6. fejezet

6. fejezet

Cornelia

Az élet nagy kérdései (amikre félek választ találni)

Most komolyan, szerintetek a sellők mivel lélegeznek a víz alatt? Ha odabent kopoltyújuk van, akkor viszont hogyan lélegeznek olyankor, amikor a felszínen vannak?

Ha a vámpírok nem hisznek Istenben, miért égeti őket a kereszt? Vajon a vámpírokat ki teremtette?

A vérfarkasoknak mindegy kivel bratyiznak, amíg az illetőnek nincsenek szemfogaik?

Hogy lehet, hogy egy lány, aki szörnyvadászatból él, sokkal stílusosabban néz ki nálam? Hogy jut ideje az öltözködésre?

Megbízhatunk egy angyalban, akit kirúgtak a mennyből? Már nem azért, de Luciferrel nem ugyanez történt?

Mit csinál egy kísértet, amikor épp nem kísért?

Hogyan áruljam el a legjobb barátomnak, hogy talán nemsokára élőhalottá fog változni? Nem fog hülyének nézni?

Ha valamelyikre tudjátok a választ, kérlek, segítsetek! Addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

Most komolyan, olyan vagyok, mint a kukorica.  Igaz, hogy a növény nem terem meg csak úgy magától, de ha már egyszer el van vetve, akkor erős és szívós, makacsul ellenáll a természet erőinek. Ilyen vagyok én is.

Látva, ahogy Colin összeesik egész egyszerűen elpattant bennem valami. Nem akarja senki az egyszerű, átlagos Cornt? Rendben, félreteszem, amíg újra szükségem nem lesz rá.

- Angyal, vidd be a sellőt a szertárba, aztán cipeld be Colint is, addig én hívok segítséget! – hadartam, majd a főbejárathoz futottam, és ott vettem elő a mobilom, hogy miközben telefonálok, szemmel tarthassam, kik jönnek erre. Abba már bele sem gondoltam, milyen szavak jöttek ki a számon.  

Nem volt más választásom, Daphnét hívtam, aki ilyenkorra már a boltban volt.

- Daphne néni, baj van – sóhajtottam. – Itt vagyok a tornateremben egy angyallal, egy uszonyos sellővel és az ájult Colinnal. Jól jönne a segítség.

- Colin elájult? – kacagott fel, mintha a tények közül egyedül ez lepte volna meg. – Ne aggódj, úton is van a segítség, kis Főboszorkányom. Örülök, hogy végre a megfelelő körökben mozogsz, talán végre rájössz, hova is tartozol.

Behunytam a szemem, hogy mérsékeljem magam, és ne vágjak vissza.

- Akkor várom a segítséget – mondtam végül, majd letettem a telefont.

Az angyal épp az ernyedt Colint emelte fel, hogy becipelje Sophie után, aki túl hangosan méltatlankodott odabentről. Rohantam, hogy felkapjam Sophie szétszakadt alsó ruházatát – úgy látszik, hogy az uszony nem csípi a nadrágot és a bugyit – meg Colin táskáját, aztán bevetettem magam a szertárba, és magunkra csuktam az ajtót.

- Minek törődsz ezzel az idegesítő, pimasz halandóval? – csapkodott a farkával Sophie olyan arccal nézve Colinra, mintha egy kupac szemét lenne.

- Minek törődöm veled? – kérdeztem vissza. – Inkább fogd be, Sophie, mert tőlem aztán kifilézhetnek, nem azért segítek, mert érdekelsz!

Hát, akkor miért, kérdeztem magamtól, de választ nem kaptam. Inkább az angyalra néztem, aki épp azon igyekezett, hogy mindent elpakoljon a hisztis sellő uszonyának útjából. A kis hableány című rajzfilmben nem tévedtek nagyot, Sophie tökre úgy nézett, mint Ariel a jobb napjain, csak épp zöld helyett piros és rózsaszín volt derék alatt. A pikkelyes bőre nem is lett volna olyan vészes, ha nem találom annyira furának. Mintha álmodnék, amely lehetőség legalább vicces lenne, jót nevetnénk Colinnal, amikor elmesélném neki.

Sóhajtva kisimítottam egy vörös tincset a sápadt arcából, reménykedve, hogy felébred az érintésemre, mintha az maga Csipkerózsika hercegének csókja lenne, de meg sem moccant. Mélyen és egyenletesen lélegzett, így azt gondoltam, az állapota nem életveszélyes, akár hagyhatom is pihenni, legalább addig sem kell átélnie ezt a borzalmat.

Sophie felháborodottan mondta a magáét, hogy a Főboszorkánynak így meg úgy kötelessége a segítség, de kikapcsoltam a hangját a fejemben, és végül az angyalra néztem, aki mindent megtett már, amit csak tudott, hogy kényelmesen ellehessen, most szinte kétségbeesetten nézett körül teendő után.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem. Most, hogy már nem láttam a szárnyait meg azt az előbbi glóriát megint annak a helyes srácnak tűnt, mint korábban. Kár, hogy a varázs elveszett, amikor kiderült, hogy nem átlagos fiú.

Nem szerettem a nem átlagos dolgokat.

- Segítek, ha tudok – felelte magától értetődően.

- Úgy értem, itt a suliban – pontosítottam. – Nem a mennyben kellene lenned? Mondd, hogy legalább neked nincs szükséged a segítségemre!

Arra gondoltam, az már igazán betenne, ha az angyalok is a Főboszorkánytól óhajtanának segítséget.

- Elbuktam – vallotta be kisfiús őszinteséggel. – Nem kérek segítséget, csak azért vagyok itt, hogy segítsek, ha tudok. Valerian a nevem, őszintén sajnálom, ha a jelenlétem gondot okoz neked.

- Remek, egy bukott angyal! – csattant fel Sophie. – Azt hittem, legalább…

Egy csúnya pillantással elhallgattattam, majd bólintottam az angyalnak, aki szomorúnak tűnt, és ami még fontosabb, tényleg sajnálta, hogy így alakultak a dolgok. Látszott rajta.  

- Semmi vész, eggyel több vagy kevesebb csodabogár már meg sem kottyan nekem. Köszi, hogy segítesz. – Felragyogott az arca, amitől hirtelen még szebbnek tűnt, láttam, hogy Sophie is összeszűkült szemmel méregeti.

- Vale! Vale! – hallottunk hirtelen odakintről, mire még Sophie megállította mozdulat közben a csapkodó uszonyát. Lányhangok voltak, úgy sejtettem, azok a csajok azok, akik máris rászálltak Valerianre.

- Csald el őket innen! – suttogtam. – Megoldom a helyzetet egyedül is, csak meg ne lásson valaki minket.

A bukott angyal bólintott, majd gyorsan kiment, és halkan beszélni kezdett a lányokhoz. Lassan elhalt a hangjuk, de nem mertem kinézni, hogy elmentek-e már. A semmiből korszakalkotó ötletem támadt.

- Nicholas! – szólítottam a szellemet. – Nicholas Miriam!

Egy napja még szemberöhögtem volna magamat ezért, de most reménykedve vártam a kísértet megjelenését.

- Megtaláltad a kincsemet? Mi ez a hely? – nézett körbe, ahogy előtűnt a semmiből.

- Kihez szóltál? – kerekedett el Sophie pillantása.

- Nem, még nem tudtam megkeresni – hadartam. – Nicholas, megtennéd, hogy kinézel, van-e valaki a környéken? Nagyon nem kellene, hogy meglássanak minket.

Úgy nézett rám, mintha borzalmas sértést követtem volna el azzal, hogy erre kértem, de azért vonakodva bólintott, és eltűnt.

- Meglepne, ha azt mondanám, egy kísértettel? – néztem Sophie-ra, aki ciccegve csapott egyet az uszonyával.

- Ti boszorkányok minden söpredékkel szóba álltok.

Jobbnak láttam nem vitába szállni vele, mert a végén még a képébe ordítom, hogy a magam részéről, köszönöm szépen, de minden paranormális lény elmehet a jó büdös fenébe, helyette elnézegettem Colint. Milyen szerencsés, hogy nincs eszméletén!

- Hát… - szólaltam meg pár pillanattal később, megunva a csendet –, hogy van ez nálatok? Nem fogsz megfulladni, vagy valami, ha nem jutsz a vízbe?

- Édes Poszeidon, igazán felkészülhettél volna sellőkből! Milyen boszorkány vagy te?

- Nem vagyok boszorkány! – vágtam rá. – Nálam biztos ugrott egy nemzedéket a varázserő, vagy ilyesmi. Nem tűnt fel, hogy tök átlagos vagyok? – kérdeztem.

- Azt hittem, csak túl jól nyomod ezt a bénának tettetem magamat dolgot – vont vállat. – Természetesen nem fogok megfulladni, de ha átváltozom, minimum tizenkét óráig abban az alakomban kell maradnom, mert túl sok energiát emészt fel a dolog. Azért lenne jó a tengerbe jutni, mert legalább nem ücsörgéssel kéne töltenem ezt az időt.

- Ja, értem – hümmögtem. – Biztos mindjárt itt lesz valamelyik…

- Cornelia? – hallottam Rufus kiáltását, mire abban a pillanatban Nicholas jelent meg előttem.

- Egy vérfarkas tart erre – közölte. – A nevét ordítva, kisasszony.

- Igazán nagy segítség voltál – feleltem szarkasztikusan, majd az ajtóhoz mentem, és kikukkantottam.

Mit keres itt Rufus? Úgy volt, hogy nem jön suliba. Mindegy, most jól jött.

- Hé! – szóltam oda neki. – Halkabban, itt van egy…

- Hol az a sellő? – vigyorgott rám. – Mindig is akartam látni egyet! A nagynénéid küldtek ide, az agyaras a furgonban vár, nem lehetett leszerelni. Én mondom neked, hagynod kellett volna, hogy megkarózzam a fickót. Fú, kinek van ilyen tengerszaga?

Azzal már félre is tolt az útból, és kitárta a szertár ajtaját. Daphne őt küldte segítség gyanánt? Remek!

- Hú, habbébi, ez aztán a halfarok! Megfoghatom?

- Ha hozzám mersz érni, rád küldöm a tengeri kígyókat, amikor legközelebb úszni mész! – hangzott Sophie rideg válasza.

- Ohó – nevetett fel Rufus, és feltette mindkét kezét, mutatva hogy ebben az esetben nem teszi meg. Colinra siklott a pillantása. – Mi történt Yosemite Sammel?

Önkéntelenül is felnevettem, annyira találó volt az összehasonlítás, majd rájöttem, hogy ebben tulajdonképpen semmi vicces nincs, elkomorodva feleltem.

- Elájult, azt hiszem, túl sok volt neki a mai nap.

- Semmi vész, felkapjuk őt is. Csak valakinek figyelnie kéne, hogy nincs-e senki a láthatáron.

- Nicholas? – néztem a szellemre, aki még mindig ott várakozott.

- Hogyne – sóhajtotta, majd eltűnt.

- Ki? – pislogott rám Rufus nagy szemekkel.

Csak fáradt legyintésre futotta, Nicholas már vissza is tért.

- Egy lélek sem ólálkodik a környéken – jelentette, nyilván úgy értve, hogy rajta kívül.

- Gyorsan, fogd Sophie-t és futás! – sürgettem Rufust. – Én majd viszem Colint.

Persze mondani könnyebb volt, mint csinálni, Rufus egyetlen mozdulattal a kezébe emelte a sellőlányt és könnyed léptekkel kirohant vele. Én mindösszesen annyit értem el, hogy feltornáztam Colin ernyedt testét ülőhelyzetbe, majd miután hasztalanul próbáltam felemelni, véletlenül visszaejtettem, hogy szerencsétlen feje csak úgy koppant a padlón.

- Jaj, Colin, sajnálom! – suttogtam. Reméltem, hogy nem fog fejfájásra ébredni.

Újra megpróbálkoztam a felemelésével, de vagy húsz kilóval volt nehezebb nálam, meghaladta a tudásomat. Már épp megfordult a fejemben, hogy húzni kezdem, és talán majd nem haragszik a horzsolásokért, amikor észrevettem, hogy Nicholas felfelé görbülő ajkakkal figyeli a mutatványom.

- Kisasszony, javaslom, inkább hagyja a feladatot olyanra, aki testi felépítésében…

- Javaslom, hogy inkább fogd be! – förmedtem rá.

Eltátotta a száját felháborodásában, és már épp kezdte volna az udvariatlanságom ecsetelni, de szerencsére Rufus már kocogott is vissza értem, teli szájjal vigyorogva.

- Sejtettem, hogy túl nagy fába vágtad a fejszédet! – A vállára lódította Colint, mint egy rongybabát, és ugyanolyan könnyedén indult el vele, mint alig egy perce Sophie-val. – Gyerünk, táguljunk innét!

Felkaptam minden holmit, ami bizonyítékul szolgálhatott az ottlétünkre, és Rufus után futottam. Már épp elcsodálkoztam volna, hogy honnan van az a kis helyes, fehér furgon, amikor észrevettem, hogy egy idegen lány áll mellette szétvetett lábakkal, és valami fegyvernek látszó tárgyat nyom annak a képébe, aki a kormány mögött ül. Aki nem volt más, mint Roland.

- Hé! – kiáltottam a lányra rossz előérzettel. Jó ég, csak ne egy újabb mesebeli lény legyen!

- Nyugi! – mutatott rám. – Maradj csak ott, nem tudod, mivel van dolgod!

- Itt szőrösödjek ki, ha ez nem egy démonvadász! – füttyentett Rufus, láthatóan lenyűgözve. Meg sem kottyant neki, hogy Colin még mindig a hátán lóg. Kezdtem aggódni a legjobb barátom miatt, reméltem, hogy nem esett kómába.

- Ki akarja tudni? – vetett ránk egy pillantást a lány.

Épp annyi időm volt, hogy felfoghassam, a csaj még számomra is hihetetlenül dögös – fekete bőrcsizmát, sötét farmert és a fekete nyitva hagyott dzsekije alatt egy türkiz felsőcsodát viselt, ami remekül kihangsúlyozta a nem éppen deszka alkatát, a szeme pedig ugyanilyen kékben világított a szögegyenesre vágott fényes sötét haja kontrasztjában –, amikor Roland egész egyszerűen nekivágta a kocsiajtót. A lány a földre esett, és elejtette azt a most már határozottan pisztoly alakú tárgyat, a következő másodpercben pedig Roland már rajta is volt, és lovagló ülésben leszorítva őt, az arcába villogtatta a fogait.

- Engedj el, te mocskos vérszopó! – próbált hadakozni a lány, mindhiába. Roland a testi fölényét leszámítva paranormális erőfölénnyel is rendelkezett. A fél kezével tapogatni kezdte a csaj mellkasát, ami ellen már majdnem felháborodva tiltakozni kezdtem, amikor rádöbbentem, hogy a vámpír nem a perverz hajlamait éli ki épp, hanem megmotozza őt. – Sátánfajzat! – A lány az arcába köpött.

Roland az orra alatt káromkodott, majd villámgyorsan felkelt a lányról, megfordította és a háta mögé szorította a kezeit.

- Mi legyen vele? – kérdezte, nagy meglepetésemre tőlem. Rufus is úgy nézett rám, mintha én lennék az akció főnöke. A furgonból türelmetlen uszonycsapkodást hallottam, a hátam mögött meg Nicholas kuncogását, amit igyekezett torokköszörülésnek álcázni.

Mély levegőt vettem, hogy lenyeljem a pánikot, majd intettem a vámpírnak.

- Dobd be őt is hátra. Vigyázz, hogy ne tegyél kárt benne, viszont ő se bánthasson senkit. Rufus, te vezetsz, Colint bekötjük melléd előre, és… elmegyünk a tengerpartra.

A legnagyobb döbbenetet nem az jelentette, hogy úgy utasítgattam őket, mintha a főnökük (vagy Főboszorkányuk?) lennék, hanem hogy habozás nélkül tették, amit mondok.

Roland, az új lány és én bezsúfolódtunk hátra Sophie mellé, Rufus pedig már a gázra is taposott, de alig pár métert mehettünk, mikor hátrakiáltott.

- Itt stoppol az út szélén egy fura, szőke srác, Cornelia. Menjek át rajta, vagy felvesszük?

- Az Valerian – mondtam már meg sem lepődve. – Felvesszük.

O.O

Oké, paranormális dolgok mégiscsak léteznek. Ez az egyetlen dolog, amit leszűrtem az elmúlt napok tanulságaként. Most épp egyikük sem volt a tízméteres közelemben, mert arrébb küldtem őket, hogy gondolkodni tudjak.

A homokba lefektetett Colin mellett ücsörögtem, aki Roland szerint nem ájult volt, hanem talán a kimerültségtől egyszerűen alvásba váltott át. Ezt bizonyították a kisebb horkantásai és hogy az oldalára gördült, így nem vitatkoztam a vámpírral, aki saját bevallása szerint már több mint száz éve figyeli az emberek alvási szokásait.

Nem néztem a máskor megnyugtató hullámokat, mert most, hogy Sophie-t visszaengedtük – Rufus egyszerűen a mólóra hajtott, Valerian pedig szép ívben behajította a sellőt – csalódtam a tengerben is. Jobb híján előhúztam a táskámból Ariana könyvét, és felcsaptam annál az oldalnál, amit a regényessége miatt nem olvastam fel Colinnak. Úgysem érdekelte volna és/vagy hülyeségnek véli. Kicsit meg akartam nyugtatni magam, így olvastam. Sokszor csinálom különben, egy jó sztori általában megnyugtat.

Itt északon érezhetően hidegebbek a telek. A beteg asszony házában húzódtam meg, hogy jelen legyek, amikor a kórság elhatalmasodik rajta, és mint megsebzője, ő is élőholttá válik. Az enyhítő főzet már nem sokáig használ, túl későn értem ide, már nemcsak a marás körül, de az egész testén megjelentek az átkozott jelek. Hol láz gyötri az asszonyt, hol egészen hideg. Folyton magamnál kell tartanom a tőröm, ha a kórság győz, szükségem lesz rá, de bármit megtennék érte, hogy ne nekem kelljen végeznem majd vele, ahogy Ralph-fal tettem. Ebben azonban igaza volt nénikéimnek, az átváltozás után már nem volt remény arra, hogy visszahozzam őt, a gyógyírt mindenképp a végső pillanatok előtt kell beadni. Milyen méltatlan mód a halálra, elég egy egyszerű harapás, egy meggondolatlan séta egy régi temetőben és az ember ilyen kárhozott kórsággal fertőződhet meg…

Élesen beszívtam a levegőt, és Colinra néztem. Pontosabban Colin lábára, majd félrehajítva könyvet a bokájához nyúltam, és felgyűrtem a farmerja szárát. Tisztán kivehető volt a harapásnyom, de ami még inkább elborzasztott, a bőre körülötte csúnya foltokkal volt tele. Nagy nehezen felrángattam a nadrágot a térdéig, a vádlija is tele volt ezekkel. A szívem őrült módon kezdett dobogni, ahogy Ariana szavai visszhangoztak a fejemben.

…kutyamaráshoz hasonló seb… gyógyíthatatlan kór, amit holtak terjesztenek… az egész testen megjelentek az átkozott jelek…

Megragadtam Colin karját, és felgyűrtem a könyökéig a dzsekijének meg a pulóverének ujját. Semmi. Cseppet sem megnyugodva a másikért kezéért nyúltam. Kis híján könnyek gyűltek a szemembe a pániktól. A csuklója körül is volt a foltokból. Határozottan terjedt!

Felrémlett az aznap reggeli jelenet, ahogy Colin meséli: Ott feküdt mögötte a harapós pasas. Úgy nézett ki, mint egy zombi. Akkor még nem gondoltam, hogy lehet összefüggés a dolgok között, de most egy rakatnyi mitikus lénnyel a hátam mögött… Lehetséges, hogy Colin a holtak kórságával fertőződött meg? Lehetséges lenne, hogy a legjobb barátom beteg, ami nem mással fog végződni, mint azzal, hogy… hogy… Még végiggondolni is szörnyűség volt. A mellkasára vetettem magam, és szorosan átöleltem. Azt már nem! Megküzdök bármivel, de nem hagyom, hogy ő is úgy végezze, mint Ralph!

- Öhm, Corn? Miért fojtogatsz? – hallottam hirtelen az álmos hangját.

- Colin! – kaptam fel a fejem, és belebámultam a sápadt arcába. Mitől ilyen sápadt? Milyen gyorsan fogja felemészteni ez a kór? És hogyan mondjam el neki, hogy…

- Te sírsz? – nézett rám elkerekedett szemekkel, majd zavartan körülnézett. – A tengert hallom? Hol vagyunk? Mi történt? Miért sírsz?

- Nem sírok – töröltem le az arcomról azt a pár csepp könnyet. – Csak… nem fogod elhinni, mi történt! – Döntöttem, dehogy mondom el neki most. Vagy rájön magától, vagy hallgatok, amíg meg nem találom a gyógyírt. Mert keresni fogom, annyi biztos.

O.O

- Oké! – mondtam, miután bememorizáltam a holtak kórságának enyhítésére szolgáló főzet receptjét. – Megmondom, hogy mi lesz.

Még mindig a parton voltunk, de most már közelebb engedtem magunkhoz a társaságot. Sophie elúszott valamerre, ezt nem bántam, maradtunk így is elegen. Colin mellettem volt, a többiek pedig félkörben állva bámultak rám. Nicholas érdeklődve, Roland türelmetlenül, a démonvadász lány dühösen – merthogy Roland összekötözte a kezeit és bekötötte a száját is, mondván úrihölgy nem beszél ilyen mocskosul, rossz hallgatni –, Rufus úgy, mint aki jól szórakozik, Valerian pedig nyugodtan, mintha az indulatait semmi sem tudná felzavarni. Kissé zavartan szorongattam Colin kezét – ő szerintem azt hitte, félek ezektől a fickóktól, de igazából őt féltettem rettenetesen –, majd nagyon sóhajtottam, hogy ha már belekezdtem végigmondjam a beszédemet.

- Nem hiszek ebben az egész Főboszorkány izében, de segítek mindőtöknek, ha ez azt jelenti, hogy utána békén hagytok, és mentek a dolgotokra. – Egyetértően mormogtak és bólogattak, Colin pedig elismerően nézett rám, mintha nem hinné el, hogy mind hallgatnak a szavamra. – Helyes, akkor először mondom a szabályokat. Mind segítünk egymásnak. Nem érdekel, ki kinek az ellensége, és ki kit akar megkarózni.

Csúnyán néztem Rufusra, aki sóhajtva kerülte a tekintetem, míg Roland olyan képet vágott, mintha előrehozták volna a karácsonyt és pompomlány-csapatot kapott volna ajándékba.

- Ez rád is vonatkozik – néztem az új lányra. – Vagy viseled magad és nem fenyegeted a vámpírom életét…

- És a vérfarkasodét – szólt közbe Rufus óvatosan. – A vadászok szerint én is rossz vagyok.

- Szóval nem fenyegeted az itt jelenlevő személyek életét. – Roland szólásra nyitotta a száját, de gyorsan megelőztem. – Sem a rokonaikét, akiknek épp mentőakciót tervezünk, szóval, ha megígéred, akkor elengedünk.

Roland kikötözte a foglyunk száját, mire ő nagyon fenyegetően nézett.

- Különben?

- Különben megkötözve maradsz a furgonban, amíg meg nem oldom mindenki problémáját – vágtam rá. Colin közbeszúrt egy lelkes úgy van!-t. – Ráadásul, ha akárki megszegi a szabályomat, örök átkot bocsátok rá! – blöfföltem még.

- Azt mondtad, nem hiszel a boszorkányságban – jegyezte meg Rufus félszegen, mintha nem akarná kihúzni a gyufát azzal, hogy megkérdőjelez.

- Nem is – vontam vállat. – De a nénikéim igen, és mivel én vagyok a Főboszorkány, hallgatniuk kell rám, ha azt mondom, átkozzák meg azt, akit mondok.

Mindannyian komolyan megfontolták az ajánlatomat. Szerintem elég meggyőző voltam.

- Na? – kérdezte végül Colin megelégelve a csendet.

- Benne vagyok – mondta Rufus. – Agyarkát ráérek kinyírni később is.

- Ahogy óhajtod, szépséges Cornélia – meresztette rám az elbűvölő szemeit Roland, mire gyorsan lenéztem.

- Részemről rendben – mondta Nicholas, nem mintha bármit is tehetett volna akárki ellen, Valerian még a mondatába is belebeszélt.

- Én csak segíteni szeretnék – nézett ránk jóságosan. Túl ártatlan volt ez nekem, elhatároztam, hogy egy alkalmas időben rákérdezek, ugyan miért is bukott meg angyalként.

Mindannyian a lányra néztünk.

- Várok, amíg a boszorkányügyeid befejeződnek – mondta kelletlenül. – De önvédelemből bárkit kinyírhatok, igaz?

Eltűnődtem a válaszon, mire Roland nehezményezni kezdte, hogy ugyan ne álljon már egy szimpla halandó bíráskodásban a Főboszorkány felett. A lány rögtön a képébe vágta, hogy nem kellene leszimplahalandóznia a végzetét. Ezt a pillanatot választotta Rufus, hogy közbeszúrja, ő már jóval előbb elhatározta, hogy Roland végzete lesz. Valerian igyekezett lecsitítani a népet.

Colin rám vigyorgott.

- Ugye ez a segítősdi azt jelenti, hogy lógunk pár napot a suliból? – kérdezte vidoran. Legszívesebben a nyakába borultam volna, hogy megígérjem, nem fog élőhalottá változni, de csak mosolyt kényszerítettem magamra.

- Igen, azt. Hülyeség lenne az órákra fecsérelni a drága időt, mielőbb meg akarok szabadulni ezektől. – Visszanéztem a veszekedőkre. – Na, abbahagyni! Először is, bemutatkoznál, új lány?

- Tita vagyok, hivatásos démonvadász – bólintott nekem, majd némi tétovázás után Colinnak is

- Colin vagyok – intett egyet barátom, majd engem veregetett hátba. – Ő pedig Corn, ha még csak a titulusát ismernéd.

- Na, most, hogy megismerkedtünk, elmondom, hogy mit kell tennünk – vettem vissza a szót. – Először is, Roland, ahhoz, hogy megtaláljam a húgodat – Tita felkapta a fejét a húg szó hallatára –, kell valami, ami az övé volt, egy rokon vércseppje, plusz egy térkép, ami alapján belőjük, hol van éppen.

Ezt Ariana könyvében olvastam, mintha direkt nekem jegyezte volna fel. Mintha nem csak ennyiből állna az egész, folytattam az enyhítő főzet receptjével.

- Szükség van még gyűszűvirág szirmára, félszázados tölgy kérgére és kilenc harmatcseppre, amire rásütött a hajnali nap fénye. Azt hiszem, minden mást megtalálunk a nénikéim boltjában…