt fekete baseballsapkával. Az arca két oldalát fekete, göndörkés hajzuhatag verdeste, ami pontosan az álla vonaláig ért. Sápadt volt, és vékony, mint valami gót rocksztár, de elég erő áradt belőle ahhoz, hogy biztos lehessek benne, Colin nem tudná csak úgy leütni, mint azt a másik gót srácot, aki egyszer beszólt neki. Ez a srác – Roland – veszélyesnek tűnt, ugyanakkor annyira jóképű volt, hogy ha nem láttam volna alig egy perce azt a másik, szőke srácot, nem is hiszek a szememnek. A szeme sötét volt, szinte teljesen fekete, mégis izgatott fény gyúlt benne, ahogy megpillantott – nos, engem.
Csak álltam ott, mint egy fatuskó, amíg ő közelebb sétált hozzám, és megállt előttem.
- Kisasszony – búgta mély, megigéző hangon, és meghajolva előttem a kezébe fogta a kezem, majd könnyed csókot hintett rá. – Roland Pasternak vagyok, szolgálatára.
- Aha – nyögtem ki az első értelmes szót, ami az eszembe jutott.
- Nem hittem volna, hogy ez egy gyönyörű nap, amíg össze nem futottunk.
- Aha – ismételtem döbbenten. Megvillant a szeme.
- Cornelia Holloway, nem tévedek? – Még mindig a kezemet fogta, de most kicsit másképp, a mutató és középső ujját a csuklómra szorította, mintha a vadul száguldó pulzusom akarná kitapintani.
- Aha – válaszoltam, majd mielőtt kitalálhattam volna valami értelmesebbet is, erős kar tépett el a csodálatos pasi bódító légteréből.
Egy pillanatig dühös voltam, de nem értettem az indulatom okát, bár rögtön el is felejtettem a kérdést, amint észrevettem a mai napon harmadik ismeretlen srácot. Ha versenybe kellene állítanom őket, ez a srác elmaradna Roland és a szőke mögött, de szőkésbarna hajával, és kissé zömök, ám csupa izom testalkatával bővel lehagyta Logant. Hirtelen már nem is emlékeztem rá, ki az a Logan.
- Cornelia, igaz? – vetette át rajtam hatalmas karját a srác. – Az én nevem Rufus, új vagyok itt. Remélhetem, hogy körbevezetsz vagy valami? – Vetett egy pillantást hátra Rolandra, miközben indulásra ösztönzött. – Ma reggel beugrottam a nénikéid boltjába, ott láttam a fényképedet, de meg kell mondanom, az életben még sokkal csinosabb vagy, bár figyelhetnél rá, hogy kikkel barátkozol, annak a sötét ürgének a szeme sem áll jól. – Újra visszapillantott, bár már elég messze jártunk Rolandtól.
Ez volt a pillanat, amikor elegem lett. Kik ezek a srácok? És miért vettek észre engem, a legbénább lányt a suliban? Kihúztam magam az izmos kar alól, és szembenéztem Rufusszal.
- Bocs, de… öhm, mennem kell. Elfelejtettem valamit.
Azzal a válaszát sem várva rohanni kezdtem, hogy az óra kezdés előtt megtaláljam Colint. Valamiért olyan érzésem volt, hogy valami rossz fog történni, hogy valami kegyetlen vicc készül ellenem, így az egyetlen emberhez menekültem, aki sosem hagy cserben, és aki, ha kelleni fog, legalább majd mellém áll.
Sürgősen meg kellett tudnom, tud-e valamit.

7 megjegyzés:

  1. Hú, ennyire izgalmas első részt még nem olvastam! Nagyon tetszik az alaptörténet, egyáltalán nem hétköznapi (bár tőletek hogy is várná ezt az ember... :). Ez a három ismeretlen, csupajó srác meg gondolom a főboszorkányra pályázik. Kíváncsi vagyok, melyikük a jó, és melyikük a rossz... És persze arra is, hogy mi van Colinnal! Gondolom nem csak egy részeg idióta volt, aki megharapta...
    Kata

    VálaszTörlés
  2. Szia Kata! Végre egy vélemény! :) Örülünk, ha tetszik, igyekeztünk, hogy bár nagyon sok paranormális elemet felhasználtunk, azért a "mi" sztorink legyen. Hm, hát igen, Colin harapása... majd kiderül, milyen következményei lesznek :)
    Nagyon köszi, hogy írtál nekünk! Lana voltam.

    VálaszTörlés
  3. Jó ötlet volt, hogy paranormális történetet írjatok és már az első két fejezet nagyon érdekes. :)Örülök, hogy olvashatom az újabb közös művet!

    VálaszTörlés
  4. Ansyka: Szia, köszönjük, örülünk, hogy tetszik :)Muszáj volt paranormálist is kipróbálnunk.

    VálaszTörlés
  5. Huh.. lányok nekem ez nagyon nem tetszik :) Az előző történeteteket majdnem végig követtem, élveztem, de bevallom őszintén az utolsó fejezeteket nem olvastam el, erőltetettnek éreztem már a történetet...
    Ez pedig.... vááá... egy síron... vvvv. :)
    Persze ez csak az én véleményem,de szerintem ez túlontúl paranormális, és így a dolog veszt az értékéből.

    Dóri

    VálaszTörlés
  6. Szia Dóri! Semmi vész, ha nem tetszik, hát ne erőltest, Natty és én szerettük írni, jól szórakoztunk közben, és persze nem vettük magunkat túl komolyan. Köszi a véleményt! Lana voltam

    VálaszTörlés
  7. Az a síron áttanyázós jelenet az tetszett, és a lábon harabdálós dolog meg:) hajrá tovább. Milyen hosszúra szánjátok Colin és Corn storyját?

    VálaszTörlés