17. fejezet

17. fejezet


Colin

Miss Veer levele Colinhoz

"Kedves Mr. Grey!

Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy az X-Men: A kívülállókról írt, rendkívül kimerítő beszámolóját nem fogadhatom el, ugyanis a szóban forgó anyag nem egy könyv, hanem egy filmadaptáció. Ha egy könyvet és annak filmre vett verzióját elemezte volna, azzal még nem lett volna semmi gondom, viszont az, hogy képregényhősökről és génmutációról szól az egész beadandója, nem kevés problémát okozott nekem. Irodalomtanári minőségemben felszólítom, hogy írja újra az előző és e levél tárgyát képező házi dolgozatát.

Osztályfőnökeként nagyon kíváncsi vagyok, hol időznek Miss Holloway-jel ahelyett, hogy az órákon ülnének. Jól tudja, a lógást nem tűröm, ne feledje, amikor tizenöt évesen a fél tavaszt a tengerparton méltóztatott tölteni, annak is megvolt a következménye. Annak még úgy sem örülök, hogy Miss Holloway-t is magával rántja, pedig tud róla, hogy mennyire könnyen befolyásolható. Biztos vagyok benne, hogy ő nem támogatja az iskolakerülést, és csakis az ön hathatós nyomására vesz részt benne. Hétfőn találkozunk a harmadik órán (vagy baj lesz).

Igen, ezt veheti fenyegetésnek.

Miss E. Veer"

O.O

Elvittem megsétáltatni Körtét, Tojásdinnyét és Mogyorót. Mivel Cornnak dolga volt, nem akadt, aki megakadályozott volna benne, a társaság fele a jövőjét tervezgette, a másik fele meg – a tündérlánnyal az élen – nyavalygott, a nagynénik pedig a boltot próbálták helyrepofozni. Fura, a kifakadásuk meg a vérvétel után hívtak, hogy jöjjek én is nekik segíteni, de nemet mondtam. El akartam terelni a figyelmemet.

A keresztbe-kasul kanyarodó, pórázaikat összegubancoló macskák ebben nagy segítségemre voltak, a ligetig vezető úton minden más gondolatot kiszorított a fejemből az, hogy ne essenek a folyóba, ne fojtsák meg magukat a pórázzal és ne üttessék el magukat a kerékpározó vandál gyerekekkel.

- Nem bírnátok egy kicsit abbahagyni? – csattantam fel, mikor végre ráfordultunk a liget belsejébe vezető ösvényre. – Próbálok elbúcsúzni az élettől, ti meg… á, mindegy!

Kicsit zaklatott lelkiállapotban voltam, de hát ki ne lenne, amikor először azt hiszi, hogy a lány, akit szeret, éppen most akarja közölni vele, hogy mégis csak barátjának akarja, aztán a nagynénik megszurkálják tűvel, és lefejtenek belőle egy kis vért – amit valószínűleg a finnyás vámpírlánnyal akarnak megitatni -, majd az imádott lány közli vele, hogy a sors, ami rá vár, nem túl kellemes. Zombivá válás.

- Na, ezt hogy adjam be anyának? – töprengtem magamban. – Azt hinné, viccelek. Mindig azt hiszi. Lehet, megkérem a nyanyákat, hogy világosítsák fel… de nem, nem jó ötlet, akkor bolondnak nézné őket, megharagudna, majd fogna engem meg a lakókocsit, és itt se lennénk. Sehogy sem jó.

Mogyoró egyetértően nyávogott, és megállt füvet legelni. Mivel a másik két macska veszett iramban próbált továbbjutni az ösvényen, volt egy kis konfliktusunk, de végül én kerültem ki győztesen.

- Ezek után már nem esélyem van Cornnál. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy messze kerülne. – Morfondírozni kezdtem. Hogy is van? A zombik a sötét oldalon támolyognak, több regényben is az volt, hogy ha tudták, felfalták az embereket. El se akartam hinni, hogy lehet, én leszek a város következő réme. A fiatal lányok ezentúl nem mernek majd éjszaka az utcán mászkálni, mert egy szörny fogja szedni sorban áldozatait. Összeráncoltam szemöldökömet, valami nem illett a képbe. – Nem értem… az a másik miért csak engem támadott meg? Vagy máris öldököl, csak nem tudunk róla?

- Miről beszél maga, fiam, milyen öldöklés? – hallottam meg egy mély hangot. Mögülem jött. Amikor megfordultam, rájöttem, hogy az erdőkerülő az.

- Egy irodalom beadandón gondolkoztam, uram. Könyvelemzés – feleltem gyorsan.

- Olvasni, asztat tudnak csak a mai fiatalok – csóválta meg a fejét az idősödő férfi. – Olvasni és szemetelni! Nem tisztelik már a munkát és a természetet.

- Én igen, jöttem sétáltatni a macskákat – mutattam rájuk. Éppen nyaktörő mutatványokkal igyekeztek tovább jutni.

- Vigyázzon, nehogy má’ rókával találkozzon szembe. Találtam egy veszettet, oszt le kellett lőnöm. Ejnye, no, mi baja van?

Gondolom azért kérdezhette, mert úgy álltam előtte, mint egy cövek, és lesápadtam. A róka esetéről eszembe jutott, mit kellene tennie velem Cornnak, ha zombivá válnék. Végül is ő a Főboszorkány, kötelessége lenne megölni. Lehet, az egyik nagynénje átvenné tőle a feladatot, de akkor sem lenne könnyebb neki. Se nekem.

Biccentettem felé, hogy semmi bajom, és továbbindultam az ösvényen. Bátran lépdeltem, nem figyeltem sem a veszett rókákat, sem a vadkanokat, már úgy is minden mindegy volt. Ha egyszer meg voltam fertőződve, és már kevés volt hátra, kit érdekelt más?

- A francba is – sziszegtem a macskáknak. – Erre ráfaragtam. Mit csináljak? Talán öljem meg magam, hogy ne Cornnak kelljen megölnie engem? Nem, nem és nem! – ágált bennem az életösztön. – Élni akarok még, titeket kergetni a kertben, Cornnal csókolózni és idióta házi dolgozatokat írni! Semmi kedvem feldobni a talpam!

Ezzel a macskák is így voltak, ezért viszonylag nagy egyetértésben mentünk tovább. Azért még mindig mardosta belsőmet a kétség, de jóval kevésbé, mint korábban. Naiv módon még mindig hittem benne, hogy ez csak egy rossz álom, mindjárt felébredek, és minden remek lesz.

Éppen azon kezdtem el merengeni, hogy Corn mégis mit csinálhat most, amikor a macskák megkergültek. Kigúvadt a szemük, vadul fújtatni kezdtek, és tripla akkora erővel húztak, mint addig. Megfeszített karral próbáltam visszafogni őket, a középsőt vissza is fogtam, de addig a másik kettő elszabadult, és ész nélkül futottak a világba, mintha még sosem jártak volna a ligetben. Pedig igen, egyszer kihoztuk őket fürdeni. Most, ahogy belegondolok, lehet, erre emlékezve szöktek meg. A harmadik is csatlakozni akart hozzájuk, testét kicsavarva ugrott fel az egyik fatönkre, hogy engem elhasaltatva fusson tovább. Felugrottam.

- Tojásdinnye! – kiáltottam utána. Nem figyelt rám.– Te átkozott dög!

Erre már reagált, hátranézett, rám villantotta szemét, és miákolni kezdett.

Talpra kászálódtam. A lábam megint sajogni kezdett, de most nem a zombi harapástól, hanem az eséstől. Ezzel mit se törődve rohantam a macskához, és felnyalábolva bevetettem magam a liget sűrűjébe, hogy megkeressem a másik két elkódorgott jószágot. Gondoltam rá, hogy úgyis hazatalálnak maguktól, de attól féltem, a póráznál fogva felkötik magukat valami bokorra, és addig húzkodják a bőrszíjat, amíg meg nem fojtják magukat.

- Körte! Mogyoró! – kiabáltam. Reméltem, az erdőkerülő messze jár, mert hallván, miket ordibálok a liget csendjébe, lehet, bekísért volna a kórházba elmegyógyászati kivizsgálásra. – Merre vagytok? Gyertek vissza! Kaja!

Átléptem egy fa földből kinyúló gyökerét, majd rögtön utána felbuktam egy mögötte lévő nagyobban. A kezemben lévő macskával tompítottam az esést.

- Azt a rohadt… ezt miért kellett? – kérdeztem Tojásdinnyét, aki minden karmát belém mélyesztve kapaszkodott karomon, és fújt. Most az egyszer nem rám, hanem valamire, ami a tengerpart felé lehetett. – Amondó vagyok, menjünk haza, két macskával több vagy kevesebb nem számít Cornnak meg a nagynénjeinek – beszéltem meg a dolgot a macskával. Nem volt olyan kifinomult, mint Barnie úrfi, karmait behúzta, majd újra bőrömbe eresztette. Istenes kiáltást hallatva ráztam le magamról.

Amint talajt ért, átugrott a sunyiban kanyargó, aljnövényzettől takart gyökereken, és rohant el a másik két macska után. Követtem egy darabon, majd már fel akartam adni a keresést, amikor megláttam a földön Corn könyvét, azt, amit neki adtam a szülinapjára. Anyámat azóta egy kicsit kifaggattam, ki is derült, hogy meglátta Cornéknál ezt a könyvet, és úgy megtetszett neki, hogy elhozta átlapozni, csak épp nem kérhette el, mert akkoriban kérte el a reszelőt, amit nem tudott visszaszolgáltatni egy különösen necces egérügy miatt. A könyv rossz állapotban volt – nem is csoda, ha anyám ráunt valamire, nem ügyelt épségére -, most meg még a liget termékeny barnatalaja is ráragadt, összepiszkolva az elülső borítót. Egy cetli kiállt belőle.

Kihúztam, mert rajta volt egy fiúnév, és akár Corn, akár anyám jegyezte fel magának, az rám nézve fenyegető volt. Fura írás állt rajta, olyan, amilyet múltkor láttam a kép alatt. Azok a bejegyzések szórakoztattak, ez a mostani viszont cseppet sem.

Rá kellett döbbennem, Ralphon képtelen lettem volna segíteni. Hiéna szemét vettem, kiemeltem belőle kőrészét, majd nyelvem alá helyeztem. Megláttam a jövendőt. Oly homályos volt, mint a méz, amit nénikéim régen lefejtek a bájitalokhoz. Nem volt közös jövőnk, a kő megmutatta, mással kell összekötnöm életemet.

- Na, jó, ezt nem Corn írta – mormogtam magamban. Abban is biztos voltam, hogy nem az anyám. De akkor ki? Mi ez a hiénaszemből vett kő szopogatása?

Viszolyogva csúsztattam a lapot vissza a helyére, és hagytam, hogy kinyíljon az egyik leggyakrabban használt oldalon, ami különféle védőmágiákat sorolt. Az egyik nem is volt nehéz, kellett hozzá pár olyan fű, ami Cornék házában a falon szokott lenni díszítésként (emlékszem, egyik bioszra vittünk be belőle a suliba, mire a biosztanárunk kiakadt, hogyan lehet ilyen felelőtlenül tartani mérgező növényeket), meg egy téglalap alakú terep. Az egész olyan egyszerűnek tűnt, hogy meg is jegyeztem. Téglalap rajzolása, pár fű leszórása, mi ez nekem? Hirtelen belelkesedtem, és ha már itt volt a lehetőség, kipróbáltam. Tegnap óta úgy le voltam hangolva, hogy jólesett egy megvalósítható cél.

Nem volt kedvem visszasétálni Cornék házához, ezért a könyvbeli rajz alapján a ligetben gyűjtöttem össze a növényeket. Párszor melléfogtam, keresgélés közben találtam meg az igazi virágot, amit már jónak hittem, de végül leszórtam a tisztás téglalap alakú részét. Nem hittem, hogy tényleg hat, már csak azért sem, mert nem volt semmi, amitől megvédhetném magamat.

- Nicholas! – hívtam kísértetünket. A volt a tervem, hogy vele idehívatom a szellemhordát, és vagy működik a védővarázs vagy meglesz a napi kocogás adagom. Igazából csak vicceltem ez utóbbi gondolattal, viszont Nicholas ideszólításával nem, ezért is döbbentem meg, mikor sehol sem volt. – Nicholas! Nicholas Miriam, hova tűntél?

Még szólongattam egy ideig, de az égvilágon semmi se történt. Először azt hittem, a védő téglalap gátolja a kísértetekkel kommunikálást, de mikor a liget másik részéből hívtam, akkor se történt semmi. Nyugtalanul kaptam fel a könyvet, magamhoz szorítva elkezdtem visszafelé sétálni.

Ahogy sétáltam, egy ovis csoportba botlottam. Udvariasan lebácsizva köszöntöttek, én meg, miután kikerülgettem őket, és fogadtam dicséretüket, milyen fura könyvem van, nyugtáztam a dolgot, hogy Nicholas azért nem jelent meg előttem, mert tudta, hogy a közelben emberek járnak. Ez kicsit különös volt, hisz ők úgyse láthatták volna meg, de biztos errefelé kellett keresni a megoldást.

Absztrakt módon kedvem támadt egy kis szalonnasütéshez. Mostanában mindig olyan hülye helyzetekbe keveredtünk, hogy ránk fért egy kis pihenés, reméltem, a többieknek sem lesznek ellenvetései.

O.O

- Szalonnasütés? Meg vagy te őrülve? – meredt rám haragos szemekkel Sophie, mikor a Holloway birtokra betérve feltettem nekik a kérdést.

- Sophrae-nak igaza van – kezdett bólogatni az angyal nagy komolyan. Rájöttem, miért szerette őt meg Sophie, folyton neki adott igazat. Ebben pont olyan volt, mint azok a halandó srácok, akik fel akarták csípni. – A Főboszorkány most nincs is olyan állapotban, hogy ezzel legyünk elfoglalva, a közelmúlt történéseinek fényében…

- Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a sellőket kellemetlenül érinti a tűz – húzta fel az orrát finnyásan a lány. – Hogy gondolhatod, haladó, hogy egy sellőlányt meginvitálj tábortűz mellé? A vízmágiánk roppant érzékeny…

Nem voltam kíváncsi a csacsogására, a közelmúlt történéseiről akartam hallani. Addig is feltűnt a Valerian fején lévő kötszer, de azt hittem, csak valamivel menőzött Sophie előtt, és mutatványozás közben sérült le, azonban most, hogy megemlítették Cornt, más fényben tűnt az egész ügy.

- Mi a franc történt? – kérdeztem nyersen.

A jelenlévők összefoglalták, hogy Valeriant leütötte az utánunk szalajtott orosz, Cornt meg – aki amúgy szelleműzéssel volt elfoglalva ezen a szép délelőttön – el akarta rabolni. Valamit még beszéltek kőmágiáról, amit nem értettem, de mivel különben is csak a hiénaszemből nyert kő jutott róla eszembe, elégedetten merültem a tudatlanságba. Mikor megtudtam a sztori végét, miszerint Corn vissza tudott jönni, méghozzá a saját két lábán, lélekszakadva rohantam a házba, azzal sem törődve, hogy a ligetben elinalt Mogyoró hangosan dorombolva üdvözöl a teraszon.

- Corn! – hangosan kiabálva dübörögtem végig a lépcsőn. A szobájának ajtaja zárva volt, bedörömböltem. – Jól vagy? Igazat beszélnek a többiek?

Hamarosan hallottam, ahogy kattant a zár, kinyitotta az ajtót.

- Igen – mondta visszafogottan. – Jól vagyok, az orosz nem is volt olyan veszedelmes. Már, amikor szemtől szembe álltunk. A nyaklánc megvédett, Colin, nem tudom, honnan szerezted, de ez az oka annak, hogy most nem vagyok Harlam tengeralattjáróján.

- Harlam? – Ezt gyorsan átugrottam, különösebben nem érdekelt. – A nyaklánc? Asszem, itt az ideje bevallani, hogy az már a könyvben volt, amikor átnyújtottam neked, nem pedig én dugtam belé. Különben itt a könyv. – Felé nyújtottam. Gyorsan elvette, és szörnyülködött egy sort állapota felett, tényleg kezdett már szétesni. Letette a rongyszőnyegére, majd leült az ágyára. – Mi is volt ez az egész?

Kérdésemre elmondta a saját verzióját, amiből kihagyogatta a veszélyesebb részeket, és úgy állította be az egészet, mintha az orosz nem lett volna olyan gonosz. Miután rámutattam arra, mit művelt a többiekkel, a vállát vonogatta, majd rám nézett azzal a hihetetlen zöld szemével.

- Veled mi van, hol voltál? Mikor mondták, hogy elmentél, és nem jöttél vissza, aggódni kezdtem…

- Igen, de te mindig azt teszed, ha nem tudod, hol vagyok. – Levetettem magam a székébe. – Dolgom volt, nem lényeges. Inkább azt mondd, mi legyen ezután. Az orosz vadászik rád ezek szerint, és nem fog leszállni rólad. Az lenne a legjobb, hogyha megfutamítanánk, de úgy, hogy többé vissza ne jöjjön.

Szóra nyitott a száját, de nem mondott semmi. Átültem mellé az ágyra, és közel hajoltam hozzá, mint akkor, amikor régen kisgyerekként hajósat játszottunk.

- Miért van az, hogy minden olyan kilátástalannak tűnik? – nézett rám. – Mintha soha nem lehetne ennek vége. Még a régi béna életem is jobb volt, mint ez.

- Majd lesz valami, nem? Nincs olyan kilátástalan helyzet, amit ne lehetne túlélni. – Ezzel lényegében arra céloztam, hogy ha én zombivá is válnék - olyan képtelen belegondolni is -, vagy más módon elveszítene, azon is túl lehetne lépni. Nem azonnal, persze, de a történelem bizonyítja, hogy mindenből ki lehet mászni, az idő orvosolja a gondokat, bajokat.

Cornt nem hatotta ez meg, a fejét rázva nézett maga elé.

- Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta azon a dallamos hangján, amit olyan régóta nem hallottam. Rámosolyogtam, és hátradőltem az ágyán.

- Tudom. Mindig azt teszed, teljesítményed maximumát nyújtod még akkor is, amikor épp átlagosnak próbálsz tűnni. Közölnöm kell veled valamit, Corn: csomószor hazudtam neked, mikor azt mondtam, átlagosnak tűnsz a szememben. Sosem voltam az, és nem is leszel, kár a gőzért. – Fura szemmel nézett le rám, majd halványan elmosolyodott. – Gondolod, meg mersz csókolni egy srácot, aki nemsokára zombivá lesz? Nem félsz, hogy az fog történni veled, mint Az Álmosvölgy legendájában azzal a szerencsétlennel a zárójelenetben?

- Fúj, ez most nem hiányzott! – mondta szájához kapva bal kezét, majd nevetve aprót lökött rajtam.

- Meg vagyok sértve. – Megbántódást mímelve fordultam félre, mire bökdösni kezdett. Egy idő után elegem lett bökdöséséből, arrébb centiztem mellőle az ágyon, és csak akkor hagytam, hogy a közelembe jöjjön, mikor megpuszilt. – Mit kerestél különben a ligetben, amikor rátok támadt az orosz? Te is ki akartad szellőztetni a fejedet?

- Nem, a szellemekkel akartam leszámolni. Arra gondoltam, ha végzek velük, egy gonddal már kevesebb lesz, és akkor foglalkozhatunk a te… jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam!

- Miért is ne mondhatnád ki, hogy közelgő zombivá válásom gondot jelent számunkra? Így van. – Csitítva tettem kezére a kezemet. – Tudod, mi jutott eszembe? Nicholas sok idejét tölti szellemként a temetőben, lehet, többet tud a zombikról, mint gondolnánk! Meg kellene tőle érdeklődnünk, nem tud-e valami jó tippet vagy trükköt.

Választ sem várva hívtam a kísértetet, aki megint nem jelent meg. Kezdett idegesíteni a helyzet, főleg, mert mellettem Corn a kezét tördelve aggódott, aztán hirtelen rájöttem, miért nem jön.

- Ja, persze, majd elfelejtettem, nem jöhet be ide! – kiáltottam, felpattantam az ágyról, és az ablakhoz mentem. Félrehúztam a függönyt. – Biztos ott vár szerencsétlen flótás a kapunál.

- Nem. Soha többé nem fog ott várni – mondta Corn megtört hangon. Kérdően fordultam hozzá, mire elmesélte, mit keresett a ligetben. Elűzendő szellemeket, akikkel együtt a mi saját kísértetünk is eltűnt örökre.

Nem értettem, miért van így elszomorodva ettől, máris remek ötletem támadt.

- Nyugi, egyszerűen odamegyünk a sírjához, és megint át…

- Nem! – csattant fel. – Már egyszer megbolygattuk a nyugalmát!

- És ez milyen jól jött neki meg a hajdani nagy szerelmének, ezt el kell ismerned! Ki tudja, hogy mi mindenkin tudna még segíteni. Mondjuk, nem hinném, hogy van több kincse, de ki tudja.

- Ez nem így megy, Colin. – Corn felállt az ágyról, és odaállt mellém. Kinézett az ablakon olyan vágyódó arckifejezéssel, mintha ő is szeretné viszontlátni Nicholast. – Először teljesen véletlenül estél át a sírján, sorsszerű volt, de ha célirányosan újra meg újra bolygatnánk, azzal elrontanánk valamit Ariana könyve szerint.

Én erről nem voltam meggyőződve.

- Mit tud az a könyv? Arra buzdít, hogy vegyünk a szánkba hiénaszemet!

- Mi? – kérdezte Corn ijedt hangon, nem tetszett neki, hogy belenéztem a könyvébe. Mikor elmondtam neki, mit olvastam, már nem volt annyira megrémülve. Felém fordult. – Lehet, hogy hat, amíg ki nem próbáltuk, nem tudhatjuk.

- Lehet – hagytam rá, és adtam neki egy puszit. A szájára. Csóknak indult, de közben az jutott eszembe, tényleg nem kellene nagyon beleélnie magát ebbe a kapcsolat dologba, ha nemsokára úgyis különválnak útjaink, bármi is történjen velem.

El akartam neki ezt mondani, amikor kopogtatásra figyelmesek. Corn szobájából kilépve Hoccát pillantottuk meg, aki Corn réges-régi, első osztályos hátizsákjával felszerelkezve állt az ajtó előtt.

- Bocsánat, ha Hocca zavar, szólni akart.

- Mi a baj? – nézett végig rajta Corn, mintha nem akarna hinni a szemének. A tündér tényleg úgy nézett ki, mint egy kiscserkész.

- Hocca megy, és keres magának úrfit – jelentette ki ő nem túl magabiztos hangon. Lement a lépcsőn. Mereven néztem utána. A hátizsáknak még a kulacstartóját is kihasználta, valami növényt tömködött bele. Messze nem volt olyan intelligens, mint az átlagemberek, de így is elég elmés volt ahhoz, hogy feltalálja magát.

- Tennünk kéne valamit - súgta Corn. – Nem kéne így elengednünk.

- Ja, tényleg, ígért a nagynénéidnek hajat.

- Ó, Colin, tudod, hogy nem erre gondoltam! Hanem hogy már vagy száz éve nem járkált emberek között, sőt lehet, még akkor sem, rosszabbul tájékozódik, mint anyukád. – Elszántan nézett rám. – Utánamegyek.

Már ment is a nyomában Barnie úrfival, aki kezdett szocializálódni az új helyzethez, és elfogadni, hogy egy ideig kénytelen megtűrni a betolakodókat. Azon morfondíroztam, hogyha zombivá válnék, mit tenne velem. Lehet, nem is utálna annyira. De végül mindegy lenne, mert én biztos meg akarnám enni, mint ahogy bármilyen élőlényt. Rosszkedvtől kergetve mentem be Gina szobájába. Rufus ezúttal nem volt ott mellette.

- Helló, nem baj, hogy bejövök? – kérdeztem a kislánytól.

- Nem baj. – Kíváncsian nézett rám. – Te vagy a Főboszorkány egyik hódolója?

- Így is lehet mondani – hagytam rá. Érdekelt, kire gondolt még úgy, mint Corn lehetséges barátjára, mégse tettem fel a kérdést, nem akartam most rá gondolni, így is folyton ő forgott a fejemben. – Hogy vagy?

- Jól, barátok között vagyok. – Kivirult a vámpírlány kis arca, kedvesebbnek látszott, mint korábban. – Természetesen nem akarok visszaélni a vendégszeretetekkel, amint kicsit jobban leszek, és fel tudok kelni az ágyból, hazamegyek a bátyámmal.

- Mi lesz Rufusszal? – kérdeztem.

- Az… még nem tisztázott.

Tétován nézett rám, mintha attól tartana, hogy leharapom a fejét, mint a bátyja, hogyha meg meri említeni, hogy ő szíve szerint inkább Rufusszal tartana. A győzködéséhez most nem volt nagy kedvem, tekintve, hogy saját szerelmi életemet épp most ütötte el egy teherautó, viszont azt megkérdeztem tőle próbáltam-e már felkelni. Azt felelte, hogy nem, mert nincsen hozzá ildomos ruházata.

- Tessék? Azért nem próbálsz meg felállni, mert nincs megfelelő ruhád? Figyelj csak, adok neked Corn ruhái közül – ajánlottam fel.

Egy ideig tiltakozott, aztán belement. Hoztam neki egy jó bő, narancssárga felsőt, amit Corn a szörfözéshez használt, meg egy olyan nadrágot, amit csak hosszas unszolásra volt hajlandó felvenni. Átöltözött a paplan alatt, majd bizonytalanul ülő helyzetbe húzta magát. A sok altató és fekvés megtette a hatását, nehézkesen mozgott.

- Rá, rá, hajrá! – biztattam szurkolólány módra, aztán oda álltam mellé, hogyha elesne, el tudjam kapni.

Óvatosan lelépett a padlóra, majd az ágy fakeretébe kapaszkodva felállt. Az első lépés jól ment, a második is, de mikor a harmadiknál tartott, az egyik ütődött macska a bazi nagy fáról átugrott az emeleti ablak párkányára, és fújtatva verődött az ablaküvegnek. Georgina még azt a kis egyensúlyát is elvesztette, ami volt, és hátrazuhant volna, ha nem kapom el.

Köszönetet akart mondani, láttam rajta, ahogy keresgeti a szavakat, amikor nyílt az ajtó, és Roland jött be rajta. Eldobta a kezében lévő tejes dobozt, és nekem akart esni, ebben annyi akadályozta mindössze, hogy a húga még mindig belém kapaszkodott.

- Mik vagytok ti, piócák? Ha nem lenne fenyegetve az életed a kórságtól, esküszöm, most…

- Hogy mi? – kérdeztem közbe, letéve a lányt az ágy szélére. Nem érdekelt ostoba, értelmet nélkülöző féltékenykedése, az már annál inkább, amit a kórságról mondott. – Te tudtad, hogy valami bajom van?

Leült Georgina és közém, megveregette húga térdét, majd kelletlenül rám fintorgott.

- Igen, járatos vagyok a holtak kérdésében. Ez talán nem lep meg.

Meg se hallgattam, hogyan folytatja, hátraarcot vágva kirohantam a szobából, le, a lépcsőn. Még idejében félreálltam, nehogy az egyik felfelé szaladó macska nekem csapódjon. Valaki beengedte őket, és ez a valaki csakis Flora néni lehetett. Egy idő múlva meghallottam aggódó hangját.

- Ha megtudja az igazságot, ki lesz akadva, hogy ennyi időn keresztül nem mondtuk el neki! – suttogta. – Azt mondja majd, hogy bántani akartuk ezzel őt meg Colint.

Eddig még úgy voltam vele, hogy megvárom, amíg elmennek, aztán kimegyek, és mondjuk beleugrom a folyóba, vagy mit tudom én, hogy még egy rohadt vámpír is hamarabb látta, mi van velem, mint bárki más, de mikor hallottam, rólam van szó, megváltozott véleményem.

- Micsoda ostobaság – kihallottam Daphne néni hangjából az ingerültséget, ami általában előjött, ha én voltam napirenden. – Miért akarnánk bántani őt?

Ez egy kicsit fájt. Meguntam, hogy folyton engem szapulnak, nem is akartam továbbra is azt hallgatni, ami ezután jönni szokott, hogy unokahúguk egyáltalán miért barátkozik velem, ezért kimentem az udvarra.

O.O

Említettem már, hogy sosem kocogtam, de mivel nem tudhattam, mennyi van még hátra az életemből, nekifogtam kipróbálgatni a mindig is akart, de sosem teljesült dolgokat. Délben a napsütötte liget tökéletes hely volt, amelynek ősi csapásain senki se zavarhatott meg, a saját tempómban róhattam a tündércsapda fa körül eső fák gyűrűjében a köröket. Hogy őszinte legyek, nem tudom, pontosan milyen érzelmek játszódtak le bennem azután, hogy kiderült az egész zombi-dolog. A legfőbb a hitetlenség volt. Még mindig nem voltam képes elhinni azt, amit Corn állított, a házukban mászkáló sellőlányok és gyakorlatozó démonvadászok ellenére.

Legelőször zsibbadtság vett erőt rajtam, mintha valaki belém szúrt volna egy hosszú tűvel, ami egy ponton eltalálta volna egy létfontosságú belső szervemet, és mivel a lyuk apró, senki nem tudta volna felismerni vagy orvosolni. A bizonytalanság rágott, még az is jobb lett volna, ha valaki kimondja, hogy fél évem vagy négy hónapom van hátra, de ez az ’elkaptad, és bele fogsz halni, de azt nem tudjuk, mikor’ borzasztó volt. Meg ez az egész. Miért pont velem kell megtörténnie? Miért kellett egyáltalán elmennem abba a rohadt buliba?

Tovább futottam. Arra a területre érkeztem, ahol reggel felszórtam egy téglalap alakú helyet növényekkel, de azt meg nem mondtam volna, pontosan hol. Tettem az egészre, untam ezt a paranormális világot, amibe csöppentem, jobb volt nekem a régi világban, ahol nem azon kellett aggódni, hogy tűzifakeresés közben a nyakunkba szakad egy átok sújtotta tündér, elég volt nekem a lakosokkal megbirkózni, nem kellettek nehezítő elemnek mindenféle bestiák és más válogatott varázslények. Igaz, egy idő után meg lehetett szokni őket, de akkor is jobban szerettem a régi életemet, azt, hogy minden reggel bekopogtattam Cornhoz, majd villámgyors mozdulattal hátratáncoltam a terasz bejáratáig, nehogy a macskák lesből rám ugorjanak. Még iskolába járni is jobban szerettem ennél! Életemben másodszor kívántam azt, hogy legyen minden a régi.

- Te ki vagy? – hallottam meg egy öblös hangot a hátam mögött. Mikor megfordultam, az orosz pillantottam meg Hoccával az oldalán. Tátott szájjal bámultam rájuk. – Ez is közülük való?

- Colin úrfi halandó, de Hocca kedveli – mondta neki a tündér.

Ez az oroszt nem hatotta meg, fenyegetően tett felém egy lépést. Most, hogy Tita nem volt a közelben, Hocca pedig nem hajlott védelmemre annak ellenére sem, hogy állítólag kedvelt, bajban voltam. Nyilvánvaló volt, hogy az orosz férfi a génmanipuláció következtében sokkal erősebb, gyorsabb és ügyesebb nálam, kettőt sem lépne, leterítene, majd csak rátenné a sarkát a nyakamra, máris végem volna. Ennek tudatában elegyedtem vele szóba.

- Még mindig haragszol a hajós incidensért? Nem állt szándékunkban elsüllyeszteni, az egész véletlen volt – hazudtam neki. Hocca bólogatni kezdett.

- Már Hocca is mondta, hogy volt ez, és hogy a Főboszorkány…

Nem mondhatta félbe a mondatot, megzavarta egy csapat – nem tudok rá más szót – rajban támadó macska. Az állatok az oroszra vetették magukat, aki fegyelmezetlenül elkezdte őket ledobálni magáról, és közben össze-vissza ütötte a levegőt rettenetes ökleivel. Ez így még elég komikus volt, de amikor egy nagy falka kóbor kutya csatlakozott a macskákhoz, és ők már engem is támadtak, korántsem volt ilyen mókás. A zűrzavarban már szinte azt se láttam, hova lépek vagy mit teszek, a lábam előtt csattogó nagydarab állatot figyeltem, ami a vad morgásból következtetve ki akart harapni egy darabot a combomból. Az idő meglódult, egyik pillanatban a kutyával viaskodva azt néztem, hol hever a földön egy nagyobb faág, amivel el tudnám kergetni, a másikban pedig a földön feküdtem Barnie úrfival a mellkasomon.

Ez határozottan megdöbbentett. Mondani akart neki valami olyasmit, hogy „Te meg hogy kerülsz ide?”, de nem bírtam beszélni, és nagyon fájt a fejem. A képek szétcsúsztak a szemem előtt, és egy idő után mást se láttam, csak Barnie engem bámuló, világító szemét.