18. fejezet

18. fejezet

Cornelia

Van-e következménye annak, ha valami rosszat teszünk – 

 Avagy ki dönti el, mi helyes és mi nem az?

Helyes, helytelen, jó, rossz, fekete és fehér, most komolyan, hogyan válasszon az ember normális utat magának? Rossznak számít-e a vámpír, ha emberlányokra vadászik, de életben hagyja őket? Bűnös-e az angyal, amiért olyasmit vétkezett, amit az átlagember nap, mint nap megtesz? Lehet-e haragudni a rokonaidra, ha azok jó szándékból nem árultak el neked egy fontos dolgot? Annyi lehetőség, és olyan kevés tapasztalat áll rendelkezésemre, hogy fogalmam sincs, mit gondoljak, de egyet elárulok, a fekete mágia még a jó cél érdekében is csak fekete mágia marad, az pedig mindig visszaüt. A saját bőrömön tapasztaltam meg, és most élet és halál között kell döntenem. Ha sikerül, az életem már nemcsak az enyém lesz, de ha nem, akkor amúgy sem akarnék élni, én öltem meg a szerelmem, most viselem a következményeit. Ha nem jelentkeznék többet, tudjátok, hogy megpróbáltam. Kígyót, békát, galambvért és jó döntéseket kívánok!

O.O

Olyan vagyok, mint a kukorica, első látásra talán egyszerű, olyasmi, amit mindenki ismer, de ha jobban belegondolsz, rájöhetsz, hogy nem is olyan unalmas növény. Megeheted sülve, főve, kipattogtatva, savanyúságban, csinálhatsz belőle lisztet, darát, de a nagynénéim még gyógynövényként is használják például vesebajokra. Nem, senkinek nem volt vesebaja a házban, nem azért hoztam fel ezt a témát, csak annyit akartam kihozni belőle, hogy elég változatos tudok lenni, ha akarok.
És már bőven elegem volt belőle, hogy mindenki a nyakamon lebzsel, elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és elintézem az oroszt egyszer s mindenkorra. Ha a nagynénéim és mindenki, kivéve Colint boszorkányt akarnak, hát megkapják!
Colin futni ment – amin eléggé meglepődtem, mert nem az ő műfaja, de legalább nem volt itt egy újabb hókuszpókusznál –, így elővettem Ariana könyvét, és kinyitottam annál a vastag feketével kiemelt varázslatnál, amit csakis ellenségekre ajánlott.

Egyes boszorkányok, bár ez nem ajánlott, képesek vad szellemeket megidézni testőrükül, melyek nem hasonlítanak egyetlen más szellemre sem, amíg a boszorkány életét fenyegető veszély el nem múlik, a kísértetek életre kelnek, így érintésük is valódi, addig pedig nem nyugszanak, míg el nem kergetik az ellenséget, kinek levadászására megidézőjük küldte őket.

Ez kellett nekem, alig pár hozzávaló és egynéhány varázsszó kellett csak az akcióhoz. Lerohantam a könyvvel a konyhába, majd keresgélni kezdtem a gyógyfüvek között.
- Milyen varázslat készül? – sétált be Tita. Fél kezét a nyakára tekert zsebkendőre szorította.
- Valami az ellenségeim ellen – feleltem a régies stílusú zsebkendőt bámulva. – Azt Roland adta?
Tita elvörösödött, de igyekezett úgy tenni, mint aki nincs zavarban.
- Ja, megint kellett enni adnom neki. A veszekedés Rufusszal szó szerint beleőszült – nevetgélt. – Mit szólsz a mi kis furcsa párocskánkhoz? Egy vámpír egy vérfarkassal, micsoda nonszensz!
- Nem olyan gáz – vontam vállat. – És mit szólsz a vámpír démonvadászhoz? Azért az sem semmi.
Tita úgy nézett rám, mintha megőrültem volna?
- Heh? Mi a fenéről beszélsz?
- Rolandról és rólad – vigyorogtam. – Tuti páros vagytok.
- A bájitalgőz elködösítette az agyad, Főboszorkány!
- Szerintem meg magadnak is félsz beismerni – vágtam rá.
Nem válaszolt, így tovább keresgéltem a hozzávalókat, de közben figyeltem, ahogy az ablakon kinézve a „furcsa párocskát” figyeli. Georgina nevetségesen nézett ki a ruháimban, de őt nem zavarta, láthatóan teljes odaadással dőlt neki Rufusnak, aki a kertben sétálgatott vele, hogy mielőbb erőre kapjon.
- Az a mocsok egy vámpír – sóhajtotta végül a lány nekitámaszkodva az egyik konyhaszekrénynek, közben meg továbbra is a nyakát szorongatta. – Mégis ők valahogy mások. Nem tudom elképzelni magam, hogy kinyírom őket, pedig még a vérfarkast is el akartam tenni láb alól. Olyan rohadtul emberiek! – csattant fel.
- Nem hiszem, hogy rosszak lennének. – Kinéztem, és láttam, ahogy Roland határozott léptekkel odamegy Ginához és Rufushoz, majd valamit magyarázni kezd. – Rolandról azt hittem, hogy ő a legrosszabb, de ha az lenne, nem törődne vele, hogy öl-e vagy sem. Nem szép, amit tett azokkal a lányokkal, viszont mi mást tehetett volna?
- Mondjuk, meghalhatna és visszamászhatna a koporsójába! – felelte Tita élesen. Roland időközben feladta, legyintve hátat fordított a húgának és a vérfarkasnak, aztán befelé indult. Benézve az ablakon észrevette Titát, elegánsan intett neki egyet. A lány gyorsan elfordult az ablaktól.
- Ugyan már, ezt nem gondoltad komolyan – kémleltem az arcát.
- Tényleg nem – ismerte el. – De egész életemben arra tanítottak, hogy szörnyetegek mind.
Mielőtt válaszolhattam volna, Roland sétált be az ajtón.
- Hölgyeim! – köszöntött minket, de csakis Titát nézte. – Milyen üdítő látvány két ilyen gyönyörű szempár egyetlen kis helyiségben – sóhajtott színpadiasan, mégis mintha komolyan mondta volna. Lehet, hogy még el is hittem neki, hogy szép a szemem, csakhogy rám sem nézett.
- Tudod – mondtam Titának –, én pedig egész életemben azt hittem, nem léteznek boszorkányok.
Lenézett a kezemben tartott mozsárra, amiben éppen orbáncfüvet porítottam, majd felnevetett.
- Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni.
Roland ide-oda tekingetett kettőnk között, majd Titán állapodott meg a pillantása, megint.
- Nos, abban a szerencsétlenségben lett részem, hogy otthonomba kellett invitálnom azt a mocsok vérfarkast, hogy ott beszéljük meg a továbbiakat…
- Elmentek? – lepődtem meg. Roland biccentett.
- A segítségedet sosem tudom majd meghálálni, Isten ments, hogy a vendégszereteteddel túl sokáig éljek vissza. Ha valaha is szükséged lesz rám, természetesen bármikor jövök, és kastélyom is mindig a rendelkezésedre áll, drága Főboszorkány – hajolt meg előttem udvariasan.
- Kastélyod? – ismételte Tita hitetlenkedve. – Ne mondd, hogy saját kastélyos van!
- A Pasternak család tulajdona hosszú évek óta – felelte neki Roland, majd megköszörülte a torkát. – Időtlen idők óta nem tette be oda halandó a lábát, de ha elkísérnél minket… - félbehagyta a mondatot, és újat kezdett. – Őszintén, vadász kisasszony, nem hinném, hogy ép ésszel kibírnám a vérfarkas társaságában nélküled.
Tita elvörösödött, de most mélyebben, mint eddig bármikor.
- A féltve őrzött otthonodba hívnál egy vámpírvadászt?
- Meghalni a kezed által lenne a legkellemesebb halálnem számomra.
Kezdett átmenni túl nyálasba a beszélgetés. Összekaptam a holmikat és kettesben hagyva a vámpírt és a vadászlányt – aki úgyis igent fog mondani, tudtam előre – kimentem a kertbe, hogy a nagy tölgyfa alatt végezzem el a varázslatot.

O.O

Gina vonzereje nem volt akkora, mint a varázslatomé, Rufust nagyon izgatta, mire készülök, amikor pedig elmeséltem, mellém telepedett Georginával együtt, hogy figyeljék, mit ügyködöm.
- Hatalmas megtiszteltetés találkoznom veled, Főboszorkány – mosolygott rám a vámpírlány. – Köszönöm, hogy a varázslatodat is végignézhetem, a boszorkák általában túlságosan féltik a mágiájukat, mindent zárt ajtók mögött csinálnak.
- Úgy látszik, nem vagyok általában boszorka – feleltem kissé ironikusan. Az, hogy varázsolok, nem jelenti, hogy boszorkány lennék, nem igaz? Miért nem látják ezt be?
Nemsokára Tita és Roland is megjelentek mellettem.
- Remélem, nem maradtunk le semmiről! – mondta Tita. Ő és a vámpír is vidámnak tűntek, Roland mosolya még akkor sem tűnt el, amikor helytelenítő pillantást vetett Rufus és Gina összefonódott kezére.
- Nem, csak maradjatok csendben, hogy tudjak koncentrálni.
Elmosolyodtam, amikor Rufus úgy tett, mintha belakatolná a száját és eldobná a kulcsot. A két lány is nevetett, Roland pedig felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Épp meggyújtottam a kis lángot, amibe majd az alapanyagokat kell beleszórni, mikor hangos vihogás riasztott meg, amit ezek közül is felismertem volna. Sophie volt, méghozzá egész közelről.
Ide-oda forgattuk a fejünk, aztán rájöttünk, hogy felfelé eredményesebb lenne, ugyanis Sophie ott repkedett pár méterrel a fa lombja körül. Jobban mondva Valerian reptette, mintha valami hároméves gyerekkel csinálná.
- Hé, tubicák, itt varázslás folyna! – kiáltott fel nekik Rufus, mire egy másodperccel később mindketten a földön landoltak.
Vale összevont szemöldökkel nézte a ténykedésem, még Sophie olyan arcot vágott, mintha nem lett volna jogom elrontani az örömét. Mivel nekem bejött, hogy csendben vannak, beledobáltam a füveket a tűzbe, és elmormoltam a szavakat Ariana könyvéből. Ezután vártam egy kicsit, majd a meglepően sűrű füstre fújtam, ami elkezdett szétterülni körülöttünk.
- Ennek így kellene működnie? – kérdezte végül Sophie kissé kárörvendően.
- Csak várd ki a végét! – vágtam rá.
A füst kisebb pamacsokká állt össze, amik egyre sűrűsödtek, mintha töménnyé akarnának válni. Rájöttem, hogy ez a céljuk, így fognak hatalmas testőrökké alakulni. Vártam, hogy meglássak néhány izmos, oroszméretű pasast talán fénylő páncélokban, helyette… bárányméretű izéket kaptam. Mocorogni és szuszogni kezdtek, a többiek meg ijedten megugrottak.
- Mi a fene? – szisszent fel Tita.
- Ezek… kutyák – mordult fel Rufus a levegőbe szimatolva.
Hirtelen szél támadt, ami elfújta az összes füstöt, a tucatnyi különböző méretű kutyáról, akik valóban szép csatarendben ott feküdtek a fűben.
- Ezt nem hiszem el! – sóhajtottam, mire mind felém kapták a fejüket. Kicsit ijesztőek voltak.
Vale a háta mögé lökte Sophie-t, majd összehúzott szemekkel meredt rám.
- Nem tetszik ez nekem, Cornelia. Rossz az aurájuk.
- Ezek csak kutyák – léptem előrébb, és kinyújtott kézzel az egyik kutya felé nyúltam. Összerezzentem, amikor villámgyorsan megmozdult, és… megnyalta a kezemet. – Te lennél a testőrségem egyik tagja?
Ariana igazán említhette volna. Hirtelen realizálódott bennem, hogy ezek kutyák, az udvarunk pedig tele macskákkal, de körbenézve egyet sem láttam. Reméltem, hogy Barnie Úrfi a szobámban durmol éppen.
- Corn! Mik ezek az állatok? – hallottam Daphne kiáltását a ház felől.
Ő és Flora megilletődve siettek felénk.
- A testőrségem – feleltem.
- Micsoda? – Flora levegő után kapott. – Megidézted őket? Honnan ismersz ilyen sötét mágiát?
- Felelj, Corn! – Daphne néni hangja ijedtnek tűnt.
- Ariana könyvéből – nyújtottam előre a kötetet. – Egy szót sem ír arról, hogy sötét mágia lenne. Az olyasmi, mint a fekete mágia?
- Egy és ugyanaz – válaszolta Valerian rezignáltan. Hoppá, bevallom, kicsit megijedtem, de a kutyák békésnek tűntek.
- Úgy értik ezek a Pokol kutyái? – kérdezte Rufus áhítatos hangon. Köszi, ettől jobb lett!
Más szemmel néztem a kutyákra. A Pokol kutyáiról még én is hallottam.
- Dehogy – felelte Daphne, miközben Flora kihúzta a könyvet a kezemből. – Ezek csupán megtestesült szellemek.
- Ariana könyve! – szisszent fel Flora, ahogy kinyitotta a kötetet. – Hogy került ez hozzád? Évek óta nem láttam a könyvtárban.
- Colin anyukája kölcsönkérte – magyaráztam, miközben a kezem tördelve néztem a kutyákat. – De Ariana nem volt gonosz, akkor hogy írhatott bele a könyvébe valami fekete mágiás cuccot? Én csak azért hívtam a kutyákat, hogy elkergessék helyettem az oroszt.
Mindannyian hátrahőköltünk, ahogy a kutyák éles vonyítást hallattak, majd felugorva rohanni kezdtek.
- Útjukra küldted őket! – jelentette be drámaian Daphne. – Mostantól várhatod a következményeket. – Összenéztek Florával. – Készítsünk néhány óvó varázslatot.
Indulni készültek, de megállítottam őket.
- Nem hagyhattok így itt! Mondjátok el, miről van szó! Milyen következmények várhatóak? Mindent tudni akarok.
- Kis boszorkányom, a fekete mágiának minden esetben vannak bizonyos… kellemetlen hatásai, minél nagyobb varázslatot hajtasz végre, az annál jobban visszaüt. – Már a nyelvem hegyén volt a kérdés, amit csináltam a kutyákkal, mennyire volt nagy, mikor Flora folytatta. – Elég súlyos ahhoz, hogy ne csak egy csúnya kiütés legyen a büntetésed, de ne aggódj, vigyázni fogunk rád.
- Azonban ezt a könyvet elkobzom – tette hozzá Daphne kivéve Flora kezéből Ariana könyvét. – Nem valóak neked ennek az őrült nőszemélynek a hebehurgyaságai.
- De hát végig az ő segítségével maradtam életben, amíg segítettem Nicholasnak és Rolandnak, és tőle tudom azt is, hogy Colin a holtak kórságával fertőződött meg!
- Ebből a könyvből? – nevetett fel Flora, majd Daphnéra nézett. – Hiába, túl fiatal még.
- Flora néni, nem vagyok már gyerek! – csattantam fel. A többiek teljes csendben bámulták a családi vitánkat, ami így elég kényelmetlen volt.
- Corn, Colin nincs megfertőződve – közölte velem Flora néni. – Nem hiszem el, hogy nem vettük észre, mennyire hatással volt rád ennek a rossz erkölcsű nőnek a könyve. Ezért is nem szoktunk személyes varázskönyveket adni a fiatal boszorkányoknak, az ilyen olvasmány sokszor negatív irányba befolyásolja a…
- Mit értesz azon, hogy Colin nincs megfertőződve? – vágtam közbe szorongva. – Hiszen megharapta egy halott, és másnap meg is jelentek a jelek. A foltjai, a fájdalom…
- Annak a trehány fiúnak egyszerűen elfertőződött a sebe – legyintett Daphne.
- Azért nem mondtuk, hátha így jobban beleveted magad a kutatásba a holtak kórságának ellenszere után. Micsoda gyönyörűség lett volna, ha az én kis boszorkányom az, aki már tizenhat évesen…
- Micsoda? – sikítottam. – Tudtátok, hogy Colin nem fog meghalni? De hát… És a foltok a bőrén? Foltok is vannak a lábain és a csuklóján is!
- Egyszerű mérges szömörce kiütés, Corn, ne aggódj, a fiú megmarad, nincs veszélyben.
Kiabálni akartam, mérgesen számon kérni, hogy tehették ezt velem – velünk, de aztán csak boldogság áradt szét a tagjaimban.
- Esküsztök, hogy nem lesz semmi baja?
- Már oda is adtam neki a gyógyfőzetet – mondta Flora.
Elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Hiszen ez csodálatos! Colin élni fog, nem kell annak szentelnem az életem, hogy olyasmit keressek, ami nem is létezik! Nem is lehettem volna boldogabb.

O.O

Alig hittem el, hogy Colin mégsem haldoklik, még az sem igazán érdekelt, hogy a nénikéim úgy merednek rám, mintha attól tartanának, holtan esem össze a fekete mágia következményeitől, és egyik védővarázslatot a másik után csinálják az érdekemben. Én csak vártam, hogy Colin hazaérjen, és közölhessem vele, milyen ostobaság áldozatai lettünk. Aztán pedig boldogan visszatérhetünk a normális világba, talán igazi párként. Elképzeltem magam, mennyire fogom élvezni az olyan egyszerű dolgot, mint egy sulinap, ha Colin szerelmemként van mellettem.
Az önfeledt elmélkedésből Tita szakított ki.
- Valami baj van – robbant be. – Hocca van itt – Ó, Hocca visszajött, gondoltam, hogy vissza fog, miután sikertelenül próbáltam megállítani korábban. Meg sem lepődtem, amíg fel nem fogtam a mondat további részét. – Az orosszal és Colinnal.
Nehéz leírni, hogy mit éreztem, amikor odakint megláttam Colint Harlam karjai között, míg a többiek kiabáltak, sziszegtek, sajnálkoztak vagy épp veszekedtek körülöttem. Hocca magyarázott valamit, amit nem értettem, a kutyák pedig morogva, hörögve kísérték az oroszt, aki letette a földre Colin testét.
Észleltem, hogy a nagynénéim valami olyasmiről beszélnek, hogy semlegesítik a fekete mágiámat, de csak a semmibe meredő kék szemeket láttam. A szája nem volt teljesen becsukva, mintha mondani akart volna valamit, a feje pedig vértől volt ragacsos. A fiú, akit szerettem, holtan feküdt előttem.
- Ne… ne… - Nehezen tudtam volna mást mondani, miközben lerogytam mellé, és megérintettem a sápadt, hideg arcát. – Colin…
- Cornelia! – érintette meg valaki a vállam, de csak ráripakodtam.
- Ne nyúlj hozzám! – Nem tudtam levenni a szemem az arcáról.
Hiszen ez nem lehet! Colin nem halhatott meg, semmi baja nem volt, nem fertőződött meg a holtak kórságával, egészséges volt, amikor utoljára láttam. Most pedig halott. Meghalt… megh… megölték? Mi ez a seb? Hogy került a fejére?
- Mit csináltál vele? – néztem az oroszra gyűlölködve. – Miért kellett…
- Nem Harlam Úrfi volt! – szipogta Hocca, miközben óriási könnyek csorogtak az arcáról. – Jöttek a macskák, aztán a sok kutyák, és Colin Úrfi elesett. Nem is lett hozzáérve, Főboszorkány. 
- A… a kutyák? – ismételtem.
A fekete mágia ütött vissza, nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy észrevegyem az összefüggéseket. Meggondolatlanul varázsoltam, és most Colin… miattam halt meg.
Visszanéztem az élettelen testére, és azt kívántam, bárcsak én feküdnék a helyében, bárcsak én haltam volna meg, hogy ő élhessen.
Fölé hajoltam, és megint megérintettem az arcát. Az élet jeleit kerestem rajta, de semmit nem találtam. Hogy történhetett ez? Miért most? Miért épp akkor, amikor úgy tűnt, minden rendben lesz?
- Cornelia, nagyon sajnálom – guggolt mellém Vale, és két ujjával lezárta Colin szemét, amitől egyszeriben úgy tűnt, mintha aludna.
Alig láttam, ebből rájöttem, hogy könnyek folynak a szememből, de nem sírhattam, azzal beismertem volna a halálát.
- Ne érj hozzá! – förmedtem az angyalra.
- Corn! Kicsim – Flora gyengéd keze érintette a vállam, pont abban a pillanatban, amikor valami mozgást éreztem Colin mellkasa felől.
Szédülten lenéztem, hogy lássam, mi az, és rájöttem, a nyaklánc csúszott ki a ruháim alól, a medál érintkezik Colin mellkasával.
A nyaklánc, amit ő adott nekem, az utolsó ajándéka, mielőtt… De hiszen ez Ariana lánca! Azé az Arianáé, aki a saját bevallása szerint legyőzte a halált.
- Ariana – kaptam fel a fejem Florára nézve. – Hol van Ariana könyve?
- Kis boszorkányom…
- Hol van a könyv? – sikítottam rá. – Hová tettétek? Adjátok ide azonnal!
Felugrottam Colin mellől és a ház felé rohantam. Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy hol láttam utoljára, de csak Colin arca lebegett előttem. Kell lennie megoldásnak, a halált le lehet győzni, és én meg fogom tenni!
A kötet a konyhában volt a szakácskönyvek tetején, hiszen a sok védővarázs-gyártás közben nem volt még idejük eltenni. Ez nagyon jól jött nekem, lecsaptam a pultra, majd vadul lapozgatni kezdtem, több oldal el is szakadt kissé, de ez volt a legkevesebb gondom. Hol van az a halállal kapcsolatos rész?

Myles és én…


Kedvesemmel éppen hegyek között…


Myles megtanított…

Nem lehet, hogy ne találjam meg! Itt kell lennie, hamarosan végig érek, és… ez az! Ennek kell lennie!

Két hete már, hogy elvesztettem Mylest, azóta nem is írtam a könyvbe, de most, hogy mellettem alszik, végre eléggé megnyugodtam ahhoz, hogy lejegyezzem a történteket. Rablók támadtak ránk, kedvesem pedig halálos sebet szerzett. Ó, az az őrület, ami megszállt az első percekben megmutatta mennyire függök tőle, mennyire egymásnak vagyunk teremtve, arra gondoltam, hogyan is élhetnék nélküle?

Mi lesz már? Átugrottam a sorokat, átugrottam minden figyelmeztetését, csakis azt akartam tudni, hogyan hozta vissza Milest.
- Corn, mit csinálsz? – kérdezte óvatosan Daphne, aki időközben utolért.
- Visszahozom Colint az életbe! – vágtam rá.
- Kicsim, ilyesmi nem lehetséges – suttogta Flora.
- Mondd ezt Arianának és Milesnak, ők megcsinálták! – vágtam rá. – Lélekhívó főzet kell hozzá, tudjátok, hogyan kell csinálni?
- A lélekhívás nem más, mint egyfajta kísértetidézés, Corn – magyarázta Daphne.
- Természetesen nem csak az kell! – kiabáltam türelmetlenül, majd halkabban felolvastam a könyvből. – Felajánlom a fél életemet neki, összekötjük magunkat, ahogy ők csinálták – csaptam a könyvre. – Hol van az a főzet? Meg tudjátok csinálni?

O.O

Éjfélre volt ütemezve. Nem érdekelt, hogy mindenki hülyeségnek tartja, mert nagy a kockázata annak, hogy meghalok, az sem érdekelt, hogy a nénikéim mindenfélével fenyegetőznek, nekem egyszerűen Colin kellett vissza. Akárhogy, ahogyan lehetőséget kapok rá, és ami a kezemben volt, az egy jó esélyű – ötven-ötven százalék – ajánlat volt. Kizárt, hogy ne használjam ki!
- Nem hiszem el, hogy rést veszünk ebben – hallottam Flora sóhaját, de szerencsére nem ellenkezett, tette, amit kértem, könyörögtem, parancsoltam. Azt hiszem nénikéim megértették, mit jelent nekem Colin.
Mellé feküdtem az ágyra, amibe fektettük, és miközben Daphne előkészítette a kést, Flora szerencsét hozó bűbájokat kántált. A varázslathoz nem kellett túl sok minden. Egy erős varázserejű tárgy – Ariana lánca – az élő, aki az ajánlatot teszi, és a holt, aki elfogadja ezt, és néhány főzet Meg persze a kés, ami apró vágást ejtett a tenyeremen és Colinén, mielőtt szorítani kezdtem a kezét.
Behunytam a szemem és darálni kezdtem magamban:
Kérlek, Colin, bárhol is vagy, fogadd el az ajánlatomat! Önként adom az életet, melyet ezentúl úgy kell élned, ahogy nekem. Az erőnk mostantól kezdve megoszlik, de mindketten teljesek maradunk…
Ariana részletesen leírta, mit várhatok, és az nekem teljesen megfelelt. Megittam a főzetet, amikor kellett, elhasználtam az összes mágiát Ariana láncából, és vártam. El kellett fogadnia, talán nem kérdezik meg tőle, nem tudom ez hogyan működött, de az a Colin, akit én ismertem, akit szerettem, élni akart, méghozzá bármi áron.
Hirtelen megéreztem, mintha influenza ütött volna ki, az összes erő elszállt a testemből, oldalra fordulva öklendeztem a nyomástól, ami rám szakadt, de nem engedtem el Colin kezét, éreztem, ahogy az életem áramlik bele. A visszacsatolásra vártam, Ariana azt írta, hogy a sikeres varázslat oda-vissza működik, először Colin megkapja az összes energiáim, ami vagy talajt fog benne vagy elenyészik a semmiben. Ha az utóbbi, akkor mindketten odaveszünk, ha az előbbi, akkor az életerő arányosan eloszlik bennünk.
Várakoztam, hogy történjen valami, de csak egyre gyengébb lettem, hirtelen már nem is láttam, csupán feketeség vett körül, és éreztem, hogy süllyedni kezdek bele. Nem bántam, ha meg kell halnom, legalább próbálkozás közben esett meg. A szívem utolsó dobbanásakor történt, éreztem, ahogy Colin keze megmozdul az enyém alatt, élesen levegő után kapott, aztán, amikor a szívem megszűnt dobogni egyszerűen kirántotta a kezét az enyémből.
- Ne, Colin ne engedd el! – hallottam utoljára egy kiáltást, mielőtt én is meghaltam.