6. fejezet

6. fejezet

Colin

Nekimenni a nagyvilágnak

Hiába károgsz, úgyse fogod érdekelni, nem vagy az esete, tollas barátocskám. Mindegy, majd én elveszem tőled a levelét, ahogyan tegnap meg tegnapelőtt meg azelőtt is. Egész szép gyűjteményem van boszorkányok leveleiből. Nem hittem volna, hogy jók lesznek valamire, de most, hogy Corn boszorkányinasa lettem, és tervünk nekimenni a nagyvilágnak, hátha tanulok belőle valamit. Add már ide, hülye madár! Na. Cornelia Főboszorkánynak. De csúnya ez a pecsét. Annyi holdtölte óta nem hallottunk már felőled, varjaink szárnyai lankadnak, satöbbi, satöbbi, az alapítási idő lejárta után száz évvel, satöbbi… igen… kit érdekel… oké. Olyan, mint a többi, nem fog hiányozni neki. Nekem még jó szolgálatot tehetnek, elrejtem őket a csomagomban az alsógatyáim alá, oda ki nyúlkálna.

O.O

- Minden eskü alól van kibúvó, Colin! Fel foglak szabadítani, hogy aztán szabadon utálhass tovább! – vetette oda nekem, és kinyargalt.

Mélyeket lélegeztem, mert el akartam kerülni az érzelmi kitöréseket. Sosem tudhattam, melyikbe halnánk bele, milyen közel kell eresztenem magamhoz ahhoz, hogy megszegjem a szabályt. Ez az előrejelzős varázslat jó ötlet volt, de nem bíztam benne Kieran miatt. Ha rájön, mi van köztünk – akármilyen ártatlan is az -, szerét fogja venni, hogy kiüthessen a nyeregből. Ahogy álltak a dolgok, ehhez nem kellett neki sok, Corn már így is megsértődött, amiért nem lelkesedtem fel túlzottan a gondolatra, hogy megfoghatom a kezét. Pedig igen, csak próbáltam visszafogni magam, nehogy egyúttal magamhoz is rántsam.

Zsebembe nyúltam a listáért, amit anyám adott. Nem passzolt a vándorláshoz, ugyanis úgy íródott, mintha táborozni készülnék. Sikerült beadnom neki, hogy Miss Veer korrepetáló táborba küld. Nem figyelhetett túlzottan a szülőiken, és a naptárt se igen forgathatta, különben azt szajkózta volna, mint a tanáraink: addig kell tanulnunk, míg 1, bele nem szakadunk 2, el nem jönnek a vizsgák, nincs idő holmi táborozásokra, de még a klotyóra kimenni se. A kapott információkhoz mérten felírt nekem úszónadrágomat, gumilabdát és egy pakli kártyát. Már bepakoltam saját listám szerint, még egyet kellett rájuk sújtanom a leszakadt gerendadarabbal, hogy feléjük férjenek a boszilevelek. Jót derültem volna a listán, próbálva igazodni Valerian tanácsához, miszerint keressem az élet apró örömeit, hogyha egy kiáltás nem akadályoz meg benne. A Holloway-ház hátsó bejárata felől jött.

- Hocca? – kérdeztem meglepődve, mikor felismertem az ajtó előtt állót. Nem törődtem a Cornból köteléken át belém csöpögő izgatottsággal, biztos voltam benne, hogy a nyálas pasija miatt érez ilyesmit. A tündér felé léptem. - Te itt?

- Hol máshol lenne Hocca? Szükség van Hoccára! – jelentette ki öntudatosan, és meglódult felém. Ekkor vettem észre, hogy üvegcsék vannak a kezében.

- Hoztál valamit a nyanyáknak?

- Tartsa a száját Colin úrfi, boszorkányhajlékban nem beszélünk így! – Miután megrótt, az üvegcséket elkezdte átadogatni a kezembe. – Hocca tudja, hogy a Főboszorkány nem ügyes, de a másiknak híre van. Nem engedheti el az úrfit üres kézzel.

- Ezért hoztál nekem… ilyen izéket?

- Tündérpraktikák – súgta bizalmasan, és rámutatott arra, amelyik éppen kicsúszni készült ujjaim közül. Ahelyett, hogy elvette volna, mellkasa előtt összefonta karját, mintha kilelné a hideg a háztól, és elmagyarázta, mi van benne. – Emlékszik Colin úrfi, hogy Hocca tündér? A tündéreknek birtokában van a dolgok valódi természetének látása. Mások, mint a sellők, mert nem tudnak nagy ajándékot adni, Colin úrfi belefúlna a vízbe, ha Hoccán múlna, de Hocca oda tudja adni a saját tisztán látását egy időre a tündérbalzsammal.

- Ez komoly? – bámultam rá döbbenten, szándékosan figyelmen kívül hagyva a vízbefúlós részt. Még jobban szorítottam magamhoz ajándékaimat, nehogy egy is leessen, és összetörjön.

- Egy napig mindent annak lát, ami, semmi nem tudja átverni. Látni lehet vele a trükkösebb démonokat, a veszedelmes népeket, a kísérteteket, a hazugságot.

- Jól fog jönni, kösz. Ezek szerint meg kell innom. Na, és honnan fogom tudni, hogy hat-e?

- Hocca nem tudja elmagyarázni – húzódozott. - Az úrfi tudni fogja magától. Hogyha nem biztos benne, ki van vele, ki ellene, ez használni fog.

Bólintottam felé, de közben már az járt a fejemben, hogy ezt tökéletesen be tudnám venni Cornnal szemben is, hogy leteszteljem, szeret-e, mert a kettőnkről szóló álmok nekem nem voltak elegek. Régebben Sophie-ról is álmodtam mindenféle vadat, pedig nem voltam szerelmes belé. Lehet, Corn egyszerűen dögösnek talál, ennyi.

Közben Hocca megköszörülte a torkát.

- Ha baj van a másikkal, Colin úrfi kenje a szemére a balzsamot.

- A másikkal? Kierannal? – találgattam. Mikor restelkedve bólintott, elvigyorodtam, és kissé lejjebb engedtem az üvegcséket. – Úgy érted, lehet, hogy Kierannal nincs minden rendben?

- Régi, csúf kedvest nem szeretheti. Másért jött.

- Na, ne mondj ilyet! – szóltam rá. – Corn egyáltalán nem csúnya, Kieran örülhet, hogyha megkaphatja! Inkább Kieran kevés Cornnak.

- Miért? – kérdezte a tündér. – Mutatós.

- Aha, persze, a halál meg olyan kawaii. Rendben, haladjunk tovább, értem, mire gondolsz, azt hiszem, nekem is gyanús kissé a felbukkanása, pont akkor írt neki levelet, mikor távolabb kerültünk egymástól.

Tovább merengtem, továbbvéve azt az elméletet, ami többször felmerült már bennem. Azért is örültem neki pár egyéb dolog mellett, hogy egy sátorban alszunk mind, mert így szemmel tarthattam Kierant. Corn nem volt a barátnőm, és most már a barátom se nagyon, viszont az inasaként kötelességem volt megvédeni, és bepancsolni a pimasz pasasoknak, akik hozzá mernek érni. Még egyszer térdeljen le előtte az a kurafi, és többé fel sem áll!

A tündér megbökött, jelezvén, szólni kíván. Majdnem leejtettem az egyik üvegcsét, aztán mégis sikerült elküzdenem magam az asztalig, ahova lerakodtam őket. Társnőmre néztem.

- Hocca korábban is találkozott vele, és akkor a másik rossz volt hozzá. Kidobta, mert Hocca meg akarta fojtani a varját.

- Meg akartad… ebbe most ne menjünk bele. Köszi az igazságbalzsamot, alkalmazni fogom. Mi van még? – pillantottam rá a többi üvegcsére. Hocca egy átlátszatlanra mutatott.

- Tündértincsek. Hogyha kifogyna Colin úrfi a pénzből, boszorkányoknak el lehet adni jó áron. A világosabbak többet érnek, ennyit kell tudni – tájékoztatott.

Egyre jobban kedveltem, sok mindent megtett értem, pedig én nem sokat érte. Egyszer összehánytam a kedvenc szoknyáját egy verekedés után, azt hiszem, ez se hozza egyensúlyba a mérleget. Bólintottam, jelezvén, hogy szuper. Lehajolt, és sorban elmondta, hogy melyik cucc mire jó. Kaptam őztejet, ami szerinte különösen tápláló, hosszú időre csillapítja bárkinek az éhségét (Mikaylának tartogattam, ha megint rájönne a hoppáré), varangykövet, ami megóv a villámcsapástól, körömvirágnedvvel dúsított olajat, aminek a segítségével az erdőkben fel lehet fedezni a tündérköröket.

Végül csontos kezébe vette az utolsó üvegcsét.

- Bodzafának kérge. – Megrázta. A fakéreg nekikoccant az üvegnek. – Colin úrfi elégeti, és előjönnek a legördögibb démonok.

- Ez tetszik mind közül a legjobban!

- Tényleg?

- Tényleg! Ha majd egy reggel őrülten ébredek, meg is gyújtom!

Hocca elkámpicsorodott, látva, hogy szórakozok vele, és hogy egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet az utolsó ajándéka. Jó, hogy nem az Ördögöt hívja el turistavezetőnek!

- Colin úrfinak vigyáznia kell magára és a régi, csúf kedvesére. Hocca szeretné, ha jönnének haza hamar. Jól jöhet a bodzafa – csökönyösködött a tündér, majd belém fojtva a szót átölelt.

- Kedves, ahogy aggódsz értünk – mormoltam, és megsimogattam a hátát.

Hátrébb léptem, hogy a zsebeimbe süllyeszthessem kincseimet. Magabiztosabbnak éreztem magam, hogy fel voltam szerelkezve velük, kevésbé nyomasztott a vándorlás gondolata. Még így is több százzal kevesebb trükköm volt, mint Cornnak meg a boszorkányfiúnak, de úgy voltam vele, hogy majd takarékos leszek. A bodzafás üvegcsét meg eldobom. Már csak helyet kellett találnom nekik a batyumban. Arra jutottam, Mikaylának igaza van, két takarót semmi értelme nincs vinni.

Miközben ezen gondolkodtam, és eltettem ajándékaimat, hangokat hallottam kintről. Valaki közeledett, el kellett tűznünk Hoccával. Ki akartam surranni vele a hátsó kapun, amikor rájöttem, hogy Corn hív.

- Colin! Co… - Elcsukott a hangja. - …lin! Itt van az apád!

O.O

Az apámmal szemben ültem a kanapén. Érkezése úgy esett, mint egy jókora nyakleves, vagy mint Cornról szóló álmaimból ébredni. A ma éjjeli különösen forró volt, már a puszta gondolattól is felszökött volna vérnyomásom, ha nem járt volna már egyébként is az egekben.

Corn azt állította, hogy a tölgyfából lett férfi alapos kikérdezése alapján az apám. Ugyan az alapos kikérdezés öt perces volt, mégse kételkedtem benne, nem maradt hely az agyamban, egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy „Ez az apám?”. Az előttem álló ugyanis átlag két percenként elsírta magát, alig győzte Vale adogatni neki a zsebkendőket. A nagynénik eléggé türelmetlenek voltak, szerették volna, ha ebéd után elindulunk, de befogták a szájukat, mert tudták, hogy miattuk kerültünk ilyen helyzetbe.

Valamivel jobban éreztem magam most, hogy Corn mellettem ült. Megenyhült irányomba, hogy ekkora horderejű eseménnyel kellett szembenéznem, de mikor megfogta a kezem, éles fájdalom hasított csuklómba, szintúgy az övébe. A riasztó lehetett az. Igyekeztem erre a kis időre megfeledkezni róla, apámra pillantottam.

- Anyám átugrott a boltba vegetáért, nemsokára itt lesz – hazudtam neki, mert nem akartam egyből azzal kezdeni, hogy a szomszédos lakókocsiban hortyog. Még rátörte volna az ajtót. – Beszélhetsz vele, ha gondolod, az egész délután a tiétek, én úgy se maradhatok.

- Miért? – nézett rám a férfi, aki nem hasonlított rám. Cornra sem.

- Sátorozni megyünk – vontam meg a vállamat.

Nem tudtam, mit mondjak. Mióta tudtam, hogy ott áll a kertben, eljátszottam a gondolattal, milyen lesz a nagy egymásra találás, de nem így képzeltem el. Mélyen magamban képtelen voltam hinni benne, hogy az a fa a rokonságom része. Most pedig itt volt, a szemét törölgette. Öklömmel megtámasztottam az államat, és kinéztem az ablakon. Hiányzott a fa.

- Kérem, maradjon ebédre – invitálta meg apámat Corn rekedtes hangon. – Szívesen látjuk, mint… vendéget.

Rokont akarhatott mondani, de aztán stratégiát váltott, talán arra gondolt, hogyha sikerrel jár a küldetésünk, ne keveredjünk kínos helyzetbe. Ebből látszott legjobban, hogy megerősödött, még a leglehetetlenebb helyzetekben is képes volt előregondolkodni.

- Mikor in… - Sophie sétált be a nappaliba, majd rövid habozás után a kanapéhoz sétált, és leült a nagynénik idegcsillapító főzeteivel nyugisabbá vált apámhoz, aki már nem zokogott, helyette görcsösen dajkálta bal karját. – Örülök, hogy megismerhetem, uram.

- Már volt szerencsénk, kisasszony – mondta apám, miután lenyelt pár könnyet. – Valahol már láttam. Egy ládát cipelt.

Aha, szóval emlékszik néhány mozzanatra abból, amit faként megfigyelhetett. Óvatosan fordultam felé.

- Emlékszel rám? Vagy Cornra?

Jól megnézett magának minket, szakasztott úgy, mint mi őt az előbb, mikor könnyeitől még nem látott. A szemembe nézett, aztán Cornra, és összeráncolt homlokkal gondolkozott. Végül bólintott.

- Téged sokat láttalak, és tudom, hogy rengeteg baj ért, fiam – intézte hozzám szavait. - Rád szakadt egy nehéz faág, másszor lilás zúzódásokkal mászkáltál. A barátnőd a fűben ült, és egy macskát dédelgetett, azt, amit te pár alkalommal magaddal vittél valahova.

Elvörösödtem először is azért, amiért Cornt a barátnőmnek szólította, másodszor azért, mert fény derült Barnie úrfival kapcsolatos titkaimra. A jelenlévők nem reagáltak Sophie-n kívül, aki szokatlan szimpátiát mutatott apám irányába, és elkezdett neki mesélni rólam. Reméltem, hogy nem mond el nagyon durva dolgokat, de úgy látszott, nem megalázásom a célja, ezért felkeltem a kanapéról, és kijöttem a konyhába. Homlokomat tenyeremnek döntve álltam az bájitalos pulttal szemben, és bámultam ki a fejemből.

Rövid idő elteltével Corn utánam jött.

- Jól vagy? – kérdezte halkan.

- Igen, persze, minél hamarabb indulunk, annál jobb. Úgy értem, oké, ez az ember az apám, de nem ismerem őt, és ő se ismer engem, szóval nem olyan, mintha… - Elhallgattam.

- Ha az én apám állítana be, beszélgetni akarnék vele napokon keresztül. Mindent tudni akarnék róla, például, azt, miért hagyta el anyát és engem – suttogta. – Hogy miért nem kellettünk neki.

- Nem tudhatod, Corn – néztem rá. Most vettem csak észre, hogy pár centivel magasabb vagyok nála. Kettővel, ha, de ez is valami. – A macskák nem találtak rá, ki tudja, hogy miért ment el. Bármi történhetett.

- Igen. – Félszegen állt mellettem egyik lábáról a másikra, érzelmeit tekintve több volt most benne a szomorúság, mint bármi más. Emlékeztettem magam, mit kell tudni a szomorúságról, aztán felemeltem addig lehorgasztott fejemet.

- Túlélem, rendben? Tudhatnád, hogy nem vagyok olyan tutyimutyi.

- Egy szóval se mondtam! – tiltakozott, majd megváltozott arckifejezése, sajnálkozóvá vált. Utáltam, amikor sajnált, mert attól én is sajnálni kezdtem, meg akartam vigasztalni, és ez az önmagát gerjesztő folyamat bajt hozott ránk. – Úgy érted, tegyünk úgy, mintha mi se történt volna? Hagyjuk itt?

- Miért, vigyük magunkkal? – Arrébb léptem, kinéztem az ablakon a lakókocsi irányába. Az ablaknak neki volt támasztva a kartonlap, mint mindig, amikor anyám aludt. Nem kelthettem fel, ki tudja, a nagy hír után mikor aludna el újra. Corn felé fordultam, és oldalra biccentettem a fejemet. – Itt nem lesz semmi baja, most, hogy tisztázódott, mi történt, a nagynénéid nem árthatnak neki, anyám pedig megbirkózik vele. Láttad, apám milyen törékeny alkat, nem tőle örököltem a keménységemet.

- Ó, Colin – sóhajtott fel Corn. – Miért csinálod ezt? Olyan vagy legbelül, mint ő, neked is fáj ez az egész, érzem.

- Ezt meg se hallottam. Elindulunk, ahogy terveztük. Előbb Mikaylával bedobunk egy húsos pizzát, szüksége van az energiára, te addig a lovagoddal pókerezz egyet, csak ne vetkőzős legyen. Majd mi is beszállunk. Ja, én nem, nekem nem szabad – jutott eszembe a varázslat.

- Kieran nem a lovagom, ő… - kezdte, de félbeszakítottam.

- Lovagod, nem lovagod, kit érdekel, az a lényeg, hogy délután kettőkor induljunk el. Hétkor vagy nyolckor jó lenne felverni a sátrat, addig öt órát haladhatnánk ma.

- Ha ezt akarod – felelt ingerülten, úgy tűnt, sikerült felbosszantanom. Hiába, a gyakorlat.

- Ezt akarom. Akkor kettőkor!

O.O

A tenger mellett sétáltunk. Corn nem volt hajlandó elárulni, hogy miért pont ezt az utat kell választanunk, amikor van egy rövidebb Rolandék kastélyához. Mivel Kierannal lemaradva beszélgetett, és nem mutatott rá hajlandóságot, hogy előrejöjjön hozzánk, úgy tűnt, egy ideig nem is tudom meg az okot. Mégis megkönnyebbültem, hogy az apám biztos távolságban van tőlem, ahogy születésem óta mindig, nem akartam, hogy anyámmal gondoljanak egyet, és újra megpróbálják együtt, akár magára kell hagynom anyámat, akár nem.

- Ez olyan jó! – lelkendezett Mikayla nem tudom pontosan, éppen min. Már megcsodálta közelebbről a tengert, örült a finom tengeri levegőnek, megköszönte, hogy lebeszéltem arról a papucsról, amit eredetileg meg akart venni, és folyton beleakart menni a vízbe. - Még sosem voltam kiránduláson!

- Ez maximum tanulmányi kirándulás – pontosítottam. – Küldetésünk van, neked pedig az a szándékod, hogy csatlakozz Rufushoz és az újonnan alakított vérfarkasfalkájához.

- Ugye, milyen jó, hogy ugyanoda megyünk? – pördült felém, aztán újra közelebb szaladt a vízhez, engem is magával rántva. Hagytam neki, hagy élje ki magát, mielőtt beszélnünk kell két útitársunkkal, el akartam kerülni, hogy leharapják a fejét saját búsongós hangulatuk miatt. A Cornból álladó komorság tovább erősödött minden vidám kacajával. – Imádom a tengert!

Jó ideje haladhattunk már, amikor az egyre jobban feltámadó szél zavaróvá vált, szemünkbe fújta a homokot, nehezítette a sétát, és lefullasztotta az eddig egyfolytában csevegő Mikaylát. Hirtelen Kieran hangjára lettem figyelmes.

- Meg kéne kötnünk a szelet – mondta Cornnak.

Nem bírtam megállni, hogy ne forduljak hozzá hátra.

- A rémálmainkat nem akarod bezsákolni? Van belőlük bőven.

Vártam, hogy Corn felcsattanjon, de nem mondott semmit. Ennyire nem érdekeltem. Ahogy ránéztem, gyorsan Kieranra pillantott, megkérdezte tőle, milyen varázslatra gondolt, mintha meg se hallotta volna mondatomat. Ez enyhén szólva sértette önbecsülésemet, véres bosszút esküdve, morgolódva tértem vissza kis pártfogoltamhoz, aki ekkorra már a kezemet rázta, hogy figyeljek oda rá.

- Ha odaérünk, ott hagysz? – kérdezte. Ezt a kérdést eddig sikerült elkerülnünk, részemről az örvendezés elmaradt, hogy most kell válaszolnom. Vigyázva átlendítettem másik oldalra a batyumat. Tovább nyaggatott. – Félek tőle, hogy nem fogok tudni beilleszkedni!

- Minden jóra fog fordulni – mormoltam neki, és átkaroltam, hogy a megkötetlen szél ne sodorja folyton haját az arcomba. A következő pillanatban gyökerestül akartam kitépni a haját, alig álltam meg, hogy meg ne ragadjam, annyira csábított a lehetőség. Kizártam Corn érzelmeit, és Mikaylához hajoltam. – A falka felállásának pillanatában érkezünk meg, alig lesznek páran, könnyen megismerkedhetsz majd velük. Maradunk egy-két napig, amíg meg nem tudjuk, hova tovább. Rufus rendes srác, vigyázni fog rád.

Ez megnyugtathatta, mert utána nem nyavalygott ilyesmiken, csendben sétált mellettem.

O.O

Nyolc órakor vertük fel a sátrunkat egy sziklákkal körbekerített, homokos részen. Azt hinné az ember, hogy fáradságos munka volt, de nem, a boszorkányfiú intézte el nekünk.

Nem maradt már hátra, mint eldönteni, ki hol alszik. Valahogy ez a téma mindnyájunkat jobban érdekelt, mint korgó gyomrunk. Kieran kijelentette, hogy tehet mágikus falakat a sátor egyes szakaszai közé, de Corn ellenkezett, mondván, ne pazarolja az energiáját. Arra jutottak ők ketten – mindig ezt csinálják, megbeszélik, és minket nem kérdeznek -, hogy a bal oldal a lányoké, a jobb a fiúké. Próbáltam feldolgozni, hogy azzal a nyomorulttal kell megosztanom a sátorfelemet, mikor Mikayla felkiáltott.

- Nem alszom két boszorkány között! – Felém fordult. – Colin, te…

- Akkor alszol a sátorfal mellett, te kis hülye! – rivallt rá Corn.

- Corn! – kiáltottam fel. Ne hülyézze ezt a szerencsétlen kislányt, aki annyi megaláztatást és szenvedést élt át, mint amennyit mi régen. Talán a menőség kitörölte Corn agyacskájából a rút emlékeket?

- Mikayla alszik a sátorfal mellett, én pedig mellette – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amivel pontosan arra ingerelt, hogy tiltakozni kezdjek.

Most az egyszer befogtam a számat. Nem úgy Mikayla.

- Jaj, mi csak egy takarót hoztunk! – jutott eszébe.

- Mert hülyék vagytok! – Corn teljesen kijött a sodrából. – Miért kell nekem egy ostoba, locsi-fecsi kislányra vesztegetnem az időt, amikor annyi más dolgom van? Maradj csendben, és legközelebb csak akkor szólalj meg, ha tíz méteres távolság van köztünk, rendben?

- Elég volt! – Felpattantam, úgy néztem le Cornra. – Hogy mondhatsz neki ilyeneket? Ha ennyire begőzölsz tőle, igyál nyugtatófőzetet, vagy valami! Nem én hasonlítok az apámra, hanem te, épp olyan nyávogós vagy, és még Mikaylára kened a saját sarad! Hogy is…

Corn mondatom közepén felpattant, és elszaladt a part felé. Csend telepedett körünkre. Kieran adott Mikaylának egy szendvicset. Mindketten engem néztek.

- Igazam volt! – csattantam fel.

- Nem volt – ingatta meg a fejét az az idióta. – A Főboszorkányt nem felidegesítened kéne, hanem megnyugtatnod, nagyon felzaklatta őt apád megjelenése és sietős távozásunk.

Erre így még nem gondoltam, de neki a világ minden kincséért se vallottam volna be neki. Igaza volt, felesküdtem arra, hogy segítem őt, és igaz, hogy váltig állította, nincsen szüksége rám, meg hogy minél előbb semmissé teszi az esküt, végképp magára maradt, Kieranon kívül senki nem volt mellette, csak én. Azt nem akartam, hogy hű lovagja pátyolgassa, akkor már inkább odamegyek hozzá én, és bocsánatot kérek.

Szétnéztem, merre találom. A víz mellett ült, és a hátát fordította felénk. Habozás nélkül indultam meg irányába. A puha homok felfogta lépteim zaját, ismerős és kellemes volt benne sétálni. Megálltam mellette.

- Corn! Ne haragudj!

Csak miután kimondtam a szavakat, azután realizálódott bennem, hogy álmomban is valami hasonlót mondtam neki. Zavaromat palástolandó ültem le mellé, majd úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Éreztem, ahogy megdermed, de pár másodperc múltán ő is lazított.

- Tudok nyugtatófőzetet csinálni, magammal hoztam Ariana könyvét – szólalt meg hirtelen, amikor már kezdtem beleélni magam, hogy úgy ülünk egymás mellett, mint a régi időkben. Ránéztem. – Arra gondoltam, hogy tanulhatnál abból. A nénikéim alig mondtak el neked valamit, szükséged lesz a tudásra, amit egészen eddig eltitkoltam előled.

- Köszi – feleltem halkan. – Csodálom, hogy befért a táskádba.

- Nehéz volt belenyomni, de végül sikerült.

Máskor elmeséltem volna neki, hogy én meg Barnie úrfit próbáltam belegyömöszölni a batyumba, gondolván a nehezebb időkre, amikor nem lesz más vigaszom, csak ő, aztán inkább szabadon hagytam, mert összetörte volna az üvegcséimet, de inkább nem mondtam el, azt hiszem, felháborítottam volna vele Cornt.

Hallgattunk egy sort, és néztük a tengert. A hold fényében fürödve csillogott. Minden olyan biztonságos volt, hogy nevetségesnek hatott a nagynénik aggodalma. Kinyújtottam a lábamat.

- Már kicsit bánom, hogy elköszönés nélkül jöttem el - vallottam be Cornnak.

- Rendben lesz, hidd el – mondta halkan. – Nagy megrázkódtatás volt neki az átváltozás, főleg, hogy az utóbbi évekről szinte semmilyen emléke nem maradt, de vissza fog rázódni a régi kerékvágásba. Igaz, hogy majdnem húsz év kiesett neki, de ő sem tutyimutyi. Amikor eljöttünk, Barnie-val az ölében ült az ablak mellett, és a lakókocsitokat bámulta, szerintem anyukádon gondolkozott.

- Meglehet – hagytam rá.

Felhúzta a bal térdét, és átölelte. Ahogyan helyezkedett, közelebb került hozzám. Eszembe jutott az álmom, amiben mindenféle csuda jó dolgot csináltam vele, viszont mindig a legjobb résznél hagytuk abba, ami bosszantott. Arra gondoltam arra, miért ne próbálnánk ki élőben pár dolgot, ha Kieran távol van, de arra jutottam, onnan, ahol ül, simán láthatná. Hátranéztem megnézni, igazam van-e.

A düh, amit hirtelen éreztem, nem a sajátom volt, de így is olyan izzón járt át, mint Cornt. Ahogy felé fordultam, hogy megkérdezzem, mi a baj, megint eszembe jutott, ezúttal nagyobb izgalommal, milyen lenne megcsókolni. A fájdalomba belerándult egész testem. Az istennek se értettem, hogy működik ez az átokfajzat riasztóba, hozzá se értem, akkor miért vijjog? Lehet, hogy érzelmekhez van kötve? Szabadon csókolózhatnánk, ha nem éreznénk közben semmit? Oké, ez lehetetlen, de ha rajta múlik is az életem, teszek egy próbát.

Elhessegetve, mit ígértem neki a nyomulásról, maximálisan visszafogva magam indultam meg felé. A többiek elég messze voltak ahhoz, hogy ne láthassák, pontosan mi folyik itt. Úgy tettem, mintha csak közelebb akarnék hajolni hozzá. A következő pillanatban éreztem, hogy láthatatlan akadály feszül közénk, Corn pedig megrökönyödve nézett rám.

- Bo… bocsi, azt hittem, hogy… hirtelen másra gondoltam, mármint, hogy meg akarsz… – dadogta, és eltüntette közülünk az akadályt. Elvörösödött, és elfordult, mintha szégyen lenne ilyesmit feltételeznie.

- Meg is akartalak – jelentettem ki mérgesen. Most miért kellett elrontania?

- Remélem, nem zavarok – hallottam meg egy tőlünk öt méterről szálló hangot. Kieran volt.

Köpni-nyelni nem tudtam, úgy bámultam rá, az előbb még Mikayla mellett volt! Corn ugyanilyen ábrázatot produkált. Ő tért először magához.

- Nem zavarsz – mondta gyorsan.

- De igen, zavarsz, miért nem bírod kicsit magára hagyni a mestert a tanítványával? Ha nem vennéd észre, szükségem van az okításra – kontráztam.

- Szívesen tanítalak – szólt Kieran mosolyogva. – Csak kérned kell.

Hogy én, őt. Megfájdult a hasam.

- Mindent elintéztem, Cornelia, a sátor biztonságos, több erőfal is védelmezi. A két medál, amit viseltek, azonosítóként szolgál, hogyha baj van, ti ki-be járhattok a határokon keresztül. Természetesen én magam is átjuthatok rajtuk.

- Várjunk csak, mi lesz Mikaylával? – kérdeztem tőle. – Ő nem tud átjönni, még a végén bennragad! Remélem, nem várod el tőle, ha betörnek a gonosz túlvilági lények, egy helyben maradjon!

Nem felelhetett, mert ekkor, ezen a csöndes éjjelen megtámadtak minket.