8. fejezet

8. fejezet

Cornelia

A varázsitalok és varázs erejű tárgyak misztériája

Képzeljétek, paranormális kompániámhoz már egy tündér is csatlakozott. Most azt hiszitek, hogy a tündérek aranyos, jótevő kis lényecskék, mi? Mert elárulom, hogy nem azok, hanem idegesítő, nyafka libák!

De nem erről akartam beszélni, hanem ahogy a címben is megjelöltem, a varázserejű dolgokról. Kipróbáltam egy varázslatot, de nem működött, ebből nyilvánvalóvá vált, amit mindig is tudtam, vagyis, hogy nincsenek mágikus képességeim. Ha lennének sikerült volna nem igaz? Itt jön be a nagy kérdés: a varázsitalok és varázserejű tárgyak csak olyanoknál működnek, akik mágikus képességekkel rendelkeznek vagy egy szimpla halandó is megfőzhet egy boszorkánykoktélt? Ha nem, akkor hogy a fenébe mentsem meg a legjobb barátomat? Mert az biztos, hogy amikor zombivá változik, képtelen leszek megölni őt. Segítsetek!

Addig is kígyót, békát, galambvért!

O.O

Szerintem tökre olyan vagyok, mint a kukorica. Gondoljunk csak kemény kukoricaszemre, ami alaktalan, puha rágcsálnivalóvá válik egy kis hő hatására. Úgy éreztem magam, mintha valaki engem is kipattogtatott volna, egyszerűen nem ismertem magamra.

Egy egész csapatni embernek – öhm, lénynek – hazudtam, és egyikük sem gyanakodott egy cseppet sem. Habár Colinon láttam valamit, de biztos vagyok benne, hogy nem is sejtette, hogy a főzetet, aminek a hozzávalóit kutattuk éppen nem a vámpírlány megtalálására, hanem az ő kórságának tünetenyhítésére készítem majd el. Fogalmam sem volt, hogy mit adok majd be Rolandnak, ha kész lesz és nyilvánvalóvá válik, hogy átvertem. Bár Colin volt az első a fontossági listámon, bőven idegesített az is, hogy nem sikerült a helymeghatározó varázslat. Valahol mélyen legbelül egy picike csalódottságot éreztem, hiszen már biztossá vált, hogy nincsenek mágikus képességeim, ugyanakkor Arianának sem voltak.

Egyszer sem írt arról, hogy varázsolt volna, csupán főzeteket készített és néhány kisebb trükköt csinált, mint az a térképes is. Ahhoz pedig nem boszorkányerőre volt szükség, hanem az eltűnt személy iránti szeretetre. Legalábbis Ariana szerint. Kezdtem arra gondolni, hogy Ariana talán tényleg csak egy olvasmányos könyvet akart összehozni, amiben semmi igazság nincs, a célja csupán annyi, hogy bepalizza az olyan bolondokat, mint én.

Dühösen vágtam bele a félszázados tölgy kérgébe a helyes kis tőrrel, amit Roland a kezembe nyomott – miért hord magánál egy vámpír tőrt? Azok a bazi agyarak is eléggé veszélyesnek tűntek –, és meglepetten tapasztaltam, hogy valami üreg volt a kéreg mögött. Mivel már csináltam egy kis lyukat, gondoltam, nem csorbítom ki az antiknak tűnő bökőt bedugtam az ujjaim a lyukba, és úgy próbáltam lefeszegetni egy darabot.

- Cornelia, bízd rám a feladatot! – érintette meg röpkén a vállamat a vámpír.

Ránéztem, hogy megmondjam, egyedül is elintézem, de ahogy a szemébe néztem valami meggátolt ebben. Halványan rémlett valami a bűvös tekintetéről, viszont nem tudtam, mi az. Roland rám mosolygott a világ leggyönyörűbb mosolyával, én pedig úgy éreztem, muszáj megsimítanom ezt a csodálatos lényt, talán felajánlani neki…

Eddig jutottam a gondolatokban, ugyanis, ahogy mozdultam, teljesen kiment a fejemből, hogy az ujjaim épp feszegetnek, rossz szögben próbáltam kihúzni őket, amitől kellemetlenül megrándult a karom, ráadásul egy szálka fájdalmasan belefúródott a gyűrűs és középső ujjam közé.

- Aú! – kiáltottam fel, ahogy a fájdalom szétterjedt a testemben, és kiszabadulva Roland bűbájából a kéreg felé kaptam a fejem.

Még dühösebben rántottam rajta egy hatalmasat, mire kerítéslécnyi kéregdarab maradt a kezemben. Azzal a lendülettel fordultam is Roland felé, hogy lekiabáljam a fejét, amiért el akart bűvölni, de megakadályozott a tény, hogy a kéregdarabbal együtt valami más is kiszakadt a fából és a földre zuhant.

Ijedt sikkantás hagyta el a torkom, ahogy hátrébb ugrottam a valami elől, ami… Élt! Mozgott és nyögdécselt, majd hörgésszerű hangot hallatott. Keményebben markoltam a kéregdarabot, készen rá, hogy üssek vele, ha kell, de a lény nem tűnt veszélyesnek, inkább szánalomra méltónak.

Hallottam Colin dübörgő lépteit, ahogy közeledik, de nem vettem le a szemem a valamiről, ami egy lánynak tűnt. Egy apró és sovány, de mindenképpen nőnemű dolognak.

- Mi ez? – lehelte Colin a nyakamra.

- Nem tudom – feleltem gondolkozás nélkül. A lány elnyújtózott, észleltem, hogy csak valami zöld moha tapad a testére, mintha a ruhája lenne. – A fából esett ki, mikor megvágtam a kérgét.

Fogalmam sem volt, mi a fene ez már megint, de rosszat sejtettem.

- Ne feledjétek, hogy az én dolgom a legfontosabb – figyelmeztetett Roland, majd miután kérdőn rápillantottam, kelletlenül kinyögte. – Ez egy tündér.

- Egy sebesült tündér! – kiáltotta Valerian megrendülve. – Vérzik valahol?

Megrökönyödve néztem, ahogy a bukott angyal habozás nélkül az izé – tündér? Na ne már! – mellé térdel, és megérinti a vállát.

A lény – tündér? Komolyan az? – felnyögött, majd mormolt valamit, ami az „úrfi” szóhoz hasonlított leginkább.

- Találtál harmatot? – kérdezte türelmetlenül Roland, hiszen Valerian azért indult, de úgy tűnt, nincs nála semmi.

- Ki kell várnunk a reggelt – felelte amaz csak félig figyelve, mert éppen a kabátját rángatta le, hogy betakarja vele a lányt, aki most már határozottan úrfit mormolt, kinyújtotta a kezét, Valerian nyaka köré fonta és mind valami koalabébi rácsimpaszkodott.

- Úrfi megment Hocca! – motyogta kislányos csengésű hangon, és nagy lila szemeivel Valerianra meredt. – Hocca köszöni, Úrfi akar Hoccát kedvesének? – kérdezte reménykedve.

Nyeltem egyet megdöbbenésemben. Ez aztán a tempó! Kedvesének, mi? Csak nem egy lila szemű Sophie-ra bukkantunk?

- Megtisztelő, de nem – rázta meg a fejét az angyal kicsit elpirulva. – Nem is én mentettelek meg, csak…

Azonban a rámenős tündérke nem várta meg, hogy Valerian befejezze, máris elengedte, talpra ugrott, mint valami girhes (de csinos, ezt muszáj elismernem. Miért néz ki még egy ilyen is jobba nálam?) macska és Roland felé vetette magát. Azt hittem, a nyakába ugrik, de hirtelen megtorpant.

- Hocca nem lesz kedvese egy vérszívónak sem, akár megmentette Hoccát, akár nem! – fújt rá Rolandra, aki kissé meghökkent.

Lila szemű elfordította a fejét, és rajtam átnézve Colinon állította meg a tekintetét.

- Vörös Úrfi akarja Hoccát kedvesének? Ő mentette meg?

Colin meg mint valami idióta, előrébb lépett, és vigyorgott.

- Szia! Colin vagyok. Tényleg tündér vagy?

Ismertem ezt a hangot. Flörtölni próbált a szerencsétlen!

- Hocca tündér, igen! – ujjongott a lány, és kitárt karokkal rohant Colinra. – Ha Colin a kedvese, megcsókolhatja! Hocca nem kapott csókot már – felnézett az égre – háromszáz esztendeje! Colin megcsókolhatja Hoccát!

Azzal nekipréselte a meztelen (hé, a moha nem ruha, Valerian kabátját meg már elpottyantotta) testét a legjobb barátomnak, és csókra nyújtotta a száját. Nem tudom, hogy Colin mit reagált volna, egyszerűen nem hagytam, hogy válaszoljon, elkapva a kezét, kirántottam a tündérlány szorításából.

Az csak egy pillanatra hökkent meg, máris jött rá Colinra, mint valami kutya a marhaszeletre. Egyre hátrébb húztam Colint az útjából, mire a kis nyamvadt tündér felém ugrott, és a tenyerével eltakarva az arcom, valamit csinált velem, amitől a karjaim lehullottak és hátrébb csusszantam.

- Colinnak most már Hocca a kedvese, régi csúf kedvesre nincs szükség!

- Cornelia! – ragadta meg a karom Roland, mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyom. – Ne ingereld, buták, mint a tök, de jól bánnak a varázserejükkel. – Rosszalló pillantást vetett az ölelkező párosra. Colin mintha húzódozott volna, és motyogott is valamit, amit nem értettem. – A Főboszorkány mentett meg tündér! Neki tartozol hálával!

A kis kullancs Colin vállán nyugtatta az arcát, onnan nézett rám gyanakodva.

- Hocca nem hiszi el! Nem szereti a boszorkányokat! Gonosz boszorkány zárta be öreg fába, miatta nem kaphatott csókot olyan sokáig! A régi, csúf kedves nem is néz ki boszorkánynak!

- Nem vagyok csúf! – fortyantam fel, és felé emeltem a kéregdarabot a kezemből, mintha meg akarnám dobni vele. – Igenis én mentettelek meg, itt a bizonyítéka! De ha szívózol velem, visszazárlak!

Esküszöm megtettem volna, még vissza is szögelem a kéregdarabot, csakhogy a lila szemű csajszi kissé meghunyászkodott, és elengedte Colint.

- Ha nem Colin menti meg Hoccát, nem lesz kedvese – motyogta inkább csak magának. – Hocca kaphat jóképűbbet is. Főboszorkány ismer jóképűt? Olyat, mint a vámpír, csak nem vámpírt?

- Hát… – fojtottam el döbbent nevetésem. – Van egy elég helyes vérfarkasunk is.

Hocca láthatóan felvidult, nekem viszont eszembe jutott Tita és Rufus. Hol vannak ilyen sokáig?

- Nicholas? – mondtam ki a nevét, mire a kísértet máris ott termett. – Meg tudnád nézni, hogy hol késlekednek a többiek? Már vissza kellett volna érniük.

Megint úgy nézett rám, mintha nem lenne jogom ugráltatni. Csak tudnám, mi dolga van különben! Sóhajtva eltűnt, majd szinte azon nyomban visszatért.

- Szép Úrfi! – álmélkodott a tündérlány. Már meg sem lepődtem rajta, hogy látja. Gondoltam nem is kérdezem meg miért és hogyan. – Kár, hogy már meghalt, így nem jó Hoccának. Hogy csókolná? – kacagott fel, és körbenézett a pasikra, mintha várná, hogy ők is kezdjenek el nevetni.

Nem jött össze. Valerian és Roland engem figyeltek, Colin kissé sértődött arccal Nicholast, aki most még felháborodottabban nézett Hoccára majd rám.

- Nincsenek a boszorkányüzletben – jelentette végül.

- Hát akkor hol vannak? – kérdeztem.

- Nem tudom – felelte.

- Nem tudnád… megkeresni őket? – néztem rá értetlenül.

- Hogyan? Csak azoknak jelenhetek meg, akik látnak engem. Nem tudom, hol vannak, így nem tudok odamenni.

Ennek volt értelme, bár eddig is szólhatott volna róla. Sóhajtva néztem fel az égre. Délután volt már, harmatcseppekre még több mint tizenkét órát kellett várni.

- Most mi legyen? – sóhajtottam végül. – Mohalánnyal nem mehetünk a városba, és nincs is ott keresnivalónk. Tita és Rufus ide fognak jönni utánunk, nem kéne elkerülni őket.

- Lehet, hogy valami balhéba keveredtek – vetette fel Colin. Egyetértően bólogattam. – Valakinek utánuk kéne néznie – nézett Valerianre majd Rolandra. – Oké, én megyek, ismerem a várost, megtalálok két ilyen fura figurát, plusz szerzek ruhát a tündérnek. És még üzenhetünk is egymásnak Nicholasszal.

- Hát persze – vágta rá Nicholas gúnyosan.

- Te csak maradj itt – mosolygott végül rám Colin. – Pihenj az újabb varázspara előtt.

Ebben maradtunk, így Colin elkocogott, én pedig újra belemélyedtem Ariana könyvébe.

O.O

Egy óra is eltelhetett, amióta Colin távozott. Hocca lecsüccsent a mohás seggére Valerian mellé, aki kedvesen kérdezgette, Roland meg rám tapadt, legalábbis én már bőven tapadásnak hívom, ha valaki alig két méterre áll tőlem és folyamatosan bámul. Igyekeztem Ariana soraira koncentrálni, de nem volt olyan könnyű, mert Hocca hangja elviselhetetlen volt.

- És akkor Hocca megtudta, hogy a kedvese átragasztotta rá az átkot, amitől Hocca egy esztendő alatt meghalt volna, de Hocca nem buta. Kijátszotta a boszorkányt, másik kedvest keresett és arra ragasztotta az átkot, aztán persze menekült – magyarázta szegény birkatürelmű angyalnak, aki megértően bólogatott. A könyvemre szegeztem a tekintetem.

Negyed esztendő is eltelt, amióta végeztem az élőholttá vált asszonnyal is, de most újabb hírt kaptam. Beszélnek egy holtról keletebbre, aki már több áldozatot szedett a kis faluban. Bár sejtem, hogy csak egy vámpírról van szó, indulnom kell segíteni…

- És akkor a boszorkány elkapta Hoccát, pedig Hocca csak olyan tündért akart csókolni, akitől nem kap átkokat. De a gonosz boszorkány azt mondta Hoccára, hogy szívtelen, betuszkolta a fába, visszarakta rá az átkot és bezárta.

- Micsoda? – csattantam rá. – Átok van rajtad?

- Hocca átkozott – közölte velem a tényállást. – Most majd jól megcsókol valakit, akinek átadja az átkot, nehogy meghaljon. Hocca nem buta – kacagott megint.

- Márpedig senkire nem ragaszthatod át az átkodat! – mondtam neki, mire hamiskás fény jelent meg a lila szemeiben.

- Hocca átkát boszorkány is megtörheti – susogta édesen.

- Hogyan? – kérdeztem. Komolyan fáradtnak éreztem magam. Megint egy átok?

- Hocca tündér, nem boszorkány – biggyesztette a száját türelmetlenül. – Nem tudhatja hogyan.

- Remek – morogtam, és visszadugtam az orrom a könyvbe.

Nem sokat tudok a vámpírokról, csak amennyit nénikéim meséltek, amikor még kislány voltam. Azonban szegényes tudásom talán elég lesz, ha el kell pusztítanom. Ennek a módszere felettébb egyszerű, megszentelt földben nőtt fáról metszett ágból hegyes karót faragni és ezzel átdöfni a vérszívó szívét. Nénikéim beszéltek a bűbájról, mely ellen fokhagymapárlattal védekezhetünk, mely alkalmazásakor nem bűvölődünk el. A karót célszerű akkor használni, amikor a vámpír a vérünk szívja, mert bár veszélyesebb ennyire közel engedni a fenevadat, táplálkozás közben bódulatba esik, a mozgása lelassul, és szinte érzéketlenné válik a külvilágra. A karót nem szabad eltávolítani a szívből, míg a vámpír fejét le nem vágtuk, ezután pedig minden esetben el kell égetni.

Nagyot nyelve néztem fel Rolandra, mert bár idegesítő egy alak volt, nem tetszett nekem a gondolat, hogy a feje különváljon a testétől. Vajon Rufus és Tita ezt a végzetet ígérték meg neki? És tényleg csak így lehet megölni?

- Cornelia, pillantásod bársonyos simogatás a bőrömön – búgta hirtelen romantikus hangon, mire gyorsan lekaptam róla a szemem, de egy idióta kuncogást nem tudtam elfojtani. Micsoda szöveg!

Visszamélyedtem Ariana könyvébe.

Vámpír, ahogy sejtettem, ám áldozatai korántsem halottak, a fiatal lányok megrontva, harapásnyomokkal a nyakukon, de nagyon is életben kerültek haza szülőházukba. Többen zokogtak a képzelt szerelemtől, melyet az erős bűbáj okozott, még férfi is akadt, akit a vérszívó pillantása elbűvölt. A falubeliek féltek felkeresni az udvarházában, de én elvállaltam, hogy elé járulok és beszélek vele. Nem tudom, ártsak-e neki, talán hasznos tanácsokat adhat a küldetésemhez, aztán meg valóban nem is végzett senkivel. Hogyan is pusztíthatnék el valamit, ami ártatlan a gyilkosság bűnében? Nénikéim újra a jó szívemet ócsárolnák, ha ismernék kétkedő gondolataimat…

- Szívedet talán már másnak adtad? – szakított ki Roland az olvasásból.

Felnézve észrevettem, hogy leült mellém, majdnem összeért a térdünk, és megint úgy bámult rám. Lesütöttem a szemem, mjd elhatároztam, hogy maximum a mellkasáig nézek fel. Meg persze legközelebb fokhagymával fogom megmosni a fogamat!

- Tessék? – kérdeztem zavartan.

- Vámpír azt kérdezi, Főboszorkány kedvese-e valakinek – segített ki Hocca, aki úgy látszik, ugrik az ilyen témákra. Mustrálva végignézett rajtam. – Colin Úrfinak elég jó kedves lenne. Vámpírnak jobb is kijárna.

- Inkább hallgass! – förmedtem rá. – Hagyj olvasni!

Nem szomorkodott, kacagva fordult vissza Valerianhez, és tovább csacsogott neki.

- Mindig is jobban kedveltem a természetes szépséget a mesterkélt tökéletességnél – suttogta Roland. Észrevettem, hogy a térde már igenis hozzáér az enyémhez, de fogalmam sem volt, hogy mikor csúszott közelebb.

Éreztem, hogy vörösség önti el az arcomat. Ez a srác komolyan flörtöl velem? Á, ez csak egy vámpír. Kizárt, hogy esélyt adjak neki.

- Képzelem! – horkantottam nem túl nőiesen.

Arrébb húzódtam, és tüntetően felemeltem a könyvet a szememhez, de nem olvashattam egyetlen betűt sem, mert Roland már csúszott is közelebb.

- Szúrjanak szíven, ha nem mondok igazat, Cornelia! A szemeid akár két gyönyörű smaragd, hajad, mint a folyékony rubin és lefogadom, az ajkaid édesek akár a méz.

Megint vihogtam, de most már nem zavaromban. Ez erős volt!

- Volt csaj, akinek ez bejött? – vigyorogtam rám, de csak a nyakáig néztem fel.

- Egyetlen hölggyel sem találkoztam eddigi életemben, aki hozzád hasonló lett volna, ne próbálj hát párhuzamot találni velük – mondta kitérően.

- Jól van. De figyi, nem randizom vámpírokkal, szóval leszállhatsz rólam.

Nem felelt, úgyhogy végre tovább olvastam.

Az udvarház személyzetét egyetlen púpos öregember alkotta, aki azért felelt, hogy az összes ablakot vastag brokátfüggöny takarja. Kísérteties épület volt, de a szívembe nem hatolt félelem, volt nálam a karóból és szentelt víz is akadt…

- Szentelt víz? – leheltem magam elé. – Megszentelt dolgok, ez az!

- Hogy mondtad? – kapta el az állam Roland, mire ösztönösen a szemébe néztem.

Egy pár pillanatig semmi nem történt, a hirtelen gondolat, mint egy adrenalin löket, megvédett a bűbájtól. Az az egy évvel ezelőtti rendelet jutott eszembe, amiben a polgármester kijelentette, hogy a temető felesleges földjét a közterületeken használják fel, legalább ide nem kell külön hozatni máshonnan. A térképre szórt földre gondoltam, és hogy honnan is szedtem fel. Egy friss ágyásból. Biztos, hogy a temetőből származott a föld, azért nem működött a térképtrükk. Megszentelt földet használtam egy vámpírral kapcsolatos varázslathoz!

A gondolatra felnevettem. Na jó, nem a gondolatra, eljutott az agyamig Roland pillantása, és úgy éreztem, nevetnem kell. Egyenesen Roland képébe kacagtam, aki visszamosolygott.

- Kacagásod akár a csalogány éneke – bókolt, mire a nevetésem kuncogássá szelídült.

- Te is nagyon szép vagy – mondtam neki. – A leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam!

- És te – riposztolt vissza gondolkodás nélkül –, szép vagy, mint egy angyal. Nyakad íve akár egy hattyúé – simított végig a nyakamon.

Éreztem a bizsergést, de valami más is motoszkált az agyamban. Valami olyasmi, hogy a nyakam és Roland nem jó párosítás.

- Megbocsáss, Cornelia – szólalt meg Valerian –, de figyelmeztetnem kell téged, hogy bűbáj hatása alatt vagy.

- Dehogy vagyok – feleltem könnyedén, le nem véve a szemem Roland arcáról. Komolyan szebbet nem láttam még. Szerelmesnek éreztem magam. – Én vagyok a Főboszorkány – mondtam.

Egyrészt, hogy meggyőzzem vele Valeriant, nem forgok veszélyben, hiszen lévén enyém a cím, képes vagyok ellenállni, másrészt imponálni akartam az én Rolandomnak. Azt akartam, hogy ő is szeressen, ahogy én szeretem.

- Nem akarod megízlelni ezeket a mézédes ajkakat? – leheltem közelebb hajolva.

- Minden vágyam csakis ez – biztosított.

Hát szeret! Megkönnyebbülés és soha nem tapasztalt elégedettség töltött el. Szeretek és viszontszeretek! Ez mennyire… valószínűtlen.

- Valami nem okés – motyogtam pislogva, mire Roland keze az arcomra csúszott.

- Cornelia! – súgta a nevem, amitől kis híján elolvadtam.

- Roland – feleltem ugyanolyan intenzitással. – Csókolj meg!

Az első csókom egy ilyen gyönyörű vámpírral lesz! – ujjongtam magamban.

Az első csókom… vámpírral? – motyogta egy zavarodott hangocska is.

- Khm, khm – összezavarodva pillantottam Nicholasra, aki közvetlenül mellettünk bukkant fel. – Colin üzeni, hogy öt perc és itt vannak minden hozzávalóval, ruhákkal és… mi is az… valami McBurgerrel…

- Cornelia! – súgta újra Roland. – Az ajkaid akár a nyíló rózsa, de a nyakad, ó a nyakad, akár a hófehér selyem, véred, mint a legédesebb bor, kérlek!

Két ujjával a nyakamat simogatta, ami kéjes érzés volt, ugyanakkor még mindig zavart valami. Olyan… veszélyesnek tűnt a helyzet.

- Itt van Nicholas – mormoltam.

- Küldd el! – vágta rá Roland. Mit parancsolgat? Ugyanakkor miért ne tehetném meg? Ez most olyan romantikus helyzet.

- Mondd neki, hogy most szerelmes vagyok – mondtam Nicholasnak. – Csak valami baj…

- Semmi baj! – súgta Roland.

- Semmi baj – ismételtem kuncogva. Mi ez a kuncogás? Hiába, az igaz szerelem.

- Hocca meg tudja állítani a vámpírt – jelent meg az oldalamon a tündérlány átgyalogolva Nicholason. Pedig látta! Ez kicsit megzavart.

- Ne engedd neki! – kérte Roland nagyon halkan. Ó, bármit megtettem volna érte!

- Tűnj el! – morogtam Hoccára. – Ő az enyém!

Roland nevetett, és az a nevetés! Úgy éreztem, ezentúl az lesz az életcélom, hogy nevettessem.

- Megmondom! – hallottam Nicholas döbbent hangját, majd kámforrá vált, miközben Hocca is duzzogva arrébb ment. Mindezt láttam, pedig a szemem mintha végig Rolandon lett volna.

- Add a nyakad! – kérlelt Roland. – Olyan éhes vagyok! – könyörgött.

Megrémültem. Megsajnáltam. Hátrébb húzódtam, majd előredőltem.

- Fájni fog? – suttogtam.

- Sosem okoznék neked fájdalmat – mondta komolyan. – Nem eszem sokat, csak amennyi szükséges.

De ez az én vérem! Miért nem eszik mókust? Hogy lehetek ilyen önző?!

- Mókus…– nyögtem.

- Csak a te véreddel lakhatok jól – duruzsolta a vámpírom. – Édes, drága Cornelia! Engedd meg! Adj ennem!

- Hát…

- Légy az enyém! – hajolt a nyakamhoz. A lélegzetének hűvöse végigborzongatta a bőröm.

- Én…

- Mondj igent! – súgta, és a nyelvével végigsimított a nyakamon. Éreztem, ahogy leomlanak az aggodalmam gátjai.

- Csak egy kicsit – leheltem.   

 Roland magához rántott, és a nyakamba mélyesztette a fogait. Felnyögtem a fájdalomtól és az ijedtségtől. Hé, én nem erre szerződtem! Mit csinál ez? Ez fáj! Ez borzalmasan… nem is olyan rossz. A fájdalom elmúlt, helyette kaptam valami mást, valami euforikus nyugalomérzetet. Roland halkan morgott a nyakamon, mire felkuncogtam. Már megint ez a kuncogás? Mi a fene?

- Aú! – jajdultam fel, ahogy valami belecsípett a mellkasomba. – Aú… hagyd abba! – sikkantottam fel, és ellöktem Rolandot, majd csípés helyéhez kaptam, de csak a nyakláncom volt ott.

Roland ajkain az én vérem vöröslött. Éreztem, hogy a nyakamon is végigfolyik belőle. A vámpír úgy nézett rám, hogy tudja, rájöttem, hogy megbűvölt, és most sejti, ebből baj lesz. Már épp készültem ordítani, amikor valaki más megtette helyettem.

- Mi a jó büdös franc?! – Colin állt ökölbe szorított kezekkel nem messze tőlünk, és ugyanolyan meghökkentnek tűnt, mint mögötte ácsorgó Tita és Rufus.

Valerian és Hocca tátott szájjal bámultak alig pár méternyire, Nicholas pedig ide-oda tekingetett Colin és köztem.

Mielőtt akármit mondhattam volna Colin rohanni kezdett felénk.