1. fejezet

1. fejezet

Colin

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje elemzés

Avagy miért nem egészséges a zombi szomszédság?

Szerzői megjegyz.: Miss Veer, nem lehetne ötven könyv helyett ötöt leelemeznem? Ki se látszok a francialeckéből!

Adott egy elszigetelt kis falu, amit körülvesz egy zombiktól nyüzsgő erdő. Kellemes hely lehet, ugye? Minden kismama oda vágyna. A főhősnő, akinek már elfelejtettem a nevét, egy nap arra eszmél, hogy fel is út, le is út, ugyanis édesbátyja kidobta otthonról, mindezt miért? Mert a lány hagyta, hogy az anyja zombivá váljon. Teljesen a báty oldalán állok, mikor azt mondom, ki lehet olyan sültbolond, hogy hagyja az anyját megharaptatni egy zombival – aki ráadásul az apja? Nekem sem valami rózsás a családi hátterem, de ez azért meredek. Ezek után a kiscsaj hihetetlen titkokra bukkan, aminek következtében be kell merészkednie egy zombiktól uralt erdőbe… a fenébe is, Corn, miért nem jössz a buliba?

Mr. Grey, ez legjobb esetben is csak gyenge kettes. Ha már bevállalta a plusz munkát, ne tegyen úgy, mintha egyszerű házi dolgozat lenne. Mindamellett jobban tenné, ha szíveskedne mellőzni a barátnőjének írogatott üzeneteket, és inkább az elemzést fejezné be tisztességesen!

O.O

Arra ébredtem, hogy édes jó anyám a falat veri egy beszáradt sajttól büdös pizzás dobozzal. A teljes lakókocsi beleremegett csapkodásába, amivel engem hamarabb ki tudott volna űzni a világból, mint a nálunk tanyázó patkányt a konyhából. Mindegy is, ideje volt kimásznom az ágyból, és indulni a Halloween-bulira. Így, hogy a legjobb barátom, Corn nem tartott velem, nem volt hozzá annyi kedvem, mint máskor, de mivel már rajtam volt a menő vámpíros jelmez, amit anyám káromkodással teli hosszú órák kemény munkájával varrt meg, nem akartam pocsékban hagyni, no meg egyébként is jelenésem volt a csajok miatt.

A jelmez hófehér keménygallérja stílszerűen vérpöttyös volt, mert anyám abba törölgette tűvel összeszurkált ujjait. A vámpírfogsort Corntól kölcsönöztem, aki egy ősrégi ládában találta, és lepasszolta a jeles alkalomra. Délelőtt alaposan átöblítettem, és tőlem szokatlan szorgalommal megsúroltam fogkefével, így félelem nélkül haraphattam rá. Vicsorogni kezdtem, kipróbálva, nem pottyan-e ki a számból. Bent maradt.

A lakókocsi egyetlen tükréhez léptem, és megnéztem benne magam. Úgy festettem, mint aki most kelt fel a koporsójából – vagyis a szerelésem maga volt a tökély. Egyedül vörös hajam rontott a látványon. Odamentem a benti hűtőhöz sűrített paradicsomszószért, összekevertem egy kevés alkohollal, ami elvette a paradicsomszagot, majd egy másodpercnyi totojázás nélkül öntöttem a hajamra. Utána rémlett fel, hogy a vámpíroknak inkább a foguk szokott véres lenni, mint a hajuk, aztán letudtam annyival, hogy úgyse akartam finnyáskodó vámpír lenni, akkor már inkább olyan, aki a vérszívás közben megdagonyázik áldozatai vérében.

- Ó, Teremtőm! – szólalt meg anyám, mikor meglátott kilépni a szobából. Napok óta először nem tett hozzá semmi káromkodást, helyette odalépett hozzám. – Mi történt veled? Colin, már megint verekedtél?

- Anya, nem tört be a fejem, ez a jelmezem – világosítottam fel. – Különben is ügyesebben verekszem, minthogy bárki is beleverhesse a fejem a betonba.

- Bárcsak te se vernéd bele másokét.

Ezzel a kívánsággal már elkésett, öt éve kellett volna hasonlóakat mondogatnia, akkor lehet, hogy a beton helyett a fakerítéseket részesíteném előnyben.

Anyám csípőre tett kezekkel nézett rám.

- Kit viszel a buliba?

- Ez nem bál, nem kötelező partnert vinni, majd ott találok egy csajt. Burkolt kérdésedre válaszolva: Corn nem tud jönni, találkája van a buggyant nyanyákkal.

- Ne hívd így a nagynénjeit, olyan kedvesek hozzánk! – szidott meg anyám.

Nem volt igaza, velem soha nem voltak kedvesek, ahányszor megláttak, kidülledt szemmel néztek, és az orruk alatt valamit mormoltak. Igaz, olyan szempontból hálás lehettem nekik, hogy nem kellett anyámmal új helyet keresni a lakókocsinak, de máskülönben kilelt tőlük a hideg. Meg az egész Holloway birtoktól. Egy kriptában is szívesebben éjszakáztam volna, mint közvetlen szomszédjukban. Akkor már mentem volna a zombis erdőbe.

Anyámnak ezt nem említettem, mert ő megannyi év után még mindig eszméletlenül boldog volt, amiért találtunk egy zugot, ahonnan nem üldöznek el.

- Vigyázz magadra! – mondtam anyának, egy puszit nyomtam arcára, aztán kiléptem az alacsony bejárati ajtón. Egyből ruhámra ragadt egy pókháló. Ott hagytam, vámpír lennék, vagy mi.

Kint koromsötét volt, és október végéhez képest hideg, a délutánra felszakadozó köd újra rátelepedett Dullville-re. A csillagokat leszámítva egyedül a buliba vezető jelzőfények – pimasz vigyorúra faragott töklámpásokba helyezett mécsesek – égtek.

A lépcsőn lesétálva befordultam a sarkon, így máris a városiak által csak vészkertnek hívott pokol bugyrában találtam magam. A nyanyák Heszperiszek párkánya néven emlegették ezt a helyet. Nem értettem, miért keresztelték párkánynak, semmi párkányszerű nem volt benne. Ahogy elhaladtam az egyik vénségesen vén fa előtt, meghallottam a szélcsengők hangját.

Már kisebb koromban is kivert a víz a szélcsengők trillázó egymásnak koccanásától, hát még, ha mindez szélcsendben történt. Cornnal a fél életünk azzal telt, hogy próbáltuk kilesni, hova aggatnak a nagynénjei fonalakat, hogy azokkal húzgálják a szélcsengőket jól frászt hozva ránk. Mivel sem fonalat, sem egyéb szerkentyűt nem találtunk, békén hagytuk a teraszt, és inkább bulizással meg szörfözéssel töltöttük üres óráinkat. Most sem szívleltem hangjukat, ezért csak egy pillanatra álltam meg, hogy belessek a nagy, üvegezett bejárati ajtón. Nem láttam bánt lámpafényt… tényleg elrángathatták Cornt a többi bolondhoz. Búcsút vettem az otthonomnak csúfolt birtoktól, mielőtt Corn nagynénjeinek valamelyik eszement macskája rám támadhatott volna a sötétben.

Az utcán elég sokan voltak, mindenféle maskarába öltözött gyerekcsapatok száguldoztak édességet kunyerálni az otthoniaktól, öreg hölgyek segédkeztek az egyik kisebb téren egy csomó letakart tükör között, máskor közterületekről száműzött portékások cukormázas almát, sütőtökös pitét és karamellás kukoricát árultak. A gusztustalanabb süteményeket arrébb, a híd mellett kínálgatták a járókelőknek, azokat már nem néztem meg, jobban érdekeltek a buliba igyekvő lányok. Volt közöttük mindenféle túlvilági lény, és mind a temetőbe mentek.

Azt hiszem, pár megveszekedett alakon kívül én voltam az egyetlen, aki komolyan örült, hogy a temetőben tartják az éves Halloween összejövetelt. Már csak azért is, mert Dullville összes (azaz kettő darab) szórakozóhelyéről ki voltam tiltva, így, ha csak nem számoljuk a házibulikat – márpedig azokat nem számoljuk, mert pocsékak -, ebben az évben az újévi utcabál kivételével teljesen lenullázódtak a bulizási esélyeim.

A temetőben már állt a bál, a kapunál az egyik bivalyerős tulok osztotta az észt. Ami azt illeti már csinálhatta egy ideje, mert neki nem sok maradt.

- A temetőből semmit sem szabad kivinni, ha mégis megteszitek, örök kárhozat vár rátok! – rikoltozta, és elkapdosta a közelben állók kezéből a piásüvegeket, majd bezsákolta őket a kapu túloldalán álló mélyhűtőládákba. – Minden helyben fogyasztandó, vagyis a csajok is! A középső bárnál várjuk a karaokéra jelentkezőket!

Már mentem volna befelé, ha a tulok nem tartóztat fel.

- Hé, haver, te mit hoztál?

- Egy balegyenest, ha nem engedsz be – feleltem készségesen. Valami filmből vettem, amit Cornnal láttunk, ennek ellenére szó sem volt üres fenyegetőzésről, komolyan gondoltam

Jól be lehetett már állva, mert felnevetett, megcsapkodta hátamat, és utamra engedett. Amint beléptem a temetőbe, megpillantottam három csajt a sírok melletti gyepen hasalni. Úgy vigyorogtak fel ránk, érkezőkre, mintha az se érdekelné őket, hogyha a sírokra fektették volna fel őket. Fekete boszorkánycuccot viseltek és hosszú, lilás fekete parókát, de egy pillantást se fecséreltem ruházatukra, inkább azt figyeltem, milyen ügyesen egyensúlyozzák fenekükön a teli söröskorsókat.

A buli színes forgataga magával ragadott, hol egy lidérccsaj, hol egy küklopsz jött szembe, és vámpírokból is akadt szép számmal, ők az egyik ősi családi sírbolt bejáratánál gyülekeztek. Az egyik szőke csaj hívott volna engem is, ha egyik haverja fel nem ismeri bennem azt, aki előző hónapban eltörte állcsontját. Az invitálás elmaradt, mehettem a saját fejem után. Nem bántam, fiatal volt az idő, alig múlt éjfél, a jobb csajok még csak mostanság érkeztek.

A vörös fényekkel kivilágított temető közepén rendezték be a bárt, ami ebben az esetben két sírra keresztbe rátett kőtömböt jelentett rengeteg alkohollal és a bárpult mellett szenvelgő romlott angyallánykákkal. Az egyik aranyosan pislogott rám, és mivel Corn nem volt itt, hogy puszta jelenlétével leállítson, egykettőre felé indultam.

Félúton se jártam, mikor elém táncolt egy hastáncosnőket idéző ruhájú, szegfűszegillatú lány. Rám szegezte dióbarna szemét, és sejtelmes sustorgásba fogott.

- Karna vagyok, a fájdalom istennője. Vigyázz, halandó, ingatag talajra tévedtél!

Ha külsőre nem is, beszédstílusra túlságosan hasonlított Corn nagynénjeihez ahhoz, hogy komolyan tudjam venni, így meghajtottam előtte fejemet, aztán továbbmentem az aranyhajú angyalhoz, aki szárnyait feladva – pontosabban a bárpult mögé dobva – várt rám. Amint a közelébe értem, nesztelenül elém lépett.

- Te nem Cornelia Holloway-jel vagy? – kérdezte sápatag hangszínen. Azt hittem, hogy minimum olyan csengő hang hagyja el a torkát, mint amilyen Corn sajátja, ezért rosszul esett motyogása, jobbnak láttam egy csókkal elhallgattatni. Mikor levált a számról, azért tovább beszélt, bár most már egészen más szemmel nézett rám. – Ezek szerint nem.

- Gőzöm sincs, kiről beszélsz, sőt azt se tudom, ki vagy, de elrabollak – mosolyogtam rá gonoszul, vámpírszerepemhez hűen. A csajszi nevetgélni kezdett, mint aki biztos benne, hogy tudom, kicsoda, csak megjátszom magam, pedig tényleg nem rémlett a pofija, de még a többi testrésze se. Nem tartozhatott a suli krémjéhez, mert akkor nem állt volna szóba velem, sőt azt se engedte volna, hogy megfogjam a kezét. Bágyatag mosolyt vetett rám, és némán tűrte, hogy hátrébb húzzam az egyik eldugottabb sírkerti ösvényhez.

A zene mindenhol fülsértően hangos volt, de minket ez nem zavart, részben, mert az angyal szőke lobonca fedte füleit, részben, mert a nagy csókolózásban az enyémeket is jótékony palásként borította. Húsz percet töltöttünk smárolással és ivással. Egy pillanatra se hagytam, hogy az egyik sírra engedje poharát, újra és újra töltöttem neki a múmiától zsákmányolt borból, miközben egyre hátrébb húztam a temető kertjében. Arrébb tündérkék lejtettek szexis táncot, kicsire voltak attól, hogy ledobálják amúgy is sokat sejtető ruháikat, ezért eszembe se jutott szobára vinni a csajt, maradtunk ott, ahol voltunk.

Arcához nyúltam, állánál megemelve közelebb húztam magamhoz, mire egy ásításnak is beillő légvétellel merült újra a csókolózásba. Ahogy hátráltam magammal húzva, el a sok kíváncsiskodótól, bal combom nekiütközött egy sírnak.

- Mit szólsz egy kis félrevonuláshoz? – kérdeztem az angyalkát.

- Felőlem re… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert mikor kivettem az igenlő választ, számat azonnal szájához tapasztottam. Mikor elszakadt tőlem, újratöltöttem poharainkat, és a magasba emeltem sajátomat.

- Fenékig!

Nevetve koccintott velem, aztán az utolsó cseppig megitta a bort, én úgyszintén. Ujjai közé csippentette előbb az én poharamat, majd a sajátját, és a sír egyik részénél álló jókora bokorba ejtette őket, hogy azok se legyenek útban. Utánuk küldtem a kiürült borosüveget, aztán ismét a szájára buktam.

A csókba belefeledkezve nyúltam hátra, hogy felülve a sírra magamra húzzam a csajt, de kisé elszámítottam magam, és lendületemnek meg a sok piának hála átestem a síron. Mikor kaptam volna a csaj után, hogy jöjjön ő is, és érezzük jól magunkat a bodzafa tövében, valaki megharapott a bokámon. Reméltem, hogy az egyik gyepen hasaló lány tévedt az utamba. Kezdtem bánni lustaságomat, hogy az angyalkával is beértem, mikor ilyen rendkívüli, harapdálós teremtések is eljöttek a buliba, akiknek talán még sör is akad a fenekükön.

Egészséges kíváncsisággal néztem le arra a lányra, aki képes volt ilyen rövid idő alatt kinézni magának és megharapni, amikor észrevettem, hogy a harapdáló nem szolgálhat sörrel. Sőt – fenékkel sem.

O.O

A víz hangos zubogással érte el a fürdőkád alját. Reméltem, hogy a kád már nem lyukas, és nem árasztom el vízzel a Holloway birtok hátsó részét. Nagy szükségem volt egy kis vízre és pár pillanatnyi szusszanásra. Miközben a kád szélére ülve vártam, hogy elég víz összegyűljön benne, ujjaimmal önkéntelenül hajamba szántottam, ami még mindig nedves és ragadós volt a paradicsomszósztól. Életem legeslegrosszabb buliján voltam túl, és annak ellenére, hogy nem akartam az ott történtekre gondolni, újra és újra eszembe jutott az a halotti szempár, ami rám meredt a sír mellől.

Ott és akkor azt hittem, menten kiugrom a bőrömből. Nem tudtam padlóra küldeni a lényt, mert már a földön volt, de azért behúztam neki egyet, hagy tudja meg, kit harapdált. Azt azért nem hittem volna, hogy az öklöm akkora hanggal csapódik majd az arcának, mint a ménkű, és hogy ennek nyomán bőrömhöz tapad arcának kisebbik része. Rémületemben megragadtam támadóm alkarját, de arról meg vastag réteg hámlott le érintésem nyomán, ami nem hatott rám valami nyugtatóan. Azt az izét messze elhajítottam, aztán a sír lábánál álló bokorba estem.

Az aranyszőke csaj, akivel addig el voltam foglalva, játéknak vélte a dolgot, és csatlakozott hozzám, de azt hiszem, a jövőben nemigen lesz kapható semmilyen bizalmas foglalatosságra, ugyanis lehajítottam magamról, és hanyatt-homlok rohantam ki a megvilágított ösvények egyikére, otthagyva őt a bokor mellett. Látva a mulatozókat le is higgadtam volna, ha nem fáj olyan elviselhetetlenül a bokám. Így viszont jobbnak láttam hazasántikálni. Itthon borzasztó fájdalmakkal küzdve azonnal a kádhoz siettem, útközben ráléptem az irodalom beadandómra és egy – valószínűleg a patkány által padlóra hurcolt – bontatlan chipses zacskóra, de nem zavartattam magam, csörtettem tovább be, a fürdőbe.

Most meg a kád szélén üldögélve azzal nyugtattam magamat, hogy Corn nagynénjei miatt látok rémeket. Nem kellett volna az esti imámba foglalni, hogy jöjjenek el értük az ufók, és vigyék haza őket, emiatt rémülhettem meg egy különösen élethű halloween-i jelmeztől.

Nagy küzdelmek árán megnyitottam a csapot. Hihetetlen, milyen csórók voltunk, még egy új vízcsapra se telt, nemhogy másra, mondjuk mobilra. Nem is nagyon hiányzott most, hogy úgyse hívtak bulikba, Corn meg alig egy köpésre lakott, mégis örültem volna neki.

Előzőleg lekapott cipőmet félrelöktem, és megharapott lábammal beleálltam a vízbe. A fájdalom rögtön beleállt bokámba, majd ijesztően gyorsan átterjedt az egész lábamra. Fujtatva nyúltam anyám mosdó feletti gyógyszeres szekrénykéje felé. Miután magamhoz vettem belőle három címke nélküli kenőcsöt, lerúgtam a másik cipőmet, és a másik lábammal is a kádba léptem. Letelepedtem peremére, és nagyot ásítottam, pedig még hajnali egy se múlt. Máskor sose csináltam ilyet, ez is a harapás műve lehetett. Vagy egyszerűen megőrültem.

- A francba!

Kinyitottam a balra tőlem nyíló kis ablakot, és a ház felé néztem. Nem volt reménytelenül messze, és pont elláttam Corn ablakáig, de még mindig sötétség borult szobájára. Be akartam csukni az ablakot, hogy elkezdhessem bokám bekenőcsözését – úgy terveztem, hogy minden gyógykenőcsöt rákenek, amit csak találok, az egyik biztos hatni fog -, mikor halk koppanást hallottam. A következő pillanatban vadul villogó sárga szempár nézett velem farkasszemet.

- Ne már! Sicc, el innen! – kiáltottam fel, és megdobtam a macskát az egyik kenőccsel. Corn nagynénjének egyik macskája volt a huszonkettőből, de nem tudtam a nevét. – Menj innen, Datolya, Pisztácia, vagy melyik vagy! Hess!

Amaz lomha ugrással tért ki a felé repülő kenőcsös tégely útjából, majd egy macskához képest igencsak méltatlankodó pillantást vetett felém. Ekkor vettem észre, hogy nem az egyik vadállattal van dolgom, hanem Corn kedvencével, Barnie úrfival. Szerettem ezt a macskát, régen, mikor még a Cornhoz átjárós időszakomat éltem, folyton Barbie-nak becéztem, és halálra kényeztettem. Nem felejtette el.

Barnie úrfi közelebb lopózott hozzám, és olyan éberen fürkészte arcomat, hogy attól még álmosabbnak éreztem magam.

- Miért nem a gazdád után mászkálsz? Nincs itthon? Bulizik, és itt hagyott? – kérdeztem tőle, majd mikor leült a párkányra, megkavartam a vizet sértetlen lábammal. – Velem is ez a helyzet, még csak nem is hívott arra a hülye találkozóra. Igaz, valószínűleg nagyon unalmas, a nyanyák boszisütit osztogatnak, és mindenkinek reklámozzák a boltjukat, de ennél a bulinál még az is jobban megérte volna. – Megint ásítottam, aztán kikönyököltem a párkányra. – Mindegy, mi, férfiak fogjunk össze. Adj rá mancsot!

Barnie úrfi kelletlenül jött közelebb, bizonytalanul nézegetve a vízre, de azért centizgetve haladt felém. Amikor kartávolságba ért, megragadtam, és ölembe vettem.

- Te vagy a kedvencem mind közül, bár nincs klassz neved, mint Indiáncseresznyének, így is jó vagy. – Úgy ficánkolt, mint akinek ez nem elég. De az is lehet, csak a víz miatt. – Csak vicceltem, a neved is nagy ász.

Tovább akartam dicsérni, mikor valaki kopogtatott az ajtón. Nem vagyok egy ijedős típus, de a temetős jelenet után akaratlanul is megborzongtam. Megvakargattam a macska nyakát, úgy néztem hátrafelé. Már sajnáltam, hogy Corn nyomására elolvastam azokat az idétlen könyveket az állandóan mozgásban lévő természetfölötti erőkről.

- Látod, Barnie? Ha sok paranormális tiniregényt olvas az ember, paranoiás lesz. Ki az? – kiáltottam ki hangosan, hogy biztosan meghallják.

- Miiii! Csokit vagy csalunk! – kiabálta be egy seregnyi gyerekhang.

- Ilyenkor? Már éjfél is elmúlt, mars az ágyba! – ordítottam vissza nekik, félig felállva, a macskát szorosan magamhoz ölelve. Barnie úrfi belém mélyesztette karmait, de ekkorra már úgy megugrott fájdalomtűrő szintem végső határa, hogy meg se nyikkantam addig, amíg a kölykök újra nyaggatni nem kezdtek. – Menjetek innen!

- A Holloway nénik miért nincsenek itthon? – kérdezte egy szemtelen kisfiú hangja. – Mi oda akarunk bemenni, a boszorkányos házba!

- Ne mondd ki! – szólt rá halkabban egy kislány. – Még meghallja!

- Mi? Ő is boszorkány? – csatlakozott a beszélgetésbe egy másik kisfiú.

Megelégeltem csevejüket, és azt, hogy már engem is boszorkánynak néznek – engem, aki ráadásul férfi vagyok! -, teljesen felegyenesedtem.

- Amíg hármat számolok, tűnjetek el! – mennydörögtem az ajtó irányába nézve. – Egy…

Mire eddig eljutottam, már hallottam rohanó lépteik zaját, távolodtak a kertből, és az egyik szomszéd felé vették az utat. Ezt nem bántam, ezért visszaültem.

- Hogy ezektől az embernek sosincs nyugta. Tudod, Barnie, én mindig is tudtam…

Bírtam Barnie úrfit, tíz percig elbeszélgettem vele a kád peremén ülve, majd kiengedtem a szabadba, hagy csajozzon, ha már én így bebuktam ezt az estét. Miután kimásztam a kádból, és megtörölgettem lábaimat, felvettem a kenőcsöket, és mindet az ágyra szórtam. Jól bekentem velük bokámat, majd egy törölközőt aláterítve úgy hagytam, ahogy volt, és ledőltem aludni.

Harangozás meg édes jó anyám kiabálása keltett.

- Colin, már dél van, nappal enyém az ágy, sipirc itthonról! – hallottam hangját közvetlen közelről. Hunyorogva nyitottam ki szememet, az ablakokon beömlő fénytől alig láttam. Nagy nehezen ülő helyzetbe húztam fel magamat, és felálltam az ágyról.

A bokám még mindig sajgott, de nem hallattam egy jajszót sem, mert még elcipelt volna a két nyanyához. Inkább a halál, mint ők. Csak vicceltem, ha a halálomon lennék, hozzájuk fordulnék. De csakis akkor.

- Jól vagy? Soha nem szoktál így fetrengeni! – nézett rám anyám. – Mennyit ittál te tegnap?

- Nem sokat – feleltem alig mozgó ajakkal. – Szia.

- Szia – köszönt vissza, majd keresztbetett karokkal nézett vissza rám, azt találgathatta, nem hazudok-e. Mikor látta, hogy nyoma sincs rajtam a másnaposságnak – ahhoz azért több kell, mint fél üveg bor -, elmosolyodott. - Na, mit vettél Cornnak?

Annál nincs is kellemetlenebb, mint amikor az embert álmából ébresztik, és egyből riadót kell fújnia egy olyan nagy horderejű esemény miatt, mint amilyen a lányhaverja elfelejtett születésnapja.

- Szépet – sziszegtem anyámnak, és már oldalaztam ki mellette, hogy úgy, ahogy voltam, elhagyjam a házat. Még a cipőimet meg akartam keresni, és már itt se voltam. Nem akartam megvárni, hogy Corn átjöjjön két nagy szelettel a születésnapi tortájából, és itt találjon engem felkészületlenül, ajándék nélkül.

- Mi szépet? – faggatott anyám.

Bosszús pillantást vetettem felé, de nem mondtam semmit, helyette megkerestem cipőimet, és felerőszakoltam őket lábaimra. A bal bokám se volt jobb állapotban a jobbnál, bicegésem így tegnap óta tovább erősödött. Még rosszabb lett a kedvem, amikor eszembe jutott, hogy a vámpírfogsort útközben valahol elhagytam, így azt sem tudom visszaszolgáltatni.

- Porcelánmacskát vettem neki – kamuztam.

- Tényleg? Azt hittem, fiam, ennél azért kreatívabb vagy.

Kicsit kiidegelt, hogy még a kamuajándékomat se becsüli. Pedig drágább volt egy olyan díszakármi, mint amennyi pénzem volt. Ha ez nem jó, mi az?

- Ez a tizenhetedik szülinapja, amire ajándékot kell vennem, szerinted jut eszembe még új?!

- Az első nyolcnál itt se voltunk, az utána lévő ötre pedig én vettem, egy szavad se lehet!

- Oké, akkor már negyedik alkalommal szenvedek az ajándékával, most boldog vagy? Nem is beszélve a karácsonyokról. - Odaléptem az asztal mellé. - Milyen volt a tegnapi munka?

- Egész jó, kár, hogy nincs minden hétvégén Halloween.

Ezzel nem értettem egyet, de inkább nem feleltem rá semmit, elvettem az asztalról egy kis pénzt, majd tükörbe se nézve lódultam ki az ajtón.

Egy csapatnyi gyerek az utcán játszott ünneplő ruhában, de amint megláttak, rikoltozni kezdtek, hogy Csokit vagy csalunk! Igazuk volt azoknak, akik azt állították, hogy a gyerekek nem felejtenek egyhamar, ezek is direkt nekem kezdtek rá, megtorolva, hogy éjjel elzavartam őket. Figyelmen kívül hagytam őket, és továbbindultam a hátsó udvar felé, aminek egyik oldalán a diófák alatt rengetegen sürögtek-forogtak.

Öreg nénik jöttek hazafelé a vasárnapi istentiszteletről, jobbára maguk között motyogtak, néhányan pedig azt diskurálták, milyen istentelenségek történtek mostanság utcánkban. Az egyik néni nyekergős hangon odaszólt nekem. Mint kiderült, nehezményezte, hogy kihagytam a misét.

- Sétálgatunk, sétálgatunk, a templomok meg üresek?

Széles vigyorral néztem vissza rá, majd hátrálni kezdtem vissza, a kerítés felé, elkerülendő a további beszédes kedvű asszonyokat, miközben mozdulatlan szájjal odasziszegtem neki:

- Prédikálunk, prédikálunk, a temetők meg üresek?

- Colin!

 A hátam mögül jövő lányhangra összerezzentem. Nem csak azért, mert teljesen váratlanul ért, hanem mert ötvöződött benne a pajkosság a rosszallással. Corn halkan felkuncogott, de amint felé fordultam, feddő pillantást vetett felém. Egy kicsit nehezen köszönthettem volna fel ajándék híján, így próbáltam odázni a szülinap tényét. A kedvéért megerőltettem magamat, és szépen artikulálva szólaltam meg.

- Mi újság, szívem szép szál szerelme?

Két nagynénjét eddig észre se vettem – pedig elég feltűnő teremtések -, de most muszáj volt, mert az egyik kilépett mögüle, és egy félbehajtott újsággal fültövön csapott. Már nem is érdekelt annyira bokám vészes állapota.

- Mi van a hajaddal? – érdeklődött Corn élénken, felvont szemöldökkel nézve rám.

Hopp, a hirtelen ébredésben megfeledkeztem a hajamról, anyám meg nem világosított fel. Nem csoda, hogy ellenszenves voltam annak a vén szatyornak. Sürgősen visszavonulót kellett fújnom. Hátrálni kezdtem.

- Majd később beszélünk, jó?

- Nem, most beszéljünk! – heveskedett Corn. Már megint nem bírt magával.

- De most nem jó.

Máris mentem vissza, a lakókocsink irányába, de már nem csak azért, hogy megmossam hajamat, hanem, mert eszembe jutott Cornnak egy jó kis előajándék.

- Ne butáskodj már! – Láttam, ahogy Corn visszanéz nagynénjeire, integet nekik, azután utánam rohan. – Colin! Colin… Colin, megvárnál?

Ha már ilyen szépen kérte.