16. fejezet

16. fejezet

Cornelia

Miért vágyunk arra, amit nem kaphatunk meg?

Sokat foglalkoztat ez a kérdés, és ezzel nem vagyok egyedül, általános igazság, hogy ha valamit, vagy valakit nem kaphatunk meg csak annál jobban vágyunk rá. Nem olyasmiről beszélek, amikor a suliban kinézed a legvagányabb srácot, de nem mered megszólítani. Mi van, ha beleesel valakibe, akit egész életedben szörnyetegnek tartottál, és fajtájának megszámlálhatatlan egyedével végeztél már? Hogyan oldod meg, ha a szíved választottja valahol odafent a Mennyben lakik, te pedig a víz alatt egy titkos birodalomban? Mi van, ha a fiú olyan lányt szeret, akit a lány családja ki nem állhat, de még az övéi is elítélnék a kapcsolatukat? A válasz egyszerű, küzdenek azért, hogy sikerüljön, hogy az elvárásokat, a tradíciókat vagy a faji különbségeket figyelmen kívül hagyva igyekszenek boldogulni, mert akármennyi idő is adatik meg nekik, azt ki kell használni. Nincs igazam? Várom a véleményeiteket, addig is, kígyót, békát, galambvért!

O.O

Odavagyok a kukoricáért… amióta Colin Cornnak becéz számtalan elmélet eszembe jutott, miért is teszi, de ez sohasem. Amióta ezt kimondta, a szívem, mintha súlytalanná vált volna, valóban úgy éreztem magam, mintha egy szál kukorica lennék, akit ide-oda hajlít a szél, de igyekeztem megvetni a lábam a földön, hogy ha el is szédülök, azért maradjak a realitás talaján. Colin vallomása ráébresztett, mit fogok veszíteni, ha a holtak kórsága túlságosan erőt venne a fiún, akit szeretek, és aki még mindig nem tudta, hogy miféle baj emészti.

Épp ezért kaptam frászt, amikor a nénikéim odaálltak elénk azzal, hogy beszélni akarnak velünk.

- Miről van szó? – kérdeztem gyanakodva. Flora Colin lábára pillantott, Daphne viszont engem fixírozott.

- Egy szó, mint száz, szükségünk van egy-egy csepp vérre tőletek valamilyen… vizsgálathoz.

Ó, ne! Tudtak Colin kórságáról, csak azt reméltem, hogy nem fogják kegyetlenül az arcába vágni. Daphne pontosan olyan képet vágott, mint aki erre készül, Flora viszont még szánakozóbban nézte Colin lábát.

- Miért kell? – nézett Colin egyikükről a másikukra bizalmatlanul.

Teljesen megértettem őt, amiért nem kedvelte a nénikéimet, ők sem szerették őt, valamiért kezdettől fogva ódzkodtak tőle, pedig Colin anyukáját kifejezetten a szívükbe zárták.

- Hát arról van szó… - kezdte Flora, azonban gyorsan közbevágtam.

- Jó, Colin ad vért, de én akarom elmondani neki, hogy miért kell!

- De… - Daphne hangját a tölgyfánk óriási reccsenése szakította meg.

A hangra mindannyian a fára meredtünk, ami lehullatott néhány levelet, mintha valami hatalmas ugrott volna az egyik ágára. Kezdtem aggódni.

- Ugye nem a szellemhorda? – ijedeztem, mire Colin vadul körbekémlelt, na nem mintha látná a kísérteteket, akik mind tőlem akarnak valamit, és akik a jelek szerint nem veszélytelenek.

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a gyógynövénybolttal, valahogy kételkedtem benne, hogy nénikéim ilyesmire is kötöttek biztosítást, de őszintén szólva, a szellemek meg az üzlet csak valahol a problémalistám alján volt. A fa megnyugodott, semmi nem mozdult, kivéve Colint, aki élesen felszisszent.

Rémülten néztem rá, ahogy a szájába kapja az ujját.

- Ezt most miért így kellett? – sziszegte Florára, aki bűntudatos arccal zárta a markába a tűt, amivel megbökte a fiút.

- Ne szennyezd be a nyáladdal, ide vele! – rendelkezett Daphne apró üvegcsét nyújtva Colin felé, ami eddig a kezében sem volt. Legalábbis nem láttam, hogy nála lett volna.

Colin dohogva az üvegcséhez tartotta az ujját, és vércseppet rázott bele, miközben figyelmeztető pillantást vetett rám, ami azt jelentette: de ezután mindent elmondasz! Biccentettem.

- Nincs valami sebed, kis boszorkányom? – nézett végig rajtam Flora. – Nem szívesen szúrnálak meg.

Colin gúnyosan felhorkant, én pedig már épp megmondtam volna, hogy szükségtelen a színjáték, az én véremre nincs is szükségünk, amikor Daphne legyintett.

- Hagyd, az ő véréből van tartalékunk!

Flora rám mosolygott, aztán már ott sem voltak.

- Ki vele, mi volt ez? – kérdezte Colin türelmetlenül, majd újra a szájába vette a vérző ujját.

- Először is szeretném, ha tudnád, hogy minden rendben lesz – kezdtem a legnyugodtabb hangomon. – Akármi is történik, melletted leszek.

- Ne ijesztgess, inkább bökd ki, mi van! – nézett a szemembe komolyan. A szívem hevesen dobogott az iránta érzett szeretettől és aggódástól. Önkéntelenül is kinyúltam a kezéért, mire még meglepettebben bámult rám. – Corn! – mondta lágyan, amitől összeszorult a torkom. – Ki vele, kérlek!

- Az, ami megharapott a temetőben, egy zombi volt – suttogtam megtörten. – Elkaptad a holtak kórságát, amire egyelőre nincs ellenszer, csak valami enyhítő főzet, amiből két adagot már kaptál, de annak a hatása sem tart örökké, ha nem találom meg az ellenszert, hamarosan át fogsz változni zombivá – hadartam.

Colin szemei tágra nyíltak, majd legnagyobb meglepetésemre elnevette magát, de nem vidáman, hanem, mintha a rémületét igyekezne kordában tartani.

- Zombivá fogok változni? – kérdezte hitetlenkedve. – Honnan veszed?

- Jaj, Colin – öleltem át szorosan, és nem bírtam magamban tartani pár könnycseppet sem.

Ironikus, hogy bár én voltam kinevezve a Főboszorkánynak és nekem kellett volna megmenteni is őt, neki kellett megvigasztalnia engem, miután mindent elmondtam neki, amit eddig Ariana könyvéből kiderítettem. Öleltük egymást, közben pedig arra gondoltam, egyszerűen nem fogom hagyni, hogy megtörténjen vele. Bármit megteszek azért, hogy életben maradhasson.

O.O

Az erdő szélén sétálgattam, és a fejlemények jártak az eszemben. Colin nem roppant össze, ahogy azt holmi gyengébb srácok tennék, bár pontosan azt sem tudtam, hogy mi az, amit érez. Féltettem, de miután Flora néni egy óriási palack főzetet adott neki, amit saját maga készített, és meghagyta Colinnak, hogy kétóránként igyon egy kortyot belőle, rájöttem, hogy egyelőre magam sem tehetek többet. Így hazament pihenni, és én is aludtam pár órát, viszont hajnalban felkeltem, és kijöttem egy kicsit sétálni Ariana könyvével a kezemben. Végig kell olvasnom, hogy tudjam, megtalálta-e az ellenszert vagy nem.

Otthon azért sem volt szerencsés maradnom, mert a vendégek kiakasztottak. Gina magához tért, és az első szava Rufus neve volt. Vagyis pontosan ez:

- Rufus, annyira sajnálom, hogy eltűntem! – mire Roland teljesen kiakadt, hogy ezek honnan ismerik egymást.

Georgina pedig, mivel nagyon szófogadó húga volt a bátyjának, elregélte, hogyan ismerkedtek meg Rufusszal és mennyire megijedt, amikor kiderült, hogy a srác vérfarkas. Nemcsak attól tartott, hogy nem jönnek majd ki Rolanddal, hanem attól is, hogy Rufusnak valami hátsó szándéka van, mint mondjuk megölni őket vagy még többet kideríteni a vámpírok titkairól.

- Soha, Gina! – esküdözött Rufus. – Soha nem ártanék neked!

- Segítettél megmenteni – mosolygott a lány. Mindkettejükről lerítt, mennyire egymásba vannak zúgva, Roland itt már tényleg nem tehetett semmit. Kivéve, hogy megpróbálja megfojtani Rufust. – Ne, bátyám, ne tedd! – sikította Gina olyan magas hangon, hogy kis híja volt annak, hogy nem törtek ki az ablakok.

Végül Tita és én kikísértük Rolandot, hogy lehűtse a fejét egy kicsit az éjszakai levegőn. Mindenféle „gyalázatos kompromittálásról” beszélt, közben meg átkozódott. Tita csak nevetett rajta.

- Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, vámpír, de ez már a huszonegyedik század. A fiatalok pedig randizgatnak.

- Egy nőnek legyen erkölcse, ez minden században fontos! – vágott vissza Roland, de nem olyan élesen. – Kötelességem minden erővel a húgomat védeni. És mondd, vadász, önmagadat ezek közé a fiatalok közé sorolod? – váltott hirtelen lágyabb hangra.

- Volt már pár randim, ha erre vagy kíváncsi! – mondta Tita élesebben, de szinte védekezőn.

Roland arcán félmosoly jelent meg.

- Pontosan erre voltam kíváncsi.

Tita elpirult, én meg jobbnak láttam, ha felmegyek kikérdezni Ginát. A nappaliban Sophie és Valerian nézték a tévét, ahogy hallottam a zenecsatornát, épp teljes egyetértésben dicsértek valami rockbandát. Felfelé menet a szomorúnak tűnő Hoccába botlottam.

- Mi a baj? – kérdeztem sóhajtva. Mielőbb végezni akartam, hogy ágyba bújhassak pár órára. Tudtam, ha ennek vége, napokig fel sem fogok kelni.

- Hocca magányos – sóhajtott ő is legalább akkorát, mint én. – Mindenkinek jut úrfi, csak Hoccának nem. Még az orosznak is örülne most. Mindig is szerette a vad férfiakat – álmodozott.

Ennyit arról, hogy megpróbálom felvidítani.

- Bocs, hogy ki akart nyírni mindannyiunkat! – Komolyan, hogy tud férfiként tekinteni arra a… arra a… nem is tudtam jelzőt kitalálni.

- Hoccát nem – felelte a tündér. – Mikor Hocca megcsókolta, érezte, milyen gyengéd.

- Mert éppen varázslatot szórtam rá, amitől elvesztette az eszméletét! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

- Főboszorkány nem érti a szív dolgait – hessegetett el, mint valami legyet.

Fogcsikorgatva mentem fel Ginához, akinek a szépségéhez nem tartozott túl sok ész. Bár több mint egy hetet töltött az orosszal, nem tudott semmit mondani róla, még a nevét sem, vagy azt, hogy vannak-e segítőtársai, illetve, miért rabolta el őt. Azt sem tudta pontosan, hogyan is ejtette túszul.

- Megviselték a nyugtatók – fogta meg a vállam Rufus, azokra az injekciókra célozva, amivel az orosz tartotta eszméletlenségben a lány, majd az ajtó felé kormányzott. – Pihennie kell, majd kikérdezed máskor.

Bár dühös voltam, vállat vontam és a szobámba mentem, ahol anélkül, hogy legalább a cipőmet lerúgtam volna, egyszerűen az ágyra dőltem, aztán már aludtam is.

Szóval most itt voltam az erdő szélén, a megfelelő helyen, ahol megálltam Ariana könyvével a karjaimban és türelmetlenül lapoztam végig az oldalakat, amik Ariana és Miles szerelméről szóltak. Erre most igazán nem voltam kíváncsi.

A könyv utolsó harmadában már alig voltak hosszabb bejegyzések csak mindenféle főzet meg újabb varázsige leírás töltötte ki a lapokat, aztán végül ráleltem arra, amit kerestem.

Életem alkonyán a küldetésem feladására kényszerülök. Megöregedtem, az utazás jobban fáraszt, mint valaha, Miles és én megtelepedünk itt, ebben a kis tengerparti városkában. Egy másik boszorkánycsalád is él itt. Bízom benne, hogy lesznek mások, akik továbbviszik a munkámat, talán pont a Hollowayek közül kerül ki ez a személy…

Hollowayek? Ariana Dullville-ben telepedett volna le? Hollowayek évszázadok óta élnek itt, legalábbis a nénikéim elmondása szerint. Ez meglepett, de nem agyaltam rajta túl sokat. Hogyhogy feladta a küldetést? Lehetetlen, hogy nem talált semmi érdemlegeset! Pedig nagyon úgy tűnt.

Miles szerint az életem nem volt haszontalan, a kutatásaim talán még hasznára válhatnak egy másik fiatal boszorkánynak, akinek szüksége lesz a segítségemre, amíg ez nem történik meg, a könyvem senki nem fogja érdekesnek találni az unalombűbájomnak köszönhetően. Miles ötlete volt, ő sem szeretné, ha kiderülne az igazság kettőnkről, túl nagy vihart kavarna, a mód, ahogy összekötöttük az életünket.

Jézusom, még az utolsó oldalakon is az erkölcseiről beszél? Túlléphetett volna azon, hogy valószínű nem házasodott össze Milesszal, nem nagy dolog. Persze abban az időben biztosan, de most nem érdekelt. Egy egész életen keresztül nem jutott semmire? Mondjam én is azt Colinnak, hogy a helyzete reménytelen?

Összerezzentem a hirtelen reccsenésre, amit az egyik közeli bozótosból hallottam. Oké, a kísértetek nem lépnek rá letört gallyakra, Corn! Nincs szükség pánikra!

Rápillantottan az utolsó bekezdésre.

Annyi mindent tartalmaz ez a könyv, mégis a legfontosabbra nem deríthettem fényt. Vajon Ralph gyűlölne ezért? Nem, biztosan megértené a kudarcomat, biztosan nem neheztelne, hiszen mindent megpróbáltam, ami az erőmből tellett. Ha maradt még néhány esztendőm az nyugalomban szeretném tölteni az én Milesszommal, kinek az élete az enyém is. Sosem volt még két test ennyire egymásra utalva, még sosem győzte le senki a halált. A titkot rejtő nyakláncot ezen lapok közé rejtem, ha eljön a szükség órája, segítségére lesz majd annak, aki megérdemli….

Micsoda? Legyőzte a halált?! Hogyan? Mikor? És mi van a nyaklánccal? Izgatottan lapozgatni kezdtem visszafelé, amikor hirtelen meghallottam őket.

A kísértethorda talált rám.

- Felkeltettél minket!

- Segítened kell!

- Add vissza az életemet!

- Tartozol nekünk!

- A boszorkányok dolga a segítségnyújtás…

-… segíts vagy bűnhődj!

Szerintem senki nem ítél el, hogy bár sejtettem, hogy fel fognak bukkanni eléggé frászt kaptam. Nicholas elmondta, hogy amire egy szellem nem képes, azt egy dühös horda játszi könnyedséggel véghezviszi. Jelen esetben egy kisebb fa kidöntését közvetlen közelemben.

Becsuktam a könyvet, majd a mellkasomhoz szorítottam, így nyögtem ki Nicholas nevét, legalább legyen mellettem valaki.

A szellem azonnal meg is jelent mellettem.

- Készen áll – közölte velem megnyugtatóan, úgyhogy nem aggódtam.

Amint a szellemek elég közel értek, elordítottam magam.

- Most!

Egy pillanatig a kísértetek is döbbentnek tűntek, én pedig ráébredtem, hogy mekkora bolondságot csináltam. Hiszen Nicholas is benne lesz a körben! Őt is el fogom űzni!

Körülöttem három méteres sugarú körben felcsaptak a lángok körbezárva a szellemeket. A hozzám legközelebb állok is megtorpantak, mint akik nem számítottak erre.

- Nicholas – mondtam ijedten, mire ő megrázta a fejét.

- Én is így akartam. Most csináld, Cornelia!

Észrevettem, hogy Vale már ott is repked körülöttünk és a szelleműzéshez szükséges főzettel locsolja a földet. A tervem egy óriás szellemcsapda volt, azért is jöttem ki ide ilyen korán – Valerian már megcsinálta nekem a kört, amiben várakoznom kellett, mint aki épp csak erre jár – most már csak az utolsó simítások voltak hátra.

Az egyik szellem dühösen belém mélyesztette a fél karját, de nem éreztem semmit belőle, viszont még így is ijesztő volt. Sietve átléptem a tíz centis magas kékes fénnyel égő lángokon és visszanéztem Nicholasra. Nem akartam őt is elűzni.

- De ha nem oda kerülsz vissza, ahol voltál? – kérdeztem szorongva.

- Corn – mondta elnézően most először használva a becenevem. – A boszorkányok ereje nem kegyetlen, bízom benned. Örülök, hogy megismerhettelek, add át üdvözletem Colinnak.

Legnagyobb meglepetésemre könnyek szöktem a szemembe, miközben elmondta a szelleműzést.

- Isten veled! – nyögtem végül, de már nem láttam senkit Valerianen kívül.

A szellemek, köztük Nicholas is egyszerűen láthatatlanná váltak. Nem volt sem fény, durranás vagy akár jajveszékelés, csak többé nem voltak ott. Szegény Nicholas! Mi van, ha valami rossz helyre küldtem?

Éreztem, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon a bűntudattól.

- Cornelia, az ő döntése volt – vigasztalt az angyal mellettem landolva. – Bízz magadban, jó helyen van.

- Remélem – szipogtam. – Magamra fogok tetováltatni egy figyelmeztetést, hogy soha többet ne lépjek át semmilyen sírt vagy emlékművet!

- A tetoválás elég menő – bólintott. – Én is gondolkodom rajta.

- És mit varratnál fel? – töröltem meg a szemem. – Valami bibliai idézetet? Egyáltalán lehet az angyaloknak tetkójuk?

- A bukott angyaloknak bármi lehet – felelte. – Nem is lenne akkora probléma ezen állapotom, ha nem zártak volna ki a Mennyből. Így eléggé magányosan vagyok. A többi angyal szóba sem áll velem.

- Miért zártak ki? – kérdeztem próbálva diszkréciót csempészni a sírós hangomba.

Valerian sóhajtott.

- Sophrae kinevetne, ha megtudná, úgyhogy ne mondd el neki – nézett rám kérlelően. Még mindig ő volt a leghelyesebb srác, akivel valaha találkoztam. Reméltem, hogy Colin sosem fogja tőle megkérdezni, vagy ha igen, hazudni fogok.

- Nem mondom – ígértem.

- Volt az a rockegyüttes, akiknek a zenéje annyira jól szólt, és hát… tudod, mi történt, nem? Bálványimádás, a tízparancsolat egyikét szegtem meg.

- Isten azért dobott ki a Mennyből, mert megszerettél egy rockegyüttest? – szisszentem fel félig hitetlenkedve, félig nevetve. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész.

- Szó sincs az Úrról – morogta Vale kissé sértődötten. – A kisebb feletteseim nem örültek.

- Úgy érted az… arkangyalok? Michael meg Gabriel, ezek? – kérdeztem csodálkozva.

- Erről nem igazán szabadna beszélnem – feszengett körbenézve, mintha attól tartana Mennybéli seregek jönnek érte, hogy elhurcolják.

Ez engem is leállított a kérdezgetésben. Még csak az kéne, egy rakás angyal pluszba!

- Talán Sophie-nek bejönne egy sellő a mellkasodon vagy ilyesmi – váltottam hát témát, mire Valerian fülig vörösödött, mint valami kisfiú.

- Sophrae királyi sarj – mormolta önbizalom hiányosan.

- Te meg egy igazi angyal vagy – vágtam rá. – Egy nagyon jóképű, kedves angyal, Vale. Tetszesz neki.

- Gondolod? – nézett rám meglepetten.

- Persze! Hogy elküldte azokat a csajokat is, akik próbáltak a közeledbe kerülni. Szerintem van esélyed nála. Meg amúgy is jól kijöttök.

Felvidulva nézett rám.

- Lehet, hogy…

Mielőtt végigmondhatta volna, két macska rohant az útra hangosan nyávogva. Némi megfigyelés után rájöttem, hogy a mi macskáink, Körte és talán Mogyoró azok. Odarohantak a lábainkhoz és még hangosabb miákolásba kezdtek.

- Mi van, srácok? – néztem rájuk értetlenül. Azért ennyire kajásak nem lehettek.

- Vajon miért csinálják? – csodálkozott Vale is lehajolva Mogyoróhoz, hogy megsimogassa a fejét.

Ez lett a veszte is, ugyanis nem tudott elég gyorsan felállni, amikor az orosz villámgyorsan előrontott az erdőből és rátámadt. Nem sok mindent tehettem, az áruló macskák elrohantak, Vale pedig próbált védekezni, de sikertelenül. Az orosz iszonyatos erejű ütést mért a fejére, amitől szegény angyal a földre roskadt és nem mozdult többet.

- Vale! – kiáltottam, amivel szerencsésen magamra vontam az orosz figyelmét. Oké, ez határozottan nem volt a tervben, de ki gondolta volna, hogy idejön, amikor épp a szellemekkel vagyok elfoglalva?

- Boszorkány – mondta nekem kicsit fura, orosz akcentussal. – Pont, amit kerestem.

Nem kérdeztem meg mire gondol, sőt végig sem gondoltam, miről beszél, egyszerűen megfordultam, és teljes erőmből rohanni kezdtem. Hallottam a léptei dobbanását, ahogy utánam ered. Nem voltam akkora lúzer, hogy hátranézzek, de a felesleges holtsúlyt sem engedtem el. Ha most elhajigálom Ariana értékes információkkal teli könyvét, ki tudja, mi lesz Colinnal. Ezt nem tehettem.

 Persze az orosz gyorsabb volt nálam, elkapott, kicsavarta a kezemből a könyvet, amivel meg akartam ütni, aztán már szorosan át is fogott, hogy ne tudjak mozdulni. Nem tudtam, hiába is sorolnám el, mennyit próbálkoztam. Amíg az orosz elrohant velem a partig a létező összes ötletemet kipróbáltam, de nem jött be semmi. Újabb bizonyítéka annak, hogy egy fia mágikus képességem sincs, a csuklómra írt varázslatok nélkül csak egy béna tinilány voltam, aki ráadásul még nyöszörgött is a félelemtől. Milyen ciki!

Végül elértünk a partra egy szedett-vedett kis csónakhoz, amibe az orosz belökött. Először engedett el, amióta elkapott, de nem tudtam visszavágni, mint az akciófilmekben, a kezeimet az esés tompítására kellett használnom. Legalábbis először.

Sikeresen kivédtem, hogy lefejeljem a csónak peremét, csak azután fordultam meg, hogy tegyek valamit. Kiderült, hogy nem is kell semmit tennem. Az orosz felém nyúlt, hogy ülő helyzetbe nyomjon, mire a nyakláncom felvillant, és valami erőkisülés hátrarepítette az oroszt a partra. Hű! Ariana lánca!

Eszembe véstem, hogy kérdezzem meg Colint, ugyan honnan tudta, mit ajándékozzon nekem, de előbb más dolgom volt. Valahogy ártalmatlanná tenni a pasast, hogy kikérdezhessen, mi a frászt akar tőlem. A nyaklánc varázsereje elég kemény volt ahhoz, hogy a pasas csak nehézkesen tudjon feltápászkodni. Addigra kiléptem a csónakból, és elindultam a parton – felé. Bolondság volt, de hirtelen nem féltem, mintha maga Ariana lett volna jelen velem. Nem is ismertem a csajt, mégis… oké, ezen ráérek később is töprengeni.

- Ki vagy te és mit akarsz itt? – kérdeztem végül.

Az orosz megállt velem szemben, hezitált, támadjon-e meg. Valahogy lerítt róla, hogy az esélyeit latolgatja.

- A nevem, Harlam – mondta végül. – És téged akarlak.

- Akkor miért raboltad el a vámpírlányt?

- A vére miatt – felelte, láthatóan furcsállva, hogy beszélgetünk. – De közben a parancs megváltozott, most már boszorkány is kell nekik a kutatásokhoz.

- Milyen kutatásokhoz? – esett le az állam. – Kinek dolgozol?

Már kezdtem volna elcsodálkozni rajta, hogy ilyen jól elcsevegünk, amikor hirtelen oldalról próbált rám támadni. Nem értettem, miért csinálja, amíg rá nem jöttem a trükkjére. A medálom csak szemből működik, oldalról és legfőképpen a hátulról jövő támadások ellen mit sem ér. Jellemző Ariana idejére, akkor biztos még a rosszfiúk is csak szemből támadtak. Épphogy sikerült felé fordulnom, mire kapott egy újabb löketet a taszító energiából. Legalább négy métert repült hátrafelé, és keményen puffant a homokban.

Lassan felült, én meg még mindig nem húztam fel a nyúlcipőt.

- Mire kell Georgina vére?

- Hogy még több olyat csináljanak, mint én – megrázta a fejét, mintha ezt ki sem akarta volna mondani. – Milyen varázslat ez?

- Fogalmam sincs – feleltem őszintén. Igazmondás lehet? Visszafelé is hat vajon? – Mi a gyengepontod? – kérdeztem kihasználva a helyzetet.

- Nincsenek gyengéim, tökéletesre fejlesztettek – mondta egy cseppnyi büszkeség nélkül, mintha csak valami könyvből darálná. – Nincsenek érzelmeim, pusztán parancsolásra teremtett ösztönlény vagyok.

- Milyen rossz lehet neked – mondtam. Hú, ez tényleg oda-vissza működik.

- Igen – vágta rá.

- Talán… hm, nem kellene hagynod, hogy parancsoljanak neked. Nem fáradtál még bele? Vagy legalább jól fizetnek?

Megrázta a fejét újra, majd mielőtt akármi mást mondhattam volna, megfordult, és teljes erejéből elsprintelt az ellenkező irányba. Mintha megijedt volna tőlem. Nagy szemekkel meredtem utána, aztán eszembe jutott, hogy: hé, szabad vagyok!

Így én is megfordultam, és elkocogtam, de egész úton hátrafelé pislogtam, hogy meggyőződjek róla, hogy nem követ-e. Kíváncsi voltam, hogy Colin és a többiek mit fognak szólni a történtekhez.